☾Jax & Tommy

- Thomas Junior! Ezerszer megmondtuk már, hogy nincs telefonozás az asztalnál! –apám morgósan mély hangja dörren a piszkosan hosszú asztal túlsó végéről. Fogalmam sincs, hogy hogyan neszelte meg, hogy nem egyenest a tányéromba, hanem a fa alá bújtatott telefont bűvölöm, holott olyan rossza szeme, hogy kis híján szódásszifon üvegeken keresztül nézi a világot. A kelleténél talán nagyobb riadalommal, és kétségbeeséssel meredek a szemközti –bár alsó hangon így is három méterre lévő- szék tulajára, aki szokásához híven, marconán vonja össze szemöldökeit, ami megszámlálhatatlan mennyiségű ráncot von a homlokára.
- Rendben, appa, egy pillanat, és elrakom –dünnyögöm az orrom alatt visszapillantva a képernyőre. Sűrű pislogások közepette tanulmányozom a Jax-től érkezett szavakat.
„Ygree Coeny Islad-re! Viámprak!”
Természetesen ez a mi nyelvünkre való fordításban annyit tesz, „Gyere Coney Islandre! Vidámpark!”. De mi okból mennék én Coney Islandre? Milyen indíttatásból mennék én Brooklynba?!
- Thomas! Azonnal tedd el azt a készüléket! –hatalmasat csattan apa tenyere az asztalon, kis híján a plafonig ugrok ijedtemben, amikor még az orrom alatt elterülő tányérok hada is összekoccan az erő hatására. Lenyomva a záró gombot süllyesztem hátsó zsebembe a mobilt, piszmogva az orrom alatt kapom kezeimbe az evőeszközöket, hogy aprót vágjak a médiumnál kicsit tovább sütött, de nem egészen cipőtalpnyira égetett húsból. Hiába, amióta van pénzünk arra, hogy házvezetőnőt, szakácsot finanszírozzunk, így kivéve anyám kezéből ezt a nemes feladatot –mintha bármi ideje lett volna a munkája mellett erre-, azóta meglehetősen jó ételek kerülnek az asztalra. Emlékszem, amikor futtában bedobott egy nagyobb darab marhát a sütőbe, elment tanulmányozni az aktáit, majd arra lett figyelmes, hogy az egész ház füstben úszik… Természetesen mi, apuval karöltve, akik mit se sejtettek belőle, leültünk a családi asztalhoz, viszont olyan kokszos, odaégetett, fekete szeleteket kaptunk –amit nem mellesleg kényszeredett mosollyal, de nehezen elfogyasztottunk-, hogy utána napokon keresztül csak az ágyat nyomtuk, és papért kiáltottunk. Azóta túlontúl nagy fenntartásokkal kezelem anya főzési tudományát, és már a reggeli müzlimet, de még a narancslevemet se merném rábízni.
- Miért kapkodsz ennyire, Tommy? –teszi fel a kérdést anya a maga visszafojtott, diplomatikus hangján. Én? Kapkodnék? Kérdőn, egy nagyobb falat marhát egyensúlyozva a számban pillantok le a tányérra, ahol az imént még ott díszelgett a megtermett szelet, most viszont nagyjából két falat nem sok van belőle. Rágódva még a már félig elnyammogott húson emelem fel az ujjamat, hogy várjon még a válaszra, mert nem tisztem teli szájjal válaszolni. Végtére is, nem ilyen neveltetést kaptam.
- Öhm… meg kell írnom még egy beadandót holnapra, aztán már későre jár… –futtában nézek az órámra. És valóban… Gyorsan legyűröm még azt a két vágásnyi darabkát, felemelve a szövetszalvétát itatom fel a számról az esetleges ételmaradékot, majd nagyot kortyolva a vízből már pattanok is fel a széktől.
- Megyek is! –körbejárva az asztalt félúton állapodok meg anyánál, hogy egy puszit nyomjak az arcára, apám felé viszont csak biccentek egyet, majd fokozatosan gyorsabbá váló léptekkel, már majdhogynem rohanok a szobám felé. Lehuppanva az ágyamra dobom vissza a választ:
„Minek?”
Lábamat lóbálva, a szemközti falra meredve tartom ujjaim közt a készüléket, de riposzt már nem érkezik… Tanácstalanul pillantok jobbra-balra, majd hirtelen felindulásból kapom ki az egyik feketebőr hátitáskámat a szekrényemből, és belehajigálok minden fontosat: iratok, pénztárca, fülhallgató, telefontöltő, pulcsi. Jelenleg viselt ruházatomra felkapom az egyetem logójával vasalt nagy, buggyos kabátot, fejembe húzok egy baseball sapkát, és hátamra csapva a táskát meg is kezdem a leereszkedést a lépcsőn. A kacsalábon forgó kastélyoknak megvan az a fajta előnyük, hogy úgy tudok kiosonni a bejáraton, hogy esély sincs arra, hogy anyámék mindebből bármit is észleljenek. Még jó, hogy eszembe jutott ez a tény, mielőtt a tinifilmekben látott bevett módszer alapján kilógtam volna az ablakon.
Másfél óra… ennyi idő kell ahhoz, hogy a metró végigrobogjon velem Manhattan belvárosából Brooklynba, majd onnan is a Coney Island-i Vidámparkba jussak. Szó se róla, mindez intenzív rettegést is jelent, elvégre éjnek idején, fél kilenckor, Brooklyn felé tartva nem a legbizalomgerjesztőbb emberek használják a metrót… Alighanem csapzottan váltom meg a jegyemet a parkba, és a tömeggel lassan menetelek egyre beljebb, és beljebb, amivel a zene is egyenes arányossággal nő, és tolakodik kéretlenül a fülembe. Mindenhol emberek, mindenhol nagy, forgó, csörgő-zörgő, zenélő játékok. Úgy morzsolgatom kabátom ujját, olyan tanácstalanul bandukolok, mint egy ötéves forma gyerek, aki elhagyta a szüleit… Végül is, bárhonnan nézzem, tíz óra van, én ilyenkor már a legjobb környékeken se szoktam sétálgatni, ellenben a szobám melegét és biztonságát annál nagyobb örömmel szoktam kiélvezni.
És, hogy hogyan találom meg Jax-et? Egyszerű… mindig a leghangosabb sleppben van. Most is ott vihog, törvénytelenül a haverjai körében. Tyúklépésekben sunnyogok oda, nyakamat vállaim közé húzva állapodok meg Jax mögött, megpaskolva a felkarját.
- He… heló! –motyogom az orrom alatt, feltételezve, hogy ők ebből bármit is hallanak. A szomorú valóság azonban, hogy a minden oldalról ordító zene több mint valószínű, hogy elnyeli a hangomat. Bár ki tudja, hogy szomorú-e ez a valóság.

Tommy & Jax

Aki barátot talál, kincset talál.

Egy… semmi.
Kettő… semmi.
Három…? Még mindig semmi, csupán a töménytelen kocsmaszag, amit a nagy üveg sörök hada hagy maga után. Nem is kell nekem ehhez hasonló lebujokat látogatnom ahhoz, hogy ellőképpen eltudjam ütni a drága jó időmet, és olyan mélységekbe süllyedjek, ahonnan egy markolóval nem tudnának előbányászni.
Na de talán majd a negyedik, ötödik, esetleg a hatodik… és nem, megint semmi! Kezdem azt hinni, hogy immúnis vagyok minden létező alkoholnak nevezett folyadékra, ami már csak azért is számít meglehetősen gáznak, mert körülöttem mindenki a delíriumos állapot mezején nyargal rózsaszín lámákkal és lila elefántokkal. Én bezzeg full józanul pörgetem a kocsi kulcsot az ujjamon felkészülve annak eshetőségére, hogy hamarosan haza kell furikáznom a három tökfilkót. Mint egy huszadrangú nagybácsi, egy óvodai felügyelő aki a kölyköket igazgatva és terelgetve tölti mindennapjait. Mert való igaz, hogy az esetek legjelentősebb részében mindig ez történik. Bár az is tény, hogy nem szándékozok minden egyes alkalommal a sárga földig inni magam, csupán annyit igyekszek elérni, hogy valamelyest „jobban érezzem magam” a kelleténél.
Na nézzünk meg még egyet, hátha…. és biztos ami biztos alapon öblítsük le a korábbiakat még egyel. Azt viszont ezen a ponton már nem tudnám megmondani, hogy a következő két adag ital mit takar, ugyanis a sörön és annak felböfögött keserűségén kívül semmi mást nem érzek. Még a körülöttem lévők is azt párologják ki magukból.
Egyről a kettőre kezd el összefolyni előttem minden és mindenki. De szó szerint mindenki, még a három srác arca is elmosódik, mintha mindet gyurmából faragta volna egy két balkezes óvodás. Épp csak a harmadik és negyedik fülüket nem látom kinőni a fejükből, ellenben arcomon szórakozott, fültől-fülig érő vigyor terül el, miként semmi, de az ég adta egy világon semmi nem gátol meg abban, hogy a hülyeséget hülyeségre halmozzam.
Kezdve ott, hogy a világ legszerencsétlenebb, legártatlanabb és legzöldfülűbb kölykének küldök egy sms-t a tartózkodásomat illetően, nyíltan jelezve számára azt, hogy szükségem van rá. Amúgy nem… nincs. Most senkire nincs szükségem, talán egy jól markolható alvázra a környékünk valamelyik bulájának társaságában. Valakin le kell vezetni néha a feszültséget, ugyebár. De ettől függetlenül valamiért mégis őt kergetem, de legalábbis jelzem szándékomat azt illetően, hogy idecsábítsam őt. Túl jó gyerek, és ha otthon nem is feltétlenül fogad szót mindig, minden egyes alkalommal, én bármit mondok neki, már nyargal is. Tudja fene, hogy miért.
Az sms megírását követő x percben, órában viszont fogalmam sincs, hogy mi történik. Abban se vagyok biztos teljes mértékben, hogy a nemi identitásomat könnyű szerrel képes lennék kinyögni, ha valaki rákérdezne, csupán ácsorgok a fából készült kis bódé mellett kőkemény arckifejezéssel támasztva azt, nehogy eldőljön. Há' most mondja valaki azt, hogy nem vagyok egy gondos bocs.
És lám, végszóra be is fut a kis kedvencem. De most komolyan, nem olyan mint valami kiskutya? Egy szórakozott, túlzottan lelkes kis Golden Retriever kölyök csillogó szemekkel, vigyorgó-mosolygós arckifejezéssel. De legalábbis egy nagyra nőtt óvodás, vállán szorongatott hátizsákkal...Drága barátom, nem mondták még, hogy ez már gáz ennyi idősen?
- Haver... há' mi van te rajtad? Mi az ott? - biccentgetek a táska felé, úgy indulva meg felé, mintha folyamatosan húzna visszafelé egy bivalyerős mágnes. Bezzeg a kezemben lévő teli üveg sörből egy csepp nem löttyen ki, tök mindegy, hogy milyen heves mozdulatokkal hadonászok az orra előtt - tessék, cuppantsd ide a kis pofád és idd meg ezt! Jót fog tenni karót nyelt, óvodás barátom - paskolom meg az arcát, és már egyensúlyozom is oda a szájához az üveg peremét, kortyoljon csak nagyokat.

☾Jax & Tommy

„Tartsd távol magad a rossztól, a gonosz emberektől, akik nem érdemlik meg azt, hogy akár csak rájuk nézz! Egy Yang vagy, az isten szerelmére, nem holmi máltai szeretetszolgálat, hogy bármilyen jöttmentnek a kedvére tegyél, fiam!”
Olyan sokszor hallottam ezt apám szájából, hogy már-már mantraként szól a fejemben, mikor bizalmatlan tekintetemmel körbepásztázva a terepet lépek be a vidámpark területére. Ujjaim szorosan markolják a táska fülét, ujjbegyeim szüntelenül morzsolgatják azokat az apró kis cérnaszálakat, amik kikandikálnak a varrásból. Enyhén csücsörítve ajkaimmal nézelődök a megannyi ember között, melynek túlnyomó többsége, alsó hangon kilencven százaléka korombeli fiatal… bár magától értetődő, elvégre ilyenkor a gyerekek már rég a másik oldalukra fordulnak a pihe ágyukban. Ideális esetben én is ezt tenném: felpolcolva a párnákat terpeszkednék a pokrócok közt, ölemben szorongatva a laptopot bújnám a másnapi előadás anyagát, és valószínűleg mindeközben az egyik beadandóm szövegét fogalmaznám meg a lehető legkörülményesebben, hogy a tanár csak ámuljon a príma és szakavatott megnyilvánulásaimon.
Ehelyett itt vagyok, és úgy toporgok, mint egy magára hagyott kisgyerek a bevásárlóközpont polcsorai között. Pontosan ennyire nem találom a helyemet, és megrögzötten kamillázok, meózom az arcokat, hogy legalább azt az egyet megtaláljam, aki éjnek idején iderángatott egy majd’ egy órás metróút által. Igen, azt hiszem pont Jax az az személy, akire tökéletesen ráillene apám sokszor hangoztatott tana… én mégis úgy megyek utána, mintha kötelező lenne, úgy olyan ámulattal hallgatom a szavait, mintha maga Jézus szólna hozzám fennkölt hangnemben. Ehhez mérten ő csak Jax… de Jax olyan ember, aki mellett nem megy el senki szó nélkül. Én nagyon szerettem volna, fülemet-farkamat behúzva kívántam elosonni mellette első találkozásunk alkalmával, de akkorát csapott a vállamra, hogy kénytelen voltam haptákba vágni magamat, és szégyen-nem szégyen, úgy betojtam a határozottságától, hogy ott maradtam. Pedig óvva intettek, én is nem egyszer óvva intettem saját magamat, hogy „talán nem kéne”, „találnál te jobb társaságot is magadnak”, de úgy néz ki, hogy amellett, hogy az ember nem válogathatja meg a családtagjait, nem válogathatja meg a barátait sem. És végtére is… Jackson nem rossz ember. Na nem is a legjobb, elvégre minden tette szembemegy a hatályos törvényekkel, és képes még a legegyszerűbb emberi szükségleteket is úgy elvégezni (értsd: könnyíts magadon), hogy annak szabályszegés legyen az eredménye. Ellenben, ha úgy vesszük, talán egy kicsit irigy vagyok arra a lazaságra, arra a „leszarom” életfelfogásra, amit ő kitűzött magáénak. Mert az a steril környezet, amibe születésem jogán kerültem, nem adott lehetőséget arra, hogy csak egy kicsit is elengedjem magam. Elvégre itt vagyok 21 évesen, de még nem ittam soha semmilyen alkoholt, nem szívtam még bele egy cigibe se… bezzeg a kortársaim mindezeket alsó hangon hét évvel ez előtt letudták.
Tanácstalanul totyogva az emberek közt –mindeközben olyan apróra húzva magamat, amennyire tudom- bandukolok fel-alá, mígnem felharsan Jax nevetése, és mint egy jól képzett juhászkutya, felkapom rá a fejemet, és egyből felé veszem az irányt- na persze nem sietem el a dolgokat. Egy Jax még okés… de amikor a hozzá merőben jobban illő társasága is jelen van, akik mind külön-külön egy kicsiJax-et tesznek ki… na ott már bajok vannak.
- Ez? –kérdezek vissza, végigkövetve a mozdulatsorát, ami révén a táskám felé bökdös, mint valami hiperaktív flamingó. – Ez egy hátizsák… -adom meg a lehető legegyszerűbb választ, mintha én magam lennék Dóra, a felfedező. Pont olyan praktikusnak találom ezt a hordóeszközt. Végtére is, mennyivel lenne jobb, hogyha mindent a nadrágom négy zsebébe próbálnék betuszkolni, mint ahogy az mostanság szokásos? Semennyivel… így legalább biztos lehetek abban, hogy minden pontosan ott van, ahol lennie kell.
Tokavillantó mozdulattal húzom hátra a fejemet, mikor Jackson megállapodik előttem, és ütések sorozatát méri az arcomra. Nem mondom, az erő az már a hetedik és a nyolcadik sör között kiveszett belőle, de mégis csípi a bőrömet a kéretlen csapkodás. Elcsigázottan emelem a kezemet, hogy végigsimítsak a bőrömön, mikor úgy tűnik, eleget szenvedtetett már.
- Nem, köszönöm, én nem iszom –vagy akár úgy is mondhatnám, hogy nem szeretnék inni, amit egyértelművé is teszek azzal, hogy eltolom a szám elől a kezét. Hatalmasokat pislogva nézek bele a piagőzös arcba, és hallgatom a hangos hahotázásokat az őket körbevevő haverjaitól… hát, nem mondom, hogy életem legtalpraesettebb megnyilvánulása volt…
- Na jó… talán egy kortyot… -dünnyögöm, már-már alig hallhatóan, elvégre minden létező szavunkat elnyomják a hangos játékok. Erőt gyűjtve magamon kapom ki a kezéből a barna üveget… egy ideig elnézem a benne hánykolódó, habzó piát. Tanácstalanul pillantok Jax-re, majd az üveg csőrére, amire végül parancsolásainak eleget téve rácuppanok. Egy kisebb mennyiséget töltök a számba, de amilyen hamar érkezett, olyan gyorsan is távozik, pont úgy, mintha egy jól szuperáló porlasztó lennék- a körülöttünk lévő föld biztos jobban értékeli majd ezt a keserű, epével hasonlatos löttyöt, mint én.

Tommy & Jax

Aki barátot talál, kincset talál.

Nem tudnám elmondani, hogy mikor és hol szedtem össze Tommyt, azt pedig főleg nem, hogy miért hagytam, hogy a nyakamon maradjon, vagy épp én miért maradtam az övén. Első körben már csak azért is – és javarészt főként ezért is - mert a szülei minden bizonnyal magát a megtestesült sátánt látják bennem. Mint ahogy arra se tudnék tökéletes és értékelhető választ adni, hogy egyáltalán mi a francot akarok én ettől a félnótás, épp, hogy csak az iskolapadból kipattanó kölyöktől, aki nem csak, hogy a létezés minden pontján különbözik tőlem, de mind emellett pont annyi tapasztalata van az úgynevezett „élet” területének legfőbb részein, mint egy újszülöttnek. Semennyi… de az úgy kvázi mind.
Részemről megszokott, ha a napjaim nagy részét a jól ismert „lyukban” töltöm el… Brooklyn legbajosabb negyedeinek egyikében élem ügyes-bajos életem legzordabb pillanatait, ahol nap napot követően nyúzzák egymást az emberek, akárcsak egy viadalon az egymásnak eresztett, elvadított állatok. Nem sűrűn kell jómagamnak is farkasszemet néznem egy-egy, az orrom előtt meglengetett kés pengéjével csak, hogy később a megvesztegetésnek hatására vegyem a bátorságot – mintha amúgy nem menne – és letegyem az asztalra azt a mennyiséget, amit a nevezési díjnak szánnak az éppen aktuális viadalon. Egy ponton hibádzik a sztori. Én annak idején a „rapp versenyekre”, megmérettetésekre neveztem be az ő hatásukra, minek után olyan mélyen bekerültem a mérgező közegükbe, hogy onnan lehetetlenség lett volna menekülnöm, vagy nemes egyszerűséggel kiszállni. Manapság tovább mentek, úgy is lehet mondani, hogy próbálnak még több hasznot húzni belőlem és ráébredtek arra, hogy jó vagyok én kis buldózernek is, akit végső esetben be lehet vetni. Ha már minden kötél szakad… Első sorban nem vagyok egy törékeny alkat, még ha a magam 175 centije nem kifejezetten rémiszt meg másokat. Viszont a gyorsaságom – amikor éppen nem vagyok takony részeg és azzal se vagyok tisztában, hogy merre van az arra – határozottan említésre méltó, ráadásul pont úgy állom az öklöket a gyomromban, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Mind ez köszönhető persze jórészt az adrenalinnak, ami abban a pillanatban, hogy elillan, hát… mondjuk úgy, hogy azokban a percekben érzem meg azt, hogy a létezés bizony pusztítóan tud fájni, ha bokszzsáknak használják az ember fiát. Ilyenkor nagy általánosságban a legkönnyedebb és leginkább mellékelhető probléma a felrepedt bőr szokott lenni. Nem ritka viszont a bordarepedés- és törés, belső szervi sérülés, mint például léprepedés, bevérzések… agyrázkódás. De mit nekem mind ez, elvégre ezért vagyok nem igaz?
Na most, hogy ő mint zöldfülű kis tacskó, pápaszemesnek gondolt okoska mégis mit keres az én „baráti társaságomban”, vagy én mit akarok tőle mert ugyebár nem megszokott egy párosítás a miénk, azt ne várja el tőlem senki, hogy megmagyarázzam. Én se tudom. Ráfoghatnánk arra, hogy eszes, értelmes gyerek és a legpénzesebb szülők egyike, ami talán pont kapóra is jöhet egyszer, ha meg kell rengetni azt a sok faszt ott lent a mélyben.
Így igen! Mondhatjuk azt is, hogy egyrészt hátsó szándékok vezérelnek, amiért az ő társaságára „vágyok”. Talán segíthet majd… talán hasznot húzhatok a létezéséből, közelségéből. De megközelíthetnénk úgy is, hogy mivel ő kifejezetten agyas és én magam se vagyok hülye eltekintve az életvitelemtől és egyéb nem épp fehér embernek való kulturális szokásaimtól, talán evidens, hogy a hozzá hasonló értelmiségiek felé húz a szívem. Ijesztően sok lesüllyedt, gané túró ostoba gyökérrel vagyok összezárva ahhoz, hogy intellektuális személyek társaságára is vágyjak, és ha már lehetőségem van egy ilyet magam mellett tudni, hát meg is ragadom a kis grabancát és nem engedem.
Ám ha jobban belegondolok szerintem a legrövidebb és legőszintébb, ha azt mondom, hogy szükségem van valakire, akire a kisöcsémként tekinthetek. Akire vigyázhatok, aki előhívhatja belőlem a védelmező, gondoskodó idősebb testvért. Mert ugyebár az ilyenből, és az efféle érzésekből, érzelmekből soha nem volt szerencsém kóstolni, most pedig határozottan ráéreztem az ízére. Van kiről gondoskodni… van kivel úgy eltölteni az időt, hogy oda kell figyelnem rá, mint fiatalabbra, gyámoltalanabbra… asszem…talán…de tudjafaszom, hogy mi van! A lényeg egy és ugyan az. Bírom a kiscsávót és csak akkor fog tudni megszabadulni tőlem, ha úgy érzékelem, hogy veszélyben van az élete a saját életvitelemnek köszönhetően.
- Iiiigen azt látom, hogy egy hátizsák. De minek van rajtad? Úgy nézel ki mint egy napközis, uzsival teli puttonnyal a hátán… - egy-egy szó közé sikerül beékelnem néhány csuklásra emlékeztető hangot, elégedettségem viszont csak akkor ül ki a pofámra, mikor csücsörítve egyensúlyozok el hozzá és cuppantom rá a száját az üvegre.
- Nem ellenkezik, iszik! Vagy hozzak neked inkább habos kakaót? – horkantok szórakozottan néhány fős apródseregem hangos, jókedvű hahotázásának csokrában. Fogalmam sincs, hogy ennek vagy a pofátlan kényszernek hála de végül csak kikapja a kis mocsok a kezemből az üveget, mire rátámaszkodva a mellettem lévő kuka fém fedelére, fülig érő kába vigyorral bólogatok.
- Nagyon helyes fiacskám, húzd csak meg… hidd el nekem jót fog tenni – tenyereimet az ég felé emelve unszolom őt, hogy igyon-igyon, semmiféle ellenkezést nem tűrök el. Nem egy taknyos hatéves már ő, ideje lenne ráébrednie arra, hogy az örökös tanuláson- és apuci kicsi fia jelmezének viselésén kívül lehetőség van arra is, hogy éljen.
A vigyor viszont két másodpercen belül lefagy a képemről, helyét mélységes döbbenet veszi át, szemeim pedig épp csak, hogy nem esnek ki gödreikből, jókorára guvadva nézik végig azt a csodálatos jelenetet, miként a drága itókát szerteszét permetezi.
- Há’ micsináááász’? Azért költöttem el én a drága pénzt, hogy a kurva gazokra pazarold? Nééézz már oda! Amatőr! Nem tudod te mi a jó, na hoppláhopp! Iszogasd, szokjad csak - lépek oda mellé, hogy átkarolva a nyakát, közelebb cibálhassam őt a kis díszes társasághoz.
- Na parasztok én most elhúzok kicsit délnek ezzel a nagyra nőtt... - újabb csuklás - óriásbébivel... Megyünk szórakozunk egyet, elviszem a taknyost játszani... - és ezzel a lendülettel, cél és elképzelés, ötletek, elhatározások nélkül meg is célzom a társaságában a hullámvasutat. Hogy megfogom-e bánni ezt a mai estét? Attól félek, hogy igen...
És érdekel vajon?
Hát kurvára nem!

☾Jax & Tommy

Minden különösebb túlzás nélkül állíthatom, hogy halvány lila fogalmam sincs, milyen a New York-i, éjszakai élet. Pedig Isten a tanúm, annyi élménybeszámolót hallottam már az egyetem falai között egy-egy jól átmulatott éjszaka kapcsán, hogy abból már illene leszűrnöm, miért is érdemes megismételni azt… márpedig kivétel nélkül, mindig az szokott lenni a bevett szokás, hogy egymás szavába vágva mesélnek a másiknak, mintha az ott se lett volna –közben mégis-, és a végén egy felszakadó sóhaj és fejingatás közepette közlik, hogy „ez ismétlést érdemel”. Mégis mi? Az odáig megvan, hogy vannak ezek a bizonyos, szórakozó létesítmények, ahol túlzott decibelszámmal üvöltenek a vitatható jó ízlésről árulkodó zenék, amire a szórakozó közönség lötyög, mint egy felrázott vizes hordó. A pia mennyisége és az agykapacitás meglehetősen fordított arányosságban vannak: amennyivel nő az alkoholszint, annyival süllyed a józanész és a príma ítélőképesség. És ez megy este kilenc-tíztől egészen hajnalig, amikor a megfáradt fiatalok a cipőjüket kézben hordozva, egymást támogatva özönlenek ki, majd szégyenmenetet végrehajtva a felkelő Nap fényében, ingadozó léptekkel hazavánszorognak. Legalábbis az általam látott filmek és sorozatok alapján ez a bevett szokás. Na meg a másnap… a wc avagy a vödör ölelgetése, az aspirin, valamint a be nem bizonyítottan jótékony hatással bíró házi koszt.
Mindezt azonban a saját bőrömön még nem tapasztaltam… Most is, a puszta tudattól, hogy a Nap már rég eltűnt a horizontról, így előkerülnek ezek az éjszakai vadállatok, szétvet az ideg. Mert ilyenkor a zene erősödik, a bulizni vágyó fiatalok pedig levetik a nap közben hordott állarcot, és megvadulnak… Pont, mintha vérfarkasok lennének a teliholdkor. Elvégre mindenféle franchise azt taglalja, hogy a vérfarkassá változott ember az átalakulást követően nem emlékszik semmire… a delíriumos, alkoholmámoros állapotnak köszönhetően ez igaz a korosztályomra is.
Kiváltképp Jax-re, aki ezen szabályok alapján éli az egész életét, és most is úgy be van állva, mint a gerely. Legalábbis, ami a megkérdőjelezhető stabilitását illeti. Egészen lenyűgözőnek találom, hogy, bár bizonytalanok a léptei, mégis valahogy mindig ki tudja egyenlíteni azt, és nem esik el! Mondjuk ez igaz a körülöttünk lévő tömeg nagy részére… komolyan, mintha a Michael Jackson – Thriller zenei videójába csöppentem volna! Mondjuk az artikulálatlan beszéd, és a koordinálatlan mozdulatsor akár még a Walking Dead-et is felidézheti bennem… ha valaki az életemre tör, én sikítok…
Sűrűket pislogva, már-már a homlokom mellett kirajzolódó kérdőjellel pillantok Jax-re- ha egy animében lennénk, valószínűleg az a bizonyos kérdőjel teljes valójában ott ugrálna fejem körül.
- Hát… öhm… tudod, így sokkal egyszerűbb a dolgok hordozgatása… -megragadva a táska pántját ugráltatom meg azt a hátamon, ezzel érzékeltetve, hogy a benne lötyögő tárgyak mennyisége bizony megindokolja azt, hogy miért van az „uzsival teli puttony” ott, ahova azt a tervezője szánta. Ellenben a sörös üveggel, ami teljesen nyilvánvaló, hogy nem az én kezembe lett megálmodva. Szemem elé emelem azt, nézem jobbról, nézem balról, de bárhogy igyekszem, nem látom benne azt a bizalomgerjesztő látványt, amivel a Jax-félék viseltetnek iránta. A habos kakaó említése pedig szó szerint hab a tortára… mert szégyen-nem szégyen (de, valaki biztos azt mondaná, hogy szégyen), valóban szeretem a kakaót. És akkor mi van?!
- Nem… -piszmogom az orrom alatt, egészen sértetten. Nézegetem én ezt a zöldes-barnás üveget, de bárhogy is próbálok napirendre térni felette, tudom, hogy nem leszünk jó barátok… Bár, ha belegondolok, nagyon sokat isszák szerte az egész világon. Márpedig, hogyha ekkora rajongótábora van, akkor nyilván okkal fogyasztják literszámra, nem?
Nos… gyerekkoromban meglehetősen sokszor nyeltem be bizonyos „hányós vírusokat”, de még akkor se tapasztaltam azt, hogy milyen gyorsan képes az étel vagy ital elhagyni az ember szervezetét. Most azonban, ahogy a sör eléri az ízlelőbimbóimat, épp, hogy nem Jax arcára küldöm vissza a bevitt mennyiséget. Szám elé emelve a kezemet, mintha azt éppen megszentségtelenítette volna az undorító ital, majd két elegáns mozdulattal, kézfejemmel le is törlöm ajkaimat.
- Hát te nem mondtad, hogy ilyen rossz lesz! –magamból egészen kikelve, de még így is egy egér cincogásának intenzitását megütve válaszolok a feltett kérdésre. – De ebben mi a jó? Ennél biztos vannak jobb alkoholos italok… vagy… tévednék? –kifejezetten magasra szökik a szemöldököm a homlokomon. Jó, előzetes tapasztalataim alapján állíthatom azt, hogy a pezsgő speciel sokkalta jobb az iménti borzalomnál, de azt is csupán évi egy alkalommal, szilveszter éjjel szoktam fogyasztani, nem többel, mint egy pohárral. Vannak emberek, akik nem kedvelik a szeszes piákat… azt hiszem én is ezek közé tartozok.
- Hogy mit csinálunk? –félszegen kérdezek vissza, ahogy rám telepszik a vastag kar, melynek köszönhetően automatikusan húzom be a nyakamat. Rossz beidegződés ez annak, aki annak idején sokszor lett beépítve az iskolai szekrényekbe…
Szemeim tanácstalanul pásztázzák a teret, majd amikor realizálódik a fejemben a tudat, hogy merre is tartunk, igyekszem a sarkamat megvetni a fűben, és ellenállni a rám ható erőnek.
- Nem, neeem! Jax, ugye nem gondolod, hogy mi arra fel fogunk ülni? Ez egy nagyon rossz ötlet! –a pánik egyszeriben ül ki a hangomon túl az arcomra is, és hiába nincsen előttem képi bizonyíték, biztosra veszem azt, hogy az amúgy is hóka bőröm most még fehérebb árnyalatot ölt.

Tommy & Jax

Aki barátot talál, kincset talál.

Nem vagyok a félelmeim rabja. Nem félek a pókoktól, nem félek a mumustól és az ágyam alatt élő szörnyetegtől… - vicces is lenne így húsz felett rettegve letenni a lábujjam hegyét éjjelente a parkettára, mikor iszkolok ki néhány korty vízért. Mondjuk az is tény, és persze nem tudnék vitába szállni vele, hogy soha életemben nem voltam egyszerű eset. Így ebből kiindulva talán nem lenne még ez se kifejezetten meglepő, ha késő éjjel vagy kora hajnalban torkaszakadtából sikoltoznám hősiesen, büszke férfiasan, hogy „segítség egy szörnyeteg lakik az ágyam alatt!”.
Egy valami viszont mindig sakkban tudott tartani. Egy valami bizony volt, amit úgy kerültem egy-egy apa fia- vagy iskolai programot, mint a tüzet.
Halálosan rettegek a hullámvasúttól. Jó, ez azért így túlzás, de nem szeretem megközelíteni, nem szeretek felülni rá, és nem tartok viccesnek egyetlen egy olyan sztorit vagy videót se, ami másról sem szól, mint, hogy visítoznak rajta, elájulnak rajta vagy maguk elé okádanak ami visszacsap a pofájukba. Nem jó játék… gyors, nem tudom irányítani, kiszolgáltatottá válok rajta, miközben a gravitáció olykor cserben hagy, ide-oda bicsaklik rajta a fejem, megemelkedek és kínok között vergődve igyekszek az amúgy beakasztott és jól biztosított kart minél lejjebb nyomni, minél nagyobb erővel lent tartani, nehogy kirepüljek abból a vacak „utasszállító” kocsikából. Emellett ugyebár harap, és minden egyes nagyobb hullámnál dob rajtunk egyet a sín, mi meg Föld körüli pályára állítva jókat repkedünk… a végén ott vár ránk a nagyszájú szörnyeteg. Lefejelek egy lécet, mert ugyebár kosárlabdázó méreteket is képes vagyok ölteni egyről a kettőre, kedvemre fejelgetve a küszöb helyett a magaslati tárgyakat. Leszakad alattam a sínpálya, mert mind emellé mázsás segget is növesztek, csak gondolnom kell rá. És természetesen az a legbiztosabb, hogy csak és kizárólag akkor történne katasztrófa, amikor én rajta ülök, de legalábbis eltervezem azt, hogy végre valahára legyőzöm a félelmemet, és felvonszolom a valagamat rá. Mint egy bátor, felnőtt férfi… egy nagyra nőtt gyerek, aki még mindig fél a hullámvasúttól… és egy sipákoló kislány, aki úgy nyomja ki a magas C-t, hogy azt a legnagyobb énekesek is megirigyelnék.
Na, hát most kijelenthetjük, hogy pont olyan idétlen és gyerekes félelmeim vannak a gyerekek kedvenc parkjával kapcsolatban még most, húsz felett is, mint attól a pillanattól kezdve, hogy kilenc évesen az iskolatársaim belöktek egy ilyen kocsiba. Szerencsére az nem volt ekkora, monumentális hullámvasútszörnyeteg, de tökéletesen elég volt ahhoz, hogy fejjel lefelé a kocsiban, lábaimmal a levegőben kalimpálva ne élvezzem annyira felhőtlenül az utat, mint azt illene.  
Szokták mondani, hogy a gyerekeknél nincs aranyosabb, és gonoszabb, őszintébb teremtmény. Valóban nincs. Röhögve, kiabálva nézték végig, ahogy szerencsétlen kicsike én, fejjel becsúszva az ülés és a fa tákolmány lábtartó kis rácsa közé, beszorult fejjel visítottam, mint a vágásra szánt, anyjától elválasztott kismalac. A belebújós cipőmet valahol menet közben már elhagytam. És, hogy miért nem állították meg a masinát? Miért hagyták, hogy azon az egy teljes körön végigmenjen?... mai napig nem derült ki, de így utólag visszagondolva azért végignéztem volna azt a jelenetet, ahogy kikanalaznak a kocsi mélyéről.
Azóta nem ültem hullámvasúton… józanul legalábbis biztosan nem, az meg egy másik kérdés, hogy részegen milyen dolgokat művelek, amire később nem emlékszek. Talán jobb is.
Na most, hogy ha ilyen halálfélelmem van a hullámvasutak és úgy alapjában véve a legtöbb vidámparkban megtalálható horror-műszerek irányába, felmerülhet a kérdés, hogy minek járok ide? Nem tudom. Jó a sör… sok… és olcsó. És mert, ha engem még ki is néznek innen a sok gyerek közül, a velem szemben álló óriáscsecsemőt egészen biztos, hogy nem.
- És minek hordasz magaddal ennyi kacatot? – ugrik a hajam tövébe a szemöldököm – pénz… telefon… mi kell még ha? Mi van nálad? Kulacs? Egy kis ropogtatni való? Váltóruha? – sorolom széles vigyorral, néha-néha kieresztve magamból egy csukláshoz igen csak hasonlatos hangot.
- Neeem? Jól van, akkor iszogass csak, fiacskám – cuppogok a levegőbe nagyokat, így imitálva, hogy miként is kell ezt kivitelezni. Először mikor látom felfújódni a pofazacskóit, szinte automatikusan kapok a szája irányába, hogy mind ezt megakadályozzam. A sűrű, permetező spriccelés viszont megállít a mozdulatban, így egy igazi – na de nem olyan kecses és szemet kápráztató mozdulattal – mátrixos hátrahajlást sikerül eszközölnöm, ezzel minimálisra csökkentve az esélyét annak, hogy betelítsen nyálas sörrel.
- Nem mondta senki, hogy jó. Isszuk, mert olcsó… és mert kuuurvára nem érdekel senkit, hogy milyen nyálat iszik. De legalább idővel van hatása – jó idővel természetesen, mert ehhez is majd egy egész rekeszre volt szükségem – nem tévedsz. Van jobb… de nincs pénzünk. Tudod öcsi, csövesek vagyunk. Aki meg csöves, az vagy sört iszik vagy semmit.
És még mielőtt a kis pisis túlzásokba esne itt az okoskodás és a cifra szavak használatának tekintetében, már karolom is át a nyakát, hogy elinduljak vele a régi legjobb haverom irányába.
- Hogy mit? Kirúgunk a hámból, karót nyelt kisbabám! – mikor viszont behúzza a kéziféket, megveti a sarkait a földön, kis híján vágok egy hátast.
- Felülni? Neeeem… nem ülünk fel mi semmire. Felmászunk! – örömködök fülig érő szájjal, úgy markolva rá a csuklójára, hogy vontatni legalább képes legyek magam után – ne légy már ilyen gyáva kis puhapöcs. Kell egy kis szórakozás… az meg, ha elindul utánunk, hát … garantálni tudom, hogy lesz szórakozás.
Hogy vannak-e öngyilkos hajlamaim? Hát, mind idáig nem volt bizonyított. Gondolataim voltak már ezzel kapcsolatban, ráadásul elég meredek, kellemetlen témákat és lehetőségeket érintve vele. De ez most sokkal inkább tudható be annak, hogy teljesen elveszítettem a gátlásaimat, vele együtt a józan eszemet is.
- Na gyere már, ne kéresd magad annyira! Van egy tök alacsony része, ott fel is tudunk mászni rá.
- Jax, ez talán nem olyan jó ötlet. Szerintem maradjatok inkább föld közelben - hallom a hátam mögül az egyik srácot, aki talán jelen állás szerint a legjózanabb mindannyiunk közül. Tommyt ne vegyük bele.
- Ne magyarázz! Jó lesz...