A barátok veszedelmesebbek, mint az ellenség, mert barátainkat közel bocsátjuk szivünkhez s igy fölfedezhetik, hol vagyunk halálosan megsebezhetők.
Igyekeztem általában a szabadidőmet vagy Aidennel, vagy Tae Oh-val tölteni,viszont így is voltak egyes üresjáratok. Pollyval az utóbbi időben azért nem tudtam túl sokat találkozni, mert amúgy is valamennyi időt szokott Moszkvában tölteni, meg nem akartam teljesen ráakaszkodni. Így sikerült mondjuk összefutnom a múltkor szimplán vásárlás közben Aurorával is, akivel végül jóval több időt töltöttem el az eltervezettnél. Persze ez nem jelentett semmit esetünkben, mert lényegében mindig ilyenek voltunk. Tudtam, hogy ettől függetlenül nem fog rámírni, nem fog keresni, ahogyan én sem teszem majd ezt vele... Esetleg akkor, ha valamilyen oknál fogva újra összesodor minket az élet. Ennek mondjuk egyelőre vajmi kevés esélyt adok, mert évekig elmentünk egymás mellett Brooklynban is, de hát ez már megint csak részletkérdés. Mindenestre most megint úgy nézett ki, hogy semmi dolgom, így jobb híján ismét a főzésnek, mint hobbi akartam hódolni. Rajzolgatni vagy éppen tervezni nem volt kedvem Tae Oh az utolsó üzenetemre nem válaszolt így egyelőre hagytam. Azt nem mondom, hogy nem aggasztott a dolog, de igyekeztem megnyugodni, mert ha idegbeteg módon nekiállok hívogatni őt, vagy esetlegesen megkeresem és a fejére olvasok, az nem oldana meg semmit... Én pedig mikor lettem ennyire nyugodt személyiségű valaki? Talán kezdek belekényelmesedni a párkapcsolatomba...? Mindenesetre eléggé el akartam üldözni ezeket a gondolataimat, szóval jobb híján úgy döntöttem, hogy elkezdem vadászni Katie karácsonyi ajándékát, ha már amúgy is szabis vagyok, ő oviban van, nekem meg más dolgom nem igazán akadt. Lényegében ez volt az oka annak, hogy végül összeszedtem magam és úgy döntöttem, hogy Brooklynban talán érdemes egy kicsit körülnézni ilyen téren. Persze nem akartam valami barbie babát hozzávágni szegény kislányhoz, meg amúgy is ő egy kicsit egyedibb a többieknél. Még csak öt éves, de már tud olvasni... Alapvetően a húgom jóval érettebb a korosztályánál. És mivel már tud olvasni, én személy szerint sokkal értelmesebbnek tartottam valami olyan mesekönyvet venni neki, amiből talán tanulhat is valamit... Aztán majd plusz ajándék lesz, hogy együtt megnézzük a Frozen 2-t. Nagyjából öt perce keresgélhettem a könyvesboltban, de összesen háromszor néztem fel, mert minden alkalommal elsétált mellettem egy srác, aki elég ismerősnek tűnt. Összevont szemöldökkel igyekeztem szemügyre venni őt, de valahogy mindig úgy fordult, hogy egyszer sem volt teljes rálátásom az arcára... Egészen addig amíg velem szemben nem állt meg és fel nem fedeztem benne a gyerekkori legjobb barátomat. - Cillian...? – kérdeztem rá rögtön, de elég távolt volt tőlem, ezért páran odafordutltak hozzám, hogy mit ordibálok. Én gyorsan össze is szedtem a könyvet, amit időközben kivarázsoltam a kezemből, aztán visszatettem a helyére és úgy léptem hozzá közelebb. - Ezer éve nem láttalak – állapítottam meg, miközben enyhén szét is tártam a karjaim, hogy meg tudjam ölelni őt – Úgy leléptetek annak idején, hogy azt hittem lényegében ,hogy soha többé nem találkozunk. Miújság van veled? Jól vagy? Lehet, hogy soknak tűntek a kérdések, de indokolt volt a dolog. Én a magam részéről elsősorban csak szerettem volna tudni azt, hogy jól van... És minden rendben körülötte. Közben pedig valahol facepalmoztam azon, hogy egy csomó régi ismerősöm kerül elő most... Nem igazán akartam ebbe sokat gondolni, de furcsa érzéseim voltak tőle.
Könyvesboltokat járom, mert szükségem lenne egy könyvre. Ahány boltban voltam már, annyi elutasítást kaptam, hogy nincs már náluk ilyen és nem tudnak nekem segíteni. Rosszul hangzik, s egyre elkeseredetten keresem a célpontomat, ám remény apró csirája kezd kihunyni belőlem. Nem tűnik fől, hogy ide-oda cikázok az üzletben, emellett nem igazán érdekel a környezetem. Hosszas járkálás után csak megtalálom amiért jöttem, s diadalom ittasan nézek rá a könyv borítójára. - A grafikusok mesterkönyve – suttogom úgy magam elé, azonban lépteket vélek közeledni. Eltekintek abba az irányba, de csupán egy közeledő nőt pillantok meg. Jobban behúzom magam, hogy el tudjon mellettem menni, ám nem ez történik. - Ezer éve nem láttalak! - szól fennhangon, mire újra ki kell szakítanom magam az olvasás világából. Értetlen arcot vágok a fiatal nőre, egyáltalán nem ismerős. Sem régről, sem máshonnan. Kicsit feszültté válok, hogy az meg honnan ismerhet? Biztosan találkoztam vele valahol? Vagy csupán egy újabb trükkel akarjék meglovasítani a pénztárcám tartalmát. Átkozott tolvajok és tolvajnők. Mikor meg akar ölelni, akkor elejtem a könyvet és a nőt a vállánál támasztva állítom meg. - Bocsásson meg, de ismerjük egymást valahonnan? - nézem a vonásait, s hallgatom szavait. Legjobb tudásom bedobva sem tudom megállapítani, hogy ő kicsoda valójában. - Addig jól voltam, míg nem nyomultál rám. - vallom be neki, hogy ez az ölelgetős rész egyszerűen nem jött be. Én csupán örülök annak, hogy le tudtam állítani. Hosszas hallgatás után a következő szavakat találom mondani. - Örülnék annak, ha végre bemutatkoznál. - lehet sértő vagyok, ám ettől függetlenül óvatos. Veszélyes városban élek, s sosem lehet tudni, hogy mikor szúrják beléd a tőrt. Hogy érezze, hogy nem vagyok vérig sértve, egy kisebb mosolyt küldök felé. Egyáltalán nem őszinte a mosolyom,inkább érzem magam kínos helyzetben, s nem tudom, hogy mikor fog megszűnni. Én örülnék annak, ha minél előbb. Arcát továbbra is nézem, de sehogy sem ismerős.
A barátok veszedelmesebbek, mint az ellenség, mert barátainkat közel bocsátjuk szivünkhez s igy fölfedezhetik, hol vagyunk halálosan megsebezhetők.
Én a magam részéről kissé megrökönyödve néztem az egykori legjobb barátomra, akivel lényegében a csillagokat leimádkoztuk az égről annak érdekében, hogy örökké tartó barátságot kreálhassunk magunknak. Ennek persze mindössze már jó pár éve, de én a magam részéről nem voltam olyan alak, aki könnyen elfelejt másokat... És bár ő is megváltozott, de ettől függetlenül is ismerős volt az orrának vonala az ajkának az íve, a tekintete... Ami kicsi korában igen kíváncsian ragyogott és lényegében egymást rontottuk el a kis csintalanságainkkal. Én a magam részéről mindig is úgy gondoltam, hogy nem változtam túl sokat. Ugyanaz a babaarc – bár a hajamat időközbe levágattam – 14 éves korom óta egy centit sem nőttem. Sokakkal ellentétben mondjuk az én hajam fakult, de ettől függetlenül felismerhetőnek tartottam magam. Már csak amiatt is, hogy egy gnóm magasságával bírtam világ életemben. - Nola Allison Haden vagyok... Dublinból. Aki történetesen tönkretette az öcsédet azzal, hogy annak idején lelökte a lépcsőn, de neked ez a húzás annyira tetszett, hogy végül megfogadtad, hogy legjobb barátok leszünk. – foglaltam össze viszonylag röviden az ismerettségünk tárgyát, hátha így meglesz neki a dolog. - Ééés eszemben sincs rádnyomulni jézusom – szabadkoztam feltartott kezekkel, közben pedig már kezdtem én magam is azt érezni, hogy lazán csak összekeverhettem őt az egykori barátommal. Azt feleslegesnek éreztem mondjuk a mondandómba beletűzni, hogy van barátom, mert az egész magyarázkodás nem illet a helyzetbe most. - Bár lehetséges, hogy összekeverlek vele – sóhajtottam fel halkan, aztán megráztam a fejem – Ha így van, akkor kérlek ne haragudj rám?! Én magam sem tudtam, hogy most mit kéne tennem, mert nagyon kínossá vált a szituáció. Inkább le is sütöttem a szemem, és a fülem mögé tűrve a hajam, el is fordultam tőle, hogy mehessek a dolgomra.
Látom a megrökönyödését, amit nem tudok hová tenni. Nem tudom őt hová sorolni az életemben, főleg úgy, ha nincs semmilyen kapaszkodóm, hogy rájöjjek kicsoda ő valójában. Az életem a mostani időkben eléggé feje tetejére van állva, így nincs időm a múlton rágódni és elmélkedni. A jövőt szeretném látni magam előtt. Hosszúra nyúlik a hallgatás kettőnk között, legalábbis míg méregetem őt, addig én nem szólalok meg. Mikor bemutatkozik, akkor a hirtelen sötétségből lesz hirtelen világosság. Ennek elérésében maga a történet is segít. - Allison?...Allison! - most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Mert mennyi az esélye annak, hogy két ír találkozik újra egy városban? Ráadásul mit sem törődve a durva kezdetet, most rajtam a sor, hogy melegen magamhoz öleljem őt, sőt puszit nyomok arra a babaarcára, mindkét felére. Nehezen engedem el őt, de az arcomon látszik, hogy örülök a jelenlétének. - Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel, s nyomulósnak mondtalak. Nem akartalak ezzel megbántani. Bár valljuk be, hogy formás vagy ott, ahol kell. Biztosan már van valakid. - s a részemről egy nagy és nehéz sóhaj érkezik, mert én ezzel ellentétben szinglik táborát erősítem. Nekem még nem sikerült megtalálni az igazit, de dolgozom rajta gőzerővel. - Mi járatban vagy New Yorkban? - érdeklődöm tőle, s ha nincs ellenére, akkor gyengéden belekarolva félrevonom a gyalogos tömegből, hogy el ne sodorják szegényt. Amolyan a védelmező felem feléledt bennem, s vagyok ennyire figyelmes vele szemben. Egy pár közös élmény bekopogtat nálam, azonban nem én leszek az, aki ezeket elsőként fel fogja idézni annyi év távlatából. Ha már nem vagyunk akadályok, akkor én körülnézek a környezetemben, hogy mennyire figyelnek, vagy figyeltek fel ránk az emberek. - Jó munkád van? Kell valami segítség? - s eszembe jut, hogy a mobilszámomat sem tudhatja, mert új van, itteni. A sajátom tönkrement, s vennem kellett egy újat. - Megadhatom a telefonszámom?
A barátok veszedelmesebbek, mint az ellenség, mert barátainkat közel bocsátjuk szivünkhez s igy fölfedezhetik, hol vagyunk halálosan megsebezhetők.
Én sem kifejezetten tudtam hova tenni a körülöttem történő eseményeket, épp ezért egy kicsit váratlanul is ért, amikor megéreztem a körém fonódó karjait, viszont képtelen voltam visszatartani a nevetésemet is ugyanakkor. Rögtön hagytam, hogy magához ölelje a testem, és ugyanúgy viszonoztam is azt. Lényegében örültem annak, hogy újra láthatom őt, de valahol rosszul is esett, hogy ennyire elfeledkezett rólam. Ezek szerint nem is kifejezetten számítottam neki? Ilyesmire gondolni sem akartam és hamar ki is verte a fejemből a meleg fogadtatása. - Van barátom igen – bólintottam egy aprót a megjegyzésére – Bár remélem nem csak azért van velem, mert formás vagyok ott, ahol annak kell lennem. Igazából én a magam részéről tudtam, hogy valószínűleg ez a helyzet. Ha egy évvel ezelőtt kérdezik meg tőlem, hogy Tae Oh mégis miért nézne rám nőként... Igazából semmilyen választ nem tudtam volna adni rá, mert nem gondoltam volna egyszerűen azt sem, hogy ez megtörténhet. Nem mintha én már a kezdetektől fogva férfiként kezeltem volna őt tekintve, hogy nem is kifejezetten kedveltem. - Egy ideje már itt vagyok – vontam meg a vállam. Mivel ő közel állt hozzánk így jogosnak éreztem, hogy őszinte legyek velük – Itt maradtak élő rokonaim, miután anyáék és Sheila meghaltak, szóval nem nagyon volt más választásom, ide kellett költöznünk Katievel. Cillian is egy volt azok az emberek közül, aki ismerhette a szüleimet és a nővéremet. Emiatt pedig valahol meg tudtam nyugodni, mert otthonosabban éreztem magam a világban. Nem éreztem azt, hogy egy szakadék van múltam és a jelenem között. - A munkám, az... Rendben van – jelentettem ki végül. Nem mondanám jónak, és aggasztani sem akartam őt semmivel. Viszont hazudni sem tudok túl könnyen, jónak pedig semmiképpen sem mondanám azt, ami végül nekem jutott. - Persze, nyugodtan – mosolyodtam el, miközben elő is vettem a mobilom, hogy be tudjam írni – Megcsörgetlek, és akkor te is tudni fogod az enyém. Valamikor elmehetnénk egyet kávézni, ha van hozzá kedved meg időd rá.
- Akkor ennek örülök, hogy megtaláltad az álmaid hercegét, s megvagytok. - csak remélni tudom, hogy megbocsátja nekem, hogy ennyire megfeledkeztem róla. Túlságosan aktív életem van, nem mondanám unalmasnak, mert mindig van mit csinálni, ha meg nem lenne, akkor mindig kitalálok valamit. Én ez a fajta pasi vagyok, aki mindig tevékenykedik és alkot. Egy művész. - Ami pedig azt illeti, biztosan nem csak a formáidért szeretett beléd a pasid. Ha jól rémlik, hogy mindig is jó tanuló voltál. - régen volt, de még mennyire. Amit nem használ az ember a mindennapi életben, akkor azt elfelejti. Én így működök, s bevallom, hogy ez egy nagy hiányosságom. Nem kötöm az orrára. Hamar megtudom tőle, hogy egy ideje itt lakik. - Akkor egy helyre kerültünk. Én szintén egy jó ideje itt lakok, ebben a nagy városban. Hiányzik Írország, de egyre kevésbé. Itt kell gyökeret eresztenem, csak még nem igazán megy. - rögtön olyan témára terelődik a téma, ami engem szintén mélyen érint. A szülők elvesztése úgy tűnik, hogy közös vonás. Odalépek hozzá, s megint kap egy ölelést tőlem, csupán barátit és megsimogatom a hátát. - Ez nem túlságosan vidám dolog. Ami azt illeti, az én szüleim szintén meghaltak egy repülő balesetben. Ráadásul az öcsém engem okol érte, hogy miért nem beszéltem le őket az utazásról. Annyira összevesztünk egymással, hogy ő hazament a nagyszülőkhöz lakni. Azóta én egyedül maradtam, s grafikusként dolgozok. Kellemes állás, szeretem csinálni. - engedem el végre, hogy szemébe nézhessek. - Túlélem – mondom neki sóhajtva, majd körülnézek a biztonság kedvéért, hogy nem-e vagyunk túlságosan feltűnőek, hogy ilyen bizalmasan ölelgetjük egymást, mint két ír, akik jól ismerik egymást. Rajtam a sor utána, hogy meghallgassam őt. - Ez nem győzött meg, de hagylak békén. Mindenkinek megvan a saját terhe – kissé csodálkozok magamon, hogy annyi év távlatából milyen könnyen megnyílok előtte újra, s bátran mondom el a véleményem. Egyáltalán nem tartok attól, hogy lenézne érte, vagy csúnyán nézne rám. Gondolok egyet, s próbálom elkérni a telefonszámát. Nem kell őt győzködni, s ez vidámsággal tölt el, azután hogy nem olyan rég mindenki elmondta, hogy mit élt át a múltban. Valószínűleg neki sem volt könnyű túllépni a szülei halálán. Én legalábbis egy évig csak úgy lézengtem szabadon, s különösebben nem volt életkedvem. Az öcsémnek sikerült pedig olyan hazugságot csepegtetnie a rokonaim szívébe, hogy én vagyok a gonosz. Régen kerestek engem, ám annak idejét sem tudom. Mikor megcsörget Allie, akkor rögtön elmentem a számát. - Megvagy, s nem foglak elereszteni már. - viccelődök egy picit, s remélem jól veszi a lapot. Mikor kávézással kecsegtet, akkor rögtön lecsapok a dologra. - Én egészen pontosan forró csokizni szoktam, a kávét világi életemben nem szerettem soha. Viszont dohányzok, amit szeretnék lassan letenni. Néha furán érzem magam, hogy miért is szívom azt a csikket. - árulom el magam, hogy bizony van egy ilyen káros szenvedélyem. A bulizásban való alkohol fogyasztást meg sem említem, bár lassan tényleg én ott tartok, hogy kinövök az ilyen duhajkodásokból. Szeretnék családot alapítani.
Kezdőlap
