A srác először a youtube-on keltette fel az érdeklődésem. Nagy mélázásom közepette, miközben unottan kattintgattam a videók között, szembe jött ennek a pávának a képe. Először azt hittem, hogy ez is egy a sok metroszexuális közül, akikre jellemző a mindig tökéletes megjelenés és az ízléses öltözködés. Aztán, belenézve a videóba rájöttem arra, hogy nem is olyan sügér ez a csávó. Egészen érdekes dolgokról dumált, a videó kreatívan volt összevágva, amit jó kis kommentekkel tűzdelt meg. Főként közéleti témákat dolgozott fel, mini dokumentumfilmeket próbált készíteni különféle témákban, illetve fotós oktató videókat tett közzé.
Ekkor jöttem rá arra, hogy nem csak hobbivideós a gyerek, hanem még a fotózáshoz is ért. Ez éppen kapóra jött, mert éppen a gólyatáborra készültünk, és szükségünk volt valakire, aki megörökítené azt a piálós-beb***ós néhány napot, természetesen profi minőségben.
Innen jött az ismeretség, és rövid idő alatt ráébredtem arra, hogy ez a gyerek tele van energiával, ambíciókkal és kreativitással. Közben kiderült az is, hogy egy jó ideje filmezést tanul a meló mellett, ráadásul nem is akárhol. A mi egyetemünkön. Mondtam is neki, hogy milyen kicsi a világ, és hogy eddig miért nem szereztünk róla tudomást.
A srác jófejnek bizonyult, és mivel értett is a dolgokhoz, meg nem volt hülyegyerek, és úgy éreztük, hasznát vehetjük még különféle projektek kapcsán, felajánlottuk neki, hogy legyen a klubbunk tagja. Ez persze nem olyan klub volt, mint a tipikus amerikai filmekben szereplő Kappa Béta Céda házak. Próbáltunk inkább névtelenek maradni, amolyan titkos kis társaság, mint annak idején mondjuk a szabadkőművesek.
A tagjaink egyébként mind előkelő családok leszármazottai, főként bankárok és üzletemberek, politikusok utódai. Éppen ezért is volt közülünk néhányaknak furcsa az, hogy bevettük őt a csapatba. Néhányan még húzták is rá a fogukat. De hogy miféle előnnyel is járt ez a klub?
Többek között hatalmas bulikkal, külön bejáratú termekkel, ingyen sörrel és vip belépőkkel a nagyobb eseményekre. Colinnak ez is jól jött, hisz egy fotós hol tudná igazán kibontakoztatni magát, ha nem egy elit eseményen?
Egyébként a srác úgy tűnik, kellő művészi hajlammal lett megáldva, mert nem csak a fotó-és filmszakmához ért, de még zenélni is tud. Egész pontosan szaxofonozik a srác, de azt meg ne kérdezzétek, hogy miket játszik. A nagyfaterom egész biztosan tudná.
A csajokhoz viszont nem ért, vagy szimplán seggfej lehet velük, egy biztos, amikor az a csaj dühödten vágta az arcába az ajtót és heves szitkozódás közepette hagyta maga mögött a Campust, annak bizonyára oka volt. Azt nem tudom, hogy valójában mi lehetett a balhé kiváltó oka, de állítólag a srác túl sokat foglalkozik magával. Aztán, ki tudja…
Negatívumot őszintén szólva nem tudnék róla mondani, de egy dolgot azért furcsálok vele kapcsolatban. Bármikor is kerül szóba a család, ő mélyen hallgat. Nem mesél, nem mutat családi fotókat és szinte semmit sem tudni arról, hogy honnan jött. Állítólag New Yorki, de én azt is el tudnám képzelni, hogy valahonnan az isten háta mögöttről jött.
Egy dolog fix, ha egy megbízható fotósra van szükséged, netán csak meginnál egy üveg sört egy jó társaságban, akkor érdemes vele összehaverkodni.  



- Már megint piáltál, és még csak arra se voltál képes, hogy eltüntesd ezeket a rohadt üvegeket! Hogy akarod így felnevelni Elsie-t? – hatalmas pofon csattant az arcomon anyámnak csontos keze mentén, miközben az ideg rázta a testét és gyűlölettel fúrta tekintetét az enyémek közé. Pedig annak idején nem volt ilyen, régen, még mielőtt az ital elvette volna az eszét, egy normális nő volt. De a nevelőapám, a munkanélküliség és a szegénység tönkre tette őt.  
- Fogd be a szádat! Nevelem őt és én adok ételt és fedelet a szájába! – remegve vonaglott meg ajka, amin keresztül még mindig érződött a tömény alkohol szaga.
- Vagy inkább a férjed, nem? Aki miatt ilyen idegi roncs vagy! Már rég ott kellett volna hagynod őt, és Elsivel valami normális helyre költözni! Dolgozhatnál is, de csak a pia, meg a pia…
- Te vagy a hibás, hogy leléptél itthonról! Ha te is elmész a gyárba, akkor most ki lennének fizetve a számlák! – anyámnak egyszerűbb volt az, hogy engem hibáztasson, mint sem, hogy szembe nézzen a gondokkal és egyszer az életben felelősséget vállaljon. Soha nem tudta megtenni, mindig is függő volt. Függője annak a mocsok Bob Carsonnak, meg a piának.
- Jól van anya, hibáztass csak engem, de ettől még a te életed nem lesz jobb! Sem Elsieé…Tudod, legalább miatta összekaphatnád magad, még csak tizennégy éves! Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz vele így, ha mindig csak ezt látja.
- Takarodj a házamból! Takarodj innen! – ismét ordítani kezdett, kezét újra emelte, hogy megcsapjon, de ezt már nem engedtem neki. Távolabb léptem tőle, még egyszer mélyen a tekintetébe néztem, majd sietve távoztam otthonról, s még csak vissza sem néztem.
A belváros felé tartva azért összeugrott a gyomrom, pocsékul éreztem magam, amiért az anyám így viselkedett velem. S talán én sem beszéltem vele megfelelő hangon, de a tűréshatáromat már rég átlépte a tetteivel. Nem egyszer próbáltam beszélni a fejével, amikor még voltak tiszta pillanatai. Egyszer-kétszer talán még rá is szánta magát, hogy ott hagyja Bob-ot, de aztán valamiért mégis csak mellette maradt. Pedig az a fickó egy állat volt. Csak remélni mertem, hogy Elsie-re soha nem emelt kezet. De azt hiszem, hogy arról tudnék, hisz a húgommal nagyon jó kapcsolatot ápolok. Ő egyszer sem számolt be arról, hogy a nevelőapánk bántotta volna. Az anyánk azonban, ő sokat szenvedett.

A gondolatok még sokáig nem hagytak nyugodni, akárhányszor is látogattam haza, mélyen felkavart az otthon töltött időszak. Valamiért nem éreztem már azt, mint gyerekkoromban. A családi idill apám halálával szerte hullott. Hiába volt otthon a húgom, nem tudtam elviselni a nyomort, a szegénységet. Ennél mindig is többre vágytam. Ki akartam törni a mocsokból, és azt hiszem, hogy sikerült is. Mégis, ha a húgomra gondolok, összeszorul a szívem. Ki kéne őt szabadítanom onnan, de fogalmam sincs, hogyan is tehetném ezt. Hozzám nem költözhet, nincs nálam hely. A nagykorúságtól pedig még távol áll. De akkor mégis, mit tehetnék?

Mintha csak működne a gondolatátvitel, a következő pillanatban megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Elsie neve villant fel, ő egy azon személy volt, akinek a nap bármely órájában felvettem.
- Mi van húgi?  
- Semmi, csak…Azt hittem, hogy maradsz még. Olyan rég láttuk egymást, és mindig csak pár órára ugrassz haza. Mire hazaértem az edzésből, már nem voltál itthon.
- Tudom, tudom..csak, közbejött egy ..egy fontos munka, tudod valamiből fent kell tartanom magam.
- Aha, tudom….én csak…most, most le kell tennem, megjött Bob. Majd hívlak. – a hívásnak hamar vége szakadt, a húgom meglehetősen gyorsan bontotta a vonalat. Ettől nem lett jobb kedvem, mégis mi történhetett? Vissza kellett volna mennem.