A zenében nem létezik rabság. A zene ajtó, és a lélek a dallamon át elmenekülhet. Még ha csak néhány percre is. És az is felszabadul, aki hallgatja. Felemel mindenkit, aki csak hallja.
Gyorsan elnyomtam a cigimet, amit lustán szorongattam két ujjam között, és még egy utolsót húztam a sörömből, mielőtt elindultam volna a színfalak mögé. Mára sikerült leszervezni egy jobb helyre fellépést, aminek kifejezetten örültem, holott semmi bajom nem volt a Brooklynban székellő kocsmákkal sem, de ettől függetlenül én magam is tudtam, hogy minél több helyre jutok el, annál jobb lesz a hírnevemnek. Mert nem tagadhattam le magam előtt, hogy valahol titkon vágytam erre még akkor is, ha nem olyan szinten, mint ahogyan mások tették azt, vagy hogy is fogalmazzak... Nem feltétlenül volt az életcélom, hogy majd zenéből éljek meg, de ettől függetlenül tudtam, hogy máshoz nagyon nem értek. És bár sokan azt hiszik, hogy én is egy vagyok az önjelölt kis defektes művészek közül, de ezt minden egyes alkalommal kikértem magamnak, hiszen jártam zeneiskolában, tanultam klasszikus gitár szakon, ami épp elég alap volt ahhoz, hogy mindezt tovább tudjam vinni, és komolyabban kezdjek el foglalkozni a zenével... Legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy ha lehet komolynak nevezni, amit most művelek. Az biztos, hogy a szüleimnek hála egyáltalán nem volt önbizalmam ahhoz, hogy ennél többet megengedjek magamnak. Illetve ott volt a másik véglet... A saját kapzsiságom, ami miatt nem kifejezetten szerettem volna, hogy mások írják meg a saját dalaimat, vagy egyáltalán beleszóljanak a komponálásba. Mert minden, amit csinálok az a saját fejemből pattant ki, és úgy jó, ahogyan azt én elképzeltem... Egyszerűen képtelen vagyok másképp előadni, de alapvetően igaz ez minden más coverre is, amit csinálok. Soha nem jutott eszembe, hogy egy általam rossznak talált alkotáshoz hozzápiszkáljak. És igen, ebbe a halmazba nem csak a rossznak talált dalokat tettem bele, hanem azokat is, amik nem feltétlenül voltak a stílusom, de ettől függetlenül elhallgattam őket... Gondolok itt egy Shawn Mendesre, vagy Ed Sheeranre. Hozier sem kifejezetten a stílusom, de az ő dalait előbb megpiszkáltam volna, mint a fentebb említett két csávó bármelyik alkotását. Még egy hörpintés után el is indultam befelé, félúton felkapva a gitáromat, amit még egy picit hangolgattam. Nem mondhatom azt, hogy nem izgultam, holott ez már a sokadik fellépésem volt... Nyilvánvalóan az új hely, és a szebben kiöltözött emberek is valamilyen szinten feszélyeztek, de igyekeztem nem odafigyelni a sutyorgó hangokra. Általában a stílusom miatt elsőre mindig érnek előítéletek, de a végeredményre ritkán panaszkodtam, hiszen sokszor a többi zenésztől vagy dicsérő szavakat kaptam, vagy építő kritikát, és maximum egy primitívebb réteg vágta a fejemhez azt például, hogy „hülye buzi”, meg ennek a két szónak rengeteg szinonimáját szebb és kevésbé formában. Ettől függetlenül örültem neki, hogy viszonylag értelmes visszajelzéseket kaptam, amikből tudtam tanulni, és amik által fejlődhettem... Amiknek hála végre lett annyi önbizalmam, hogy jelentkezzek a helynek az amatőr zenészek estjére, aminek a keretein belül most álltam színpadra. Vettem egy mély levegőt, jelt adtam a mögöttem álló zenekarnak, majd játszani kezdtem az egyik saját szerzeményem. Utána következett a két cover dal, amit választottam, de összességében most egy lassabb folk-rock vonulatot választottam magamnak, mint pörgősebb dalokat. Az első szám felénél már eléggé feloldódtam ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, és és a végén az emberek tapsa kifejezetten örömmel töltött el, mert őszintének tűnt. Ezek alapján nem bőgtem le annyira, és ez már némi sikerélményt jelentett nálam, szóval viszonylag elégedetten húztam ki a félakusztikus hangszerből az erősítő kábelét, és óvatosan átbújtattam a nyakamon a hangszert, hogy össze tudjam szedni a dolgaimat, és lesétálhassak a színpadról. A terveim között szerepelt az is, hogy majd megnézem a többieket, de először el akartam csomagolni a cuccaimat, és megszabadulni a vállamra terített, virágmintás zakótól, amit a fellépés alkalmával viseltem. Nagyjából tíz perc után, a gitártokommal a hátamon együtt indultam meg a pult felé, és ültem le úgy az egyik bárszékbe, hogy ügyesen senkit sem basztam ketté a kezemben tartott, nehéz hangszerrel. - Egy sört, légyszi. Az akciósból. – mosolyogtam rá a pultos lányra, miközben a farzsebemből előszedtem néhány bankjegyet, és elé toltam, amint letette elém a korsót – A maradékot tartsd meg. Elég furán nézett rám a csaj, amikor megvettem a legolcsóbb piát a helyen, és kifizettem egy húszdollárossal – ami kifejezetten szarul nézett ki, mert szét volt gyűrődve – viszont a visszajárót már nem kértem el. Csak mosolyogva megvontam a vállam, mire a csajszi beharapta az ajkát, én pedig figyelni kezdtem a következő előadót, aki a színpadra lépett.
Kezdőlap
