Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok. Első nap az egyetemen, egy teljesen idegen országban. Jelenleg attól is tartok, hogy van-e olyan jó az angol tudásom, hogy mindent megértsek majd, amikről az órákon van szó.
A szüleim tegnap este repültek vissza Moszkvába. Velem jöttek, hogy segítsenek berendezkedni a lakásban. Mindössze két hetet töltöttek itt, ami nem sok idő, nekik csak egy kiruccanás volt, de nekem az új életemnek a kezdete. Őszintén vártam már, hogy lelépjenek, mivel szinte mindenen összekaptunk. Nekik nem tetszett, ha például a kanapé felé akartam rakni egy képet, szerintük a televízió mellett jobban mutatna és ehhez hasonló hülyeségek. Nem igazán akarták megérteni, hogy ez nem az ők lakásuk attól függetlenül, hogy ők fizették ki. Én fogok itt lakni az elkövetkezendő pár évben és az én ízlésemet kell tükröznie. Már akkor tudtam, hogy hasonló problémákkal fogok szembenézni, amikor beköltözök, mikor apával pár hónapja kiutaztunk az Államokba megnézni a potenciális lakásjelölteket. Kizárólag Manhattanben nézelődtünk, pedig nekem az elhelyezkedés nem volt lényeg, apámnak annál inkább. Most persze örülök neki, hogy akaratos volt.
Tegnap este, mikor kikísértem őket a reptérre mind a kettejük szemében láttam egy-egy könnycseppet megcsillanni, hiszen nem tudjuk mikor látjuk egymást legközelebb. Valószínűleg leghamarabb karácsonykor fogunk találkozni, ami még jó pár hónap múlva lesz. Persze annyira nem mutatták ki, hogy mennyire fogok nekik hiányozni, mert nem szeretik nyilvánosan kifejezni az érzelmeiket, még a négy fal között, otthon is nehezükre esik. Én ezt a fajta magatartást sajnos nem örököltem tőlük, pedig mennyire örülnék, ha az emberek nem látnának rajtam érzelmeket. Egyszerűen nem tudom eltitkolni őket.
Most pedig itt állok a hálómban a tükör előtt és azon gondolkozom, hogy miként is jelenjek meg az első egyetemi napomon. Otthon minden más volt, ott nem stresszeltem rá a napi kinézetemre, mert mindenki apró korom óta ismert. Itt viszont minden új és jó benyomást akarok kelteni. Végül úgy döntök, hogy a hajammal nem kezdek semmit csak kifésülöm. Lusta vagyok most szögegyenesre vasalni vagy begöndöríteni, esetleg befonni vagy kontyot készíteni. Szeretem a természetes valójában is. Az arcomra sminket viszek fel, egy kis korrektor, highlighter, tusvonal, szempillaspirál, a szemöldökömet erősítem meg majd végül egy halvány rúzzsal festem ki az ajkaimat. Kicsit erősebb lett, mint ahogy terveztem, de így sem olyan kiemelkedő.
Farmer rövidnadrágot húzok, neccharisnyát, fekete lakkcipőt, hozzáillő színű trikóval és egy a fenekem alá érő szintén ilyen árnyalatú kabátot. A végén kijelenthetem, hogy átlagosan nézek ki, kevesebb készülődéssel is elértem volna ugyanezt a hatást.
Nagyot sóhajtok, majd elkezdem bedobálni a táskába a cuccaimat. Még nem viszek sok mindent magammal, hiszen ez az első nap. Elég egy jegyzetfüzet meg egy toll, na meg persze a kis piperecuccok, amik alapból nálam szoktak lenni.
Az órámra pillantva látom, hogy már nincs sok időm, hiszen ha még folytatom a tökölést, akkor simán elkéshetek és azt természetesen nem szeretnék. Gyorsan hívok magamnak egy taxit és hamarabb is beérek az egyetemre, mint amire számítottam. Előveszem a telefonom és megnézem hol lesz az első órám. Főépület, 621-es terem. Nagyszerű, az egyetlen épület, amit tudok is, hogy hol van, így magabiztosan indulok el az irányába, beérve pedig egyből a lift felé veszem az irányt. Fel a hatodikra, onnan már nem lesz nehéz megtalálni a termet.
Az órámra pillantok, miközben kiszállok a liftből. Már megy az óra. Nem hiszem el, hogy képes vagyok késni az első előadásomról! Pont a lényegről fogok lemaradni, amikor a professzor elmondja a követelményeket, az osztályzást, hogy lesz-e katalógus és még sorolhatnám. Kezdek ideges lenni, ám ez az érzés egyre inkább csak fokozódik, amikor a 620-as terem mellett egyből a 622-est pillantom meg. Most szórakoznak velem? Én ezt nem hiszem el!
- Gavno, suka blyat’ – kiáltok fel mérgemben az anyanyelvemen. – Yebat’ – teszem még hozzá a nyomatékosítás kedvéért. Már be sem akarok menni. Leülök egy padra a két terem közé, ahol egy 621-es számú előadónak kellene lennie. Az óra már tizenöt perce megy és én nem mentem be. Már nem is fogok. Kicsit vicces, hogy az volt az álmom, hogy idejöjjek és még most az elején kezdem feladni. Mi lesz velem később?

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

A lányok valószníűleg angyon bullshit készülődést tudnak lenyomni az első napjukon, és talán mondanom sem kell, hogy bármennyire tűnök egy metroszexuális homokosnak, én nem osztozom ebben az örömben... Legalábbis nem most. Kifejezetten gyűlölök korán kelni, és ha van időm, akkor amúgy nagyon szívesen átválogatom a ruhatáram, hogy tökéletes legyen a megjelenésem, de most úgy voltam vele, hogy jó lesz egy darab tiszta alsónadrág a tegnap viselt farmerommal, és az első felsővel, ami a kezem ügyébe akad. Kurvára nem baj, ha annak nincsen szezonja, most késésben vagyok, és megfogadtam, hogy legalább megpróbálom ezt a változás félét, hogy egy hét múlva úgy rúghassam fel az egész szokásmódit, hogy senki ne kötekedhessen velem. Mert én felkeltem időben, fel én, ó! De még hogyan felkeltem! Az már részletkérdés, hogy az időben azt jelenti, hogy az első órám kezdődött... Mikor is? Mindegy.
Szóval eldöntöttem, hogy be fogok menni, és ez már elég nagy haladás, főleg ahhoz képest, hogy a tárgyfelvételemet is anyám csinálta meg, mert annyira szartam bele az egészbe. Nem mintha degenerált lennék, de akkor is... Egyszerűen nem érdekel az egész egyetem dolog, és csak érzékeltetni akarom velük, hogy ez egy plusz púp a hátamon. Mindenesetre még épp elég időm volt arra, hogy gyorsan némi hideg vizet fröcsköljek az arcomba, négyszer áttúrjam a fürtöket a fejem tetején, majd megállapítottam, hogy egészen kipihentnek tűnök... aztán egy faszt voltam az, de majd pótolom az energialöketet valamelyik előadásomon. Szerintem még akkor is le tudnék vizsgázni mindenből, ha egyetlen órára sem látogatnék be, mert ez az egész szabad bölcsész cucc rohadtul nem arról híres, hogy elvégezhetetlen lenne. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy hol tudják az emberek az esetleges megszerzett tudást hasznosítani... Persze nagyon jól jöhet egy kvízműsorban a dolog, de nem hinném, hogy hasonlókat látogatnék majd a jövőben... aztán meg ki tudja.
Időközben gyorsan felkaptam egy banánt a gyümölcsös tálból, amit nagyjából egészben toltam be a számba, és egy darab papírt téptem ki a naptárból – igen, mert éppen azt találtam – amit összehajtogatva elsüllyesztettem a farzsebemben, aztán mellé tuszkoltam egy tollat is, két pillanat alatt felhúztam a cipőmet, és még a buszra sem kellett futnom, mert úgy nagyjából negyed óra alatt letudtam a reggeli készülődést.
Most az egyszer úgy  voltam vele, hogy valószínűleg csak agymosott idiótákkal találkozom, akik feltétlen bővíteni próbálják a tudástárukat, azokanak meg akár egy sártengerből előmászva is megfelelnék... Így mondhatni haláli nyugalommal zötykölődtem végig a busszal az úton, ami pár utcányira tett le az egyetemtől. Viszont most volt kedvem sétálni, szóval egy kicsit jobban megnéztem magamnak a környzetet, és nem törődtem az emberekkel, akik blézereket és farmerkabátokat hordtak. Az itteni időjárás egy álomnak tűnt a moszkvai, kemény hidegek után, szóval nekem most megteszi a szimpla fehér póló is, ami ráadásul még tökéletesen kivasalva is simult a mellkasomra. Ha másra nem, erre határozottan jó volt anyám túlbuzgósága azzal kapcsolatban, hogy megjavul a kisebbik, tékozló fia.
Némi útbaigazítást igénybe véve pár felsőstől – gondolom én azok voltak, akik a kissé érezhető orosz akcentusom után elismerően bólogatni kezdtek, és éreztem, hogy már valami hatalmas ivászatba bele is leszek rángatva – végül sikeresen megtaláltam azt az épületet, ahol az órám lenne, és sikerült valakiről leakasztanom egy térképet is, amivel könnyen megtaláltam az emeletet, illetve a folyosót is... Viszont ami határozottan nem volt már annyira egyszerű, az a teremkérdés volt, ugyanis ha jól vettem észre elég böszmén számozták meg őket. Csak összevont szemöldökkel próbáltam kitalálni, hogy most akkor le kéne lécelnem, vagy megkeresni az első órám termét, és már éppen léptem volna le, amikor egy vékonyka hangon, olyan cifra káromkodás ütötte meg a fülem, hogy egyből a hajtövemig költöztek a szemöldökeim, és egy picit ugrottam is az éltől, ami annyira hirtelen csattant a hangjában. Egyrészt meglepődtem attól, hogy valaki az anyanyelvemen szólalt meg, másrészt elcsodálkoztam azon, hogy valaki, akinek ilyen szép hangja van, hogyan tud ennyire mocskos szavakat kiejteni a száján.
- Hohó, Kicsilány – álltam meg végül kaján kis vigyorral az arcomon mögötte, csípőre tett kézzel – Ha ezt apukád hallotta volna, minden bizonnyal kimossa szappannal a szádat!
Vártam, hogy megforduljon, és szemrevételezhessem egy kicsit. A külsejére nem terveztem megjegyzést tenni, noha a haja színe kifejezetten tetszett. Nem vagyok szőke párti, de az övé elég selymesnek tűnt ahhoz, hogy gyorsan összekulcsoljam a kezeimet inkább a hátam mögött, nehogy megérintsem őket.
- Figyu, van egy elméletem – folytattam, majd az orra alá nyomtam a térképet, miközben folyamatosan a tekintetét keresem – Valószínűleg van egy párhuzamos folyosó, nem messze innen. Szerintem ennek a folyosónak a végén meg is találhatod, és ott lesznek majd a páratlan ajtós termek.
Ezzel a kezébe is adtam a papírdarabot, végighúzva az ujjamat az útvonalon, amiről azt feltételeztem, hogy arra találjuk a termeket. Nem mondtam mást, csupán az arcát fixírozva próbáltam rájönni arra, hogy mitől annyira ismerős nekem, és egy kicsit az emlékezetembe vésni a vonásait. Egyrészt, mert úgy néz ki lazán belefutottam egy szaktársamba, másrészről pedig azért, mert néha talán az ő arca megér annyit, hogy korábban keljek fel. De nem fogok rendszert csinálni belőle.
- Szerintem sok mindenről nem maradhattál le, ha most elindulsz még odaérsz – még egy biztató kis mosolyt megejtettem felé, aztán elhátráltam egy lépést és elindultam visszafelé... Mert végül úgy döntöttem, hogy lelépek. Egy pillanat múlva mégis megtorpantam, és hátranéztem a vállam felett és a következőt mondtam oda – Vagy pedig bebizonyítod, hogy tökös csaj vagy, és velem jössz. Keresünk valami kaját, meg egy jó helyet, ahol tudunk rendesen beszélgetni.
Magam sem tudom, hogy miért jegyeztem meg ezt, és szinte biztos voltam benne, hogy nem fog utánam jönni, sőt ezek után talán szóba sem fog állni velem. Mindenesetre idegesített az érzés, hogy annyira ismerős, és nem tudom honnan... Tartottam tőle, hogy már megőrültem, és annyira akartam hallani egy orosz szót, hogy az első random lányra rárontottam.

937 || ruha || lesz ez még jobb is

Világéletemben én voltam a pici, törékeny, szőke kislány, akiből sosem néztek ki a felnőttek semmi rosszat. Őszintén megvallva általában tartottam is magam, mivel a nevelőnőm, Jekatyerina, nem hagyta volna, hogy olyan dolgokat tegyek amellyel esetlegesen lejáratom magamat vagy a családomat. Ehhez a szelídséghez, amelyet mindig is tanúsítottam hozzátartozik a súlyos megfelelési kényszer, ami végigkísérte a gyerekkoromat. Még mindig ott lappang bennem a dolog, hogy minél jobban teljesítsek az egyetemen és a szüleimet mindig csak a jó eredményekről tájékoztassam. Persze ezt nem úgy értem, hogy elhallgatnám a rosszakat. Mindössze remélem, hogy nem lesz sok olyan.
Pár hónapja költöztem az Egyesült Államokba, ám már most érzem azt a változást, amiről az emberek szoktak beszélni, ha környezetváltozásról van szó. Nem fordultam ki önmagamból, nem lettem másabb ember, ám mégsem vagyok ugyanaz a lány, aki Moszkvában voltam. Szókimondóbb vagyok és türelmetlenebb. Úgy érzem, mintha a saját komfortzónám határait próbálgatnám, ami nem nyúlik valami messzire. Talán most majd másabb lesz, s valóban azzá az emberré válhatok, aki mindig is lenni akartam.
Körülbelül egy évvel ezelőtt, ha valamit nem találok, akkor nem adom fel idegesen, káromkodások közepette, hanem folytatom a keresgélést. Még segítséget is lettem volna hajlandó kérni. Az meg plusz pont, hogy én, aki sosem szitkozódott most egy egész szép káromkodás tömeget préseltem ki magamból. Talán ez okozza a pírt az arcomon, amikor egy mély, reszelős férfihangot hallok meg, aki egyenesen hozzám beszél. Félve fordulok az irányába, a fejemet kissé lehajtom, mert gáznak érzem a vörösséget, amely kiült a fejemre. Tisztán hallom a srác hangjából, hogy poénosra veszi a figurát, ám én mégsem tudom ennyire könnyedén elengedni magam. Lehetséges, hogy a túlzott orosz szigor még ott csücsül bennem és nem igazán akar eltávozni a kényelmes helyéről.
- Szia – köszönök vissza félénken, majd alaposan végigmérem a srácot. Határozottan magasabb tőlem, szinte felém tornyosul míg hozzám beszél. Göndör haja rakoncátlanul áll minden irányba, míg mély smaragdzöld tekintetével engem vizsgál. Szinte a világ megfagy körülöttem, míg engem néz. Páran elhaladnak mellettünk, de rájuk sem sandítok, mintha nem is léteznének. – Valószínűleg tényleg azt tette volna – értek vele egyet, majd elmosolyodom és próbálom feloldani a görcsösségem. Persze azt már nem teszem hozzá a mondandómhoz, hogy apám helyett a nevelőnőm tette volna, hiszen az hogy hangozna? Tipikus gazdag európai gyerek, akire a szülei nem figyeltek, hanem inkább fizettek egy idősebb, tapasztaltabb asszonynak, hogy megnevelje az egyetlen kislányukat. Eléggé hülyén jönne ki meg ki tudja, hogy mit gondolna rólam.
- Hallom az akcentust a beszédeden, honnan jöttél? – Első tippre természetesen azt mondanám, hogy onnan, mint én, de persze ez nem jelent semmit. Azon nem akadtam volna fent, ha megérti a káromkodást, hiszen ezeket a szavakat manapság elég sokan fújják kívülről és nem egy amerikait hallottam már oroszul káromkodni és nevetni. Lehet sokan fel sem fogják, hogy némyelik mennyire sértő és bántó. – Tippre három ország ugrik be az akcentusod alapján – rántom meg a vállam. Nyilván ő is tisztában van vele, hogy melyekre gondolok, így nem mondom ki hangosan. Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna.
- Igazad lehet, habár elég hüye megoldás. Miért nem lehet csak szimplán beszámozni a termeket és hagyni élni a hallgatókat? Elég szép előrelátásaink lehetnek, ha már az első napon ezt mondom – eresztek meg egy kínos nevetést. Igazából már párszor elgondolkoztam rajta, hogy miért nem valami olyan szakra jelentkeztem, amivel érek is valamit. Talán még a zenélés is jobb lett volna, de ez van. Már nem akarok változtatni, hiszen az azt jelentené, hogy egy évre még vissza kellene mennem Oroszországba, hogy az egész felvételi procedúrát előről kezdjem. Igazság szerint talán az volt a legfőbb oka, hogy ezt választottam, mert úgy gondoltam inkább biztosra megyek. Ilyen szempontból valóban úgy gondolom, hogy jól is tettem.
Reflexből veszem el a papírlapot, amit felém nyúlt, s hagyom, hogy ujjával megmutassa nekem, hogy szerinte hol van a terem, ahol lennünk kellene. Nem állítom le és nem mondom azt neki, hogy én már magamban elhatároztam, hogy nem megyek be. Túlságosan zavarban vagyok előtte, s magam sem tudom ennek a tényleges okát. Nem merek felpillantani rá, pedig pontosan érzem, hogy folyamatosan az arcomat bámulja. Talán még mindig látszik a pír. Helyette folyamatosan az ujjai mozgását figyelem a lapon.
Aprót bólintok, amikor közli velem, hogy még simán odaérek. Akkor ő mégsem odatart, ahová én? Nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Figyelem, ahogy sarkon fordul és elindul, ám én nem mozdulok semerre. Órára sem akarok menni meg haza sem. Lehet, hogy ma bejárom a kampuszt, hogy egy kicsit jobban kiismerjem magam.
Már éppen készülök sarkon fordulni, amikor látom, hogy a magas, helyes srác megtorpan és a válla fölött intéz felém szavakat.
- Honnan veszed, hogy tökös csaj vagyok és ezt be is szeretném neked bizonyítani? – kérdezem egy szemtelen vigyorral az arcomon. Eléggé imponálónak tartom az ajánlatát, de túl egyszerű lett volna elsőre igent mondani, habár szerintem mind a ketten tudjuk, hogy úgyis az lesz a vége. – Vagy inkább bizonyítsd te be nekem, hogy tényleg annyira tökös vagy, mint mutatod Mr. Lógjuk El Az Első Órát és igyunk meg valamit így szépen reggelire – vigyorgok rá kicsit gonoszan majd minden feszültséget eloszlatva szökdelek oda mellé szó szerint és nézek fel magas alakjára.
Nem akarom, hogy a tipikus orosz sztereotípiák alapján ítéljen meg, de ennyi belefér, nemde? Nem azért jöttem el a világ másik végére, hogy az önálló életem is éppolyan szigorú és kiszámítható legyen, mint az otthoni.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

Reggel, amikor kiléptem az ajtón, letagadhatatlanul éreztem, hogy rengeteg új dolgot fogok a mai nap során megtapasztalni, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy támaszkodok a spontanitásomra, és nem fogok semmit terv szerint végrehajtani. Reménykedtem benne, hogy mindez persze nem fog totális katasztrófához vezetni, mert azért mégiscsak extra lenne az első napomon teljesen megbontani egy működő rendszert, vagy bármit tönkretenni, viszont tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy sajnos hajlamos vagyok ilyesmikre. Tény és való, hogy alapvetően talán nem lehet rossz gyereknek nevezni, de a szüleim szemében nem voltam több egy büdös kölyöknél, aki nem ért a szép szóból... Az már teljesen más tészta, hogy mindezt azért kaptam meg, mert a családom túlságosan vasszigorral nevelt, mint ahogyan alapvetően jellemző ez a legtöbb oroszra... Viszont talán ékes példája lehetek a társadalom azon tagjai, akikre ez nem fog. Nem tehetek róla, de világ életemben, már kiskölyök koromban is képes voltam ellent mondani, ha anya nem akart nekem fagyit venni, nekem pedig kellett az... És talán azzal cseszték el, hogy egy picit aranyosnak találhatták, és végül mindig mindent megkaptam, amit akartam... És ezért elhiszem, hogy amit kitalálok a kis kobakomban, az egyszer úgyis az enyém lesz. Igazából a mai történések szempontjából ez valamilyen szinten mindegy is volt, mert lényegében csak vártam, hogy egyáltalán legyen valami.
Csak annak hála sikerült amúgy nem eltévednem, hogy előzőleg megnéztem a telefonomban, hogy miként juthatok el a sulimhoz, amúgy meg fogalmam sincs még nagyon sok mindenről New Yorkkal kapcsolatban... Nem feltétlenül találom a dolgokat, de ez egy másik kérdéskör jelenleg, idővel úgyis otthonosabban fogok mozogni itt is. Alapvetően számomra az időjárás az, ami elsőre fura volt, illetve az időeltolódás miatt az első három napot ágyban töltöttem, és azon gondolkoztam, hogy talán vissza kéne kúsznom az öregemhez térden csúszva, mondván, hogy tegyen velem amit akar, már nem szeretnék rocksztár lenni, csak ne kelljen még egyszer hasonlót átélnem. Utaztam már külföldre korábban is, de soha nem ennyire messzire, és egyetlen alkalommal sem viselt meg ennyire a dolog.
Mindenesetre az ismeretlen szabadság érzete adott némi löketet a mai napra, főleg azért, mert egyáltalán nem tudtam arról, hogy mi az isten fog velem történni, ez pedig valahol felvillanyozott. Még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire engedelmesen léptem be a suliba, sőt a térképemet is felhasználtam ahelyett, hogy kihajítottam volna az első szemetesbe... Sőt, még egy csicsergő hangon káromkodó kis tündérbe is belebotlottam. Soha nem találtam kifejezetten szépnek az orosz nyelvet, de valahogy az ő hangjával társítva a recsegés és a mocskolódás is annyira szépnek tűnt, hogy egyetlen pillanatig szinte fel sem tűnt az, amit kiejtett a száján.
- Szia – köszöntem vissza, megeresztve egy félmosolyt, és kicsit változtattam is a testtartásomon, hogy kényelmesebben rálásson az arcomra. Tényleg leginkább egy tündérre hasonlított, a zafírként csillogó tekintetével, az áttetsző bőrével, a szőke tincseivel, és összességében az egész kisugárzása valahogy annyira tisztának tűnt, hogy hirtelen csak egyetlen gondolatom volt... Semmi rosszat nem tudnék kinézni ebből a lánykából. Talán azért, mert tényleg szinte rendíthetetlenül kereste a termét, és ezzel elkönyveltem szorgos kis diáklánynak magamban. Nem strébernek, csupán olyannak, akit érdekel a suli... És talán mindezt egy kicsit meg akartam törni.
- Ne félj, én nem foglak megmondani neki – kacsintottam felé, és huncut kis mosolyra húztam az ajkaim. Talán egy kicsit cukkolni is akartam, fene tudja miért, hiszen nem is ismerem. Mondjuk a tény mellett nem tudtam elmenni, hogy kifejezetten ismerősnek tűnt valahonnan, mintha már láttam volna az arcát, de valahogy nem tudtam hova kötni... És minél jobban próbálkoztam, annál nehezebben értem el az emlékeimet, és féltem tőle, hogy csak megfájdul a fejem. Ha ismerem, akkor az majd úgyis kiderül.
- Mi lenne, ha ez titokban maradna? – vigyorodtam el végül, és ugyanúgy maradtam az angol nyelvnél – Úgyis gyakorolnom kell az angolt. Majd elárulom később, hogy honnan jöttem.
Ezzel talán biztosítani tudtam, hogy még egy talákozóra elkapjam a lánykát. Kezdett egyre inkább nyugtalanító lenni az érzés, hogy valahonnan ténylegesen veszettül ismerős nekem... Az ilyen lányokkal randizni szoktam, ezért volt kifejezetten furcsa a dolog, és hirtelen reménykedni kezdtem abban, hogy nem csak egy buliban smároltam vele anno, ami annyira sem volt maradandó élmény, hogy az arcát megjegyezzem.
- Ki tudja... Lehet nekik ez a logikus. Bár nem hinném, mert akkor miért osztogatnának térképet a bejáratnál? Esküszöm ki sem nyitottam a számat, és már a kezembe nyomtak egyet. Mindegy is... Nyugodtan tartsd meg, ezzel majd könnyebben megtalálod az óráidat.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem nem kifejezetten lesz szükségem rá, mert lényegében nem is tervezek bejárni az óráink zömére, csak arra, ami muszáj. Nem akartam, hogy trógernek nézzen, magam sem tudom miért. Talán azért, mert kifejezetten cukinak találtam, ahogyan pirul a helyzettől... tőlem... Vagy ha nem is tőlem, magát a tényt. Hirtelen oda akartam érinteni az ujjaimat, hogy érezzem, mennyire éget a bőre ilyenkor. És pontosan ezért kulcsoltam össze végül a kezeimet a hátam mögött.
- Csak tippeltem – válaszoltam ugyanazzal a mosollyal az arcomon, amit az övén is megláttam – Nem lehetsz egy nebáncsvirág, ha így káromkodsz, bármennyire is tűnsz törékenynek. Én sem mondhattam volna jobban, komolyan... Bár bűnbe csábítani nem szeretnélek, nehogy apukád végül engem kapjon el, szóval adok választási lehetőséget.
Mert egy kikúrt úriember vagyok, vagy mi... Tartottam tőle, hogy nem győztem meg, bár úgy éreztem, hogy rendíthetetlen és a legjobb vagyok abban, hogy másokat lógásra csábítsak. Állandóan ezt csináltam a középsuliban is. A válaszára csak jókedvűen megvontam a vállam, és már tartottam is felé a karom, felajánlva ezzel neki a testem.
- Szóval, Tündérkém – fordultam oda hozzá a teljes testemmel, és zsebre vágtam mind a két kezem – Mit szeretnél inni?
Szándékosan nem mutatkoztam be neki. Úgy voltam vele, hogy szeretném tudni, mi ez az érzés, miért gondolom azt, hogy ismerem őt... És emiatt magam mellett kellett tartanom. Ha majd rákérdez, hogy mi a nevem, talán elárulom neki. Egyelőre ez így számomra viccesebb volt.

958 || ruha || lesz ez még jobb is

Egész életemben erős késztetést éreztem arra, hogy elhagyjam Oroszországot és ne nézzek vissza soha többé. Mindössze a családom tartott ott és az irántuk érzett szeretetem, de be kellett látnom, hogy ez nem elég arra, hogy maradásra bírjon. Igazából eszembe se jutott a gondolat, hogy az életem további részét is Moszkvában vagy esetleg Szentpétervárott éljem le, mint a szüleim, akik mindig megijednek attól, ha ki kell mozdulniuk a komfortzónájukból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ijesztő egyedül eszmélni New Yorkban és új életet kezdeni. Rájöttem, hogy attól ugyan, hogy a szüleim anyagilag támogatnak még nincsenek itt mellettem és nem rohanhatok anya, apa vagy a nevelőnőm karjába, ha valami problémám adódik. Azzal jár a felnőtt, önálló élet nagyrészt, hogy magamnak oldjam meg a nehézségeket. Ez azért vicces, mert most az ölembe hullott egy egész lakás, amiben élhetek, ami persze tök jó csak fura volt rájönni, hogy még egyetlen egy számlát sem fizettem be magamtól, most pedig kénytelen vagyok rá, ahogy arra is, hogy találjak magam mellé egy arisztokratának számító, tisztességes lányt, aki hajlandó fizetni egy manhattani albérletért, ami valljuk be, kicsit sem olcsó.
A suli viszont eddig olyan, mint amilyennek képzeltem. Rengeteg lelkes egyetemista, sok-sok buli, pedig még csak ma indul a szemeszter és már ígyis volt alkalmam a partik által megismerni néhány felsőbb évest és néhány szaktársunkat.
Az pedig most elég nagy csalódás, hogy annyira életképtelen vagyok, hogy egy retkes termet sem sikerül megtalálnom és ami még jobb egy srác végighallgatta a káromkodás sorozatomat.
- Végülis be is árulhatnál, hiszen apukám azt is mondta, hogy idegenekkel se álljak szóba, mégis itt beszélgetek veled. Szabad ember vagyok, nem szólhatna bele – nevetem el magam. Igazából viccnek szánom, de nem annyira az. Egész életemben egy burokban éltem, magántanuló voltam és a legjobb barátnőm a szigorú nevelőnő, Jekatyerina volt, akit az éveim túlnyomó részében utáltam. Utána rá kellett jönnöm, hogy elég sok dolgot köszönhetek neki, hiszen nélküle most itt sem lehetnék. Nem beszélhetnék ezzel a ragyogóan gyönyörű zöld szemű sráccal.
- Attól nem fogsz érdekesebbnek tűnni, hogy titkolózol. Mondd el, hogy honnan jöttél, nem kell átváltanunk más nyelvre. Maradjunk az angolnál, nekem is gyakorolnom kell – magabiztosabbnak érzem magam, mint máskor. Nem mondom, hogy én vagyok a világon a legvisszahúzódóbb leányzó, de elsőre csendes szoktam lenni, viszont ennek a srácnak olyan kisugárzása van, hogy úgy érzem simán elengedhetem magam. – Ha már itt tartunk, Polina vagyok – nyújtom felé a kezemet, hiszen azért a nevére is kíváncsi lennék. Szándékosan nem mondok egyébként teljes nevet, mivel lehet, hogy többé nem is találkozunk. Akkor meg miért traktáljam felesleges információkkal? Ugyan van egy közös óránk már biztosra, de arra is fogadni mernék, hogy nem fog bejárni, ahogy még az is lehet, hogy én sem. Valószínű a folyosókon néha összefutunk majd, de ennyi.
- Hogy lehet, hogy én nem kaptam? Talán olyan nagy koncentrálással jöttem be, hogy fel sem tűnt, amikor a kezembe próbálták nyomni, hanem elhaladtam mellettük simán. Néha megesik, hogy nem látok és nem hallok – rántom meg a vállam egy apró kacajt eleresztve.
Miután nekem adja a szóban forgó térképet a kezeit összekulcsolja a háta mögött, s ettől hirtelen kissé távolságtartóbbnak tűnik a szememben. Elmotyogok egy köszönömöt az orrom alatt és a térképet nem a legszebb módon gyűröm be a táskámba. Ilyen téren sosem voltam valami precíz, a táskám mindig televan szeméttel, gyűrött papírokkal a fontos dolgok mellett, ám túl lusta vagyok ahhoz, hogy kiürítsem. Talán ideje lenne leszokni róla és akkor mindent hamarabb megtalálnék benne. Nem lenne szükség a káromkodásra és a hosszas perceken át való keresgélésre.
- Lényegében nem tudhatod, hogy apám nem-e az orosz maffiából való és most is éppen megfigyelnek minket. Lehet valaki arra vár ebben a pillanatban, hogy lecsaphasson rád – poénkodom vele. Igaz, hogy apukám szigorú férfi és elsőre rémisztőnek tűnhet, de a légynek sem tudna ártani. Olyan fajta művészlélek, aki valóban a zenének él, hamarabb esne bántódása annak, aki ellopja a műveit, mint aki engem megbánt. Mondjuk a burok miatt, amiben éltem egész életemben ilyenre még nem került sor. – Na és mi vagyok, ha nem nebáncs virág, szépszemű? – mosolyodom el, s közben karjaimat keresztbe fonom magam előtt, s a fejemet kicsit oldalra döntöm. Tényleg érdekel a véleménye, hiszen magamat sem tudom hová rakni sokszor. Vajon egy kívülálló milyennek láthat?
Kicsit szkeptikusan érzem magam az egyetemmel kapcsolatban, mivel már az első nap első órája előtt sikerült elcsábulnom egy roppant megnyerő kinézetű és szövegű srácnak köszönhetően. Simán mondhattam volna neki nemet és egy kis késéssel, de beeshettem volna az előadásunkra, de nem így cselekedek. Ha ez nem lenne elég, a tetejébe még saját magamat is meglepem az ajánlatommal, miszerint a cuki kis reggeli vagy mit tudom is én, hogy mi helyett igyunk meg pár dolgot. Nyilván nem kávére gondolok, amit egyébként sem szeretek, de biztosra veszem, hogy leesik neki mit szeretnék.
- Kezdetnek valami koktél is megtenné, de ha valami erősebbre vágysz, ne tartsd magadban – mosolygok rá felhőtlenül. – Indulunk vagy mi lesz? – kérdezem, de nem várom meg a válaszát, hanem elindulok előre a folyosón a kijárat irányába. Semmi értelme, hogy itt maradjunk még cseverészni, amikor itt áll előttünk az egész nap.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

Soha nem voltam egy nagy nőzős, inkább csak dugtam azokat, akik konkrétan rám akadtak abban a reményben, hogy majd leszállnak rólam, ha megkapják az adagjukat, én pedig elmentem, szóval lényegében megkaptam tőlük mindazt, amire jók voltak, de nagyjából ennyiben ki is merült a szerelmi életem. A szüzességemet elvette egy idősebb csaj, akinek bejött a 15 éves énem cuki kis pofija, nekme pedig kifejezetten tetszett a keskeny derék és kerek fenék kombó, ráadásul a csaj elég tapasztalt és türelmes volt ahhoz, hogy tanítani kezdjen, és ezáltal faragott belőlem férfit a szó szoros értelmében... Viszont sosem tapasztaltam meg azt, hogy milyen a szerelem édes íze, csak elképzelni próbáltam általában. Ha dalt írtam és valami csöpögős dologra fanyalodtam éppen, akkor talán a vaníliafagyihoz hasonlítottam a dolgot. Elég édes, de ha az ember elég sokáig ízlelgeti, akkor némi fanyar ízt is érezni fog. Sőt, ha rákoncentrál a dologra, akkor egy idő után az egész szája kesernyéssé változik, pont ahogyan a szerelemben is egy ideig minden édeskés, aztán hirtelen lehull a rózsaszín szemüveg, és az ember meglátja a másiknak azokat a tulajdonságait is, amik talán annyira nem tetszetősek. Gondolok itt arra, hogy például a felhajtott vécéülőkére, a kifordítva levett zoknikra, és a hasonló, felesleges háklikra, amiktől kellemetlen szájízünk lesz, akárcsak a vaníliafagyinál. Talán azért nem voltam soha életemben szerelmes, mert nem is szeretem a vaníliafagyit.
Viszont most erőteljesen vaníliaízt éreztem a számba, és magam sem tudtam, hogy miért. Ez pedig minden volt számomra, csak tetszetős nem, ugyanis a magát a fűszert sem voltam képes elviselni, annyira émelyítően édes volt még a szaga is, hogy felfordult tőle a gyomrom. Leginkább a fás-fűszeres, vagy a nagyon tiszta illatokat szereti az orrom, éppen ezért képtelen vagyok sok virágillatot is megtűrni. Igen, volt már olyan, hogy egy lányt otthagytam, mert nem tetszett a parfümje... Talán a jázmin lehet az egyetlen, amit hosszútávon képes vagyok valakin megtűrni. Pont ezért döntöttem el, hogy majd le kell tesztelnem a velem szemben álló pici lányt... És ha valami olyat érzékel az amúgy nagyon érzékeny orrom, amit nem kifejezetten szeretne akkor... De várjunk, nem ciki parfümöt adni valakinek? És mégis miért adnék parfümöt egy lánynak, akit nem is ismerek?
Mondjuk...De ismerem! Csak még ki kell derítenem azt, hogy honnan. Fürkésző pillantással néztem a lánykát, miközben a kis csacsogását hallgattam, miközben folyamatosan agyaltam. Tudtam, hogy már láttam valahol az arcát, de mégsem tudtam felidézni a helyzetet. Ó, te jószagú úristen add, hogy nem volt meg... Vagy ha igen ő se emlékezzen rá, ez így ciki!
- Beárulhatnálak, de azzal a saját bőrömet vinném a vásárra – vigyorodtam el végül – És így van. Szabad ember vagy, ő pedig remélem jó messze van innen. Én nem az leszek, aki rohan hozzá és megmond neki. Inkább az, aki miatt be fognak árulni egyszer... Talán.
Magam sem tudom miért kezdtem el ezt a titokzatósdit nyomni, alapvetően nyílt és kedves, vagy zárkózott és elutasító vagyok a legtöbb emberrel. Persze logikus, hogy ezzel növelhetem a következő találkozónk esélyét, mert most már ténylegesen eldöntöttem, hogy akarom még látni – legalább addig, amíg kiderítem, mi volt vagy van közöttünk, mert kifejezetten kezd irritálni a helyzet – viszont nem tolhatom túl a dolgot, mert akkor azzal el fogom üldözni.
- Talán nem érdekesebbnek akarok tűnni. Te honnan jöttél? Hol káromkodnak így az emberek? – ugrattam egy kicsit, megkerülve a kérdést. Persze el fogom neki mondani én is, hogy alapvetően orosz vagyok, azon belül is Moszkvában éltem le az eddigi nyomorult életem. Nem titok ez, csak húzni akarom egy kicsit az agyát, mert úgy néz ki vevő rá, és ez tetszik.
- Polina – ismételtem meg halkan a nevét, miközben egy apró kis mosoly játszott a szám szélén – Nem illik hozzád.
Ez már csak egy nyilvánvaló kijelentés volt, mert valahogy túl keménynek találtam a név hangzását egy ilyen angyali archoz, valahogy... Túl nőies is volt. Nem mintha maga a gazdája fiúnak vagy kislánynak nézett volna ki, szimplán csak komolynak találtam, én pedig nem feltétlenül vagyok oda a komoly dolgokért.
- Ez cuki – mosolyodtam el – Innentől nem szívesen foglak egyedül elengedni bárhova is. Még az sem tűnne fel, ha valaki elrabolna.
Bár csak ugratni akartam, attól függetlenül benne lettem volna abban, hogy a suliig kísérgessem, ha esetleg egy fele lakunk, de nem hinném, hogy ez reálisan lehetséges, nem csak New York, Manhattan is elég nagy hely ahhoz, hogy elkerüljük egymást. És ahogy vetettem egy pillantást a ruháira, szerintem nem éppen az olcsó negyedben kapott magának szállást.
- Ha apád az orosz maffiához bármilyen módon tartozna, akkor nem reklámoznád nekem. Ha meg mégis így van... Há’ baszki, remélem senki sem durrant seggbe hazafelé – kacsintottam rá mosolyogva, szándékosan félreérthető megfogalmazást használva. Valami volt ebben a lányban, aki minden kis cinkosságomat előhozta belőlem.
- Szóval szép szemem van – bólintottam egyet – Rendben, ezt megjegyeztem. Amúgy nem tudom... Annyit szűrtem le, hogy nebáncsvirág biztosan nem vagy. A többit a jövőre bízom.
Itt vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást, és próbáltam elkapni a tekintetét pár pillanatra. Csak annak érdekében, hogy tudatosítsam benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Ezek után mondja azt bárki, hogy lelépős, lányokban zavart keltő ember vagyok... Még erre is odafigyeltem, holott egyáltalán nem szokásom.
- Óh, még nincs tizenegy óra... – lepődtem meg az ajánlatát, de végül éreztem, ahogyan egyre szélesebb lesz a mosolyom – Részemről rendben,kezdjük a koktélokkal, de feltétlenül olyan helyre menjünk, ahol kaja is van.
Tény és való, hogy az oroszok nagy ivók hírében állnak, de ettől függetlenül nem néztem volna ki egy ilyen pici lányból, hogy rögtön piálni akar.
- Akkor foglaljuk össze – sóhajtottam végül egyet – Polina vagy, úgy káromkodsz, mint egy férfi a köpködős kocsmákban. Ha valaki elhív lógni, egyből igent mondasz úgy, hogy a szemed sem rebben. A cuki kis szendvicsek meg egy jó kávé vagy tea helyett pedig inkább alkoholra vágysz.
Ezt valahol nekem is fel kellett fognom, mert éreztem, hogy a lány nemes egyszerűséggel extrább, mint amilyennek kinéz, legalábbis az eddigiek alapján. Ez pedig nekem rohadtul a kedvemre való volt.
- Azt hiszem kedvellek – fordítottam oldalra a fejem, hogy rá tudjak mosolyogni, és közben szedni kezdtem a lábaimat, hogy nehogy meggondolja magát – Viszont nekem te Polly leszel. Sokkal barátságosabb holmi Polinánál.


1 004 || ruha || lesz ez még jobb is

Visszagondolva az eddigi éveimre nem ért túl sok inger ahhoz, hogy bármiben is tapasztalt legyek. Magántanulóhoz híven be voltam zárva a négy fal közé és nem igazán léptem kapcsolatba velem egyidős egyénekkel. Nem voltak barátaim, nem volt társaságom, akikkel lehettem volna. Mindig csak magamra számíthattam, a zongorámra, a régi Dosztojevszkij könyvekre apám könyvesszekrényében és néha még Jekatyerina is besegített néhány dologban, amikor éppen nem volt túl szigorú és nem féltem tőle. Történt egyszer, hogy a családdal Pétervárra utaztunk megnézni apám legújabb operáját. Már hetekkel előtte nagy feszültség volt otthon. Mindenki félt, hogy esetlegesen nem vonz be annyi embert, mint amire a negyvenes éveiben járó Bazhanov számít. Mondanom sem kell, hogy az előadás hatalmas siker lett, ám engem mégsem az kötött le, hanem a körülbelül velem egyidős egyén, aki a főszereplő, meggyötört srácot játszotta. Becses nevén Arkadij, a srác, aki sokszor feldobta a tinédszer napjaimat, de még többször leküldött a mélybe.
Arkadijról már egészen pici kora óta megmondta volna bárki, hogy hatalmas jövő áll előtte. Az igazi áttörést apám operája hozta neki, mint nagyon sok más operaénekesnek. Onnantól kezdve elég gyakran megfordult nálunk Moszkvában. Kezdetekben eléggé félénk voltam előtte, de a fal idővel megtört és közelebb kerültünk egymáshoz. Az első csókomat is Arkadijtól kaptam, ahogy vele is vesztettem el a szüzességem. A kapcsolatunk sosem állt stabil lábakon, a fiú folyamatosan úton volt és ha éppen nem voltam a szeme előtt, akkor nem is keresett. Hosszú évek kellettek, mire rájöttem, hogy ez nem fog működni. Talán akkor léptem teljesen tovább, amikor rájöttem, hogy tényleg felvettek New Yorkba és végre elhagyhatom a szülőhazám.
Azóta sem volt más férfi az életemben és azelőtt sem. Talán majd itt, hiszen új életet kezdtem, nemde?
- Nem tudom pontosan, hogy hány kilométer van New York és Moszkva között, de körülbelül annyira távol van ide édesapám – rántom meg a vállam könnyedén. Furcsa róla beszélni és az meg még ennél is furcsább, hogy egyáltalán nem érzem a hiányát. – Apámat ismerve egyáltalán nem érdekli, ha valaki beárul. Egész gyermekkoromban másnak passzolt le és nem sokat foglalkozott velem – csúszik ki a számon.
Tudom, hogy nem kellett volna ezt mondanom, mert valószínűleg egy kicsit sem érdekli, de van az a szint, amikor nem tudja tartani az ember a száját. Én alapvetően amúgyis egy közvetlen embernek tartom magam, ha pedig éppen olyan dologról van szó, amit nem szívesen mondok ki, akkor a zenémen keresztül fejezem ki magam.
- Moszkvából, de szerintem egész Oroszországban hasonlóképpen káromkodnak, nem gondolod? – kérdezem mosolyogva. Nem vagyunk egy olyan nemzet, akik mindig kellő módon válogatják meg a szavaikat, de ettől legalább sebezhetetlenebbnek tűnünk, még ha ez nem is mindig igaz. – Most már te is igazán mondhatnál valamit magadról. Elsőre egy név is megteszi, ha már ennyire titkolózol, de ha így folytatod megunom és inkább beülök az előadásra – közlöm vele, s nem tudom, hogy komolyan gondolom-e. A srác már a nézésével elvarázsol, ám mégsem szeretem az ilyen játékokat. Túlságosan kíváncsi természet vagyok és egy idő után rendkívül idegesítőnek tartom, ha valaki így viselkedik. Ezzel szemben türelmesnek tartom magam, ám a türtelmem is véges.
- Miért nem? Milyen név illik hozzám, kedves Anonymus? – teszem fel a kérdést. Sosem gondolkoztam rajta, hogy ez nem illene túlságosan hozzám. Nincs vele baj szerintem, kellően nőies és nem is valami gyakori név. Jobb mintha én lennék az ezredik Léna, Olga vagy Kátya a családban meg az országban is.
- Na szép – rázom a fejem nevetve. – Biztosan feltűnne, mert egy idő után túl sokat tudok beszélni és furcsa lenne a hirtelen jött csend – nevetek fel jóízűen. Igazából valóban beszédes lennék csak eddig még nem volt időm az elmúlt éveimben kibontakozni. Még csak most kezdem bontogatni a szárnyaimat, s ki tudja, hogy milyen ember válik majd belőlem. Talán nem is vagyok olyan jó és ártatlan, mint amilyennek gondolom magam.
- Én viszont abban reménykedem, ha apám tényleg maffiózó, akkor kizárólag seggbe durrant és nem máshova – kacsintok rá egy széles mosollyal. Általában nem szoktam ilyeneket mondani az embereknek, de ezzel a fiúval túl könnyű beszélgetni. Olyan közvetlennek tűnik az elhallgatott információi ellenére is. Olyan embernek, akinek bármit elmondhatsz, mert tudod, hogy mindent megértene és mindenre lenne egy frappáns válasza. Első benyomásra legalábbis ilyennek tűnik nekem, aztán meg lehet, hogy hatalmasat tévedek. Végülis Arkadij sem volt olyan, mint amilyennek a kezdetektől gondoltam és hosszú idő kellett, hogy erre rájöjjek.
- Igen, szép szemed van – ismétlem meg az állítást. Sosem féltem bókokat osztogatni másoknak, hiszen én olyan keveset kaptam mindig. Ha valamit jól megcsináltam, akkor maximum egy hümmögéssel letudták az egészet vagy közölték, hogy most már pihenhetek. Itt mondjuk inkább a zenére, a zongorajátékomra gondolok. A külsőm sosem kapott elég bókot és magammal sem vagyok túlzottan elégedett. Alacsony vagyok és vékonyka, sápadt, a szemeim karikásak és a világosszőke hajam és kék szemem sem segít a helyzetemen.
- Kajálni is akarsz? Gyenge vagy – ugratom, de természetesen egyetértek vele. Nem szabad éhgyomorra inni, mert annak csúnya vége lenne és nem akarom, hogy a jóképű idegen már az első találkozásunk alkalmával a hajamat fogja, míg én a wc felé görnyedek.
- Úgy tűnik, hogy bármennyire próbálok elzárkózni az orosz sztereotípiáktól nem igazán megy – húzom el a számat. Nem igazán örülök ennek, de az ember egész életében megtartja a gyökereit, akár akarja, akár nem. – Te pedig, te vagy a srác, aki azt hiszi, hogy mennyire titokzatos lesz attól, ha alapvető információkat nem árul el magáról, pedig ez nem éppen itt kezdődik.
Csak mosolygok arra, hogy azt mondja nekem, hogy azt hiszi kedvel. Nem akarok több reakciót adni erre, hiszen nem vagyok azaz ember, aki oly könnyedén kifejezi az érzelmeit.
- Sosem becézett még senki.
Egész életemben a teljes nevemen szólított mindenki, ami eléggé személytelen, de nekik ez volt a megszokott. Barátok hiányában pedig sosem sikerült ezt megtapasztalnom. Még Arkadij is mindig Polinának hívott.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

Ez a család téma egy picit talán mindig érzékeny lesz az emberek számára, és nekem egyáltalán nem volt tervben az, hogy szegény lánykát teljesen tönkrevágjam lelkileg az apukás megjegyzéseimmel, és valahol... Reménykedek is abban, hogy ez nem történt meg. Magam sem tudom, hogy miért, de képtelen voltam hova tenni azt a brutális érzést, hogy én őt márpedig ismerem valahonnan, és pont emiatt döntöttem úgy, hogy talán itt az ideje újra megismerni őt... Viszont mindezt nem szándékoztam az orra alá dörgölni, mert a végén még valami tapadós baromarcnak hisz, aki mindenáron maga mellett akarja tudni. De volt benne valami... Amit úgy éreztem, hogy meg kell fejtenem, és ez a feladvány tette annyira izgalmassá az egész személyét, hogy ezáltal már most elkönyveljem: megtaláltam az egyik ismerősömet New Yorkban, és kifejezetten hamar tettem ezt. Örültem neki, hogy nem kell majd állandóan csak a bátyám nyakán lógnom, mert mi ketten annyira különbözőek voltunk, hogy szerintem hosszútávon a napi kötelező társalgásokon kívül nem feltétlenül leszünk képesek elviselni egymást.
- Akkor azt hiszem jó helyen van ott édesapád, te pedig itt – bólintottam arra, amit mondott, majd egy cinkos kis vigyor kíséretében folytattam – Legalább akkor nem kell megjátszanom magam előtted. Így akár orosz maffia is lehet az apád, akkor sem röpítene golyót a seggembe, ha tényleg csúnyán bánnék veled.
Azt kimondatlanul, a levegőben lógva hagytam, hogy természetesen nem szándékoztam ilyet tenni. Bár sokan azt hiszik rólam, hogy egy elfajzott, túlkoros tinifiú vagyok, ettől függetlenül kifejezetten meglepődnének páran, hogy ha elmesélném az általam képviselt értékrendeket. És talán pont az a legszomorúbb, hogy a családom lenne a legjobban kiakadva azon, hogy talán még sem vagyok annyira hülye, semmirekellő és feketebárány, mint ahogyan azt ők gondolják.
- De ha alapjáraton rossz apa volt, akkor talán nem is feltétlenül baj, hogy mindig lepasszolt – vontam meg a vállam végül – Legalább nem kellett szenvedned miatta.
Mert az biztos, hogy a mi családunkban ez már nem volt így. Dima talán egy beletörődő embertípus volt, de nálam ez valamiért nem használt. Mivel nagyjából akkor gazdagodott meg a családunk, amikor 3 éves forma lehettem, így nekem nem volt nevelőm, és a többi normális gyerekkel ömlesztve jártam óvodában is. Az óvónéni pedig elkövette azt a hibát, hogy amikor pici Pavel az ölébe lett ültetve, azto mondta neki, hogy bármi lehet belőle. Válhat herceggé, a fehér lovon, lehet bőrdzsekibe burkolt testű, motorral járó sötét lovag, de akár a sárkányokat is meglovagolhatja, ha ahhoz van kedve... Én pedig az amúgy gyönyörű és kedves óvónéni minden szavát ittam, és ennek hála makacsul ragaszkodni kezdtem a zenéhez... Mert talán a zene volt az én fehér lovam, amit bőrdzsekiben, a motoromon ülve éreztem a leginkább magaménak. Kívülről sötét lovagnak tűntem, aki meg akarja lovagolni a sárkányokat, de belül ugyanolyan fehér lovon ülő herceg voltam, mint a többi srác... De ezt körülöttem mindenki túlgondolta, nekem pedig ebből volt elegem.
- Mi van, ha azért titkolózom, mert maradásra akarlak bírni? – pillantottam a lány kék szemeibe, majd enyhén lehajoltam, hogy jobban láthassam az arcát – Ha azt szeretném, hogy a holnapi napot is ellógd velem? Ha elárulom a nevem, olyan leszek, mint a többi srác körülötted, én pedig szeretek különleges maradni... Szóval mit szólnál egy P-hez kezdetnek? A nevem kezdőbetűje P. A vezetéknevem pedig Dragunov. Választhatsz, hogy hogyan szeretnél szólítani, és egyszer majd elárulom a nevem is.
Tesztelni akartam? Vagy pedig szerettem volna, ha ténylegesen mellettem marad? Fogalmam sincs lényegében mi volt a célom ezzel az egész játékkal, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog beülni az előadásra. Lehet, hogy a professzor háklis a későkre, és rögtön betenné a rossz kislányok közé... A jövő héten még hivatkozhat betegségre, azonaban ha most elkésik, akkor hajaj... Lehet ennek kifejezetten rossz vége lenne.
- Semmiképpen sem egy orosz név – vontam meg a vállamat – összességében ha nem hallottalak volna két perccel ezelőtt káromkodni, akkor meggyőződésem lett volna, hogy például svéd vagy. Abból is egy amolyan... Aimee féle lány.
Éreztem, ahogyan enyhén összeszűkülnek a szemeim, ahogyan vizslattam a vonásait. Kétségkívül gyönyörű a lány, viszont mellette túlságosan angyalinak is hatott ahhoz, hogy orosznak gondoljam. Mondjuk az öltözéke alapján pont nem egy angyalka vagy egy kis virágtündér jutott eszembe róla, de jobban belegondolva... Eddig meg sem figyeltem, hogy mi van rajta, annyira az arcára fókuszáltam rá. Azt hiszem, hogy ha be kellett volna mutatni azt, hogy milyen lányok tetszenek nekem, akkor csak a vállára csaptam volna a két hatalmas mancsom, és közöltem volna, hogy ő...
- Ezt a jó szokásodat tartsd meg, kérlek – vigyorodtam el, miközben zsebrevágtam a kezeimet – Mondjuk vicces, hogy akár én is lehetnék az orosz maffia tagja, vagy egy szimpla rosszfiú is, aki szép lányokat cserkész be. Simán leálltál velem társalogni bár az tény, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem fogod szétrúgni a seggem két pillanaton belül.
És ha már ennyire belemelegedtünk ebbe a segg témába... a következő megjegyzésével megint terítékre került a hátsó részem, ami már-már bizseregni kezdett a sok emlegetés hallatán, és ha egy picit is szégyenlősebb srác lennék, akkor minden bizonnyal már helyet foglaltam volna a földön. Szerencsémre ilyen gondjaim nincsenek, szóval egyszerűen csak elvigyorodtam, és megvontam a vállam.
- Végül is, mindig annak a híve voltam, hogy teljes életet kell élni, és ki kell próbálni mindent. De ettől függetlenül nem szerepel a bakancslistámon az álatalad felhozott dolog. Majd feltétlen jelezni fogom, ha ez változna, innentől csak a te apukád seggbe durrantására fogok vágyni – kacsintottam rá, majd kinyitottam előtte az egyetem ajtaját, és épp annyira álltam el az ajtóból, hogy előre tudjon menni. Azt hiszem ő volt az első csaj, akinek a haján csillanó napfényt néztem meg ilyenkor, és nem a fenekét.
- Köszönöm – vigyorodtam el – Tudod, nekem van a családban egyedül zöld szemem és sötét hajam. Mindenki szőke nálunk. Néha elgondolkozom azon, hogy anyám valószínűleg félrekúrt, vagy pedig csak összecseréltek egy másik babával kiskoromban.
Magam sem tudom, hogy végül ezt miért mondtam ki így hangosan, de ha minden alkalmat összeszámolok... Szerintem ez volt az első olyan, hogy valakivel megosztottam ezt a bizonyos dolgot. A barátaimnak sosem meséltem a családomról, a bátyámmal, szinte alig találkoztam, ezért mondhatni a viszonyunk semmilyen sem volt.
- Éhes vagyok! – emeltem fel rögtön mind a két kezem védekezőleg – Nem lehet éhes az ember? Szerintem neked is enned kéne, mert ha meg teljesen kiütöd magad, akkor nekem kell elcipelnem a... Nem is tudom hova. Szóval kénytelen lennél hozzánk jönni, aminek nem tudom mennyire lenne jó vége.
Persze itt semmi disznólkodásra nem kell gondolni, eszemben sem volt megrontani a lányt részegen, egyszerűen csak... Nem akartam Dimának magyarázkodni, hogy miért fekszik egy csaj, szobámban, aki teljesen kiütötte magát. Ő nem az a fajta, aki csak úgy csapatná.
- Akkor talán itt az ideje, hogy valaki elkezdje – mosolyogtam rá kedvesen – Hidd el, engem se nagyon, de csak azért, mert nem igazán teszi lehetővé a nevem. Részben ezért nem is érzem fontosnak, hogy eláruljam. Nem az fog emberré tenni, ahogy szólítanak.
Magam sem tudom, hogy honnan jöttek ezek a mélyre ható gondolataim, de most már kifejezetten kezdtem zavarba jönni saját magamtól, így inkább gyorsan megráztam a fejem, és előkaptam a farzsebemből a mobilomat.
- Figyu, keressünk valami jó helyet értékelések alapján... Vagy ha esetleg már ismersz valamit, akkor szólj nyugodtan, én csupa fül vagyok – rá is emeltem rögtön a pillantásom, miközben párszor áttúrtam az arcomba tapadt, kócos tincseket. Igazából csak kíváncsi voltam, hogy ő milyen helyet választana, ezért már a kezébe is nyomtam az aranyszínű Iphone-om és vártam.


1 294 || ruha || lesz ez még jobb is

Egész életemben meggondolatlan voltam. Tipikusan az a lány, aki hamarabb beszélt, minthogy gondolkozott volna. Olyan jó lenne ezt a tulajdonságomat elhagyni, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem egyszer kotyogtam ki Jekatyerinának gyermekkoromban, hogy apukám milyen rosszul bánik anyukámmal, pedig a főnökéről volt szó és ezek olyan információk voltak, amihez a nevelőnőnek semmi köze sem volt. Mondjuk ma már jobban belegondolva az idős nő jobban volt a családom a szigoruúsága és a maradisága ellenére, mint a tulajdon családom. Attól függetlenül, hogy édesapám folyton úton volt, még anyám ott lehetett volna mellettem, de többre tartotta a saját szépségét, mint az egy szem lányát. Talán egy napon belátják, hogy ők az igazi okai annak, amiért egyenesen New York-ig menekültem. Abban az országban élek jelenleg, amivel mindig is konfliktusa volt Oroszországnak. Elég csak egy kicsit visszamenni a történelembe és a Hidegháborút felidézni.
- De az is lehet, hogy éppen utazik máshová vagy már az adott helyen van. A munkájából kifolyólag nem tölt sok időt egy helyen. New York-ban biztosan nincs, azt tudnám – magyarázom még mindig. Igazából jól tudom, hogy nem érdekelheti a srácot, egy random lány vagyok a számára, akinek még a nevét sem tudja és az pedig a rossz apukájáról mesél. Mondjuk csak felszínesen, pont az ízlésesség határán belül maradva. – Csúnyán akarsz bánni velem? Hajrá Mr. Titokzatos! – nevetem el magam. Meg tudom védeni magam, de nem hiszem, hogy menne neki. Nem tűnik tipikus rosszfiúnak, akik lányokat bánt meg szabadidejében, de ártatlannak sem mondanám. Valahol a kettő között. Legalábbis ez az első benyomásom, talán később kiderül.
- Tapasztalatból mondod vagy valahol olvastad? – teszem fel a kérdést szemöldök vonogatva.
Nem vagyok pszichológus, nem látok el az emberek lelkéig. Sokszor észre sem veszem azt, ami a szemem előtt van. Ezt még továbbra is annak tudom be, hogy elzárva éltem le az életem eddigi szakaszát. Biztosra veszem, hogy ez a kiszakadás, ez a pár év New York-ban olyan lesz számomra, mint a súlyos betegnek az orvosság. Meggyógyít, új erőre kapok majd, s lehet, hogy egy napon haza tudok majd térni Moszkvába. Nem zárkózok el attól, hogy újra Oroszországban éljek, mégiscsak az a szülőhazám, az igazi otthonom. Most mindössze szükségem van egy kis szünetre, levegő változásra. Arra, hogy bejárjam a világot, míg önmagamat keresem.
- Akkor fogok eltűnni, ha a nevedet sem árulod el. Talán sorozatgyilkos vagy, aki a sikátorba berángatva fogja elvágni a torkomat – lehet, hogy túl sok krimit néztem és olvastam, de valahogy még ezt is elképzelhetőnek tartom. Persze jól tudom, hogy ez a srác ilyet nem tenne, de más gyanús alakok simán. – Azt mondod P betűvel? Piotr? Polikarp? Prokhor? Potap? Pavel? Porfirij? – mondom ki az összes P betűvel kezdődő orosz nevet, ami eszembe jut. Ugyan még mindig nem száz százalék, hogy ugyanolyan nemzetiségűek vagyunk, de van rá egy sanda gyanúm. Értette a káromkodásom, illetve az akcentusa és a vezetékneve is valamennyire árulkodó. Aztán a végére az is kibukhat belőle, hogy ukrán vagy bolgár.
- Nekem nincs bajom a keresztnevemmel. Ez sem tipikus minden orosz lánynál. Nem vagyok én Jelena vagy Irina – rántom meg a vállam. – Sokan mondták már, hogy kinézetre inkább skandináv vagyok. Talán csörgedezik is az ereimben ilyen vér, de még nem végeztem családfa kutatást, hogy ezt biztosra meg tudjam mondani neked. Egyébként az Aimee csúnya név, akkor már inkább lennék Ingrid vagy Lieke – szállok vele harcba. Nehogy már egy olyan srácnak legyen igaza, aki itt játsza nekem az agyát, hogy ő mennyire titokzatos. Az a baj, hogy tetszik ez a játék és valójában a srácot is túlságosan vonzónak tartom, hogy megforduljak és itt hagyjam. Mással talán már megtettem volna.
- Azt mondod simán lehetnél az orosz maffia tagja. Orosz vagy, mint én. Lebuktál, én meg kitaláltam. Bibibibibiiiii – tapsolok magam előtt, mint egy ötéves kisgyerek, aki végre megnyert valami játékot az idősebb testvérével szemben. – Nem félek tőlek, nem tűnsz gonosznak egy pillantásra sem.
Tényleg így gondolom. A srácban van valami, ami teljesen meggyőz arról, hogy ő egyébként jó fiú. Lehet, hogy csak a külvilág felé mutatná az ellenkezőjét. Egyszerűen nem tudom, mert még nem tudok kimenni belőle. Rossz emberismerő vagyok. Hogyan is lehetnék jó, ha körülbelül egy kezemen fel tudnám sorolni azokat, akiket ténylegesen is megismertem?
- Mindenképp szólj – nevetek fel jóízűen, majd az egyetem kijáratához érve látom, hogy udvariasan megtartja az ajtót és maga elé enged. Élek a lehetőséggel és gyorsan elészökkenek. Az ajtó előtt megállok, hiszen mellette szeretnék menni. Nem szeretek úgy társalogni valakivel, ha az egyik fél előrébb vagy hátrébb van, hiszen akkor nem láthatjuk rendesen a másikat.
- Nem feltétlenül a szüleidre kell hasonlítanod. Lehet, hogy ezer íziglen is visszaütöttél és akkor volt egy olyan kinézetű Dragunov, amilyen te is vagy. Az én apukám barna hajú, barna szemű. Édesanyámnak nagyon világbarna haja van és szürke szeme. Én szőke lettem kék szemmel, testvérem nincs – világosítom fel. Nem hinném, hogy mástól lenne. Azaz évek során már rég kiderült volna, ha meg nem akkor érezné az ember és nem poénkodna ilyenen.
- Tudok vigyázni magamra, Dragunov – rázom meg a fejem lemondóan. – Hozzánk? Kivel élsz? – kérdezem hirtelen, mintha csak ennyit fogtam volna fel az egész mondókájából. Mélyen, legbelül abban reménykedek, hogy azt válaszolja valami haverjával, testvérével, leszbikus barátnővel. Miért gondolok ilyenre és miért érzem, hogy a szívem picit hevesebben ver azért, hogy megtudjam az igazat? Ha kiderülne, hogy barátnője van vajon hirtelen fejfájásra hivatkozva lemondanám a nap további részét?
- Nagyon bölcs vagy, de azért tényleg érdekelne a neved. Több dolgot tudsz már rólam, míg én rólad szinte semmit – válaszolom. Persze a vezetéknevét, a keresztnevének a kezdőbetűjét és feltehetően a származását már tudom, de ennyi. Ezzel szemben ő tisztában van már a nevemen kívül azzal is, hogy édesapám nem a legjobb apuka a világon, Moszkvából jövök és nem maffiózó családból.
- Ha kajáról van szó miért nem veszünk valami street food-ot aztán pattanunk be az első legsittesebbnek tűnő kocsmába? – kérdezem teljesen komolyan. Nem akarok én puccos helyeken enni, ahogy inni sem szeretnék a legdrágább helyen. A szüleimmel mindig a legjobb helyeken voltunk és ezt már szeretném elengedni. Meg akarom találni magamat és ezt csak úgy kezdhetem el, ha levetem a megjátszott, puccos stílusomat, amit mindig is tanítottak nekem.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

Szerettem volna megfejteni a lányt, de mégsem örültem volna annak, ha mindent megtudok róla. Általában már az első találkozások során könnyedén eldöntöm, hogy valakit kedvelek-e vagy sem, és szerencsére ez neki pont a javára fordult, ami végett hát... Én vagyok a leginkább szerencsés, nem? Mert bár alapvetően nem nőzni jöttem ide, magam elől sem tudnám letagadni, hogy kifejezetten bájosnak tartottam az arcát, az öltözködési stílusa meg valahogy csak... szexi volt. Szóval egyfajta kettősséget éreztem vele kapcsolatban, ami éppen annyira keltette fel az érdeklődésemet, hogy meg akarjam ismerni... De úgy rendesen. Valamiért nem érdekelt az, hogy amúgy mennyire jó lábai vannak abban a nadrágan, amit magára vett, mert a válaszai voltak annyira frappánsak, hogy a személyiségével vegyen le a lábamról... Már ha ilyen megtörténhet. Talán korai ezt gondolni, de határozottan azt gondolom, hogy kedvelem a velem szemben álló lányt, és ez valahol egy picit ijesztő is volt.
- Valamennyire megnyugtató ez a tény – vigyorodtam el – Gondolom sejted mennyire vagyok az apukák kedvence.
Ez mondjuk szó szerint virított rólam, hiszen a rakoncátlan tincseim, amik szanaszét göndörödtek a fejem tetején, és a hamiskásan csillogó, zöld szemeim mások szerint egy tipikus fuckboyt – jó, ebben némi igazság van – takartak, amire csak még egy lapáttal tett a furcsa stílusom, a tetoválások, a dohányzásról meg nem is beszélve... Plusz ugye a zenész mivoltom is azt sejteti, hogy megdugok mindent ami él és mozog. Viszont ha mindenki ennyire felszínes velem, akkor mondhatni teljes mértékben képtelen meglátni azt, hogy talán van némi lélek is bennem, pedig... Szerintem sokan meglepődnének. Mindenesetre egyelőre a lánynak sem volt érdekem megmutatni a valódi énem, szóval maradtam a kis csipkelődős, menő srác, aki folyamatosan fürkészi, és egyszerűen csak titkolózik.
- Dehogy akarok csúnyán bánni veled – tartottam fel mind két kezemet – Jelen esetben úgy érzem magam, mintha legalábbis egy pók lennék. Jobban félek én tőled, mint te tőlem. Nem akarom tudni, hogy mekkora pofont tudnak lekeverni azok a pici kezek.
Legalábbis az alapján, ahogyan elkáromkodta magát, egyáltalán nem tűnt egy elveszett lánykának, holott első pillantásra... Mindent kinéztem volna belőle, csak azt nem, amit végeredményben megkaptam. Sokkal nagyobb szája van, mint azt hittem volna, de egyelőre nem volt kedvem fölénybe helyezni magam. Jobb neki, ha elhiszi, hogy kettőnk közül ő vezet, aztán amikor majd nem számít rá, lecsapok... Mert ilyen az én formám, azt hiszem.
- Talán mindkettő. De inkább az első. Úgy nézek ki, mint aki könyveket olvas? – vigyorogtam el magam. Igazából alapvetően szerettem olvasni, és rengeteg regényt fogtam gyerekkoromban a kezemben, és a versekért is különösen odavoltam mindig, csak ezt sosem mondtam senkinek, mások meg nem kérdezték. Pont ezért kezdtem el inkább írni az asztalfióknak, amit később meg tudtam zenésíteni. Persze nem volt szándékomban, hogy leleplezzem magam előtte rögtön, szóval inkább adtam egy kitérő választ. A családomról beszélni különösen fájó pont, mert lényegében nem is tartozom közéjük. Talán Dima az egyetlen, akinek ha elmagyaráznám a saját oldalamat képes lenne megérteni a dolgokat, de erre egyelőre még nem állok készen. Mondhatni vártam, hogy a sült galamb a számba repüljön, és ő el tudja fogadni azt, hogy én nem vagyok olyan, mint szerény személye... De ezt elég nehéz úgy elérni, hogy nem nyíltam meg neki. Konkrétan tőle vártam el mindent... Hogy elfogadja a tivornyázásokat, a cigit, amibe hajlamos vagyok olykor némi füvet is belekeverni, ha éppen olyanom van. Hogy ne nézzen rám ferde szemmel, pedig igazából semmit sem teszek annak érdekében, hogy ez megvalósítható legyek.
- Minden bizonnyal az vagyok – vigyorogtam el, majd kitártam mind a két karomat – Tessék csak, motozz meg! Garantálom, hogy semmit sem találsz majd nálam. Egy darab ceruzát, pénztárcát, és papírdarabot gyűrtem bele a zsebeimbe. Felkészült vagyok az első napomon, vagy mi.
Persze még így is felkészültebb voltam, mint kellett volna, hiszen lényegében tettem pár kört, csináltam egy terepszemlét, aztán szépen mentem a dolgomra... És úgy néz ki az első édes kislányt is sikerült bűnbe csábítanom.
- Melyik illik szerinted hozzám a legjobban? Gondolom a Pavelre szavaznál, mert annak olyan szexi hangzása van... De ki kell, hogy ábrándítsalak. A Polikarp nyert, és általában Karpinak becéznek.
Ritka humoros kedvemben lehettem, ha ilyen durván be tudtam oltani magam, de csak vonogattam a vállam az egészre vigyorogva. Amúgy alapvetően utálom, hogy ha becézgetnek, mert a nevem nem is nagyon teszi ezt lehetővé. A bátyám szokott Pavcseknek hívni, amit talán hatévesen még értékeltem is, most viszont ha egy mód van rá, maradnék a Pavelnél. Legalább könnyen megjegyezhető, és vannak ezerszer gázosabb orosz nevek is ennél.
- Szép név a Polina – bólintottam rá – De nem hozzád. Amúgy meg az Aimee kifejezetten cuki hangzással bír. Egy Ingrid megintcsak túl kemény hozzád, de a Lieke tetszene rajtad azt hiszem.
Persze elég félreérthetően fogalmaztam meg azt, amit mondani akartam, de ettől függetlenül szükségesnek találtam leharapni a mondat végét. Korai lenne még elkezdeni udvarolgatni neki, majd... Pár hét múlva ha ugyanilyen erős érdeklődést mutatok felé, talán félvállról odavetem neki, hogy „Amúúúgy, ma is csinos vagy”, de ennél többet nem hiszem, hogy ki tudnék préselni magamból. Legalábbis most még határozottan nem.
- Legyen... Nyertél – forgattam meg a szemeimet vigyorogva, majd folytattam – A nyertesnek kéne valami díj is, nem? Elég, ha állom az italod, vagy szeretnéd, hogy vegyek neked valami relikviát?
Mert azért a szüleim legalább arról gondoskodta, hogy hozzáférjek a bankszámlájukhoz, és egy kártyát mindig rámsóznak. Az már egy másik kérdés, hogy alapvetően hiúbb vagyok, mint a legpicsább nő a világon, és többet költök egy seregnyi tinilánynál, de valamiért ezt nem nehezményezik... Talán azért, mert Dmitriből gazdagodtak meg... Így könnyű más pénzét szórni, és ezzel együtt befogják az én számat is. Tökéletesen számító szülők, perfekt számításai készen is vannak.
- Azért ne jelentsd ki ezt ennyire magabiztosan – vetettem rá, egy átható pillantást. Az a baj, hogy már eldöntöttem, hogy meg fogom szerezni magamnak így vagy úgy, de... Tudom, hogy akarok még vele találkozni, ezzel szemben azzal is tisztában vagyok, hogy kapzsi, és önző természetem van, szóval valószínűleg nem csak egy találkozóra fogja futni... És bár most még viszonylag könnyen visszafogom magam, mert nem ismerem annyira, hogy bármiféle lépéseket tegyek felé, de ettől függetlenül túlontúl szimpatikus nekem ahhoz, hogy ezt könnyen fenntartsam a későbbiek során is... És én magam is érzem azt, hogy ha ez nem fog változni, akkor idővel el fogok kezdeni felé közeledni talán férfiként is... Mert ő nem olyan lány, akivel barátkozni akarok.
A lelkesedésén csak elmosolyodtam, miközben megtartottam neki az ajtót. Bár most az egyszer udvarias akartam lenni, ettől függetlenül egy picit lepillantottam, hogy hátulról is megszemlélhessem magamnak a lányt és hát.. Pollyn nem igazán lehet hibát találni, legalábbis ha mondjuk lapos segge lenne, akkor azt mondanám, hogy nem érné meg felszedni, de így... Azt hiszem ha másra nem, de egy menetre isten bizony összeszedem magamnak.
- Fura szerzetek vagyunk mind a ketten – vontam fel a szemöldökömet – Nálunk meg ponthogy mindenki szőke hajú és kék szemű, ráadásul egyenes hajjal. Erre én... Lefogadom, hogy ha fésülködnék, minden bizonnyal beletörne a cucc ebbe a madárfészekbe a fejem tetején. Csak tudod a személyiségemet illetően is inkább úgy érzem magam, mintha valami kívülálló lennék.
Ezt már csak nagyon halkan tettem hozzá, mert nem akartam sajnáltatni magam. Egyrészt nem volt itt annak az ideje, hogy mélyebben belemenjünk ebbe a bizonyos család témába, de valószínűleg már levághatta, hogy én vagyok a feketebárány, a rosszfiú, az alaptalanul megcibált, tékozló fiú a sajátjaim oldalán. Legalábbis elsőre mindenki ezt veszi le rólam, és általában ezért nem is nagyon szocializálódok a világ felé. Mert gyűlölöm bizonygatni, hogy milyen a személyiségem.
- A bátyámmal élek. Dmitri Dragunov, talán hallottál róla, igen az a Dmitri Dragunov. A balettáncos – mondtam neki egy kicsit feszengve. Nem feltétlenül számítottam arra, hogy el fogja hinni, mert tényleg Dima és köztem minimális hasonlóság sem volt megfigyelhető. A személyiségünket, meg... Inkább hagyjuk. A szent agglegény, és a csúnya meg gonosz öccse... Kicsit felbasz ez a hasonlítgatás, mert biztos vagyok benne, hogy Dima is tud csúnyán viselkedni, meg én sem vagyok annyira rossz, mint ahogyan beállítanak.
- Annyit segítek, hogy az előbb felsoroltak között van a nevem, de nem a Polikarp az. Azt hiszem azzal a névvel már nem élnék – húztam el a számat végül, de így viszont már nagyon nem marad választása. Amúgy is adtam neki egy kis segítséget, amikor a Pavelt emeltem ki az összes többi férfi név közül.
- Na ez már tetszik – vigyorodtam el a javaslatán – Idefele láttam egy Gyrosost, szeritnem az bőven megteszi, viszont remélem, hogy nem kell majd megvédenem téged a sittesnek ítélt helyen. Szar lenne már az első New Yorkban töltött héten bajba keveredni, nem?
De azért elég csibészes vigyor ült ki az arcomra, ami azt mutatta, hogy nem bántam volna, ha ilyesmi történik. Dima talán annál inkább, de ezzel inkább nem akartam foglalkozni, inkább csak átvetettem a lány vállain a karomat, lazán lógatva lefelé a nyaka mellett és megindultam az említett hely felé.
- Legyek úriember és meghívjalak kajára is? Úgy illik, nem? – alapjáraton nem úgy illik, kivéve ha randiról van szó... Ezt én is tudtam, de azt hiszem, hogy egy amolyan sittesfélében benne lettem volna. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, érzékeltem is, hogy mennyire közel van az arca az enyémhez, így pedig még inkább ismerősnek tűnt, ami kezdett már egyre jobban zavarni.
- Amúgy ne haragudj, de... Mi korábban tuti nem találkoztunk még? Csak mert már a találkozásunk óta az az érzésem, hogy nem most látlak először – Talán rögtönzött nyálas, romantikus szövegnek hangzik ez, de esetünkben ténylegesen indokolt volt a kérdés. Magam sem értettem, hogy miként létezhet ilyesmi, de ezen a szent helyszínen nyúzzanak meg, ha nincs igazam ebben a dologban.



1 562 || ruha || lesz ez még jobb is

Ez a titokzatosság sok embernek bejönne, ám én sajna nem vagyok közéjük való. Inkább zavar egy kicsit, minthogy fenttartja az érdeklődésemet. Egész életemben halk suttogások között éltem. A szüleim nem nagyon osztottak meg velem dolgokat és egy-egy elkapott félmondatból kellett mindig összeraknom a puzzle darabjait. Pont ezért már eléggé kiéleződtem abban, hogy jól következtessek és találjam ki a dolgokat többnyire elsőre. Mást már régen itt hagytam volna, de van ebben a srácban valami, ami ránt magával, pedig még csak most láttam életemben először. Szeretném megtudni, hogy mi ez az érzés, miért gondolom azt, hogy időt kell rá szánnom. Talán már az is megfogott, hogy ő az első ember, akivel lényegében beszélgetésbe bonyolódtam mióta felköltöztem, ami valljuk be, nem volt régen. Ettől függetlenül nem jellemző rám ez. Ennyire közvetlen sem voltam soha, nem mondjuk mintha lett volna kivel.
- Ha már a sztereotípiákat nézzük, akkor elmondom a legtöbb ember mit gondolhat rólad. Persze ez nem jelenti azt, hogy fedi is a valóságot. Először is, ha rád néznek az emberek valószínűleg azt gondolják, hogy el sem jutsz arra a szintre, hogy találkozz a szülőkkel, mert nem akarsz komoly kapcsolatot. Ha pedig megtalálod azt a lányt, akivel mégis, akkor biztos nem szeret se apuci, se anyuci. Hogy miért nem? Szabadbölcsész vagy, mint én, azaz nem biztos a jövőd egyáltalán. Lehet bejön és valami menő multinál fogsz dolgozni, de lehet, hogy valamelyik étteremben mosogatsz majd. Aztán ott a csábos külső, egy mosoly és a legtöbb lány ledobja a bugyit, a tetkók és sorolhatnám – magyarázom neki egy szuszra. – A legtöbben ezt gondolnák rólad, de szerintem ez hülyeség. Ha tényleg ilyen lennél, akkor nem jönnél itt a titkolózós szöveggel, hanem rögtön dicsekedésbe kezdtél volna. Remélem ebben igazam van – mosolygok rá és csak reménykedni tudok abban, hogy nem sértettem meg. Nem én akarok lenni az a lány, aki két perc után elmondja neki ezeket és be is talál. Aztán meg sértődötten elrohanna, mint az ilyen fiúkra jellemző.
- Mitől tűnök én neked félelmetesnek? – nyomom meg az én szócskát. Világéletemben pici voltam, vékony és szőke. Nem éppen az a típus, aki bárkivel is harcba merne szállni, de ha vitáról van szó elég szépen ki tudom nyitni a számat. Már ha úgy hozza a szituáció. Arkadijjal voltak vitáink és akkor általában elég szépen elengedtem magam, de ha a szüleimről vagy Jekatyerináról volt szó, akkor az esetek nagyobb részében csendben maradtam.
- Nem tudom. Ez egy olyan tulajdonság, amit nem ítélhetsz meg első ránézésre. Például én nem vagyok oda az olvasásért – válaszolom őszintén. Talán ő is így van vele, de az is lehet, hogy szabadidejében folyamatosan a könyveket bújja. Végülis bölcsésznek jött és nekünk elég sokat kell olvasni. Többet, mint a többi egyetemistának, szóval lehet igazságalapja. Viszont az is lehet, hogy azért jött ide, mert ehhez volt elég pontja, ehhez voltak könnyebben megszerezhetőek a jó pontszámok az érettségi vizsgán és csak azért van itt, hogy ne legyen otthon. Ez esetben eléggé rám hajazna az egész, de a családtól való menekülés nem feltétlen egyedi probléma.
- Tudod, mikor idejöttem elhatároztam, hogy jó kisdiák leszek és bejárok az órákra, barátkozok meg ilyenek, amiket az emberek szoktak csinálni. Életemben először emberek között tanulok és nem magánúton és már az első nap elmegyek inni valami random sráccal óra helyett. Hát nem hihetetlen? – nevetem el magam. Talán ha nem hallanám a beszédén, hogy ő is hazai, akkor nem ragaszkodnék ennyire a társaságához vagy én már nem tudom. Csak próbálok indokokat keresni ezzel kapcsolatban.
- Polikarp? Az majdnem Polly, pont ezt a becenevet adtad nekem is. Innentől ugyanúgy hívnak bennünket – mosolyodom el. A Polikarp ugyan nem tartozik a leggyakoribb nevek közé, de néhányan szívesen adják ezt az újszülött fiúgyermeküknek. Ezek a csöppségek az óvoda és az iskola során rengeteg bántásnak vannak kitéve. Mennek a szóviccek a nevével kapcsolatban még akkor is, ha egyébként egy tök jófej, aranyos srácról is van szó. – Egyébként szerintem kamuzol, kedves Polly – kacsintok rá. Direkt választhatta ki a legcsúnyabb nevet a felsoroltak közül.
- Szóval azt mondod, hogy az Ingrid túl kemény hozzám. Ebből arra akarsz utalni, hogy azt feltételezed rólam, hogy kis törékeny kislánynak tűnik? – a mondatom végére felemelkedik a szemöldököm. Tudom, hogy nem gondolja ezt, hiszen már elszólta magát, hogy valószínűleg egy elég nagy pofont tudnék adni neki. A két kijelentés kizárja egymást, de sosem tudni semmit.
- Elsöprő győzelmet arattam, két ingyen italt is megérdemlek – kacsintok a srácra. Természetesen nem gondolom komolyan és nem kell adnia nekem semmit. Apa dögivel utalja a pénzt folyamatosan és míg nem az én keresetem, addig nem féltem. Sosem foglalkoztam velem eleget, hogy ne költsem el a pénzüket felesleges dolgokra. Vagy éppen olyan ereklyékre, mint az alkohol, amitől ugyan rendkívül jól érzem majd magam, de ezzel ellentétben másnap az ágyamból sem fogok tudni kikelni. Ha most meg tényleg elkezdünk rendesen vedelni, akkor lehet az a másnapos érzés már az éjszaka folyamán felül fog kerekedni rajtam.
Tényleg nem gondoltam volna, hogy az első napom az egyetemen így fog telni. Bemegyek egy előadásra, de nem találom a termet, aztán elkáromkodom magam az anyanyelvemen és a roppant helyes srác, aki véletlenül arra császkál ugyanazt a helyet keresve orosz és értette, hogy mit mondtam. Aztán még piálni és elmegyünk. Mi ez ha nem az igazi szabad életérzés?
- Érdekes – konstatálom magamban. – Tényleg lehet, hogy nagyon régre ütöttünk vissza, a haj- és szemszín nem feltétlen igazolja a rokonságot. Inkább a vonások, a személyiségjegyek – teszem hozzá apró kiegészítésként. Mondjuk amennyire én ismerem a családomat, az utóbbit meg sem tudom állapítani. Egyszer láttam, hogy a szüleim elengedték magukat, de akkor már elég sok vodka volt bennük, az alkohol meg torzíthatja a személyiségjegyeket.
- Tudom, hogy ki. Apám zeneszerző, Konstantin Bazhanov. Már hallottam tőle a nevét több alkalommal is, talán még táncolhatott is az apám által szerzett zenékre, nem tudom – rántom meg a vállam. Túlságosan is közömbösen válaszolok. Lehet, hogy büszkeségből hozta fel és nyomatékosította, hogy kicsoda a bátyja. Őszintén próbálok elmenekülni a híres emberektől, de nem feltétlen sikerül. Nem is akarom tovább taglalni ezt a témát.
- De kár, hogy nem vagy te is Polly! Pedig illene hozzád – húzom el a számat. – Pavel vagy, azt hoztad fel az előbb is. Pavel Dragunov – ismétlem el a nevét, hogy beleivódjon az emlékezetembe. Szeretném, ha még rengetegszer kimondhatnám eme dallamosan csengő nevet.
- Te mondtad, hogy biztosan nagyot ütök, én védenélek meg téged, ne vicceljünk már – forgatom meg a szemeimet színpadiasan. – Egyébként a gyros jó lesz.
Odahaza sosem ettem random gyorskajákat az utca széli bódékban, de itt más lesz a helyzet. Természetesen Moszkvában megvolt otthon a szakács, aki főzött ránk és mindig volt terülj-terülj asztalkám. A scsitől kezdve, a vinyigreten át egészen a pirogig mindig minden fellelhető volt. Ezt már csak az orosz vendégszeretetnek is be lehet tudni.
- Úgy illik, de nem szükséges.
Oroszországban egy férfi sértve érzi magát, ha nem ő fizet, ha egy hölggyel kettesben megy valahová. Nem feltétlen kell annak randevúnak lennie, de mivel elhagytuk az országot mind a ketten más világba cseppentünk. Sokkal inkább szeretném átvenni az itteni emberek szokásait, mint a régi, befásult szláv szokásokat betartani.
- Talán ha a bátyád balettáncos és még az apámnak is játszott, akkor lehet, de egyébként nem hiszem. Nem vagy ismerős nekem – válaszolok őszintén. Talán csak kever valakivel, egy lánnyal, akivel egy bódult pillanatában összehozta a sors, majd a buli után sosem találkoztak. Lehet, hogy nem is emlékezett az adott nő arcára eddig a pillanatig.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

Én magam alapvetően egy olyan ember vagyok, aki nehezen nyílik meg másoknak. Ennek elég egyszerű oka van: lényegében csak nem szeretek úgymond punci helyett szarba nyúlni, és épp ezért inkább magam mellett tartom a saját kezeim. Ezt úgy kell érteni, hogy alapvetően inkább befogom a szám és nem mondok semmit, nehogy az illetőt megbántsam, vagy esetleg olyannak találja a megszólalásom, ami miatt végül úgy dönt, hogy nem akar velem többet beszélni. Úgy vagyok vele, hogy ilyen esetben sokáig a kevesebb néha több.
Ennek mindössze a családi nyomás az oka. Hogy nem kifejezetten tudtam otthon kibontakozni, és ezért automatikusan azt hiszem, hogy a környezetem sem fogja jónak találni azt, amilyen vagyok. Hiszen a szüleimnek nem tetszettek a tetoválásaim, állandóan azzal baszogattak, hogy fésülködjek meg rendesen, hogy koncentráljak a klasszikus gitárra a könnyűzene helyett, és hasonlók. Mindezek meg olyan szinten tönkrevágták az önértékelésem – amit persze titkolnom kell, mert mégis hogy vágná ki magát, ha hirtelenjében kiderülne, hogy nekem, Pavel Dragunovnak nincsen önbizalma? – hogy inkább felvettem ezt a „nagyon titokzatos vagyok” stílust, mert ezzel könnyedén ki tudtam szűrni azokat az embereket, akik talán árthatnak nekem. Szóval mondhatni ez egyszerre volt hasznos, én pedig lettem tőle szexi, így tökéletesen ki tudtam békülni a helyzettel.
Polina viszont más volt... Én magam is korainak éreztem, de egyáltalán nem akartam, hogy ő bármi rosszat gondoljon rólam, ezért igyekeztem fenntartani a látszatot, már amennyire az lehetséges volt... Viszont túlontúl kíváncsinak tűnt, és ez megijesztett. Nem mintha a nevem hadititok lett volna, de ettől függetlenül szerettem volna egy kicsit elhúzni a dolgokat... Hogy minden érdekesebb legyen. Persze, erre ő nem tűnt vevőnek, de ettől függetlenül tudtam, hogy még látni fogjuk egymást akkor is, ha most közli, hogy többet nem áll velem szóba.
- Akkor tökéletesen beválik az, amit el szeretnék érni – bólintottam egy cinkos kis vigyorral az arcomon – Sokkal jobb a rossz előérzetet megszépíteni. Ha valakiben kellemesen csalódsz egyszer, oonnantól kezdve már könnyebb lesz megmutatni a kedves mamának és drága papának, hogy nem vagyok annyira borzasztó.
Persze mindez nem úgy megy, mint a karikacsapás, de igen, a lánynak pontosan igaza van. A legtöbbször tényleg nem akarok komoly kapcsolatot és csak dugom a lányokat, de ez nem jelenti azt, hogy lényegében ne érdekelnének az emberek. Nem vagyok egy menő srác típus, nem szeretek verekedni, de ha kell, akkor megvédem magam. És bár alapvetően túlzottan szarkasztikus és bunkó paraszt vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy például ne lenne szívem... A szabadbölcsészettel meg lényegében hát... Semmit sem akarok kezdeni. Azért vagyok itt, mert azt mondták.
- Cuki vagy, hogy így látod – vontam meg a vállam– De tudod... Vannak taktikus emberek. Mi van akkor, ha csak szimplán nem akarom, hogy elkönyvelj rögtön egy nagyképű baromnak, és szép apránként szeretnék dicsekedni? Hogy megnyerjelek magamnak, aztán lemosolyogjam a bugyidat, meg minden? Ó a picsába, asszem lebuktam.
Játékosan húztam el a számat a mondat végén, holott nem állt szándékomban biztosítani őt arról, hogy biztonságban van. Viszont ennyi idő alatt már kiismertem annyira, hogy tudjam: ha bejátszom az összes kártyámat, akkor bizony olyan pofont kapok, hogy lényegében a fal adja a másikat, én magam pedig nézelődhetek nagyokat... És ezzel ki is játszom azt a részét a dolgoknak, hogy még egyszer szóba álljon velem.
- Meglepődnél, hogy hány hozzád hasonló lány likvidált már... Szóval lényegében tisztában vagyok azzal, hogy milyen erőset tudtok rúgni és a tény, hogy tudjátok hova kell... Azon sem lepődnék meg, ha már instant keresztapa lennék... Plusz te jöttél itt nekem az orosz maffiával folyamatosan. Akár kapcsolatban is állhatsz velük. Tudod, eljátszod, hogy nem, de mégis. A legjobb álca. Szóval minden okom meg van attól, hogy féljek tőled.
Persze csak az agyát húztam, de alapvetően tény és való, hogy okosnak tűnt... És az okos lányoknak meg nőknek minden korszakban hatalmuk van, mert pontosan tudják, hogy hogyan hajtsák a saját malmukra a vizet... Ez alól meg szerintem ő sem kivétel. Az ilyeneknek a vérükben van a dolog még akkor is, ha nem túlságosan akarják ezt kimutatni.
- Talán azért, mert még nem olvastál olyan dolgot, ami igazán megfogott volna – vontam meg a vállam, ezzel le is lepleztem magam. Alapvetően az orosz realista irodalomért nem voltam oda, mert azt amúgy is a fejünkbe akarták verni irodalomórán, de ha már a klasszikusoknál tartunk, akkor nem feledkezhetek meg Edgar Allan Poe-ról, akinek a stílusa, világlátása, az a selyembe burkolt, falatnyi sötétség, ami körüllengte az egész munkásságát... Na az le tudott nyűgözni. Illetve gyerekként végigolvastam az egész Harry Potter sorozatot, a Gyűrűk Urát, az Eragont, és most a Trónok harcát is... Szóval talán egy kicsit rajonghatok a fantasyért. Azt pedig titokban tartom, hogy megvolt az Üvöltő szelek, a Háború és béke, illetve a Nyomorultak is... Az érzékeny oldalam tabu.
- Mondjuk úgy, hogy elővigyázatos voltál – pillantottam rá, egy kis mosollyal a szám sarkában – Első nap offoltad a sulit, ellenben összebarátkoztál valakivel. Lehet, hogy abban az előadóiban mindenki egy farok, és minket, szlávokat ki fognak utálni. Szóval mondhatni holnaptól kezdheted a jókislány projektedet, mert már megtetted a szükséges lépéseket ahhoz, hogy ne legyenek problémáid... Találtál valakit, aki határozottan kedvel téged.
Mert ezt viszont nem akartam eltitkolni előle. Pár pillanatig átható tekintettel néztem is őt, majd a kezem automatikusan indult meg azért, hogy hátrasimíthassak párat az arcába lógó, szőke tincsek rengetegéből. Nem akartam bemászni az intim szférájába, de nem tudtam letagadni magam elől sem, hogy annyira... Szép. És látni akartam az arcát.
- Látod, máris van bennünk valami közös – vigyorodtam el egy kicsit csibészesen – De ez maradjon a mi titkunk. Az emberek nem értenék meg.
Itt kacsintottam egy aprót, aztán folytattam tovább az utamat. Mert mégis mi lehetne ebben a kis tündérben, meg bennem, ami ugyanolyan? Konkrétan semmi. Ő törékeny, gyönyörű, kedves, szépen csilingelő hangja van, én pedig egy túl nagyra nőtt mamlasz vagyok, aki szerencsétenkedik mellette... Mert már most randira hívná, de ő maga is tudja, hogy ez kibaszottul korai.
- Én olyat sosem tennék, drága Polly – csóváltam meg a fejem, direkt úgy hangsúlyozva, hogy ő maga is tudja, hogy ugratom. Kifejezetten örömmel töltött el annak a ténye, hogy legalább értelmes társaságra leltem, nem pedig egy idiótára... És már az első nap borsot tudtam törni a szüleim orra alá. Így volt tökéletes az összkép azt hiszem.
- Külsőre annak tűnsz – jelentettem ki rögtön – Lágy tekinteted van. Szerintem, ha nem idegesítenek fel, olyan lehetsz, akár egy angyal. És itt most nem arra gondolok, hogy szeplőtelen Szűz Máriaként ülsz otthon, és kötögetsz.
És itt meg is álltam. Szimplán csak az a fajta lány lehet, aki nagyon kedves, és odafigyel másokra... Valaki, aki jó barát, akit szeretnek az emberek. Bájos lány, nem pedig egy Ingridszerű.... Valaki.
- Ejj... Lehet az előző kijelentésemet vissza kéne vonni. Már most csak a pénzt viszed – csóváltam meg a fejem – De legyen. A csodás megismerkedésünk végett, megérdemelsz kettő ingyen italt.
Meg ugye a családomnak bőven van betevője, és én magam sem tervezek a babérjaimon üldögélni... Legalábbis nagyon szívesen dolgoznék zenészként és tudom, hogy azt a pénzt nem is költeném el... Túl értékes lenne számomra ahhoz, hogy holmi alkoholra verjem el.
- Hát, akkor engem határozottan örökbefogadtak – nevettem el magam szórakozottan – Még egy ekkora fekete bárány a világon nem létezik, mint amekkora én vagyok a családom szemében. Ne tudd meg hányszor kérdezte meg tőlem az apám, hogy „Te tényleg az én fiam vagy?”
És hát... Belegondolva abba, hogy milyen felszínesen élünk, és mennyire szar az egész közeg, amit ők családnak csúfolnak... Hát nem lepődnék meg, ha a jó drága mama félrekefél, én pedig így kerültem volna képbe.
- Lehetséges – bólintottam – Ismerem az apád nevét, de 12 éves korom óta skippelem az operába járást. Mindig betegnek tettettem magam, ha szóba került a dolog, és a bátyám fellépéseit sem láttam... Talán egyet vagy kettőt, de azok sem maradtak meg.
Mert számomra ez az egész túlságosan modoros volt ahhoz, hogy tudjak kezdeni valamit a helyzettel. Nem szerettem a komolyzenét se, képtelen voltam ellazulni tőle, ellenben sokkal inkább befeszültem és rosszul hatott az idegrendszeremre is... Ennek pedig minden bizonnyal az lehet az oka, hogy annyira le akarták nyomni a torkomon a témát.
- Persze, mit a rózsaszín tüllszoknya, a tiara és a szőrös varázspálca is, csillaggal a végén – horkantam fel rosszallóan– Jó nekem a Pavel is. Még a beceneveket sem kifejezetten szeretem.
Mondjuk a bátyámon kívül, aki a hihetetlenül idióta Pavcsek névvel illetett, nem is nagyon hallottam még kísérletet sem a becézgetésre... Mert lényegében a tanáraim is túl merevek és kemények voltak ahhoz, hogy holmi barátságos megszólításokkal próbálkozzannak.
- Hahh, érdekesen nézne ki – böktem oldalba a könyökömmel – A kis pici, vékonyka lány, egy hatalmas állatot... Köszi Polly, de azért a férfiasságomat ne vedd el tőlem a nagy harci kedveddel...
Persze végig mosolyogtam, ahogyan ezeket a szavakat kiejtettem, mert még ezt is bájosnak találtam benne. Nincs mese, ez a lány valóban egy földre szállt angyal jellemével és habitusával bírhat, ha már most a testőrömnek fogadta fel magát.
- Ettől függetlenül ragaszkodom hozzá – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon – Mert miattam vagy itt. Keveredtél bűnbe. Ilyenkor az a minimum, hogy rendesen megetetlek, nem?
És itt most egyáltalán nem a neveltetésem beszélt belőlem... Igazából soha nem hívtam volna meg, ha nem érdekelne a személyisége és az, hogy vajon milyen ember lehet. Rengeteg olyan lánnyal randiztam már, aki fikarcnyi kíváncsiságot sem volt képes kiváltani belőlem, és hát velük elég tapló módon közöltem a végén, hogy rendezzék csak, amit megettek. A legtöbb ilyen elég drága helyre is akart menni, mert tudták, hogy van pénzem.
Viszont amint kimondtam azt, ami a beszélgetésünk kezdete előtt is nyomasztott, hirtelen azt is megbántam, hogy egyáltalán szóba elegyedtünk. Magam sem tudom miért, de csalódott voltam amiatt, hogy nem ő az a lány... Holott ez valahol várható is volt. Mert ezernyi szőke kék szemű loholhat otthon, aki szép... Én magam pedig pontosan nem tudtam, hogy ki lehet az a bizonyos, ettől függetlenül viszont annyira szép lett volna... De így csak egy kissé szomorkás bólintással nyugtáztam azt, amit mondott és hangos gondolkodással tettem hozzá a következőt.
- Akkor határozottan összekeverhetlek vele... Pedig annyira hasonlítasz rá..

1 640 || ruha || lesz ez még jobb is

Mivel soha életemben nem voltak rendes emberi kapcsolataim, így egy kicsit félve ugrok fejest a nagybetűs életbe. Nem tudom, hogy pontosan mire számíthatok másoktól, de legfőképpen azt nem tudom, hogy saját magam hogyan fogok viselkedni. Vannak a tipikus sztereotípiák az orosz emberekről, hogy ridegek, nehezen nyílnak meg és így tovább, de én nem feltétlen vagyok benne biztos, hogy ez rám is igaz lenne. Hogyan is lehetnék sztereotíp, ha el voltam zárva a külvilágtól egész életemben? Életnek lehet ezt egyáltalán nevezni? Egy idős nővel voltam összezárva éveken keresztül, akinek szinte mindent köszönhetek. Rajta kívül még három személy jelent meg az életemben, akik valamennyire formáltak, de élesben még sosem próbáltam ki magam. Pozitív gondolatok vesznek most körbe, hiszen egyáltalán nem vagyok olyan, mint ahogy egy oroszt leírnának. Legalábbis ez jön le jelenleg nekem. Pavel közelsége és közeledése, kisugárzása ellazít és nem szorongok. Talán ha más lenne most előttem bezárkóznék, de mos úgy hiszem, hogy őt Isten küldte elém.
- Ebből nekem az jön le, hogy elsőre szereted rossznak beállítani magad. Ezért is vagy benne, hogy az első napot ellógjuk és igyunk? – kacagok fel halkan. Nekem mégsem jön le ez a nagy rosszság, egy átlagos, normális srácnak tűnik, aki egyetemre jött azért, hogy legyen egy diplomája és kezdjen valamit az életével. Biztosra veszem, hogy nincsenek stabil tervei, ahogy nekem sem. Ha lennének, akkor nem szabad bölcsészetre jött volna. S honnan tudom, hogy erre jött? Már a közös előadás is ezt bizonyítja. – Akkor Mr. Rosszfiú, mit szólnál hozzá, ha kedveljük egymás társaságát és nem akasztjuk ki a másikat már ezen a szép verőfényes napon, akkor hagyománnyá tennénk a hétfő délelőtti ivászatot? Fogjuk fel egy szabadkredites gyakorlatként. Nem kötelező, de jótékony hatású, aki hány, az megbukik – vetem fel az ötletet. Igazából én sem gondolom teljesen komolyan, de ha belemenne talán még örülnék is neki. Hétfőn úgysincs olyan órám tudtommal, ahová kötelező lenne a bejárás. Valamit el is kell lógni néha.
- Én azt hittem a bugyit kézzel kell lehúzni és nem lemosolyogni – vágok értetlen fejet, holott jól tudom, hogy miről beszél. Számomra ő egy rendkívül helyes srác, Arkadij sem nézett ki ennyire jól, s így meg merem kockáztatni, hogy sokszor arra játszik, hogy a lányokról levarázsolja a ruhát, ám felém nem úgy közelít. Szaktársak vagyunk és eléggé barátkozva, ám kicsit titokzatosan áll hozzám. Egyikünk sem szeretné gondolom, hogy kínosan teljen az elkövetkezendő minimum három év.
- Szóval akkor talán mégis benned van a hajlam arra, hogy áttiporj szegény lányok lelkén, milyen aljas tulajdonság! – forgatom meg a szemeimet. Arkadij sem bánt éppen szépen velem, de még mindig amondó vagyok, hogy egy fiú inkább próbáljon meg egy éjszakára ágyba csalni egy lányt, minthogy hosszú ideig hitegesse. Az előbbit fel lehet fogni kölcsönös kielégítésként, míg az utóbbi inkább taplóság. – Hogy állnám meg azt, hogy az orosz maffiával jöjjek neked? Már elhatároztam, hogy ezt a kártyát ki fogom játszani élesben is. Ha egy részeg faszfej közelít a buliban erősen tört angollal, durva orosz akcentussal elmagyarázom majd neki, hogy az én apukám bizony az orosz maffia feje, szóval vagy azonnal lelép vagy megjárja elég szépen – mosolygok Pavelre, mintha valami nagyon kedves dolgot osztottam volna meg vele. Alig ismerem ezt a srácot, sőt az ismeretség még csak nem is szó ránk, de mégis gond nélkül cseverészek vele. Ez új nekem. Újés határozottan jó.
- Szerintem attól nem kellene tartanunk, hogy kiutálnak – válaszolom kurtán. New Yorkban vagyunk, a város nagy részében valószínűleg nem is amerikaiak élnek. Ezzel együtt arról is erős meggyőződésem van, hogy az előadó fele külföldi diák. Talán nem az őshonos amcsikkal fogunk barátkozni, hanem a többi külföldivel, de ez kit érdekel. Minden alakul úgy, ahogy annak alakulnia kell.
- Valóban így gondolod? – kérdezem kíváncsian. Nem kötöm az orrára, hogy valamennyire igaza van, hiszen az elzártságomnak köszönhetően valóban otthon ültem egész életemben és olyan voltam, mint egy szeplőtelen Szűz Mária. Kötögetés helyett a zongorám előtt ültem és különböző dalokat gyakoroltam vagy éppen néha napján írtam egyet-egyet. – Egyébként kötögetni tényleg nem szoktam – teszem hozzá gyorsan.
- Köszönöm szépen, kedves Dragunov – mosolygok rá és hálám jeléül legszívesebben egy puszit nyomnék a srác arcára, de nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt meg merjem lépni. – Cserébe én állom a kajád – kacsintok rá. Az orosz férfiak szeretnek dominálni és a közelükben sosem fizethetnek a nők, de az Isten szerelmére, nem Oroszországban vagyunk már. Egy kis modernséget kell vinnünk az emberi kapcsolatokba és az asszimilálódás sem lenne éppen probléma. Főleg, hogy a világ másik végén vagyunk.
- Ne mondj ilyet! Ez annyira szomorú – húzom el a számat. Nem akarok belefolyni a kapcsolatába az apjával és egetrengető vitákba kezdeni az első tanítási napon New York utcáin a leghelyesebb orosz sráccal, akit valaha láttam, s akivel mindössze körülbelül egy órája találkoztam először.
- Mázlista vagy, hogy te egyáltalán ki tudtad hagyni az operákat. A mi családunkban ilyen nem játszott soha. Hetente három-négy alkalommal a Bolsoy Teatrban ültem és az apám által kreált műsorokat néztem, belekényszerítettek, így egy idő után már azt is utam, amit élveztem volna. Apám erre mindig csak azt mondta, hogy szívom magamba a kultúrát és az ő örökségét – nem gondoltam volna, hogy már most megosztom ezt vele. Jobban elmélyedve ebben abban sem vagyok biztos, hogy valaha kimondtam volna hangosan vagy egyáltalán bevallottam volna magamnak, hogy mennyire unom az operát. Mindent el kell kezdeni valahol.
- A Pavel egy szép név, nem szabad becenevekkel elrontani – mosolygok rá kedvesen. – Nem egy Jeroslav vagy egy Igor, ami rideg és emellett még röhelyes is.
Egyre jobban eltávolodva az egyetemtől az utcákon kitűnődik a nagyvárosi élet. Ez nem olyan, mint Moszkvában, ahol szintén rengeteg ember járkál az utcákon. Ez sokkal modernebb és nyüzsisebb, mint a Vörös téren bármi. Habár ott is haladnak a korral, de mégsem ilyen. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt.
- Akkor most biztosítalak róla, hogy amíg nem csinálsz semmi hülyeséget, nem foglak bántani – nevetem el magam. Amúgy sem szándékom, csak a szám jár igazából, de attól függetlenül jól esik hallani, ahogy poénkodik ezzel. Nem rögtön abba kezd bele, hogy egy lánynak semmi esélye vele szemben.
- Nem bűn kihagyni egy olyan előadást, ahol nem nézik a hiányzást és amúgy is az én ötletem volt ez a lógás, szóval kedves Pavel Dragunov, állj el az utamból és engedd kifizetni azokat a nyamvadt pár dolláros gyrosokat, mert ha nem, akkor tényleg találkozik a térdem a férfiasságoddal – a mondatom végén elengedek egy édes mosolyt és beállok a srác elé, hogy leadjam a rendelésünket, ami ijesztően hamar készül el. De hát mit is vártunk egy utcaszéli kajáldától?
Ott van bennem, hogy legalább ennyit megtegyek, hiszen ha már az első nap összefutsz egy hazaival, aki ugyanarra a szakra jár, mint te, akkor azt a kapcsolatot fent akarok tartani. Talán az elkövetkezendő éveinkben mi leszünk egymásnak azok, akihez legalább az anyanyelveden beszélhetsz és aki olyan dolgokat is megért, amit más nem.
- Kivel keversz össze?

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

- Ha belegondolsz, ez egy tök logikus dolog – vontam meg a vállam – Biztosíték. Ha valaki jönne nekem később a „csalódtam benned” féle bullshit szarokkal, akkor egyszerűen csak megmondhatom neki, hogy én megmondtam.
És minden bizonnyal, ha az így megtörténne, akkor olyan pofont kapnék, hogy nemes egyszerűséggel ottmaradok. Mert nem elég, hogy úgymond kárt teszek a másikban, még az orra alá is dörgölöm kvázi amolyan a te jó kurva anyádat stílusban a dolgot. Mondjuk attól függetlenül, hogy mennyire inkompetensnek tartanak, általában elég jól megválogatom azokat az embereket, akik körbevesznek... Mert azért a hülyeséget én sem vagyok képes hosszútávon elviselni, szóval lényegében idővel lemorzsolódnak rólam az idióták már csak a stílusom miatt is.
- Ez egy felettébb jó ötlet – éreztem, ahogyan lassan pimasz kis mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogyan lassan végiggondolom a szavait – Azt hiszem... Téged kedvellek eddig a legjobban az itt tartózkodásom ideje alatt.
Mondjuk ez nem kifejezetten volt nehéz tekintve, hogy rajta kívül nagyjából a bátyámmal sikerült találkoznom, akivel lényegében... Nos az a szerencsétlen helyzet alakult ki, hogy konkrétan meg kell ismernünk egymást. Szegény Dimát mondjuk valamilyen szintem sajnáltam, mert egy cseppet sem könnyítettem meg a dolgát, de mentségemre szóljon, hogy nekem sem egyszerű. Alapvetően a köztünk levő korkülönbség is túl nagy volt ahhoz, hogy szinte azonnal zöldágra tudjunk vergődni egymással szemben, pedig igyekeztünk nagyon... Mindegy.
- Az is egy módszer – vontam meg a vállam, cinkosan csillogó szemekkel – A béta vagy céta srácoknak biztosan bejön.
Persze most nekem is csak a pofám jár. Nyilvánvalóan könnyű dolgom van a lányokkal, mert tudom, hogy mit szeretnének hallani ahhoz, hogy szinte azonnal odadobják nekem a testüket. Viszont őket nem is igazán kezelem nőnek, legalábbis a legtöbbjüket nem. Volt már olyan csajjal dolgom, akivel mindezek ellenére barátok tudtunk lenni, de a legtöbb mindig elhitte azt, hogy ebből az egészből lehet több is. Értem én, mindenkinek vannak szükségletei, de akkor ne gondoljunk már többet a nyilvánvaló semmibe, ha egy mód van rá.
- Ugyan. Nem csak a lányokon, de ez amúgy is minden emberben ott van. Sokszor véletlenül is megtörténik a dolog. Köztem és mások között csak annyi különbség van, hogy nem vagyok álszent, szóval legalább beismerem, ha már hajlamos vagyok az ilyesmire – itt csak megvontam a vállam. Alapvetően pasiból vagyok, és mivel még nem nagyon találkoztam olyan lányokkal, akikbe bele tudtam volna szeretni, így oldottam meg a dolgaimat. Annál igényesebbnek tartom magam, hogy nekiálljak kurvázni, szóval maradnak a kis partiribancok. Alapvetően miért költenék valakire pénzt, ha ingyen megkapom ugyanazt másoktól?
- Szóval, nekem is le kéne lépnem? – vontam fel a szemöldöket, de a hangomon hallatszott, hogy szórakoztat a helyzet. Ha azt mondaná, hogy most azonnal hagyjam békén, akkor megtenném, és többet nem is közelítenék felé, amíg úgy nem látom, hogy nem változott meg a véleménye. Igazából ha akarom, simán találok magamnak másokat is, az pedig más kérdés, hogy mennyire lennék csalódott a helyzetünket illetően. Lényegében szimpatikusnak tűnt a lány, ezért is mertem neki kiteregetni már most pár kártyámat. Nem akartam, hogy ő is csalódjon, ezért egyszerűbb lényegében megmutatni neki azt, hogy milyen is vagyok.
- Ettől függetlenül örülök neki, hogy már most nem vagyok egyedül – vetettem rá egy átható pillantást, ahogyan ezt a dolgot kimondtam. Nem hazudtam neki, egy kicsit tényleg tartottam attól, hogy majd a végén el kell számolnom azzal, hogy nem találok barátokat, de mivel ő első ízben elég szimpatikus ez az egész dolog már most megdőlt. Persze abban igaza van, hogy sok esélyünk lesz barátkozni, de valamilyen szinten tartottam attól, hogy képtelen leszek beilleszkedni. Mert ehhez is egy kicsit túlságosan értek.
- Igen – számomra is meglepő volt, hogy mennyire határozottan csengett a hangom, ahogyan ezt kimondtam. Soha nem hittem az elcsépelt, közhelyes szövegekben a találkozásokról, de ettől függetlenül valamiért most biztos voltam a dolgomban. Egyszerűen csak éreztem, hogy ez a lány milyen lehet, és könnyen lehet, hogy tévedni fogok, de... Igyekeztem kitartani a teóriám mellett. Aztán majd maximum pofára esek, de elég jó emberismerő vagyok, ezt pedig bizonyítja az is, hogy az amúgy nyilvánvaló tényre mennyire jól ráéreztem – Na látod. A fejedbe látok én.
Mindenesetre volt benne valami, amitől már most másnak láttam, mint a többi lányt. Emlékszem még az első szerelmemre, akit az együtt töltött idő során tudtam megkedvelni barátként, majd később nőként is, de ez valahogy más volt. Már most éreztem, hogy ezzel a lánnyal így vagy úgy, de... Hosszútávon szeretnék kijönni, aztán majd az élet úgyis hozza magával a többit.
- Hát, ha ennyire ragaszkodsz hozzá... – húztam el a számat. Nem igazán volt kedvem erről vitázni vele, de megjegyeztem a helyzetet, és eldöntöttem, hogy holnap meg fogom lepni egy limonádéval, ha már a kávét nem szereti.
Az apámról folytatott társalgásra csak egy szomorkás mosollyal rántottam meg a vállam, mintha semmiség lenne az egész. El is akartam engedni a témát itt, mert lényegében nem ismerjük egymást annyi ideje, hogy máris a panaszkodásomat hallgassa, viszont ettől függetlenül pozitívumnak éreztem, hogy már elő tudtam hozakodni neki ezzel az egésszel.
- Az apád ugyanolyan kiállhatatlan faszfejnek tűnik, mint amilyen az enyém – csúszott ki a számon, még mielőtt meggondolhattam volna a dolgot, ami miatt rögtön ijedten rá is kaptam a tekintetem – Mármint... Nem úgy értettem. Ne haragudj.
Az utolsó szavakat már csak egészen halkan mondtam ki. Mert attól még, hogy ezt gondolom, ő szeretheti az öregét. Mindenesetre nem volt szép ilyenekkel dobálózni, és ez volt a pont, amikor el is temettem egy kicsit a kapcsolatunkat, meg a jövőbeli találkozások lehetőségét. Simán szeretheti a faterját annyira, hogy ne tűrje el tőlem ezt a hangnemet.
- Atyaég – néztem rá nagy szemekkel - Fizesd ki, csak a családi ékszert légyszíves hagyd békén. Sajnos túl hamar rátapintottál arra hogy mivel vagyok zsarolható.
Mert talán egyszer majd akarni fogok gyerekeket, és jó lenne, ha működne is akkor a szerszám. Mindenesetre ahhoz ragaszkodtam, hogy legalább a gyrosokkal leüljünk enni, mert nem igazán szeretek menet közben kajálni, meg ezt úgyis hamar elfogyasztja az ember. Intettem is a fejemmel Pollynak az egyik asztal felé, és már ki is húztam a széket neki, hogy helyet foglalhasson, majd megkerültem az asztalt, és vele szemben telepedtem le én is.
- Nem tudom pontosan... Csak egyszer láttam, de akkor sem túl tisztán, viszont... Hasonlít rád talán egy kicsit – a vállamat megvonva próbáltam rendezni a gondolataimat. Mivel elég megjegyezhető fizimiskával rendelkezem – legalábbis én így gondolom – ha ő lenne az a lány, minden bizonnyal emlékezett volna rám. Inkább a gyrosba harapva próbáltam terelni a témát, bár elég átlátzszó módszer lett volna ha előhozakodom azzal, hogy mennyire finom az itteni kaja.
- Szerintem a mai nap ki kéne választani a tökéletes helyet a specünknek a szabad kreditekért – jegyeztem meg végül – Úgy lenne az igazi az elképzelés, ha van törzshely, nem gondolod? Mert akkor télen is meg tudjuk tartani az „órákat”.
Nyilván, nekünk oroszoknak nem igazán kottyanna meg az itteni időjárás, de még mindig annak a híve vagyok, hogy kellemesebb bent a melegben, mint mondjuk a central park környékén... De hát kinek mi ugyebár.

1 134 || ruha || lesz ez még jobb is

- Logikusnak logikus, de attól még hülyeség. Ha már elsőre azt hiszik rólad az emberek, hogy rosszfiú vagy, akkor kerülni fognak. Kivéve azok a lányok, akik ezek után toxikus módon akarnak majd a közeledbe kerülni és egy pillantástól elalélnak majd – húzom el a számat. Nem szeretem, ha valaki rögtön ilyen burkot húz maga köré, de ez lehet szimpla védekezés is. Rossz gyerekkor, nem túl támogató családi háttér, kevés, ám felszínes barátok és még sorolhatnám. Másképp nem tudom elképzelni, hogy ez a jó kiállású, roppant helyes srác miért csinálna ilyet. – Mondjuk mindezek ellenére megtisztelve érzem magam, hogy velem normális vagy és levetted a kis képzeletbeli maszkodat már az első találkozásunknál.
Legalábbis úgy gondolom, hogy levette, mivel még titokzatoskodik, de nem bunkózik, nem lehetek biztos a dolgomban. Végülis még idegenek vagyunk egymásnak, talán azok is maradunk. Lehet, hogy most jól berúgunk majd együtt, de nem beszélünk soha többé. Az sem kizárt, hogy még köszönni sem fogunk egymásnak a folyosókon. Ahogy azt is el tudom képzelni, hogy legközelebb csak az egyik vizsgánkon futunk össze, ami helyett szintén majd valami kocsmában kötünk ki. Sok kimenetele lehet még a mai napnak.
- Én is téged kedvellek eddig a legjobban, habár őszintén megvallva mással még nem is találkoztam, akivel beszéltem magam – nevetek fel kínosan, ám mégis jóízűen. – Gondolom a te helyzeted sem sokban különbözik az enyémtől.
Mondjuk az sem kizárt, hogy a bátyja által ismer embereket már és nem voltak neki szimpatikusak. Mindig túl sok lehetőség van és én egy olyan ember vagyok, aki tud és szeret is teóriákat felállítani a kicsi fejében, s azokat továbbfűzni. Mint valami jó regény, amik sosem kerülnek papírra, mert egyszerűen szörnyen írok. Egyszer az egyik esszémre oda is írta a tanár, hogy minden adat tökéletesen megtalálható benne, de az nem állapot, hogy csak egymás mellé pakolok összefüggéstelen mondatokat. Furcsa, de a dalszöveg írás meg mégis megy.
- Én aztán nem tudom mi jön be a srácoknak. Te vagy a srác, mondd meg te! – nem szeretném előtte kimondani, hogy konkrétan semmi tapasztalatom sincs a randizással kapcsolatban. Egy fiút csókoltam meg egész életemben, ő volt az, aki elvette a szüzességem, s se előtte, se utána senki. Ez valószínűleg a burok miatt van, amelyben leéltem az életemet, de ma már mindez nem számít. Azért vagyok az Államokban, hogy új életet kezdjek, s ne a régi miatt siránkozzak.
- És már akkor közlöd az adott prédával, hogy neked ennyi vagy csak amikor már beléd zúgott és nem hagy békén? – teszem fel a kérdést, ami talán túl hárs így elsőre, de tudni szeretném a válaszát. Nyilván vannak olyan lányok is, akik szintén úgy tekintenek a srácra, mint egy alkalmi élvezetforrás, de ez nem mindenkivel van így. Én mondjuk nem tudnék mélyebb kötődések nélkül bárkivel is ágyba bújni, de ez már a saját egyéni szociális problémám. Mondjuk elég szép tőlem, hogy ilyenekről faggatom, de fordított esetben nem szívesen válaszolnék Ettől függetlenül egyelőre nem telik ki belőlem, hogy azt mondjam nem kell válaszolnia. Mondja csak, ha nem akarja úgysem válaszol!
- Ha annyira félsz a maffiától, akkor lépj le – ugratom, s tudom, hogy nem fogja komolyan venni. Nem tűnik olyan srácnak, mint aki ennyit simán benyel, aztán megsértődve távozik a tett helyszínéről.
- Az egyedülléthez hozzá lehet szokni, de akármilyen is vagy elsőre egy közvetlen srácnak tűnsz. Nem tudom rólad elképzelni, hogy hiányod lenne barátokban – rántom meg a vállam. Szerintem neki fogalma sincs arról, hogy milyen lehet egyedül nevelkedni, magántanulónak lenni. Én viszont tudom, jobban is a kelleténél. Nem normális, hogy egy idős nő nevelt fel, aki az egyetlen társaságom volt szinte egész életemben. Ez valahogy ütközik az élet törvényeivel. Emiatt kicsit félek is attól, hogy nem fogok tudni beilleszkedni. Furcsának tűnhetek mások előtt.
- Ez az! – kezdek el tapsikolni, mint egy kis óvodás attól a puszta ténytől, hogy Pavel hagyja, hogy én álljam a kaját. Oroszországban mindig mindent a férfiak akarnak fizetni, mert úgy tartják, hogy jóval erősebbek a nőknél, sokszor eszközként is kezelik őket, ám ez a másoknak apró dolog nekem hatalmas. Végre egy olyan orosz férfi, aki nem ragad le a régi szokások mellett! Már ez is hatalmas szó a számomra. Apám már rég azt mondaná rá, hogy nincs is vér a pucájában, mert ilyet mert tenni. Szégyen, gyalázat!
- Azta – lepődöm meg. – Kimondtad azt, amit én még soha! De miért nem tettem még meg? – mosolygok a srácra ezer wattos vigyorral. Igen, az apám faszfej. Az ő apja is faszfej. Lehet, hogy már a rideg mentalitás is azzá teszi őket. Az, hogy azt hiszik bárkit elnyomhatnak, mert ők a családfők. Sajna nálunk ezt túl komolyan veszik. Már-már véresen is.
- Jó döntést hoztál, a családi ékszerednek semmi baja sem lesz – nevetem el magam. – Még sosem hallottam, hogy valaki ilyet mondott volna rá egyébként – felettébb szórakoztatónak tartom az elnevezést. Ez a srác más, mint a többi. Titokzatos, ám ezzel együtt mégis nyitottnak és szórakoztatónak tűnik. Valaki olyannak, aki mellett nem lehet unatkozni, hiszen mindig van valami téma, amit fel lehet hozni vele.
- Köszönöm – mondom, majd le is huppanok az általa kihúzott székre, s el kezdem enni a friss és meleg gyrosomat. – Jó étvágyat!
- Lehet, nem én vagyok az egyetlen alacsony, szőke hajú lány a világon. Simán összekeverhetsz valakivel főleg ha ez már régen volt – magyarázom. Nem tartom magamat annyira különleges kinézetűnek, hogy összetéveszthetetlen legyek. Nem vagyok egy Angelina Jolie vagy Isla Fisher. Egy átlagos lány, átlagos kinézettel. Így tudnám a legjobban jellemezni magam.
- Benne vagyok. Habár nem ismerek itt még egy helyet sem, de itt van pont mellettünk az a kocsma, ami elég prolinak, ám mégsem lecsúszottnak tűnik. Nem lenne jó ha az lenne a szabad kredit elvégzésének a teszt helye? Ha mégsem jönne be, átvesszük egy másik helyre a tárgyat – kacsintok rá, s magamat is meglepem, hogy milyen hamar végzek a gyrosommal. Máskor nagyon lassan, megfontoltan tudok enni, de most hogy itt van velem szemben egy helyes srác úgy fogyasztottam el az ételt, mint valami kannibál. Nőiesség? Ugyan mi az?

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

- Honnan tudod, hogy nem ez a célom? – tettem fel rögtön a találóskérdésem, amivel talán azt mutathattam felé, hogy ténylegesen csak egy agyatlan nőfaló vagyok. Igazából szerettem ezt a látsztatot kelteni másokban. Pavel vagyok, aki senkit és semmit sem vesz igazán komolyan. Csak egy könnyelmű srác, akinek az egész élet lényegében egyszerűen kezelhető és kisebb buktatókat sem rejt. Mindebből persze semmi sem volt igaz, hiszen engem is megviseltek dolgok, nekem is könnyű volt fájdalmat okozni, viszont ha saját magam részéről sem voltam feltétlenül csak ezzel lekötni a gondolataimat, akkor sokkal könnyebb volt minden. Azt pedig senki se merje nekem megmagyarázni, hogy nem erre törekszünk, amikor életről van szó. Mindenki könnyedtségre vágyik, lelki békére, én pedig így tudom elérni a legegyszerűbben mindezt.
- Vannak kivételes esetek – igyekeztem nem túlságosan átható pillantással a lány szemeibe nézni, de a magam részéről sem voltam biztos abban, hogy ez mennyire jött össze. Ha tippelnem kellett volna, akkor inkább nulla, mint tíz felé lőttem volna be a számokat. Amikor belejövök a saját kis szerepembe, akkor mindig viszonylag ügyesen kezdem el produkálni magam, hogy a környezetem agyát tökéletesen felbaszhassam. Ez persze van amikor szándékos – ha éppenséggel a szüleimről van szó – van amikor kevésbé... Így örültem neki, hogy ezt a szépséget sikerült nem megbántanom. Ha rajtam múlana, határozottan amellett tenném le a voksom, hogy ne a mai ivászatunk legyen az utolsó.
- Azért hékás az is teljesítmény, hogy egyből nem nulla vagyok – ejtettem meg felé egy pimasz kis mosolyt, majd megrántottam a vállam – Igazából én voltam a gólyatáborunkban, így néhány ismerőst sikerült összeszednem. Meggyőztem magam arról, hogy jóban vagyok mindenkivel, aki legalább egy szót képes volt kitalálni a szövegelésemből, de egyikük nevére sem emlékszem.
Abban sem vagyok biztos, hogy felismerném őket, mert lényegében olyan részeg voltam abban a pár napos periódusban, hogy a tulajdon apám nevét nem tudtam volna megmondani, holott valamilyen formában én is használom azt. Mindegy. Mondanám, hogy szép emlékeket gyűjtöttem az első egyetemi programon, amin sikeresen részt vettem, viszont sokkal inkább volt elkeserítő ezeknek a hiánya. És akkor még bele sem gondoltam abba, hogy egy óra múlva valószínűleg ismét megpróbálom az első órán való részvétel helyett gyarapítani a „soha meg nem történt” emlékek számát.
- Hm – azzal kapcsolatban, hogy vajon mi az, ami bejöhet egy srácnak elgondolkoztam, mert nem rendelkeztem kiforrott ideállal – Úgy gondolom, hogy mindenkinek más lehet a típusa... És nem, ez nem egy kibaszott nagy agytröszt megjegyzés most tőlem. Aki azt állítja, hogy nincs típusa az hazudik.
Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy talán ezt is el kéne húzni a francba, hogy tovább játszak a lány idegeivel, de azért eléggé féltem attól, hogy majd a golyóimat találja el az aprócska lábával, így inkább tovább folytattam azt, amit korábban elkezdtem.
- Nekem tetszik, ha valaki nem magasabb úgy ennyinél – a kezemet nagyjából az ádámcsutkám magasságában jelöltem meg, de az már tényleg mindennek a teteje volt nálam – Törékeny, fehér bőrű...
És hirtelen elhallgattam és csak vetettem a lányra egy pillantást. Nem akartam az arcába állni, hogy konkrétan előttem táncol el az, ami számomra egy csinos lányt jelent, mert egyrészt tapintatlanság lenne – nem tudom mióta érdekel engem az ilyesmi – másrészt ugyanúgy megdugom a mások által preferált, magas lányokat is. Innentől kezdve jobb ha inkább meg sem szólalok, mert én magam sem voltam biztos abban, hogy miféle fényt fog rám vetni pár, az elkövetkezendő cselekedeteimből... Na nem mintha egyáltalán ennek számítania kéne.
- Nem szeretek másokat feleslegesen hülyíteni – mutattam rá a lényegre – Félre ne értsd, ez nem az empátiáról szól. Szimplán csak szeretem békességben élni az életem, viszont ettől függetlenül... Változó.
Tekintve, hogy képes voltam megdugni a saját legjobb barátom húgát... Csak azért mert ittam nos hát igen. Ez egy meredek sztori. Mindenesetre Tisztában voltam azért azzal, hogy meddig mehetek el egy lánnyal és a legtöbbjüket előre figyelmeztettem arról, ha nem akartam tőlük semmit. Voltak azonban esetek, mikor ezt a „jó” szokásomat elhagytam puszta hanyagságból vagy pedig kedveltem az illető csajt, éppenséggel csak barátnőre nem éreztem, hogy szükségem lenne... Lényegében a saját ragaskodásom miatt törtem össze a szívét egy lánynak, a végén pedig mégis én éreztem szarul magam és írtam egy brutál nyálas, szakítós dalt.
- Lehet azt kéne – csaptam le végül a magas labdát, amit adott nekem, de ettől függetlenül ha az ilyesmi lehetséges, csak még magabiztosabban kezdtem el lépkedni a lány mellett. Talán az sem érdekelne, ha ténylegesen köze lenne a maffiához mert ilyennel még nem volt dolgom, és legalább lenne izgalom a szituban.
- Vannak barátaim – válaszoltam arra amit mondott – Az életem nagy részében elég sok ember vett körül.
Már nem tettem hozzá, hogy ennek ellenére mégis mindig magányos voltam. Lehet, hogy egyszerűen csak túldramatizálom a saját helyzetem, de nehéz volt számomra, hogy a testvérem az otthonnak csúfolt csürhében hagyott magára, én pedig a természetemből adódóan, mindig széllel szemben akartam közlekedni. Emiatt pedig sokszor ütöttem meg a bokám és annyira igazán egyetlen ember sem volt mellettem, hogy ténylegesen kihúzzanak a csávából.
Nem bántam meg, hogy mindezt viszont nem kötöttem az orrára, ugyanis amikor a lányka önfeledten állt neki tapsikolni csak azért, mert hagytam neki, hogy állja a kaját – ugye ez nálunk nemannyira szokás – nagyon boldog lett. Én pedig képtelen voltam visszafojtani a mosolyom. Aranyosnak találtam a lelkesedését.
- Mert féltél – mosolyodtam el végül, amikor meglepő módon az őse ócsárolásában egyet értett velem – Egész életedben ismerted és tudtad, hogy az apád, de nem gondolhattál róla ilyeneket márcsak a társadalmi nyomások miatt sem. Pedig igen jó terápia tud lenni kimondani ezt minden nap egyszer, és újra meg újra realizálni: az apám egy faszfej. Ha gondolod a szabad kreditünk alatt külön kurzust tartok majd neked ebből a dologból.
Egy apró kacsintást még megengedtem magam, de csak azért, mert természetesen jött a szituációba. Igazából én már nagyon régóta hajlamos voltam mindenért az öregemet okolni és azóta amióta ki tudom mondani: igen, apám egy penetráns fasz, anyám egy lusta ribanc, a bátyám pedig gyáva, amiért nem képes elviselni őket, lényegében sokkal inkább rendben volt körülöttem minden. Néha elcsodálkozom arra, hogy a toxicitásnak ilyen hatásai is vannak.
- Úgy érzem, hogy zsarolható vagyok a családi ékszeremmel – sóhajtottam fel halkan – Örülök, hogy tetszik az elnevezés, de innentől kezdve is adjuk meg neki a királyi kegyeket és ne kelljen rettegésben élnie, rendben?
Nem mintha kifejezetten azt feltételezném róla, hogy képes lenne leröpíteni a golyóimat bármelyik pillanatban... Viszont ennek ellenére sem mondom azt, hogy nyugodt voltam. Törékenynek tűnt, de mégis elég nagy volt a szája már ahhoz is, hogy a farkamról beszéljen úgy, hogy az cseppet sem hozza zavarba. Szóval innentől kezdve tényleg körültekintőnek kell lennem a titokzatos játszmákkal.
- Jó étvágyat – bólintottam, és ismét egyetlen átható pillantással szemléltem az arcát, miután helyet foglaltam vele szemben és értelmeztem azt, amit evés után mondott nekem. Némi gondolkodás után csak vigyorogva rántottam meg a vállam, mintha tényleg elhinném, hogy nem őt láttam akkor. Mert elég irreálisnak tűnt a részemről a feltételezés, viszont ugyanakkor szinte biztos voltam benne, hogy azt a lányt képtelen leszek elfelejteni. Bármennyi idő telhet el, akkor sem fog ez megtörténni és valószínűleg nagy hatással lesz rám, ha egyszer találkozom vele.
- Azt hiszem megvan melyik lesz a kedvenc órám – ejtettem meg egy kis félszeg mosolyt felé[color:dac5=#660000#a7a4f9] – Legyen így. B tervnek pedig ott lesz az a kocsma, ami a mi lakásunk közelében van, bár... Az nem igazán mondható prolinak. Sokkal inkább nevezném egy exklúzív klubnak, ahol minden bizonnyal megy a pénzmosás meg minden lófasz, de ugye ezek neked nem jelenthetnek problémát.
A vigyorom széles volt, aztán még egy hatalmas harapással tüntettem el valamennyit a gyrosból a számban. Lényegében neki hála sikerült viszonylag könnyedén túlélnem a napot, még ha nem is úgy mentek a dolgok, ahogyan azt én a saját kis fejemben elterveztem.

1 258 || ruha || lesz ez még jobb is

Pavel olyan tipikus jóképű srác. Bárkit le tudna venni a lábáról és ő ezzel tisztában is van. Már a mosolyán is látszik, hogy tudja milyen képességei vannak, ha csajozásról van szó. Ugyan élesben még nem láttam, hogy hogyan űzi azt a bizonyos ipart, de a hozzá hasonló srácoknak elég kibökniük egy sziát és néhány lány már széttárt lábakkal várja őket. Biztosan kihasználja egy bizonyos szintig. Az lepne meg, ha nem. Végülis minden jót fel kell élni, míg lehet, nemde? Én vele ellentétben egy alacsony, sovány, sápadt lány vagyok. Nem a fiúk tipikus esete, így nem kerülök mindig a célkeresztbe, ami néha zavar, de a legtöbb alkalommal még örülök is neki.
- Engem nem azért szoktak leszólítani a fiúk az utcán, hogy ágyba vigyenek. Általában vagy van rajtam valami, aminek nincs ott helye vagy elhagytam valamit és utánam hozzák – rántom meg a vállam. – Te is most azért töltesz velem időt, mert találtál egy olyan őrültet, mint te, akinek nincs kedve órán ülni. Egyszerű ez a matek – magyarázom neki. Szeretném, ha ilyen helyes srácok is felfigyelnének rám, mint Pavel, de nem sok esélyt látok rá. Arkadij nagyon jóképű volt, de annak rossz vége lett és mostanság az is eszembe jut, hogy csak apám és a hírnév miatt randevúzott velem.
- Én is szerettem volna menni a gólyatáborba, de még akkor költözködtünk meg rendeztük be a lakást. Apám és anyám is New York-ban volt abban az időpontban és nem tudtam lelépni. Apropó van kiadó szobám, kell? – jut hirtelen eszembe. Már említette, hogy a bátyával lakik és nem is látok rá sok esélyt, hogy belemenjen, de egy próbát megér. Meg amúgy sem biztos, hogy el tudnám engedni magam, ha egy ilyen sráctól mindössze egy fal választana el. Mindig tökéletes megjelenéssel akarnék még otthon is lenni, amikor tegyük fel alapból egy lusta, melegítős vagy pizsamás vasárnap lenne csak, amikért néha meg tudok őrülni.
- Nyilván mindenkinek más a stílusa. Például én nem vagyok hajlandó összejönni olyan sráccal, aki nem száznyolcvan felett van. Általában a magas lányok meg is szólnak érte, hogy alacsony vagyok és elvihetném a kisebb fiúkat is. Egyszerűen nem tartom őket vonzónak – rántom meg a vállam. Azt már nem teszem hozzá, hogy a zsánerem a sötétebb haj és a világos szemek, itt is inkább a zöld, mert akkor bizonyára egy túlságosan önelégült mosolyt kapnék ajándékba. – Oh nézd, én annál alacsonyabb vagyok és fehér bőrű! Törékenynek nem mondanám magam, nagyot tudok ütni – nevetek fel. Általában elsőre azt hiszik, hogy úgy kell velem bánni, mint a porcelánnal, de ez nem így van.
- Ne mondd azt, hogy még sosem hülyítettél senkit! Minden férfi tesz ilyet, bezzeg mi lányok tűrjük el! – a hangomban érződik némi irónia. Tényként kezelem, hogy a férfiak többet bántják lelkileg a nőket, a testiekben kategóriába pedig inkább már bele se megyek. Ettől függetlenül nem gondolom azt, hogy a nők nem tettek már keresztbe férfiaknak és húzták el előttük a mézes madzagot.
- Szerencsés ember vagy – arcomra egy szomorú mosoly ül ki. Örülök neki, hogy mindig volt mellette valaki, aki vele egykorú és a barátjának tekintheti. Nekem csak Jekatyerina volt, aki nem volt se fiatal, se jófej. A végére viszont rá kellett jönnöm, hogy a szigorúsága igenis jó dolog volt.
- Tudod nagyon sokszor gondoltam arra, hogy kiállok valahová és elüvöltöm a problémáimat. Egy emberektől elszigetelt helyre. Moszkvában azért megbámulnának, ha az utcán kezdenél el random ordítani. Az a legjobb New Yorkban, hogy itt bárhol megtehetem. Az emberek szarnak bele – vigyorgok, mint egy éhes óvodás. Ugyan éhes már nem vagyok, hiszen ezekben a percekben fejezem be a gyrosomat, ezzel hamarabb vetve véget neki, mint Pavel. – Szörnyű, hogy az emberek ennyire vakon járnak – dobom bele egy kukába a papírt, amiben az ételt adták és jó kislány módjára előkutatok a táskámból egy fertőtlenítő kéztörlőt és megtörlöm vele a kezem. Pavel zsebébe is nyomok egyet arra az esetre, ha végezne a reggelivel.
- Minden férfi zsarolható a családi ékszerével, még akkor is, ha csak két centi az egész – nevetek fel és megállok a kocsma előtt, ahová jöttünk. Már kívülről sem tűnik túl biztató helynek, ami még izgatottabbá tesz, hogy minél hamarabb bent lehessek és lehúzhassam az első shotomat meg megigyam az első sörömet. Hamari berúgásra számítok így kora reggel. Ez a gyros nem hiszem, hogy olyan sokat segített volna rajtunk. Legalább szépen fogunk visszaemlékezni az első napunkra az egyetemre. Vagy nem. Nem lesznek emlékeink.
- Jó a luxi is, néha kell a sok proli közé – mosolyodom el, majd mikor látom, hogy befejezi ő is az evést a zsebe felé mutatok, hogy törölje meg a kezét a fertőtlenítő kendővel. Fő a biztonság.
Magam előtt nyitok ajtót és be se várom Pavelt a pulthoz szögdécselek, mint egy kisgyerek.
- Jó reggelt, tíz vodka shotot és két korsó sört szeretnék és kártyával fizetek – mosolygok a pultos bácsira, aki rögtön elkéri a személyimet. Odacsúsztatom neki a kamut, amit körülbelül egy hete készítettem, mivel muszáj volt felkészültnek lennem, ha már a korhatár itt a huszonegy év.

polly&&pavel

Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma és reménye.

- Lehet, hogy túlságosan is hamar akarsz logikát keresni bennem – jegyeztem meg még mindig mosolyogva, miközben megcsóváltam a fejem – Rossz válasz, kedves Polly.
Sokan elhiszik azt, amit előadok magamról. Tény és való, hogy elég jól csinálom a dolgomat, így lényegében kijelenthetem, hogy egyetlen embert sem tudok mondani aki úgy igazán ismerne. Talán a barátaim a szokásaim mögé látnak, de a miérteket nem annyira veszik észre. És pont ez az oka annak is, hogy már elengedték azt, hogy megértsenek.
Én a magam részéről most szándékosan nem tettem megjegyzést arra, hogy miért szólítanám le őt, ha mondjuk az utcán találkoznánk. Lényegében ez a dolog már amúgy sem megy annyira, de ettől függetlenül megoldanám a dolgot. Határozottan látszott rajta, hogy alulbecsüli magát, én pedig igyekeztem ezt egyelőre meghagyni benne. Nem ismerjük még annyira, hogy magyarázatot adjak neki arra, hogy amúgy szerintem nagyon szép lány és a hozzá hasonlóknak inkább meg kéne fogni a kezét, hogy nehogy ellopja őket valaki. Nem beszélve arról, hogy a szőke haj kék szem kombinációra egy bizonyos réteg nagyon bukik, és itt most nem preferációról van szó hanem arról, hogy simán baja eshet csak azért, mert szép... És ezt ő nem is veszi észre.
- Ha megmarad, akkor majd beszélhetünk róla – húztam el a számat végül. Dimával nem jövünk ki túl jól, vagyishát igyekszünk de elég nehéz úgy, hogy lényegében kultúrálatlan baromnak néz. Az, hogy naponta minimum egyszer le kell fürdeni, meghogy ki kell mosni a ruháimat nem feltétlenül olyan dolog, amit otthon sose csináltam volna meg. Lehet, hogy rendetlen vagyok, de ettől függetlenül én is gusztustalannak tartom például azt, ha valaki a lakásban cigizik. Mindenesetre ahhoz, hogy Pollyhoz költözhessek kevesebb tökösségre és egy kellemetlen beszélgetésre lenne szükségem a szüleimmel, tehát egyelőre jobb lógni hagyni a levegőben a dolgot. Mondhatni hang vagyok Pollyhoz költözni, mert nem akarom megdugni a szaktársamat. Lényegében akkor nézegethetném még ki tudja meddig az arcát, és ezt már a gimiben megtanultam... Nem véletlenül állítják fel a bizonyos házi nyúlra nem lövünk szabályt. Én pedig most mint érett egyetemista állok itt, tehát el kell játszanom, hogy tanultam a hibáimból.
- Minő szerencsés vagyok – jelentettem ki az előbbi gondolatmenetemet teljesen sutba vágva – Így bekerült a nevem a kalapba, mivel a legutóbbi mérés alapján 183 centi vagyok.
Nem nagyon volt célom a megjegyzéssel, szimplán csak túlságosan magas labdát adott nekem. Lényegében rákényszerített arra, hogy lecsapjam. Persze a következő kijelentése miatt megintcsak megbántam a dolgot – Az előbbit visszaszívom, nem akarom megtapasztalni azt, hogy mekkorát tudsz ütni.
Sajnos már volt rá példa, hogy egy általam választott hölgyemény idegeire próbáltam menni és túlságosan is sikeresnek bizonyult a terv. Tehát lényegében szegény lány – mert azért ígyis ő kapott agyfaszt – nem látott más megoldást azon túl, hogy behúz nekem egyet. Én meg hát nem sokszor mondhatom el azt magamról, hogy valakinek sikerült befognia a számat... Akkor viszont egyetlen mukkot sem voltam képes kinyögni.
- Egyszerűbb tiszta lapokkal játszani – vontam meg a vállam – Van aki ígyis úgyis belemegy. Akkor legalább ott van az, hogy saját akaratából tette.
Nem állítom azt, hogy sosem vetem be az amúgy mindenki által szépnek titulált mosolyom és nem szédítem a lányokat. Viszont mindig letisztázom velük azt, hogy pontosan mit akarok, mert bár sosem ismerném be, de ettől függetlenül is bűntudatom lenne. Ilyenkor mindig arra gondolom, hogy esetleg meg is ríkathatom őket – vagy rosszabb esetben megütnek – én pedig képtelen vagyok kezelni egy síró lányt. Szerintem ezzel valahol minden férfi így van. Tehát jobb megelőzni a kellemetlenségeket.
- Csak tedd meg – pillantottam rá komolyan, miközben haraptam egy nagyot a gyrosomból – Ha utána jobban érzed magad, akkor miért ne csinálhatnád? Nem igazán van senkinek beleszólása abba, hogy neked mitől lesz jobb a közérzeted. Ne hagyd magad és fel a fejjel.
Magam sem tudom, hogy pontosan mi volt ez a biztatás tőlem affelé, hogy rögtön őrültséget csináljon, de mindig annak voltam a híve, hogy jobb cselekedni, mint attól félni, hogy valaminek következményei lehetnek. És mivel Polly már nincs otthon, nyugodtan megtehet bármit, mert már a szülei sem figyelik úgy. Elég nagy szabadságot kaptunk itt az államokban, ami nem is feltétlenül baj.
- Köszi – mosolyodtam el, miközben eltűntettem az utolsó két falatot is. Nem mondom, hogy a nadrágomba töröltem volna a kezeimet, de az tény, hogy a papírokkal adott szalvéta is megtette volna. Így viszont nem volt szívem nem felhasználni azt, amit a lány adott nekem. Aranyosnak találtam a dolgot.
- Ettől függetlenül, én megyek előre – fogtam rá finoman a csuklójára és magam mögé húztam. Tény és való, hogy ez a bizonyos szokás már csak azért maradt fenn, mert az embereknek azt mondták, hogy a férfiak mennek előre, ha kocsmába készülnek. Viszont én nem lepődnék meg a hely külseje alapján, ha végül mégis késelésre kerülne sor.
Én magam is meglepetten pillantottam a lányra, amikor kikérte az italt és úgy tolta oda a bácsi elé a hamis személyit, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Emlékeztettem magam, hogy nekem is be kell majd szereznem egyet, addig pedig csak örültem neki, hogy kicsit idősebbnek nézek ki a koromnál.

822 || ruha || köszöntem