Fel tudtam volna robbanni. Igazából már megszoktam, mert az anyámmal való “csevejek” mindig így végződnek. Most viszont, nem tudtam mit kezdeni az egész helyzettel. Ahogy azzal sem, hogy be vegye mindazt a gyomrom, amit voltaképp hallottam. Sejtettem, hogy az biológia apám, nem egy szamaritánus. De valahogy az sem fordult meg a fejemben, hogy egy hírhedt bűnöző, aki a markában tartja a fél várost. Egyre erősebben szorítom a kormányt, és minden mély lélegzettel, csak még jobban felmegy bennem a pumpa. Sofia, nyugi..zaklatottan dobolok a kormányon, és újra, és újra lejátszom magamba a szavakat. Amik anyám tökéletes ívű száját elhagyták. Nem tudom mihez éreztem jobban késztetést, hogy menten elbőgjem magam, vagy inkább, hogy tokom szakadtából üvöltsek egyet. Nem volt elég, hogy minden egyes kicseszett alkalommal, szembesültem azzal a ténnyel, hogy Én jogtalanul viselem a D’onofrio nevet. Most már azzal is számolnom kellett, hogy anyám mekkora hibát vétet, ami voltaképp az én jelenemet pecsételte meg, talán egy életre. Többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült lenyugodnom, márpedig épp ideje lesz, hisz hamarosan a bátyámmal kell találkoznom. És még magam sem tudtam, hogy szeretném, ebbe Őt beavatni. Így is annyi minden szakadt rá egyszerre, ráadásul, egy ilyen ostoba személyzettel, mint amilyennel Ő dolgozik...akadhattak bőven gondok. Nem azt mondom, hogy az emberei nem konyítottak, ahhoz amire elhívatottak voltak a cégnél. De ebben a szakmában, édeskevés volt, ha valaki csak azért jön ide, hogy ellötyögjön. Itt nem volt helye meg annak, hogy valamit félgőzzel csináljunk. Hiszen a későbbiekben, ugyanúgy teljesítenünk kellett, mint az előző években. És ez most sem volt másképp. Elég volt csak egy homokszem, ami a gépezetbe csúszik, és már borul az egész. Szigorúnak tűnhet az a magatartást, amit mi ketten képviseltünk a bátyámmal. De csak ez vitt előre minket, ezért lettünk azok akik, már vagy több éve a trendet diktálják. Megrázom a fejemet, és egy mélyet sóhajtok, nem mintha ettől jobban lettem volna, de valahol mélyen abban reménykedtem. Hogy a történtek ellenére, a szokásos menetben tudjuk végig csinálni a megbeszélést. Ahogy bíztam abban is, hogy ha Trent akármilyen jelet észrevesz rajtam, nem teszi majd szóvá. Vagy nem szeretne róla többet tudni, mint aminek én befogom állítani. Hisz szinte rendszerességgel összevesztem az anyánkkal, és ez számára nem volt újdonság. Csodaszámba ment, ha esetleg mi anyámmal megtudtunk lenni egy helyen, úgy hogy nem essünk egymás torkának. Bár megmondom az őszintét, pár órával ezelőtt csak egy hajszál választott el attól, hogy kikapjam a szemét. Nem csak azért, mert összefeküdt egy olyan emberrel, akinek feltehetőleg a múltja nem túl rózsás. Hanem, mert elment hozzá, miért kellett elmennie hozzá? Mi a frászért kockáztatott mindent? A harag újra fellángol bennem, és nem tudnám magamat meghazudtolni. Mert az arcomra kiült minden. Trent pedig jól tudott a jelekből olvasni. Túlságosan is jól. Azt hiszem sok mindenben hasonlítottunk, viszont nem voltunk egyformák. Míg én szenvedélyes voltam, adddig Ő egy pillanatig sem engedte, hogy bármi is kizzöketse. Nehézkesen értem a bejárat elé, őszintén megfordult az is a fejembe, hogy visszafordulok. De minden bizonnyal már tudatában van, hogy egy ideje itt vagyok. Mert már tíz perce itt ácsorgok a kocsival. De bemerészkedni még nem mertem. Megpróbálom a szokásos hűvösséget felölteni azarcomra, és úgy csinálni mintha minden rendben lenne. Magam sem hiszem el, hogy ezt sikerül a bátyámnak beadnom ,de már nincs menekvés . Mert Arthúr ajtót is nyit, azzal az idegesítő vidám vigyorral az arcán. - Sofia.- vigyorog tovább, én kértem meg, hogy tegezzen. A cég falain kívül kevésbé volt erős a morális érzékem, idekint nem kellett, kézben tartanom, egyszerre “hat lovat” . Akik úgy bámulnak rám, mintha egy egész prezentációt ledaráltam volna nekik olaszul. - Arthúr.- biccentek felé, a rám jellemző tartózkodó stílussal. Majd elviharzok mellette, és a bátyám irodája felé veszem az irányt. Mindenféle előrejelzés nélkül rontok be az ajtaján, és teszem le elé a mappákat. - Hogy vagy ma? - huppanok le a vele szemben lévő fotelbe, keresztbe vetett lábakkal. - Túl vagy a spontán agyvérzésen, amit a csapat okozott, vagy még mindig tart? Mert akkor szólj, kevésbé leszek irgalmatlan a bemutatóval kapcsolatban.- ajánlom fel neki a lehetőséget, hogy még menekülhet. - Bár ez nem Te hibád, leginkább azoké akik a kezed alá dolgoznak, nem is értem, hogy van türelmed dolgozni, egy csapat szamárral.- sóhajtok unottan. Azt hiszem most csak is azért szedtem elő, ezt az oltári nagy baklövést, hogy egészen máson idegesítsem fel maga, mint az anyám. Egészen jó taktikának tűnik. - Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy dönthettek nélküled ...-rázom a fejemet rosszallóan, és valamiért cseppet sem tudok beleadni semmilyen dühöt ebbe az egészbe. Talán mert most ez érdekelt a legkevésbé. Persze, ha más lenne a helyzet, már itt járkálnék fel-alá azon agyalva, hogy ugyan kit kéne kirúgni. Megint.
Egy órával a sofőröm Arthur hosszadalmas kioktatása után is csak azon jár az agyam, hogy melyik program keretében jelentkezhetnék önként egy rögtönzött kilövésre az űrbe. Kedveltem Arthurt. Az öreg annyi mindent megélt már, olyan sok tapasztalatot magába szívott és ezeket mind-mind próbálja a fejemre zúdítani, amikor éppen egy jó nagy görényként viselkedek. Apám helyett is apámként tekintettem rá, és noha az én igazi szülőm valahol bűntudatát enyhítő utazását végzi, akkor sem éreztem közelebb magamhoz, amikor éppenséggel itt volt. Arthur volt úgymond az a férfi, aki igyekezett viszonylag normális embert faragni belőlem. Már amennyire az lehetséges az én esetemben, hiszen amit egyszer körbevont már a méreg, azt onnan kegyetlenül nehéz kiirtani. De hát próbálkozni szabad, az már más kérdés, hogy ki mennyi energiát és időt áldoz bele a menthetetlenbe. A bemutató utáni borzadalmak és káosz után csak egy kis nyugalomra volt szükségem az irodám négy fala között. Átértékelni a jó pár pohár italt, amit kényszeresen gurítottam le a torkomon vagy a beszélgetéseket, melyeknek elvileg jól kellett volna menniük, mégis úgy gondolom kicsúsztak a kezeim közül a lehetőségek, habár kaptam egy sms-t, ami pont az ellenkezőjét állítja. Szerettem tudatában lenni azoknak az eseményeknek, amik körülöttem zajlanak, de akkor valami megbomlott az elmémben. Mintha egy törés vagy szakadás történt volna, és egyszerűen elvesztettem a fonalat, amelyet azóta is úgy kergetek, mint valami holdkóros macska. Mondanám, hogy bíznék annyira bárkiben is, hogy felkeresem ezek kibogozására, de akkor hazudnék. Önmagamban, de most már magamban sem. Tarkómon fűzöm össze ujjaimat és lehunyom a szemeimet, hogy nagy lélegzetre adjam a fejemet. Mintha ezáltal ki tudnám űzni az utóhatásokat. Habár a gondolat meglehetősen jól hat rám, mégsem érzem úgy, hogy sikerrel járnék. Sehol nem lennék most, mint itt ezen a szent helyen, egyedül. Szeretem a munkámat, szinte már a függője vagyok a cégnek, most viszont a közelébe se akarok menni. Ki kell hevernem mindezt, és várnom a negatív avagy pozitív visszhangra, amit majd csak ezek után kapunk. Már előre tartok attól hányféleképpen fognak darabokra cincálni minket. Ez az áldásos állapot viszont éppen akkor véget is ér, amikor nyílik az irodám ajtaja és a sötét hajzuhataggal megáldott lány robog rajta, akinek ismerős vonásai két dolgot jelenthetnek: még több nyugalmat vagy mindent elpusztító káoszt. - Sofia, drága húgom. - lassan ejtem ki a szavakat, ő viszont már önállósítja magát. - Tedd csak le magadat. - teszem hozzá azért így utólag, és tekintetemet először a mappákra, majd a húgomra futtatom, aki magához képest meglehetősen fura viselkedést tanúsít. Bár a mi családunk neve egyenlő ezzel a kifejezéssel, némelyikünk igyekszik a hétköznapok folyamán kibújik a megbélyegzés alól. - A kérdésre a válasz valahogy úgy hangzik: hogy nem vagyok? - fújom ki a levegőt, elvégre felidézni újra és újra a korábban történteket már önmagában felér egy agyvérzéssel. - Majd csak túlteszem magamat rajta. Ez csak bizonyosságot adott afelől, hogy szeretnék a rosszabb oldalamat látni. Túlságosan vajszívű lennék velük? - kérdezek vissza, de túlságosan izgatja a fantáziámat, hogy a mappa mit rejthet. - Mit hoztál? - lehet tudnom kellene, de az agyam egyszerűen nem rakja össze az őt érő információs támadásokat, így a biztonság kedvéért inkább rákérdezek, mielőtt magam bizonyosodhatnék meg róla. - Mi a helyzet a saját részlegeden? Kevesebb a probléma? Mert ez esetben lehet átpártolok hozzád.. - ajánlom be magamat egy rögtönzött állásinterjúra, annak reményében, hátha befogad, mint valami kóbor kutyát. Testvéri szeretetből, a tapasztalataimra hivatkozva vagy csak egyszerűen azért, mert jól mutatnék ott. Nem üt szíven, ha nem azért szeretnék aki vagyok, hanem azért, amit látnak. Manapság az emberek úgyis a felszínre kapnak rá, így aki ezen felhúzza magát, az nem fog éppenséggel szerencsével járni az életnek nevezett játszmában. - Láttad mostanában anyánkat? - teszem fel a kérdésemet, és enyhe gyanakvással a hangomban folytatom is. - Általában ilyenkor már be szokott ugrani, hogy érdeklődjön a bemutató felől, de most eléggé meglapult. Ki nem hagyná annak a lehetőségét, hogy kínozzon, most meg bőszen ráharapna a történtek után. - várom a magyarázatot erre, hátha többet tud, mint én. Nem mintha vágynék anyánk kioktatására vagy gúnyos megjegyzéseire vagy úgy a társaságára, de megvannak a maguk szokásai az embereknek, és ha ezeket egyszer elhagyják, ott nagy változás lehet a háttérben. Az a sátáni nőszemély pedig egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki ezidáig, hogy érzelmileg ne kínozzon. Máshol nem tudom mi volt a norma, de közöttünk így működtek a dolgok és szinte már hiányérzetem van a napi adagom nélkül.
Kezdőlap
