Hülye voltam, egy felnőtt testbe zárt nagy gyerek, akinek a gondolatai mindig azon kattogtak, hogy mivel dobja fel mások napját. Minden programban benne voltam, legyen az bowling, karaoke, házibuli vagy egy sütögetés. A jókedvű, életvidám, és egy kissé talán forró fejű doki, akire barátságban mindig lehetett számítani, aki mindig (többnyire) a jó oldalon állt, aki harcolt az igazáért és az elesettekért. Egy szerethető alak, aki sok esetben talán túl lépett határokat, megbántott másokat őszinteségével és hirtelenségével. Aki előbb mondta ki a szavakat, mint hogy gondolkodott volna. Olyan pasas, aki sok nőt fűzött be, de akit igazán akart, attól gyáván futamodott meg. Valahol mélyen talán még mindig ott él bennem ez a doki, de az elmúlt két év nagyon sok mindenben megváltoztatott. Megismertette velem a keserű valóságot, hogy az élet nem csak vidám sörözésekből áll, hanem veszteségek sorozatából. Életekből, háborúkból, kudarcokból és egyéb szarságokból. Megkeményedtem, egy kicsit talán savanyúbb lettem, mogorvább és zárkózottabb. Megtanultam keményebben küzdeni, jobban összpontosítani és fegyelmezni az indulataimat. Felelősségteljesebb lettem és érettebb. A bűntudatom azonban nem hagyott alább, mindig hatással lesz a tetteimre, és soha nem fogom elfeledni azt, hogy mekkorát hibáztam.
Öt évesen jártam itt először.
Emlékszem arra, hogy alig kaptam levegőt, úrrá lett rajtam a félelem és reszketve zokogtam, miközben végig néztem a halálukat. Már nem jut eszembe, hogy hívták a nővért, aki elrángatott onnan, de arra tisztán emlékszem, hogy mennyire kedves volt velem. Próbált megnyugtatni, gondoskodóan csavarta körém a plédet, és mindvégig ott maradt velem. Nem sokkal később gyámügyesek jelentek meg rendőri kísérettel, elmondták, hogy mi történt, és azt is, hogy mi vár majd rám.
Öt évesként nehéz volt felfognom azt, hogy elveszítettem a családomat. Akkor nem is tudtam felfogni, hogy pontosan mi történt, hiába faggattak a rendőrök, nem tudtam megszólalni. De hogy is lehetett volna erről beszélni, mindezt szavakba önteni? Nekem nem ment.
A történetem hamar bejárta a sajtót, én voltam az az öt éves, aki túlélte az egyik queensi bandaháború véres éjszakáját. A kölyök a szar környékről, ahol minden ház sablon volt, s minden ember annak számított.
A sérüléseimből hamar, alig néhány hét alatt felgyógyultam, ezután vitt magával a gyámügy. Bármi várhatott volna rám, lehetne most a hátam mögött kismillió költözés, és több tucat pótszülő. Hála Dr. Daalgard-nak azonban kaptam egy új lehetőséget, egy új és jobb életet. A kezelőorvosom volt, aki úgy döntött, hogy magához vesz, örökbe fogad és felnevel.
Neki hála, idővel sikerült feldolgoznom az engem ért traumákat. Kirángatott arról a lepusztult környékről és meleg otthont biztosított. Neki köszönhetem azt, hogy megtanított az élet szépségeire, megtanította, hogy egy helyes értékrendet kövessek és rávezetett a helyes útra, amit követnem kell. Neki köszönhetően lettem traumatológus, ő lett a legnagyobb példaképem, és azon igyekeztem, hogy egy napon majd hozzá hasonló legyek.
Azt hittem, jó úton járok, egy nap azonban mégis végzetes hibát követtem el. Hibáztam. Azt hittem, hogy rendelkezem azokkal a képességekkel, melyekkel bármikor és bárkin tudok segíteni. Elszálltam magamtól, úgy gondoltam, hogy amit gondolok az helyes, és elhittem magamról, hogy ha valamibe beleavatkozom, akkor azzal befolyásolhatom mások sorsát, és jót tehetek.
Sarah a legjobb barátom volt. Tudtam, hogy mennyire veszélyes az az alak, tudtam, hogy nem kellene feszegetnem azt a húrt. Higgadtnak kellett volna lennem, távol tartanom őt, nem pedig visszapofázni, fitogtatni az erőmet, hogy nekem keményebb a tököm. De amilyen forrófejű idióta barom voltam, neki estem. Azt gondoltam, hogy ha majd beverem a képét, akkor majd leszáll róla és eltűnik a jó büdös francba. Ehelyett előkerült egy stukker, és rohadtul elsült. Elsült az a szar és Saraht találta el. Mert nem volt agyam. Hibáztam, mert csitított, hogy húzzunk el, de nem tettem.
Hiába voltunk egy karnyújtásnyira a műtőtől, hiába vett körül egy tucat hozzáértő kolléga, az életét már nem lehetett megmenteni.
Többen próbáltak nyugtatni, mondván, hogy Colin ez nem a te hibád, nem te tehetsz erről, baleset volt. Nem volt baleset. Ha nincs akkora pofám, ha nem hiszem azt, hogy megváltatom a világot, akkor Sarah nem halt volna meg. Egyedül Adams volt az, aki az arcomba vágta az igazat, aki elnyomva a többiek hangját engem vádolt.
A bűntudat még azóta is gyötör. Akkor magam mögött hagytam a kórházat, hogy két évig szolgáljak Afganisztánban. Katonák közt éltem, katonákat mentettem, gondolva hogy talán majd egy napon sikerül elfelejtenem az emlékeimet.
Nem ment. Soha nem sikerült ezeket a belső érzéseket leküzdenem, arra viszont jó volt ez a távolság, hogy átgondoljam a tetteimet és jobban megismerjem önmagam.
Most újra itt vagyok. A Presbyterian sürgősségi osztályának recepciójánál ácsorogva, hogy visszatérve megpróbáljam folytatni a munkámat, ott ahol abbahagytam.