Utálom ezt az egészet. A hülye arrogáns fejeiket meg végképp, amikor várják a jelentést a rabokról. Csodát várnak tőlem, hogy majd olyan információt szedek ki belőlük, ami hasznos lesz nekik. Amivel előrébb jutnak. És most már képtelen vagyok megvezetni őket, mert a múltkor hazugságvizsgálóra kötöttek, meg vagyok lőve. Nem is akarok már, csak szabadulni innen, semmi nem tart vissza, csak a pénz. De az nagyon. Félretenni baromi nehéz, a két lovam csomó pénzem elviszi, de semmiért nem adnám őket el. Inkább szenvedek még egy kicsit, na meg egyébként is használni szeretném őket a terápiáknál. Fél év. Tovább képtelen leszek csinálni. Vagyis ezt hajtogatom magamnak, de nagyon biztos vagyok abban, hogy ha elhatározom, menni fog. Nem adom magam könnyen, csak tényleg felfordul a gyomrom az egésztől és azért minden egyes hülye nap úgy bemenni dolgozni, hogy undorod van, az lelkileg elég megterhelő. Sőt lélekölő. De csak azzal nyugtatom magam, hogy volt már rosszabb dolog is, amit kibírtam.
Szóval már csak azt kell kitalálnom, hogy honnan szerezzek egy kis lóvét. Ezen morfondírozva viszem le a szemetet, majd visszafelé jövet, ahogy Colin ajtajára pillantok, megvilágosodom. Ez lesz az. Csak van valami meló.
Három határozott kopogással zörgetek az ajtón várva, hogy Colin kinyissa. Itthon kell legyen, nemrég hallottam a kulcsát zörögni a zárban. Colin az az ember, akivel jól kijövünk, mióta egymás mellé költöztünk. Azt hiszem, már azt is mondhatnám akár, hogy barát. Igen. Mondom is, barát. Közel van, szóval bármikor kéznél van, ha kellene. Na meg jobb egy baráthoz átkopogni sóért, mint egy egyszerű szomszédhoz.
- Szia – köszönök neki, amennyiben kinyitotta. – Szükségem lenne a segítségedre – mondom. – Valami munka kellene, bejöhetek? Vagy átjössz? Nálad vagy nálam? – mosolyodom el a szóviccen. – Ha ráérsz persze?! – kérdezem, mielőtt még bármi betervezett programját taccsra vágnám. Remélem van valami munkája számomra. Mindent elvállalok. Na jó, majdnem mindent.