Végre egy nap, amikor szabad az estém. Ezt azért tudom értékelni így négy nap egyhuzamos meló-áradat után. Reggeltől legalább kettőig. Nem kell magyaráznom remélem, minek köszönhetően éltem túl ezt a hülye iramot. Még szerencse, hogy van néhány jól bevált szer, ami segített fent maradni, mert anélkül már réges-régen kidőltem volna. És most már nem is vágyom másra, csak a dög nagy ágyamra. Arra már nem is gondolok, hogy otthon akkora rendetlenség van, hogy csoda, ha elkecmergek az ágyig valahogy. Bree nincs otthon, így még várat magára kicsit a takarítás, míg hazaér majd valahogy ráveszem magam, hogy rendet teremtsek. Kifújom magam a negyedik emeletre érve, ám aztán a szusz bennem ragad, mert megpillantom, hogy a lakás ajtaja nyitva van résnyire. Nem zártam volna be? Simán elképzelhető, mert voltak pillanatok, amikor már kicsit széjjelebb voltam csúszva a kelleténél. Vagy talán Bree jött haza korábban. Milyen nap is van? - Bree? – lököm be az ajtót óvatosan, ahogy bekiabálok. A látvány, ami elém tárul azonban biztosít róla, hogy nem az unokatesóm járt a lakásban. Baszki. A kurva életbe! Marco akarna rám ijeszteni? Négy napja kicsit rossz hangulatban váltunk el egymástól, talán rám akar ijeszteni. Valahol mégsem gondolom, hogy ő intézte ezt. De ki más? - Hahó! – lépek egy lépést beljebb, felállítva az útból az esernyőtartót. Hogy rohadna meg! Még két lépést teszek óvatosan a szoba felé, ahol aztán körbenézek. Jó ég, romokban a lakás. De durván. Előveszem a mobilom a zsebemből és rácsörgök Marcora. - Szia. Te rám akarsz ijeszteni, vagy mi a franc? – támadom le rögtön a nagy indulatban. – Az egész kurva lakás fel van dúlva – nézek körbe, és még mindig nem hiszem el, amit látok. Ha ezt ő intézte el, annak nem lesz jó vége. Egy részem őszintén reméli, hogy nem az ő keze van benne... - Rendesen dolgozom. Ki vagyok dőlve, miért kell ezt? – kérdezem, mert más nem jut eszembe, hogy ki és miért tehette volna. – Vagy van valami alibid? – masszírozom meg a homlokom és nagyot nyelek. Elegem van! Mindenből! De úgy kibaszottul! - Jó mindegy. Aludnom kell, mert kü... ó baszd meg! – esik ki a telefon a kezemből, ahogy hirtelen megfordulva szembe találom magam Clayjel. - Mit keresel itt? – szegezem neki a kérdést, tekintetem pedig az szemeire siklik. Nem igazán van magánál. - Ugyan már Cher. Nagyon jól tudod, mér' jöttem – kerül hirtelen olyan közel, hogy nagyot nyelek. Egy éve gabalyodhattam össze vele. Pár éjszakára. Azt hiszem, most esett le neki, hogy én nyúltam le a negyed kiló kokoját. Hát ha valakire, rá rohadtul nem számítottam. - Add a pénzt, vagy a kokaint. – Akár az oroszlán az áldozatát, úgy közelít meg, én pedig ugyanezzel a lassú tempóval hátrálok, mígnem neki ütközök a falnak. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – állítom határozottan, hátha elhiszi, ugyanis nem nagyon van képben, ahogy látom. Alig artikulál. A szavak összefolynak a szájában, de nagyon jól tudom, mit mond. - Nem jövőhéten, most, de azonnal! Két perced van – követelőzik és egy erőteljes öklöst intéz a falnak a fejem mellé. Huh. A levegő megreked bennem, és körbe pillantok, hogy mégis merre lenne a legmegfelelőbb menekülési útvonal. Elég gyorsan tudok futni, így egy gyors mozdulattal kibújok a karja alatt és rohanni kezdek a bejárati ajtó felé, majd azt becsapva lefelé a lépcsőn. A rohadt életbe! Már csak ez hiányzott az életemből, semmi más.
Figyelmesen hallgatom az egyik "törzsvásárlóm" emberét, ahogy konkrét történetekkel igyekszik alátámasztani, miért is kellene nekünk egy héten több alkalommal is szállítani a részükre. Bevallom, cseppet sem tetszik az ötlet, mert így is elég rizikós és még a végén valami rosszul sül el én meg azon kapom magam, hogy guggolok a hűvösön, de a világért se szakítanám félbe az egyébként igen választékosan beszélő férfit. Ha nem tudnám, hogy az egyik legnagyobb felvásárlóm embere, azt mondanám, hogy valami nagymenő vállalat szállítási részlegén dolgozik. Jól szabott öltöny, tökéletes külső -leszámítva az enyhén kopaszodó frizurát- és illedelmes viselkedés. Gyanítom, őt akkor szokták elküldeni valakihez -most éppen hozzám-, amikor nem fegyverekkel meggyőzni a másikat valamiről, hanem szavakkal és ez nálam már alapból ok a szimpátiára. Szeretem, ha valakinek a szókincse nem csupán a hosszadalmas ööö-ből áll, mert ez azt jelenti, hogy tisztelnek annyira, hogy ne egy utolsó tapló parasztot küldjenek el hozzám. -Értem, hogy szükségük lenne több árura, mert megnőttek az igényeik, de mi a biztosíték arra, hogy nem fog senkinek feltűnni, ha az a bizonyos teherautó nem egy héten egyszer megy, hanem többször? A kisbolt, ahova elvileg áru érkezik olyankor, nem biztos, hogy rendelkezik annyi bevétellel, ami indokolná, hogy megnövekedjen az áruforgalma és ez feltűnhet idővel valakinek.- fűzöm hozzá rövidke véleményemet, mellyel az egyetlen aggályomnak igyekszem hangot adni, hiszen a rend büszke őrei rafináltak tudnak lenni. A legtöbb üzletbe heti egyszer érkezik áru, de akkor nagy mennyiségben. Mi lesz, ha ez kétszer történik meg, mert ugye egyszerre lehetetlen már több anyagot elrejtegetni. Nem tetszik ez nekem, de ebben a melóban néha kockáztatni kell. Figyelmem a telefonom kijelzőjére siklik, amint felvillan, majd egy pillanattal később mindenkiben tudatosulhat, hogy kapásom van, mert már az egész asztal rezeg. Nem kérek elnézést, amiért érte nyúlok és egyértelműen immár a figyelmem a telefonra irányul. Ők akarnak variálni, tehát megtehetnek annyit, hogy várnak, amennyiben szükséges. A név láttán magasba szöknek szemöldökeim és hirtelen végig pörög az agyamban, ugyan hányszor történt már meg eddig, hogy Cherry a mobilomon felhív, de a válasz egyértelmű. Viszont a legutóbbi vitánk során épp azért toltam le a leányzót, mert nem kért tőlem segítséget, amikor kellett volna, így azonnal eszembe jut, hogy talán most jobb belátásra bírt. Már lélekben fel is készülök arra, hogy aggodalmasan csicsereg majd valamit a telefonba, de ehelyett cseppet sem hangnemben gyanusítgatni kezd és még káromkodik is... kétszer! Nehezen jut el az agyamig, hogy miről beszél, mert az idegességtől, ami tisztán kiérződik hangjából, a kelleténél kicsit gyorsabban vágja hozzám a szavakat én pedig előrébb dőlök a székemben, mintha ettől jobban érthetném. Micsoda hülye reflexek? -Mi? Miről beszélsz? Mi van a lakásoddal?- ráncolom a homlokom, Pablo mellettem pedig érdeklődve felém pillant. Szerintem már sejtheti, hogy ki telefonált de, ha nem is tudna tippelni, a visítozó hangból már biztosan rájött. Biztos vagyok benne, hogy tisztán hallja Cherry hangját. -Aláírom, hogy nem vagyok éppen szent de, ha én rád akarnék ijeszteni, azt biztos nem így tenném, Cherry. Valószínűleg betörtek hozzád, nem?- kérdezek nyugodt hangon, érdeklődőn, bár magam sem értem, miért épp hozzá törnének be. Fogalmam sincs, hogy egyedül él-e vagy van lakótársa vagy szeretője vagy bánom is én mije, de akkor sem lehetnek valami baromi nagy értékek ott. Legalábbis, ha olyan a környék és hosszabb ideig üresen szokták hagyni a lakást, majdcsak van annyi eszük, hogy ne tartsanak milliókat a párnába rejtve vagy ilyesmi. Hallom a hangján, hogy ideges és azt is, hogy fáradt, pillanatokkal később pedig közli is, hogy most szeretne aludni, ami éppenséggem nem lenne ellenemre, mert több szempár is rám szegeződik miközben beszélünk, hiszen a válaszomat várják. A mondata végén elhangzott szavak viszont nem nyugtatnak meg cseppet sem. Az asztalon pihenő szabad kezem ökölbe rándul azonnal, majd idegesen fülelek, hátha rájövök, hogy mégis mi a franc történhetett. -Cherry! Haló! Ez kurvára nem vicces, válaszolj azonnal vagy szétrúgom a formás hátsód az első adandó alkalommal!- morgok dühösen a telefonba és konkrétan az sem érdekel, hogy mindenki értetlenül pislog valószínűleg rám, mert a következő mondatát már jóval halkabban, de tisztán értem: "mit keresel itt?". Pablo már az előtt felpattan a székéről, hogy én egyáltalán jelezném neki, hogy indulunk. Míg én sietve elnézést kérek és megígérem a férfinak, hogy később telefonon választ fogok adni a kérésére, Pablo már a lift hívógombját nyomja épp. -Milyen szarba ásta bele magát már megint ez a nőszemély?- morgom a bajszom alatt, miközben odatrappolok, de Pablo valószínűleg tudja, hogy nem feltétlenül várok választ a kérdésemre. Gyanítom neki sincs ötlete, hogy miről lehet szó, de kérdés nélkül elindult, amit díjazok. Annak ellenére, hogy soha nem faggatott még arról, mégis mi közöm van nekem Cherryhez, tisztában van vele, hogy fontos nekem a lány. Bár gyanítom ő sem érti miért, ahogy én sem. A liftben ácsorogva csak azon jár az agyam, hogy mekkora lehet a baj és, hogy mire ez a teszetosza vasdoboz leér a mélygarázsig, talán Cherryt már meg is ölték. Bár úgy tűnt, hogy ismeri azt, aki a lakásában volt, ami részben jót jelent. Viszont, ha az a valaki volt, aki feldúlta az egész kócerájt, nem feltétlenül jelent jót. -Mit gondolsz? Elegen leszünk ketten?- törte meg a csendet Pablo, mire elnevettem magam, ami cseppet sem a jó kedvnek volt köszönhető, hanem inkább annak, hogy egyre jobban aggódok. Megígértem Juliannek, hogy igyekszem vigyázni a lányára és rohadtul rosszul esne az önbecsülésemnek, ha meg kellene neki mondanom, hogy nem voltam képes eleget tenni ennek az egyszerű kérésnek. Nem beszélve arról, hogy én magam is aggódok érte, amit nem feltétlenül érdemel meg a hölgy a múltkori vitánk és a mostani gyanusítgatása után, de ezek azért még nem adnak okot arra, hogy elégedetten ücsörögjek az irodámban, miközben franc tudja, hogy mi történik vele. -Hát nagyon remélem, hogy nem egy egész hadsereggel húzott ujjat.-csóválom a fejemet nevetve, de esküszöm, még azon se lepődnék meg, ha így lenne. Ez a lány tényleg egy igazi bajkeverő és fogalmam sincs, hogy ez miért jó neki. Íme egy újabb eset, ami után majd elgondolkozhat, hogy megéri-e rossznak lenni. Már, ha egyáltalán életben lesz még, mire odaérünk. Gyorsan bevágódunk a kocsiba, Pablo pedig csikorgó kerekekkel hajt ki a garázsból, hogy aztán a fél városon keresztül hajtva minél előbb Cherry lakásánál lehessünk. Ott persze igyekszünk minél csendesebben leparkolni és kiszállni a verdából, hogy az esetleges hadsereget ne informáljuk az érkezésünkről. -Te menj a másik oldalról, nehogy épp ott cibálják kifelé.- utasítom hű társamat, miközben a kesztyűtartóból elő halászom Pietro-t és a derekamhoz dugom az övembe. Idegesen indulok meg a lépcsőház felé, ahol aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat célba veszem a negyedik emeletet, de a másodikig se jutok, amikor Cherry egyenesen belém rohan. Egy pillanatig biztos vagyok benne, hogy hanyatt fogom vágni magam és meg se állunk a földszintig, de végül a korlátba kapaszkodva, másik kezemmel Cherryt átölelve sikerül megtartanom magunkat. -Hé! Cherry! Minden rendben? Mi történt?- hajolok le hozzá, haját igyekszem kisimítgatni arcából, hogy láthassam, ha esetleg megsérült vagy valami, a szívem pedig esküszöm úgy zakatol, mintha turbó tempóra kapcsolt volna. Rohadtul örülök, hogy belém rohant -bár ezt neki úgyse vallanám be-, mert már kezdtem rémeket látni, hogy majd arra nyitok be, hogy ott fekszik vérbe fagyva vagy franc tudja hogyan. Még az is megfordult a fejemben, hogy valaki épp megerőszakolja, vagy tököm tudja miféle alakokkal húzott már ujjat? -Bántottak?- kérdezem végül fogcsikorgatva annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy kik vannak a lakásában vagy, hogy egyáltalán ott vannak-e még. Bár abból ítélve, amilyen iramban rohant lefelé, nagyon úgy tűnt, hogy épp menekült.
Bassza meg. A lakás romokban. Megindokolni nem tudom, miért Marco az első, aki eszembe jut, de amint felhívom, már nem vagyok biztos benne, hogy ő volt az, aki ezt elintézte. - Hogy mi? Katasztrófa. Mintha bomba robbant volna – kapok a fejemhez, ahogy körülnézek a szobában. Nem tudom, mi tűnt el, túl sok érték ugyan nekem nincs itt, de ki tudja, hogy Breenek mi van itt. Nyilván több minden, mint nekem. - Betörtek? – kérdezek vissza és megnézem, de a tévé és a laptop is a helyén. Ha ezeket nem, mit vittek volna el. – Ne idegesíts, egyértelmű, hogy nem értékekért jött ide, aki idejött. – Még mindig nem vagyok azért száz százalékig biztos abban, hogy nem ő az, aki ezt kitervelte, de mindenesetre nem úgy hangzik, mint aki éppen lebukott volna. Vagyis nem úgy viselkedik, de aztán fogalmam sincs, nem ismerem még annyira, hogy véleményt alkossak róla ilyen téren. Aztán mikor megfordulok és szembe találom magam egy egészen máshonnan ismert személlyel, elkerekednek a szemeim. Nem számítottam arra, hogy Clay megjelenik majd a lakásomon. Egyáltalán honnan tudja ez is, hol lakom? Azt hiszem, jobban kellene titkolnom a dolgaimat ennél, mert mindenki képben van. És a viselkedése sem nyugtat meg. Sosem gondoltam, hogy valaha még találkozom vele, sőt egyáltalán nem akartam rá gondolni, mert akkor azzal mindig arra jutottam volna, hogy ha megtalál, nagy szarban leszek. Pont akkor csórtam el tőle azt a nagyobb adag kokót, amikor pénzügyileg a béka segge alatt voltam -igen, még a mostaninál is jobban. Sokkal jobban-, szóval eladtam az összes cuccot, hogy ne haljak éhen. Clay nem egy nyugodt ember. Főleg ezek után és főleg ilyen állapotban. Agresszívnak is mondhatnám. Ahányszor szívott, mindig volt arra precedens, hogy vissza kellett rángatnunk, mert minden egyes alkalommal meg akart verni valakit. - Fogalmam sincs miről beszélsz, Clay! – kiáltok vissza, ahogy rohanni kezdek lefelé a lépcsőházban. Olyam tempóban szedem a lábam, hogy a lépcsőfokokat kettesével szedem. Nem hallom, hogy utánam jönne, de nyilván nem foglalt helyet a lakásomban. Bár. Ha van egy kis esze, még az is lehet, ugyanis jól tudja, hogy rendőr keze közé már nekem se nagyon kellene kerülnöm, főleg nem egy ilyen üggyel. Hátrapillantok, nincs-e a nyomomban, amikor viszont olyan erővel rohanok neki valakinek, hogy halkan még fel is sikkantok. - Jézusom, Marco! – kiáltok fel, aztán lehalkítom a hangom. – Mit keresel te itt? – ráncolom a homlokom, miközben szaporán veszem a levegőt. A szívem olyan szinten ver, hogy a fülemben is azt hallom dobolni. Kifújom magam, de nem mozdulok a karjai közül, valahogy azok most mindennél biztonságosabbnak tűnnek. Nem tudom, hogy Clay képes lett volna-e megütni, vagy bármi ilyesmi, de sajnos ki tudom belőle nézni, hogy ilyen állapotban nem tud különbséget tenni aközött, hogy én nőből vagyok-e vagy sem?! Mindenesetre az durva, hogy Marco ilyen gyorsan itt termett a semmiből. Épp az előbb „tettük le" a telefont. - Még nem – jegyzem meg, ahogy aztán szépen lassan kibontakozom a karjai közül, mielőtt még lezuhanunk itt a lépcsőn mindketten. Ekkor veszem csak észre Pablot Marco háta mögött, aki int és látom, hogy a keze a derekánál lévő fegyverére markol. Tekintetem Marcora, majd az ő derekára siklik, aztán ismét vissza a szeméhez. - Erre azért nem lesz szükség – mondom, mert azt azért semmiképp sem szeretném, ha bárkinek bántódása esne. - Nincs nálad... negyed kiló kokain? – húzom el a szám, mint egy kislány, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy rosszat csinált. – Volt egy kicsit nehézkes időszakom... – vonok vállat, és lépteket hallok fentről. Hátrapillantok a vállam felett és aztán megfordulva kettőt lejjebb lépek. - Ne merjétek bántani – pillantok hol az egyikre, hol a másikra. Azért amiatt nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, az ezer százalék. - Cher!? Úgyis megtalállak, ne menekülj! – kiabál le Clay úgy, hogy az egész lépcsőház a hangjától zeng. Ó, hogy rohadna meg! - Meg fogod kapni, amit akarsz, ne aggódj – szólok vissza, miközben le sem veszem Marcorol a pillantásom. - Ne utálj ezért – mondom alig hallhatóan, mert most több okból is haragudhatna rám. Első körben, hogy azzal gyanúsítottam meg, hogy ő volt az, aki elintézte, hogy feldúlják a lakásom, másodszor pedig azért, mert nem tudhatja, hogy nem most halmoztam fel ezt a negyed kiló kokó tartozást. - Nekem most kell és nem később! Na gyere fel, beszéljük meg – halkít a hangján, én pedig a homlokom kezdem el masszírozni. Így már kevésbé félek, hogy két ilyen ember itt áll mellettem, de azért még mindig nem vagyok közel a nyugodthoz. Hogy velem mindig történik valami, anyám...
Nem tudom, hogy sértő vagy inkább hízelgő számomra, hogy Cherry rögtön rán gondol, amint észreveszi, hogy a lakása állapota kész "katasztrófa". Nem, mintha nem folyamodnék néha én is ilyen lakás-felborogatós dolgokhoz, ha valaki nem akar fizetni, de azért az, hogy ezt feltételezi rólam, mert a múltkor kicsit összekaptunk, az túlzás szerintem. Ráadásul, mi okom lenne rá most őszintén? Mi már megegyeztünk. A tartozását törleszteni fogja. A módszer tehát ismerős és mivel állítása szerint nem úgy tűnik, mintha az értékeiért mentek volna a kezdő lakberendezők, egyértelművé válik számomra, hogy itt valami csúnya dologról van szó. Elképzelni nem tudom kivel húzott még ujjat -rajtam kívül. -Nincs senki a lakásban?- bukik ki belőlem a kérdés, de pillanatokkal később választ is kapok, csak épp nem a leányzótól. Vagyis félig meddig igen, de az a válasz piszok rémisztő formában jön. Nem szokásom betojni, de egy pillanatra rémület lesz úrrá rajtam és olyan gyorsan rázom le az üzletfelemet, amennyire csak lehet. Leszarom, hogy tetszik neki vagy sem. A félszavakból, melyeket a telefonálásom során hallhatott, szerintem érti, hogy vészhelyzet van. Legalábbis, ha Pablonak leesett és azonnal indul velem együtt, akkor biztos, hogy ez a faszi se hülye annyira, hogy ne értené a helyzetet. Sietve trappolunk le a mélygarázsba és be nem tartva a sebesség korlágozásokat, egészen Cherry lakásáig száguldunk. A gyomrom akkora, mint egy teniszlabda és mindenféle rémképeket látok, miközben felfelé sietek a lépcsőn, de végül a leányzó egyenesen belém rohan. Hiába kaptunk össze a múltkor és hiába sajognak még most is a sebeim, szorosan tartom és igekszem nem hanyattvágódni, hogy aztán halál romantikusan egymás karjaiba kapaszkodva törjük ki a nyakunkat. Elképesztő nyugodtság lesz rajtam úrrá abban a pillanatban, hogy felpillant rám, de rögtön ezután elönt a düh, amihez az is hozzá járul, hogy olyan meglepő számára, hogy itt vagyok, mintha magát Jézust látná épp. Tényleg ennyire parasztnak néz, hogy ne indulnék a segítségére egy ilyen telefon után? -Vajon mit? Biztos nem kenyérért jöttem...- vigyorgok szokásomhoz híven, de csak próbálom elviccelni a helyzetet, hogy ne lássa rajtam mennyire ideges vagyok és, hogy mennyire aggódtam érte. Bár ez már abból is leeshet neki, hogy egyáltalán megjelentem itt, nem beszélve a gyorsaságomról. -Jól van. Hányan vannak?- kérdezem gondolkodás nélkül és mentségemre szóljon, volt már szerencsém hasonló helyzethez, tehát, mint egy jól képzett katona, azonnal az információkat kezdem gyűjteni, hogy a lehető leghatékonyabban taposhassam ki a belét azoknak a fickóknak, akik megtámadták. Természetesen észre veszi a fegyvereket és azon nyomban ellenzi, de érdekel is engem a véleménye... -Majd én eldöntöm mire lesz szükség. Tekintve, hogy fogalmam sincs kik törtek be hozzád, nem jöhettünk husángokkal.- vonok vállat lazán, ahogy kinyilvánítja nem tetszését a fegyverek iránt és bár nem szeretek feleslegesen hullákat gyártani, hasznát fogom venni a fegyveremnek, ha szükséges. A kérdése viszont eltereli a gondolataimat a fegyveremről, arcomra előbb meglepettség, majd harag ül ki. Tényleg ennyire idióta ez a nő? -Nehéz időszakod? Cherry... te elloptál valakitől negyed kiló anyagot?- sziszegem dühösen, hogy lehetőleg ne hallja mindenki, aki csak a környéken van, bár legszívesebben úgy ordótanék rá, hogy még Marokkóban is meghallják. Ennek ellenére ő most konkrétan azt kéri -akarom mondani inkább parancsolja-, hogy ne bántsuk a tagot és igazság szerint, ha lojális szeretnék lenni a magam fajtákhoz én magam lökném vissza Chert a lakásába, de akármilyen buta liba is és akármennyire is úgy fest, hogy az alkunk ellenére -miszerint nem drogozik meló közben-, bebiztosított magának jókora adag cuccot, akkor sem fogom hagyni, hogy bántsák. Főleg nem úgy, hogy itt ácsorgok. -Lesz mit megbeszélnünk, úgy érzem.- pillantok rá dühösen, mikor szabályosan kéri, hogy ne utáljam, de nem tehetek róla. Feldühít, hogy ez a nő tényleg ennyire felelőtlen. Alkut kötök vele, hogy ne essen baja és civilizált emberekként elintézzük a dolgokat, erre ő meglop valaki mást? Legszívesebben fújtatva elmennék innen és hagynám, hogy kimásszon a szarból, de a francba is, azt nem tehetem. Sokatmondóan pillantok Pablora, aki idő közben egész lazára vette a figurát, de érti a néma üzenetemet. Ha úgy hozza a helyzet, húzza meg a ravaszt. -És eszedbe se jusson egyedül felmenni...- jegyzem meg, ahogy meghallom a férfi jóval halkabb hangját odafentről. -Vagy veled megyek, vagy most azonnal felmegyek Pabloval és beleeresztem az ürgébe a tárat. Válassz.- és akkor még kurva rendes pasas vagyok, mert legalább megengedem, hogy döntsön. Bár tudom, ő rohadtul nem érzékeli mindazt, amit teszek és tettem érte, mert annyira eszetlenül él, hogy fel sem tűnik neki. Véresen komoly, rezzenéstelen arccal figyelem. Semmi mosoly, semmi jó kedv nem látszik rajtam, mert baromira nem élvezem a helyzetet, de annyira már ismerem, hogy tudjam: fel fog menni, hogy beszéljen a pasival. Igyekszik majd nyugodtan elintézni az ügyet, de nem tudja ő még ezek szerint, mi mindenre képes egy függő, ha az anyagról van szó. Ölni is képesek érte.
Ez az egész váratlan. A kurva életért most kellett megjelennie ennek a szerencsétlennek?! Nagyon nem a legjobb időzítés, na nem mintha, erre lenne annak nevezhető. Clay mellesleg eléggé nincs magánál, szóval bármit kinézek belőle, így jobbnak látom rohanni, mielőtt még elfajulnának a dolgok. Azért van annyi eszem, hogy az ilyen veszélyérzeteket levágjam. A következő döbbenet akkor ér, mikor Marcoval találom magam szembe. Jobban mondva, a mellkasával. Hm. - Miattam? – kerekednek el a szemeim, mert ez számomra azért kicsit szokatlan. Persze, hogy miattam, nyilván nem csak éppen erre járt és gondolta, hogy beköszön. – Ez aranyos tőled. – Na, ez a mondat! Ezt tényleg én mondtam? Érdekesen hangzott a számból. Hát de milyen jó itt a karjai között, jó ég. Szeretem az ilyen erős karokat. Hah. Na de itt az ideje, kibontakozni innen. - Hányan? – nevetek fel halkan. – Egyedül van. – Hadseregre számított? Azért annyira én se vagyok kemény, hogy több emberrel húzzak ujjat egyszerre, bár ő lehet, hogy kinézi belőlem. Sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy kinézi azok után, amit eddig műveltem nála, illetve a pubban. Elég szerencsétlen helyzet, hogy eddig csak ezt az oldalamat láthatta, de nem direkt irányítom ezt így. Most kicsit mondjuk szarul érzem magam, amiért kvázi meggyanúsítottam, hogy ő intézte a felfordulást a lakásomban. Majd valahogy kénytelen leszek kiengesztelni. - Jó, de erre biztos nem lesz. – Tekintve, azért Clay egy nem egy nagy benga állat, Marco valószínűleg puszta kézzel is elbánna vele, ha úgy adódna, de azt azért nem annyira szeretném, hogy bármiféle konfliktus kialakuljon itt közöttük. Meg úgy senki között. Clay is jobban jár, ha fogja magát és hamar lelép, majd igyekszem megadni neki, amit elvettem, de az biztos, ha Marconak közbe kell lépnie, azzal nem jár jól. – Nem szeretném, ha egy ujjal is hozzányúlnál ahhoz a pisztolyhoz – nézek fel rá és komolyan mondom. Nem parancsként vagy ilyesmi, de én egyszerűen nem szeretném látni, ahogy használja azt a szart. Na, aztán úgy érzem, itt az idő tálalni, hogy mégis miről is van szó. Ha van nála esetleg negyed kiló kokain, akkor meg is őszhatjuk mindenféle konfliktus nélkül, és mindenki mehet a dolgára. Marconak így is kurva sokkal tartozom, szóval azt hiszem, ez a „kisebb” összeg már ide vagy oda, teljesen mindegy. Claynek már nem annyira szívesen teszem, lévén, most is mit művelt. Marco arcán gyors érzelmeket látok átfutni, amire elhúzom a szám, mert tudom, hogy erre most igazán dühös lesz. - Tényleg az volt – tárom szét a karom. – Nem most, hanem úgy egy éve – teszem hozzá ezt az aprócska tényezőt, mielőtt még azt hiszi, hogy azt a negyed kilót még valahol tartogatom. - Jó, megbeszéljük – emelem égnek a tekintetem. Dehogy akarom én ezt megbeszélni! Kit érdekel, mi történt egy éve? Mondjuk most pont hogy érdekelnie kell, mert Clay még akár bánthatott is volna. – De most az a lényeg, hogy nincs-e nálad negyed kiló koko? – kérdezem újból. – Azzal hamar meg tudnánk oldani a helyzetet – magyarázom, aztán Clay hangjára felpillantok az emelet felé. Istenem, hogy nem tud nyugodtan ülni a seggén. Marco megjegyzésére visszapillantok rá. De csak fel kellene mennem. Most itt fogunk ácsorogni? Ja, hogy feljön velem. Vagy... mi? Dühösen pillantok rá. - Marco, az istenért! Én loptam meg ezt a szerencsétlent, ő tulajdonképp csak azért jött, ami jogosan az övé. Nem kell „beleengedni a tárat” – idézem, és megcsóválom a fejem, ahogy összefonom magam előtt a karjaimat. – Felmegyek– jelentem ki határozottan. – Megbeszélem vele, ti pedig megálltok legalább egy emelettel lejjebb. Majd ha úgy van, akkor bejöttök – nézek aztán Marco mögé is, Pablora. Istenem, ezek ketten, mint a pindúr-pandúrok. Azért így a látványa megengedek magamnak egy halvány mosolyt, ezzel a gondolattal a fejemben. – És azt ott – mutatok a két fegyverre. – Semmiképp ne használjátok, kérlek. – Isten őrizz, hogy még valamibe belekeveredjek, ami gyilkosságot eredményez, vagy bármi hasonló. Elég volt a „gengszter életből”, amikbe eddig belecsöppentem. Ha nem muszáj, nem szeretnék szemtanúja lenni ilyesminek. - Nem hiszem, hogy bántani fog – vonok vállat. Talán nem. Talán igen. Nem lehet tudni, de azért remélem, hogy nem kell közbe avatkozniuk. Az jó lenne. Nyugodtabb lennék. - Tudunk normálisan beszélni? – kiáltok fel, miközben Marco szemébe nézek, azzal próbálva meggyőzni, hogy jobban járunk, ha nem jön fel velem. Semmi vért nem akarok látni... - Persze, csak told már fel a formás segged - nyögi, aztán szépen lassan elindulok felfelé. Még hezitálok kicsit, mert úgy érzem magam, mint aki egyenesen belesétál a bajba. Picsába bele már.
Cherry nagy nehezen összerakja a képet, miszerint egyedül csakis miatta loholtunk ide, hogy megmentsük a csinos kis seggét, mert a telefonon keresztül is érthető volt, hogy elég szar helyzetben van, erre az össz megjegyzése az ügy kapcsán az, hogy "ez aranyos tőled". Mégis, ki a tököm akar maffiózó létére aranyos lenni? Mi vagyok én? Egy westie kölyök? Inkább nem reagálok semmit, hacsak nem az, ahogy egyik szemöldököm felvonom és rezzenéstelen, már-már fagyos pillantással méregetem az előttem vigyorgó Cherryt, reakciónak számítható. Úgy döntök, hogy majd később felvilágosítom arról, mennyire nem vagyok aranyos, de ekkor tovább nevetgél. Ez a nő teljesen hülye vagy csak stressz helyzetben szokása röhögcsélni? -A kurva életbe, Cherry. Ez egyáltalán nem vicces. Azt hittem épp ki fognak nyírni, hát ezért jöttünk...- mordulok rá dühösen és tekintve, hogy jóval magasabb vagyok nála, szerintem már az is elég lenne, ha csúnyán nézek rá ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire nem szórakozásból jöttem ide. -És képzeld... mivel tudok már egy bandáról, akikkel ujjat húztál, nem volt nehéz azt hinnem, hogy egy egész kartell akar épp eltenni téged láb alól. Szóval, ne nevetgélj itt nekem, mint valami idióta csitri, mert ez egyáltalán nem vicces!- Isten lássa lelkem, nem akartam én ilyen nyersen lebaszni, de a feszkó, ami azóta bennem van, hogy felhívott, valószínűleg most és így jött ki. Elképzelése sincs arról, mennyire aggódtam, ami csak még jobban megrémisztett, mert nem szokásom mindenféle jött-ment nőcskék miatt aggódni. Oké, hogy anyukám úriembernek nevelt és azt mondta, hogy a nőket sose bántsam és védjem meg őket, de ez már túlzás. Van egy olyan érzésem, hogy ez a kis perszóna már most beette magát az elmémbe és épp ez lesz a vesztem. Tuti, hogy miatta fogják kilyuggatni a seggemet egyszer. Aztán neki áll nekem osztani az észt arról, hogy mikor és hol használhatom a pisztolyomat. Ha jó kedvem lenne, most biztos elsütnék valami perverz poént, de mivel, még mindig nem nyugodtam le teljesen, így elég pocsékul jönne ki. -Hidd el, én se szeretek csak úgy lövöldözni...- bököm ki megnyugtatásképp, de aztán belém bújik a kisördög és a régi, kiismerhetetlen vigyor kiül az arcomra -Vannak sokkal tisztább módszerek is egy ember kinyírásához, mint a fegyver. Mint például a nyak kitörése vagy ilyesmi...- vonok vállat, mintha ez egy tök természetes és hétköznapi dolog lenne számomra -mondjuk bizonyos szempontból az is-, de most inkább csak az idegein szeretnék táncolni, ha már ő is ezt tette velem. -Nem, édeském. Hidd el, hogy a mostani időszak ezerszer szarabb lesz.- vágom oda rezzenéstelen arccal, mert ezek után meg végképp azon leszek minden erőmmel, hogy végre felnyissam a szemét a drágának, mennyire felesleges szarságok miatt keveri magát újra és újra bajba. Negyed kiló kokain? Ez komoly? És még megkérdezi, nincs-e nálam véletlenül? -Ja, de. Amúgy itt van a farzsebembe... Cherry, te komolyan azt gondolod, hogy fényes nappal negyed kiló kokainnal a hónom alatt rohangálok a városban? Hát ez kész őrület.- fordulok el, miközben összenézek Pabloval, aki természetesen röhög és bár legszívesebben én is azt tenném, most valahogy képtelen vagyok rá. Negyed kiló kokain. Na mondjuk az a pasi se lehet egy kibaszott nagy zseni, akitől el tudta csórni, de ezt most inkább fel se hozom. Nem tetszik neki az ötlet, miszerint felmegyek vele, amivel csak azt éri el, hogy kezdek megint ideges lenni. Ha azt hiszi, hogy fel fogom engedni egyedül egy dilis drogoshoz, hát téved. Nem azért jöttünk ide, hogy aztán egy emelettel felettünk nyírja ki az a barom. -Elhiheted, hogy őszintén leszarom, melyik függő, hogy szenved a drogja nélkül.- lépek hozzá egész közel, hangom pedig suttogásra halkítom, mert az a tapasztalatom, hogy így valahogy sokkal ijesztőbbnek hatok. Mondjuk én nem értem miért, de általában bejön. -Felmegyek veled és kész. Nem fogok neked fel-alá futkosni, ha netán úgy alakul, hogy szét akarja verni a fejedet a falban.- és ez egy percig sem kérdés de, hogy a drága menyecske is megnyugodjon, a stukkeremet tartó kezemmel hátra nyúlok és átadom Pablonak a fegyverhordozó címet. -A folyosón megvárunk. Ott elég közel leszünk ahhoz, hogy baj esetén ne tíz perc alatt érjünk oda. Ha lehet, ne menj nagyon be a lakásba. Az ajtóban csevegjetek, rendben?- pillantok rá komolyan és, ha még most se jön rá, hogy nem ő diktálja a játékszabályokat, akkor én magam fogom ledobni innen, mert már kezd elfogyni a türelmem. Aztán meghozok egy döntést, amivel tudom, hogy saját magamnak teszek keresztbe, mert annál tovább lesz Cherry a nyakamon, de jelen pillanatban nem tudok mást tenni. -Kérdezd meg tőle, mennyi az az összeg, amiért hajlandó most azonnal eltakarodni és soha többé vissza nem jönni.- sóhajtok egy nagyot, mikor ezt kimondom, mert tudom jól, hogy nem kellene, de vagy ez, vagy Cherryt a klubba költöztetem. A kettő közül már akkor inkább ez a verzió, mert annak minden lenne a vége, ha oda költözne, csak az nem, hogy távol tartom magam tőle. -Én pedig nem hiszem, hogy bízhatsz benne, de nem számít.- egy pillanatra a számon volt a "drogos" kifejezés, de aztán eszembe jutott, hogy ő is az. Épp ezért mondjuk cseppet sem bízom Cherryben. Legalábbis addig, amíg nem bizonyít, semmiképp sem bízok benne. Tudom, hogy mindennél jobban kívánja a cuccot, amint kezd kimenni belőle az előző hatása és azt is nagyon jól tudom, hogy ilyenkor bármire képesek, hogy anyaghoz jussanak. Még azt se árulnám el neki hol tartok kp-t az irodában, mert fogalmam sincs, hogy élne-e a lehetőséggel vagy sem. Akárhogy nézzük, nem igazán ismerem még, de az biztos, hogy csupa izgalom az életem, mióta beszállt a kocsimba. Le sem veszem róla a szemem, miközben felkiált annak a bizonyos tagnak, a válasz hallatán pedig megrándul állam egyik izma. Ha annak a formás seggnek valami baja esik, kitaposom ennek a gyökérnek a belét és a büdös életbe nem fogják megtalálni a hulláját, erre mérget vehet. Cherry pár lépcsőfokkal föntebb sétál, mi pedig kellőképp lemaradva, szép lassan követjük. Nem akarom, hogy meglásson minket a pasas, mert akkor még képes lenne Cherryvel megzsarolni, hiszen könnyen lehet, hogy van nála fegyver. Gondolja csak azt, hogy a leányzó egyedül van aztán, ha bántani meri, kellemes meglepetés leszünk számára.
- Hm – mondok ennyit egy széles vigyorral az arcomon, mikor közli, hogy miattam jött ide. Sejtettem, de azért hogy még be is vallja, ez elég jól esik az önbecsülésemnek. Aztán gyorsan le is hervad a mosoly, ugyanis kissé dühösnek tűnik. Megköszörülöm a torkom és el is pillantok az arcáról. Nem is tudom, hogy miért, de valamilyen szinten még ilyenkor, dühösen is beindítja a fantáziám, de lévén, itt van Pablo is, és jelenleg egyébként sem egy olyan helyzetben vagyunk, ami megkívánhatná ezt a dolgot, így elkomorodok. Nem is olyan nehéz, mikor elég rendesen lebasz. A szemöldököm a mondandója felénél megemelkedik és vissza is pillantok rá. - Ne beszélj így velem – bököm oda komolyan. Mégis mit képzel ez magáról, úgy őszintén? Kedvem támad most elküldeni innen a búsba, de mivel tudom értékelni, hogy ilyen gyorsan megjelent itt nekem, így most veszek egy mély levegőt és inkább visszafogom magam. A pisztoly nem tetszik, nem igazán vagyok az erőszak híve. Persze vannak kivételes esetek, de ez pont nem az, így fel is vázolom Marconak, hogy nem szeretném, ha használná. Mikor mosoly kúszik az arcára és azt kezdi el részletezni, hogy miként lehet még kinyírni egy embert, összefutnak a ráncok a homlokomon. - Jó ég, fogd be – ütök rá egy óvatosabbat a mellkasára. – Még a végén azt hiszem, hogy ez a hobbid – forgatom meg a szemeim. Néha egy nagy kérdőjel a fejemben ez az ember. Nem tudom eldönteni, hogy merre is kellene billennie annak a bizonyos mérlegnek. Nem vagyok büszke arra, hogy elcsórtam negyed kiló kokot, na. Kellett a pénz. Egy kicsit megtartottam belőle, de a többit továbbadtam. Na most az a helyzet, hogy Marconak sem tetszik ez a dolog, ezt értem, de miért kell a szar helyzetet még szarabbá tenni? - Mi lenne, ha úgy két perced nem a lebaszásommal töltenéd, hanem megpróbálnál megérteni? Tudom, hogy nehéz egy ilyen „idióta csitri” fejével gondolkodni, de szépen kérlek, így is van elég bajom – dugom zsebre a kezeimet egy sóhajjal. Látom, ahogy összenéz Pabloval és azt is, ahogy az az ember meg csak röhögni tud a szituáción. Megrándul a szám széle, ahogy én is rá nézek. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem hiszem el, hogy két ilyen embernek nincs tartaléka valahol a kocsiban valami eldugott kis zugban, vagy valami. Na mindegy, ez a hajó elúszott, úgy érzem. - Azt mindjárt gondoltam, hogy leszarod! – csattanok fel végül, de a mondat végére lehalkítom a hangom, mielőtt még Clay meghallja, hogy nem vagyok egyedül. Annyira felidegesített most, hogy a pulzusom már a fülemben dobol és egy részem már elkívánja innen a picsába. Azt értékelem, hogy végre egy kicsi kompromisszumkészséget mutat és hajlandó a kedvemért azt tenni, hogy nem jön fel velem, hanem inkább megvár a folyosón. Talán képes leszek ezt lerendezni Clayjel, bár ha nem lennének itt, valószínűleg nem mennék vissza a lakásba. - Jó, így lesz – fújom ki a levegőt, amit eddig idegességemben magamban tartottam. A szemeibe nézek, majd hátra Pablora. – Ne beszéljünk meg valami jelet, mondjuk, ha kétszer tapsolok akkor gáz van? – jártatom a tekintetem a két férfi között. Ez azért elég viccesen hangzik. Nyilván nem vagyok jártas az ilyesmiben, lehet elég hülyén nézne ki, ha elkezdenék tapsikolni, miközben Clay épp támadásban van. Vállat vonok, majd elindulok felfelé a lépcsőn, most már lassabb iramban, mint ahogy lefelé igyekeztem. Na jó, azért egy kicsit a torkomban dobog a szívem. - Jövök. Gyere ki az ajtóig, nem megyek be – jelentem ki hangosan, míg aztán az utolsó kanyarnál hátrapillantok az „őrökre” és el is tűnök a fordulóban. - Rendben, valóban én vettem el azt a kisebb adag kokaint. Na jó, nem volt olyan kicsi. Értsd meg, most nincs nálam ennyi anyag. Meglepő, nem? – kezdek el idegességemben nevetgélni. Clay szemei vérben úsznak és egy pillanatra mintha szánalmat éreznék az ember iránt. A baj csak az, hogy tudom, ugyanilyen szarul szoktam én is kinézni ilyen szerek hatása alatt, mint amit ő fogyaszthatott. - Ha adnál egy hét halad… - kezdek bele, de elkezdi rázni a fejét a nemleges válaszon. - Nincs semmiféle haladék, Cherry! Most kell, nézz rám! Szükségem van rá, mielőtt még megőrülök és átváglak itt a lépcsőkorláton. – Hát erre mondjuk nem annyira számítottam, pedig simán megtehetné. Ha nem cselekszem időben, akkor könnyen nyerhetne. Egyelőre még csak fenyegetőzik, de amilyen agresszívnak tűnik és ahogy ismerem, tudom, hogy ha túlpörög, megtenné. - Mennyi pénz kell? – kérdezem összefonva magam előtt a karjaimat, hogy ne lássa, milyen szinten remegek az idegtől. - Nem kell pénz, Cher. A koko kell. A pénzzel még el kéne mennem a dílerhez és nincs ilyesmire időm. Itt van valahol? Gyere, mutasd meg hol rejtegeted?! – üvölti és egy jól megtervezett hirtelen mozdulattal már a karom után is nyúl és beránt a lakásba, ezzel együtt becsapva az ajtót és kattintva a zárat. - Clay! Nincs nálam a kurva kokainod! – üvöltök rá, ahogy megpróbálok kiszabadulni a szorításából. - Innen márpedig addig ki nem mész, míg elő nem teremted és kurvára sietnék a helyedben.
Láthatóan feldobja a tudat, hogy miatta rongyoltunk ide Pablo barátommal az oldalamon, de szerintem még mindig nem látja át a helyzet komolyságát. Senki sem szereti, ha a hülye akciófilmek egy-egy jelenete visszaköszön a való életben, már pedig az, ahogy eltűnt a vonal másik végéről és, csak azt hallottam, hogy "mit keresel itt?" meg társai, eléggé olyan, mint egy kicseszett mozifilm egy momentuma. Erre ő azon vigyorog, hogy miatta jöttünk? Kedvem lenne elkapni a vállait és alaposan megrázni, hátha az agya a helyére kerül, de ezt inkább nem váltom valóra, maradjon csak meg fantázia szinten. -Tudod mit? Ha itt végeztünk, akkor majd megbeszéljük, hogy hogyan is kellene beszélnem veled olyankor, amikor komoly a helyzet te pedig itt vihorászol.- morgom halkan a szavakat és erőnek erejével kell visszafognom magam, hogy most már tényleg ne rázzam meg úgy, ahogy az imént elképzeltem. Még kikéri magának, hogy ne beszéljek vele így? Úgy beszélek vele, ahogy megérdemli a viselkedése alapján. Már pedig most olyan, mint egy ütődött gyerek, aki ráadásul még fogyatékkal is él. Mit nem lehet azon érteni, hogy komoly baja is eshetett volna? Megőrjít ez a nőszemély. A pisztolyt, amint kiszúrja a kezünkben, rögtön osztani kezdi a parancsokat, hogy azt már pedig nem lehet használni én pedig kötelességemnek érzem felvilágosítani arról, hogy nem csak fegyverrel lehet ölni. De ennek még ez se tetszik. Nem is értem, miért gondoltam, hogy ettől majd megnyugszik. -Mert mit gondolsz? Sudokuval keresem a kenyeremet?- csóválom a fejem és most még én is majdnem elröhögöm magam, de mivel épp az imént világosítottam fel a helyzet komolyságáról, nem lenne szép, ha most én állnék neki hahotázni a lépcsőházban.-Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy szent vagyok.- sóhajtok egyet, mert ezek szerint ő abban a hitben él, hogy én sosem mocskoltam még be a kezemet és valójában egy elképesztően jó fiú vagyok a mesékből. Akkor nem stírölném még most, ilyen helyzetben is a száját, mert valami fura módon most, hogy így felcseszte az agyam, kedvem lenne fulladásig smárolni vele. De komolyan. Mégis miféle őrültnek fordul meg ilyesmi a fejében egy ilyen helyzetben? Fel kell keresnem a pszichológusomat. -Sajnos, képtelen vagyok megérteni, hogy egy függőnek miért könnyebb ellopni negyed kiló kokaint, mint valami szar, beugrós melóval pénzhez jutni, de nem is érdekel. Nem fogok azért rászokni a cuccra, hogy ezt kiderítsem.- forgatom a szemeimet, majd a lépcsőházat kezdem inkább csodálgatni, mert hamarosan fel fog robbanni az agyam. Még az fáj neki, hogy cseszegetem? Ez még nem is cseszegetés. Fogalma sincs róla, hogy milyen, amikor cseszegetek valakit. Éppen csak próbálom felnyitni a szemét, hogy mekkora idióta döntéseket tud hozni néhanapján. Dühös. Mindketten azok vagyunk, de valami furcsa módon még élvezem is, hogy így vitázunk. Ismét megmutatta a kis drága, hogy nem igazán fél tőlem, ha arról van szó, hogy vissza kell nekem dumálnia. Sőt. Emelem a tétet: egyenesen leordítja a fejemet, amihez végképp nem vagyok hozzászokva, de nem is nézném el sok embernek. Ennek az ordibálásnak viszont rájövök, hogy semmi értelme, így inkább csak csípőre vágom az egyik kezemet, elfordulok, majd megtámaszkodok a lépcső korlátján és megpróbálok valami ésszerű tervet kidolgozni annak érdekében, hogy ne verjék agyon Cherryt. -Hogyne. Miért nem fütyülöd el akkor már a Für Elise-t például? Vagy egy sima füttyszó is elég lenne, mintha a kutyáidnak jeleznél.- morgom a bajszom alatt gúnyosan, Pablo pedig leplezetlenül vigyorog kerül-fordul. Kedvem támadt őt is seggbe rugdosni, de csak azért nem bántom, mert van annyira elvetemült, hogy kérdés nélkül rohan mindig utánam. -Szerintem inkább ott fogunk állni kocsányon lógó fülekkel és, ha csak hangosabb szót hallunk, már megyünk is.- pillantok Cherryre komoly tekintettel, mert ebből remélem megértette, hogy onnantól kezdve nem fog érdekelni, hogy ő hogyan képzelte el a dolgot. A szart is kiverem abból a baromból, ha meglopta, ha nem. Talán, a kórházban lesz ideje leszokni a szerről és a végén kiderül majd, hogy még jót is tettem. Végül Cherry elindul én pedig pattanásig feszült idegekkel lesek utána. Nem tudom, mi a bánatért érzem úgy, hogy meg kell védenem ezt az elvetemült nőt, de most már nincs mit tenni. Ha lenne eszem, ide se jöttem volna. Elintézte volna, ahogy akarja és talán megszabadultam volna a kolonctól, amit a nyakamba vettem. Na jó, erre még gondolni is rossz, tehát marad az, hogy megpróbálok vigyázni rá, ami nem egy hálás feladat, mert fenn áll a veszélye, hogy hibázok és akkor vége a játéknak. A lépcsőn megállunk Pabloval, egy pillanatra összenézünk. Nem tudom, hogy a saját komoly pillantásom tükröződik-e vissza az arcáról, vagy tényleg ennyire szívén viseli az ügyet, de még levegőt is alig merünk venni, annyira fülelünk. Cherry próbál üzletet ajánlani, ahogy mondtam, de az a görény nem megy bele. A telefonomat előhalászva, sietve pötyögök egy üzenetet közben az egyik emberemnek, hátha szükség lesz B tervre is, majd mikor bevágódik az ajtó, elkerekedik a szemem. Azt hiszem, ezt akár jelnek is vehetjük, szóval egyetlen szó nélkül trappolunk fel az ajtóig. Már majdnem lendítem a talpamat, hogy berúgjam az ajtót és esküszöm, lelki szemeim előtt már le is zajlott a jelenet, ahogy oltári menő csávóként betaposom azt a szutykot, de Pablo elkapja a vállam és visszahúz. -Nyugi. Itt a készletem. Ha csak úgy berontunk, patthelyzetbe kerülhetünk. Inkább lepjük meg a rohadékot.- sutyorogja Pablo, keze máris előhalássza a két kis fém eszközt, amivel aztán neki áll kinyitni a zárat. Nem feltétlenül tetszik, hogy ilyen lájtos módszerrel állunk neki, mert már nagyon rákészültem az ajtón berontó akciómra, de igaza van, szóval kivárom, míg kattan a zár, majd szép lassan elindulok befelé. -Jól van. Én megpróbálok beszélni vele, te meg kerülj valahogy a háta mögé.- suttogom az instrukciókat, majd jóval céltudatosabb lépésekkel megyek tovább. Ha nem ilyen szar helyzet lenne, kíváncsian végig pásztáznám a lakást, ahol Cherry él, de most nem ezért jöttem. -Hahó! Drogfüggő úr! Lenne egy ajánlatom!- szólalok meg a lehető legnyájasabb hangomon, bár tudom, hogy a megszólítás nem igazán fog neki tetszene. Mondjuk ki tudja? Szerintem meglehetősen udvarias voltam.
Kicsit összehúzom magam, mikor azt mondja, hogy majd „utána megbeszéljük”. Komolyan, ez a mondat valahogy mindig rosszat sejtet, lehet, hogy még gyerekkoromból eredendően vannak ilyesfajta megérzéseim, de most se tűnik olyannak, mintha ezzel kapcsolatban bármi jóra is számíthatnék. Pedig lenne más ötletem arra, hogy utána mit csináljunk, azon kívül persze, hogy megbeszéljük. Alig várom, hogy Clay elhúzzon innen a picsába, nem hiányzott ez most a hátam közepére sem. Megforgatom a szemem a sudokus kis viccére. Ez még önmagában viccesnek is hangzana, ha nem gondolnék bele konkrétan, hogy mivel keresi a kenyerét. Mert sajnos vagy nem sajnos, nem a sudokuval. Azért látom, hogy egy kis mosolyféle megbújik az ajkai szélén, csak nem akar segget csinálni a szájából az iménti megjegyzése miatt. - Nem akarom azt hinni, hogy egy szent vagy. A szentek egyébként sem az eseteim – állok meg egy pillanatra a mondatban, majd folytatom. – Csak annyit kértem, hogy ha nem muszáj, ne essünk túlzásokba. – Nem kell használni a pisztolyt, Clay csak egy mezei „gyerek”, nem egy bűnöző. Drogfogyasztó, ez így is van és az is igaz, hogy tud erőszakos lenni, főleg ha ilyen szer hatása alatt áll, de azért nem szeretném, ha a lakásban vagy annak környékén vér folyna. És remélem, Marco sem erre játszik. - Nem azért... ahh, Marco! – kapok az orrnyergemhez és kicsit megmasszírozom azt, mert a pumpa is megy fel bennem. Nem azért loptam el azt a kibaszott kokaint, mert ez volt a könnyebb helyzet, hanem mert annyira szar állapotban voltam, hogy semmiféle beugrós melóra nem vettek volna fel. – Ezt is majd később megbeszéljük – hangsúlyozom ki az előbbi szóhasználatát. Nem most fogom elkezdeni neki magyarázni életem azon szakaszát, mikor megjártam a pokol legcsúnyább bugyrait is. A Für Elise említésére akaratlanul is felnevetek egy kicsit. Már fel is idézem magamban a dalt. Baszki, azért mikre nem vagyok képes stresszhelyzetben! Pablora pillantva látom, hogy már nem igazán tud merre nézni, hogy ne röhögje képen ezt az egész jelenetet, mint ami a szeme előtt zajlik. Valószínűleg rosszabbnak gondol minket, mint egy veszekedő szerelmes pár. - Jó, akkor majd hangosabban szólok. – Ezt egyelőre még nem tudom elképzelni, hogy fog működni, de a gyakorlatban majd csak-csak észreveszik valóban, ha baj van. Nem mondom, azért egy kicsit félek ettől az egésztől. Nem akarok én akciózni itt, de mint mondtam, azt se szeretném, ha ezek ketten pisztollyal rontanának az „ártatlan” Clayre. El is indulok, nem szaporítom tovább a szót, lévén jobb túlesni rajta minél előbb. Clay tekintete vérben úszik, látszik, hogy közel sincs magánál. - Nem tudnánk ezt megbeszélni akkor, mikor te is józanabb állapotban vagy? El sem hiszed, milyen kompromisszumkész vagyok, ha nem csőstül rontanak rám. – Próbálok nyugodt maradni, de valószínű, hogy inkább be kellene fogjam a pofám, mintsem hülyeségeket beszélni. Mikor a figyelmem lankad kicsit, és a kezem után nyúl, két pillanatba sem telik neki, hogy beráncigáljon a lakásba. Férfi létére még így is erősebb, mint én. A kurva életbe. Beljebb rángat a nagyszoba felé, ahogy pedig a falhoz nyom, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik fel-le. Nem igazán látok menekülő utat, de remélem, Marco és Pablo –jé, még a nevük hangzása is hasonló- gyorsan cselekszenek, mert nem tudok jelen helyzetben Für Elise-t fütyörészni. - Ha elengedsz, akkor keresek némi tartalékot – mondom neki a fogam között sziszegve a szavakat. - Azt már elraktam, ha arra gondolsz, amit kicsit sem gondosan volt elrejtve a fehérneműs fiókodban – köpködi a szavakat, mikor aztán a semmiből meghallom Marco hangját. Már-már elképzelem, hogy a szavaival élve, beleküldi a golyót, de Clay is meglepődik azon, hogy nem vagyunk egyedül. - Drogfüggő úr? – vonja fel a szemöldökét. – Mégis ki a faszom vagy te és milyen ajánlatról diskurálsz itt nekem? Hogy jutottál be? – Értetlenség látszik az arcán, de nem lép el tőlem, továbbra is a falnak szorít. - Meghallgatnám a helyedben, szoktak lenni igazán jó ajánlatai – mondom, ahogy megpróbálom kiszabadítani a karom a szorításából, és szépen, jól irányzott tökönrúgást adnék neki, ha egyáltalán tudnék mozdulni és nem préselné a lábaim is a falhoz. Pablot egyelőre nem látom sehol, ha jól sejtem majd megjelenik valahol és ha észreveszi, hogy az én szobámból van egy ajtó, ami az erkélyre vezet, akkor nyert ügye van, ugyanis onnan egy másik ajtón keresztül a nappaliba juthat.
Kezdem azt érezni, hogy még én vagyok a rossz, amiért egyáltalán voltam olyan szemétláda, hogy lélekszakadva ide rohantam Cherry lakására, ahogy felhívott. Talán, csak én gondolom úgy, hogy illett ide jönnöm és segíteni neki. Talán, csak én szeretném azt hinni, hogy egyáltalán szüksége van a segítségemre, hiszen most épp azt bizonygatja, hogy el tud ő mindent intézni -ahogy a példa is mutatja-, az én durva módszereimre pedig semmi szükség. Én viszont már megéltem egyet s mást és tudom jól, hogy egy fegyver még akkor is elég félelemkeltő lehet, ha el sem süti az ember. Nagyon jó, ha van egy a tarsolyunkban és még csak nem is kell töltve lennie. Mondjuk az enyém tele van skulókkal, ahogy Pablo fegyvere is, de most nem ez a lényeg. Cherry szavai hallatán egyik szemöldököm föntebb szökik egy picit és majd, hogy nem elvigyorodok. Ha jól értem, konkrétan most vallotta be, hogy ezek szerint én az esete vagyok -nem, mintha ez nem lett volna eddig egyértelmű-, mert ugye köztudottan nem vagyok szent és nem is tartott eddig sem annak. Akkor meg miért gondolja, hogy ne tudnék bárkit zokszó nélkül lelőni? Leszámítva azt az apró tényt, hogy a feleslegesen gyártott hullákat én sem szeretem, mert csak a gond van velük. -Megnyugtatlak kis szívem, hogy nem szokásom csak úgy vaktában öldökölni. Nem azért, mert nehezemre esne, hanem, mert semmi szükségem arra, hogy a zsaruk körülöttem szaglásszanak egy idióta drogos csöves miatt.- hozom szolidan a tudtára, mennyire nem vagyok érdekelt a csávó kinyírásában, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tépném ki a karját és állítanám a hátába, ha az újdonsült kis kedvencemnek baja esne. Mert lássuk be, Cherryke valami fura módon fontossá vált számomra. Hogy ez valami titkos atyai perverzió vagy, csak szimpla birtoklási vágy, arra még nem sikerült rájönnöm, de amennyire tőlem telik, meg akarom védeni és segíteni rajta. Lehet, hogy egyszeribe megszállt a szent lélek? -Ahh Cherry...- utánozom látványosan a drámai megnyilvánulását, csak épp az orrnyergemet nem kezdem el nyomkodni, mint ahogy ő is teszi. Helyette inkább legyintek egyet flegmán. -Ezt a témát is dobjuk be a "majd később beszélünk még erről" dobozba.- jegyzem meg félig meddig viccelve, mert bár nem szívesen hallgatnám én, hogy telnek egy női drogfüggő mindennapjai, de mégis, valamilyen szinten érdekelne, mi mindenre volt képes ez a nő korábban azért a rohadt cuccért. Vajon mi mindenre lenne képes érte most? Ebbe bele se akarok gondolni, annak viszont őszintén örülök, ahogy a Für Elise-es poénom szemmel láthatóan hatásos. De tényleg. Már-már elképzeltem, ahogy feszültté válik a helyzet, ő pedig neki áll fütyörészni. -Ne aggódj. Szerintem észre fogjuk venni, ha baj van.- pillantok rá kissé bizakodón, remélve, hogy némi bátorságot tudok belé sulykolni, mert tökös csaj ide vagy oda, szerintem kellőképpen be van ő azért rezelve. Talán épp ezért nem akarja, hogy vér folyjon ma, de ezt nehéz előre leszögezni. Helyzettől és változóktól függ. Aggódva figyelem, ahogy végül elindul felfelé, majd a lakása ajtajában megáll, ahogy ajánlottam. Próbálom még a levegőmet is visszatartani, hogy halljam, miről is van szó, de az ajtó csapódásának hangja bekapcsolja bennem a piros lámpát. Sietve robogunk fel a lépcsőn, Pablo pedig betörőket megszégyenítő ügyességgel nyitja ki a lakás ajtaját, majd eltűnik, hogy másik utat keressen én pedig a tettek mezejére lépem. Előveszem a legnyájasabb stílusomat némi lenézéssel fűszerezve és megszólítom a kedves vendéget, akinek persze ez nem kifejezetten tetszik, de konkrétan mondjuk nem érdekel. A lényeg most, hogy magamra tereljem a figyelmét és ahhoz hatásos belépőre volt szükség. -Az nem fontos, hogy ki vagyok, de azt talán nem árt tudnod, hogy elég sok mindenre vagyok képes, ha szükséges. Többek között arra is, hogy számodra megfelelő alkut köthessünk és e tekintetben szerintem érdemes a hölgyre hallgatni.- támaszkodok vállammal a mellettem lévő falnak, mintha tökéletesen laza lennék, pedig valójában forr bennem a düh. Legszívesebben odamennék és addig szorongatnám ennek a tetűnek a nyakát, amíg el nem kékül a feje, de megpróbálok normálisan tárgyalni inkább. Nem akarom Cherry rinyálását hallgatni napokig egy ilyen alak miatt, mert tudom, hogy az ő lelkiismerete nem viselné jól a jelenetet. -Nem egészen tíz perc múlva megjelenik egy nagyon kedves barátom, akinél ott lesz a számodra szükséges mennyiségű kokain. Amennyiben Cherrynek nem esik baja, megkapod és kisétálhatsz innen önelégült vigyorral a képeden, aztán úgy lövöd szarrá magad, ahogy jól esik. Ez az ajánlat.- pillantok rá a lehető legkomolyabban, mert, ha valamire büszke vagyok az az, hogy tartani szoktam a szavam. Mondjuk vannak kivételek, mint például a Cherrynek tett ígéretem az apjával kapcsolatban, de az más tészta. A szemem sarkából érzékelem, hogy a nappali erkélyénél egy árny óvatosan megmozdul, amiből arra következtetek, hogy Pablo talált másik utat, ami ráadásul eléggé Clay barátunk mögött van ahhoz, hogy ne vegye észre. Ha a tervem jól alakul, Mr. Drogfüggő beleegyezik az alkuba és elvonul innen a jó büdös francba, ha viszont a nehezebb utat választja és neki áll kakaskodni, akkor ritka szar napja és még legalább tíz-tizennégy pocsék éjszakája lesz, erre megesküszöm. - Szóval? Mit gondolsz? Képes leszel még tíz percig visszafogni magad?- kérdezem végül őszinte érdeklődéssel, de titkon azért rimánkodok, hogy a pasas válassza a nehezebb utat. Annyira élveznék már egy jó verést és a kedvem csak még inkább nő, ahogy figyelem, hogyan passzírozza Cherryt a falhoz. Valamiért úgy érzem, hogy ehhez a múltkori után, csak nekem van jogom. Egyes egyedül nekem és ezzel a felismeréssel egy időben döntöm el, hogy bármit is fog tenni ez a seggfej, így is úgy is meg fogom verni. Utána felőlem mehet, amerre akar már, ha még képes lesz rá.
Egy idióta drogos, csöves miatt. Húha, ez azért elég meredek kifejezés volt, ami azt illeti. Kár, hogy fogalma sincs arról, hogy olyan szavakat dobál ide, amik nem annyira érintenek jól. Bár nyilván nem érdekli, hogy mit gondolok, hogy mi érint jól és mi nem, ahogy valószínűleg az sem érdekelné, hogy ez a jelző nem sokkal ezelőtt még akár rám is illett volna. Ezt úgysem fogja megtudni sosem, szóval majd ezen is túllendülök, mint az életben már sok minden máson is. Nem akarom védeni Clayt, isten ments, egy idióta, tényleg, de azért akkor sem mondanék rá ilyet. Végül is, csövesnek még nem csöves, tudtommal. - Kurva nagy az a doboz már – jegyzem már, ugyanis ebben a tizenöt percben is kábé öt olyan dolog van kapásból, amiről beszélnünk kellene. Nem tudom, mi lenne a vége, lévén, utálom, ha atyáskodnak felettem, márpedig Marco azt hiszem, valahogy azt próbálja tenni. Nem tudom, hogy ez azért nem tetszik, mert jobban venném, ha másképp akarna velem foglalkozni, vagy mert egyébként is idegesít. Majd eldilemmázok ezen később, most ez nem az a helyzet, amikor ilyesmivel foglalkozni tud az ember. Lassan felsétálok az „oroszlán barlangjába”, ahol Clay már vár. A kelleténél is jobban be van állva, szóval mostanra már nem vagyok annyira biztos abban, hogy nem fog erőszakoskodni, és pár percen belül be is bizonyosodik, hogy Clay nem képes nyugodt körülmények között tárgyalni velem. Pár pillanatig már azt hiszem, hogy Marco és Pablo nem hallotta azt a kibaszott nagy ajtócsapást, amit produkált, ugyanis gondoltam, hogy majd ránk törik rögtön az ajtót, vagy hasonlók, de eltelik úgy egy perc, mire Marco tök csendben megjelenik a szobában. Fuh, már azt hittem, itt fog kinyírni, ők meg ketten kint jót röhögnek rajtam… Tekintetem Marcora vezetem és figyelem, ahogy alkut ajánl Claynek, aki nem annyira enged a szorításán. - Tíz perc? Legyen inkább öt – mondja, én pedig rávillantom a tekintetem. Te hülyegyerek, ne ellenkezz! – És a mennyiség nem annyi, amennyit ez a ribanc ellopott, hanem háromnegyed kiló. Ha megvan ez az adag, nem esik baja – bök a fejével az irányomba, és valószínűleg a hatás kedvéért csúsztatja arrébb a kezét a vállamról a nyakam felé. - Mi? Negyed kiló, Clay! – préselem a fogam között, ahogy aztán farkas szemet nézek vele, és az ujjai szorítani kezdenek. Megköszörülöm a torkom, de hamar köhögni is elkezdek, aztán még az is elhal. Baszki, most mi a terve, meg fog fojtani? Tekintetem közte és Marco között jár. A levegőm fogy, talán még a fejem is lilulni kezd, úgy érzem, ám mikor Clay kicsit izegni-mozogni kezd, egy jól irányzott mozdulattal lendítem is a jobb térdem, hogy egyenesen tökön térdeljem, amire ugyan összegörnyed, de a szorítása csak egy pillanatra ereszt. Mi a franc? Ki se nézném belőle, hogy ennyire kitartó, meg azt sem, hogy még droggal a szervezetében is képes nem szétesni?! - Mar… - kezdem sziszegni, azt hiszem bőven itt az idő, hogy közbeavatkozzon, de azért remélem nem a fegyverrel szándékozik azt tenni, bár most én magam is szívesen verném a fejét a falba Claynek.
Az arcán egy pillanatra mintha sértettséget vélnék felfedezni, ami utólag átgondolva, talán érthető is. Amit mondtam, egykor akár rá is igaz lehetett még, ha mostanra már tudja is kezelni esetleg a függőségét. Ettől függetlenül nem fogok ezért bocsánatot kérni (?!), megbánást tanusítani meg pláne nem. Ha ő egykor ezen fazonok táborát szaporította is, egyáltalán nem érdekel. Most legalább ő is láthatja, hogy milyenek is a függők: ösztönlények. Semmi másra nem képesek gondolni, csak saját magukra és az igényükre, miszerint kell nekik az anyag. Mégis, miért kellene róluk szépen beszélnem? -Hát valóban. Lassan egy konténer is kicsi lesz.- jegyzem meg némi gúnnyal, mert a kisasszony most azt hiszi, hogy egyáltalán felveheti velem szemben a kesztyűt vitában, pedig nem. Hálásnak kellene lennie. Rohadtul hálásnak, hogy nem nyírtam ki, hogy esélyt adtam, hogy letudja a tartozását és, hogy most elrohantam ide, hogy megmentsem a seggét, ami a saját hülyeségének köszönhetően került veszélybe. Nehogy már még én legyek majd a rossz fiú? Talán, ideje lenne felébresztenem, mert úgy tűnik azt hiszi, hogy az apjával áll szemben. Lázad, ellenkezik és vitázik, ami amúgy rohadt vonzó, de egy bizonyos szinten már félő, hogy elpattan a cérnám és olyankor hajlamos vagyok ritka nagyon rohadék lenni. Ennek ellenére hagyom, hogy intézze a maga módján az ügyet. Nem azért, mert átadtam neki a gyeplőt, hanem, mert végtére is nekem semmi közöm az egészhez. Egyedül azért vagyok itt, mert valami -számomra még mindig- érthetetlen módon meg akarom védeni. Talán azért, mert azáltal, hogy nekem dolgozik úgy gondolom, hogy a tulajdonom? Talán gyengédebb érzelmeket táplálnék iránta? Vagy csak nem akarom, hogy feldobja a pacskert a múltkori csókunk után, amit egyszer tuti biztos, hogy be fogok fejezni, csak épp nem most, mikor nekem dolgozik. Vagy, mert úgy általában egy jó lelkű pasas vagyok én, csak az élet nem olyan helyre sodort, ahol ezt kamatoztatni lehetne. Számítottunk rá, hogy nem fognak jól alakulni a dolgok, hiába állt ki Cherry a diplomatikus megoldás mellett, mégis, mikor az ajtó bevágódik aggódni kezdek. Miket ki nem hoz belőlem ez a lány? Seperc odabent termek -hű társamnak és a betöréshez való hozzáértésének köszönhetően- és üzletet ajánlok annak a kedves úriembernek, aki Cherryt épp fogva tartja. Bár majd' szét vet az ideg, mégis el tudom játszani a lazaság élő szobrát, hiszen volt időm mindezt gyakorolni. Rengeteg olyan helyzetben voltam már, ahol aggódtam vagy -ez titok- be voltam rezelve kicsit, mégis nyugodtságot tudtam magamra erőltetni, ami általában a másik félre hoz frászt. Itt nem jött be, mert a barátunk inkább csak magabiztosabb és hülyébb lett. Bravó! Követelései hallatán hangosan röhögni kezdek, még akkor is, ha épp látom, hogy Cherry már lassan olyan lesz, mint egy lila lufi. Remélhetőleg, már a röhögésem is kizökkenti a fazont de, ha ez nem lenne épp elég, Pablo sikeresen odaér végre mögé -eddig ninjaként osont a lakásban- és előkapja a fegyvert. Jót mosolygok azon, hogy Cherry most biztosan összetojta magát a pisztoly láttán, de én tudom, amit ő nem: Pablo nem fog lőni. Nem, mert nagyon jól tudja, hogy puszta kézzel szándékozok félholtra verni az ürgét és ahhoz szükséges, hogy éljen. Épp ezért inkább a fegyver tárjával célozza meg akaratos cimboránk tarkóját, de csak akkorát üt, hogy kizökkentse és eltántorítsa picit. Bár a tökön rúgás után eszembe jutott, hogy talán egy terminátorral van dolgunk, de már csak nem. Amint elengedi Cherry nyakát, már két lépésből ott is vagyok, hogy aztán a vállát elkapva magam felé fordítsam és egy csodálatos jobb horoggal jutalmazzam, minek köszönhetően a csodával határos módon még ép üvegasztalon landol. -Az a baj drága barátom, hogy azt hiszed, hogy alkudozhatsz. Az ajánlat érthető kellett volna legyen, de elmondom még egyszer, a tisztán látás érdekében.- sétálok közelebb önelégült ábrázattal, miközben futólag egy másodpercnyi aggodalommal pillantok Cherryre, hogy jól van-e, de Pablo már vele foglalkozik, szóval baja már nem eshet, ez tuti biztos. Megállok pár lépésre Clay fejétől, maró gúnnyal végig pillantok rajta és ökölbe szorítom kezemet, ami az iménti fenséges találkozásnak köszönhetően sajog. -Az ajánlat az volt, hogy vagy elfogadod azt a negyed kiló kokót tíz perc múlva, vagy én magam fogom szétverni az undorító pofádat. Sajnos, a rossz lehetőséget választottad. - hajolok le, hogy elkapjam a grabancát és egy mozdulattal talpra is állítom, de csak azért, hogy a falhoz passzírozzam alkaromat a nyakának nyomva, majdnem úgy, ahogy ő az imént Cherryvel tette. Csak épp, ha lehet én a pasashoz nem akarnék annyira simulni, tehát marad az alkaros megoldás. -Ha lenne eszed, perceken belül sétálhatnál lefelé a lépcsőn az áhított anyagoddal, de te helyette inkább fojtogatósdit akartál játszani... hát tessék.- nyomom oda egyre erősebben a torkához a karomat, dühösen sziszegve a szavakat, míg el nem kezd olyasmi színben játszani, mint Cherry percekkel ezelőtt. Az előbb annyira tetszett neki a dolog, reméljük, most is élvezi.
Abszolút nem számítottam ilyen délutánra. Baszki, csak egy rohadt ágyra vágytam! Most mégis úgy érzem, hogy egy percre sem tudnám lehunyni a szemem, ha kényszerítenének rá, akkor sem. Pár pillanatra elgondolkodom azon, hogy vajon hány olyan ember van még, aki esetlegesen az életemre akarna törni valami miatt. Remélem nem sok, mert nem lesz itt mindig Marco, hogy megvédjen, és bárhonnan is nézzük, nem vagyok egy izompacsirta, hogy egy fölém kerekedő faszit a földbe döngöljek. Marco csak röhög itt, hát anyám, nem látja, hogy konkrétan mindjárt megfulladok? Közben viszont észreveszem, hogy Pablo is megjelenik a szobában, amit próbálok nem Clay tudtára adni, így el is pillantok onnan. A fegyver láttán nem nyugszom meg, de most már az sem érdekel, ha lábon lövik, csak engedjen már el ez a barom! Levegőt! Ahogy aztán kap a tarkójára egyet, hirtelen el is engedi a nyakam, én pedig a mellkasomhoz nyúlva kapok levegőért, ami most olyan fájdalmasan kúszik végig a légcsövemen. - Baszki – szólalok meg, de alig jön ki hang a torkomon. A megnyilvánulás egyben szól az egész jelenetnek, de leginkább annak, ahogy meglátom Clayt landolni az üvegasztalon, ami ennek köszönhetően ripityára törik. Összepréselem az ajkaim és figyelem, ami történik, de igazából szinte fel sem fogom a dolgot. Nincs annyi lélekjelenlétem, hogy közbeszóljak, mélyen szívom be a levegőt, majd Pablora pillantok. - Meddig fogja ezt csinálni? – kérdezem magam előtt motyogva a fejemhez kapva. - Clay, fogadd el azt a kurva ajánlatot, az istenért – rivallok rá mérgesen, bár már abban sem vagyok biztos, ha most azt mondja, rendben van, Marco még tartja a szavát. Nem érdemelné meg, de ha nem kapja meg, amiért jött, semmi sem garancia arra, hogy holnapután éjjel nem jelenik majd meg itt újra. És akkor, ha majd nem lesz itt senki, hogy megvédjen –rosszabb esetben a lakótársam lesz itthon-, akkor majd pisloghatok, mint borjú az új kapura. Nagy mázli, hogy most felhívtam –habár nem éppen olyan indokkal, ami miatt ezt meg kellett volna tennie értem-, mert különben lehet, hogy még mindig az én fejem lilulna. - Ooo – próbál kinyögni valamit Clay, tekintetem pedig Marcora vándorol, hogy jobb lenne, ha engedné egy kicsit beszélni. – Elfo… - kezd bele újra. Elfogadja. Hát király, időben találta ki, miután már a légszomj szélén áll. Megkerülöm Pablot és Marco mellé állok. - Ide figyelj Clay. Ha még egyszer meglátlak akárcsak az utca közelében, esküszöm, nem leszek ilyen bájos. Rohadj meg – sziszegem, majd Marcora nézek. – Engedd el, kérlek, nem venném a lelkemre, ha itt kísértene a lakásban még napokig – mondom neki, bár közel sem vagyok biztos benne, hogy el fogja engedni, viszont a továbbiakban nem vagyok hajlandó asszisztálni. Így is elég lesz ezt majd megemésztenem. Ki is fáradok a konyhába, míg ők elintézik a dolgokat és azon agyalok, hogy honnan kellene előkaparnom Marconak negyed kilo kokain árát. Nem akarok még többel tartozni neki, de talán így is jobban járok, mintha Claynek lógnék vele, aki ki tudja, mikor törne rám legközelebb emiatt. A stressztől a fülemben dobog a szívem, a hűtőhöz megyek, hogy kivegyem a vodkásüveget és meghúzzam azt. Jólesően gördül le a torkomon az alkohol, ami máris egy fokkal előrébb vitt ahhoz hogy az idegeim lenyugodjanak.
Nem sűrűn szokta elborítani a szar az agyamat, de a jelenet, ahogy Cherrryt fojtogatta elég durván kiborított. Nem csak azért, mert szerintem alapból gusztustalan ilyesmit csinálni egy nővel -akár meglopott akár nem-, hanem, mert erről a lökött fruskáról van szó, aki ugyan az agyamra megy néha, mégis feldobja az unalmasabb napjaimat. Kicsit olyan, mint egy hűs frissítő egy meleg napon. Megszokott arcok és üzleti dolgok vesznek körül folyamatosan, nem beszélve az illegális dolgokról, a gyilkolásról és az ezzel járó lélekben megvívott harcokkal, de Cherry a maga fura módján tud meglepetéseket okozni és színt vinni az egészbe. Például azzal, mikor letojva magasról, hogy kivel áll szemben leáll velem vitázni, amit bár rohadtul nem szeretek, mégis mulattat az egész. Cherry megjegyzése, majd a Pablohoz intézett kérdése félig meddig eljut az agyamig, miközben felkapom Clayt az üveg asztalról, de nem igazán érzek késztetést arra, hogy ne akarjam folytatni azt, amit elkezdtem. -Azt hiszem addig, amíg le nem nyugszik.- válaszolja Pablo egy vállrántás kíséretében, én pedig el kell könyveljem magamban, hogy jobban ismer már, mint gondoltam. Azt is nagyon jól tudja, hogy nem fogom kinyírni ezt a rohadékot, de biztos, hogy maradandó sérülésekkel fog innen távozni. Már, ha képes lesz majd arra, hogy a bunyó végén rögtön távozzon, mert az is elképzelhető, hogy szüksége lesz némi pihenőre. -Az ajánlat már rég nem áll. Akkor megszűnt létezni, amikor neki állt téged fojtogatni.- sziszegem Cherrynek válaszul, de a pillantásom le se veszem Clayről, mert élvezet látni, ahogy lassan már tényleg elfogy a levegője. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem akarom kinyírni, így valamicskét engedek végül a szorításon az azonban, ahogy Cherry elkezd mellettem intézkedni, megint csak olyan dolog, ami nem tetszik. Akárhogy is nézzük, én afféle maffia főnök vagyok, tehát rohadtul nem tesz jót a tekintélyemnek, ha mások előtt parancsolgat nekem -meg úgy általában se parancsolgasson. Azt hiszem, ez is olyasmi, amit be kell dobjak abba a konténerbe, hogy később felvilágosítsam róla Cherryt, mennyire rombolja a tekintélyemet ezzel és mennyire kurvára nem szeretem az ilyet. Egy dolog, ha Pablo esetleg szem és fültanúja ilyesminek, de egy ilyen Clay-féle patkány simán elmesélheti másoknak, hogy mekkora csicskája van Cherrynek és aztán végem. Durva, hogy Ő ebbe bele sem gondol. -Nem. Az a helyzet, hogy Én nem leszek bájos, mert arra mérget vehetsz barátocskám, hogy figyelni foglak. Most pedig, megkapod azt a rohadt negyed kilót, amivel gyanítom tartozol valami fejesnek és eltakarodhatsz innen, miközben elmormolsz pár imát hálád jeléül, hogy nem nyírtalak ki itt és most. Világos?- magyarázom el jól érthetően, Clay pedig riadt arccal, vadul bólogatva élvezi, hogy ismét levegőhöz jut, de a nagy öröm közepette úgy érzem, ki jár neki még egy komolyabb pofon, így most balról kap egy állast. Hogy én ezt mennyire élvezem!-És jusson eszedbe az is, hogy nagyrészt Cherrynek köszöheted az életed annak ellenére, hogy te fojtogattad. Ha rajtam múlna, pár óra múlva halott lennél, mert addig ütnélek, amíg még lélegzel és nem esne nehezemre eltüntetni téged a föld színéről, hidd el.- lökök rajta egy erőteljeset, minek köszönhetően szerintem megint csak lekapja tarkóval a falat, ahogy az iménti ütésemnél is, de elnézést már, ha nem aggódom a bájos vendég testi épségéért. Cherry eközben eltűnik a szobából, mögöttem pedig Pablo telefonja csörögni kezd. A beszélgetés nem hosszú. Leginkább egy "igen" és egy "oké" a reakciója a hívásra, majd odasétál hozzám és a fülembe suttogja, hogy megjött az emberem, aki elhozta az anyagot. -Rendben. Kísérd le ezt a mocskot és gondoskodj róla, hogy emlékezzen arra, amit mondtam.- eresztem el Clayt, akinek orrából és szájából is folyik némi vér, nem beszélve az üvegasztal által okozta sérülésekről, de eszem ágában sincs emiatt sajnálni. Magának kereste a bajt. Nagyot sóhajtok, ahogy odébb állok, de még azért visszafordulok. -Ne feledd, Clay. Ha Cherry nincs, már halott lennél és erre még ezek után is meg lesz az esélyed, ha még egyszer megtudom, hogy erre járkálsz. - lesek rá gyilkos pillantással, majd hátat fordítok és hagyom, hogy innentől Pablo vegye át az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy a lépcsőn lefelé még meg fogja jutalmazni pár veséssel vagy hasonlóval, végül odalent megkapja azt a rohadt cuccot és eltűnhet a szemem elől örökre. Idő közben arra indulok, amerre Cherry eltűnt és bár örülök, hogy jól van, annak azért kevésbé, hogy máris rácuppant egy üveg vodkára anélkül, hogy engem megkínált volna. -Jól vagy? Hagy nézzem a nyakadat!- lépek oda hozzá és megállva előtte finoman felemelem az állát, hogy a vékony bőrt szemügyre vehessem. Clay ujjainak nyoma már most kezd lilulni, amitől szabad kezem ökölbe rándul és azt hiszem, az arcom is nagyon jól elárulja, mennyire felhúz ez az egész, de végül csak megcsóválom a fejemet. -Pocsékul nézel ki, remélem tudod.- pillantok az arcára, amitől valamicskét ellágyulok, ugyanakkor ott kattog elmémben az is, ahogy az imént parancsolgatott nekem. Legszívesebben most azonnal szóvá tenném, de azt hiszem felesleges lenne még nekem is rá rivallni vagy megijeszteni, szóval tényleg későbbre hagyom. -Adhatnál nekem is egy keveset...- húzódik mosolyra a szám, ahogy az üvegre pillantok és, ha nem sajnálja, akkor jókorát húzok a vodkából, ami annak ellenére, hogy én inkább a whiskey híve vagyok, most baromi jól esik.
Az életemből lassacskán szappanoperát lehetne írni, azt hiszem. Sajnos nem a jó oldalról nézve, már én is kezdek az egésszel besokallni és a probléma az, hogy nem igazán tudok vele mit kezdeni. Néha már úgy érzem, hogy az egész kártyavár összedől. - Ja, igen. Gondolhattam volna – motyogom, mikor Marco közli, hogy nincs semmiféle ajánlat. Azért mégiscsak lehetne, hogy most az egyszer?! Ezt persze inkább ki sem mondom, mert szerintem itt helyben leüvöltené a fejemet, és egy részem pedig azt súgja, hogy helyes is, ha nem kap Clay semmit. Mi a picsának állt neki fojtogatni?! Egy részem viszont azon aggódik, hogy ha nem kapja meg, amiért jött, akkor újra el fog jönni és ki tudja, talán ki is nyír, mert nem lesz itt senki, aki megvédjen. Vagy ki tudja, lehet, hogy csak a lakótársam lesz otthon és abba meg inkább tényleg bele sem gondolok. Szóval igen, kicsit még én is megnyugszom, amikor Marco azt mondja neki, hogy megkapja a negyed kilót. Egy ideig hallgatom a monológot és akarva, akaratlanul is megelevenednek előttem a képek, miszerint „addig ütné…”. Ez nem túl megnyugtató. Valahol itt érzem úgy, hogy nekem ebből elég volt és bele sem akarok kontárkodni már a folyó „beszélgetésbe”. Na meg jól fog esni egy pár korty a hűtőben pihenő vodkámból. A beszűrődő hangokból hallom, ahogy Clay szótlanul távozik, én pedig óvatosan kipillantok a konyhából a távozó Pablo és Clay irányába. - De ugye nem fogja „házon kívül” kinyírni? – sandítok Marcora, mert addig nem nyugszik meg a kis lelkem. – Már így is eléggé elláttad a baját. Szerintem a nevem hallatán már átkot fog mormolni maga előtt – mondom elhúzva a szám. Nem bánom, hogy megkapta, lévén idejöhetett volna normálisan is, de neki fel kellett forgatnia a lakásom. Így mit ne mondjak, nem látok szívesen vendéget. Marco ujjai érintésére, felbiccentem az állam. A tekintete nem sok jót sejtet, gondolom, hogy ott maradtak a nyomok. - Mondjuk úgy, hogy nem így terveztem a ma délutánomat – felelek a kérdésre. – Köszönöm a bókot. Eddig is nyúzott fejem volt ma, gondolom most már annál is jobban festek. – Ha egy tízes skálán kellene mondanom, mennyire vagyok kimerült, akkor valahol a tizenkettő környékére céloznám meg. Azt hiszem, ez elmond mindent. - Tessék, mással egyébként sem tudlak megkínálni. Egyébként megfordult már a gondolat a fejedben, hogy te is valamilyen szinten alkoholista vagy? Vagy csak az én jelenlétemben iszol mindig? – húzódik a szám halvány mosolyra, aztán a kezébe nyomom az üveget, amíg én megkerülöm és gyorsan elmegyek a fürdőbe, hogy egy pillantást vehessek a nyakamra a tükörben. - Jesszusom. Nem fognak komplettnek nézni, amikor megjelenek majd sálban dolgozni. – Nem csak a bárban, hanem a Generalnál sem. Bár ott még ha csak ezt a kis selyem szart aggatom magamra, az még nem is olyan feltűnő, na de mit csinálok majd a bárpultban? Az már egy kicsivel furcsább lesz. Visszalavírozom a felborult tárgyak között a konyhába és újra Marcoval szemben állok meg. - Remélem nem húztam keresztül a napodat. Egyébként bocs, hogy rád gondoltam, amikor megláttam a feldúlt lakást. Azt sem tudom már, ki az ellenségem, meg ki nem. – Clay speciel ki is ment a fejemből, hogy egyáltalán létezik. Fogalmam sincs, miért gondoltam egyből Marcora, de ez így most egy kicsit kellemetlen szituáció. – Mindenestre tényleg… kösz – bököm oda végül, de ez is elég nehezen jön ki. Félreértés ne essék, hálás vagyok neki nagyon is, hogy megmentette az életemet szinte, de azt hiszem, mostanában már eléggé nehezemre esik kimondanom bármit is. Elszoktam tőle. Meg tudom, hogy jó páran visszaélnek vele, így már meg kell válogatnom, kinek és mit mondok. - Gondolom most ismét szép summával nőtt a tartozásom – húzom el a szám, de tudom, hogy ez most a legkevesebb. Még akár ki is nyírhatott volna ez a barom, ha elszáll az agya teljesen. Tényleg hálás vagyok Marconak.
Nehéz a helyes döntést meghozni, amikor valaki olyanról van szó, aki nem annyira van benne a világomban, mint én. Felénk az ilyen seggfejeket el szokták püfölni alaposan -esetleg még meg is kínozni-, majd kinyírják és eltüntetik úgy, hogy a büdös életbe nem talál rá senki. Ezzel szemben Cherry még, ha drogfüggő is és talán ezen világ peremén járt már párszor, tisztában vagyok vele, hogy arra nincs felkészülve, hogy miatta haljon meg valaki. Az én lelkiismeretem egy dolog, de az övé más tészta és azt is tudom, hogy egy ilyen eset maximum csak még közelebb taszítaná Őt a drogokhoz. Nem akarom én teljesen tönkre tenni, mert nem ez lett célnak kitűzve, amikor beszéltem Juliannel. Tehát kesztyűs kézzel kell bánnom Clay-jel még, ha ebből származhat komolyabb bajom is. Hiszen, ezzel elég puhánynak tűnhetek fel azokban a körökben, ahol mozgok, ami nálunk egyet jelent azzal, hogy előbb-utóbb valaki eltakarít az útból. Alkalom adtán ezt el is magyarázom Cherrynek. Mikor Pablo kikíséri a fazont és ez a lökött nő nekem szegezi a kérdését, egy pillanatra őszinte döbbenet ül ki az arcomra. Utána persze rögtön rendezem a mimikámat és inkább csak megcsóválom a fejem, hogy kinyilvánítsam, mennyire nem tetszik az észjárása. -Elképesztő, hogy még most is azon aggódsz, hogy a kis barátod életben maradjon. Pedig majdnem megfojtott... vagy azt már elfelejtetted?- szegezem neki a kérdést, de a választ talán nem is akarom inkább hallani. Ez a leányzó teljesen ki fog csinálni idegileg, ebben most már teljesen biztos vagyok, ennek ellenére most mégis jobban érdekel az, hogy hogy van. Amint a konyhába érek a nyakát veszem szemügyre, majd az arcát is, jobban mondva a tekintetét, mert fogalmam sincs, hogy mennyire lehet még kába vagy éppen sokkos állapotban. Bár, ahogy ismerem, annyira azért nem törékeny virágszál, hogy ilyesmitől kiboruljon, de valljuk be, nem szokta az ember könnyen elfelejteni, ha fojtogatják. -Egy szépítő alvás tény, hogy sokat javíthat az összképen.- húzódik ajkam majdnem mosolyra, de inkább visszatartom, mert eszem ágában sincs most elviccelni a helyzetet. Lehetett volna ennek csúnyább vége is, ami vagy Cherry vagy Clay halálát jelentette volna, és pechemre mindez tőlem függött. Mi lett volna, ha nem engem hív fel azzal, hogy szétvertem a lakását? És mi lett volna, ha nem veszem fel a telefont, mert épp fontosabbnak tartottam volna azt a megbeszélést? A sok "ha", ami persze nem változtat semmin, de megborzong tőlük az ember, ha jobban belegondol. A megjegyzésére, amit a vodka átadása előtt vág hozzám, inkább nem is reagálok hirtelen, csak egy szúrós pillantással jelzem, hogy nem tetszik az eszmefuttatása. -Egy: kiskegyed olyannyira ki tud borítani, hogy sokszor kénytelen vagyok az alkohol karjaiba borulni. Kettő: akár hiszed, akár nem, egy verés után eléggé tombol bennem az adrenalin, a vodka pedig igen jó gyógyír erre. És három...- tartom közben az üveg száját a kézfejem felé, melyen egy aprócska darabon felszakadt a bőr és löttyintek rá egy picit -de tényleg, csak egy kortynyit!!!- az italból -az alkohol jótékony hatású az ilyen sérülésekre, valamint jót tesz a testnek és a léleknek egyaránt.- küldök felé egy túlon-túl okoskodó mosolyt, majd kortyolok egy párat. Azt persze a világért se vallanám be, hogy elég sokat iszok de, ha ő is végig nézte volna, ahogy az anyját meg a testvérét kinyírják, szerintem neki se ártana egy kis ital, főleg lefekvés előtt, hogy ne az a jelenet játszódjon le elméjében az éjszaka folyamán újra és újra. Mert ez a helyzet, hogy kerül-fordul felvillan az az este, és nem a legszebb emlékeim közé tartozik. Ezt a gondolatmenetet gyorsan elhessegetem, amikor meghallom Cherry lépteit közeledni és annak örömére, hogy visszatért a konyhába, újra kortyolok egyet. Esküszöm, az egyikk legjobb érzés az, amikor végig marja az ember nyelőcsövét az alkohol. Ersze, egy whisky sokkal jobb lenne, de nem vagyok én annyira válogatós. Lesz az majd a klubban épp elég. -Hát eléggé szíven ütött, hogy épp rám gondoltál, mert annyira már ismerhetnél, hogy nem ezen a módon akarnék rád ijeszteni. Mondjuk már azt sem értettem, hogy miért épp én jutottam eszedbe? Volt egy kis vitánk, de ettől még nem dúlnám fel a lakásodat...- lesek rá értetlenül, de a bocsánatkérése azért jól esik. Legalább most már tudom, hogy Cherry annak ellenére, hogy elképesztően makacs, képes bocsánatot kérni, ha tudja, hogy elcseszett valamit. -Egyébként szívesen tettem és semmi érdemleges programomat nem húztál keresztbe, szóval ne aggódj. Azt viszont remélem tudod, hogy nem maradhatsz itt?- sandítok felé kíváncsi pillantással, mert úgy sejtem, ezt most egy komolyabb hiszti vagy kiborulás fogja követni, de az is tuti ziher, hogy nem fogom ebben a lakásban itt hagyni. Már, csak azért sem, mert úgy néz ki, mint egy csatatér és, hogy megértessem vele, mire is gondolok, egyrészt körbe mutatok, majd folytatom az érvelésemet. -Lehet, hogy Clay kapott pár pofont, de tekintve, hogy végül is elérte, amit akart, most már újra meg újra bepróbálkozhat. Nem hülye. Rájött, hogy ... - itt inkább elhallgatok, mert a "fontos vagy nekem" egy kicsit erős duma lenne--Szóval, ahogy most, úgy máskor is kicsalhat tőlem ezek után némi cuccot, legalábbis ez eszébe fog jutni. Ergo, nem maradhatsz itt.- rázom meg a fejem, hogy minél előbb rádöbbenjen Cherry, hogy ebben most kurvára igazam van és felesleges is lenne ellenkeznie. Ha annyira fáradt, mint ahogy kinézett már akkor is, mikor megjelentünk, akkor pedig pláne nem kellene ellenkeznie, hanem arra törekedni, hogy minél előbb kipihenhesse magát. -Az most nem fontos. Később megbeszéljük, de tényleg szeretném, ha inkább velem jönnél. Keress másik lakást vagy bánom is én, mert még egy ilyen és akárhogy fogsz rimánkodni, kinyírom ezt a rohadékot! Így is oda a jó hírem...- megmasszírozom az orrnyergemet majd sóhajtok egy nagyot, mert nekem most tényleg ez a legnagyobb gondom, hogy ennek a köcsögnek eljárhat a szája, rájöhet, hogy ki vagyok és akkor New York összes patkánya tudni fogja, hogy Cherry bizonyos értelemben a gyenge pontom. A nőszemély, aki ki tudja könyörögni, hogy életben hagyjak valakit. Nevetséges.
- Nem, nem felejtettem el, de eleget kapott az imént szerintem. Nem szeretném azért, ha az én kezemhez tapadna a vére. Bármennyire is érzéketlennek tűnök néha, közel sem vagyok az – sóhajtok és meg is lepődöm, hogy ezt ilyen nyíltan ki is mondom. Mindegy is már, úgyis sejtheti Marco is azért, hogy nem mindig vagyok az a kemény csaj, mint akinek mutatom magam. Azért igyekszik az ember, nem mondom, de nem mindig sikerül. - Egy kicsit most kiment az álom a szememből, nem mondom. – Nem hinném, hogy ekkora rumliban fognám magam és mint aki jól végezte dolgát lehajtanám a fejem és teljes nyugodtsággal tudnék egy jót aludni. – De ez már legyen az én gondom. – Pár altató és akkor meg is van oldva a dolog. Clay nem fog visszajönni, legalábbis ma biztos, hogy nem. Ahhoz nincs elég bátorsága. Átnyújtom az üveget Marconak és figyelem, ahogy a szájához emeli azt. Az első érvére én is elmosolyodom. Szóval még kiderül, hogy én vagyok az oka annak részben, hogy iszik? Mi a fene... - Pedig nem szándékos – tárom szét a karom egy ártatlan mosollyal, majd ahogy a monológja végére ér, tapsolok kettőt. – Nem mondom, ne menj el szónokolni az AA gyűlésekre, mert rögtön mindenki visszaszokik, aki már letette volna esetleg a piát – nevetek fel halkan, de éles fájdalom hasít a nyakamba, mire oda is kapok a kezemmel. A francba, tényleg jól megszorongatott, hogy rohadna meg! Ki is megyek a fürdőbe, hogy vessek egy pillantást a nyomára, majd hamar vissza is térek. A bocsánatkérés sosem volt az erősségem, de nyilván nem vagyok akkora bunkó, hogy ezt szó nélkül hagynám. Tényleg nem neki kellett volna először eszembe jutnia a feldúlt lakás láttán. - Volt egy kis vitánk, igen. Annyira még nem ismerlek azért, hogy tisztában legyek minden lépéseddel, de azért ez megnyugtató, hogy nem így ijesztenél rám. Bár, nem biztos, hogy szeretném tudni, mik a módszereid. – Azok után, amit az előbb láttam. Persze tudom, hogy rám nem emelne kezet, előbb szólna Pablonak, hogy vigyen gyorsan a világ végére, de azért tényleg nem volt szívet melengető érzés látni, ahogy jó pár öklössel megajándékozta Clayt. - Hát... kénytelen leszek itt maradni. – Hova mennék? Senkinek a fejére nem akarok bajt hozni, mellesleg nem szeretek senkitől segítséget sem kérni, szóval az utolsó lehetőség ez, amire gondoltam. – Nem fog visszajönni – pillantok fel rá és ahogy a „rájött, hogy" részhez ér, a tekintetem összefonódik az övével és kíváncsian mered rá. Ahogy folytatja végül, széles vigyorral lesütöm a tekintetem és az alsó ajkamba harapok, mert persze ez nem egy vicces szituáció, mégis... ahogy folytatni akarta azt a mondatot, azt hiszem nem az volt, amit végül kimondott. - Hát ebben valóban van valami – bólintok. Tényleg nem hülye, nyilván leesik neki, hogy így akár több droghoz is juthat, ha akar. És ha Marco nincs itt legközelebb -márpedig miért is lebzselne a lakásomon-, akkor bizony nagy szarban lehetek, mert jóval gyengébb vagyok nála sajnos. - Veled? Hova? – vetem oda rögtön a kérdést, ahogy kimondja a mondat elejét. – Rendben leszek, majd... majd mindjárt felhívok valakit, és megbeszélem vele, hogy ottalszom. – Azt még nem tudom magam sem, mégis ki a tökömet, de ha most itt marad és megvárja, míg intézkedem, az nem lesz jó, mert nem akarom, hogy tudja, hogy tulajdonképp alig van valaki, akihez fordulhatnék ilyen helyzetben. Rendben, Ben még be is fogadna talán, de mivel ott dolgozom is, nem akarok belemászni még a magánszférájába is, nem mellesleg azt se akarom, hogy tudja, ilyen gondjaim vannak. Sőt, egyáltalán nem akarom, hogy bárki is megtudja. Jobb, ha nem adok senkinek támadási felületet, ha úgy adódna. - De előtte rendet kellene tennem, mert úgy néz ki minden, mintha bomba robbant volna – pillantok körbe és elfintorodom. Semmi kedvem ehhez az egészhez, ha lehet, ezt most teljes egészében kihagynám, de nem hagyhatom itt a lakást így. Vagy de? Szarok rá. Brie úgyis pár nap múlva jön csak haza. Tanácstalanul állok a dolgok előtt, én már Marcotól szívességet nem akarok kérni, így is éppen elég dolog miatt tartozom már neki, és egyébként is, mennyire gáz ez az egész... Majd valahogy meghálálom a dolgot, persze vannak rá ötleteim, de nem tudom, mennyire preferálná a dolgot. Szerintem nem is annyira tart vonzónak, mint az elején. Pedig ha arra a jelenetre gondolok, ami a véletlen ottalvásom után volt, még mindig összeugrik a gyomrom. De mit érdekel engem, hogy annak tart-e vagy sem? Teljesen mindegy, úgyse lesz semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy tartozom neki egy valag pénzzel...
Kissé meglep, hogy a mindig kemény és vagány Cherry most csak így simán az arcomba vágja, hogy ő nem is olyan érzéketlen. Sejtettem én ezt eddig is, nem mondom, hogy nem, csak azt hittem, hogy ezt a büdös életbe nem vallaná be. Senki sem szereti közölni a másikkal, hogy esetleg gyengébb, mint ahogy azt láttatni szeretné egyébként. -Cherry. Valamit meg kell értened.- sóhajtok egy nagyot, mert most érzem úgy, hogy talán fel kellene kicsit világosítanom arról, mennyire nemmegbántasz egyszerű ez az ügy. -Egyrészt, a te kezedhez semmiképp sem tapadna vér, másrészt, igen veszélyes, hogy életben hagytam a kis barátodat és hidd el, amint olyat csinál... az én kezemhez igenis fog vér tapadni.- nézek rá komoly arccal és, mivel úgy sejtem, ettől még nem érzette meg a helyzet súlyosságát, inkább folytatom.-Te is tudod, hogy ki vagyok és mivel foglalkozok. Egy ilyen ember sosem mutatkozhat gyengének, különben pillanatok alatt kicsinálják, tehát azzal, hogy Clayt elengedtem és még azt is megkapta, amiért jött, oda a jó hírem, ha rájön, hogy ki vagyok.- pillantok rá komoly arccal, hogy lehetőleg a mimikám is a tudtára hozza, mennyire nem vicc, amiről beszélek. -Egy húzása még lesz Claynek de, ha még egyszer az utamba kerül...- és ennyi. Nem fogom Clay életét az enyém elé helyezni, mert szeretnék még élni egy jó pár évet. Oké, hogy az ember, ha ilyesmire adja a fejét, mint amit én is csinálok az veszélyes, de épp emiatt igyekszik a magam fajta mindent elkövetni annak érdekében, hogy életben maradjon. -Az adrenalin csodákra képes. Kicsit megnyugszol, aztán alhatsz, mint a mormota.- mosolyodok el lágyan, mintha már ezzel is segíteni akarnék neki, hogy megmyugodjon, ami biztos vagyok benne, hogy nem ilyen könnyen megy, de próbálkozni azért szabad, nem? Bár talán a vodka majd megteszi a hatását vagy, ha az nem.is. hát a tény, hogy újabban miatta (is) iszok, biztosan. A mosolya legalábbis már sokkal szívderítőbb látvány, mint amilyen az imént volt de, ha a nyakára pillantok, még mindig előtör belőlem az érzés, hogy ki akarom nyírni Clayt. -Pedig a terveim közt szerepelt, hogy elmegyek és visszacsábítok pár embert az alkoholhoz. - vigyorodok el és érzem, hogy azért én is kezdek most már picit ellazulni, ám mindez szerte foszlik, ahogy Cherry a nyakához kap fájdalmában. Aggódva figyelem, ahogy kisétál a fürdőbe és kihasználva az alkalmat, kortyolok még párat a vodkából. Nincs kizárva, hogy még most Clay után megyek, hogy tényleg kinyírhassam, bár az sincs kizárva, hogy Pablo ezt már megtette, biztos, ami biztos alapon. Talán soha többé nem fogunk hallani Clay felől, amit én annyira nem is bánnék. Mikor Cherry visszatér és bocsánatot kér, egészen meglep ezzel a lépéssel, de tény, hogy jól esik. Mondjuk az még mindig sértő kicsit számomra, hogy én voltam az első, aki eszébe jutott, mint gyanusított, de túl teszem magam rajta. -Nekem pedig eszembe se jutna azzal untatni, hogy a módszereimet ecseteljem.- villantom rá a szemtelen mosolyomat egy kis szemöldök emelgetés kíséretében, majd a bohóckodás helyét inkább átveszi némi aggodalom, mikor szóba kerül, hogy itt marad. -Felejtsd el, Cherry. Nem maradhatsz itt. Olyan a lakás, mint egy csatatér és amúgy sem tudni, mi fordul még meg Clay piciny agyában.- próbálok úgy hatni rá, hogy az ne tűnjön parancsnak, mert amilyen dacos már, csak azért is ellent mondana, ennyire már ismerem. Na nem, mintha nem tudnám most is egyszerűen a vállamra kapni és kivinni innen, ha kell, de remélem, hogy kulturáltan el tudunk innen sétálni. -Gyere el hozzám a klubba.- vetem fel végül az ötletet, amin majdnem én magam is meglepdök, de végtére is ötletnek nem rossz. -Csak addig, amíg találsz másik lakást, ugyanis az biztos, hogy itt nem maradhatsz.- tárom szét karjaimat félig meddig körbe is fordulva, hogy értse mire is gondolok, majd folytatom az érvelést amellett, hogy le kell innen lépnie.-Amúgy sem ártana, ha tiszta lappal indulnál és nem abban a lakásban maradnál, ahol megtalálnak a múltad... kellemetlen részei.- fintorodom el, mert bár nem tudom, hogy van-e a múltjában még Clayhez hasonló alak de, ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy igen. Amíg az ilyen fazonok tudják hol lakik és hasonlóan meglephetik Cherryt, addig sosem fog tudni teljesen új életet kezdeni. -Keress új lakást, addig pedig nálam leszel. Én majd alszom a másik lakásban vagy valami. Ha pedig nem találsz semmit, megoldjuk. Mit szólsz?- pillantok rá kérdőn és tudom én, hogy jelen pillanatban inkább hasonlítok egy jótündér keresztapára, mint a klasszikus keresztapára de leszarom. Nem tudnék nyugodtan aludni, ha Cherry itt maradna. Ha úgy is döntene, akkor meg megbíznám valamelyik eszesebb emberemet, hogy vigyázzon rá. Azt viszont nem tudnám megmagyarázni, mi a francért akarok ennyire vigyázni erre a nőre, mikor leginkább csak kicsinál idegileg és megkeseríti az életemet azzal, hogy mindig gondoskodik az adrenalin szintemről. Hol így, hol úgy. -Kipihened magad aztán visszajössz és rendet raksz. Na gyere. - nyújtom felé a kezemet szelíd mosollyal az arcomon és várom, hogy vajon mi lesz a döntése. Ha megfogja a kezemet, akkor már indulhatunk is miután összeszedett magának pár cuccot, ha viszont neki áll ellenkezni, akkor vagy a vállamon viszem le innen a kocsihoz, vagy nem tudom mi lesz, de nem állok jót magamért.
Kezdőlap
