Nyújtózok egyet az irodámban lévő székemben és mostanra már ötödik alkalommal küldöm végig a jó virgácsokkal megáldott szöszit az egész épületen át egy olyan dokumentumért, amivel kapcsolatban elég lenne egy telefonálást megejtenem és örömmel küldenék le nekem, mégsem így járok el. Részben azért, mert szöszi elrontotta a reggeli kávé rendelésemet és még volt neki energiája arra is, hogy bájologjon pár sort, mintha a két szép szeme többet érne a tehetségénél. Ha ez lenne kiírva batár nagy betűkkel az épületre, hogy szemészet vagy ehhez hasonló, akkor megérteném, de itt jobban érdekel mit nyújt az illető, mint a könnyebb és manapság már úgy tűnik divatba hozott verzió. Szöszi kifújja magát és végül átnyújtja a megfelelő iratot, amire egyrészt félve nézek rá, mert az előző négy alkalommal elrontotta. Miután felküldtem őt a hatodikra, az ötödikről hozott le valami értékelést és a következőkben sem volt hasonló a helyzet. Értékelem én a leleményességét meg a változatosságot is, de nem akkor, amikor időpont szerint kell a munkámat végeznem és egy fontos telefonhívást kell lebonyolítanom úgy tegnap délutánra. Így bármennyire is figyelembe venném máskor a lány arcának berendezését, jelen pillanatban jobban érdekel, hogy végre meghalljam Mr. Hawkins hangját, akinek kora délelőtt azt mondtam: ne veszítse szem elől a telefont, öt percen belül hívom. Azóta már eltelt három óra és csak reménykedem benne, hogy nem fogadta meg a tanácsomat, mert akkor tehetünk egy szép bocsánatkérő kört is, amiben baromira nem vagyok jó. Kedvességem utolsó szikráját felhasználva köszönöm meg Szöszinek a kitűnő maratonfutást, végül pedig az órám lapjára nézek le. Korábbi gyakornokunknak tíz percen belül kellene itt lennie a kész tervekkel a bemutatóra, de egy részem előre tart attól, amit látni fog. A legutóbbi találkozásunk több volt, mint katasztrófa és ezzel kapcsolatban még szépen is fogalmaztam. Amúgy sem vagyok az a társas lény, a magánszféra meg olyan, ami számomra fontos, így amikor megjelent részegen a lakásomon, többször is megsértette mindezt. Mindazonáltal kapott egy második esélyt, még ha valahol kételkedtem is abban, hogy megfelelően él majd vele. Szerettem volna látni, hogy a két év alatt, amióta a cégnél van, képes volt elsajátítani az okításomból egyet s mást, így jó ötletnek találtam abban a szent percben, hogy rábízzak egy divatbemutatót, amit az elejétől-végéig ő állít majd össze. Témájában az idei és a tavalyi év kollekcióját kellett ötvöznie, mindezt azonban a saját stílusában, kerülve a kivívó darabokat. Csak olyanok kerülhettek terítékre, amik magukban hordozták a eleganciát és egyben csinossá tették a hétköznapokat. Mondanom sem kell, minél közelebb kerültünk ehhez a perchez, annál inkább elbizonytalanodtam a döntésemben, mert nem hazudok, legalább négy alkalommal dobtam vissza neki az ötletét, még ha akadt is közöttük jó. Akkor azokat a részeket kiemeltem és külön kihangsúlyoztam, hogy ne nyúljon hozzájuk, hanem a többivel foglalkozzon. Ha ezt nem teszem, félő, hogy még ma is azon gondolkozna hogyan tegye össze egyet meg a kettőt, arra meg most közel sem volt kapacitásom. Ő volt az, aki töretlenül hangoztatta, hogy a nagyok között van a helye és most itt az ideje, hogy ne csak a szája járjon, hanem be is bizonyítsa mire képes. Engem sosem érdekeltek azok, akik csak a beszédükkel próbáltak lenyűgözni, a tetteik pedig csúfosan alulmaradtak, így most sem fog érdekelni, ha nem felel meg a kritériumoknak. Elvégre, nekem akad még pár jelentkezőm, akit a helyére tudnék állítani, ez pedig az ő érdeke, hogy visszakerül ma a céghez vagy sem.
Mr. Hawkins nem repes az örömtől, amikor végre a telefonhoz jutok, de a meggyőzőképességem segítségével sikeresen elterelem őt ettől a témától és a tárgyra térek, amivel kapcsolatban neki sem akad ellenvetése. Jövőhétre lebeszélünk egy találkozót, én pedig már vésem is be a naptáramba a pontos időpontot, hogy nehogy lemaradjak róla. Tudniillik ugyanis, hogy Max Hawkins évek óta segíti a divatcégeket, hogy még nagyobb nevet szerezzenek a piacon és csak nagyon nehéz hozzá bejutni. Jómagam is két éve próbálkozok ezzel és most, hogy végre a célvonalban vagyok, úgy érzem a cég terjeszkedhet. Hallathatjuk a nevünket más nagyobb városokban is, utazásokat szervezhetünk a bemutatókkal együtt, hogy megismertessük a műveinket. Ez úgy gondolom baromi nagy lehetőség, és bár mi sem vagyunk olyanok, akik a népszerűség legalján kullognak, de időnként egy kampány nem árt a vérfrissítés érdekében. Bizakodó vagyok ezzel kapcsolatban, így némiképpen ezt a jókedvemet viszem magammal akkor is, amikor megérkezek a bemutató helyszínére és leülök az első sorba, hogy döntést hozhassak Carina munkája felett, ám nem keresem fel őket. Szeretek a meglepetés erejével élni, és amúgy is, ő neki kell tepernie azért, hogy nálam dolgozhasson, én egészen jól bírom nélküle is.

- Lady -

Szerencsém volt, kaptam egy második esélyt, ami Trent D´Onofrionál ritka, mint a fehér holló. Egyesek szerint, még soha senki nem kapta meg, szóval igen, szerencsésnek éreztem magam. Egészen addig a pillanatig, amíg sorra vissza nem dobta a terveim, holott a bemutató már a nyakunkon volt. Hálás voltam neki a gyakornoki állásért, és minden lehetőségért, igazán, de nagyon nehéz volt kordában tartanom magam, és az olasz vérem, mikor sorra dobta vissza az ötleteim. Persze volt, amit jónak látott, igen, de több volt a kritika, mint az elismerés. Nem szóltam neki, csak igyekeztem kevés pofát vágni a kritikái közben és arra gondolni, hogy ő a főnököm, és érti a dolgát, ismeretes a szakmában. Az elegancia és közben mégis lezser és csinos volt a kulcsszó, és kétféle kollekciót és évszakot kellett ötvöznie. Jól feladta a magas labdát, de erre vártam, szóval álltam a kihívás elé. Franco és Lucy is besegít nekem, őket is bevontam a projektbe és enyhén szólva nem alszunk napok óta.
- Hihetetlen, hogy ez a ruha sem tetszett neki. Pedig annyira jó munkát végeztél vele. – mutat egy vörös szatén ruhára Franco, miközben nézi a tervet.
- Minddel jó munkát végzett, de a szépfiúnak nehéz megfelelni, ezt eddig is tudtuk. – mosolyodik el Lucy.
- Hát igen. – sóhajtok egy nagyot, majd az órámra nézek. Azonnal arcon csap a felismerés, késésben vagyok!
- Te jó ég, már vár rám az újabb tervekkel! – pattanok fel ijedten, majd gyorsan összeszedem a terveim.
- Sok sikert csajszi. – kiállt utánam Franco, és tudom, szükségem is van erre a jókívánságra.
Szinte rohanok, és idegbajosan nyomkodom a lift ajtaját, mikor oda érek. Gyere már le te átkozott! Az olasz káromkodás összes verziója elhangzik, mire végre leér a lift, és belépek, persze közben elejtem a tervrajzokat és szerencsére akad segítőm, az egyik fotós. Rám mosolyog huncutan, én meg zavartan elfordulok. Most nincs időm flörtölgetni, de bevallom, jól esik.
- Hova lesz? – kérdezi a srác, azt hiszem Jason a neve.
- A legfelső. – válaszolom, és azonnal pofát vág, hiszen tudja kihez megyek.
- Sok szerencsét. – válaszolja.
- Köszönöm, rám fér. – nevetek fel kissé kínomban már. Megáll a lift, a tízedik emeleten.
- Tehetséges vagy, ne add fel. – szólal meg Jason, majd kacsint rám, és kiszáll a liftből. Egyedül utazom tovább a huszadikra, a legfelső emeltre.
Aztán az iroda ajtaja előtt ismét elkap a félelem, és közben összeszedem az összes gondolatom, hogy prezentáljam az én drága főnökömnek a ruhákat és a bemutató részleteit. Igaza van az embereknek, ő ilyen, kész, nem kell ebből ügyet csinálni. Már csak akad terv, amit elfogad végre egészében. Az új asszisztense, bevezet az irodájába. Szegény lány… ő is kissé nyúzottnak látszik. Még sokáig gondolkodnom sem kell, tudom, min megy át, átéltem. Kapásból eszembe jut pár jelenet.
- Köszönöm. – biccentek neki, majd besétálok a dupla tölgyfa ajtón, és megpillantom Őt. Eltelik egy kis időbe, mire meg tudok szólalni, addig csak bámulom a tökéletes vonásait. Annyira jóképű! Miért kell akkor ilyen gorombának lennie? Nos, nem minden arany, ami fénylik, ez igaz… mégis úgy érzem, hogy jó ember ő, csak annyi mindenen ment át, hogy képtelen megnyílni. Bárcsak én segíthetnék rajta. Álmodj csaj Carina! Nem vagytok egy súlycsoport!
- Jó napot Mr. D´Onofrio. – köszönök neki illedelmesen, majd az asztalához sétálok, félve, és átnyújtom neki a terveket.
- Ahogyan látja változtattam a színösszeállításon, és a szoknyákat is hosszabbra terveztem. – lépek mellé, és az asztal fölé hajolok. Közben megcsap az illata, és máris kábulatba esem. Koncentrálj Carina! Ő a főnököd, kész.
- Szóval láthatja itt, és itt… - mutatok két pink ruhára, és rámutatok a változásra. Aztán megszólal a telefonom. A nagynéném hív. Fene! Miért nem halkítottam le?
- Elnézést. – szólalok meg, és kinyomom a telefont. – Csak a néném. Állandóan hívogat, hogy talált nekem pasit, de képtelen megérteni, hogy most nem alkalmas nekem. – kezdek bele a felesleges szövegbe, és tudom, ez a főnököt egyáltalán nem érdekli. Csak a munkám, ennyi. Visszafordulok kissé csalódottan – mivel arcon csapott újra a felismerés, hogy nem vagyunk egy súlycsoport – és rámutatok egy másik tervre.
- Mit gondol? Így már megfelelő lesz ez a szabásminta? – a szoknya részénél egy kis bevágással, comb villantással, és a felső része a ruhának pedig csipkés. Az egész pedig bézs színű. Imádom! Már csak az a kérdés az uraságnak is meg e fog felelni.

✩