Az út meglehetősen unalmas volt, unalmasabb annál, mint képzeltem. Volt időm megfejteni egy egész keresztrejtvény-újságot, vagyis annak összes feladványát és még aludtam is valamennyit. Utóbbiból nem sok jutott, mert a repülőgép ülésében szunyókálni nem túl kényelmes, s ami nem kényelmes az nem is pihentető. Szerencsére a sok éjszakába nyúló tanulásnak és a szorgalmi időszak hétköznapjain is előforduló bulizásoknak na meg a fiatal szervezetemnek megvan az az áldásos előnye, hogy hozzá vagyok szokva az alvásmegvonáshoz. Ahhoz viszont nem, hogy a bátyám úgy lepattintson, mint ahogy tette azt tegnap. Mindegy, követtem. Tudom tehát, hogy Pavel hol lakik és azt is, hogy tényleg hozzá tartott, s nem vert át még azzal is, hogy tódított arról hová megy. Ettől ugyan még nem voltam előrébb, hiszen várnom kellett egy újabb egész napot a találkozásig, de legalább volt időm kicsit körülnézni a városban. Manhattenben. Moszkva se kicsi és New York sem az. szerintem a szülővárosom szebb, mint ez a kultúr-olvasztótégely, de nem turistáskodni jöttem vagy gyönyörködni, szóval olyan mindegy mi a szép. Kávét itt is lehet kapni, egyetemre otthon se járnék és itt legalább van plusz egy agy, amire mehetek. Van haszna ennek a nem rövidtávra tervezett útnak, az már most biztos. Fejembe nyomtam a fekete sapkát, bebújtam kockás kabátomba a bakancs-farmer-fehér póló fölé, majd elindultam arra, amerre tegnap a kedves rokon is ment. Azt mondtam neki, hogy munkát keresni megyek, hát vettem egy apróhirdetéses újságot út közben, hogy legyen valami, amit mondani tudok majd, amikor hazaértem. A metrón ülve kétszer tévedtem el és mentem túl az állomáson, ahol le kellett volna szállnom, de legalább találtam egy egész jó hirdetést valami kutyaszitterkedésről. Az újságot a tornazsák fazonú táskámba gyömöm, s előveszem onnan a rúzsomat és kézitükrömet. Újabban szeretem vörösre mázolni az ajkaim, a skarlát szín egyébként is jól mutat szerintem szeplős képem kiegészítőjeként. Megigazítom hát a rúzsomat, majd elsüllyesztem a holmikat a helyükön, s felemelem kezemet, hogy megkeressem vele a csengőt. Leplezetlen vigyorral trillázok oroszul köszönést, amint meghallom Pavel hangját a kaputelefonon. Reménykedem abban, hogy nem lesz olyan udvariatlan, hogy hagy idelent szobrozni, míg ő kitalálja hogy is meneküljön el előlem a tűzlépcsőn. Nem találkoztunk és nem is beszéltünk azóta a bizonyos este óta, de azért az csak nem volt akkora tragédia, amiért két év azután is nyúlcipőt kellene előlem húznia. Oké, régen se voltunk haverok, de a tesómmal azok voltak, szóval ismerem én is, mint a rossz pénzt. Szőröstül-bőröstül, csupasz valójában. Szó szerint. Türelmesen várok a berregésre, mely bebocsátásomat jelzi, majd ha nyílik a kapu, benyomom azt magam előtt, s a megfelelő emelet-ajtó kombináció felé irányítom lépteimet, hogy aztán a küszöbre toppanva mi sem történt puszit cuppantsak ajkaira üdvözlésképpen. Nem, nem romantikus indíttatásból. Inkább azért, mert oroszok vagyunk, s nálunk odahaza ez a szájra puszi még mindig nem tabu, s nem csak a szerelmesek privilégiuma. Nyelv nélkül, természetesen. - Ugye örülsz nekem? – szemtelenkedek egy sort, s ha nem tartóztat, hívás nélkül is beljebb kerülök az ingatlanba. - Cipő marad vagy le kell vessem, mielőtt beljebb megyek?
Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).
Dühösen csaptam be a dalszöveges füzetem, majd raktam félre az ölemből a gitáromat. Már egy ideje igyekeztem tökéletesíteni az egyik új dalomat, de Polly nélkül sokra nem jutottam vele, és ha jól tudom, időközben ő hazacsalt oroszba, ami miatt esélyem sem volt felhívni őt az ügy érdekében. Persze ez másfelől számomra kifejezetten kedvező volt, hiszen azt a tündért már egyre nehezebb volt áthívnom magamhoz és arra gondolni, hogy szigorúan a nappaliban kell ellébecolnunk a napot... Mert a végén még olyat csinálnék amit magam is megbánnék. Mindenesetre most valahogy nem volt ihletem, fájt a fejem, nyűgös és hisztis voltam, ami miatt nem igazán kellett volna zenélgetnem de... Mindegy, nincs apelláta, inkább keresek valami kaját. Elő is szedtem valami maradékot, amit Dima csinálhatott korábban, és már éppen pakoltam volna ki a mikróból, amikor hirtelen megszólalt a kapucsengőnk. - Ki a tököm lehet ez ilyenkor? – morogtam az orrom alatt a szavakat. Mert pontosan tudtam, hogy a bátyám az próbán van, meg amúgy sem csengetne, egyáltalán nem jellemző rá az, hogy szanaszét hagyná a cuccait és így elfeledkezne a kulcsáról, ez sokkal inkább az én reszortom. Polly nincs itthon, a haverjaim, nos... Nos nekik nem adtam meg a címem, mert tartottam tőle, hogy részegen rohangálnának a nyakamra. Pizzát nem rendeltem, így lényegében csak a jehova tanúi maradtak, szóval egy ideig elgondolkoztam azon, hogy eljátszom a szellemet, de végül csak odaevett a fene – ki tudja miért – az ajtóhoz, hogy beleszóljak a kaputelefonba. Viszont amikor meghallottam a lány hangját... Nos hirtelen azt hittem, hogy megbolondultam. Képtelen voltam felfogni, hogy most vajon kurva fáradt vagyok-e, vagy valami szimplán csak annyira beütött, hogy már félrehallok tőle... Nem lehet itt, hiszen Moszkvában hagytam őt és a kis afférunkat is. Teljesen ledöbbenve álltam az ajtóban, éppen ezért is rezzentem össze, amikor a lakásunk csengője is megszólalt. Ritka az a helyzet, amikor ilyen szinten megilletődök, de miután a bátyja is bejelentkezett hozzám... Nos elkezdtem aggódni a saját farkam miatt. Egyszerűen csak az, amit csináltunk nem fér bele a hármunk kapcsolatába, meg időközben Polly is belépett a körbe, én pedig... Úgy állok közöttük, mint kezdőbuzi a gőzfürdőben. Ahogy kinyitottam az ajtót, nagyokat pislogva fogadtam a szájrapuszit. Elég keveset jártam haza, és igyekeztem annyira igazodni az itteni normákhoz, hogy lényegében el is feledkeztem erről, úgymond elamerikaisodtam... Ami miatt elég hülyén is vette ki az, ahogyan az ajkaimhoz kaptam a kezem egy amúgy teljesen normális, orosz szokás miatt. - Hát... Ezt majd még eldöntöm – mondtam neki őszintén, és legszívesebben becsaptam volna az ajtót, hátha azzal el tudok menekülni az egész helyzet elől, de mindezt nem tehettem meg vele, ha már idáig képes volt eljönni... Lényegében csak miattam és a tesója miatt. Szóval inkább félreálltam az ajtóból, ezzel utat engedve neki befelé, a privát kis szféránkba. - Cipőt le – adtam meg a választ a kérdésére – Tisztaságmániás a tesóm és olyan radarja van a mocsokra, hogy azt elhinni sem tudnád. Margosha nem sokat találkozott a bátyámmal, aminek lényegében oka az is, hogy ő már felnőtt volt, amikor mi még kisgyerekként rohangáltunk mindenfelé, és hamarabb idekerült, minthogy megismertem volna őket. - Mi járatban vagy errefelé? - tettem fel a kérdést neki, majd a nappalink felé intettem. Úgy éreztem, hogy ehhez a beszélgetéshez és találkozáshoz egyszerűen csak le kell ülnöm. Egy kicsit sokkolóan hatott a túlságosan is hatásosra sikeredett belépője.
Vigyorogva szemlélem a reakcióját üdvözlésemre. Mint valami szende szűzlány, olyan, vagy valaki, aki sose élt oroszok között. Megjegyzést most nem teszek rá, de ami késik az nem múlik, szerintem még fogok, ha elérkezettnek látom rá az időt. - A tesós-tesód, vagy haver-tesód? – folytatom a társalgást, miközben fél térdre ereszkedem, hogy kifűzzem annyira a bakancsomat, hogy le is tudjam vetni. Innen alulról pillázok fel Pavelre, hogy míg én bíbelődök a vetkőzéssel, addig is láthassam vonásait. - A gatyámat is vessem le? Amilyen retek van a metrón, szerintem csak a fehérneműm nem mocskos. – szemtelenkedek egyet, de mindezt olyan véres komolysággal teszem, hogyha nem néz éppen rám, akkor nem láthatja meg ajkaimon a csúfondáros kis mosolyt, ami elárulhatja neki, hogy csak viccelek vele. Állásba tornászom magam, miután kibújtam a lábbelimből, s megragadom az alkalmat arra, hogy körbepillantsak a lakáson. - Van kávéd? Nem ismerem ki magam a környéken, ezért nem mertem kitérőt tenni jó kávézót keresve, de a beszélgetés koffein nélkül olyan, mint a szex zokniban. – fejtem ki nézeteimet, melyeket ugyan nem kérdezett, de mivel ismer elég rég, aligha lepi majd meg az, hogy egy egyszerű kérdést követő magyarázatom is olyan tud lenni, mint a fúró, ami mások oldalába tömködi a szavak által keltett lyukon az információt. Hallottam, hogy kérdezett valamit, nem is felejtem el, de ahogy mondtam szeretek kávé mellett cseverészni, így a kérdésére adandó válaszom is cseverészés témakörébe tartozik, így hát ez egy saját farkába harapó kígyó jelen esetben. De mivel nem akarok udvariatlan lenni vele, így azért koffeinadag ide vagy oda, mégis belekezdek a válaszba. - Az attól függ, hogy milyen választ szeretnél hallani. Megnyugtatót, arcpirítót, bosszantót vagy egyszerűt. Mosolyomból nem olvashat ki semmi hátsó szándékot, teljesen őszintén közlöm vele mindezt, s közben tényleg elindulok a mutatott irányba, hogy beljebb kerüljek a nappaliba. Ledobom magam a kanapéra, ha van olyanjuk, vagy ha nincs, akkor az egyik fotelba, puffra. Ha ezek egyike sincs, akkor a földre törökülésbe. A sima székeken való ücsörgést nem szeretem, az olyan iskolapados. - Beteg vagy vagy szívtál valamit? Úgy le vagy lassulva, mintha nem tudnád, hogy hol is vagy. Ennyire csak nem sokkolhatott a megjelenésem. Na ez már színtiszta provokáció, nevetek is hozzá, s hogyha rám néz rá is kacsintok. Meg kell hagyni, hogy eléggé élvezem a helyzetem és nagyon komfortosan mozgok benne. Olyan kedélyességgel, mintha nem két éve, hanem éppen tegnap beszéltünk volna utoljára, hanem tegnap. Az se zavar, hogy mi történt közöttünk, nem a múlt héten volt, feldolgoztam azóta az azzal kapcsolatos összes kérdésemet. Engem nem zavar, hogy most itt vagyunk, sőt. Szórakoztat az egész.
Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).
Én magam valamilyen szinten már eltemettem az orosz barátaimmal a kapcsolatomat. Egyáltalán nem akartam rossz barát lenni, ilyesmiről szó sincs, pusztán csak megtörtént az a bizonyos dolog, hogy jobban éreztem magam itt, mint otthon. Ezért kevesebbet is mentem haza, lényegében csak akkor tettem mindezt, amikor Polly is. Innentől kezdve mondhatni sokukkal nem is volt időm találkozni, és voltak olyanok is, akikkel nem is szívesen tettem volna. Itt pedig nem arról van szó, hogy ne szerettem volna őket, szimplán csak... Nos bizonyos körülmények nem engedtek meg dolgokat. Ilyen volt példának okáért az Ustinova család két tagja, akiket egykor a legjobb barátaim közé tudtam sorolni. Így is inkább az idősebb fiúval, a bátyussal voltam jóban, de ez jelenti azt, hogy ne kedveltem volna Margoshát. Szimplán csak soha életemben nem voltam képes úgy igazán nőként tekinteni rá, mert az emlékezetemben úgy élt, mint a vörös, copfos, kis padtársam, akiről lemásoltam a házit úgy... Negyedik óta? Innentől kezdve mindaz, amit mi együtt műveltünk szerintem vert akkora éket közénk, hogy ne egy tradicionális, orosz szájrapuszival köszöntsön a lány... Mindenesetre én ott hápogtam az ajtóban, pár másodpercig teljesen megilletődve. Ő pedig ha nem szólal meg, minden bizonnyal képtelen lettem volna a helyzetet kezelni. - Tesós tesó – jegyeztem meg egy kis hatásszünet után – Dimával lakom. Persze ő nem ismerte annyira a bátyámat, mondhatni csak hallomásból tudott róla valamit. Dima szinte sosem volt otthon, és egy idő után már a kötelező karácsonyi ünnepeken sem vett részt. Abban sem vagyok biztos, hogy találkoztak ők valaha, de a családi fotónk láttán anno közölte velem, hogy hát engem biztos örökbefogadtak, mivel egyedül erősítem a barna, göndör fürtös, zöld szeműek csapatát. Mindenki szőke herceg nálunk már generációk óta, szóval... Amúgy simán lehet, hogy zabigyerek vagyok. - Nadrág marad – vágtam rá, a lehető leggyorsabban – Legalábbis ha Dima esetleg hazajönne, nem akarom kimagyarázni, hogy miért vagy itt te is fehérneműben a kanapéján. Nem mintha mostanában annyi nőt cipelnék fel a házba. Az elején még jellemző volt a dolog, de amióta Polly is az életem része, valahogy... Nincs kedvem hozzájuk. Az utóbbi időben egyre kevésbé érdekeltek mások, viszont ennek a lánynak a megjelenése... Eléggé fel fogja kavarni az állóvízet, ezt már én is tudom. Viszont az, hogy ez mennyire lesz jó... Gondolom elválik. Margosha sosem az a fajta ember volt, akinek csak úgy megmondhatta a másik, hogy mit csináljon, így a hazaküldés opció nem játszik. - Van kávé – sóhajtottam fel halkan, majd egy kis gondolkodás után megkérdeztem a következőt – Csak engem ejt zavarba ez a szituáció egy kicsit? Még fel sem dolgoztam, hogy itt vagy, de már vagy három szexuális tartalmú megjegyzést eleresztettél. Én magam is konkrétan csak most fogtam fel azt, hogy mennyire felnőtt már ő. Lényegében korábban az ilyeneket elég durván elengedhettem a fülem mellett mondván, hogy ő csak egy kislány, nyilván nem tud ezekről semmit. Viszont elég hamar kiderült, hogy ez nem így van, lényegében nagyon is tudja, hogy mit hogyan kell csinálni ahhoz, hogy egy férfinak örömöt tudjon szerezni. - Az őszinte választ akarom hallani – jegyeztem meg, miközben figyeltem, ahogy a kanapé felé megy. Ebben a pillanatban el is döntöttem, hogy talán nekem a fotelba kéne ülnöm. Furcsa számomra, hogy a bátyjával majdhogynem egyszerre jelent meg, holott még az idősebb érkezését sem sikerült feldolgoznom. - De, ami azt illeti kurvára sokkolt – jegyeztem meg neki, és én magam is kihallottam egy kis élt a hangomból, szóval igyekeztem valamivel nyugodtabban folytatni a szövegemet – Először a tesód, aztán most te. És tudod, mind a ketten elfelejtettek bejelentkezni hozzám, lényegében csak lenyomoztatok, és rámtörtétek az ajtót, szóval... Nem igazán tudom, hogy miként kéne most viselkednem. Persze ettől függetlenül nem haragudtam a lányra, és azt hiszem volt pár dolog, amit le kellett tisztáznom vele. Ha ténylegesen utánam jött, akkor elsőkörben nem ártana kideríteni, hogy úgy... Mit akar tőlem. Kifejezetten kényelmetlen lesz ez az egész helyzet, plusz veszélyben van az a bizonyos titok is, amit sosem mondtunk el a bátyjának, és amiért minden bizonnyal eltörné az orromat, én meg elveszítenék egy barátot. - Még mindig úgy iszod a kávét, mint régen ugye? – kiáltottam vissza neki a konyhából – Kaját kérsz? Gondolom nem csak öt percre ugrottál be.
Kezdőlap
Dühösen csaptam be a dalszöveges füzetem, majd raktam félre az ölemből a gitáromat. Már egy ideje igyekeztem tökéletesíteni az egyik új dalomat, de Polly nélkül sokra nem jutottam vele, és ha jól tudom, időközben ő hazacsalt oroszba, ami miatt esélyem sem volt felhívni őt az ügy érdekében. Persze ez másfelől számomra kifejezetten kedvező volt, hiszen azt a tündért már egyre nehezebb volt áthívnom magamhoz és arra gondolni, hogy szigorúan a nappaliban kell ellébecolnunk a napot... Mert a végén még olyat csinálnék amit magam is megbánnék. Mindenesetre most valahogy nem volt ihletem, fájt a fejem, nyűgös és hisztis voltam, ami miatt nem igazán kellett volna zenélgetnem de... Mindegy, nincs apelláta, inkább keresek valami kaját.
