Hivatalosan ez az első karácsonyom, amit nem apuékkal töltünk édes hármasban. Nem hivatalosan pedig... ki számolja már?! Merthogy az apucik kicsi, egyetlen, ártatlan kislányának tavaly valami bekattant a szeleburdi kis buksijában, és naná, hogy karácsony előtt szedett össze egy sittes képű, kopasz, börtön tetkós, tőle vagy egy tízessel idősebb pacákot. Meg se próbáltam bemutatni apuéknak. Nem hazudtam nekik. Annál leleményesebbnek tartom magam. Inkább egyszerűen csak... nem beszéltem soha a létezéséről. Szóval múlt évben egyszerűen csak nem beszéltem nekik arról, hogy Hasfelmetsző Jack hasonmásával töltöm a karácsonyt Brooklyn legniggeresebb -ők mondják így, eskü!-, negyedében, egy kvázi omladozó bérház tizedik emeletének beázott falú lakásában, ahol nem volt fűtés. Mint az később kiderült, az összebújunk, és felmelegítjük egymást, baba című romantikus kiselőadása csupán alibi volt. Az igazság az, hogy akkor már hónapok óta nem fizetett a fickó rezsit, s minderre csak akkor jöttem rá, amikor másnap reggel egyedül ébredtem a kihűlt matracon, a pénztárcám meg egyszerűen csak huss, eltűnt. Valahogy egy időben történhetett a kamu veterán katona pasim dobbantásával. De idén minden másképp lesz! Nincs több kamu. Legfőképpen kamu pasi! Morgóról mindent tudnak. Tudják, hogy meleg, mint a góbi sivatag. Ismétlem, nem hazudtam. Csak nem mondtam el, hogy az XX kromoszómájúakkal is szimpatizál. A kettő nem ugyanaz! Tudják, hogy mivel foglalkozik, hogy rendes, bejelentett munkája van, hogy a szülei olyan pénzesek és ridegek, mint anno az első orosz cári család, és ami a legfontosabb! Hogy nem táplál semmiféle szexuális vonzalmat egyetlen lányuk irányába. Szerintem ez a legfőbb oka annak, hogy a napi szintű telefonhívásaiknak a száma minimálisra redukálódott. Talán kezdik megérteni, elfogadni, hogy külön életet élek végre. Tegnap a kórházból facetimeoltam Wendon apuval, aki öt percnél tovább nem volt kíváncsi rám, ami azért egy pöppet szíven ütött. Persze kicsivel később rájöttem, hogy péntek este van, és hogy a péntek este kettejükről szól. Volt hogy órákra bezárkóztak a fürdőbe egy üveg Chardonnayval. Miközben Brandon apu meztelen hátsójának a látványa rémképként beleégette magát a retinámba, ahogy a háttérben a hűtőben kotorászik, Wendon apuval megbeszéltük, hogy ha a Szentestét nem is velük töltöm, legalább karácsony első napján tiszteljem már meg őket elbűvölő személyemmel. Ha egy mód van rá, vigyem magammal a kék szemű, kigyúrt lakótársamat is. Ezt már Brandon apu kiabálta, majd a következő pillanatban felegyenesedett a hűtőtől és tök pucéran, tök véletlenül premier plánban szembe fordult a kamerával. Eme elborzasztó képpel, és a hasonló mértékben elborzasztó gondolattal -miszerint nem mehetek haza üres kézzel-, bontottam a hívást, és kezdtem el vegán karácsonyi recepteket böngészni a neten egy sikeres újraélesztés és EDA kanül szúrás között. A kórházból hazafelé beugrottam a szupermarketbe, megvettem a hozzávalókat -plusz még egy csomó mindent, köztük karácsonyi, csili-vili dekorációkat amikre nincs is szükség-, majd haza tekertem. Legnagyobb nem megdöbbenésemre az üres lakás fogadott. A nappaliban egy-egy eldobált ruha darab, üres pizzás doboz a dohányzóasztalon, a mosogatóban pedig Janga toronyhoz hasonlóan tolongott a felhalmozott mosatlan. Úgyis mondhatnánk, hogy csak a szokásos design fogadott. Eme látványos kiegészítők nélkül nem is lenne ilyen otthonos, meleg hangulata a lakásnak. Az még dereng, hogy bekapcsoltam a hi-fit, és inkább kevesebb, mint több sikerrel próbáltam túlszárnyalni Mariah Carey trillázását, de az már egyáltalán nem rémlik, hogy mikor borult ki az az egy kiló zabpehelyliszt a konyhapultra, amit ma reggel vettem, hogy hogy a fenébe került ketchup a kötényemre. A legnagyobb talány mégis inkább az -és ez bőven túlszárnyalja az eddigieket-, hogy hogy került a kedvenc karácsonyi bögrémbe rum... és hogy hova tűnt az előttem lévő üveg fele. Oké oké... kicsivel, egy egészen kis mütyürkével több, mint a fele. -Szűz Isten! - Némileg kábán emelem fel a fejemet a liszttel teleszórt pultról, aminek köszönhetően az arcom egyik oldala, beleértve a hajamat is, úgy néz ki, mintha meghemperegtem volna egy kiadós adag kokóban. Micsoda pazarlás! Igyekszem kiprüszkölni az orromba felszipuzott zabpehelylisztet. Hüledezve tekintek le a bárpulton eluralkodott őskáoszra. Tekintettel arra, hogy ennél rosszabb már nem lehet, belekönyökölök a kiömlött lisztbe, ólomsúlyú fejemet megtámasztom a tenyereimben és igyekszem rájönni, hogy mi történhetett. -Utálom a rumot. - Nyöszörgöm spiccesen elcsukló hangon. Ekkor jövök rá, hogy még mindig részeg vagyok, és ami még ennél is durvább, Morgó bármelyik percben hazaérhet. Nem engedhetem, hogy kárörvendjen a kudarcomon. Nem hagyhatom! -Oké, oké mit csináljak? - Kapok észbe, teljes pánik hangulat lesz úrrá rajtam, ami a fejembe szállt rumtól sokkal durvábbnak tűnik, mint józanul. Lisztes tenyereimmel átborzolom a hajam, amivel gyanítom, többet rontottam az amúgy se túl bizalomgerjesztő látványomon. Ezt követően lázasan pörgetni kezdem a telefonomban legutóbb megnyitott oldalakat, és majd' kiugrik a szemem a helyéről, mézeskalács receptek helyett ugyanis megnyitott pornó és társkereső oldalakba botlok. Orvosilag elfogadott magyarázat, hogy a rum olyan dolgokat művel velem amit józanul sose tennék?! -Híjjj! Baszikuli...! - Cincogom a megszokott hangomnál vagy ötven oktávval feljebb, amikor meghallom a zárat, majd a kulcscsomó ismerős csörgését. Ezzel a lendülettel hajítom arrébb a telefonomat, és miközben akrobatákat megszégyenítő módon ugranék le a bárszékről, a lábam beakad valahova a szék lábtartójába és egy sikkantással bekerülök a pult és a szék közé. Remélem van rajtam valami a kötény alatt. Mondd hogy van! Legalább egy bugyi. Ugye?
I'm just gonna keep on waiting underneath the mistletoe
Nincs is jobb dolog arra hazaérni, hogy a lakótársad felforgatta a konyhát és totál spiccesen magyaráz a képzeletbeli manóknak a fejében. Egy darabig csak csendben ácsorgok, vállam a félfának vetve, összefont karokkal élvezem a műsort és igyekszem nem elrontani azzal, hogy felnevetek, ha már eddig nem vette észre, hogy bejöttem a lakásba... Aztán ahogy túlságosan elmerül a telefonjában, megesik rajta a szívem és megcsörgetem a kulcsot a markomban, mire olyat vetődik, de olyat, hogy hangos "pfff" kíséretében kirobban belőlem a nevetés, még össze is görnyedek, úgy röhögök. Valami történhetett napközben, ha ennyire elitta az agyát. - Hadd tippeljek! - A tenyeremmel letörlöm a könnyeim, aztán eldobom a nappali felé az edzőruhámmal teletömött sporttáskámat és óvatosan megközelítem a konyhát. Az meg sem fordul a fejemben, hogy felsegítsem, inkább jó alaposan kielemzem a látványt, a pulton lévő káoszt és az annak közepén árválkodó üveget kerülgetve. Fogalmam sincs, mit akart sütni, de egész biztosan nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Nem úgy ismerem, mint aki önszántából alávetné magát bármilyen tortúrának, tehát valami biztosan történt. - Megint sokkolni akarod a vakrandi partnered valami vegán cuccal? - A mutatóujjammal beletúrok a kiömlött lisztbe, és ha még nem tápászkodott volna fel, a pulton áthajolva lekukkantok rá, él-e még. - Talán már késő, de ugye tudod, hogy a főzőrumot a sütibe kell tenni, nem magadba? - Az erőteljes illatok alapján, amik a konyhában keringnek, valószínűleg az esett elsőként áldozatul Iris szomjúságának. Hogy utána mi mindent tett, amivel elérte ezt az állapotot, azt talán jobb is, ha nem tudom. Amíg az én piámhoz nem nyúlt, tőlem kiihatta a klotyóvizet is. - Oké, adj negyed órát, hogy a szintedre részegedjek. Vedd ki a hűtőből a whiskey-t nekem! - Úgy csettintek felé, mintha idomított kutya lenne, de hát nincs időm kiszolgálni saját magam, ugyanis meg kell menteni azt a káoszt, amiből süteményt szeretne kihozni. Igaz, az volt a tervem, hogy amint hazaérek, beesek a zuhany alá, aztán az ágyba és meg sem mozdulok reggelig, Iris azonban gondoskodott róla, hogy a legkevésbé se érezzem már magam fáradtnak. Feltűröm a pulcsim ujját könyök fölé és nagy hozzáértéssel elhelyezkedem a pult mögött. Nem kell ide recept, az a trükk, hogy szemre és érzésre kell a hozzávalók mennyiségét adagolni. Sportolóként, habár ritkán szoktam manapság sütni, de azért tisztában vagyok az alapvető praktikákkal, habár a vegán konyha még sokszor fejfájást okoz. - Mindig a száraz alapanyaggal kell kezdeni... - magyarázom okító jelleggel, és akár megmozdult a hűtő felé, akár nem, ismét csettintek neki. - Hol a whiskey? Nem kell pohár, elég az üveg. - Vele már úgysem nagyon kell osztoznom a pián, az állapotából ítélve épp eleget ivott.
Mikor meghallom a kulcsok ismerős csörgését, még az agyamra boruló rum mámoros ködén keresztül is leesik az a bizonyos tantusz. Egy bárszék formájában. A bárszék pedig rajtam csattan. Igazából rohadtul fáj. De ami még a bordáim közé furakodó szék lábánál is jobban fáj, az Andrii szórakozott vonyítása. Idegesítő fejhangja hallatán olyan érzésem támad, mintha a gömbvillám betört volna a koponyába, jókora pusztítást hagyva maga után. Többek között ezért IS utálom a rumot. Itatja magát, felejthetetlen egy éjszakás kalandot ígér, majd jól parlagon hagy, és nem marad utána más, csupán megnyitott pornóoldalak sokasága -a lehető legbizarabb témákban-, megannyi kétely, s gyomorsav. Ez az egyetlen szesz, ami még a kezelt refluxomon is felülkerekedik. Először izgatóan bizsereg tőle minden porcikám, aztán megmutatja az igazi énjét, és végül már csak hányhatnékom van tőle. Tényleg olyan, mint az exeim! Úgy érzem magam, mint akit rajtakapott a pasija a Spongyabob plüss figurájával... -Nem... segítenél? - Lihegem bosszankodva, kis híján belefulladva a saját tokámba, ellentétben a lábaimmal, amik nem engedtek a gravitációnak, és beakadva a bárszékbe, majdnem szabályos gyertyaállásban meredeznek valahova a fehér plafon irányába. Nem is tudom hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Szó szerint... -Úgy röhögsz, mint egy herélt kos. - Puffogom egészen durcásan, már-már komolyan kezdenék vérig sértődni, amikor is satnya agyam egyik utolsó receptoránál be nem üt Morgó Joker szerű röhögése. Ekkor már én sem bírok uralkodni magamon, és úgy visítok fel, mint a választási malac. Oké, tuti hogy mindjárt belefulladok a könnyeimbe. -Hé! Ha randira készülnék, egy kicsit mélyebbre túrtam volna a gardróbomba. Lehet, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok -bahh de nehéz ez a szó!-, de azért tartom magam annyira romantikusnak, hogy ne a kedvenc, szennyes kosárból előkotort, szürke, bolyhos maci-nacimban, és ketchup foltos kötényben akarjam lenyűgözni a partneremet. - Nyögöm összeráncolt szemöldökkel, mely hűen tükrözi sértettségemet. Maga a feltételezés is sértő! Még akkor is, ha szó se volt a minden bizonnyal riasztó külsőmről. -Haha... Kicsit megszaladt a kezem amikor öntöttem. Na és?! - Eme véresen komoly tere-fere közben úgy kapaszkodom fel egyik, majd másik kezemmel is a bárpulton, mint a serpák az utolsó száz méteren, amikor megmásszák a Csomolungmát. Igazából úgy is érzem magam. Amint elérem a hegyormot, hogy egy hamis győzelmi induló ünnepélyes keretein belül kitűzhessem a zászlómat, váratlanul egy sokkal érdekesebb dolog vonja el az amúgy sem teljesen megbízható figyelmemet. Ki az, aki ne bámulná meg az edzett -mindennél fontosabb, tény: férfinemű!-, lakótársának széles, szikár hátát, amin úgy feszül a pulcsi, hogy kis híján szétszakad rajta. Kösz Morgó! Igazán kösz! Még mielőtt észrevehetné, öklömmel letörlök némi elenyésző mennyiségű nyálat a szám sarkából, ami az alatt az idő alatt gyűlt ott össze, amíg vártam, hogy talán a sült galamb végre berepül a számba. -Látom a modorod még mindig a régi... - Úgy beszélek, mint akik évek óta nem látták egymást. Még a szemeimet is körbeforgatom a gödrükben, ami utólag belegondolva, ilyen állapotban nem volt valami díjnyertes ötlet. Enélkül is éppen elég gyorsan forog körülöttem minden ahhoz, hogy a hűtőig csak botladozva jussak el, többször is a fogantyúja után kapva mire az ötből végre sikerül az igazira rámarnom. A tervezettnél nagyobb lendülettel tépem fel a frigó ajtaját, ami meteorként csapódik neki a falnak, én meg kis híján lefejelem az egyik polcot. Pont azt ahol a whiskeye is árválkodik. Megragadom az üveget a nyakánál fogva -az iménti mozdulatomnál azért nőiesebben-, majd a gránit munkalapra helyezem, sejtelmesen felé csúsztatva. -Ruszki létedre a tradicionális Kalinka helyett whiskeyt vedelsz? - Felküzdöm magam a pult másik oldalán lévő bárszékre, pont szembe vele, hogy premier plánba mustrálhassam minden mozdulatát. Többek között azt, ahogyan feltűri a pulcsija ujját, ahogy a kézfejének, alkarjának bőre alatt kifürkészhetetlen hálózatot alkotva dagadnak a szebbnél szebb vénák. Az öklén, ujjpercein húzódó lila, néhol friss, vöröslő foltok már csak hab a tortán! -Khm.... Tudod egyáltalán, hogy... mit kell csinálni?! - Kérdezem őszinte érdeklődéssel, miután teljesen feltűnésmentesen kigyönyörködtem magam. Nem úgy néz ki, mint aki betéve ismeri a nagyi szakácskönyvét. Habár, még meglepődhetek... Példának okául máris itt a whiskey. -Soha nem tudtam tisztán meginni... - Biccentek fejemmel egyet az üveg irányába fintorogva. Rossz emlékeim vannak Jackről és Johnnyról is egyaránt. -Almalével még csak-csak elmegy. - Akármennyire is részeg vagyok, azért még próbálom menteni a menthetetlent, valamennyit tompítani a whiskey-ét ért sérelmeken, hát ha nem vág ki az ablakon... De legalábbis bízom benne, hogy rövid időn belül tényleg szétcsapja magát annyira, hogy ne emlékezzen rá. Hiszen nem az a lényege az alkoholnak, hogy szebb színben tüntesse fel a világot? Részegen mindenkit szeretünk meg ilyenek... nem? Zavartan köhintek egyet, igyekezvén nem magamba szippantani a látványt, ahogy az üveget a szájához emeli. -Tuti nem kell segítség? Ott a telefonom, ha úgy gondolod, hogy nem boldogulsz. - Vonom fel kérdőn egyik szemöldököm, ahogy kissé elbizonytalanodva iszom magamba a mozdulatait, bele sem gondolva, mit szabadítottam magamra az ajánlatommal.
I'm just gonna keep on waiting underneath the mistletoe
Olyan ösztönösen hagyja el a számat a válasz, hogy egy pillanatra még nekem is feltámad a lelkiismeretem saját, eltemetett lovagiasságom miatt. - Nem, asszem' nem - De komolyan, miért sietnék felhúzni a földről, mikor egyrészt remek műsort csinál azzal, hogy részegen a konyhában fetreng, másrészt akkor sosem tudom meg, hogy fogja még jobban beégetni magát, harmadrészt még a végén azt hinné, hogy vannak érzéseim és érdekel a hogyléte. Egyébként tényleg érdekel, és bár nincs egészségügyi végzettségem, azt innen is látom, hogy nem tört el semmije, úgyhogy: nope, a legkevésbé sem töröm magam, hogy segítsek rajta. Ám annál lelkesebben röhögöm ki, amin nem segít, hogy beleülteti az agyamba a herélt kos képét. Kizárt, hogy egy darabig abba tudjam hagyni. - A maci naci szexi, már ha van feneked, amit kidomborít - tiltakozom végül, nem mintha annyira értenék a divathoz, hiszen rajtam minden jól áll, bármit is veszek fel, mégis úgy érzem, meg kell védenem a mackónadrágok létjogosultságát. - Nem a ruha tehet róla, hogy nincsenek vonalaid - toldom még hozzá kegyelemdöfésként, de hát reggelre úgysem emlékszik majd rá, meg egyébként sem szoktam kedvesebb lenni vele, miért most tenném, mikor ennyire jó kedvem lett miatta? - Senki sem változik meg egy nap alatt - Mintha vigasztalni próbálnám kicsit, csakhogy azt nem teszem hozzá, hogy én a legkevésbé sem óhajtok változni vagy bármit is csiszolni a modoromon. Így kell elfogadnia és elviselnie annak, aki aláírja azt a bizonyos lakótársi szerződést velem. Más kérdés, hogy ha felmerülne, hogy Irisnek tényleg betelik a pohár és megelégeli a stílusom, az azért hagyna némi nyomot ráncosra aszalódott lelkemen. De hát ilyesmi nem történhet meg, nem igaz? Vagyok elég sármos és szexi a fürdőből kilépve ahhoz, hogy ezt a látványt még sokáig meg akarja védeni? Elég nagy robajjal bonyolítja le a hűtőnyitás egyszerű folyamatát ahhoz, hogy néha gyanakvón felé lessek, de végül sikerül előszednie nekem a piát, amit lelkesen fel is kapok a pultról. - A vodkát minőségi estékre tartogatom. A mai az elázásról szól - Arra pedig bármilyen noname pia jó, miért pazaroljam hát az igazit? Feltépem közben az üveg száját és már meg is húzom, csak úgy a la nature, hogy a férfiasságomból azért ne veszítsek sokat a szemében. Az alkohol gőze jólesőn marja végig a torkom, így máris jobb kedvvel látok neki a munkának. - A mézeskalács azért nem a cukrászmesterek rémálma. Csak össze kell keverni mindent és formára szaggatni - Pimasz félmosollyal sandítok fel rá, kíváncsian, megérti-e, hogy eszerint nagyon is bénának tituláltam, amiért ennyire befuccsolt vele. De a kezem közben már jár, először megkóstolom, mire jutott a tésztával, aztán fintorogva a fűszerekért nyúlok - meg egy nagy korty whiskey is lecsúszik út közben -, hogy javítsak az ízeken és az állagokon. - Na, akkor itt a remek alkalom. A rummal megalapoztál és kellően érzéketlenné ittad a torkod. Most tutira csúszni fog. - A megbontott üveget kicsit lisztes kézzel ugyan, de elé tolom a pulton, hogy ha akarja, meg tudja ő is húzni. Nem mintha annyira ráférne még több alkohol, sőt, úgy sejtem fognom kell majd a haját a wc felett, de valahogy az ítélőképességem kezd tompulni, ahogy az első néhány korty alkohol megindul bennem fölfelé. - Csak egy kortyot, és ha hányni kell, ... - Az ellentétes irányba mutogatok, jelezve, mennyire nem értékelném, ha megtisztelné a készülő süteményt vagy bármit, amihez jelenleg közöm van. - Ch, egy férfinak nem kell telefon. A megérzéseinkre hagyatkozunk - mosolygok rá a tészta felett, amit épp próbálok semleges gombócba összegyúrni bele-belekóstolva, hogy tudjam, mi hiányzik még belőle. - De ha segíteni akarsz, gyere és segíts szaggatni. Van valami formád, vagy poharad? - Azt inkább nem ajánlom fel, hogy késsel maga rajzoljon figurákat a tésztába, mert őt ismerve ebben az állapotban levágná csuklóból a kezét, meg még az enyémet is. Mindenesetre megpaskolom magam mellett a pultot, jelezve, ott várom szeretettel, már ha le tud szállni egyben a székről és el tudja magát navigálni hozzám. Közben pedig visszaszerzem a whiskey-t, bárhová is varázsolta, és jó nagyot kortyolok belőle. Nem tetszik a tempó, amiben részegít - erősebb piákhoz vagyok szokva -, úgyhogy egy kicsit felgyorsítom a folyamatot. - Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy elvonó... - jegyzem meg fintorogva és megpróbálom letörölni az arcára ragadt lisztet, csak hát az én kezem sem tiszta már, így igazából jobban elmaszatolom. Elegánsnak nem nevezhető mozdulattal beletörlöm a tenyerem a kötényébe, aztán megpróbálom ismét eltávolítani a port az arcáról.
Ha előtte ütne el egy helikopter, szerintem képes lenne végignézni, ahogy kilehelem a lelkem. Lehet még egy cigit is ráérősen elszívna, mielőtt elásna a hátsókertben. Már ha venné rá a fáradtságot és hajlandó lenne bepiszkolni a tökéletesen sima, és lehetetlenül puha kezeit, amik eddig jobbára sehogy, vagy inkább csak durván, határozottan érintettek. Kíváncsi lennék, hogy milyen érzés lehet, amikor nem úgy markol rá a karomra, mint a sarki szupermarketben egy zsugor vízre. Igazából az is izgatja még többek között mocskos fantáziámat, hogy milyen amikor megszállja a jótét lélek, a Tündér keresztanya bogarat ültet a fülébe, és kedves az emberrel. Nem is kell, hogy kedves legyen, megdicsérje a fogvájó alakomat, ami hagy némi -sok-, kívánni valót maga után. Elég, ha csak cipzárt húz a szájára, amikor alkalma nyílna valami kedveskedő bókkal megbántani. Ami olykor annyira mellkason tud találni, hogy utána titokban a zuhany alatt sírok a kedvenc, depis számaimból összerakott spotify lejátszási listámat hallgatva. Részegen sokkal érzékenyebb vagyok... A hátsómra tett megjegyzése hallatán kétségbeesetten sandítok hátra az imént emlegetett, szerinte nem éppen dögös, de legalább kellőképpen lapos, sőt mi több, unalmas testtájékom irányába. -Azt hittem, ha iszok egy kicsit, kedvesebbnek foglak látni. De ez a... ez a... ez aaaaz... - Fújtatva összeszorítom a szemeimet, ezzel egy időben gondolkodva ráncolom is hozzá a homlokomat, mialatt a megfelelő nyelvtörő szavakat keresem. -... ez a teóriám megdőlni látszik. - Bénán csettintek egyet miután rátalálok a megfelelő szóra, tárgyilagos mondandóm végét egy kismacskáéhoz hasonló csuklásba fullasztva. Kézfejemet ennek megfelelően a szám elé is kapom, fintorogva nyeldekelve vissza a rum okozta kellemetlen utóhatásokat. -Uhf... bocs! - Idegesen simítgatni kezdem fülem mögé csapzott tincseimet, mintha ezzel palástolhatnám az előbbi, meglehetősen kínos szitut. Pont időben kezdi el verni az asztalt a whiskeye miatt. -Azt hittem, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk józan marad. - Kissé -remélem tényleg csak kissé!-, eltátott szájjal csücsörítek, csodálkozó O betűt formálva kivörösödött ajkaimmal. Mindig is kíváncsi voltam milyen lehet részegen! Hátha a gyönyörű, de annál modortalanabb hegyi trollból átalakul egy tenyérbemászó, szelíd ölebbé. -Naaa nem mintha meg akarnám szabni! - Védekezően kitartom magam elé a kezeimet még mielőtt orvul a torkomnak esne. Oh, nyugodtan nekieshet! Mondjuk, ha egészen más indíttatásból tenné, nem kizárt, hogy még örülnék is neki... A sütési tudományomat elég kemény szavakkal bíráló sértése alig jut el a fülemig. Dagadó vénákkal körbeszőtt kezeinek látványa mindennemű rosszindulatával szemben kárpótol. Őszinte, részeg áhítattal támasztom az államat vele szemben, le se véve keresztbeálló tekintetemet a tésztában serénykedő ujjairól. -Ha elkezdem keverni őket, végem lesz, mint a botnak. Csak szólok... De mégis hogy utasíthatnék vissza egy ilyen nagylelkű ajánlatot? Szerintem ez eddig a legkedvesebb dolog, amit értem tettél. Igazán megtisztelő! - Elkent hangon cincogok, kellő cinizmussal ékesítve meg mondandómat. Ezt aztán komoly, kimért koncentráció követi. Nem olyan egyszerű eldönteni, hogy a megduplázódott üvegek közül melyik az igazi. Mikor aztán ujjaim rámarnak a whiskey nyakára, sejtelmesen rákacsintok. Legalábbis remélem, hogy amit a szememmel műveltem, az annak nevezhető...! Szégyenérzet nélkül húzom meg az üveget, melyet aztán fintorogva tolok vissza elé, kézfejemmel törölve le számról a felesleget, aminek egyik része befolyt a köpenyem alá, ahol aztán örökre elnyelte a szürke trikóm, szabad szemmel alig látható dekoltázsa. -A mire? Megérzés? Hát... vannak helyzetek amikor pedig jobb lenne, ha hagynátok a megérzéseiteket a búsba, és inkább kinyitnátok a googlet. - Pironkodva préselem egymáshoz ajkaimat, így próbálva magamba fojtani a feltörni kívánkozó röhögésemet, végül újonnan feszült koncentrációba kezdek. Ennek két oka is van. Ugyanis fogalmam sincs, hogy hova tettem le azt a szatyrot amiben a mézeskalács formák voltak -pedig a rénszarvasos olyan cuki!-, és arról még nem is beszéltünk, hogy hogyan fogok tudni eljutni épségben a pult másik oldalára, ahol Andrii is van. -Előtte azért megkóstolnám. - Hárítok, ezzel is igyekezvén gondolkodási időt nyerni. Hova raktam őket??? Ujjbegyeim szinte belefehérednek, ahogyan a pult szélébe kapaszkodva felállok a székről. Néhány pillanatig csak állok földbegyökerezett lábakkal, az agyam parancsa -ami a járásért felelős-, csak lassan jut el a lábaimba. Éppen ezért rendkívül megfontoltan kerülöm meg a pultot, és ülök fel a mellette lévő bárszékre. Természetesen csak második nekifutásra... Mutató és hüvelykujjammal belecsípek a fahéjas, szegfűszeges, mézes tészta közepébe. Meglepően finom! Vagy csak a rum és whiskey együttes hatásaként csúnya csorbát szenvedett az ízlésem. Ez ma már nem derül ki... -Lehet holnap beköszönök a toxi... - Megilletődve csípek rá fogaimmal a ragacsos tésztájú ujjbegyemre, olyan zavarodottan, riadtan pislogva fel rá, ahogy az őzike szokott szemezni a felé tartó kamion fényszórójával. A mozdulattal, ahogy az arcomhoz ér, nagyjából az összes, az én állapotomban még értelmesnek nevezhető szót belém fojtja. Már megint ezt csinálom! Mint azokban a hülye romantikus filmekben, úgy cikáznak megilletődött, tágra nyílt szemeim az ő íriszei, s ajkai közt. Pont a legjobbkor hangzik fel valahonnan a háttérből, a bekapcsolva hagyott hi-fi hangszóróiból az egyik karácsonyi őrület, ami nagyjából ki is zökkent ebből az Andrii-hipnózis állapotból. -Imádom ezt a számot! - Győzedelmi csatakiáltással tenyerelek bele a pultra kiszórt lisztbe, amit alaposan belekenek a hajába, majd leszállva a székről, a whiskeyét magamhoz szorítva, mikrofonnak használva énekelni -énekelni???-, ugrálva táncolni -táncolni???-, kezdek.
I'm just gonna keep on waiting underneath the mistletoe
Kaján mosollyal figyelem, hogyan keresi a megfelelő szavakat és igyekszem nem belegondolni, hogy hamarosan én is ilyen állapotba kerülök majd. - Te magad látszol inkább megdőlni - utalok vissza a korábbi mutatványára, meg arra, hogy milyen instabilan ül most is a helyén. Persze remekül szórakozom közben. A gimiben rendes srác voltam, sosem szekáltam senkit, és úgy látszik, ezt pótolandó most élem ki magam ilyen téren. Pedig esküszöm, még kedvelem is Rist és a magam módján tűzbe tenném érte a... Nos... Valamelyik testrészemet egészen biztosan. Vagy esetleg a cipőmet. A lényeg, hogy nem szekálásból szekálom, hanem mert mókás. Nekem, nyilván, nem neki. - Annak mi értelme? Csak a szokásos felállást követnénk. - Azaz hogy ő hülyét csinál magából, én meg kiröhögöm. Ha már ennyire elúszott, szeretnék vele úszni egy kicsit. Részegen állítólag amúgy is kedvesebb vagyok, meg jóval tompább is - legyen legalább egyszer egy jó estéje velem, amire aztán úgysem emlékszik majd. Amúgy is erről szól a karácsony, nem? Meg a szeretetről, jah. Végül is, mi is épp azt kerülgetjük. - Hé, tettem én már kedves dolgokat érted! - háborgok, csak aztán amikor fel akarnék sorolni párat, hirtelen egy sem jut eszembe, így inkább némán elé tolom a whiskey-t és folytatom a tészta gyúrását. Hamar szép, homogén állagot kap, utána már csak újra kell liszteznem a pultot és lehet is kinyújtani. Egyáltalán nem nagy mutatvány. Kíváncsian fel-felpillantok azért rá, hogy lássam a reakcióját, és ahogy a félrefolyt alkohol elindul lefelé az állán, ösztönösen követi a pillantásom a ruha alatt eltűnő cseppeket. Egészen kiszárad a torkom, úgyhogy a visszakapott üveget sietve meg is húzom. - Na, látod? A rum után meg sem kottyan - Vagy talán igen, de mindegy, egyelőre azzal foglalkozom, hogy elszakítsam a pillantásom a mellkasáról. Biztos, hogy közelebb akarom hívni? Már így is elég furcsa dolgok történnek mindkettőnkkel. - Persze - Rövid nevetés szakad fel belőlem, ahogy közli, hogy a szaggatás előtt mindenképpen szakértő ízlelőbimbói tesztelésének vetné alá a tésztámat. Szinte már kihívón várom, hogy megkerülje a pultot és belekóstoljon, mert hát kizárt, hogy bármi kifogásolnivalót találna benne. Ami kevésbé sikerült jól, azt is ő rontotta el, én csak feljavítottam, amennyire lehetett. - Szóval? Átesett a tészta a rostán? Lehet szaggatni? - érdeklődöm, mielőtt még belefognék a liszteltávolító manőverbe. A reakcióján egész biztosan nevetnem kéne, mégsem nevetek, mert úgy bámul rám közben, ahogy... Nos, ahogy mindig, őszintén szólva, csak most én is elég furán bámulok vissza rá. Talán mégsem volt jó ötlet egyszerre berúgni. Mielőtt azonban valami hülyeséget csinálhatnék, a hifi megment minket - meg aztán könnyű megtörni a pillanatot, ha épp lisztet kennek az ember tökéletesen beállított hajába. - Héé! - Ezen talán még túl is tenném magam, de aztán benyúlja a whiskey-met és elkezdi megcsillogtatni az aprócska testébe beszorított x faktort. Fintorogva nézem egy darabig, lezserül a pultnak támaszkodva, és ha már lenyúlta a piámat, kikortyolom a bögréjéből a maradék rumot - szörnyű íze van a whiskey kesernyés aromája után -, hogy legalább a véralkoholszintem ne induljon zuhanásnak, ha már a színvonalon nem lehet segíteni. Az ital elég erősen kupán csap, szinte, de csak szinte már nem is találom olyan szörnyűnek a nyivákolását. Aztán megunom a magánkoncertet és ellököm magam a pulttól. - Nem tudnál fakanállal énekelni, vagy légmikrofonnal? A whiskey-met akarom. És azt mondtad, segítesz szaggatni... - Józanul nem esne nehezemre leszerelni, hiszen ebből élek, de mentségemre szóljon, enyhén ittas vagyok már, ő meg úgy pattog, mint valami nikkelbolha. Előbb az egyik, majd a másik oldalról igyekszem megkerülni, aztán amint hatástalannak bizonyul mindkét manőver, mögé lépek és egész egyszerűen elkapom a derekát. Két tenyerem a csípőjére simul, így kényszerítem rá, hogy arra a tizedmásodpercre a földön maradjon, míg aztán a karjaim rögtön körbe is fonják. Jó lenne elkerülni, hogy lehányjon, ezért nem ölelem túl szorosan, épp csak annyira, hogy ne nagyon ficánkolhasson, ahogy megpróbálom kivarázsolni az ujjai közül a piámat. - Jól van, mindenki tudja, milyen jó hangod van, a közönség is visszatapsolt már... Kérem! Te meg ülj le valahova, legalább útban ne legyél. - Ha sikerül megszerezni a piát, ha nem, nem eresztem el Rist, feltett szándékom fogságban tartani és megtolni magam előtt, hogy ha kell, akkor a fizikai fölényem bevetve, de kinoszogassam a konyhából. Nem mondanám, hogy a koordináció királya vagyok jelenleg, kissé már imbolygok a bennem tetőző alkoholtól, így néha bele kell kapaszkodnom és ránehezednem kicsit a hátára, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom.
Nem tudom, milyen szaki csinálta anno a gipszkarton mennyezetet, de biztos nagyon profi lehetett, mert minimum már ettől az önelégült kijelentésétől ránk kellett volna szakadnia az egésznek. Sőt, nem csak simán a plafonnak, egyenesen az egyel fölöttünk lakó Martha néninek, macskástul, unokástul, mindenestül. Persze, még hogy tett már értem kedves dolgokat! A kedves, mint vele ellentétben oly' egyszerű kifejezés, annyira távol áll tőle, akárcsak apuktól a tisztességes, keresztény elveket követő, heteroszexuális életforma. Nem is tudom, mikor csaptam szét magam utoljára ennyire. Tegnap éjszaka, amikor ráérősen recepteket gugliztam a neten az orvosi szoba meglehetősen kényelmetlen heverőjén, eszembe se jutott, hogy ennyire mélyre fogok süllyedni. Hogy a felhőtlen mézeskalács sütögetést megelőzően annyira magányosan fog pislogni rám az az üveg rum, hogy képtelen legyek ellenállni neki. Ám ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja, megszántam szerencsétlent. Szinte láttam, ahogy a kerekded kis üveg egyik pillanatról a másikra magára ölti egy alkoholista hajléktalan bűnbánatos ábrázatát. Nem igen volt más választásom, mint azonosulni vele. Ez annyira jól sikerült, hogy jelenleg én festek úgy, akár egy bűnbánatos, alkoholista hajléktalan, aki belefejelt a lisztes zsákba. -Mih? Ja, persze! Hogyne! - Átesett a rostán, lehet szaggatni. A tésztát meg téged is...lehetne... Ha érted mire gondolok! De azért remélem, hogy nem érted. Mert ha érted, az egyenlő azzal, hogy hangosan mondtam ki azt, amit jobb lett volna, ha inkább megtartok magamnak, és bezárom az agyam azon kis zugába, ahova azokat a mocskos gondolataimat is szoktam, amik többnyire akkor rohanják le az agyam, amikor tök egyedül vagyok, vagy megnézek valami überromantikus filmet, amiben a főhősnő a tökéletes álom meló mellett a tökéletes álom pasit is megkaparintja a szomszédból, vaaagy amikor merő véletlenségből rárúgom az ajtót, mikor éppen zuhanyozik. Vagy mit művel... több időt tölt a fürdőben, mint én, nem tudom, hogy ez mennyire normális dolog. Azt se tudom, az még a normális kategórián belülre sorolható-e, hogy totál elázva, ilyen, s ehhez hasonló vágyálmokról ábrándozom, mindezek mellé pedig még úgy is bámulom a mozdulatait, mintha alkalmam nyílt volna megcsodálni az eredeti Mona Lisa festményt. Mégis hogyan bámulhatnék rá másképp, mikor úgy taperolja az arcomat, ahogy ezelőtt még soha nem tette?! Elalélva bámulom az arcát, szívom magamba a tekintetét hüvelykujjam begyével együtt, már koránt sem a tészta ragadós, fűszeres ízétől motiváltan. Épp időben hangzik fel Ariana Grande egyik, a rádiók által sokat játszott karácsonyi slágere. Mintha csak sejtette volna a Christmas Fm, hogy lépnie kell méltóságom megőrzése érdekében. -Santa, tell me, if you've really there. Don't make me fall in love again if he won't be here next year... - Koránt sem tökéletesen, de legalább kellőképp fülsértően skálázok bele egyenesen a whiskeyes üvegének a szájába, mely Morgó legnagyobb szerencséjére, bizonyos hangokat elnyel annyira, hogy az összhatás kevésbé bizonyuljon károsnak a hallására. Riadtan, valahol mégis szórakozottan sikkantok bele a szoba Ariana Grandétől zajos légtrébe, amint megkísérli elkobozni az üvegét. Mikor jobb oldalról közelít, balra rántom, amikor bal oldalról cserkészné be, pont az ellenkező irányba teszem ugyanezt. Majdhogynem nyeregben érzem magam, fejben már írom is a győztes beszédemet. Aztán mintha csak valaki kihúzta volna alólam a talajt, teljesen megfagyok kezeinek érintésére. A bőröm már-már fájdalmasan sisteregni kezd a rajtam lévő ruhaneműk kinyúlt, viseltes anyaga alatt. Csípőmet körbe ölelő ujjai tüzes lenyomatokat hagynak rajtam. Legszívesebben magamra tetováltatnám! Bizsergető borzongás karcolja végig a tarkómat, a gerincem mentén halad végig egészen a lábujjaim tövéig. Érzem whiskeybe fojtott, forró légvételeit visszacsapódni valahonnan a nyakamról, lábaim erőtlenül megremegnek súlyunk alatt, ahogyan botladozva, megállíthatatlanul toporgunk a nappali irányába. -Ha visszatapsoltak, akkor itt az ideje a ráadásnak! - Feltett szándékom nem kiesni a szerepből, hangom mégis erőtlenül, jónéhány oktávot feljebb ugorva hangzik fel valahonnan a gégémből. Forró, izzadt tenyereim egyike bátortalanul kúszik rá kézfejeinek egyikére, így kulcsolva egymásba ujjainkat, míg másik kezem továbbra is határozottan szorongatja üvegének nyakát. Hitetlenkedve bámulom egymásba fonódott kezeinket, hátamat szándékosan szorítva neki mellkasának, reszketeg sóhajjal válaszolva gerincemen visszhangzó, szaporává vált szívveréseire. -Ha akarsz valamit, szerezd meg! Gondolom ez mindig beválik. - Éppen csak egy pillanatra bontakozom ki öleléséből, hogy végre újfent szembe találhassam magam az állandóan ítélkező, érzelemmentes, jégkék szempárral, mellyel valahogy most mégis másképp méreget, mint szokott. Kezeimet az üveggel együtt összekulcsolom valahol a tarkóján, egészen addig hátrálva, ameddig a kanapé utunkat nem állja. Automatikusan kapaszkodom bele a pulcsijába, és rántom magammal, jobban mondva, inkább magamra. Az üveg tompa csörömpöléssel jelzi, hogy sikeres volt a becsapódása, és már épp a nappali padlószőnyegét hidratálja. Mégis hogy tudnék ezzel a jelentéktelen ténnyel foglalkozni, amikor ennyire közel van? Már ha időközben nem vágta hasra magát a szőnyegen, menteni a menthetetlent. Lábaimat összekulcsolom valahol a derekán, tenyereimet mellkasára simítom. -Ez kezd egyreee.... bizarrabb lenni... - Igen komoly ténymegállapításom után néhány szempillantásig kérdőn fürkészem az ábrázatát, mintha olvasni próbálnék a mimikájából, majd egyszerűen csak hátra vetem a fejem, és elnevetem magam. Pont úgy, mint aki bármelyik percben képes lenne összepisilni magát. Annyira nem is állok messze tőle... Kifújok egy adag kócos tincset az arcomból, ujjaim idegesen tépkedni kezdik a pulcsiján lévő bolyhokat. -Ha most valami ZS kategóriás, romantikus lányregényben lennénk, annak kéne jönnie, hogy... megcsókolsz. Vagy... esetleg én... téged... - Izgatottan harapom be alsóajkamat, már nem is foglalkozva azzal, hogy a nagyérdemű elé tárom ezzel a fogszabályozómat. Ujjaim idegesen szöszölnek mellkasán, és amikor legközelebb felnézek a szemeibe, úgy érzem, a feje tetejére fordult a világom. Talán így is van. -Nem tudom eldönteni, hogy melyiket akarom jobban. Hányni, vagy megcsókolni. - Simítok végig félénken mutatóujjammal ajkain. Mi van, ha tényleg kidobom a taccsot?!
I'm just gonna keep on waiting underneath the mistletoe
Nem csak a saját dobhártyám érdekében, hanem a csendháborítás elkerülése végett is szent célomnak tűzöm ki, hogy elhallgattatom. A szomszédok nem egyszer panaszkodtak már, hogy hangosak vagyunk, igaz, sosem olyan értelemben, ahogy azt két együtt élő, szingli fiataltól megszokhatnánk, de hát találtunk más módokat... Karácsonykor viszont lehet, hogy bölcsebb nem pattogni a szomszédok idegrendszerén, így hát mindenkinek jót próbálok tenni azzal, hogy hősiesen megragadom Ris derekát. Igaz, ennyitől még nem kéne, hogy rendre elhallgasson, a logikai buktató azonban nem esik le, mivel a trükk beválik. Fingom nincs, hogyan és mivel, de beválik. Igaz, a whiskey-met még nem szereztem vissza, úgyhogy a küldetés távol áll a befejezettől. Ha sikerül csendben lekötnöm valahogyan a tv előtt, míg én és az alkohol-pótlék befejezzük a sütést, az ma estére pont elég lesz. Utána már olyan mélyre ihatjuk magunkat, hogy ne legyen onnan hova tovább süllyedni. Nem mintha jelenlegi szintemen annyira józannak érezném magam, épp ellenkezőleg, talán túl hirtelen és túl meggondolatlanul gurítottam le a whiskey-t és a rumot is. Vodkán edzett szervezetem lehet, hogy kissé alábecsülte az alkoholtartalmukat. Hát, annyi baj legyen... - A ráadás már mehet csendben, magadban... - Nem szép dolog visszaélni a testi fölényemmel, de hát annyira nem tiltakozik a noszogatás ellen. Igaz, folyton rá-rátaposok a sarkára, vagy beleütközöm a lábfejébe, mert a mellkasomnak vetett háta, meg úgy az egész közelsége miatt nem igazán látom, mik történnek odalent, és hát szükségem van a támaszra nekem is. Enyhén ellentartok neki, nem tudnám megmondani, ki nehezedik kire, de van ebben valami kölcsönösség, ami egészen... Bájos. Ahogyan az is, ahogy fogja a kezem, bár nem értem, miért teszi, de különösebben nem zavar, vagyunk olyan viszonyban, hogy megszokjam tőle ezeket az apróbb érintéseket. A másik karomat ellenben szorosabban fonom köré, egészen a hasfalamhoz préselve a derekát. Az egész helyzet kezd átfordulni bájosból valami felnőttesebbe, ahogy a szoba hőmérséklete is jelentősen megugrik. - Miről hablatyolsz? - Tényleg nem tudom. Egyrészt nem figyeltem, mert lekötöttek ööö... Más dolgok, másrészt pedig nem maradt annyi ép és egészséges agysejtem, hogy a női csacsogást dekódolni tudjam. Az néha még józanul is nehéz. Némileg megkönnyebbülten hagyom kibontakozni az ölelésemből - hé, mikor lett ölelés? -, mert így viszi magával a furcsa érzéseket is. Pechemre azonban csak addig kell neki a távolság, hogy szembeforduljon és ismét megabúzálja a személyes terem. Az a néhány pillanat, míg nem figyelek, elég hozzá, hogy a kanapéra rántson és kiöntse a piát is. Komolyan, két pillanat volt. És itt állt előttem. Hogy lehet valaki ennyire...? A jelzők azonban keresés közben elhalnak már, mert ahogy igyekszem támaszt találni a kanapé támláján, meg a feje mellett úgy, hogy ne tenyereljek rá a hajára, az azért elég nagy koncentrációt kíván. Az sem segít, hogy körém kulcsolja a lábát, mire ösztönösen és teljesen meggondolatlanul nekifeszítem az ölének a csípőm. Ha nem lennék ennyire részeg, sokkolna a tény, hogy félig már kemény vagyok, így viszont fel sem fogom igazán, csak röviden bekapcsolódom a nevetésébe. - A lábaddal a derekam körül? Nem mondod? - Okoskodó pillantást vetek rá és mentségemre szóljon, tényleg megpróbálok lekászálódni róla, de egyrészt ebből a pózból nem könnyű kigabalyodni, másrészt annyira hevesen nem is próbálkozom. - Ez kezd átcsapni inkább valamiféle horrorba. Muszáj tönkretenned a pulcsimat? - Elmélyülten tanulmányozom, hogyan szöszöl a keze a felsőmön, és hát naná, hogy nem tetszik, mert hát drága pulcsi ahhoz, hogy addig piszkálja, míg szét nem mállik az ujjai között, vagy isten tudja. Amilyen szerencsétlen tud lenni, kinézem belőle, hogy bármihez ér, szétesik. Mint én. Hozzám ért, és én is teljesen szétestem. - Ezt azért jó lenne, ha eldöntenéd, mert addig nem asszisztálnék egyikben sem, míg el nem döntöd, melyikre mész... És egyébként ez baromi rossz ötlet. - Az egyéjszakás kalandok nem nekem valók, főleg nem a lakótársammal. Nem kell hozzá józannak vagy észlénynek lenni, hogy belássuk, mennyire gáz ötlet. Az alkohol azonban tompít, a gerincemen egyre feljebb kúszó, forró bizsergés pedig kezd ráébreszteni, hogy tényleg beindult az élet a nadrágomban, és azt sem tagadom, hogy bármennyire irritálnak is az érintései, van benne valami édesen vonzó, ahogy a hangjában, a nevetésében és abban is, ahogy alattam fekszik. Megfogom a számnál matató kezét - muszáj mindig matatnia valahol? - és a törzsünknél kettőnk közé fogom. Nem tartom erősen, így bármikor elhúzhatja, ha szeretné, de talán veszi a lapot. - Baromi-baromi-baromi rossz ötlet - ismétlem kimérten, a szeméről az ajkaira pillantva, aztán lehajolok hozzá és megcsókolom. Ha ellenkezne vagy az első opció mellett döntene, akkor természetesen egyből elhúzódom, de amíg nem tapasztalok ellenállást, addig forrón megízlelem a száját, nyelvemmel szinte rögtön bebocsátást kérve, egy egész kicsit ránehezedve az egész testemmel, hogy intenzívebben érezhessem minden egyes pontját. A kezünk, mert még mindig fogom az övét, kettőnk közé szorul, de nem engedem el, hacsak ő nem akarja elhúzni.
Kár is lenne buta, spicces gimis csitriként mindent az alkoholra fognom. Mintha az tehetne bármiről is. Mintha a rum, az andalgós karácsonyi zenék, a mézeskalácssütés nélkül egyébként nem pont úgy viselkednék a közelében az unalmas, józan hétköznapokban, mint egy spicces, gimis csitri. Már rég faképnél kellett volna hagynom. Az első undok megnyilvánulása, bunkó beszólásakor össze kellett volna szednem a cuccaimat, Joelt, és hívni Weston aput, hogy jöjjön értem, mert akármennyire is rapszodikus lett volna -a maga nemében-, hogy egy alig százötven magas, negyven kilós, a kertvároshoz szokott, fogszabályozós kis fruska végigcipeli az egész életét New York szövevényes metróhálózatán, nem úsztam volna meg egy fordulóból. Visszamenni pedig, mert ott maradt a fogkefém, az emberméretű Minnie egér plüssöm, valahogy elvette volna az egésznek a drámai élét. Én meg nem akartam magamból hülyét csinálni. Már így is elég komikus az életem, nem volt szükségem egy újabb szégyenfoltra. Amúgy is szeretem a kihívásokat. Mind a munkám, mind pedig az eléggé elbaltázott magánéletem terén. Így a vele való együttélésre is kihívásként tekintek. Eddigi életem talán egyik legnagyobb kihívásaként. Nap, mint nap elviselni egy néhány négyzetméteres lakásban azt az embert, akinek a nézésétől még akkor is leolvad a bugyim, ha megvetően, rosszabb napjain egyenesen fintorogva méreget... Nos, elég sok akaraterőt, energiát kíván. Mégis örömmel, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, simulok a karjaiba. Azokba a karokba, amik ezelőtt még soha nem érintettek hasonlóképpen. Mindig is kimérten ügyelt arra, hogy megtartsa azt a bizonyos távolságot, ami még elég kényelmes számára szerény személyem elviseléséhez. Ez a távolság Andriinak egy biztonságot adó, érintésektől mentes burok volt, számomra pedig sokkal inkább egy idegesítő, masszív téglákból felépített fal, amit képtelen voltam áttörni, de azért mindig próbálkoztam. És lám hova jutottunk! Úgy tűnik némi whiskey elég volt ahhoz, hogy magától -na jó, kevés segítséggel-, ledöntse a maga köré bástyázott falakat. Lehet, hogy ami most történik, az nem is igazán a valóság. Lehet, hogy csak kiütött a rum, és most erotikus álmaim támadtak kettőnkről. Az is lehet, hogy belefejeltem a kilisztezett munkalapba -nyilván ezért is, mint sok minden másért, a rum okolható-, és most egy olyan dologról hallucinálok, ami nem is létezik. Ami soha nem is létezett. Akárhogy is, ha minden, ami jelenleg történik, csupán a rumtól megbolondult agyam szüleménye, örömmel adom a fantáziám kezébe az irányítást a továbbiakról. -Nem minden horror végződik rosszul. Még lehet happy end a vége. - Nem tudom hogyan csinálom, hogy mi az, ami ekkora löketet ad -biztos a rum, tuti!-, de olyan eltökélten, pozitívan tekintek a jövőre, hogy én magam is meglepődöm. -Ugye? - Szinte másodpercek leforgása alatt száznyolcvan fokos fordulatot vált a hangulatom, s az előbbi magabiztosságomon felülkerekedve, már csak félve, alig hallhatóan cincogok, tartva a válaszától. Azt hiszem kicsit a visszautasítástól is. Igaz, ha most visszavonulót fúj, azzal csak saját magát hazudtolná meg, hiszen testének bizonyos erekc...khm.. reakcióiból arra tudok következtetni, hogy ő is adna egy esélyt a happy end-nek. Tökéletes összhangba kerülve vele, testem ijesztő pontossággal utánozza övének rezdüléseit. Pulóverén matató ujjaim felforrósodnak mellkasának szaporábbá vált ütemétől, jóleső, lüktető forróság gyűlik össze alhasamban. Rég nem éreztem már ilyet, és most nem feltétlenül csak arról van szó, hogy az idejét sem tudnám megmondani annak, mikor kerültem utoljára valakivel ilyen, vagy ehhez hasonló intim helyzetbe. Az egész egyszerre bizarr, borzasztóan izgalmas, mégis ijesztő. Akárcsak a mozdulata, amivel elkapja a csuklómat. Összerezzenek tőle, de nem tanúsítok ellenállást, gyermeteg kíváncsisággal, szorosan egymáshoz préselt ajkakkal várom a végkifejletet. Tekintetem őszinte döbbenetet sugározva találkozik össze az övével, amint megérzem a nyilvánvalót. Minden szó, ami kikívánkozna a számon, félúton megragad valahol a gégémen, velük együtt a levegő is bordáim között reked, s csupán egy kölyök macska segítségkérő, elfojtott jajveszékelésére futja. Ami koránt sem nevezhető szexinek, vagy olyannak, ami beindítja az erősebbik nem fantáziáját. De ha úgyis csak részeg hallucináció az egész, bármi megtörténhet, nem? Zavarba ejtő, miként járatja tekintetét arcom bizonyos pontjain. Türelmetlen várakozás lesz úrrá rajtam, amitől a pulzusom száz fölé ugrik, az alhasamban összegyűlt forróság pedig megállíthatatlanul lejjebb kúszik. A még szabadon garázdálkodó kezemet mellkasán, vállán keresztül felfuttatom a tarkójára, éppen csak cirógatva begyeimmel szőke fürtjeit. Félve lépek meg minden mozdulatot, megfontoltnak kell lennem, ha nem akarom elijeszteni. -Baromira-baromira-baromira nem érdekel! - Kontrázok rá, s éppen csak van időm megnedvesíteni az ajkaimat, olyan hévvel rabol rájuk, hogy a szememet is elfelejtem becsukni. Pedig úgy van meg igazán a feeling! Ujjaim görcsösen marnak a tarkóján meredező tincsekbe, satuban tartott kezem egy arasznyit lejjebb siklik kettőnk közt, türelmetlenül érintve meg Őt. Hirtelen megannyi dolog átfut az agyamon. Vajon zavarja a fogszabályozóm? Remélem nem a literes mama bugyimat vettem föl. Melltartó van rajtam? Mikor nyelve rátalál az enyémre, az agyamon végérvényesen, és visszavonhatatlanul benyomódik a RESET gomb, eddigi kételyeim szertefoszlanak, egyre mohóbban, hevesebben kapok ajkai után, már-már belefulladva. Nadrágjára simuló kezem feljebb kúszik, be egyenesen pulóvere alá, vágyva arra, hogy megérinthessem hasát, mellkasát, ujjbegyeimmel lekövetve tetoválásainak körvonalait, igyekezve mindvégig úgy helyezkedni, hogy valamelyest fölénybe kerülhessek. -Basszus... - Lehelem valahova ajkai közé, de koránt sem azért, hogy tudtára adjam izgalmamat. Az egész sokkal inkább szól annak az elbaltázott -természetesen-, mozdulatnak, amivel fölé próbáltam kerekedni, nem számolva azzal, hogy a kanapé elég szűkös a hasonló mutatványokhoz, pláne akkor, ha ketten is fekszünk rajta. Az egész szituációt a gravitáció, mint olyan, teszi még lehetetlenebbé, s amennyiben nem kapcsol időben, hogy megfékezze a bekövetkező katasztrófát, úgy mind a ketten a whiskeyvel átitatott padlószőnyegre zuhanunk. Ezzel én kerülve fölénybe. Neki a piszkosabb rész jutott. Bocsánatkérően pislogok le rá, amennyiben tényleg nem sikerült elkerülnünk a zuhanást, de a beindult hormonjaim nem hagynak túl sok időt a sajnálkozásra, ezennel én csapok le az ajkaira, majd térek át arcélére, nyakára, kezeimmel közben bénán, kapkodva matatva hátam mögött, hogy legalább a köténytől megszabadulhassak.
Kezdőlap
- Hadd tippeljek! - A tenyeremmel letörlöm a könnyeim, aztán eldobom a nappali felé az edzőruhámmal teletömött sporttáskámat és óvatosan megközelítem a konyhát. Az meg sem fordul a fejemben, hogy felsegítsem, inkább jó alaposan kielemzem a látványt, a pulton lévő káoszt és az annak közepén árválkodó üveget kerülgetve. Fogalmam sincs, mit akart sütni, de egész biztosan nem úgy alakult, ahogy azt elképzelte. Nem úgy ismerem, mint aki önszántából alávetné magát bármilyen tortúrának, tehát valami biztosan történt.
