The boy next door. Kicsit. Nagyon. Ő az a nagyon kedves fiatalember, aki a szomszéd lakásban él, netán egy emelettel feljebb-lejjebb, avagy az utca túloldalán, kivel, ha reggel mosolyogva köszönt téged, megkérdezi, hogy vagy, netán egy témát is felhozz, amiről pár percig elbeszélgethettek, mielőtt kedvesen elköszön. Szeret másokon segíteni, ha látja, hogy segítség kell holmik (bútorok, dobozok, bevásárlószatyrok) cipelésénél, ő az, aki szívesen segítő kezet nyújt. Nagyon nyitott személyiség, keresi más emberek társaságát, szeret beszélgetni és ezeknél a beszélgetéseknél nemcsak odafigyel a másik szavára, hanem vissza is kérdez, sőt, ő maga hozz fel témákat. Nagyon empatikus, talán túlságosan is, fogékony mások érzelmeire. Céltudatos, mindig is tudta, hogy mit akar és ez leginkább a hivatás választásánál mutatkozott meg, amit már nagyon hamar eldöntött és tudatosan készült rá. A gyerekekkel is jól kijön, ez is hozzájárult ahhoz, hogy tanár lesz, bár emellett olyan kihívásnak is látja a fiatal elmék művelését, de ez nem riasztja el.
Ugyanakkor ő az, aki úgy beszél magáról, hogy a családját, gondjait nem is említi igazán, mintha nem is lennének ilyen problémái, valójában csak szereti a szőnyeg alá söpörni a problémáit. Nehezen beszél a saját, mély érzelmeiről. Viszont fél attól, hogy kiderül senki nem szereti igazán és magára marad. Újra. Nem szeret vitatkozni, felemelni a hangját, ha lehet inkább megpróbálja elkerülni a konfliktusokat. Inkább eltűri a rossz dolgokat is, mintsem, hogy azonnal felszólaljon, hogyha valami bántja. Gyakran nagyon makacs, önfejű is tud lenni pont ezek miatt, olyan személy, aki nehezen hajlik a változásokra és ragaszkodik az olyan dolgokhoz, kapcsolatokhoz, amelyek talán már nem is működnek.

Ahogyan a barátaival viselkedik:
Barátságos. Sok barátja akad, akik tudják róla, hogy ő az, akit mindig elhívhatnak ilyen-olyan programokra, mert ott is lesz. A társaság középpontjában. Ő az a barát, aki folyamatosan kulturális programokat ajánl neked, leginkább színházi előadásokat (főleg híres drámafeldolgozásokat vagy amelyeket gyerekek is megnézhetnek) és olykor múzeumi tárlatlátogatásokat is (a középkor és ókor a kedvencei). A beszélgetéseket olykor irodalommal kapcsolatos idézetekkel színesít. Az éjszaka közepén is felhívhatják, mert felveszi telefont és meghallgatja őket. Mindegyik barátja születésnapját fejből tudja és egyet se mulaszt el, mindig küldd születésnapi üdvözlőlapot, avagy képeslapot. Számíthatnak rá jóban és rosszban is. Továbbá van néhány olyan barátja is, akikkel levelek útján tartja a barátságot, mert több kilométer választja el őket egymástól vagy a Föld másik oldalán élnek – tőlük az adott ország kultúrájáról is érdeklődik, nyelvüket tanulja.
De valahogyan mégis ő az a barát, akiről a társaságban a legkevesebb információ derül ki a családjáról. Aki nem szeret magáról beszélni és ezért inkább másra tereli a témát. Aki nem várja el, hogy viszonozd, törleszd a segítségét, mert úgy mutatja neki nem kell miben segíteni. Ő az a barát, aki akkor is mosolyog rád, miközben legbelül szomorú, problémákkal küszködik.

Ahogyan az ellenségeivel viselkedik:
Semleges. Biztosan akadnak olyanok, akik ellenségesen viselkednek az irányába, akik riválisnak tartják, még ha a számuk nem is lehet nagy. De ő maga nem keres tudatosan ellenségeket magának, konfliktus kerülő. Igyekszik kedvesen viselkedni mindenkivel, de ha valakivel mégsem találja meg a közös hangot, akkor az illetőt megpróbálja semlegesen kezelni, távolságot tartani tőle, de azt is kulturáltan, kedvesen. Ha valaki megbántja, megsérti, akkor a sértettségét inkább lenyeli és magában tartja, mintsem, hogy szitokszavakat használjon vagy nekiálljon veszekedni vagy ököllel támadni. Ha összeveszik vagy éppen haragban van valakivel, az sokáig eltarthat úgy, hogy nagyon nem is adja az illető tudtára, hogy bántja valami. Általában egészen higgadt és a negatív érzelmei, mint például a frusztrációja ritkán kerül a felszínre, így nem a legjobb vitapartner vagy nemezis jelölt. Persze van egy határ amikor már az ő érzelmei is a felszínre kerülnek és akkor jön elő belőle az önfejűsége, révén, hogy inkább szakít meg egy kapcsolatot vagy építi az le lassan, tudatosan, de olykor öntudatlanul, minthogy konfrontálódjon az illetővel.

Ahogyan az éppen aktuális párjával viselkedik:
Lelkesen szerelmes. Szeretni akar valakit és ugyanakkor azt is érezni, hogy ő is szeretve van. Talán túlzottan is. Már az óvodában is volt „barátnője”, de igazán csak a tinédzser évei óta törekszik arra, hogy mindig legyen valaki mellette, ne legyen egyedül. Odaadó, figyel a párjára, törődik vele, próbál a lehető legjobban megfelelni neki és ez érdekében az illetőt képes maga elé helyezi a kapcsolatban, a másik igényeit tartva szem előtt. A párkapcsolati konfliktusokat se kezeli könnyen, a szakításokat nehezen viseli, nehezen enged el maga mellől valakit, hacsak nem ő maga kezdeményezi a dolgot. Hajlamos rövid szünetek (néhány hét) után egyből egy új párkapcsolatba vetni magát, abban reménykedve, hogy mivel tiszta lappal indul, az új kapcsolata vélhetően jobban fog sikerülni, mint az előző.



“No one ever told me that grief felt so like fear. I am not afraid, but the sensation is like being afraid. The same fluttering in the stomach, the same restlessness, the yawning. I keep on swallowing.” - C.S. Lewis

Colin nem emlékezett arra, hogy milyen is volt az időjárás azon a reggelen. Volt-e esőfelhő az égbolton, avagy bármilyen ómen, aminek észrevétele és felismerése megakadályozhatta volna a történeteket. Valójában nem is emlékezett semmire, ami 2001. szeptember 11-én történt. Akkor még csak cirka két hónapja töltötte be a négyet, éppen hogy elkezdte felfedezni a körülötte lévő világot, melyet azelőtt teljes mértékben a játékai, az édesanyja és az édesapja jelentett.
De azt az egy dolgot biztosra tudott: ez volt az a nap, amikor félárva lett.
Erről a tényről mindössze csak a temetésről megmaradt egy-két halvány emlékfoszlánya (feketébe öltözött alakok, halotti koszorúk) és a családi fotóalbum képei (amelyeken egy nő és egy kisgyerek mellett egy férfi is szerepelt) adtak neki tanúbizonyságot. Évekkel később, mikor néha, általában a dátum évfordulóján (főleg a 2011-es évfordulón) vagy halottak napján, de néha az apák napján is, egy-egy ilyen fotóra pillantott, megpróbálva felidézni a kép készítése előtti pillanatot és, hogy milyen is lehetett az az időszak amikor még az édesapja is élt és nem csak a múlt szellemeként volt jelen az otthonukban. Nézte pár pillanatig a fotókat, közben a koncentrációtól összehúzta a szemöldökét, homlokán ráncok jelentek meg. Majd nyelt egyet, mintha csak a fájdalmát, gyászát nyelné le szótlanul és becsukta az albumot, hogy a következő pillanatban visszatette azt a helyére.
Látta, hogy az édesanyja hogyan birkózott meg a maga fájdalmával, még ha kisgyerekként nem is értette a viselkedését (és talán teljesen még ma sem érti), azt viszont észrevette, hogy az idő múlásával az anyja egyre kevesebb időt töltött vele. Dolgoznia kell, kapta magyarázatként, néha az anyjától, leggyakrabban pedig… Nos, más rokon nem volt az életében, mert vagy nem tudott róluk (az apai ágon lévőkről), vagy a világ másik feléről jövő ritka telefonbeszélgetéseket jelentették, netán egy-két rokon felbukkanása két évtized alatt mindössze egy pár alkalomkor, akkor is váratlanul (ezek voltak az anyai ágáról származó „rokonok”), így legtöbbször a szomszéd lakásban élő kedves öreg hölgy tájékoztatta őt arról, hogy az édesanyja még dolgozik, mikor átjött hozzájuk, hogy egy kicsit rá nézzen, vigyázzon rá.
Legalábbis amíg nem lett elég idős ahhoz, hogy egyedül maradhasson a házban.


“Good friends, good books, and a sleepy conscience: this is the ideal life” – Mark Twain

– Holnap muszáj lesz egy visszavágót játszanunk!
– Naná! Meg kell mutatnunk a többieknek, hogy mi is vagyunk ugyanolyan jók, mint ők.
– Ja! És tudod, hogy holnapután, szombaton mit csinálunk?
– Szombaton lesz a születésnapod. És nálatok ünnepeljük. Nagy csokitortával, amit a mamád fog sütni. Tudom, emlékszek rá, hogy mondtad. Még reggel. Illetve tegnap is és…
– Oké, ennyi elég! Csak megakartam kérdezni, hogy az anyukád eleged-e és ha igen, akkor elhozz téged vagy szóljak az enyémnek, hogy hozzon el téged? Nem lenne probléma…
– Á, nem kell! Már megkérdeztem, azt mondta, hogy elmehetek… Szerintem el tud majd vinni hozzátok.
– Rendben. Akkor viszlát holnap, Colin!
– Igen, szia!
Intett búcsút Colin is az osztálytársának, aki ezután rögvest sarkon fordult és az utcában pár méterrel odébb nemrég megállt autóba szállt be, melynek ajtaját a fiú apukája nyitotta ki neki, aki két perccel ezelőtt még a jármű dudáját nyomta meg jelzésképpen, hogy siessen a fiú.
Colin nézte egy pillanatig, ahogy a barátja beszélgetést kezdeményez az apjával mialatt beül az autóba, mely jelenet miatt kissé irigykedett barátjára. Nyelt egyet és inkább elfordította a fejét az ellenkező irányba, pont, amikor a jármű végül elindult.
A másik irányból kellett volna a saját szülőjének jönnie. De az édesanyja nem volt itt, mikor a gyerekeket kiengedték az iskola épületéből. Most sem volt itt, a többi szülő és gyerek között, akik még itt álldogáltak.
A fiú testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, kezeit a hátán lévő iskolatáskája pántjaira téve és megpróbált nem szomorúnak tűnni, mikor a tanítónője, aki ottmaradt az udvaron, megsajnálta és odajött hozzá.
– Biztosan megint csak dugó miatt késik… – mondta Colin bizakodva pillantva fel a pedagógusra.
A tanító nő bíztatóan rámosolygott és egyik kezét Colin vállára rakta. Gyengéden megszorította. – Semmi probléma! Nem sietek sehová. Itt maradok és megvárjuk őt együtt, jó? Leülünk a padra? – intett a legközelebbi pad felé.
Colin bólintott és az említett padhoz sétált. Leült. Egy kicsit nézett maga elé, majd inkább elővett a táskájából egy gyerekkönyvet és elkezdte olvasni ott, ahol előzőleg abbahagyta.
Öt-tíz perc múlva az édesanyja valóban odaért és hazavitte. A fiú csak rámosolygott mikor meglátta, nem mutatva jelét annak, hogy haragszik rá, amiért nem ez az első alkalom, hogy elfelejt érte időben jönni.


„You controll your own life. Your own will is extremely powerful.” – J. K. Rowling

Dühösen viharzott el a szobája irányába, de a lépcső közepén Colin még visszafordult. Mérgesen pillantott le az anyjára, akivel vitába keveredett. Talán ez volt az első nagy vitájuk.
– Tudod mit, ahogy tizennyolc leszek elköltözök és nem fogsz ellene mit tenni, alig várom!
Vágta hozzá még indulatosan ezt az utolsó mondatot. Közben ökölbe szorította a kezeit, ahogyan az ajka kissé megremegett.
– Colin! – kiáltott az anyja is, ugyanolyan indulatosan miközben a lépcső alján farkasszemet nézett vele.
Colin érezte az anyja hangján, hogy ezzel a kijelentésével talán kicsit túl messzire ment. Nyelve hegyén ezért már ott lett volna már egy bocsánatkérés is. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy lemegy a lépcsőn és elnézést kér a viselkedése miatt. Ostoba vita volt. Ám ökölbe szorította a kezeit, ajkát összezárta és a következő pillanatban duzzogva eltűnt az emelet takarásában. Utána még egyszer hallotta a nevét, de nem felelt rá, csupán csak azt lehetett hallani, ahogyan ingerülten becsapta maga mögött a szobája ajtaját.
Sóhajtva az ágyára vetette magát és továbbra is mérgesen nézett, immár a plafonra. Tizenöt éves, dühös kamaszfiú volt. A tinédzserek minden lázadási kényszerével mondta, amit mondott. Elege volt, hogy az anyja a munkájának élt, ő pedig csak második volt az életében. Igazából már régóta felhalmozott magában több, kisebb-nagyobb sérelmet, de most jutott oda, hogy el is mondja őket, és kijelentse, hogy elege van.


„One curious thing about growing up is that you don't only move forward in time; you move backwards as well, as pieces of your parents' and grandparents' lives come to you.” - Philip Pullman


– Megvan minden? – kérdezte az anyja ahogyan végignézett az egymásra halmozott, feliratozott dobozok kupacán.
Colin amióta három éve kijelentette, hogy amint lehet elöltözik a családi otthonból, várta, hogy betöltse a tizennyolcadik életévét és tényleg megtegye. Ez a nap ma elérkezett. Az albérletet kiválasztotta már, a papírmunkát is elintézték, egyedül csak a költözés tényleges része maradt hátra.
Lerakta az utolsó, „zoknik” feliratú kartondobozt is a többi mellé, pont oda, ahova az anyja kigondolta hova is pakolják a dobozokat, melyek tele voltak Colin minden holmijával. Ruhák, különböző mütyürök (például a fülhallgatója; az a kis elefánt szobor, amelyet az indiai levelezőpartnere és a II. Erzsébet királynős teáscsészéje, amit az Angliában tartózkodó, de skót származású levelezőpartnere küldött az egyik levélváltásuk alkalmával) és könyvek. Leginkább az utóbbi kettő.
Elmosolyodott, csípőre tett kézzel és felettébb büszkén állva a cuccai mellett, amiért végre megvalósítja a tervét.
– Szerintem igen, de majd úgy is beugrok, ha valamit itt hagytam és hazaviszem. – válaszolt végül a feltett kérdésre, bólintva egyet.
Gondolatban félig már előre tekintett, a jövőbe, amelyet tizenöt éves kora óta tervezett meg tudatosan magának. Igazából már előtte is határozott volt abban a tekintetben, hogy mit akar. Ennek egy kis részt az volt az oka, hogy hamar fel kellett nőnie, a felnőttség minden nehézségével. (Mint például már gyerekként elkészíteni a saját vacsorádat, ami igaz eleinte mirelites étel volt a mikróban, majd később a sütőben.)
Colin ebben a pillanatban érezte csak igazán azt, hogy végre elkezdett független életet élni az anyjától.


- Megan szüleinél lennék hálaadáskor, nem baj? – kérdezte meg Colin, felhozva a hálaadás témát az egyik beszélgetésük során.
- Nem, nem baj, de ki az a Megan?
- Anya, a barátnőm… – válaszolt a kérdésre, apró sóhaj kíséretében. Kis szünet után folytatta a magyarázatot, bár nem érette, hogy Ingrid hogyhogy nem tudja kiről beszél. Hát ennyire nem fontos neki, hogy tudja a barátnője nevét? – Három hónapja találkoztatok a lakásom előtt, tudod?
- Oh, igen tényleg, de azt hittem, hogy még Natalieval vagytok együtt.
- Két éve szakítottunk. Ott voltál az apja temetésén, akkor ő is mondta neked – magyarázott újra, másik lánnyal kapcsolatban.
Colin számára úgy tűnt, hogy az anyját vélhetően nem érdekli, hogy a barátnőjének Natalie-e vagy Megan, és ez kicsit sértette őt, de lenyelte a gondolatot.
Igazából az anyját egyre ritkábban látta amióta elköltözött a szülői házból, így nem sok lehetősége volt az éppen aktuális barátnőjét illendően bemutatni, hogy Ingrid összeismerkedjen vele. Továbbá Colin barátnői talán kicsit túl gyorsan jöttek-mentek az életében ehhez, de a fiatalember persze ezt nem ismerte volna be. Főleg nem az anyjának.


A kis, tömzsi corgi vidáman szaladt el a bűntény helyszínéről, keresztülgázolva egy diszpárnán. Maga mögött mindössze csak papírokat hagyott szanaszét az albérlet nappalijának padlóján. Illetve Colint, aki alig tudta úgy letenni az öléből a laptopját, hogy ne ejtse le, avagy ne kerüljön a kiskutya útjába, akit próbált ugyan elkapni, de valami csoda folytán Wafflesnek sikerült megszöknie.  Remélhetőleg nem az egyik lakótársa szobájába.
– Waffles! – kiáltotta reménytelenül miközben a papírlapokat szedegette fel a földről.
A laptop hangszórójából vidám nevetés hallatszott. Éppen Skype-on videóhívást tartott az egyik levelezőpartnerével mikor a corgi felébredve a késő délutáni alvásából, meghallotta a beszélgetést és úgy döntött egy kis figyelmet szerez magának. Ez láthatóan túl jól sikerült, mert a levelezőpartnere elnevette magát.
– Tényleg nagyon aranyos kutya! – jegyezte meg, akcentussal beszélve az angolt.
A videóhívást Colin ajánlotta fel, hogyha már amúgy is tanítják egymásnak a saját anyanyelvüket, gyakorolhatnák online is.
– Igen. Majd valami hasonlót mondok holnap reggel egy csoport hatodikosnak is, mikor irodalomórán kiosztom nekik a kijavított esszéiket. A kutyám véletlenül összenyálazta őket. De aranyosan, szeretetből tette! – felelte mosolyogva. Igazából már nem is volt morcos a kutyájára, mint ahogyan azt az első pillanatban tette. Nem történt semmi tragédiába illő esemény. – Majd később teszek rájuk egy-egy matricát bocsánatkérésként. Vagy hasonló – tette hozzá, ezúttal a padló helyett a dohányzóasztalra rakva a papírokat. Gyorsan a falióra pillantott, hogy leolvassa róla az időt, még nem volt késésben, a barátaival csak később tervezett találkozni az egyik közeli kocsmában.
Nyugodtan ült vissza a kanapéra és a laptopot újra az ölébe vette, belemosolyogva a kamerába. Közben egyik kezével beletúrt szőke, göndör fürtjeibe és kényelmesen hátradőlt. – Oké, szóval hol is tartottunk?