I don't know, why don't you tell me?

☾☾ Nagyot sóhajtva csapok rá a lift gombjára, és nem sok választ el attól, hogy várakozás közben nekidöntsem a fejem az oszlopnak. Egyedül a publikusságtól való ódzkodásom az, ami visszatart; az az idegesítő ember vagyok, aki soha még órán sem aludt el. Nem azért, mert ne látott volna néha kettőt a tanárból, egyszerűen képtelen vagyok nyugodt maradni idegenek között. Még másnál aludni is nehezemre esik a sereg óta, nemhogy nyílt színen. Úgyhogy bár a fejem kóvályog, erőt veszek magamon és rezignált arccal figyelem a lift haladását mutató kijelzőt, próbálva nem törődni az egész fejemet beborító lüktetéssel. A fejfájás egy dolog, a fáradtság, amitől úgy érzem, mindjárt kiesnek a szemgolyóim a helyükről, megintcsak; de a jobb arccsontomon húzódó zúzódás, és az onnantól egészen a halántékomig tartó, az egész szememet beborító duzzanat egy másik. Szerencse, hogy az orrom vérzését még bent elállítottuk. Semmi kedvem sem volt egy tamponnal az orromban csatangolni a városban.
Még csak nem is az én letartóztatottam volt, a kurva életbe! Csak segíteni akartam Levinskynek lefogni az ipsét, mert láthatóan harminc különböző drogon repkedett, és erősebb nem lett, de gátlástalanabb igen. Ahhoz képest, milyen vézna volt (nyilván kaja helyett is drogra költött), nagy erő volt benne, és nem tetszett neki túlzottan a letartóztatás ténye. A vége az lett, hogy kiborítottuk a felmosóvizet, amivel a felrobbant kávégép utáni maradványokat igyekezett össztakarítani a gondnok, így fenyő- és kávészagú vízben birkóztunk vagy öt percet, mire sikerült megbilincselni. Én pedig kaptam párat. Mindezt azért,mert Levinsky képtelen volt rendesen megbilincselni, és hagyta, hogy átbasszák – méghogy túl szoros a bilincs!
Annak ellenére, hogy elvileg munkaidő közepe van, mégsem én vagyok az egyetlen, aki most akar liftezni. Egy bíbor-rózsaszín kockás, hetvenes évekből itt ragadt kosztümben és elhagyhatatlan, négylábon tipegő fehér habfelhőcskéjével, akit Habcsóknak hívtak, megállt mellettem a háztömb önjelölt vezetője, Mrs. Fink, aki ötven és halál között bárhol lehetett. Nem azért, mert ázsiai, csak mindig úgy ráncolja az egész arcát, hogy leheteten megállapítani, mérges vagy ez az arca.
– Jó napot – köszönök rá készségesen. Még mosolyogni is megpróbálok, kár, hogy az egész pofám belesajdul.
– Jó napot – viszonozza nem túl lelkesen, majd alaposan végigmér.
– Csak elestem.
– Hát persze.
Rohadjon meg. Tudom, hogy ő panaszolt be engem a kutya miatt, mert állítólag napközben ugatott (az övé meg mindig bokán akart harapni, az nem számít?), meg biztos vagyok benne, hogy néhány héttel ezelőtt ő hívta rám a zsarukat, mikor Monroe-val veszekedtem. Csendháborítás, meg az anyád. Miután megtudták, hogy nyomozó vagyok, a járőrök elmentek, és azóta is vártam, mikor vág vissza. Ez háború volt, és nem vagyok biztos benne, hogy jobban fel lettem volna szerelkezve rá, mint Ő. Tudom, hogy kell támadni, de neki pedig rengeteg ideje van tervezni.
A liftút végül eseménytelenül telt ugyan, kávé-, fenyő- és molyírtó-szagban úszva, de végig vágni lehetett az ellenséges feszültséget a levegőben, amitől akkor sem lettem jobb hangulatban, mikor kiszálltam az emeletemen. Persze, hogy ilyenor kellett összefutnom vele; rendőrségi logóval ellátott, szürke melegítőben és egy talált tárgyas dobozból előhalászott gyűrött Purple Haze albumpólóban. A saját ruháimat majd bizonytalan idő múlva megkapom; New Yorkban hajnali kettőkor is tudsz számlát fizetni és délután kettőkor reggeli menüt rendelni, de tisztítót, azt nem találsz soha nyitva.
Semmi mást nem akarok jobban, mint hazaérni végre, fürödni (a benti fürdők természetesen épp nem működnek), enni és aludni. A főnök hamarabb hazaküldött, mert túl szarul festettem. Egy enyhe agyrázkódás valószínű volt, ami nem tesz jót a koncentrációnak egy két napos ébrenlét után. Megfigyelésen voltunk Santosszal; természetesen feleslegesen.
Úgyhogy határozottan meglepődök, mikor a kulcsom nem nyitja az ajtót. Monroe lenne itthon? Úgy emlékeztem, hogy ő elment valamelyik barátnőjéhez. De lehet, hogy változott a terv, csak nem szólt; a veszekedés óta nincs minden rendben. Némileg élénkebben nyitok ajtót, a következő sokk azonban az előtérben fogad: bőröndök.
Felpakol és elmegy. Ennyi volt. Nem tudom, vajon a fejfájásom, a szar napom, vagy a kedvem miatt nem rémiszt meg annyira a gondolat, mint kéne. Ekkor viszont meghallom a hangokat is a nappaliból.
– Te mit keresel itt? – szegezem a húgomnak a kérdést. Köszönés nélkül. Már most hallom anya hangját a fejemben: légy kedves a húgoddal! Kedves vagyok. Csak nem akarom, hogy itt legyen. Többek között belőle is elegem lett egy időre.
Lufi leugrik mellőle és odaszalad hozzám, de épp csak néhányat fordul, mielőtt visszasietne, nem feltétlenül annyira Torrie-hoz, mintsem inkább a svédasztaltól, amit maga elé terített a dohányzóasztalra. A pizza paradicsomos szószának illata émelyítően kavarok a kínai csípős-savanyú szószéval.
– Az a kulcs vészhelyzetekre van! – sóhajtok fáradtan. – És legközelebb zárd be magad mögött az ajtót. Tudod te, hány betörés történik így? – Nem, és nem is érdekli,mert Colton, te mindig annyira túlzol az ilyenekkel, teljesen paranoid vagy! Itthon vagyok, mi történne? Nem akarom elmondani neki, mi történne. Hogy kapásból eszembe jut Richard Ramirez, aki alig egy év alatt 14 nőt ölt meg a saját otthonában a nyolcvanas években Kaliforniában, anélül, hogy betört volna. Nyitva hagyott ajtókon, ablakokon ment be, mondván, járta az utcákat, és ha valamit nyitva talált, azt invitációnak vette. Olyan rosszra gondolsz mindig, Colton...!
– Remélem, nem vissza akarsz költözni. Ez nagyon rossz időpont – célzok azokra a bizonytalan időkre, amikor bizonytalan időre, de általában pár hétre beköltözött a vendégszobába. Szeretem a húgom, de akkor főleg, ha nem szól bele az életritmusomba, amit Roe már önmagában eléggé feldönt.

I don't know, why don't you tell me?

☾☾ Lehet, hogy a húgom és Monroe szerint is hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni avagy egyáltalán nem észlelni a hangulatot, akár társaságról, akár egyetlen emberről van szó, de azért ahhoz még az én érzéketlenségem is elég, hogy kihalljam Torrie hangjából a szarkazmust. És nem nyűgöz le túlzottan. – Azt mondtad, nem szereted, ha hazudok – jegyzem meg morcosan, már ami az örömteljes viszontlátást jelenti. Tény, azt is mondta, hogy azért az udvariasság más, de ha engem kérdez, akkor ez már csak szépítés, mert az emberek nem akarják bevallani, hogy igenis, hazudnak.
– Miféle vészhelyzetet indikálhat a terülj-terülj asztalkám a nappalimban? És a… Mi a fene ez? – hunyorgok rá a tévére. Néhány arc halványan ismerős belőle, a Netflix folyamatosan feldobja, szóval Roe biztos elkezdte nézni egyedül, miután én határozottan nemet mondtam rá. Nem ismerem az állítólagos sztoriját, azt pedig nagyon kétlem, hogy tényleg lenne neki, mindenesetre nem arra mutat, hogy épp össze lenne törve lelkileg valami válság végett.
Ellenben mondjuk az én arcommal. Hiú remény volt azt várnom, hogy majd figyelmen kívül hagyja, mégis kissé hátrahőkölök, amikor rámutat. – Elestem – közlöm végül fapofával ugyanazt az áltörténetet, amit a szomszéd nővel is. Ahogy ő, úgy gondolom Torrie sem fogja elhinni nekem. – És mélyen remélem, hogy ha ömlene a fejedből a vér, akkor mentőt hívnál, nem pedig a kanapémon véreznél ki, míg haza nem érek.
Torrie-nak határozottan megvoltak a maga jó tulajdonságai; tudom például, hogy csak azért maradt meg köztünk a jó testvéri viszony (mert ez az; attól még, hogy veszekszünk, az nincs kihatással az egészre, szerintem nem is igazán család az, ahol ilyen nem esik meg napi szinten), mert ő hajlandó elengedni dolgokat. Megbocsájtani, ha úgy tetszik, bár az én véleményem pedig az, hogy nincs mit megbocsájtani, mivel eleve az ő elképesztő elvárásai végett bántódik meg néhanapján. Pont, mint Monroe.
Az, hogy viszont Ő sem veszi figyelembe az én elég egyértelmű határaimat, egy nem annyira jó tulajdonsága.
– A múltkor is ezt mondtad, aztán kilenc hét múlva mentél el. Egy hétre. Aztán visszajöttél – jegyzem meg összeszűkülő szemekkel. Lehet, hogy egyeseknek a két nővel való élés valamiféle furcsa álom, még akkor is, ha legalább egyikük a rokona, mert úgy képzeli, akkor majd mindent ők csinálnak helyette, ő pedig csak jön, felrakja a lábát a dohányzóasztalra, és nézi a meccs ismétlését. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, sokkal idegőrlőbb. Náluk nincs olyan, hogy „most nincs kedvem beszélni”. Ha ezt mondod, meg kell indokolnod, miért nincs. Ha pedig felhívod a figyelmüket erre a kontroverzióra, megsértődnek.
– Hogy mehetett ki a fejedből? Minden nap elmondom neked, ha itt vagy. Reflexből kéne jönnie, és…! – Nagyot sóhajtva felemelem a kezem, jelezve, hogy tökmindegy. Nem tudom, miért próbálkozom, de fáj beszélni. Megesik, ha valószínűsíthető agyrázkódásod van. Egy szerencsém, hogy egyelőre a hányinger elkerült.
Csak pár napról lenne szó. Nem mindig csak annyiról van szó? – Az érzelmi zsarolást hagyd meg Monroe-nak, kérlek, egyszerre csak egy nőt tudok folyamatosan csalódásra késztetni az életemben – mondom, végül kibújva a cipőmből. Nem tudok lehajolni hozzá, mert elkezd lüktetni tőle a fejem, úgyhogy csak rálépek a sarkára az egyiknek, aztán a másiknak is, és megpróbálom a lábammal a falhoz igazítani. – Hol van az az új hely? – kérdezem közben. Nem mintha nem hinném el, hogy létezik. – És kivel?
Nem mintha megjegyezném a neveket, hogy holnap lefuttassam az adatbázisban.
– Azt hittem, ismersz már annyira minket, hogy erre ne kelljen külön rákérdezned – vetem oda fáradtan, miközben leülök a kanapé üres felére, ami hirtelen olyan, mintha vattacukor ölelne körbe, és végleg belesüppednék. A tarkóm megtámasztásért kiált, úgyhogy addig döntöm hátra a fejemet, míg a támlához nem ér. Bár még így is látom a látóterem alsó harmadában a tévét és ezt az agysejtölő műsort. – Nem veszekszünk. Csak ő… Nem fogja fel a dolgok súlyát. Az új hóbortja, hogy ki akarja hozatni az apját a börtönből, az esküvőnkre. Nonszensz –rövid nevetést hallatok, amiben egy csepp humor sincs. Torrie-nak legalább muszáj az én pártomat fognia.
Lehunyom a szemem, és pár pillanatra csendben maradok. Végül inkább csak azért szólalok meg, mert különben elaludnék, de már túlzottan ég a szemem ahhoz, hogy nyitva tartsam. – Szóval csőtörés, mi? Monroe beköltöztette a… Tudom is én, kézművesasztalkáját a szabad szobába.  Úgyhogy arról nektek kell megegyeznetek. De maradhatsz. Ha már ilyen előzékenyen bőrönddel együtt érkeztél.
Nehéz nem észrevenni az ajtónál, mert majdnem átestem rajta. Mondjuk pár napra az ember rendszerint nem egy egész bőröndöt pakol.
– Beszéltél mostanában anyával? Már elég régen nem hívtam, de nem volt mivel. Utálom a kínos csendeket a telefonon.