Ryder&Sarah

2021.04.05.- Közel sem a napjainkban

Bőgés. A legjobb módszer az esküdtszék befolyásolásához. A dolgot csak az tetőzi, hogy mindezt egy nő teszi, és olyan könnyedén játssza el hattyú halálát, hogy mindjárt felállok és nekiállok tapsolni.  Ha szerencséje van, még Oscart is kaphat érte. Rosszabb esetben viszont, egy 8 éves börtönbüntetést, hamis tanúvallomás letétele miatt. Végül is nagyrészt megértem, hogy ilyesmihez folyamodtak, mert jól tudták, hogy Én képes vagyok elmenni a vésőkig. Ez így is van, készen álltam mindig, minden eshetőségre, és mindig volt talonban egy  kérdésem, amivel megszorongathatom a tanúkat. Többé kevésbé tudtam mindenkiről mindent, legálisan jutottam az információkhoz? Nem a legkevésbé sem. Én minden szabályt felrúgtam, és mivel a legjobbtól tanultam, így soha nem származott belőle bajom. Bár ebben az is benne volt, hogy többnyire tartottak tőlem. Ami nekem csak a hasznomra vált.
- Szinte fürdött a vérbe, és akkor tudtam..- ecseteli a nő átéléssel, bennem pedig kezd felmenni a pumpa. Ó, a nagy lófaszt. A nőnek ugyanúgy benne volt a keze dologban, mint a védettemnek.
Ennek a nőnek nem tanította meg senki, hogy ha hazudik, akkor soha ne írjon le semmilyen részletet. Köztudott tény, hogy ha aprólékosan vázolunk fel egy helyzetet, abban benne lehet a bukás veszélye is. Ezt pedig én, egészen szívesen meglovagolom, hisz a rendőri jelentésben teljesen más áll, mint amit  a nő elmesél. Legalábbis annak fényében, ahogy a hullát megtalálták az nap.
Hideg mosollyal veszem át az ellenfelem helyét, hogy kihallgassam ezt a kupac szerencsétlenséget, aki abban reménykedik, hogy a férje majd a hűvösre kerül. Megigazítom a blézerem szélét, majd kellő távolságban elkezdek fel-alá járkálni előtte. Soha nem értetettem eme szokásokat a tárgyalóteremben, de  ha ez volt az ára, hogy ne legyek feltűnő senki számára, hát levezettem a kilométerhiányomat  a jog berkein belül. Ezen ne múljék.
- Mrs. Hampton.-szólítom meg a nőt, majd egy pillanatra megállok előtte, és a szemébe nézek.
- Milyen volt maguk közt a viszony a férjével?- teszem fel a kérdésemet, és lassítok a lépteimen.
- Jó, különösen jó. Tudja a mi házasságunk a bizalomra épült, és most...- remeg meg a hangja, én pedig csak megforgatom a szemeimet.
-Értem.- jegyzem meg, kicsit elmélázva a dolgon, mintha fontolóra venném, amiket mondott, de igazából nem is nagyon érdekelt. Mert tudtam, hogy ebben az egészben van valami, ami nem stimmel.
- Meg tudná nekem mondani, hogy a jelentések, és a maga leírása miért nem egyezik a holttestet illetően? - szúrom oda lazán a kérdést,  mondanám, hogy megkíméltem a továbbiaktól, de nem szoktam kíméletes lenni, és nem is áll szándékomban azzá válni. Az ügy pontosan úgy záródott, ahogy azt akartam. Most pedig ideje volt, a saját ügyeimmel foglalkozni.
*****
Ennél közelebb már nem is lehetnék Mic-hez. Tudtam jól, ha ebbe belemászok, akkor már nincs visszaút. De biztos voltam abban is, hogy amíg nem rendezem el vele, az elvarratlan szálaimat, addig nem is szabadulhatok igazán. Így lassan két éve annak, hogy próbáltam közelebb férkőzni hozzá, lassan két éve annak az elhatározásomnak, hogy többé nem hagyom magamat. Kihasználtam minden helyzetet, ami kínálkozott. Többé nem gondolkodtam azon, hogy ez helyes, vagy kinek ártok ezzel. Nem voltam hajlandó erkölcsi mérlegre állítani a döntéseimet, csak azért, hogy másokat kíméljek. Más szóval felhagytam az istenverte nyafogással, és cselekedtem. Igaz, most már könyékig nyúlkáltam az alvilág gyomrában, de anyám szerint ez a sorsom. Hát miért ne hinnék, egy kokainistának, aki felcsapott jövendőmondónak?  Gyakran elhitettem magammal, hogy ez talán valamiféle anyai ösztön, ami benne rejlik. De a nagyfrászt, anyám nagyra akart törni, csak arra nem számított, hogy nagyobb lépcsőfokokat lépek meg, mint ahogy azt elvárta. Én lettem az ördögök ügyvédje. Egy csúnyán elkúrtan elcsépelt kifejezés, de minden szava igaz.
Egészen otthonosan éreztem magamat Ryder puccos lakásában, annak ellenére, hogy a kutya se hívott ide. De már megszokhatta, hogy én egyszer csak megjelenek. Aztán éppúgy tűnők el, mint amilyen gyorsan beléptem az életébe. Keresztbe vetett lábakkal várom, hogy megérkezzen a hát ura, de úgy tűnt, hogy Őméltósága még nem hajlandó megjelenni, így muszáj voltam lefoglalni magamat. Éppen az egyik vitrint veszem jobban szemügyre, amin belül ott díszeleg egy bontatlan Vermut, így rögtön rá is markolok, amikor mozgolódás hallok meg az előszóval felől.
- Végre .- sóhajtom, majd a piás üveggel együtt a hang irányába indulok, és egy rég látott ismerős alakját vélem felfedezni.
- Mily meglepő, hogy itt találkozunk.- jelentem ki szórakozottan, míg felé közelítek. Csupa meglepetés az élet. Ha betörnek az ember házába, az valóban meglepi tud lenni.
- Híreim vannak, de azt hiszem...- emelem fel a kezemben  lévő italt.- Először jobb lenne, ha leülnél, és innál egyet.- kacsintok rá, majd elhaladok mellette, és a konyhába megyek, mintha mi sem lenne természetesebb dolog.
                                                                   

Negyed tizenkettő és még mindig egy megbeszélésen ülök, amelyet azért volt szükséges ennyire előhozni, mert Rutherfordnak be volt sózva a segge. Úgy vélte valami probléma van a rendszerben, de egyszerűen nem jött rá, hogy mi, így a fejesekre hagyatkozott, ők meg egy emberként rám. Vállat vonok, mielőtt felállhatnék a helyemről és érvelni kezdenék mennyire is fontos, hogy a cégen belül egyik fél se kezdjen el gyanakodni, hiszen akkor kezdődnek a problémák. Semmi sem rosszabb annál, mikor belső munka miatt bukik el egy nagyobb szervezet, csak mert az egyiknél kialakul a paranoia. Így előszedtem meggyőző képességemet, és minden jelenlévőt megnyugtattam arról, hogy csak átmeneti és felszínes problémáról van szó, mellyel kapcsolatban minden erőmmel azon leszek, hogy elsimítsam. Utólag még Rutherfordra terelődik a tekintetem és egy biccentéssel nyomatékosítom felé a szavakat, hogy bízhat bennem. Ahogyan eddig is tette, úgy most is. Nem volt totál hülye a pasas, de sokszor nem látta még azt se, ami előtte zajlik. Nem vette észre a testőreink megváltozott beosztását, a kitérőit melyeket tettek, ahogyan nem húzott összefüggést a lebuktatott rohadékok és a mi munkánk között sem. Valami mást látott, valamit ami nem volt ott és amire sosem fog rájönni, csak gyanakodik. Utáltam ezért, és sokszor elgondolkoztam, hogy könnyebb lenne nélküle, de egyszerűen sem időm, sem idegzetem nincs arra, hogy tárgyalásokra járjak és magamra vállaljam a pszichopata cégvezető címét, aki meggyilkolta a partnerét. Pedig az élet könnyebb lenne, a munka meg egyszerűbb, ha nem kellene minden apró szarságot kimagyarázni valami egészen más körítéssel.
Mégsem adagolhatom be neki, hogy: Chad haver, évek óta a cégünket használom a saját céljaim eléréséhez.
Nem azért, mert tartok attól, hogy elküld melegebb éghajlatra vagy éppenséggel feltámad irántam a gyűlölete és elveszítem a bizalmát, hanem mert tudom, hogy abban a pillanatban, hogy mindez kitudódik, ő már szalad is a rendőrségre, hogy vallomást tegyen és akkor biztosan az elejét kell vennem izgága viselkedésének. Vagy újabb csekket kellene írnom a hatóságoknak, hogy tartsák a szájukat és bolondnak nyilvánítsák Rutherfordot? Elvárná, hogy látogassam és kiálljak mellette, márpedig a csapatmunka nem nekem való. Egyedül kellett volna ebbe is belevágnom, mert ez így bárhogyan is nézem, meglehetősen macerás.
- Biztosan ne vonjunk be még több embert is?
A nagykutyák már elhagyták a terepet, Chad pedig segítségkérően méreget engem és arra vár, hogy valami nyugodtságot csempésszek ezekbe a nehézkes percekbe. Fontos volt neki a cég, de néha egyszerűen kihúzhatta volna a hátsójából azt a karót, mielőtt magam rugdostam volna fel neki még jobban. - Megoldom. Eddig is megtettem, nem?
Megvannak a módszereim, az embereim, a terveim. Kell ennél több, hogy végre befogja a száját?
De hogy világos legyen mindenki számára, összefoglalom gyorsan a problémát: az egyik testőrünk berezelt, és ellenünk..pontosabban ellenem pedálozott. Érdekes, sőt mi több szívszaggató beszélgetésünk után a piszkos munkát másra hagytam, de Chad gyanakvóvá vált, amiért ennyire könnyedén lelépett tőlünk a srác, így mélyebben is belemászott a dolgokba. Most pedig, hogy zsákutcába ért, pánikolni kezdett. Úgy érzi tud valamit, azt viszont nem, hogy mit, hiszen elég sok szálat megmozgattam ahhoz, hogy még azelőtt eltüntessem a nyomokat, mielőtt összerakhatná a teljes képet. Így amíg ő kérdéseket tesz fel magának, én egyre biztosabban ültetem el annak a magját benne, hogy megőrült. Finoman, óvatosan, mégis éreztetve vele a problémát. Meglehet magam kreáltam neki jeleket, amelyektől az ő fejében is megfordulhatott ugyanez, de még nem adta fel. Okosabb és kitartóbb volt annál, ez pedig engem is arra ösztönzött, hogy egy percre se veszítsem el a felé irányuló figyelmemet.

•••••

Érdekes, és egyben ismerős parfüm illata terjeng a lakásom négy fala között, ahogyan átlépem annak küszöbét, de nem jelzem semmilyen módon megérkezésemet. A szőkeség magához híven a szekrényemet fosztogatja és a benne lévő italokra koncentrál, én meg arra, hogy megmaradjak jókedvemnél.
- Egészen nyugodt vagy ahhoz képest, hogy bármikor szellőssé tehetném a csinos fejedet.
Futólag tekintek fel rá, miközben megválok a zakómtól, melyet a székre terítek. Lehet Rutherfordot erre a problémára kellene ráállítanom, hogy biztosabb munkát végezzen a rendszerünkkel kapcsolatban, mert eddig pocséknak bizonyul.
- Értékelem a vendégszereteted, de nekem jó így is. Rátérhetnénk a lényegre? - sétálok közelebb hozzá, és a kezében lévő italt elveszem a kezéből, hogy ezután magam kóstoljak bele a pohár tartalmába. - Remélhetőleg a híreid jobbak lesznek, mint az ital, amit választottál. - fintorra húzódnak ajkaim a szokatlan ízvilág miatt, majd az órámra tekintek le. Egy percen már túl vagyunk, és csak remélni tudom, hogy értelmesebben fog nyilatkozni, mint a cégen belüli partnerem a mai nap folyamán.

.

Ryder&Sarah

2021.04.05.- Közel sem a napjainkban

Ryderrel a kapcsolatunk hosszú göröngyös utat járt be. Ha hasonlattal akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy a mi szövetségünk egy: biciklizni tanuló kisfiú.  Aki ugyan egy nagyon bátor, és elszánt kisfiú. De olyan lehetetlenül szerencsétlen, hogy még azt a nyamvadék biciklit sem tudja egyenesben tartani, nem hogy még egyensúlyozni. A mi bizalmunk egymás felé, ugyanolyan gyatra volt, mint a gyermek vezetőképessége, hogy valamit egy irányba, tudjon tartani. De mindenben jelen vannak ilyen hullámvölgyek, és ha egyszer belejövünk....azt mondják biciklizni soha nem felejt el az ember. Hát, majd meglátjuk.
- Ugyan drágám, mindketten tudjuk, hogy ha átlyukasztod a fejemet, akkor  Te sírnál a legjobban.- válaszolok habkönnyedséggel. Soha nem vettem komolyan az ilyen megjegyzéseit, mert ugyan valóban, túl sok minden nem kötött össze minket, de talán a közös érdekek, még a mindent elsöprő érzelmeknél is erősebbek voltak.  Azoknál  az elnagyolt, nyálas, undorítóan csöpögős érzelmeknél is. Momentán olyanok voltunk, mint egy nagy kupac szemét, amit összehordott a szél, hogy pusztítsa a környezetét. Semmivel sem voltunk különbek, az emberek kidobott vackainál,  amik elhasználótuságuk miatt a kukában kötöttek ki. Az emberek ugyanígy dobáltak ki embereket az életükből, szelektáltak, mert megtehették.  Én is megtettem. Jó, mondjuk úgy, hogy valamelyiknek csúfosabb vége lett, mint amire bárkit számított. Bevallom néha még én is meglepődtem magamon, főleg amikor szemrebbenés nélkül néztem végig, ahogy valaki könyörögve rimánkodik az életért. Engem pedig ez nem igazán hatott meg. Régebben még talán, hatással voltak rám az ilyen próbálkozások, mert gyengébb, és naivabb is voltam. Most viszont?! Nem hatott rám semmi, és senki. Csak egy pár ember, akik talán még kitudtak belőlem csikarni, némi elcseszett érzelmet.  Nem azt mondom, hogy teljes egészében, eldobtam magamtól, mindent, ami régen én voltam. De mondjuk úgy, hogy a régi Fable-t kihajítottam, egy kecses mozdulattal a kukába, és a helyébe lépett Sarah. Mindig is utáltam a második nevemet, most viszont ezekben az ínséges időkben, teljesen jól jött egy potya plusznév, főleg ha az ember lánya gyakran váltogatja a személyazonosságát. Egy ilyen egyszerű semmitmondó név, pedig tökéletes volt. Senki nem jegyzi meg. Senkinek nem ragad meg a fejében. Ellentéten a Fable-el, ami már magában is felhívja a figyelmet.
Összefoglalva, szar helyzet volt a miénk, de legalább őszinte. Félszemmel a követtem a mozdulatait, ahogy felém közelít. Hanyag figyelmem, csak annak köszönhető, hogy  túl biztos voltam a dolgomban. Nem fog  egy olyan ember ellökni maga mellől, aki túl sokat tud, vagy inkább aki túl sokat tudott hozzá képest. Na jó, ez talán így nem igazán volt pontos. De a mi kapcsolatunkba, még ez a farokméregetés is belefért, hogy melyikünk a nagyobb ász. (Egyértelműen Én)
Felé fordulva, el időzőm a vonásain.  Nem boldog. Ezt nem volt nehéz kitalálni, mert hogy Rydert olyan gyakorisággal láttam mosolyogni, mint ahogy engem templomba belépni.
-  Ejnye, hát így kell meghálálni, hogy megtisztellek a jelenlétemmel? - simítok végig játékosan az arcán, és míg Ő egy halvány mosolyt sem ejt meg felém , addig én úgy vigyorgok, mint a tejbe tök.
- A Te piád, nem tudom kitől kaphattad ajándékba, de nagyon utálhat.- kuncogok, majd felpattanok a pultra. Kezeimet magam mögött megtámasztom, és drámaian a hajamba túrok, mellé pedig egy apró pihegést hallatok.
- Jól van...- forgatom meg a szemeimet, majd  az ölembe veszem a táskámat, amibe kotorászni kezdek.
- Emlékszel a pasasra, akit  mindkettőnk ügyébe, csúnyán belenyúlt? - teszem fel a kérdést, amire nem várok választ, mert nyilván emlékszik rá.
- Nos, visszaszereztem tőle a papírokat, azokat a hőn áhított papírokat, amik neked kellettek.- mondom, miközben még mindig a táskámat erőszakolom a kezeimmel. Ez a táska maga volt a fekete lyuk. Mindent elnyelt. Kezem ügyébe akad minden haszontalan dolog, még egy betét is, amit  Ryder kezébe nyomok.
- Tessék, erre most nagyobb szükséged van, mint nekem.- vigyorgok fel rá huncutan, de az arckifejezése, elég egyértelműn jelzi, hogy nem értékeli a humoromat.
- Meg is van.- ejtem ki diadalittasan, majd előveszem a papírokat, amihez még jár egy kis plusz bónusz is. A pasi kézfeje.
-  Ó, basszus annyira siettem, hogy ez rajta maradt. De annyira ragaszkodott, azokhoz a papírokhoz. Nem volt más választásom.- vonom meg a vállaimat, és a lehető legártatlanabb módon nézek  Ryyderre. - Legalább, most már tuti nem nyúlkál oda, ahova nem kell.- kuncogok, szerintem ez óriási poén, de hamar  el is hallgatok.
- Szóval, visszaszereztem a papírokat. Amin minden, minden rajta van, arról, hogy hol is kéne keresni az emberünket. Akit már vagy, egy hónapja próbálunk levadászni. De azt hiszem nem lesz egyszerű, mert egy kibebaszott kertvárosban lakik. Ráadásul nem is mindig tartózkodik otthon...mily meglepő.- vigyorodok el, majd a kezembe veszem a papírt, amiről lefejtem a kis ajándékot mellé, és egy egyszerű mozdulattal a pultra dobom.
- Tehát, ez azt jelenti, hogy nem csörtethetünk be, csak úgy.  Túlságosan felhívnánk magunkra a figyelmet, ha szét bombáznánk egy kertvárost, egyetlen emberért. Én pedig túl sok mindent tettem kockára, hogy most itt tartsak. Szóval...két lehetőségünk maradt ez ügyben, remélem ezekkel a lehetőségekkel Te is tisztában vagy.- nézek rá felvont szemöldökkel.