→ A D'Onofrio habitust örököltem, vagyis az úgynevezett makacsul az igazához ragaszkodó személyiségjegyet. Családi vonás nálunk, hogy csak egy irányba haladunk és az is csak és kizárólag akkor helyes, hogyha a mi érdekünket szolgálja teljes odaadással. Ebből könnyen kikövetkeztető, hogy meglehetősen nehéz természettel áldott meg a kegyes sors, mely ugyan csak a környezetemnek kihívás, nekem épp elegendő ahhoz, hogy azon a szinten tartson, amibe beleszülettem.
→ A magam ura vagyok elvet vallom, ami magába foglalja azt, hogy irtózom attól, ha mások beleszólnak abba miképpen végezzem a munkámat vagy éljem az életemet. Nálam nem nehéz könnyen elhasalni bizalom terén, de megmaradni a kiérdemelt körben annál inkább. Ettől függetlenül próbálkozni szabad - legfeljebb az egyikünk jól szórakozik majd.
→ Mások azt mondanák a ragaszkodásom és a rendmániám beteges, amihez még akár az igazságérzetet is hozzádobhatjuk. Nem, a ragaszkodásom nem az emberek irányába történik, hanem többnyire a munkám és a velejáró események megszállottja vagyok. Egyetlen vétett hiba is triplájára emeli a vérnyomásomat, így vissza is kanyarodhatunk az előző ponthoz, miszerint a csapatjáték nem az én asztalom. Különös elégedettséggel tölt el, ha az életem minden terén a pontosság és a rend uralkodik, aminek eléréséért meg is küzdök rendesen. Ebből kifolyólag a falra tudok mászni azoktól az emberektől, akik mindezt gátolják, és így rá is térhetünk a beosztottjaimra, akik legfőképp szeretnek az idegeim vékony húrjain kötéltáncot járni;
→ Tisztelem őket, a távolságtartás viszont erősen jellemző rám, ha róluk van szó. Szigorú elveket vallok, ha a munkámat vesszük reflektorfény alá, közöttük azt is, hogy meddig húzódik az a határ, melyet még átléphetek velük kapcsolatban és hol kell hátrálnom pár lépést a saját érdekemben. Amatőrként megvolt ennek is a böjtje, mára már okosan járok el, ha szép pofit meg mellé társuló szempárt látok kihívás elé állítani. Az esetek többségében úgy forgatom a lapokat, hogy a kihívás én legyek és ne a gyengébb láncszem a történetben.
→ A szüleimet tisztelni való embereknek tartom. Épp ezért tisztában vagyok azzal honnan jöttem, ahogyan azzal is hova nem fogok visszatérni. Szerencse, hogy a mi családunk van annyira elfuserált, hogy képes a magánéletet és a munkát különszedni, így amikor a cégnél vagyunk, elmosódnak a rokoni kapcsolatok, melyek azon kívül összefűznek. Közel sem fura vagy utal enyhe elmével kapcsolatos problémára, egyszerűen így vagyunk összerakva. Kötődések nélkül és a fontossági sorrendek felszínen tartásával. Könnyebb a másikat idegenként, mintsem elfogultként kezelni. Gyerekként erősen tiltakoztam ez ellen, sosem értettem a hűvös viselkedésüket, mára, hogy belecsöppentem a nekünk szánt világba, én is eggyé váltam közülük.
Összevetve a hétköznapokban közeledni hozzám szerencsésebb, mint a cégen belül, így mondhatni van egy elviselhetőbb oldalam is, melyet túl sokszor nem kellett megmutatnom, tekintettel arra, hogy életem jelentős részét a cégen belül töltöm. Erősen ragaszkodó típusba sorolnám magamat, megannyi szabállyal és rendszerrel karöltve, amibe belecsöppenni közel sem egyszerű egy kívülálló számára, de nem lehetetlen. Egyszerűbb, ha te magad is elviselhetetlen vagy, azokkal szemben jobban befogadóbbak vagyunk. Mindazonáltal úgy gondolom a család fekete bárányaként megmaradtam viszonylag a normalitás talaján, ami ez a többiekről közel sem mondható el.

Ahhoz, hogy mindenki megértse milyen is egy családba lenni velünk, kiemelnék pár részletet, amit nem érdemes elhanyagolni. Családunk nagyja Bronxban él, de a cégünk Manhattanben található. Hogy miért? Az édesanyám, Cecilia döntése volt még születésem előtt. Úgy gondolta Manhattan túlságosan is befogadó az ő elvárásaihoz képest. Ugyan ő logikát vélt felfedezni mindebben, a húgommal továbbra is értetlenül állunk anyánk észjárása előtt, melyet édesapánk egyszerűen csak a rá jellemző nemtörődöm módon kezel, mégpedig napokra magára hagyja enyhén kelekótya feleségét. Ugyan mit számít, hogyha agyban nincs minden rendben, ha egy sikeres cég vezetőjeként tartanak számon? Mert a legtöbb esettel ellentétben édesapánk volt annyira nagylelkű - és egyben ravasz is - hogy Cecilia nevére íratta a céget, ezzel átadva neki a teljes hatalmat felette.
A nyilvánosan publikált válasz: bízik a felesége képességeiben.
A kevésbé nyilvános: elutazhat bárhova, bárkivel és bármikor, anélkül, hogy bármi is a nőhöz kötné őt.
És, hogy anyánk bánja ezt? Amíg ő a főnök, számára más nem létezik, közöttük az igazság, és mi sem.
→ A kezembe nyomott ital erős tanulmányozása szinte szédítően hat rám, ahogyan a húgomat várom cirka fél órája. Először csak megkért, hogy furikázzam el kényelmes hátsóját valamelyik dilis barátnőjéhez, majd végül nyafogott is egy sort, amikor hatvanszor is átrágott kérlelése minduntalan süket fülekre talált. Mégis itt ülök és várok erre a kelekótya nőszemélyre, aki csak elvileg beugrott valamiért édesanyánkhoz, de ez náluk egyet jelent azzal, hogy ismét viharos percek elé nézünk. Beleiszok az italomba, és rá sem hederítek az előttem zajló jelenetre, ahogyan Sofia  kiviharzik szüleink hálójának dupla ajtaján, őt pedig idősebb, ugyanakkor kísértetiesen hasonló vonásokkal megáldott anyánk követi egy selyemköntösbe bugyolálva. Két ujja között szokásos cigarettája talál menedéket, és dívaként tűri húgom újabb kiborulását. Elkényelmesedek a kanapén, majd újabb korttyal jutalmazom magamat  a veszekedés végigkövetése közben, de közbeavatkozni nincs sok hangulatom. Annyiszor lejátszottam már ugyanezeket a köröket, most itt az ideje, hogy Sofia se maradjon ki a jóból. Az olasz akcentus, a megfelelő mértékű és egy oktávval feljebb ugrott hanghordozás mellé már csak a pezsgős pohár összetörése hiányzik, amely előbb vagy utóbb úgyis a falnak ütközve esik mozaikszerű darabokra, ha a húgom idegállapotán múlik. Tíz perces drámai érzelmi kitörések és felesleges vitázás után valami közelgő divatbemutatóról, én leszek húgom következő célpontja, ahogyan nevemtől visszhangzik az egész ház, melynek hisztiző kimondására csak ez a nő képes. Hátraveti barna tincseit, felkapja a végtelen űrre hajazó táskáját és úgy tipeg ki az épületből, mintha kergetnék őt. Odaintek még anyámnak, aki csak mérgesen fújtatva hátat fordít és a szobájába siet. Nők, meg az állandó hisztijeik. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a munkámban nem vesznek körül, de akkor oltári nagyot buknék az igazságért felelős részlegen. A modellektől kezdve, haladva a személyzeten át az asszisztensemig, aki nemrég került hozzám. Érdekes egy típusba sorolható, kezdve a néha előforduló énekléseivel. Ilyenkor általában odalököm neki, hogy inkább táncoljon, a port jobban elviselem, amire persze átfut az arcán az idegesség összes formája, és megint én leszek a rosszfiú a történetben. Ha tehetségkutatót akartam volna vezetni, ott helyt állt volna ez a viselkedés, itt viszont teljesen céltalannak hat. A másik, hogy beszél. Jogosan vághatná most mindenki a fejemhez, hogy az emberek általában beszélnek, de ő három ember helyett beszél öt percen keresztül. Már rajta vagyok az ügyön, hogy saját tervezésű szájkosarat ajándékozzak neki fizetés helyett, de amíg a csapat csak ül rajta, addig nekem marad a fene nagy türelmem meg a munkám kellemetlen következményei. Az egyetlen, amiért még nem rohantam fejjel neki a falnak, az a sofőröm, aki a legnormálisabbnak mondható el mind közül. Az ötvenes éveit már meghaladó férfi szókimondó őszintesége felüdülést hoz egy olyan világban, amelyben megszólalni is veszélyesnek hat, mert sosem tudhatod mikor lépsz taposóaknára. Három éve került át hozzám, miután apám úgy döntött a világjárást sajátítja el és valami megváltást keres a sok rossz ellen, amit tett. Akartam neki említeni, hogy hatszor is körbejárhatja az egész világot, akkor sem javul a helyzete, hogyha itthon másokra bízta a piszkos ügyleteit. Egészen érdekesen értelmezi a bűntudatának megtisztulását, de mint már mondtam, nálunk úgymond ez a megszokott viselkedési minta. Így ezt körüljárva Arthur egészen meghatározó személyiségnek hat, és az egyetlen bizalmasomnak, akire az életemet is rámerném bízni, ha sor kerülne rá. Tőle nem kell hallgatást várnom vagy azt, hogy a képembe hazudik, mert ezidáig sem ilyen szellemben épült fel a kapcsolatunk és úgy vélem ezután sem szeretné egyikünk sem meghazudtolni a viselkedését. Mellesleg jól jön, ha éppen elfogultan viselkedek a cégen belül a terveimmel kapcsolatban, mert ez azért jó párszor megesett, ő pedig szívesen mutatott rá erre, közel sem kímélve ezzel ártatlannak nem mondható lelkivilágomat. Sokszor elgondolkoztat, hogy felveszem a nevét és a fiának vallom magamat, így legalább kikerülhetnék ebből a mókuskerékből, amibe akkoriban belelöktek. Már párszor felvetettem neki az ötletet, de úgy gondolta akkor szabad teret kapna a rendes megnevelésemre, amivel nem hiszi, hogy jól járnék. Gondolom ez is egy olyan, amire az emberek azt mondják 'nézőpont kérdése', mert én nem szívesen tennék le erről az elhatározásomról, és egyszer ő is rábólint majd, hogy a fiának nevezzen majd. Elvégre, ki ne vágyna egy hozzám hasonló főnyereményre?