Reggel fél nyolckor pánikroham szerűen kelek ki az ágyamból. Megint elaludtam. Igazán remek. Gyorsan kikelek az ágyból, miközben átkozom magam, és a tegnap esti rumos teát, de sajnos a lábaim valahogyan nem engedelmeskednek, így megbotlom. Gyorsan felpattanok, majd indulok a fürdőbe fogat mosni és zuhanyozni, amilyen gyorsan csak lehet. Már úgy is elkéstem, de minden esetre mindent megteszek azért, hogy minél korábban érjek be az irodába. Erről is a főnököm tehet. Miért kell ennyire gonosznak lennie velem? Nem értem. Tudom, ő a főnököm, de a modora, annyira lekezelő. Másfelől… mikor belenézek azokba a sötét barna szemekbe, elolvadok, a szívem hevesen kezd verni, és hirtelen a világ is megszűnik létezni. Ez a varázs sajnos csak addig tart, amíg meg nem szólal engem piszkálva, és kioktatva. Kell a fenének a tanácsa. Hiába nézek fel rá szakmailag, egyszerűen elviselhetetlen. Visszatérve a rumos teára… muszáj volt tegnap innom, mert megint annyi munkám volt, hogy este nyolckor hulla fáradtan estem be a lakásba. A szobatársnőm, Lucy pedig éppen teázott, amint meglátta a nyúzott arcom, megkínált, és vagy hajnali egyig panaszkodtam a főnökömre, Mr. Trenton D´Onofriora, ő pedig a pasijára, aki megint felidegesítette. Tudom, eléggé fura, hogy pontosan úgy panaszkodtam a főnökömre, mint ő a pasijára. Már nekem is feltűnt, és Lucynak is, akinek az a teóriája, hogy oda vagyok a főnökömért. Micsoda abszurd állítás. Már odáig fajult az egész, hogy veszekedni sincs erőm vele, persze akkor is vigyorogva néz rám, mondván ő győzött, és igaza van. Fenéket…
Szóval erős késésben voltam, és sajnálatos módon 8:05-kor értem be az irodába. Már lélekben készültem a főnököm kirohanására oda úton is. Amikor beértem az irodába bizony ki is lettem oktatva a pontosságról, a munka fontosságáról, meg még sok egyéb dologról, ami szentírásnak számít neki.
- Igenis Mr. D´Onofrio. – bólogatok.
- Nem fog többed előfordulni, Mr. D ´Onofrio. – bólogatok tovább.
- Tudom miért vagyok fizetve, uram. – húzom ki magam, de igyekszem hatalmas bűnbánatot mutatni közben.
Már megvan a szokásos szövegem, ennek a részleteiben most nem mennék bele, de lényege az említett bűnbánat, a heves bólogatás, ígéret, hogy többé nem kések, ja és elveszni azokban az édes szemekben. Szemmel láthatóan beválik. Bár nem mindig. Most mégis. Aztán rájöttem miért. Túlóra… ma este lesz a divatbemutató! Teljesen kiment a fejemből! Nekem! Hihetetlen! Ez is bizonyíték arra, hogy a főnököm elvette a maradék eszem is. Pedig hetek óta vártam ezt az estét. Ha az undok modelleket nem számítjuk, maga a paradicsom számomra, hiszen ez az álmom. Na nem, az, hogy modell legyek, hanem, hogy tervezzek. Már gyerekorom óta ez az álmom, ezért vagyok itt, New Yorkban, ezért nem beszél velem a családom fele (sajnos), és ez az oka annak is, hogy tűröm Mr. D´Onofrio összes megjegyzését. Divattervező szeretnék lenni egy nap, és ha ehhez ez kell, legyen. Oké, néha egy rumos tea, és több órás beszélgetés kell hozzá, de megy ez nekem. Néha lefutom a stresszt, amit őméltósága okoz nekem, vagy éppen lemegyek az edzőterembe és kitöltöm egy bokszzsákon, és igen, oda képzelem azt a csinos pofiját, elég gyakran. Sajnos álmaimban is kísért ez az édes arc, és azok a mélybarna szemek. Van benne valami… amitől képtelen az ember elolvadni. Csak sajnos ez a dögös pofi előbb utóbb megszólal.
Az egész napos kávéfőzés, és jövés- menés közben majd meg szakadok, és kb három kávét iszom meg, hogy bírjam erővel egészen hajnalig. Úgy este nyolc felé meg is érkezek a divatbemutatóra, a Four Season hotelbe, ahol megkapom a parancsokat. Az összes anorexiás modellt körbe ugrálom, a ruháik igazítom, vizet viszek nekik, és még sorolhatnám. Talán még panaszkodnék is erre, de tudom, egy napon nekem is modellekkel kell dolgoznom, így ez afféle bónusz a főnökömtől, hogy szokjam a helyzetet. Hálásnak kéne lennem neki ezért, ez tény. Erre gondoltam akkor is, mikor a modellek már tényleg az agyamra mentek. Szerencsémre Lucy is ott volt velem, ő egy fotós volt, tehát átérezte a helyzetem. Bár ahogyan néha beszél a modellekkel, hát minden akaraterőmre szükség van, hogy ne nevessem el magam.
- Félre libák! – kiállt most is, mikor üdvözöl engem.
- Szia! Hogy bírod? – érdeklődik, mire csak egy nagyot sóhajtok.
- Ennyire rossz? – néz rám aggódva.
- Csak a szokásos. Reggel késtem, megint. Sejtheted, de nem panaszkodom. Most legalább felmérem a jövőm a modellek mellett. – mosolygok rá, ő pedig vissza együtt érzőn.
- Ez egy dolog, de ne tűrd el minden kirohanásuk, oké?
- Rendben, nem fogom.
- Az olasz szépfiúét se. – mutat a főnököm felé, aki éppen beszélget a tervezővel. Egy pillanat erejéig ismét végigmérem a sötétkék zakójában, kócosan rendezett hajával, édes barna szemeivel… és olvadok. Annyira jól néz ki! Észre veszi, hogy bámulom, így gyorsan elfordítom a fejem.
- Ez igazán filmbe illő jelent volt. – kuncogja el magát Lucy, én pedig karon vágom.
- Ne gúnyolódj rajtam! És ne is mutogass felé!
- Auch. Anyám, neked sürgősen pasi kell, vagy tedd szét a főnöködnek, mert kezdesz begolyózni. – közben megsimítja a karját, ahová csaptam.
- Ne kezd megint. – figyelmeztetem. Már éppen mondana valamit, amikor az egyik modell futva rohan oda hozzám.
- Rita kidőlt. Nem érzi jól magát és hány! – Már csak ez hiányzott.
- Mit tegyünk lányok? – fordul felém a modell. Eloise, azt hiszem. Lucyval összenézünk, és amikor felcsillan a tekintete, már tudom, hogy bajban vagyok.
- Máris ide hívom a tervezőt. – vigyorodik el, és odasiet a tervezőhöz, aki már nem a főnökömmel beszél. hová tűnhetett?
Figyelem Lucyt, ahogyan közli a hírt a tervezővel, Francoval, és szinte látom, ahogyan elsápad. Ezen az sem segít, hogy egy púder színű zakót visel. Aztán Lucy nyugtatja, és mond neki valamit. Franco egy pillanatra megdermed, majd felém néz, és végigmér. Egy ideig gondolkodik, miközben engem néz, én meg csak zavartan pislogok. most meg mit tett Lucy? Franco bólint egyet, majd Lucyval odajönnek hozzám.
- Megtennéd, hogy körbe fordulsz? – kéri Franco, én pedig engedelmeskedem. Egy fehér v kivágású ujjatlan ing, illetve szűk fekete farmer van rajtam.
- Tökéletes! Megvan hozzá a feneke, Illeni fog neki a ruha. – lelkesedik Franco. Most mégis miről beszélnek?
- Lucy életem, te egy zseni vagy. – lelkesedik tovább.
- Elmagyaráznátok mi folyik itt? – nézek rájuk kérdőn, majd sunyi vigyorral összenéznek.
- Te állsz be Rita helyére. – lelkesedik Franco, én meg mentem elájulok, amint eljut a tudatomig, hogy mi is van.
Aztán eszembe jut a ruha, amit Ritának kellett volna viselnie, és még nagyobb zavarba jövök. Egy csipkés, fehér virágokkal borított esküvői ruha az, ami alig takar valamit, és felfedi a modell alakját. Sellő sziluett néven ismeretes, és tökéletesen kiemeli a melleket, a derekat és a csípőt is. Ennek én viszont nem örülök. Szívesen tervezek ilyen ruhákat, de hordani már kevésbé szeretném. Nagy a fenekem és a melleim sem kicsik, mégis, hogyan fogok én ebben a ruhában kinézni? Vagy, ó te jó ég! Ki kell állnom az emberek elé! A főnököm elé! Amilyen csúnyán csak lehet Lucyra nézek, de ő csak elégedetten vigyorog. Ha ennek az estének vége megfojtom!
Tíz perccel később már rajtam is a ruha, és Franco Lucyval együtt megbűvölve néz engem. A sminkesek, és a fodrász is turbó tempóban kezd valamit a külsőmmel. Természetes smink, de vörös rúzs. Hála égnek fátyol nem kerül rám, hogy lehessen látni a nagy kivágást a ruha hátulján, tehát kisebb az esélye annak, hogy hasra essek a kifutón. A magas sarkúval már így is veszélyben vagyok.
- Gyönyörű vagy! – lelkesedik Franco, miután elkészülök. Ismét végignézek magamon a tükörben, és elmosolyodom. Tény, tetszik, amit látok, mondjuk, de a fenekem még mindig zavar.
- Indulás! – szólal meg, és persze amilyen a szerencsém, hamar sorra is kerülök a modellek között. Mielőtt kilépnék a kifutóra, és elhúznám a fehér függönyt, a szívem a torkomban dobog, és úgy érzem még mindig, hogy mentem elájulok, de nincs mese, meg kell tennem, Francoért. Ő a mentorom, ennyivel tartozom neki.
Fényképezőgépek kattogására érek ki, és egész végig arra koncentrálok, ne essek hasra a tíz centis magassarkúban. Pörgök, fordulok, a kifutó végén, és az utolsó pillanatban elkapom a főnököm tekintetét, ahogyan az első sorban ül, és bámul, nem is kicsit. A szokásos komor arcán most némi csodálkozást vélek felfedezni, és igen, ott van az ámulat is. Elégedetten felé mosolyodom, majd megfordulok a kifutó másik irányába, utána pedig a bizonyos fehér függönyök felé sétálok, ami fölött ott virít a D´Onofrio Fashion tábla. A tudat, hogy a főnökömnek ennyire tetszett a látvány, igenis elégedettséggel tölt el. Igaz, lehet a sokktól nézett úgy, de az ámulatot a tekintetében nem tagadhatja le. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes estém lesz! Az adrenalin csak úgy száguldozik az ereimben, és hirtelen úgy érzem, bármire képes vagyok! Mikor visszaérek Franco és Lucy is elégedetten néz engem. Pár modell is megdicsér, és igen, akad, aki csak fintorog. Féltékeny libák! Nem érdekelnek, most ahhoz túl boldog vagyok!
- Ez valami eszméletlen volt! – ujjongok Franconak.
- Az is voltál! Édesem, te pályát tévesztettél! – dicsér meg és tapsol. Én, mint modell? Jó vicc, de nem mondok semmit inkább. Nem akarom elrontani az örömét.
- Igen király voltál. – ujjong Lucy is, majd megölel.
- Lucy, a ruhája. –dorgálja meg Franco, de Lucy nem igen törődik vele. Ezek ketten annyit veszekednek, mint egy testvérpár, de tudom, nagyon fontosak egymásnak, igazi barátok.
- Ó, Mr. D´Onofrio! Maga kis huncut! Nem is mondta, hogy egy ilyen kincset rejteget az irodájában! – szólal meg Franco, én pedig Lucy öleléséből kibújva azonnal megfordulok, ahol is a főnökömmel találom szembe magam.
Na, akkor műsor indul, ezért lehet kapni fogok! Mély levegőt veszek, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és kicsit sem félnék a közelgő kioktatástól.
- Franco csak túloz, tettem a kötelességem. – mosolygok Francora, aki vissza rám. Lucy szemmel láthatóan jól szórakozik, és bár élveztem azt a közel egy percet a kifutón, ezért még kapni fog! De most nem akartam erre gondolni. A főnököm kikészítése sokkal jobb bulinak tűnt.
- Ön mit gondol Mr. D´Onofrio? Milyen voltam? Jól áll ez a ruha? – mosolygok rá, és igen, ismét elveszek a barna szemeiben.

As long as you love me ~ A ruha ~ ✩ ~

Negyed óra csupán a divatbemutató kezdésééig, én viszont úgy érzem sehol sem vagyunk. Sofia az asztalomnál ül, elkényelmesedve, és a saját ízlésemre szabott székemben osztja az észt arról, hogy ő mit csinált volna másképp. Figyelek a húgomra, meglehet a véleménye is érdekel, de képtelen vagyok koncentrálni rá, amikor az egyik tervezőnk keveredése miatt minden csúszik úgy, ahogy van. Az utolsó lehetőségeimet mozgósítom, és az összes emberemet behívattam, mert szükségem volt rájuk. Drága anyánk jó szokásához híven most sem veszi ki a részt a bemutató rendezéséből, noha annak sikeréből annál inkább. Azon taktika szerint épül fel, hogyha sikeres lesz, magára vállalja, ellenkező esetben sosem került bele a neve abba a katasztrófába, amit majd végeredményként tartanak számon. Csodálatosan értett ahhoz, hogyan lökje gyerekeit az oroszlánok ketrecének közepére, mondván, olyanokat nevelt belőlük, akik egészen leleményesek ahhoz, hogy élve kimásszanak onnan.
Átvágok a folyóson, és parancsokat osztogatok egyszer az egyik alkalmazottam, majd a másik felé intézve szavaimat. Az ürességtől tátongó asztalon állapodik meg a tekintetem, ahonnan általában Carina néz vissza rám, és ami mellett mindig meggyorsítom a lépteimet, nehogy megszólítson, hiszen akkor sosem szabadulok el. Nem egy, és nem kettő hölgy színesíti a cégünk palettáját, azonban ő az egyetlen, aki a leginkább próbálja elérni, hogy a vérnyomásom a plafont verdesse. Mihelyst végiggondolnám kérdésemet vele kapcsolatban, amelyet a többiek felé intéznék holléte felől érdeklődés célzatából, be is fut a már emlegetett nőszemély, és heves magyarázkodását elfojtva veszem kezdetét a beszélgetésünknek, hogy minél előbb le is zárjam azt. A lényeg, hogy én elmondjam a magamét, a többi már kevésbé zavar. Tudom jól, hogyha most meghallgatnám késésének okát, egyszerűen évekre itt ragadnék és olyan témákba is belemennénk, mint a macska felragadása a fára vagy egyéb baromságok, amelyekkel általában az agyamat nyúzza, hogyha nincsen más kifogása. Új a csapatban, és meglehetősen tehetséges, ami kész nyeremény lenne egyes emberekhez képest, de a személyisége sikeresen megkeseríti örömforrásom minden másodpercét. Ez pedig felettébb lehangoló tud lenni, így mihelyst lehetőségem nyílik, tovább állok.
A bemutató helyszíne nyüzsög a különböző emberektől, akik mind azért fognak össze, hogy az este tökéletesen alakuljon. A díszletre nézek rá, végül a modellekre, akik mint mindig, most is lelkes fogadtatásban részesítenek. Minduntalan emlékeztetnem kell magamat, hogy ők az alappillérei a munkám sikerességének, így kár lenne azt egy légyottért a sarokba dobni. Mindez viszont közel sem tiltja azt, hogy egyik-másik modell húgával vagy nővérével ne töltsek egy kis időt, ha már magával a modellel nem tehetem meg. Az elveimnek se mutatok be ezzel, és a csapatom is egyben marad.
Az utolsó öt perc kaotikussá alakul, mégis kezd megformálódni a teljes kép az idő előrehaladtával. Utolsó simítások, hátramaradt igazítások és mihelyst a terem megnyitja kapuit, a tömeg duruzsolva és elvarázsolódva özönlik be a dupla szárnyú ajtón keresztül. Jó vezető módjára igyekszek minden potenciális ügyfelet köszönteni, a többiek pedig egy biccentést kapnak, akik kevésbé adnak hozzá a cég sikeréhez. Ők azok, akik a hátsó sorokat foglalják be, míg egyes kedvemre való személyek az első sorból nézhetik végig csodálatos modelljeink kivonulását. Gyors, és egyben kellemesnek bizonyuló humorral adom elő nyitóbeszédemet, és a legjobb formámat mutatom az összegyűltek felé. Büszkeség melengeti mellkasomat, és egy részem biztosra veszi az este azon alakulását, amely csakis a jó irányba tendál. Mihelyst a szövegem végére érek és a közönség is csillapodik, magam is helyet foglalok az első sor egyik székén, hogy testközelből tapasztalhassam meg azt a kivonulót, amire hetek óta készülünk és ami miatt állt a bál otthon, ha anyámat vettem figyelembe, ha éppen Sofiát. Most, hogy végül mindez lezajlik, lesz egy kis időre rendes lélegzetvételre is, anélkül, hogy megfulladnék a feszültségtől, ami körbelengi a két nőt, akivel itt ragadtam. Édesapánk időzítése a maga túrának nevezett félrelépéseivel most is kitűnő időszakot karolt fel. Még jó, hogy nem olyan nevelésben részesültem, ahol remegnem kell apuci elismeréséért és lesnem minden szavát, mint egy példaképnek vagy tudjam is én minek. A függetlenség jó dolog, legfőképp akkor, ha a szüleid rettenetesen egy elcseszett duót képeznek.
Az első modellek be is futnak, és minden a legnagyobb rendben és a tervek szerint halad, egészen addig, amíg észre nem veszem a színpadon asszisztensemet. Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, és azon vagyok, hogy lefújjam az egészet azelőtt a katasztrófa előtt, amit anyám olyan szépen ígérgetett, ezidáig viszont egyszer sem küldött padlóra minket, most viszont utolért a legrosszabb. Feszülten kulcsolom össze a kezeimet, és talán még egy imát is elmondanék, de már az eléggé abszurd, hogy a hitem egy része ebben a nőben lapul meg. Lábaim idegesen dobolnak a terem padlóján, hangtalanul fejezve ki türelmetlenségemet, amely egyben keveredik az idegességgel, ezek egyvelege pedig arra késztet, hogy felálljak a helyemről és megnézzem mi a franc is történt hátul, ami miatt ilyen őrültségre kellett vetemedniük? Szinte fellélegzem, ahogyan mindenki visszavonul és a bemutató első felvonását tapsvihar kíséri. Én viszont kevésbé tudok erre koncentrálni, mert csak az jár a fejemben, hogy minél előbb felmérjem a kívülállóknak ugyan nem észrevehető katasztrófát.  
Megköszörülöm a torkomat, mert úgy látszik észre sem veszik a belépésemet, helyette azzal foglalkoznak, hogy az egekbe magasztaljak asszisztensem előbbi helytelen produkcióját. Egyből felém rebbennek azok a meglepett tekintetek, én viszont kizárólag csak egy emberre koncentrálok, és nem feltétlenül azért, mert lenyűgözne a rajta lévő ruha, hanem mert a bennem gyökeret vert düh egyre inkább kezd eluralkodni rajtam, amire csak olajként funkcionál a kérdése arra a tűzre, ami már így is hevesen éget belülről.
- Hogy micsoda?! - kérdezek vissza, hátha nem jól hallottam. Komolyan a véleményem érdekli? Ez tényleg megtörténik? - A véleményem, hogy maga teljesen hülyének néz. - kezdek bele, mire a többiek is abbahagyják a nyüzsgést, így legalább folytathatom nyugodtabban. - Ez nem valami Hamupipőke sztori, ahol kedvére veheti fel bármelyik ruhát vagy bújhat ki a feladata alól, csak mert a helyzet ezt kívánta. - folytatom tovább, és a következő szavaimat mindenki felé intézem. - Ha probléma lép fel, nekem szólnak és nem magánakcióba kezdenek. Maguk vállalták volna a felelősséget, ha bármi rosszul végződik? - csend uralkodik, melynek hatására kifújom a levegőt. - Én is valahogy így gondoltam. Most pedig kifelé és kerítsenek egy másik modellt! Nem érdekel, hogy honnan, de ha már előbb is hasonlóképpen megoldották, most sem fog problémát okozni. Maga pedig marad.. - kapom el Carina karját, mielőtt bárhova is szökhetne, így mihelyst ketten maradunk hátrálok tőle egy lépést.
- Lehet még új, és nem elégszer hangoztattam, de ebben az épületben azon játékszabályok szerint működnek, amit én adok ki. Nem érdekel milyen sürgető probléma lép fel, akkor sem ölt magára egy méregdrága ruhát és kockáztatja a divatbemutatót. Maga asszisztens, és nincs gyakorlata ebben, így maradjon annál, amit ért és amiben még sokat kell bizonyítania. Ez egy lehetőség Carina, hogy itt lehet és tanulhat, de még egyszer ne éljen vissza vele, érthető voltam? - nézek le a szemeibe, végül pedig végigfuttatom tekintetemet a rajta lévő ruhán.
- Öltözzön át minél előbb és csatlakozzon a többiekhez. Még egyszer nem szeretném a kifutón látni, csak ha arra én is engedélyt adok. - fejezem be végül mondandómat, és egy nyugodtabb énemet halászom elő érdeklődésemhez. - Most pedig megoszthatná velem mégis mi történt itt, amiért ilyen váltásra volt szükség. - mert bár katasztrófákról meg minden egyébről már tudok, de a fő okról sejtésem sincs.

- You Don't Know Me -

Ahogyan számítani lehetett rá, teljesen kiborult az én drágalátos főnököm. Franco és Lucy is elhallgatott, velem együtt, és csak tűrtük némán a kitörését. Már megszokták, ahogyan látom, de nekem még mindig kihívást jelent nem kinyitni a szám. Lehet nem ártana pszichológust hívnom ehhez a férfihez, mert egyre nagyobbak ezek a dührohamok. Annyira lekezelően beszél velem, mintha valami buta fruska lennék. Azonban a többi alkalmazottal is. Mégis mit képzel magáról? Egy dolog, hogy a főnöknek szigorínak kell lennie, de ez már azért túlzás. Mielőtt elmerülnék a gondolataimban a főnököm abszurd viselkedéséről, semmi új, csaj a szokásos, hirtelen megragad engem.
- Hé ne érjen hozzám. – válaszolom automatikusan, mikor karon fog. Hogy ez mekkora egy tapló! Mintha én valami nagy bajt okozhattam volna azzal, hogy kiálltam oda. Éppen megmentettem a helyzetet, nem mintha nagyon jelentkezett volna más. Persze őt nem éppen érdekelte az ellenkezésem, nekikezdetett a szokásos beszédjének. Lehet pályát tévesztett, mert politikusnak való lenne, annyit szövegel. Ahogyan sejtettem, elindult a hegyi beszéd arról, hogy hol a helyem, hogy én csak egy asszisztens vagyok, és micsoda megtisztelés nekem, hogy itt lehetek,  modellekkel dolgozhatok, és ruhákkal, mert ezzel fejlődöm. Ezt én is tudtam, de akkor sem kellett volna ilyen lekezelőnek lennie. Most önmagát is felül múlta, az biztos. Mély levegő Carina! Gyerünk! Tisztelet a főnököd iránt! Ne töröld képen azt a csinos pofiját.
- Nézze…Tudom, hogy nekem ez egy nagy lehetőség, és hálás is vagyok önnek, higgye el. – mondom komolyan. - De helyzet volt, mi pedig megoldottuk, és ezzel megmentettem a seggét, és a bemutatót azzal, hogy kiálltam oda. – vágom rá automatikusan, és bár jogos, tényleg megvolt rá az esély, hogy hasra esek, és jó kis műsort adok, eszem ágában sem volt neki ezt beismerni. Nem akarok most belegondolni abba, hogy a „ segg” szót használtam, mint valami tanyasi, és abba sem, hogy elképzelem őt pucéran, pontosabban a fenekét. Ráadásul egy pillanatra az is kizökkent a válaszomtól, mikor szemmel láthatóan végigmér, de aztán ismét a szemeibe nézek, és bizony minden akaraterőmre szükség van, hogy ne olvassak be neki, aztán olvadjak el a szép szemeitől, megint.
Csak nyugalom Carina… három kettő egy, és mély levegő! Ő a főnököd, tisztességesen kell beszélned vele, bármekkora seggfej is! Már megint ez a szó. Ennyit a sok hittan óráról. Káromkodni azt megtanultam New Yorkban, az egyszer már biztos.
- Nézze, nem volt más lehetőség. Rita rosszul van, hányt, alig bír lábra állni. Az egyik asszisztens éppen a homlokát törölgeti hideg borogatással. – felelem neki komolyan.
- Ön szerint én szándékosan vettem fel ezt az alig takaró ruhát? – gesztikulálva mutatok végig magamon, mert tényleg alig takar valamit a csipke a ruha rajtam. Hirtelen el is pirulok, és igen eléggé zavarba jövök, mert csak most tudatosul bennem ez. Te szent ég! Ha én egyszer férjhez megyek, biztos nem ilyen ruhába, bármennyire is gyönyörű. Mint leendő tervező – már ha összejön valaha is – csodálom Franco munkáját, de sosem mennék ilyenben férjhez. Igaz, a nagyi, mindig azt mondja, soha ne mond, hogy soha…bár ő sem örülne, ha ilyenben látna…na mindegy is. Úgy is fényévekre vagyok attól, hogy férjet találjak, hacsak a konzervatív családom nem küld postán egyet, de abból nem kérek. Elegem van az olasz véremből, erre New Yorkban is belebotlom egybe. Mit ad isten éppen egy ilyen felfuvalkodott szépfiúba. Minden esetre nem éppen úgy viselkedik, mint egy olasz, inkább, mint egy beképzelt angol lord.
- Ha meglátna benne a nagymamám, lelocsolna szenteltvízzel és ördögűző papot hívna, vagy kolostorba küldene. – folytatom a saját magamat zavarba hozó mondatot, de már képtelen vagyok leállni. Úgy érzem ki kell állnom az igazamért.
- De Franco a barátom… bármikor segítenék neki. Ő is értem és… - már látom a tekintetén, hogy igen elege van a szentbeszédemből, így abbahagyom.
- Na szóval… nem volt más választásunk.– húzom ki magam zavartan. Ismét elveszek azokban a dühös barna szemekben, és olvadok. Miért kell ilyen édes szemeinek lennie? És az arca...uram atyám! Mintha csak valami görög isten lenne! Vagy római, tekintve, hogy olaszok vagyunk. Legszívesebben megsimítanám, majd az ajkait, és odabújnék hozzá, és… Khmm hová indultak el a gondolataim. Koncentrálj! Nagyokat pislogva folytatom a mondandóm.
- Kérem ne őket okolja, én egyeztem belé. Mondhattam volna nemet, de ahogyan említettem nem volt választásunk, és abban is biztos lehet, hogy nem lesz meg a tartalék modell. Szóval kérem, ne makacskodjon, hagyja, hogy segítsek Franconak. Az ő karrierje a tét, nem az enyém. Nem szándékozom modellnek állni, nem azért csinálom. – egyre bátrabb vagyok ellene, de azt hiszem ideje lenne visszavonulót fújnom, feltéve, ha még meg akarom tartani az állásom. Már ha a kinti szereplésem után még megvan egyáltalán. Nem értem ezt az embert igazán. Az alkalmazottai megoldottak egy krízist, erre itt puffog. Tényleg ennyire rossz dolgot tettünk? Én csak segítettem.

~ All Of Me ~ ✩ ~

Nem rajongok a váratlan fordulatokért, hiszen sokkal biztonságosabb az, hogyha az elképzelések és annak irányítása kéz a kézben járnak. Ilyen esetekben minden eshetőségre fel lehet készülni, elegendő csak annyi hozzá, hogy az ember nem engedi el a gyeplőt.
A mai napnak tökéletesnek kellett volna lennie. A modellek készen álltak, a ruhák úgyszintén. Tervezőink naphosszakat dolgoztak azért, hogy minden klappoljon a mai előadásra, míg a csapat másik fele a díszletért felelősséget vállalva tette ugyanazt. Én is kivettem a részemet - bizonyos kereteken belül -, de nekem a feladatom az volt, hogy az összképet ítéljem meg. A folyamatnak csak egy töredéknyi részét biztosítom, azonban a beleegyezésem nélkül semmi sem haladhat tovább, így jobban belegondolva mégiscsak visszajutottunk hozzám. Ezért nem kezelem jól, amikor alkalmazottjaim önkényesen döntenek a hátam mögött és kiküldik asszisztensemet a kifutóra egy méregdrága ruhában illegetni magát. A közönség meglehet bevette a műsorszámot, sőt úgy gondolták Carina is az előadás része, én viszont minden lépésénél éreztem, hogy a vérnyomásom két számmal feljebb ugrik, mely akkor érte el csúcspontját, amikor végre valahára kitölthettem rajtuk felgyülemlett haragomat. Tisztelem őket, és értékelem a munkájukat. Jutalmazom őket, ha úgy gondolom és engedményekkel látom el, de most olyan helyzetbe hoztak, amit nem fogok tűrni, bármennyire is küzdöttek azért a háttérből, hogy minden rendben menjen. A méregtől elvakultan adom ki haragomat, mely ezek után csak és kizárólag egy emberre összpontosul, mégpedig Carinára. Enyhe ráncok jelennek meg homlokomon ahogyan szavainak hatására változik arckifejezésem a dühösből értetlenné, végül pedig újra visszatérek eredeti hangulatomhoz. Adja az ég, hogy ne most kezdjen bele a szokásos magyarázkodásba és ne legyen önmaga, mert amilyen következményekkel megajándékozom, azt biztos nem teszi zsebre!
- Az én seggemet? - kérdezek vissza direkt kiemelve ezt a szóhasználatot, mert úgy tűnik a kisasszony nyelvét enyhén felvágták. Nem vagyunk egy szinten, azért ezt ne feledjük el. - Nem kéri esetleg a helyemet vagy az irodámat? Mától akár leshetném minden kívánságát, amiért megoldott egy olyan problémát, ami amúgy is a feladatkörébe tartozott. - hozom tudtára véleményemet, végül ezen felbuzdulva folytatom tovább. - És nem, a ruha hordása nem tartozik ezek közé. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt fennakadna ezen az apró információmorzsán, és továbbá is ezt hozná fel ellenem, amit nagyon nem ajánlok neki.
Végighallgatom, de nagyon az idegeim húrján táncol. Rettenetesen ideges tudok lenni, hogyha bárki vagy bármi a cégem jó hírét veszélyezteti, és megesik, hogy olykor túlreagálom azt, ami valójában csak logikát követel. Arthur tanácsai rémlenek fel előttem, mint valami mantra, ami átsegít, ha éppenséggel idegbajossá teszem magamat a munkám által vagy nem tudok értelmesen gondolkozni, így eszerint igyekszem átgondolni a helyzet súlyosságát.
- Rita jól van? Hívtak már hozzá orvost? - teszem fel a kérdéseket, amik leginkább foglalkoztatnak, mert én sem vagyok szívtelen dög. Annyira biztosan nem, mint amilyenként előbb viselkedtem, de a látszatot meg kell tartani. Nem mellesleg Carina tiszteletlensége, és az, hogy nem látta át a helyzet valódi problémáját sem könnyítette meg a dolgomat.
- Az összetartásuk példátlan és már-már szívmelengető. - célzok itt a Francoval kapcsolatos ömlengésére, majd ennek okán folytatom is. - Kérem ne felejtse el majd beírni a naptáramba, hogy mikor éppen nem a maguk hibáit javítom ki, akkor elmorzsoljak egy-két könnycseppet, amiért ennyire jól kijönnek. - komolyan beszélek, még ha nem is úgy hangzok. Nem lehetek a nap minden órájában együttérző, és szeretek az előírtak szerint haladni, így ha netalántán ez is bekerülne a programjaim népes listájába, talán időt is szakítanék rá. Ez esetben viszont eszem ágában sincsen a megértő személyt játszani.
- Nem. - felelem határozottan a könyörgésére, majd a nadrágom zsebéből halászom elő a telefonomat és keresek ki egy telefonszámot. - A tartalékmodell. Próbálja elérni, és ha végképp nem sikerül rábeszélnie arra, hogy megjelenjen, akkor visszatérünk a ma esti szerepére. - adok ultimátumot a dolgok alakulását illetően, és a telefont is átnyújtom neki, azonban míg telefonál, én többször is letekintek az órámra, amely vészesen jelzi az idő múlását. Pont ennek okán nem is várom meg, amíg befejezi a csevegést, helyette előkeresem a csapatot és összehívom őket egy rögtönzött megbeszélésre.
- Szükségem van egy emberre, aki figyelemmel követi Ritának a javulását. Ha még nem hívtak orvost, tegyék meg és szeretném, ha sms-ben értesítenének hogyléte felől. - nézek körbe és miután az egyikük jelentkezik, a kijárat felé mutatok neki, hiszen itt már sok szerepe nem lesz.
- Remek. - csapom össze két tenyeremet. - A többiek készítsék elő a következő műsorszám ruháit és a modellekkel is ugyanígy járjanak el. Carina lesz a ma esti tartalékmodellünk, ha az eredeti nem válik be, de mihelyst egy kis bakit is észreveszek, egyből váltunk. Tájékoztassanak minderről, még ha az akár egy hangyaméretű probléma, akkor is. - fejezem be mondandómat, és úgy tűnik ezzel egy időben Carina is leteszi a telefont.
- Mit mondott? - fordulok most felé, mert csak és kizárólag akkor adom áldásomat minderre, ha ez lesz a végső megoldás. Egyébként közel sem repesek az örömtől, hogy egy ilyen márkás darabban flangál.

- You Don't Know Me -

Trent & Carina

Your Lips? I kiss that. Your body? I hug that. My smile?
You cause that. Your heart? I want that.

***

Tudatában voltam annak a verziónak, hogy a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogyan azt tervezzük, mindezek ellenére nem feltétlenül örültem neki, hogyha magamon tapasztalhattam ezt. Jobban szerettem az a személy lenni, aki elrontja más szórakozását a saját javára, mintsem ezen az oldalon lenni. Nem örülök az asszisztensek, modellek és mindenki hirtelen összefogásának, mindazonáltal be kell látnom, hogy a leleményességük plusz pontnak is vehető, hiszen katasztrofálisabban alakult volna az este első menete, hogyha nem találnak ki gyorsabban valamit. Bevallani viszont eszem ágában sincsen nekik ezt, mert még a végén elbíznák magukat, és nem csinálnának semmit sem. Jobb az, ha abban a tudatban élnek, hogy még ez is kevés volt a lenyűgözésemhez. Sosem voltam, hogy nem vagyok motiváló személyiség, egyszerűen jobban szeretem ezt nem nyíltan játszani. Ugyanakkor amiatt sem repesek az örömtől, ahogyan Carina magyarázkodik előttem. Egy az, hogy megint túl sok információt próbál elmondani kevés idő alatt, ami miatt úgy érzem, mintha legalább öt cirkusz zajlana le a fejemben egy és ugyanazon idő alatt, másik pedig, hogy ebben a ruhában még az én figyelmemet is elvonja, emiatt pedig különösen ködbe borul az agyam, és nem, nem azért, mert már megint azon törném a fejemet, hogy kikezdek az egyik alkalmazottammal. Már megtettem egyszer, majd mondván, hogy a hibák csak akkor válnak hivatalosan azzá, ha megismétlődnek, még egyszer megléptem. A harmadik pedig, hogy megbizonyosodjak az elméletemről, de ezután szigorúan leálltam, és a negyedik alkalomért meglehetősen sokat ostoroztam magamat. Meglehet még most is bűntudattal ébredek, de rossz szokásomhoz híven bármikor szívesen kérnék egy ismétlést. Mellesleg kinek van szüksége egy állandóan ketyegő időzített bombára az életében, aki valószínűleg túl sokat gondolna bele egyetlen kósza éjszakába és a nyakamon maradna, mint valami kóbor állat?! Elég őt a munkán belül elviselni, nem kell még, hogy kínosan létezzünk egymás mellett, nemhogy könnyítve, de megnehezítve még ennél is jobban a másik munkáját.
Mivel a probléma már megtörtént, a kifutó körül pedig emberek várják a második kört a kollekció bemutatására, így nem marad más, mint rögtönzött módon megoldások után kutatni. Át is adom Carinának a telefonomat, hogy felhívja a tartalékmodellünket, és ugyan hangosan nem élek véleménnyel eziránt, mélyen belül azért fohászkodom, hogy Naomi ráérjen, és megmentse ezt a készülendő katasztrófát, ami akkor fog csak igazán kitörni, ha Carina újra a színpadon sétál végig. Azzal kapcsolatban még mindig hajthatatlan vagyok, hogy nincs tapasztalata ebben és közel sem ott a helye, de átmeneti megoldásnak úgymond elfogadható. Amíg ő a telefonálást intézi az egyetlen reményemmel, én a többieknek osztom ki a feladatot, hogy mentsük a menthetőt, de a végső döntésekre csakis akkor kerül majd sor, hogyha biztosra tudom miből kell dolgoznunk. Asszisztensem híre nem éppen ér meglepetésként, mert Naomi ideje úgymond eléggé kiszámíthatatlan - logikusan ezért csak tartalék -, így egy nem túl lelkes sóhajtással fogadom azt, mielőtt jómagam is valami véleményért megerőltetném hangszálaimat.
- Ez esetben Franco, tegye a dolgát és készítse fel a lehető legjobb tudása szerint őt, mert az este többi menetének zökkenőmentesen kell lezajlania. - egyezek bele félgőzzel, de csak Carina kérése jut el hozzám és az is csak félig-meddig, mert a csapat belelendül a készülődésbe.
- Csak ne legyen maga is rosszul.. - mormogom inkább magam elé, válaszul célozva az irányába, azonban tudatában annak, hogy már rég bekebelezték őt, nem csodálkozom, hogy nem ér el hozzá mindez.
Még egyszer körbefuttatom tekintetemet a nyüzsgő készülődésen, hogy én ennyi kimerítő részvétel után halál nyugodtan visszasétálhassak a helyemre, és lelkileg felkészülhessek a legrosszabbakra, mert a jót már meg sem merem kockáztatni. Kívülről azonban mindenki csak annyit érzékelhet, hogy odafigyelek a munkám minden egyes részletére, és nem kockáztatom meg a lehetséges hibákat.
Feszült figyelemmel követem végig a hátramaradt bemutatókat, olykor kezemet az államon pihentetve, másszor pedig kezeimet összekulcsolván magam előtt, arra várva, hogy egyik vagy másik modell elhasal itt mindenki előtt. Ugyan ez csak egy emberre vonatkozik, akinek minden mozdulatát várakozás teljesen követem végig, és addig a levegővételek számával is spórolok, míg be nem sétál vissza a színfalak mögé. Ezután vagyok csak képes úgymond kifújni a levegőt vagy akár egy másodpercre megnyugodni, hogy nem most lesz az a pillanat, amikor tönkreteszi az egész életemet és a karrieremet egyaránt.
Hatalmas tapsvihar fogad mindenkit a bemutató lezajlását követően, és már csak a beszédem, köszönetnyilvánításom és a hivatalos felsorakozás marad a modellek gyűrűjében. Egész testemben érzem a feszültséget, és csak akkor válok önmagam kevésbé lestrapált verziójává, mikor én is a színfalak mögé sétálhatok a kézfogások, pár bájolgó társalgás és ezeknek az eseményeknek a  megszokott menete után. Minden szempár rám vetül ahogyan belépek az öltözőbe, és mindenki feszült figyelemmel várja a véleményemet. Meglehetősen vicces, hogy akár csak ennyivel irányíthatom az idegállapotukat. Még egyszer körbenézek, szándékosan húzom az időt, végül pedig sóhajtok egyet.
- Szép munkát végeztek ma! - ennyivel véleményezem, és még egy félmosolyt is megengedek magamnak, mielőtt a hivatalos üdvrivalgás kezdetét venné. Feltartom egy pillanatra a kezemet, hogy ezzel jelezzem még a beszédem itt nem ért véget, és megvárom a csendesebb kimenetelét az itt tartózkodásunknak. - Mindannyian hivatalosak a fél óra múlva kezdődő after partyra, hogy érezzék, én sem vagyok feltétlenül hálátlan dög. Most pedig elmehetnek. - útjukra engedem őket, hogy a készülődést megoldják, de gyorsan fel is szólalok ezek után. - Franco, Carina, hozzám. - intek egyet, és mihelyst odaértek, tekintetem a két jómadár között ingázik. - Nagy meglepetésemre jól megoldották a mai bemutatót, azonban még egy kérésem akadt. Szeretném Carina, hogyha továbbra is reklámozná a céget a kollekció egyik... - tekintek rajta végig a folytatás előtt.. - kihívó darabjában. Ez vonatkozik a korábbi bemutató ruháira is, de csak mert jó kedvemben találtak és tényleg elvárásomon felül teljesítettek. Az after partyn találkozunk. - nézek végig újra a duón és a fejemet csóválva hagyom el az öltözőt, hogy én is felkészülhessek. Úgy érzem ennyi szívroham közeli állapot után már bármivel képes leszek megbirkózni, és ez nyugtatóan hat az este folytatását illetően.

- You Don't Know Me -

Trenton&Carina

Your Lips? I kiss that. Your body? I hug that. My smile?
You cause that. Your heart? I want that.

***

Magam sem gondoltam át az ajánlatot, amivel előrukkoltam a többiek számára, és ezt már akkor érzem, amikor kilépek az öltözőből, hogy a sikeres és magas vérnyomásokban gazdag bemutatót hátrahagyva magam is készülődni kezdjek az ezek után következő kellemesebb részre.
A fejem zsong, a két pohár ital apránként teszi meg a hatását, de csak kellemesen dolgoztatja meg szervezetemet. A szokásos helyemen ülve az élet egyszerűbbnek tűnik, legfőképp akkor, ha még körbe is ugrálnak és lesik minden kívánságodat. Jóllehet otthon sem megy ez másképp. Anyám tett róla, hogy minden kényelem meglegyen a saját maga számára, én pedig örömmel használtam ki ezek előnyét. A bejárónőtől kezdve a család szakácsán át a kertészünkig mindenki azért dolgozott, hogy a D'Onofrio család élvezhesse az életét anélkül, hogy bármilyen hétköznapi problémára gondja akadna. Tévedés ne essék, sosem volt számomra a munka olyan, amit kerültem volna, mert csak ezen az egy helyen voltam képes összpontosítani. Itt tudtam mit várhatok, ismertem a betölteni kívánt szerepemet, míg a magánéletemben részben elveszettnek éreztem magamat. A család sosem volt olyan, amit kiismertem volna és bármennyit is töltöttem el a közelükben, annál zavarosabbá váltak. Sofia ugyan az agyamra ment, de ha már ki kell emelnem valakit a világunk követelte káoszból, akkor az ő lenne. Megvolt a maga személyisége, amelyet ha tudott kezelni az ember, nem okozott problémát vele jól kijönni, de olykor még nekem is meggyűlt a bajom a bájos hölgyeménnyel, szerencsére ritkán adtam meg neki azt az örömöt, hogy érezze is milyen kalamajkát okozott bennem.
Ahogyan telik az idő, úgy érzem, hogy az egész este bennem eluralkodó feszültség lassan elpárolog a testemből. Ritkán állok meg és élvezem a pillanatot. Teszek úgy, mintha nyugodt lennék vagy kevésbé lenne gondom a világ problémáira. Meglehet sokan dolgoznak össze azért, hogy én ne érezzem még a baj szelét se, de valahogyan mindig belekeveredtem annak a közepébe, és ez alól egyik eset sem volt kivétel.
Nessa - egyik tehetséges modellünk -, próbál kizökkenteni az átmeneti kikapcsolódásomból és tíz percre már valamiről beszél, de én abban a pillanatban kizártam a jelenlétét, ahogyan idevágódott mellém. Vanessa gyönyörű nő volt, és modellként is kiváló, de amikor megszólalt, az a borzalommal ért fel. Olyan volt a hangja, mint amikor a lufiból eresztik ki a levegőt, és ennek utóhatása az ember csontjáig hatolt. Mindig is hangoztattam, hogy a mi cégünk nem a személyiséget vagy a többi tulajdonságot veszi figyelembe, hanem a tudást és a felszínt. Az ő esete tökéletesen alátámasztja ezt.
- Hé Nessa..miért nem hozol nekem még egy kört ebből? - tartom fel a poharamat, ő pedig olyan lelkesen pattan fel mellőlem és teljesíti a kérésemet, mintha jutalom járna érte. Kifújom a levegőt az egyedüllétre, és azon jártatom az agyamat hogyan kellene megtalálnom a kiskaput. Kikezdeni egy modellel úgy, hogy az ne intsen be az elveimnek. Próbáltam már barátnőket, testvéreket belevonni a képletbe, de az sosem váltotta ki az eredeti tervet. Talán ki kellene rúgnom egyiket vagy másikat. Minél nagyobb kísértést hoz a fejemre, annál nagyobb az esélye, hogy repülni fog. Ez a kis elmerengési szösszenet éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen elbambuljak, és ezzel idevonzzam magamhoz az este bajkeverő főszereplőjét. Remek, biztosan azt hitte, hogy őt lesem és rá vagyok állva. Sóhajtok egyet, de eleinte teljesen nem köt le miről is beszél valójában. Sőt, olyan mintha csak tátogna, mert a hangját elnyomja az épületben dübörgő zene üteme és az érdektelenségem. Azért mindenesetre felmerül bennem a kérdés, hogy ugyan mit keres itt, közel a helyemhez és ekkor leesik...ó, de édes! Nyújtózok egyet, Nessa pedig ezt a pillanatot választja, hogy visszatérjen az italommal, amit egyből el is fogyasztok, közben viszont felállok a kényelmes kanapémról és megindulok az asszisztensem felé, majd pontosan előtte állok meg.
- Miből gondolja, hogy felengedem magam mellé? - nem fér a fejembe mi volt az a két össze nem illő dolog, amit összeadott és végül ez a kérés jött ki belőle. Abszurd. - Mégis milyen okból tenném? - szúrok előző kérdésem mellé még egyet, aztán elmélyesztem zsebeimbe a kezemet, hogy egyenesen a szemeibe mélyedjek ezek után. Noha imádom az alkalmazottakat nyilvánosan kínozni, ő minimálisan kiérdemelte, hogy úgy adjam tudtára véleményemet, - ami egyben válaszom is a kérdésére -, aminek csak ketten leszünk tudatában.
- Látom már hol bújt meg a probléma. - szegem le a fejemet egy pillanatra, mielőtt ismételten felnézhetnék rá. - Ugyanabba a hibába esett, mint az összes többi magához hasonló törtető lány. Értem én, mehetett pár kört a ruhákba, megízlelhette a figyelem ízét, akár bizonyíthatott is, és ez meglehetősen elvakító tud lenni egy olyan számára, aki nem jártas ezen a téren. Így nem csodálkozom, hogy azt feltételezte, ennyi után egy szinten lehetünk. - a fejemet csóválom, de a folytatás részemről nem marad el. - Megesik ez mindenkivel, de mielőtt téves álmokba ringatná magát, engedje meg, hogy elmondjam: nem vagyunk, és jó pár évig nem is leszünk! Ne hibáztassa magát ezért, Miss.. - akadok meg egy pillanatra.. - hogyan is hívják? - teszem fel a kérdést, végül pedig megválok a zakómtól és a vállára terítem.
- Amikor azt mondtam mellőzze a kihívó ruhát, nem vicceltem. A modellekhez hozzátartozik ez a stílus, a maga esetében elvárom, hogy különbséget tegyen a kihívó és a csinos között. Elvégre ez a munkája, nemde? - teszem fel a milliárdokat érő kérdést, de mielőtt elléphetnék mellette, még egy utolsó dolgot azért hozzáfűzök. - Mellettem akar helyet foglalni? Itt egy jó tanács: végezze megfelelően a munkáját, és aszerint cselekedjen, ahogyan megkérem. Nálam ezzel érheti el a tiszteletet, az viszont varázsütésre nem adatik meg. - tekintek körbe, és megakad a tekintetem az egyik potenciális ügyfélen. - Mondjon pár jó szót az érdekemben az este folyamán. Használja ki, hogy itt van, és tanuljon a nagyoktól, de könyörgöm, ne teperjen ennyire kétségbeesetten a figyelmemért. - igazítom el a zakómat rajta, majd meg is indulok a célpontom felé, akivel üzletelni mindig szerencsésen alakult, és most sem tervezem, hogy másképp legyen.

- Side Effects -

Trent & Carina

Your Lips? I kiss that. Your body? I hug that. My smile?
You cause that. Your heart? I want that.

Sosem értékeltem ezeket a bulikat, ahol úgy kell tennünk, mintha annyira kedvelnénk egymást és az első közös kapcsolatunkat szorossá változtató programunkat az kell lennie, hogy közösen lerészegedünk. Nekem pusztán az előadás volt a fontos, az ünneplés már kevésbé, de itt voltam..mivel itt kellett lennem? Azt hiszem, ha már egyszer az én nevemhez köthető az egész felhajtás, akkor mint házigazda, nem kellene kihagynom őket, még ha a kedvem meg sem közelíti a jó kedvre hajazó szintet. Valahogy nem vágytam arra, hogy egy részeg nő az ágyamba kerüljön, majd másnap őrült módon hívogasson - teszem hozzá nem adtam meg a számomat -, mert közös gyerekeket akar meg egy tengerparti házat. Én meg nyugalmat, és egy normális vérnyomást. Mindannyian vágyunk valamire szívi, de úgy látszik sose kaphatjuk meg!
Már-már kezd elviselhetőbbé válni mindez az egész, és szerencsére társaságom meg körülbelül a negyedik pohár italom is segít ebben. Tudom, hogy másnapra megbánom ezt. Fogok én még kiabálni, dobálni cuccokat szanaszét, amiért a fejfájásom nem múlik, de mivel a korábban lelépés nem opció, ezért muszáj valamihez folyamodnom, ami átsegít ezen. El is küldöm a mellettem ücsörgő drágát, hogy hozzon nekem még egy pohárral, addig sem nyaggat és tágítja az agyamat a hülyeségeivel. De hogyan is szokták mondani? A baj nem jár egyedül vagy valami ilyesmi? Mert mihelyst az egyik elmegy, máris megjelenik egy újabb delikvens, aki a következő versenyzője lesz a mai Hogyan tegyük tönkre Trenton idegrendszerét? műsornak. Eleinte nem teljesen fogom fel, hogy mit is szeretne pontosan, aztán végül csak-csak összeállnak a kirakós darabkái, és mire feleszmélek, elhagyom kényelmes és egyben biztosnak tűnő helyemet, hogy lesétáljak a hölgyeményhez csevegni egy-két másodperc erejéig, amíg elmagyarázom neki mi is a valóság definíciója. És én mindezt tökre szépen teszem. Értelmesen, úriember módjára, szinte már szép szavakat is használok, de a következménye ennek nem marad el, mert a gyakornokom kiakad és hirtelen azt hiszi, hogy számonkérhet vagy egyszerűen megkérdőjelezheti viselkedésemet. Nem is szólok egy szót sem, mert konkrétan érzem, ahogyan a vérnyomásom megy egyre feljebb, az idegrendszerem cérnaszálon függő mivoltja pedig újabb vékony réteget képez és egyre nehezebben tartja magát.
Kifújom a levegőt, mert szükségem van rá, hogy ne robbanjon fel itt helyben a fejem. Most komolyan ezt játsszuk? Tiszteletlenül viselkedünk, csak mert az igazság fáj? Egyem a kis törékeny lelkét a virágszálnak, aki képtelen feldolgozni, hogy mi egyáltalán nem vagyunk egy szinten. Ha azon lennénk, valószínűleg nem itt lent veszekednék vele, hanem ott fent társalognánk, de bárhogyan is nézem, nem az utóbbi helyzetbe landoltunk, így a probléma talán az egész képet nézve adódhat.
Már éppen azon vagyok, hogy valami értelmes riposztot adományozzak felé, amikor megjelenik a felmentő sereg, és nemhogy segít a feleselős gyakornokunknak, de még ront is a helyzetén.
- Befejezték most már vagy tovább kell hallgatnom még ezt az előadást? - érdeklődök egyszer az egyikre, majd a másikra nézve, közben viszont azon jártatom az agyamat, hogy mégis mi a fenét próbálok én velük itt megértetni? Elvileg élveznem kellene mindezt, ehelyett leállok társalogni velük. Bárki is mondta, hogy az afterpartik királyul szórakoztatóak, valószínű maga is egy szerencsétlen volt.
- Először is köszönjük a közbeavatkozást, de teljesen felesleges volt. A barátnője a nagy szája miatt így is nagy bajban van, de maga? Még csak rontott a helyzetén. - osztom meg vele tettének következményeit, végül ezen felbuzdulva folytatom is tovább. - Most pedig tehet egy szívességet, és elsétálhat, mert ez az ügy kettőnkre tartozik. - kérem meg őt szépen, de körülbelül öt másodperc múlva már nem ebben az idegállapotban leszek, ha nem teljesíti, amire kértem. Szerencsére erre nem kerül sor, így kettesben maradunk Carinával, aki úgy tűnik előszeretettel cincálja az idegrendszeremet a mai nap folyamán már számtalanodik alkalommal. Az én tűréshatáromnak azonban most fellegzett be végzetesen.
- Maga pedig? Mit is kezdjek magával? - morfondírozok, de aztán eszembe jutnak az előbbi szavai. - Tudja, ez egy baromi jó ötlet. Ha ehhez hasonlóan végezte volna a munkáját, ilyen kreatívan, mint ahogyan próbál bennem rossz érzetet kelteni az igazam miatt, akkor talán, de csak talán ott lenne a helye mellettem. De sajnos rossz helyen pazarolta el az energiáját. - sóhajtok egyet, és teszek egy lépést közelebb felé.
- Nem akartam kirúgni, mert nem mániám mások álmának eltiprása, de van az a határ, amit jó ha nem lépnek át a gyakornokaim, és maga megtette. Többszörösen is. - kezdek bele, de itt még nem végeztem. - Egy dolog, hogy önállósítja magát a divatbemutatón, de a visszabeszélést nem viselem el. Utólag lehet szabadkozni, de teljesen felesleges, ahogyan a cégnél dolgozni is. Hétfőn jöjjön be a cuccaiért, mert itt végeztünk. Világos voltam vagy még ehhez is szeretne hozzáfűzni valamit? - kérdezek rá azért, mert ha még mondandója akad neki ezek után is, hát legyen. A helyzetén javítani már nem fog, az tuti.

- Side Effects -

Trent&Carina

Your Lips? I kiss that. Your body? I hug that. My smile?
You cause that. Your heart? I want that.

***

***

Sok mindenre nem tanítottak a drágalátos szüleim, azt viszont minden ízében megörököltem tőlük, hogyan veszítsem el a türelmemet másodpercek alatt. Egyikünk sem volt az a fajta, aki eltűrte, hogyha tiszteletlenül bánnak vele, noha csak akkor vártuk el ezt, ha tudtuk, hogy előtte megdolgoztunk érte, hogy így tekintsenek ránk. Fontos volt számomra a munkám és próbáltam úgy végezni, hogy az alkalmazottaimnak is az legyen. Megadni nekik azt a tudást, aminek okán a céghez keveredtek, és amire vállalkoztak. Úgy gondolom mindannyian tisztában voltak azzal is, hogy a megfelelési kényszer elfog uralkodni rajtuk, és nagyon ritka lesz az az alkalom, amikor nem fogják szívből gyűlölni saját magukat a karrierjük által meghozott döntésük miatt. De mentségemre legyen én is ezt kaptam, és bevált, így én is ezt adom. Hosszútávon sokkal kifizetődőbb, mintha csak ápolgatnám a lelkivilágukat és szép szavakkal illetném őket. Azzal nem megyünk semmire, és úgymond azt a fajta tiszteletet, amit nem árt, ha megadnak is sárba tiporná az ilyesfajta hozzáállás a munkához.
A gyakornok csaj ma már egyszer kicsapta a biztosítékot a viselkedésével. Meglehet a helyzet ezt követelte, és nagyban hozzásegített ahhoz, hogy a bemutató a legszerencsésebb módon végződjön, ez viszont közel sem egyenlő azzal, hogy a mi kapcsolatunk éles kanyarok után elindult a változás felé vezető úton. Létrehoztam egy csapatot, éveken át kerestem az embereket, azokat akikben tudom, hogy megbízhatok, és akik megvívták a harcaikat, hogy ott legyenek, ahol vannak. Nem csettintésre kerültek oda, és nem is a szép szavak miatt, hanem mert értettek a munkájukhoz. Ez a bizalom azonban nem percek alatt épült ki, így amikor megláttam Carinát az egyik darabban, közel sem volt meglepő, hogy elgurul a gyógyszerem és nem éppen úgy reagálok, mint akinek hálálkodnia kellene. Fontos, hogy mindenki tudja hol helyezkedik el vagy mi a feladata, mert akkor azok a bizonyos határok, melyek erősen húzódnak meg ember és ember között lassacskán elmosódnak. Ebből is látszik, hogy nála sem történt ez másképp, mert mihelyst az átmeneti figyelem a fejébe szállt, úgy gondolta egy szinten lehet mindenkivel, akinek évek kellettek ehhez. Nem vagyok boldog ettől, és úgy egyébként ez a hely sem lelkesít, így ennek kettőse közel sem az, ami jó hatással van a hangulatomra. És akkor jön ez a nő, meg az egyszemélyes hadserege és a felháborodás. Az a fajta kiakadás, amit bármennyire is igyekeztem tolerálni, mégsem voltam hajlandó eltűrni, így a  francba az egész bemutatóval a segítségével meg a felesleges hálálkodással, mégsem hagyhattam annyiban. Úgy gondolom egy kis környezetváltozás majd helyrebillenti a gondolatait, de ahhoz már az én cégem nem nyújt majd támogatást.

Két meglehetősen befolyásos ügyfél lebeszélése és két erősebb ital leküldése után már csak arra vágyom, hogy elmúljon ez a zaj a fejemből és végre a saját hangomat is képes legyek hallani. Talán pont emiatt követem el azt a hibát, hogy elfelejtem figyelmeztetni az embereimet, hogy ne engedjenek fel senkit sem, de akkor, abban a pillanatban úgy éreztem már nem érhetnek meglepetések. Hát baromira tévedtem..
Az első sokk akkor ér, amikor egy női hangot és a hozzátartozó dörömbölést hallom, a következő pedig abban a pillanatban, hogy kinyílik az ajtó és Carina szinte leterít a lábaimról a koordináció zavaros viselkedésével.
- És magának mondták már, hogy elment az esze? Egyáltalán mi a fenét keres itt? - teszem fel első kérdésemet kettőben megfogalmazva és egyben felébredve mindebből az apró képszakadásból, végül pedig segítek neki eljutni a kanapéig, amely előtt könnyűszerrel engedem el, közel sem érdekelve, hogy a padlón köt ki vagy sem. Bár azért énem utolsó és kedvesebb szálaiba kapaszkodva hátratekintek ennek okán, mielőtt kimehetnék a konyhába, és egy pohár vízzel térhetnék vissza.
- Ezt igya meg, aztán hívok magának egy taxit, hogy hazamehessen. - már ha tudnám, hogy hova tűnt el azt a kicseszett telefon. Az még rémlik, hogy a kocsiban nálam volt és akkor is mikor kiszálltam, utána viszont? Remek. - Egyáltalán honnan tudta hol lakok? Nem találja ezt enyhén betegesnek? - nem megyek a közelébe, mert jobban leköt az, hogy valami készüléket keressek, amin kezdeményezhetek egy hívást, ha már az enyém elmenekült tőlem. Nem érdekel, hogy éppenséggel mennyi az idő, ahogyan az sem az én dolgom, hogy mennyire van elázva az alkoholtól, mert itt biztos nem maradhat. Egyszer megtörténik, utána mi lesz? Újra meg újra megismétlődik majd, mert azt hiszi itt menedékre találhat, majd végül már öt vagy hat emberrel is felcsörtet hozzám? A gondolattól is irtózok, hogy ebben a lakásban rajtam kívül többen is lehetnek, így minél előbb véget kell ennek vetnem. Most hogy már szerencsére nem vagyok a főnöke, így idegenek vagyunk egymás számára, akinek még az utcán sem kellene találkozniuk. És most, hogy végignézek rajta, a viselkedésén, egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy mennyire jól döntöttem. Nincs szükségem olyan emberre a cégen belül, aki nem képes a határoknál megállni, márpedig bárhogyan is nézem, a lakásom pont nem az a hely ami még azon belül húzódik meg.

- Side Effects -

Az egész szoba forog velem, és csak arra eszmélek, hogy a kanapén ülök már, és Trent D´Onofrio pedig össze vissza rohangál, és keres valamit. Talán a modorát? Vagy a kedvességét? Az is lehet, hogy higgadt emberi viselkedést, ami nem éppen jellemző rá? Annyira lekezelő most is, és mivel az alkohol miatt bátor vagyok, ezt szóvá is teszem.
- Maga olyan kegyetlen. Lehetne ez a neve, D´Onofrio, a Kegyetlen. – motyogom. Aztán a kezembe ad egy pohár vizet, én pedig elhallgatok. Hm, milyen figyelmes, legalább ennyi szorult belé. Annak már nem örülök, hogy el akar küldeni. Képes lenne kitenni az utcára? Igaz taxit mondott, de akkor is. Nem akarok menni! Olyan szép itt, még a kellemetlen társaság ellenére is. Körbenézek a szobában, ami mozog ugyan, de így is igen dekoratív. Modern, letisztult, mégis elegáns. Aztán eszembe jut, hogy bolondnak hívott, vagy minek… Még van képe!
- Nem ment el az eszem amúgy, ez is az ön hibája, hogy itt vagyok. – motyogom, majd miután ki iszom a pohár vizet, eldőlök a kanapén. Hm, de kényelmes. Biztosan méregdrága volt. Ezt is ártatlan asszisztensek vérén nyerte a vérszívója… Hmm.. lehet a Dracula D´Onforio jobb becenév? Megjelenik a lelki szemeim előtt Mr. D ´Onofrio vámpír jelmezben, és nevetni kezdek.
- Én voltam az asszisztense, tudom a lakcímét, sok ügyét intéztem.  – teszem még hozzá.– Szóval téved, uram, akárcsak sok mindennel kapcsolatban. A nőket illetően, a jó munkaerőt illetően, a viselkedést illetően, a jómodort illetően. – csuklom egyet. – Még sorolhatnám, de nagyon forog a világ.
- Szóval nem kell taxi Mr. Dracula. – kuncogok. – Jó lesz nekem itt a kanapéján. – teszem hozzá, majd nyújtózom egyet, és végigsimítok a kanapé puha felültén.
Fáradtnak kéne lennem, de nem vagyok, sőt kicsattanok! Csak kár, hogy forog közben a világ. Akkor nem lenne gond sétálni…Még a kanapé sem segít, úgy is forog a világ tovább és tovább a bútorokkal a szobával együtt. Ennek ellenére felkelek nagy nehezen onnan, majd egyenesen ( bár inkább dülöngélve cik-csakban) megyek a főnököm után, elnézést, volt főnököm, hogy megkérjem állítsa meg a szoba forgását.
- Kérem, Mr. Dracula, állítsa meg… Forog a világ. - motyogom, és a karjaiba kapaszkodom, majd újra elveszek a szemeiben.
Olyan szépek! Azok a szempillák is! Atya ég de jóképű! Bárcsak ne lenne ennyire seggfej! Akkor még akarnék is tőle valamit. De mivel egy seggfej, nem akarok. Vagy mégis? Azok a szemek! Akarom őt! Miért bánik így velem? Miért viselkedik így? Azt megértem, hogy keménynek kell lennie, meg szigorúnak, de nem kéne ennyire lekezelőnek is. Vajon gyerekkori trauma miatt ilyen? Vagy valamit a gimnazista éveiben szenvedett el? Igaz ilyen külsővel mégis mi baj érhette? Biztosan ő volt a legnépszerűbb pasi a gimiben. Mármint ilyen külsővel… Ha a modorát nézzük is bele illik a képbe. Biztos sok iskolatársa életét keserítette meg. Most pedig csatlakoztam hozzájuk, engem is tönkre tett.
- Miért rúgott ki? Tudom rosszul viselkedtem, de mindent azért tettem, hogy megmentsem az estét, aztán mégis olyan lekezelő volt velem. – csúszik ki a számon, és a szemeiben ismét elveszek, miközben beléjük nézek, szomorkásan. Tényleg érdekel a válasza, bár legbelül sejtem, hogy jogos volt, akkor abban a spicces állapotban nem tudok lakatot tenni a számra.
- Aztán én csak kedves akartam lenni, beszélgetni magával, megismerni, és semmi vett, megint jött ezzel a pukkancs stílussal, és … - újabb csuklás, miközben alig bírok a lábamon állni.
- Tudom, hibáztam, de kérem, adjon még egy esélyt, jó asszisztense leszek.  – motyogom, miközben tovább kapaszkodom a karjaiba. Hm, biztosan gyúrni is jár ezek ám az izmok.
- Ígérem többet nem modellkedem… nem is voltak kényelmesek a ruhák. – csuklok egyet.  – Miért nem tervezünk kényelmesebb ruhákat? – újabb csuklás.
- Fájt tőle a bőröm. Nézze. – húzom le a vállamról a ruhát, mutatva, hogy kipirosodott.  – Még mindig piros. – mutatom a vállam.
- Hoppá, vetkőzöm a főnök előtt. – kuncogom el magam. – Bár ma látott ennél többet is belőlem, igazam van? – kacsintok rá.
Tényleg! Úgy nézett majd ki estek a szemei! Lehet nem csak a rögtönzött show miatt? Talán tetszem neki? De jó lenne! Bár félő, amilyen a modora előbb utóbb jól fenéken billenteném, ha a pasim lenne. Carina De Angelis mikre nem gondolsz! Türtőztesd az olasz véred, MOST!

~   ~   ✩ ~

Eleinte teljesen abban a tudatban vagyok, hogy csak a képzeletem űz velem ennyire mocskos gúnyt és korábbi gyakornokom nem éppen az ajtómban áll totálisan részegen, össze-vissza hadoválva mindent, de bármennyire is szeretnék az ellenkezőjével szembenézni, attól a valóság ugyanaz marad. Összeszedem utolsó idegszálaimat és a lehető legnormálisabban reagálok minderre, noha nem feltétlenül bújok ki a bőrömből, amiért ilyenkor és pont ilyen állapotban a lakásomban találom őt, így minél előbb azon vagyok, hogy a lehető leggyorsabban hazajuttassam őt. Az viszont eszembe sem jut, hogy magam is megtehetném ugyanazt, elvégre nem sok közünk van egymáshoz, én meg pont nem az az ember vagyok, aki szívességeket tesz a másiknak. Csak egy kis időre állok meg a keresésben, mert a szavai arra késztetnek, hogy értelmetlenségbe fulladt arckifejezéssel felé forduljak és lereagáljam mindazt, amit csak úgy jókedvéből a fejemhez vág.
- Kegyetlen? - mérgelődve és egyben meglepetten dobom vissza ezt a jellemzést egy kérdőhangsúllyal is megspékelve mindezt, azonban mielőtt megvárhatnám, hogy minderre elnyöszörögjön valami érdemi választ is, tovább folytatom. - Üdvözlöm a felnőtt világban, Carina. Senki sem azért van, hogy a maga törékeny lelkivilágát pátyolgassa. - még, hogy kegyetlen. Meg a francokat! Úgy vélem teljesen ésszerű lépés volt a részemről az, hogy megszabadultam tőle, bármennyire is elfogadhatatlan ez számára. Olyan emberekre van szükségem a cégen belül, akikre tudom, hogy számíthatok és akiket nem kell levakarnom magamat a kissé már túlzásba esett nyomulásuk miatt. Akiket felveszek, azoknak tudniuk kell, hogy mi a főnök és az alkalmazott közötti tisztelet megadása, ahogyan azt is, hogy nem leszünk puszipajtások csak mert éppenséggel egy gyenge pillanatomban elejtettem két szép szót felé. Úgy vélem ezek nem nagy kérések, de akik ezeket elhanyagolják, azoknak nálam nincsen keresnivalójuk.
- Még jó, hogy magával kapcsolatban nem tévedtem. - indulok meg újra, hogy megkeressem a telefont, de ő ezt a pillanatot választja arra, hogy sétálni induljon, holott arra sem képes, hogy két értelmes mondatot összerakjon. Az utolsó pillanatban sikerül elkapnom őt és bármennyire is nincs kedvemre itt szobrozni vele az éjszaka közepén, úgy kapaszkodik belém, hogy félő a karjaimnak perceken belül elhalnak az összes funkciói.
- Még kérdezi, hogy miért rúgtam ki? - nem is értem, hogy ennyi neonként villogó jel után hogy is kérdőjelezheti meg a döntésemet, de mindenesetre megemberelem magamat, ahogyan a maradék türelmemet is, és elmagyarázom újra. Ha már az első öt alkalommal nem jutott el hozzá. - Hol is kezdjem? Először is példának okáért vegyük sorjába az alkalmazottaimat. Melyiket látja itt részegen? - tekintek körbe, hátha érhetnek még meglepetések, mert ő is itt van, így ezzel is számolnom kell, azonban a helyzetünk az én részemre irányítja az igazság mérlegét. - Egy alkalmazott nem köt ki a főnöke lakásán éjszaka és hord össze minden sületlenséget, ahogyan maga teszi. Ugyanakkor ha túllépne ezen a 15 éves kislány viselkedésen és akár hajlandóságot érezne arra, hogy egy csökevény időre is felnőttként tegye a dolgát, kétszer is meggondolnám, hogy visszavegyem avagy sem, de egyszerűen nem kapok semmi pozitív visszajelzést amiért megmásítanám a korábbi döntésemet. - engedem most már el, reménykedve abban, hogy nem kell a padlóról felkaparnom őt. - Mi nem fogunk barátkozni, Carina, így csak azért mert a munkáját végezte, még ugyanolyan viszonyban vagyunk egymással. Megköszöntem, legyen ennyi elég. - folytatom tovább, azonban a következő mozdulatsora megakaszt a beszédben. És nem azért, mert annyira örömömre szolgálna, hanem épp ellenkezőleg.
- Az istenit! - lépek el tőle és most már kezdek ideges lenni, a tekintetemet pedig egyből elfordítom róla. - Ezek után csodálkozik, hogy miért nem akarom visszavenni? Hogyan bízhatnám magára a cégem belső munkáit, hogyha a saját viselkedését nem tudja kontrollálni? - igazítok el egy-két párnát a kanapén mérgelődve, végül pedig megengedem magamnak, hogy ismételten felé forduljak.
- Ma estére maradhat, mert nincs energiám, sem türelmem a telefon után kutatni ilyenkor. - még egy pokrócot is szerzek, amivel takarózhat, de ennyivel ki is fújt a kedvességem.
- Még valami. Ha valójában úgy érzi, hogy alkalmas erre a feladatra, amennyire szajkózza itt nekem minduntalan, bizonyítsa is be! Lehetőleg úgy, hogy a ruhája magán marad, mert ez nálam nem mérvadó. - avatom be őt egy nem is olyan hétpecsétes titokba, végül pedig a konyha felé veszem az irányt, hogy magamnak is tölthessek valamit inni, mert a fejem úgy lüktet, mintha egy zenekar tartana éppen benne egész estés koncertet.

- Side Effects -

Trent&Carina