Kevésszer van arra lehetőségem, hogy végül ki tudjak menni a szabadba, és teljességgel elfeledkezzek mindenről, de a mai szerencsére egy ilyen napnak ígérkezik. Nem akartam belegondolni abba, hogy mennyire szar jelenleg minden körülöttem, és a Theoval történő dolgok, egyre inkább kezdtek nyomasztani. Már ősszel észrevettem, hogy valami nincsen teljesen rendben vele, hogy a teherbírása sokkal jobban lecsökkent az átlagossá, és ez annyira aggasztani kezdett, hogy lépten nyomon figyelni kezdtem rá. Ez volt az a pillanat, amikor bár csak futólag vetettem rá néhány pillantást, de nem tudtam egyszerűen figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire... Inkább hagyjuk. Megfogadtam, hogy egy barátságnál tovább nem fogok vele elmenni, mert nem akartam áltatni magam. Soha nem hittem azt, hogy kifejezetten csúnya lennék, de azért volt egy szint, amit reálisan nem értem el, és bár soha nem láttam azt, hogy miféle lányokat visz haza, volt elképzelésem arról, hogy inkább preferálja a hosszú combú, bársonyos bőrű, magas és topmodelleket megszégyenítő karakterességgel rendelkező nőket, mint egy hozzám hasonló pulikutyát, akit jószerivel csak smink nélkül, bő és mocskos cuccokban lát, ahogyan a földet sikálja az amúgy kicsit sem nőiesen sebes kezeivel. Mert általában minden második ujjam le volt ragasztva valami miatt.
Ez volt a pillanat, amikor lényegében rájöttem, hogy a betűk az orrom előtt a legjobb indulattal is táncolnak, és képtelen vagyok az amúgy kifejezetten izgalmas, romantikus lányregényre koncentrálni, amit jelenleg is a kezemben szorongattam... Fejjel lefelé? Na jó! Azért ha van egy szint, amit ténylegesen nem engedhetek meg magamnak, akkor az ez... Hiszen tény és való, hogy kezdek tartani attól, hogy az aggodalmam valós alapokon nyugszik, de! Kim Tae Oh külsejébe gondoltam bele az elmúlt pár pillanatban, és csalódottan nyugtáztam magamban, hogy nem vagyok elég jó hozzá... Miközben fejjel lefelé olvasom a könyvemet? Ez pedig már annyira mélyen szánalmas, hogy egyenesen alulról súrolom azt a bizonyos határt, amit még érinteni sem akartam az üggyel kapcsolatban. Nem akarok belézúgni, nem, nem fogok belézúgni... Úristen, miért agyalok egyáltalán ezen?
És talán pont ennek köszönhetően nem vettem észre – az amúgy is rohadtul rendellenesen, felülről érkező srácot – aki kis híján rám esett fogalmam sincs honnan, aminek következtében szinte azonnal elhajítottam a kezemben tartogatott regényt és emeltem a szám elé a kezem, hogy valamennyire vissza tudjam fojtani a feltörő sikolyomat. Így is sikerült éppen annyira hangosra az, hogy páran felénk kapták a fejünket, és ha nem éppen olyan gondolatokat vert volna ki a fejemből, amiken amúgy sem szívesen kattogtam – na meg ha nem rémültem volna a hirtelenségétől halálra – akkor valószínűleg leordítottam volna azt a szép, hollófekete loboncát a feje tetejéről, amire nem mellesleg már első pillanatban is irigy voltam. Sosem tartoztam azon szerencsések közé, akik kifejezetten hosszú, és dús hajkoronát tudtak növeszteni, a póthaj pedig túlságosan mű megoldás lett volna hozzám.
- Persze, hogy nem láttál – rebegtem oda neki, hatalmasra tágult szemekkel – Hogyan láttál volna felülről? Egyáltalán miért ugrándozol te onnan lefelé? Meg is sérülhetnél!
Magam sem tudom mi volt ez a hirtelen jött anyukás dorgálás a részemről, de ennél többre nem futotta úgy, hogy majd’ kiugrott a szívem a helyéről. Hogy lehet egy ilyen fiatal gyerek ennyire felelőtlen?
- Bár simán lehet az is, hogy megsérültél... – mormogtam az orrom alatt, miközben a vonásait fürkésztem. Egy kicsit fiatalabbnak saccoltam magamnál, de az egész csak tipp volt, nem állítottam biztosra. Attól függetlenül, hogy nem tűnt kifejezetten magasnak, szerintem ha rám esik, akkor minden bizonnyal összetöri a csontjaimat úgy is, hogy nem vagyok egy nádszálkisasszony.

Magam is éreztem a helyzet iróniáját már akkor, amikor a kezemben szorongattam egy romantikus regényt mondván, hogy én most aztán ezzel fogom rohadtul elvonni a saját figyelmemet egy bizonyos személyről, akibe még véletlenül sem vagyok beleesve. Mindezzel viszont egyáltalán nem akartam foglalkozni, mert még egyelőre abban a fázisban voltam, amikor el tudtam hinni magamnak, hogy amit gondolok az teljes mértékben igaz. Közben pedig folyamatosan mantráztam magamban a rossz tulajdonságait, amik... Teljesen véletlenül egyeztek a könyvemben szereplő férfi főszereplőjével?
Idegesítő mosoly, pipal Arrogáns viselkedés, pipa. Mindenből vicc csinálása, elégedetlenkedés, bunkóskodás, pénz... Pipa. Érző szív? Sajnos az is pipa. Már pont azon voltam, hogy dühösen a sarokba vágom a könyvemet, akár egy hisztis kislány... De végül más indíttatásból hajítottam el a kezdemben tartott darabot, ennek pedig történetesen egy srác volt az oka. Miért van az, hogy egyről olvasok, egy másikra gondolok, erre megjelenik egy harmadik? Magam sem tudtam pontosan, hogy miféle elbaszott csillagzat alatt születhettem, de mindezek következtében annyira azért futotta, hogy egy vérszegény helyeslést kipréseljek magamból arra, amit mondott az idegen fiú... Aki miatt kis híján elvitt a mentő, de mégsem volt annyi lélekjelenlétem, hogy leordíthassam ezért a fejét.
- Veszélyesen élsz – mormogtam az orrom alatt, miközben a dörömbölő szívemmel próbáltam kezdeni valamit... Jobb híján mély levegőket áramoltattam a tüdőmbe – És ha egyszer úgy leesel valahonnan, hogy kitöröd a nyakad? Akkor mi fog történni?
Magam sem tudom, hogy miért mentem át hirtelen anyukába, de szinte azonnal ki is pirult tőle az arcom. Csak reménykedtem benne, hogy mindezt nem vette észre, mert a cinkosan csillanó pillantásából úgy vettem ki, hogy valószínűleg igazi rosszcsont lehet.
- Azt hiszem nem – válaszoltam neki végül egy picit megenyhülve. Annyira nem lehet rossz srác, ha egyáltalán idejött rákérdezni arra, hogy éppenséggel rendben vagyok-e... Simán rohanhatott is volna tovább a következő tetőre, de kifejezetten normálisan kezelte a helyzetet, és ez valamilyen szinten jól esett. Gyorsan magamhoz is vettem az elejtett könyvet, és az ölembe ejtettem azt. Jó helyen lesz ott, egyelőre.
- Áh vágom – bólintottam végül arra amit mondott – És honnan jött az, hogy ilyesmire vetemedj? Félre ne érts, nem tartalak utcai huligánnak miatta, csak érdekel az indíttatás Mr. Háztetőkről Ugrálok, És Random Szőkeségekre Hozom A Frászt.
A végére a hangom már egészen könnyedbe váltott. Tényleg érdekelt, hogy vajon miért pont a parkour mellett tette le a voksát. Ez nem olyan dolog, minthogy én kiskoromban lovagoltam, és ezért a mai napig kiállok a sport mellett... Azért szerintem egy szülő nem feltétlenül enged ilyesmit a gyerekének egészen addig, amíg... El nem kezd kamaszodni? Nagyjából olyan korúnak tippeltem a fiút, és kifejezetten ismerősnek is tűntek a vonásai. Lehet, hogy már máskor is okozott nekem instant infarktust, csak éppen... Részeg voltam és nem emlékeztem rá? Más tippem nincs.

Kifejezetten értékeltem, hogy a srác legalább megállt és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Más esetben szinte biztos vagyok benne, hogy minimum hozzávágom a papucsom, és maradjunk annyiban, hogy durván meg is érdemelte volna, de ez már egy másik kérdés. Hát miért nem lehet normális ember módjára közlekedni?
Aztán amikor odajött kiderült, hogy egészen kedves, és emiatt valahogy sikeresen legyűrtem minden ellene képződő, alaptalan ellenszemvemet. Végül is... Segített a srác abban, hogy kiverjem a fejemből azt a bizonyos személyt, akire most nem feltétlenül akartam gondolni... Szóval miért is lennék elégedetlen?
- Khm, hát szokták mondani, hogy valamiben meg kell halni – pillantottam fel a srácra a szempilláim mögül – Lehet majd pont egy hozzád hasonló nindzsa fog rámugrani egyszer és lapít ki. Mindenesetre a következő alkalommal már biztosan felkészültebb leszek arra az esetre, hogy ha valaki felülről érkezne.
Bár nem mosolyogtam, azért a hangom eléggé nevetősen csengett. Épphogy csak egy picit beharaptam a szám sarkát, hogy elrejtsem a vigyorom. Igazából most már csak a vérét szívtam ezzel a semmis felelősséggel, amit a nyakába akartam pakolni.
- Naaaa, azért ez biztosan nem igaz – löktem meg finoman a fiú vállát, majd folytattam – Apukád biztos ideges lenne, hogy ha valami bajod esne, csak ezt ilyen... Szülősen nem mutatja ki. Mindegyik ilyen.
Persze ebben van már némi tapasztalatom. Amikor leégett a házunk, akkor is apa minket küldött előre, és ment vissza anyáért, de ezt nyilvánvalóan nem fogom az orrára kötni. Egyrészt nem kifejezetten szeretek nyávogni dolgok miatt, másik oldalról pedig maradjunk annyiban, hogy ez nem egy olyan dolog, amiről az ember csak úgy mesél boldog boldogtalannak.
- Ez kifejezetten megnyugtató – mosolyodtam el végül – Köszönöm.
Gyorsan át is vettem tőle a könyvet, majd becsuktam, és a táskámban elsüllyesztettem. Én magam is tudtam, hogy ma már egy betűt sem fogok olvasni belőle.
- Gondolom az ilyesmi dolgok érdeklik a fiúkat – bólintottam egyet. Én magam nem kifejezetten voltam az a gamer csajszi – Mindenesetre kifejezetten jó, hogy inkább a szabad levegőn gyakorolod, mint a szobád rejtekében. Így ehhez hasonló csodás találkozásokban lehet részed.
Magam sem tudom, hogy miért akartam folyamatosan húzni az agyát, de olyan kis... Aranyosnak tűnt. Tipikusan az a fajta tinédzser, aki még nem tudja, hogy mit kezdjen az életével, de valószínűleg majd neki is be fog nőni a feje lágya.
- Ígérem többet nem fogom felhozni – mosolyogtam rá, majd a tenyerébe csúsztattam a sajátom – Allison Haden. Örvendek.
És ebbe az egy szóba egyáltalán nem csempésztem iróniát, tényleg végül kifejezetten kellemesnek találtam a társaságát. Éppen annyira kapcsolt ki, amennyire szükségem volt rá, és ez mindenképpen jó hatással volt rám. Egy pillanatra normálisnak éreztem magam, és kikapcsoltam.
- Mindenesetre, még mielőtt úgy döntenél, hogy továbbállsz, gondoltam felajánlom a mellettem levő helyet, bár nincsen előmelegítve – paskoltam meg magam mellett a helyet – Brooklynban laksz te is? Kissé ismerősnek tűnsz, de lehet, hogy összekeverlek valakivel.
Mondjuk abban biztos voltam, hogy nem... Elég jó az arcmemóriám, és amilyen fizimiskával rendelkezik a srác... Nem hiszem, hogy könnyen elfelejthető lenne a külseje. Egy picit még mindig féltékenyen szemléltem a hosszú, sötét fürtöket, de hát az élet ezt dobta.

Személy szerint én magam is sportos vagyok. Gondolok itt arra, hogy a mai napig lovagolok, amit anno versenyszerűen is űztem, illetve középiskolás koromban, még Írországban benne voltam a röplabda csapatban is, pozíció szerint, mint feladó, de sosem jelentett gondot, ha máshol is kellett játszanom. Alapvetően a röplabda meg egy elég hasznos sport, ugyanis ezáltal a kezeim megerősödtek annyira, hogy olyan pofonokat tudok lekeverni, hogy a másik csak les. Ettől függetlenül a parkour féle extrémsportokat, illetve a küzdősportoknak sem voltam soha nagy kedvelője attól függetlenül, hogy elég tűzről pattant jellemmel rendelkezem, és előbb jár el a kezem, minthogy gondolkoznék.
- Gondolom akkor nem vagy egy idegbeteg vagy tériszonyos típusú ember – jegyeztem meg, még egy picit mindig elhűlve. Személy szerint saját magamat is bevállalósnak mondanám, például rohadtul szeretnék ejtőernyőzni, vagy kipróbálni a bungee jumpingot, de ettől függetlenül a parkour egy más tészte. Ott nincsen szakember, vagy biztosítókötél... Elég egy rossz mozdulat, és az ember talán a földön találhatja magát szétkenődve.
- Vedd le nyugodtan a cipődet, és gyere ide – paskolgattam meg magam mellett a helyet – El fogsz gémberedni abban a testhelyzetben.
Alapvetően nem vagyok egy túl közvetlen ember, de most tökéletes volt az időzítése, hiszen másra sem vágytam, minthogy eltereljem a gondolataimat arról a bizonyos másik rézbőrű emberről, aki mostanában folyamatosan a fejembe mászik. Szóval úgy voltam vele, hogy végülis miért ne beszélgethetnék vele?
- Lehetséges – bólintottam arra, amit mondott – Én is viszonylag gyakran vagyok itt a szabadnapjaimon. Csodálom, hogy eddig még nem pattantál a nyakamba, bár egy picit örülök is neki. Innentől viszont nyitott szemmel járok majd, mert biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal tényleg a mentő fog elvinni majd.
Bár tény és való, hogy most is tökéletesen hárította az ütközést, ettől függetlenül viszont nem lettem nyugodt. Ha lenne egy öcsém minden bizonnyal összeverném, ha parkourozni szeretne... Hiszen annyi jó és kevésbé veszélyes sport van azon kívül. Foci, kosárlabda, talán még a kézilabda is ide sorolható a durvasága ellenére, meg persze a jó öreg baseball vagy rögbi, de sosem voltam az amerikai sportok nagy rajongója.
- Legalább nem vagy egy kis selyemfiú, aki egy bevásárlószatyrot sem képes felemelni – mosolyodtam el, miközben figyeltem, ahogyan kezet csókol nekem, amitől egy kicsit ki is pirult az arcom. Ez most leginkább a zavar jele volt, hiszen egyáltalán nem számítottam ilyen gesztusról tőle... Alapvetően már nem olyan időket élünk, hogy ezek természetes gesztusok legyenek, és én magam sem voltam annyira közvetlen, hogy ne furcsálljak egy ilyen gesztust, de ettől függetlenül nem húztam el a kezem, nem akartam bunkó lenni.
- Jó lesz az Allienek is, ha hosszúnak találnád esetleg a nevem – jegyeztem meg végül, amikor sikerült felocsúdnom a döbbenetemből, és magam is tudtam, hogy ez nem kifejezetten volt egy elmés válasz, de ennyire tellett, ez van.
- Ugyan, fel sem ajánlottam volna, ha úgy gondolnám, hogy zavarsz – mosolyodtam el kedvesen, majd megint megpaskolgattam magam mellett a helyet – Igazából egy kukkot sem értettem ebből a maszlagból, mert nem igazán állt oda az eszem. Lényegében nem is a könyvből, hanem a gondolataimból zökkentettél ki.
Persze azt nem tettem hozzá, hogy hálás vagyok, de reménykedtem benne, hogy nem túl kíváncsi természetű ahhoz, hogy rákérdezzen: mire értem most ezt az egészet.
- Lehetséges. Talán pont ezért nem is álltam szóba veled korábban. Rohangáltál itt, mint egy őrült nindzsa – eresztettem meg egy pimasz megjegyzést, miközben elmosolyodtam – Pár utcával lejjebb van a Haden motel, ott dolgozom és élek, mert a családomé a hely. Meg suliba is Brooklynba jártam, szóval simán lehet, hogy ott is összefutottunk, csak nem tudunk róla.. Mert tudod akkor még kisfiú voltál.
Mivel majdnem a fejemre pattant, bátorkodtam kóstolgatni egy kicsit, úgy éreztem, hogy ennyi kijár nekem, meg amúgy is meg kellett találni vele a közös hangnemet... Hiszen mégiscsak idegenek voltunk egymás számára, és elég nehéz így beszélgetést kezdeményezni.

Arra amit mondott, egy picike horkanás hagyta el az ajkaimat, és jókedvű mosolyra húzódott a szám. Alapvetően egyáltalán nem szokásom random idegenekkel leállni beszélgetni, de ez a helyzet most valamilyen szinten más volt... Hiszen minden erőmmel azon vagyok, hogy eltereljem arról BIZONYOSRÓL a gondolataimat, akivel egyelőre még úgy érzem, hogy nem akarok foglalkozni... Még akkor sem, ha kifejezetten sokszor próbál az agyamba mászni.
- Dolgoztál már vendéglátásban? – tettem fel neki a kérdést – Majd ha az öreged rákényszerít, hogy elkezdj melózni, akkor ajánlom figyelmedbe a szakmát. Ugyan jól nem fizet, de remek tapasztalatokat szedhetsz össze, illetve nem utolsó sorban imádni fognak a munkáltatóid, amiért állításod szerint jól bírod a hülyéket... Viszont utána ne lepődj majd meg a járulékos idegbetegséggel, sajnos eléggé jellemző a dolog.
Gondolok itt példának okáért magamra, aki már 18 éves kora óta robotol egy motelban... Nos mondhatni rengeteg jó és érdekes, illetve értelmes tapasztalatot zsebeltem be ezzel, de ettől függetlenül nem tudok elmenni a tény mellyett, hogy miféle járulékos veszteségekkel járt ez.
- Ha tudnád mennyi rosszabb dologgal szembesülök nap mint nap, holmi büdös lábaknál... – rántottam meg a vállam. Alapvetően az még a jobbik eset, ha valaki a nem túl kellemes szagú lábbelijét felejti a szobában, de amikor esetenként a követ suvickolom, vagy rosszabb esetben megnyerek magamnak egy két wc-t.
- Nem jó dolog a rendőrségre járni – ráztam meg a fejem – Sok vele a macera.
Persze nem mintha nekem annyi tapasztalatom lenne a dologgal, hiszen világ életemben igyekeztem veszettül jó kislányként viselkedni, szóval egész életemben csak akkor tettem látogatást a helyre, amikor kötelezően el kellett mennem a sulival, megnézni a rabokat... Nos, elég elrettentő példa volt az számomra, és szinte biztos voltam benne, hogy egy éjszakát sem élnék túl, még a női részlegen sem, nemhogy a csávók között...
- Mert mi más lehetne még selymes? – billentettem félre a fejem. Lehet velem van a baj, de ezt most nem igazán értettem, és éppen ezért is találtam fontosnak, hogy visszakérdezzek. Viszont a haja tényleg puhának tűnt, szóval igyekeztem elterelni figyelmemet róla, mert a végén féltékeny leszek.
- Hát.. Valami olyasmi – bólintottam egyet arra, amit mondott – De a fejem valamilyen oknál fogva most hangosabb volt a könyvben található szavaknál. Megesik az emberrel.
Persze nem akartam kiönteni a szívem arról, hogy mégis min agyalgatok most ennyire, de tudtam, hogy azért megúszni a dolgot nem fogom. Nem szívesen hazudok másoknak, de éreztem, hogy egyáltalán nem akarok beszélni Theoról neki... Még a legjobb barátaimnak sem hozom fel szívesen a témát, egy idegen srácot, meg nyilvánvalóan nem fogok a pasiügyeimmel zaklatni és untatni.
- Hahh, nem gondolná rólad az ember – vigyorogtam rá – Előbb hinnélek módszeresen szándékos bajkeverőnek... Bár engem is mindenki cukinak gondol, aztán nagyot koppannak, amikor kiderül az igazság.
És igen.. Elsőre rengetegen hisznek rólam mindenféle jóságot a kis babaarcom, meg amiatt, hogy alapvetően alacsony lány vagyok, aztán amikor esetenként elborul az agyam, akkor az csúnya tud lenni.
- Négy éve volt – húztam el a számat – Határozottan öregszem... Mondd csak, kis tizenéves fejjel is ilyen hajasbaba voltál? Mert akkor minden bizonnyal megjegyeztelek magamnak... Te lehettél a srác, akit meg akartam nyírni, mert nekem sose nőhetne meg ekkorára a hajam.
Persze ez nem teljesen volt igaz, mert valószínűleg ha nagyon akarnám, akkor bőven tudnám növeszteni, de hát... Pont ezaz. Hogy egy bizonyos hossz alá érő hajat már képtelen vagyok elviselni és sokszor lecsapatom vállig. Szerencsémre nem is nézek ki annyira idiótán vele, szóval lényegében ilyenkor sok vesztenivalóm nincs.

Igazából nem különösebben lepett meg a fiú válasza, amiat kipréselt magából. Számomra is elég pörgős személyiségnek tűnt, pont ezért is ajánlottam neki a vendéglátós melót. Mert oda aztán kell az energia, és néha olyan akrobatikus mozdulatokkal kell az edényeket és hasonlókat megtartani, olyan hévvel kell végigtolni a műszakokat, hogy az ember a nap végére teljes mértékben kipurcan még akkor is, ha csak egy négy órás műszakot vállalt be.
- Azt hiszem te csináltad jól – bólintottam egyet arra amit mondott – Fesztiválokon menő lehet dolgozni bár... Ott is maximum kisegítő akármicsoda lennék. Gondolom a srácoknak a színpadépítés és hasonlók miatt több lehetőségük van.
A lányokat meg bevágják mondjuk egy hot-dogos pult mögé, mert szépek, és mosolygósak, és valakinek el kell adnia a kaját... Ez az a része a dolognak, amit nem feltétlenül csináltam volna. Hogy amíg mindenki bulizik meg iszik, addig én egy pultban robotolok, és figyelem a tömeget.
- Szegény anyukád – vigyorodtam el arra, amit mondott – Minden bizonnyal gázmaszkban létezhet mellettetek.
Persze egyáltalán nem állt szándékomban kritizálni őt, de ha már ennyire emlegette a lábszagukat, úgy vettem le a dologból, hogy nem kifejezetten zavarhatja a téma. Amúgy azt nem akartam már hozzátenni, hogy nem érzem egyáltalán büdösnek a lábát. Mindenesetre Tae Oh amikor nálunk dolgozott, és az esetek többségében megizzadt, mindig szégyenlősebb ment, és rögtön bevetette magát a zuhany alá... Mondjuk egy kékvérű kishercegtől mást nem is vártam. Azon sokkal jobban meglepődtem volna, ha tőle hallottam volna hasonló sztorikat.
- Jaj, ezzel vigyáznod kéne – nem mintha lenne jogom megmondani neki, hogy mit csináljon, de elég kedves és kelekótya fiúnak tűnt ahhoz, hogy ezt a kis megjegyzésemet ne vegye majd a szívére – Lehet, hogy egyszer majd kapsz egy priuszt, és később ez gondokat fog okozni neked. Amúgy is... Vigyáznod kéne magadra.
Talán a kistestvérem miatt lehettem vele ennyire lojális, illetve mostanában szerettem nagyon osztogatni Tae Oh-t is azzal kapcsolatban, hogy mit kéne, vagy nem kéne csinálnia... Szóval az utóbbi időben inkább érzem magam valami tanárnéninek, mint egy 22 éves, egészséges... Nőnek? Lánynak?
- A világért sem akarok erről beszélgetni – húztam el a számat – Vagy mások nadrágjában turkálni, de a srácok nem inkább arra szoktak büszkék lenni, hogy mennyire... Kemény odalent? Nyilvánvalóan nem mindig olyan, de hát... A lényeg, hogy nem hallottam még senkit így beszélni a micsodájáról.
Éreztem, ahogyan a mondataim végére egy kicsikét kipirul az arcom. Nem mintha bárki nemi szervéhez sok közöm lett volna az életem során, éppen ezért is rémített meg a téma valamennyire. Nem akartam osztani az észt, mivel pont tapasztalatok híján voltam, de ettől függetlenül nem voltam elszeparálva a srácoktól soha, és hallottam is a beszélgetéseik zömét.
És a téma hamar el is terelődött a könyvek felé, én pedig csak néhány apró bólintással jeleztem felé az egyetértésem. Örültem, hogy nagyon nem firtatta azt, hogy vajon min kalandoztam el ennyire, mert jelen állás szerint magamnak sem nagyon akartam beismerni azt.
- Ahh... Mindig az ilyen srácok szívják meg – csóváltam meg a fejem, majd egy halk sóhaj kíséretében közöltem vele a következőt – A mai tanulság, hogy akkor nem kell keresni a bajt. Amúgy az anélkül is megtalálja az embert néha, szóval... Óvatosabbnak kéne lenned.
Persze még mindig tartom magam ahhoz, hogy semmi közöm nincs a kis ügyeihez, de ettől függetlenül komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Semmi szükség nincs arra, hogy egy zűrös fiatalkorral rontsa el az erkölcsi bizonyítványát.
- Elég szép hullámok is vannak benne – bólintottam, miközben szorosan az ölemben tartottam a kezeimet. Nem akartam az ujjaim közé venni a tincseket, holott nagyon szép selymesnek tűntek – És valószínűleg így lehet, igazából az esetemben ezt sosem fogjuk megtudni. Mert bár gyönyörű a hosszú haj, magamon ennél hosszabbat nem vagyok hajlandó elviselni. Csak akadályoz a munkában, melegít, sokat kell ápolgatni... Bahh, nekem erre se időm, se energiám... Pedig ettől függetlenül tetszik.
Magam sem tudom pontosan miért fejtettem ki az előző gondolataimat, de aztán mosolyogva megcsóváltam a fejem.
- Nektek srácoknak annyira könnyű. Felkeltek, dobtok egy zuhanyt, magatokra vesztek valami göncöt, és a kócos, szakadt stílust is tudjátok viselni... Nekünk meg épphogy nem kell szeánszot tartani és tíz órás készülődéseket lenyomni, hát hol itt az igazság? Pedig milyen jó lenne, ha csak belefejelnék valamibe, és tökéletes hajjal, kisminkelve folytatnám tovább a napomat...
Nem mintha annyira szükség lenne ezekre a dolgokra. Attól függetlenül, hogy szeretek megjelenni, nagyon ritkán viselek sminket és a hajamat is általában csak felkötöm, mert munkához ennyi éppen elegendő. Viszont pont ez az, amit nem kifejezetten szeretek a mindennapjaimban.