- Taxi! Taxi! – integetek, mint egy idióta már vagy tíz perce, de kezdem azt érezni, hogy láthatatlan vagyok. Talán a kezemben tartott nagy köteg mappa az, ami kitakar, és azért nem vesznek észre a sofőrök, bár ez általános jelenség, munka közben szinte folyton fel vagyok pakolva, mint egy málhás szamár. Ebben csak az a szép, hogy már így is késésben vagyok, legalább negyed órája a divatcégnél lenne a helyem, bár nem én tehetek róla, hogy őfelségének mindig eszébe jut valami, és tízperceként üzenget, hogy még ezt is, meg azt is. Úgy volt, hogy elkísérem őt, mármint a főnökömet, Rachel Westfield-et erre az interjúval egybekötött fotózásra, mert millió-egy dolgot tanulhatok majd közben, és amúgy is egy csomó dologban kellene majd segédkeznem. Végül azonban ő előre ment, és megkért, hogy én előbb ugorjak el a tisztítóba az esti bemutatóra választott ruhájáért, aztán rendezzek vacsorafoglalást, hozzak kávét, na azt pont el is felejtettem, de reménykedem, hogy azt időközben már megkapta mástól (úgyis kihűlne, mire megérkezem, vagy szanaszét locsolnám, amilyen ügyetlen vagyok, főleg ennyi mindennel a kezemben), plusz ugorjak vissza a Belle-hez az anyagért, mert később már nem lesz időnk ezeket összeszedni. Szóval most azon vagyok, hogy lehetőleg még ma, de még jobb, ha a fotózás vége előtt megérkezzek a céghez, a D'onfó... D'o... fórió.... Nem is értem, miért kell egy vállalatnak ilyen bonyolult nevet adni. Oké, hogy neves, márkás divatcég, meg minden, de nem jártak volna jobban valami egyszerűbbel? Prada. Azt könnyű kimondani, meg tök jól cseng. Honnan szedték egyáltalán ezt a kimondhatatlan nevet? Oké, lassan már negyed órája toporzékolok egy helyben, és kalimpálok a szabad kezemmel jobbra-balra, aztán már komolyan kezdem úgy vélni, hogy gyalog is hamarabb megérkeznék a célomhoz, amikor végre megszánja a bús ábrázatomat egy taxis. - Köszönöm, nagyon köszönöm! Maga a megmentőm, a hősöm! Mondja kérem a nevét, magamra tetováltatom – hálálkodom hadarva, miközben bemászok a hátsóülésre a hátamra kötött ruhákkal és a karomban szorongatott mappákkal együtt. - Said Shavershian – fordul hátra a sofőr szélesen vigyorogva, és láthatóan jól szórakozik a bénázásomon. - Said... mi? - ráncolom a homlokom. - Tudja mit? Felejtsük el! Csak induljunk gyorsan! - legyintek, mielőtt bemondanám a címet. Meg vagyok áldva ma ezekkel a nevekkel. Az út során folyamatosan ellenőrizgetem a telefonomat abban reménykedve, hogy Rachelnek nem lesz már több kívánsága az érkezésem előtt, meg közben az időt is csekkolom folyton. Még egész jól állok, csak húsz perces csúszásban vagyok. De így sem kizárt, hogy ma lesz az a nap, amikor végül munka nélkül maradok. További tíz perccel később már vergődök is kifelé a kocsiból, többé-kevésbé sikeresen, de miután a taxi továbbáll, a mappáim kicsúsznak a karomból, és az út szélén landolnak. Ha tudnám, hol hagytam el a táskámat a minap! - Nem fair! Ez nem fair – ingatom a fejemet, miközben már hajolok, hogy összeszedegessek mindent. - Francos Westfield, meg francos Dofrió cég! - sóhajtozok. Aztán úgy döntök, ahelyett hogy fújnék az egész világra, pozitivitást erőltetek magamra. Az éneklés ebben általában segít, szóval dúdolni kezdem Lily Allen Not Fair című dalát. És éppen felegyenesedem az utolsó begyűjtött papírköteggel, amikor azon kapom magam, hogy éles fékcsikorgással vészesen közeledik valami nagy és masszív...
Jason Statham a terem közepén, kezével megérinti a nyakkendőjét, ahogyan körbetekint az ő rá leselkedő veszélyre, amely emberek formájában veszi körül az autószerelő műhelyben. - Ezt figyelje, Arthur. - mutatok célzatosan a képernyőre, mire sofőröm arca még komolyabbá válik, mint amilyennek eddig is mutatta magát. - Ez a legjobb rész. - lelkesedek, de csak egy sóhajtást kapok cserébe. - Uram, két perc múlva a cég előtt kell lennünk. El fog késni. - feleli kimérten, és ez elég ahhoz, hogy lepillantsak a csuklóm köré rögzített órának lapjára. - Valóban...de ezt figyelje. - követelőzöm, de már nem veszem le a szemeimet a képernyőről, amelyben a Szállító harmadik része megy. Arthur megadóan lépdel mellém és teljesíti a kérésemet, én pedig csillogó szemekkel merülök bele kedvenc színészem harci képességeibe, amelyek kipróbálásával sokszor estem már pofára. A cégem baromira fontos az életemben. Talán még a levegőnél is olykor nagyobb elsőbbséget élvez, de tudják mi még ennél is erősebb hatású az életemben? Ez a film itt. Ha ég a ház és a Szállító megy éppen, akkor ropogósra sülünk, mert egyetlen percét is kihagyni vétek lenne számomra. Mások ezt betegesnek nevezik, én elkötelezettségnek. Ragaszkodásnak valamihez, amit csak én értek, amit csak és kizárólag én érzek. Ezért ma hiábavalónak bizonyulnak sofőröm szavai, amikor Statham éppenséggel mérnöki pontossággal rúgja szét mások seggét, melynek minden másodpercét lélegzetvisszafojtva, gyermeki rajongással egybekötve nézek végig, melynek utolsó szekundumai után veszek csak egy feszült és egyben ámulattól elfúló mély lélegzetet. - Ez bámulatos volt. - nézek az órámra és gyorsan felpattanok az ágy széléről. - Elkéstem, a fenébe is! Arthur, miért nem szólt? - akadok ki a sofőrömre nézve, aki csak megforgatja a szemeit és ezután véleményezi kapkodó mozdulatsoraimat. - De uram.. - kezdene bele, azonban feltartom az ujjamat és nemleges válaszra hajazó mozdulatokkal reagálok. - Erre nincsen mentség, sem idő. Induljunk! - sietek ki az autóhoz, sürgetve ezzel őt is, de már érzem, ahogyan a feszültség eluralkodik rajtam amiért még mindig nem vagyok a cég előtt, és erről útközben sem vagyok hajlandó befogni a számat. Elregélem sértődöttségemet, és a haragomat, amiért egy normális alkalmazottat sem lehet találni manapság, majd belekezdek abba, hogy Jason mennyire menő volt már, mire visszatérek abba az irányba, amikor is a csatornákat szidom, amiért ennyire későre rakják a filmeket. Nem gondolnak azokra, akik munkába mennek? Vagyis helyesbítek: azokra a rajongókra, akik éppen munkába mennek, és nem akarnak lemaradni egyetlen percről sem?! Hogyan is gondolnának? Az emberek csak és kizárólag magukra meg a saját érdekeikre gondolnak, mások meg ragaszkodjanak az elképzeléseikhez. - Panaszt fogok benyújtani, Arthur. - kezdek bele az ablakon való nézelődés közben, melyből csak a mellettünk elsuhanó táj összemosódását érzékelem. - Mégis miféle panaszt, uram? - érdeklődik, de a hangja olyan feszültnek tűnik. Biztosan csak bal lábbal ébredt fel, ami ugyancsak nem az én problémám, így érdeklődni sem fogok hogyléte felől. - A rossz időzítésekről. Kampányolni fogok, és nyerni. Van elég pénzem, hogy lefizessem a mocskokat.. - mérlegelek magamban, és már éppen tovább fontolgatnám ördögi tervemet, amikor Arthur a fékre lép, én meg majdnem a homlokommal csókolom meg az ülés támláját. - Megérkeztünk, uram. - Vettem észre. - morgok magamnak, és kiszállok a kocsiból, de a látvány közel sem ismerős. Hol a cégem? Miért nincsen reggeli kávé és fánk illat, ami mindig köszönt, amikor kiszállok az autóból? - Arthur, mi ez a hely? - hajolok be az ablakon, ő viszont ugyanezt teszi, csak kifelé vezető irányba. - Ez két utcával lejjebb van a cégnél. Úgy gondoltam uram, egy kis séta sosem árt. - vezeti fel, és már éppen szállnék vissza felháborodottságomban az autóba, amikor lezárja azt. - Az ön érdekében. Legalább átgondolja az alkalmazottakról alkotott véleményét, Mr. Statham. - ajándékoz meg azzal a szokásos mosolyával, amit akkor kapok, amikor éppenséggel már az agyára megyek, ő meg túljár az eszemen, de mielőtt bármit is mondhatnék erre, egyszerűen elhajt az autóval. A fenébe is, Arthur, ma valaki biztos repülni fog a cégtől! Még, hogy sétáljak..és ha megtámadnak útközben? Levetkőztetnek egy sikátorban? Mert az emberrel történnek ilyenek, főleg olyanokkal, akiknek a jó ég ilyen adottságokat nyújtott. Körültekintek, de az égvilágon senki nem figyel rám. Ez sértő. Mégis milyen dolgaik vannak az embereknek, ami miatt engem hanyagolnak? Legalább az a kis szőke két lépéssel arrébb elkísérhetne a cégig, hogy nehogy bajba jussak. Kifújom a levegőt és nagy nyugodtság száll meg, amikor az ismerős épület falai megjelennek előttem, melyről egy egészen érdekes jelenet vonja el a figyelmemet. - Ó a picsába! Az én cégem előtt ilyet nem... - megszaporázom a lépteimet, és az utolsó pillanatban elrántom a közeledő kocsi elől a gyanútlan hölgyet, majd végignézek magamon. - Hála az égnek, hogy nem lett piszkos az öltönyöm. Maga jól van? - pillantok végig rajta, de ugyanezzel a lendülettel tovább is folytatom. - Nem mondták még, hogy papírokat dobálni az út szélére nem extrém sport szintű dolog? Bárkinek baja eshet, aztán fizethetek ki tudja mennyit. - fejben már utánaszámolok, de abbahagyom, mielőtt a vérnyomásom felmegy és a szívroham határára kerülök.
Kicsit feszkós vagyok, de ez munka közben mindennapos. Nem tehetek róla, kicsit kétbalkezes vagyok. Így jöttem a világra, sportokban világ életemben béna voltam, mert szörnyű az egyensúlyérzékem, és szétszórt vagyok, mert túl sok mindent próbálnék egyszerre fejben tartani, de sokszor még a kettő sem megy. „Akinek nincs esze, legyen notesze” - szokták mondani. Hát rajtam az sem sokat segít, pedig az irodában az íróasztalom általában tele van ragasztva a cetlikkel és jegyzetekkel, a telefonomon az emlékeztető folyton zizeg valamiért, és elég gyakran még a tenyerem vagy a karom is tele van írva valamivel, amitől úgy nézhetek ki, mint egy kisiskolás, aki puskázni készül. Hát mit lehet tenni, ilyen problémákkal kell együtt élnem, és végigcsinálnom a munkát, meg a napjaimat újra és újra. Rachel váltásruháját a hátamra kötve, a jobb vállamon pedig a megpakolt táskámmal, karomban egy halom mappával igyekszem egyensúlyozni az út mellett, miután kifizettem a taxit, és próbálom kitalálni, melyik irányba is kéne megindulnom a divatcég felé, amikor az egész mappahalmaz kicsúszik a kezemből, és már hiába is kapok utána, minden a földön landol. Többségében a kocsiúton. Mert persze az úgy túl egyszerű lenne, ha csak a járdára kéne lehajolnom értük. De nem habozhatok, össze kell szednem hamar mindent, mielőtt még akár csak egy papírköteget is magával sodornak az autók, mert ha bármi elveszne, jobb esetben újra össze kellene gyűjtenem és kinyomtatnom mindent, amire már amúgy sem lenne időm a délutáni megbeszélések előtt, rosszabb esetben pedig búcsút mondhatok a munkámnak. Ami egyenlő a halállal, mert ha itt elszúrom a dolgokat, akkor vissza kellene költöznöm anyámhoz Abingdonba, de akkor már inkább ugranék egy mozgó jármű elé. Hogy tulajdonképpen pontosan ezt is teszem, nem ér el a tudatomig, csak mikor valaki elkap, és nagy lendülettel félresodor egy minibusz útjából. - Ó, hogy az a...! Figyelj már oda, hogy merre vezetsz, te idióta! - üvöltök a sofőrre, aki majdnem az életemet vette, de csak az ijedtség és a stressz beszél belőlem. Amúgy valahol azért tisztában vagyok vele, hogy ez inkább az én hibám volt. - Köszönöm – fordulok tekintetemmel immár a megmentőm felé, de ezek a hálás érzések hamar elszállnak belőlem, amint megszólal. És minden újabb szavától csak magasabbra szökik a szemöldököm. - Mi az ott? Csak nem valami piszok? - bökök a válla felé az öltönyének egy olyan pontjára, amit nyilván így nem láthat tisztán, de csak hogy cukkoljam. Még hogy nem lett piszkos az öltönye?! Micsoda piperkőc, te jó ég! Én itt az életemért küzdök, ő meg fél, hogy koszos lett. - Ja nem, csak úgy vetődött rá a fény. Megnyugodhat, makulátlan a kinézete – jelentem ki épp csak egy icipicit gúnyosan. Jól van, nem akarok én gonoszkodni, az is lehet, hogy valami nagyon fontos tárgyalása lesz, amin nem jelenhet meg ziláltan, csak azért, mert flúgos libákat mentett meg útközben. - Habár ott mintha tényleg lenne valami szösz! - mutatok ezúttal a haja irányába, ismét egy olyan pontra, ahol nincs semmi szembeöltő. De ahh, azok a göndör fürtök... muszáj belekócolnom. Szóval ha meg is próbálná kivadászni a frizurájából az általam megnevezett láthatatlan szöszt, csak megrázom a fejem, hogy rossz úton jár, és inkább „besegítek” én. Ujjaimat a puha tincsek közé fúrom kicsit, és játékosan belekócolok. - Na most már csodálatos! - húzódom vissza vigyorogva. Aztán az újabb kifakadásra elkomolyodva sóhajtok. - Azt hiszi talán, hogy direkt csináltam? Látja, hogy mennyi holmival kell egyensúlyoznom? Elég egy gyenge széláramlat, és borulok mindenestül – vonogatom a vállam. - Higgye el, boldog leszek én is, ha további balesetek nélkül, egyben bejutok a D'Onof... fórió... valamilyen divatcég. Itt van a közelben. Nem tudja véletlenül, melyik az? - kérdezem körülkémlelve. - Egyébként miért kéne önnek bárki miatt is fizetnie? - kanyarodok vissza az előbbi jelentéséhez értetlenkedve.
Valahogy nem tudok napirendre térni a sofőröm, mentorom, apám helyett apám Arthur viselkedésében, ahogyan így minden figyelmeztetés nélkül kitesz a vadonban. Tudja jól, hogy mennyire ösztönöz, ha Jasont verekedni látom, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy kötekedős hangulatba kerülök, önmagam megvédése pedig sosem jön össze. Ezen tényezők után mégis ilyen galád lépésre szánta el magát, és ez egyszerűen nem fér a fejembe. Bárki kirabolhat az utcán. Elvihetnek revütáncosnak vagy ki tudja még mit művelhetnek velem és mindezt azért, mert megsértettem Arthur lelkivilágát. Tudja jól, hogy nem rá értettem az egész alkalmazottakról szóló mérgelődésemet, és mégis magára veszi. Hát ki tud eligazodni ezen az emberen? Megigazgatom a nyakkendőmet, de kényelmetlenül érint ez a sok ember. Nem szeretem a tömeget. Egyszerűen kiráz a hideg, ha valaki hozzámér, és ebben a reggeli simulásos közlekedésben el sem tudom kerülni ezt. Pont az ilyen esetek elkerülése miatt van sofőröm. Ezért járok minden reggel, minden délben, minden este autóval, hogy még ne is kelljen egy levegőt szívnom a környezetemmel, de ma kegyetlenül bele lettem taszítva ebbe. Hogyan fogom én ezt egyáltalán kiheverni? Úgy érzem a heti két alkalom helyett harmadszorra is bejelentkezek a dilidokimhoz, akihez egyébként csak azért járok, mert más nem igazán hallgatja meg a napi dilemmáimat. Márpedig megőrjítenek az asszisztensek, a lift csilingelő hangjának hirtelen lecserélése és még annyi minden más, amiről az átlag ember nem szeret hallgatni, de szerencsére vannak olyanok, akik a magamfajta gyagyásokra szakosodtak, és képesek pénzt elfogadni azért, hogy végighallgassák magánéletünk szarságait. Hát nem csodálatosak ezek? Biztosan oda meg vissza lesz, ha egy alkalommal többet tölthet el a társaságomban. Amúgy is szerintem érez irántam valamit, de nem szóltam neki erről. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát amiatt, hogy tisztában vagyok az érzéseivel, mert hát nem csak ő a jó megfigyelő, hanem én is, és felismerem, ha alakul valami a háttérben. Márpedig Miss ÉnMindentJobbanTudok teljesen a hatásom alá került, és ez a felismerés éppen elég erőt ad ahhoz, hogy épségben és a teljes öltözetemben eljussak a cégem épületéhez, ahol nem várt események fogadnak. Eleinte csak kíváncsian követem végig mégis mit művel az út szélén az a nő, és még ha kell fel is mérem őt hátulról, de aztán jön a probléma, amely egy kocsi formájában közeledik felé. Egyből az ugrik be mennyit kell majd fizetnem, ha éppenséggel itt ütik el szerencsétlent, így felveszem képzeletbeli köpenyemet és a megmentésére rohanok, de mihelyst elhárul a probléma, már nem érdekel más, csak hogy makulátlan formámban essek be az épületbe. Ha én nem mutatok kiváló példát, akkor hogyan várhatom el a körülöttem dolgozóktól? - Piszok? Milyen piszok? - pörgök-forgok, hogy megnézhessem mi van a vállamon, de aztán utána egyből kijavítja ezt a tévedését. Könnyű visszaszívni ilyen szavakat, miután az embernek éppen felrobban a feje amiatt, hogy más miatt bepiszkította saját magát. - Egy ilyennel nem viccelődünk. Tényleg az lehetett volna, és akkor valaki nagy bajban lenne most. - teszem azért hozzá, hogy ezeknek a dolgoknak akár súlyos következményei is lehetnek. - Ez egy drága darab és meglehetősen érzékeny. - fűzöm azért hozzá, hogy azért lássa, ezek nem csak légből kapott dolgok, tényleg komoly problémák is lehettek volna belőle. Szerencse, hogy ez nem így történt. - Maga a sírba akar tenni így reggelről? - kérdezek rá, mikor a szöszt említi, de mivel nem látom, így csak össze-vissza tapogatózhatok a sötétben, mire bevállalja a segítő szerepét, noha ezt a mozdulatsort úgy érzem elnyújtja egy kicsit. Habár meglehetősen fura és szórakoztató ez a rögtönzött és abszurd pornó amit a hajammal művel, mindenesetre a köszönöm elmarad a részemről. - Azért fedezte fel ennyire, mert csodálatos? - kérdezek rá, mert az nem lehet, hogy képzelődök. Ez a csaj totál rá van gerjedve a göndör tincseimre, és ezt az ember nem csak úgy hallucinálja a semmiből. Nem értem ezt a nagy felháborodást a részemről, és oldalra is biccentem enyhén a fejemet, hátha így értelmesebben jönnek le az általa felvázolt dolgok. - Arra gondolt már, hogy kevesebb cuccal indul el? - kérdezek rá, hátha ez az egyértelmű megoldás nem fordult meg a fejében. Nem sokan használnak logikát manapság, nem hibáztatnám, ha így lenne. De aztán valami megragad a mondandójában, és mintha a nevemet próbálná kimondani. Meglehet, hogy hozzám jött? El is gondolkozok ezen, de figyelmen kívül hagyom az utolsó kérdését, helyette inkább bele is kezdek a további segítségnyújtásba. - Maga is a céghez tart? Mert micsoda véletlen, de én is. Egyébként épp mellette állunk! - mutatok az épületre, és biccentek a fejemmel, hogy induljunk befelé. - Tudja segítenék, de mint már mondtam... drága öltöny. Sajnálom. - vágok egy fintort, de a bemutatkozást direkt elhagyom. - És mégis mit hallott erről a D'Onofrioról? Csak hogy én is felkészülhessek. - játszom el úgy, mintha nem én lennék ő személyesen, csak egy látogató a sok közül, hátha megtudok egy őszinte és külsős véleményt. Jó lenne néha nem nyalizós emberekkel összefutni Arthuron kívül.
Ha tehetném, a karjaimat a mellkasom előtt összefonva, a lábammal cuki kis topánkámban toporzékolva várnám ki, amíg a pasas kutya módra a saját farkát kergeti – vagy a piszkot a vállán, ezt nehéz követni –, de nem tehetem, mert először is a karjaimat lefoglalja, hogy a mappákat szorongatják, másodszor pedig nincs cuki kis cipellőm sem. A lóti-futi melóhoz tökéletesen passzoló tornacsukám van. De attól még érdeklődve és türelmesen szemlélem a megmentőm enyhe pánikrohamát – tuti nem százas szegénykém –, és egy kis időre még arról is megfeledkezem, hogy amúgy már eleve fél órás késésben vagyok. - Bocsánat, nem jól mértem fel a helyzet súlyosságát – vágom rá azonnal a felháborodott szavaira, és minden igyekezetemmel próbálom visszatartani a kibuggyanni kívánó röhögésemet. - Ühüm, értem – bólogatok, de persze semmit nem értek. Mégis ki lenne emiatt nagy bajban? És most komolyan jobban foglalkoztatja az öltönye, mint hogy egyébként az imént mentett meg egy életet? Mert akkor minek ugrott ide? Nem kell hősködni, és akkor nincsenek ilyen problémái. Basszus, de egy hálátlan dög vagyok! De akkor sem tudom visszafogni magam, hogy ne birizgáljak bele a hajába, és megengedek magamnak egy halk kuncogást, amikor finoman arról érdeklődik, vajon a halálát kívánom-e? Igazi drámakirálynő! - Mi tagadás, ritka szép, angyali fürtök – vigyorgok rá. Ezen a ponton mi értelme volna tagadni, hogy kicsit elcsábultam? Különben sem igazán érdekel a piperkőc véleménye, sőt, tetszik, hogy egy kicsit bosszantom, vagy épp felháborítom. Főleg mert olyan típusnak tűnik, aki alapból is mindenen bosszankodik, akkor meg miért ne fokozzuk egy kicsit a helyzetet? - Kevesebb cuccal? Ó, hűha, nem, ez soha eszembe nem jutott volna! - meresztem ki a szemeimet, mintha ő lenne Isaac Newton, és épp az orrom előtt fedezte volna fel a gravitáció létezését. - Oké, Newton, gyakornok vagyok, így már világos? Az a dolgom, hogy sok cucc legyen nálam, és úgy járjak-keljek a világban, mint egy igásló – vonom meg a vállam egyértelmű jelét adva, hogy szerintem azért magától is kitalálhatta volna, hogy nem épp valami új sportot próbálok népszerűsíteni ezzel. - Ez volna az? Jé, valóban – bólintok, amikor felfedezem feljebb a cégtáblát. - Köszönöm az útbaigazítást. - Lehet, hogy kicsit furának találom a pasit, de azért nem vagyok teljesen hálátlan. – Nem tartozom ide, csak egy fotózás miatt érkeztem. A Belle Magazinnak dolgozom – teszem még hozzá, csak hogy tisztázzuk. - Isten ments, hogy a segítségét kérjem. Nem venném a szívemre, ha valahol egy kósza gyűrődés keletkezne azon a zakón, egy életen át gyötörne a bűntudat – forgatom a szemeimet egy elfojtott mosollyal. Te jó ég, micsoda ficsúr! Ha nem a saját szememmel látnám, nem is hinném, hogy ilyen tényleg létezik. Közben már végre legalább befelé tartunk az épületbe. Egyszer majdcsak megérkezem, bár nem kizárt, hogy addigra Rachel még a nevemet is rég elfelejti. - Ha nem olyan nagy fáradtság, azért a hármas gombot meg tudná nyomni a kedvemért? - nézek a férfira, miután beléptünk a liftbe. Nem kockáztatnám meg, hogy ismét mindent szétszórok, de ha muszáj lesz, megpróbálhatom véghezvinni a műveletet a könyökömmel is. - Most kezd itt dolgozni? Hát nem tudom... nem sok mindent hallottam eddig, de annyit tudok, hogy nem túl barátságos a vezetőség. Mindenesetre én a maga helyében jól felkötném a gatyaszárat. Azt mondják, a főnök egy igazi Grumpy Cat és egy rigolyás diktátor, összegyúrva. Nagyon szigorú, és legalább olyan goromba. Nem mintha egy ilyen fickó engem meg tudna ijeszteni, de azért remélem, nem kell majd túl sokáig egy légtérben tartózkodnom vele – nevetgélek immár kicsivel bizalmasabb hangvétellel, amikor a lift hirtelen megakad. Enyhén megremeg az egész doboz, és egyszerűen nem megy tovább. - Mi a...? Most mi történt? Miért nem haladunk? - nézegetem riadtan az irányítópanelt. Mit kell ilyenkor megnyomni? Ez normális dolog itt?
Kezdőlap
