New York és én igazán távol állunk egymástól. Az igazság az, hogy még sosem voltam ilyen messze az otthonomtól, sőt Anglián kívül nem is igazán voltam máshol. Vagyis egyszer Franciaországban, de az már nagyon régen volt. Nem azért, mert nem tehettem volna meg, hiszen mióta beilleszkedtem a szakmámba lett volna rá elég pénzem és lehetőségem is, de valahogy mégsem vonzott a nagyvilág. Egy négy éves kisfiúval pedig nem is olyan könnyű utazni. A repülőúton megszámolni sem tudom, hogy mennyi baja volt Kevinnek. Hol éhes volt, hol szomjas, aztán pisilnie kellett, fáradt volt, a végén pedig még azt is kitalálta, hogy nem tud aludni utazás közben, pedig valahányszor autóval nagy bevásárlásra mentünk, mindig elaludt félúton. Persze sokkal egyszerűbb lett volna otthon hagynom Őt az anyámmal, megszerezni a levelet, majd haza menni, de még sosem voltam távol hosszú időre a kisfiamtól, és különben is, azt akarom, hogy az anyám érezze, hogy mennyire haragszom. Sosem voltam az a bosszúálló típus, most sem az a célom, hogy bántsam azt a nőt, aki felnevelt, hiszen jól tudom, hogy mindennél jobban imádja az unokáját, mégis úgy döntöttem, hogy maradunk egy kicsit. Ideiglenesen sikerült egy hotelszobát bérelnem, ahol kényelmesen elférünk, aztán meglátjuk, hogyan lesz tovább. Nyomok egy puszit a kisfiam arcára, aki először félve néz körbe, majd meglátva a csúszdát, megfutamodik és vidáman mászik a többi gyerek után. Korábban még sosem voltam hotelben - vagy legalábbis nem ekkorában -, de igazán ötletesnek tartom, hogy a gyerekekre is gondolnak külön, sőt még vigyáznak is rájuk. Persze nem szívesen hagyom Őt itt, főleg nem idegenekre bízva, de mégsem vihetem magammal, hiszen nem adhatom meg a lehetőséget, hogy az apjával még csak véletlenül is találkozhasson. Odaadom a névjegykártyámat az egyik dadának, a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzanak a kisfiamra, majd küldök egy puszit Kevinnek, és elhagyom a Hotelt.
A Taxiban szinte fel sem tűnt a kórházig vezető hosszú, forgalmas út, sokkal jobban el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Mi lesz ha már régen elkéstem? Vagy egyáltalán hogyan szerezzem meg azt a levelet? És ha már tudja? Ha el akarja majd venni tőlem a kisfiamat? Megfosztottam mindkettejüket attól a jogtól, hogy eldönthessék akarják-e egymást. Jól tudom, hogy nem volt hozzá jogom, annak a gyereknek apára van szüksége, de sosem szerettem volna azt, hogy megtudja, hogy egy egy éjszakás kaland gyümölcse lett. Nem akarom, hogy Őt is bántsa majd a saját apja, ahogyan engem is bántott az egész. Hiszen még olyan apró és védtelen. Nem tudnám elviselni, ha szenvedne. Veszek egy mély levegőt, majd beérve a kórházba, a recepciós pulthoz lépek, ami mögül egy fiatal lány, széles mosollyal az arcán kérdi meg, hogy miben segíthet. Mély levegőt veszek, majd körbe nézek, és miután meggyőződök arról, hogy nincs itt Shane, visszafordulok a lányhoz, aki még mindig türelmesen vár. - Öhm... - kezdek bele, majd idegesen sóhajtok egyet. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. - Érkezett ide egy levél... öhm... Shane Harpernek címezve... - ennyire ostobán még sosem éreztem magam, még a pult mögött ülő lány is úgy bámul, mintha teljesen megőrültem volna. Nos ez még nem történt meg, de megfog, ha nem kaphatom meg a levelet. - Valami tévedés történt, az az én tulajdonom. szeretném vissza kérni. - nyögöm ki végre a mondókámat, és bízok abban, hogy ennyire könnyen menne az egész. Csak átadná a levelet, és már itt sem lennék. - Ön valami rokona Dr. Harpernek? - kérdez vissza, kellemes, barátságos hangján, én meg csak sóhajtok egyet. Sejthettem volna, hogy nem ilyen egyszerű az egész. Sosem bocsájtom meg az anyámnak, ha rossz kézbe kerül a levele. Nem lett volna joga ilyet tenni, az engedélyem nélkül biztosan nem. - Egy barátja vagyok. - nyögöm ki egy fintor után, miközben kezdek egyre feszültebb lenni. - Kérem... Szükségem van a levélre. - tekintetem kérlelő, bár látszólag nem sokra megyek vele. Végső döntésül végül a táskámba nyúlok elő kotorászom a pénztárcámat, és kiveszek belőle egy nagyobb összeget, annak reményében, hogy a pénz megkecsegteti a kisasszonyt. - Sajnálom. Nem segíthetek.
- A halál beállta tizenöt óra hat perc – sóhajtok és ezzel együtt ki is masírozok a műtőből miután leszedtem magamról az összes létező műtős cuccot, és pillanatok alatt az erkélyre teleportálok, hogy elpöfékelhessek egy szálat. Gyűlölöm ezt a kibaszott mondatot, és azt is, hogy a kaszás itt ólálkodik a kórház folyosón azt lesve, hol csaphat le végre. Nem kéne neki ennyire sűrűn és ennyire váratlanul. Eme filozofikus gondolatok közepette szippantom el minél hamarabb a cigimet és indulok is befelé a recepciós pult felé, hogy kicsit feldobhassam magam Lorainne, az új üdvöske illegetésével magam. Ahogy a pult felé tartok, mintha ismerős lenne a nekem háttal álló nő, de mivel az utóbbi hónapokban annyit romlott a szemem, hogy szinte az orromig nem látok –csak lusta vagyok elmenni a három emelettel lejjebb lévő szemészetre ugye-, így csak hunyorogva próbálom beazonosítani a hölgyeményt. Közelebb érve azonban rájövök: tényleg ismerem. - Alyson? – kerekednek el a szemeim, és még egy fél mondatot is elcsípek a közte és a recepciós között zajló beszélgetésből. – Kinek? Engem jöttél meglátogatni? – érdeklődöm, és ezzel együtt le is nyomok egy gyors üdvözlő puszit az arcára, bár halványlila gőzöm sincs róla, hogy mégis mi a jó büdös francot keres itt. Nem szoktak az emberek csak úgy New Yorkba repkedni egyik napról a másikra a világ másik feléből, hacsak nincs valami elintéznivalójuk. És habár Alyson és én jól elütöttük jó pár éve azt a konferenciát Londonban, azóta egyszer futottam vele össze és nem igazán kereste a társaságom, így… igen, azt hiszem kijelenthetjük, nem miattam és a lepedőakrobatikus képességeim miatt szelte át a fél világot. - Hát… rég láttalak, mi a helyzet? – Hülye, sablonos duma. Megdugtam úgy kétszer-háromszor egy éjszaka alatt, félrészegen, előtte jókat röhögcséltünk az előadásokon egymással, de aztán reggelre baszki felszívódott. Pedig jó emlékeim vannak az éjszakával kapcsolatban. Meg is elevenedik előttem az emlék így, hogy látom, így egy hamis mosoly fut a képemre. - Bár akkor meglehetősen lengébb öltözetben voltál – az arcom sugárzik a szemtelenségtől, és még végig is mérem kicsit. Igen. Határozottan lazábban volt öltözve. Sehogy. Most meg rajta van még a pufajka is kábé, hiszen olyan farkasordító hideg van kint, hogy máskülönben lefagyna a mindene. - Dr. Harper, ha már itt van, átvenné a leveleit? – érdeklődi Lorainne, akiről idő közben már el is feledkeztem. - Hogyne – mondom, aztán ahogy kipakolja a pultra őket, gyorsan átfutom őket, de felmarkolom az összeset, ahogy aláírom a papírt, miszerint átvettem. - Meddig maradsz? Egy kávé? – kérdezem visszafordulva Alysonhoz. – Van még másfél órám a következő műtétemig. Az akár bármire elég lehet. – Remélem, még mindig veszi a poénokat, mint évekkel ezelőtt és még mindig tudja, hogy a stílusom nem éppen szemérmes. Minden esetre már lelki szemeimmel már félig le is vetkőztettem, és el is indulok a kantin felé, ha nem siet. Vele és a nagy kupac levelemmel.
Igazán nem értem, hogy mi ütött belém. Lefizetni bárkit azért, hogy a kedvemben járjon igencsak gusztustalan dolog, Londonban például börtön büntetéssel is jár. Nem csak annak, aki adja a pénzt, hanem annak is, aki elveszi. Nos, az itteni szabályokat nem ismerem, de vagy valami hasonló lehet a dologban, vagy pedig csak arról van szó, hogy ez a lány tisztességes, és csak rendesen végzi a munkáját. Ami szép dolog, de mindez engem nem vigasztal meg. Szükségem van arra a levélre, bármit megtennék azért, hogy hozzám kerüljön. Hosszú utat tettem meg érte, nem fogok meghátrálni. Nem vagyok az a fajta, aki feladja, veszíteni sem szeretek, most mégis olyan érzésem van, hogy ebből nem fogok tudni kimászni. A titok, amit éveken keresztül őriztem, bármelyik pillanatban kiderülhet. Már épp nyitnám a számat, hogy bocsánatot kérjek, és szeretném szép szóval meggyőzni Őt, amikor egy ismerős hangra leszek figyelmes. Nyelek egyet, a pénztárcámat vissza rakom a táskámba, majd óvatosan a hang felé fordulok, és reménykedem abban, hogy csak képzelődöm. Na ne. Mintha az egész Univerzum össze esküdött volna ellenem. Legszívesebben úgy tennék, mintha nem ismerném, és elsétálnék, de nem tehetem meg. Addig nem, amíg nincs nálam az, amiért jöttem. - Nahát, Shane. - küldök felé egy halvány mosolyt, azzal leplezve az aggodalmamat, és bízok abban, hogy nem hallotta a beszélgetésünket. Ha nem szólított volna meg, valószínűleg észre sem vettem volna. - Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem. Munka ügyben jöttem. - hazudom könnyedén, miközben megdermedve engedem, hogy megpusziljon. Úgy érzem magam, mint valami kamasz, egyszerűen zavarba jöttem. Még mindig vonzónak találom Őt, nem csak a pia miatt történt meg az az éjszaka, de mindez nem tántoríthat el a célomtól. Kevin és Shane sosem ismerhetik meg egymást. - Úgy adódott, hogy meghatározatlan ideig New Yorkban kell maradnom. Addig pedig itt fogok dolgozni, mihelyt össze szedtem minden szükséges iratot. - magyarázom, mintha beszámolóval tartoznék bárkivel is. A pult mögött ülő lányra pillantok, akivel egy pillanatig találkozik a tekintetünk, majd hamar vissza is fordul a számítógépéhez. Helyes. Nem lenne túl jó, ha kitálalna a korábbi beszélgetésünkről. - Nem is tudtam, hogy épp ebben a kórházban dolgozol te is. - hazudom ismét könnyedén, miközben ismét felé fordulok. Ha sikerül valahogyan kimásznom ebből a helyzetből, én leszek a világ legboldogabb embere. A megjegyzésén magamban mosolygok egyet, miközben felidézem azt a bizonyos éjszakát, ami fenekestül felforgatta az egész életem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élveztem minden egyes pillanatát, mégis úgy hiszem, hogy helyesen cselekedtem utána. nem szoktam megengedni magamnak soha azt, hogy kötődjek bárkihez is, főleg ha az illető ilyen piszkosan jóképű férfi. Hiszen kiskoromban az apámhoz is kötődtem, sőt volt időszak, amikor rajongtam is érte... Aztán viszonzásul semmi jót nem kaptam. Így okkal vagyok egyedülálló anya, és nem azért nincs mellettem egy férfi sem, mert nem kapnék, hanem azért, mert nem akarok. - Nos... az ital sok mindent kihoz az emberből. Azóta sem iszom. - válaszolok a pimasz megjegyzésére, miközben magamban igenis mulatságosnak tartom az egészet. Pont ez az amivel levett a lábamról. A szemtelensége és a magabiztossága. Semmiképpen sem az ital. Talán ha nem ittunk volna, akkor is minden pont úgy alakult volna, ahogy. Egy pillanatig meg is feledkezem arról, hogy miért vagyok itt, amíg a pult mögött ülő lány meg nem szólal. Jajj, ne. A levelek. Rémülten nézek előbb a nőre, majd Shanre, végül pedig a levelekre. Az a sok papír közül, hogy kapom meg azt, amit akarok? - A kávé jó ötlet. Nem sietek. - hadarom, és a célzását elengedve, mellette haladva próbálok kiagyalni valamit, ami miatt majd kettesben maradhatok egy kis ideig a levelekkel. - Mit szólnál, ha kiválogatnám a leveleidet? Mármint nem mintha kíváncsi lennék rájuk, de van az a sok fölösleges reklám papír...biztosan fáradt vagy ahhoz, hogy mindegyiket külön átnézd. - hebegem, és remélem, hogy nem fog teljesen hülyének nézni. Persze kitalálhattam volna valami sokkal jobbat is, de úgy érzem, hogy szorít az idő.
Minekután Alyson kellőképp meglepődik, hogy lát, már sejtem, hogy nem én voltam az oka annak, hogy idejött a Presbiterbe. De akkor mi a tököm? Ötletem sincs, mi lehet az indok, amiért átszelte az óceánt. Márpedig tényleg azt hittem, hogy van az a nő, aki még ezt is megteszi értem, de csalódnom kell. Újra. Még ilyet. - Munka ügyben? – kúszik fel a szemöldököm magasabbra a meglepettségtől. – Azt ne mondd, hogy itt fogsz dolgozni, ebben a kórházban – nevetgélek, mert hát az azért tényleg durva lenne. Kicsit nagy a világ ahhoz, hogy az a nő, akivel meglehetősen felejthetetlen éjszakát töltöttem el Angliában, pont New Yorkba és pont a Presbiterbe jöjjön dolgozni. Ám kételyeim hamarosan szerte is foszlanak, amikor is kijelenti, ő márpedig itt fog dolgozni. Hát ez beszarás. - Itt? – Miután feltettem a jó pár hülye kérdésem, megpróbálok nagyjából magamhoz térni és fejben kalkulálni kezdek, hogy vajon jelen napon hány olyan nőnemű egyed tartózkodik a kórház falai között, akivel volt már dolgom. Vagy így, vagy úgy. Nem gondoltam, hogy eme módon fog gyarapodni a szám, de... - Hát akkor... üdv itt, Alyson – húzódik a szám halvány mosolyra. – Ha gondolod, szívesen körbe mutatom a helyet... az ügyeletit – köszörülöm meg a torkom elsütve ezzel ismét egy kisebb célzást, de csak poénkodom. Persze ha van hozzá kedve, szívesen felavatom vele, nem arról van szó, csak még mindig ott a kérdés a fejemben, hogy vajon mi a lófaszért került engem annyira a legutóbbi közös konferenciánkon. Éppen csak pár szót váltottam vele, már el is inalt pikk-pakk valami hülye indokkal. Érdekes. - Nem említettem anno? Pedig itt vagyok már jó ideje. – Tulajdonképp már a rezidens éveim óta itt tengek-lengek, de hát már jó ég tudja, miről beszélgettünk akkor. Öt éve. Vagy mikor, lehet már hat is van? Elmosolyodom, amikor visszaszúr és hümmögök egyet. - Azóta már anélkül sem probléma, nem? – Szócsata szócsata hátán, de tudom, hogy vele lehet poénkodni, nem sértődik meg, mint a nők legtöbbje, szóval ha valaki miatt, miatta nem aggódom. Miután átvettem a vélhetőleg roppant fontos leveleimet, felmarkolom őket és meginvitálom egy kávéra, ha van kedve hozzá. Lelki szemeim előtt már meg is elevenedik a múlt, amire nem kellene sokat győzködni, hogy elevenítsük fel. Mikor pedig belekezd a „mit szólnál” kezdetű mondatába, már érdeklődve is fordulok felé menet közben, hogy na, mit találhatott ki. A befejezésre viszont nem annyira számítok. - Most akkor az asszisztensnői állásra pályáztál? – nevetek fel halkan, habár nincs ilyen poszt meghirdetve nálam, de most, hogy mondja... nem is olyan hülye ötlet. Azonban nem tudom, hogy ezt az előbbit most komolyan gondolta-e vagy csak viccelt? – Ne vesztegesd az idődet ilyesmikkel. Annyira nem is sok – emelem magam elé a stócot, úgy vizslatom, de tíznél több nem hinném, hogy van benne. A kantinhoz érve ledobom az asztalra a kupac levelet, és kihúzom a széket Alynak. - Mit kérsz? – lesek le rá, de hála az égnek látom, hogy jelenleg senki nem áll sorban, így nem kell majd várakoznom. – Hagyd őket, nem kell átválogatni, nincs is közte reklám szerintem – terítem szét az asztalon a pár borítékot végig futtatva rajtuk a tekintetem, nagyjából látom, mi micsoda, egy-kettő kivételével, ismeretlen nevek, valami Maggie Stevenson meg Liam Cooper, de mivel azok is sürgősnek vannak megjelölve, nyilván fontosak. Ha megmondta, hogy mit kér, odabattyogok a pulthoz, kérek neki azt, amit szeretne, illetve magamnak egy jó erős feketét. Duplát a biztonság kedvéért. Visszatérve elé csúsztatom az övét, majd lehuppanok vele szemben. - Figyu már, most már megkérdezem, ha itt vagy. Mert lehet holnap már nem leszel, mire feleszmélek. Megint – húzom a szám halvány vigyorra, ahogy eszembe jut az emlék, hogy hűlt helye volt reggelre a hotelszobámban. - Mi a jó istenért kerültél te annyira engem a legutóbbi konferencián?
Bár tudtam, hogy jó esély van arra, hogy találkozzak Shane-nel, mégis bíztam benne, valahogy sikerül elkerülnünk egymást. Hát nem jött össze. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy apró részem nem örül a találkozásnak, de ugyanakkor szerettem volna elintézni ezt az egészet úgy, hogy ne keljen látnunk egymást. Egyszerűen nem tudok a szemébe nézni. Nem érzem magam hibásnak amiért elrejtettem előle a valóságot, mégis félek, hogy mi fog történni, ha kiderül. Mérges lesz? Vagy örülni fog, hogy ezt tettem? Valójában semmit sem tudok róla. Van még gyereke? Van valakije? Ha igen, nem helyes csak úgy felbukkanunk az életébe. És nem is akarok. Csak a levél kell, aztán soha többé nem kéne beszéljünk. Mindketten jól járnánk, és Kevinnek sem kell csalódnia. Inkább higgye azt, hogy nincs apja, minthogy valami hasonlón kelljen átessen, mint én. Azt sosem bocsájtanám meg magamnak. Én vagyok az anyja, így azén kötelességem megvédeni Őt. Én pedig a legkisebb esélyét sem akarom megadni annak, hogy sérüljön. Persze tudom, hogy nem védhetem meg Őt majd élete végéig, bárhogy is szeretném, de mindig igyekezni fogok, hogy a lehető legboldogabb legyen. Apa nélkül. - Itt fogok. Mint kiderült itt sokkal többet kereshetek, így egyenlőre még New Yorkban leszek. - válaszolok, és talán most vagyok a legőszintébb amióta újra találkoztunk. A londoni munkahelyemet még azelőtt ott hagytam, hogy megtudtam volna mit művelt az anyám, így már akkor eldöntöttem, hogy maradunk egy darabig, amikor megvettem a repülőjegyeket. Megértem a meglepettségét, fordított helyzetben én is így éreznék, sőt igazából fogalmam sincs, hogy hogy akarok egy helyen dolgozni a fiam apjával, de ez most nem számít. Csakis Kevin a lényeg, hiszen ha azt akarom, hogy továbbra is meglegyen mindene, dolgoznom kell. - Köszönöm. Semmi kétségem afelől. De elég jó felfedező vagyok. Ha majd mégis szükségem lesz a segítségedre, szólni fogok. - válaszolok mosolyogva és próbálok úgy tenni, mint aki nem érti a célzást. Nem mondom, hogy nem lenne jó egy kicsit nosztalgiázni, de most és főleg nem így. A legutóbbi afférunknak is meglett a gyümölcse, amit bár sikerült jól eltitkolnom előle, de nem kockáztatom meg, hogy egy szenvedélyes pillanatunkban esetleg elszóljam magam. Egyenlőre a levélre kell összpontosítanom, aztán ha az nálam lesz és sikerül megnyugodnom, nem valószínű, hogy továbbra is tartani fogom vele a kapcsolatot. Úgy igen, mint munkatárs - hiszen ha összejön én is itt fogok dolgozni -, de semmi több. - Öhm... nem. Nem emlékszem, hogy mondtad volna. - pedig de. Nagyon is jól tudtam. Csak azt bánom, hogy az anyámat is beavattam. Nem véletlenül került ide az a levél, ahhoz még Ő sem elég okos,hogy a címét kinyomozza. Mindig azt hittem, hogy az anyám és köztem sokkal több van, mint szülő gyerek kapcsolat, barátok is voltunk, mindig bízhattam benne, erre mikor a legkevésbé számítok rá, hátba szúr. Hiába mentegetőzik azzal, hogy Kevin miatt tette, mert nem érdekel. Ő az én fiam, vagyis senki más nem tudja jobban, hogy mik az ő érdekei. - Azt nem tudom. Józanon még nem vettél le a lábamról. - vágok vissza egy széles mosoly kíséretében, és reménykedek abban, hogy nem is áll szándékában semmi olyasmi. Nem azért vagyok itt, hogy felidézzük a múlt szellemeit. Csak puszta véletlen az is, hogy pont most kellett felbukkannia, és pont itt, amikor elég nagy ez a kórház ahhoz, hogy kitudtuk volna kerülni egymást. Elfogadom a meghívását, amúgy is jól esne egy kávé, ma még arra sem volt időm, és legalább lesz alkalmam minél több időt nyerni magamnak. Az ötlet persze ami leghamarabb az eszembe jutott butaság, érzem is, hogy teljesen hülyének néz, de nem számít. Csak essek végre túl ezen az egészen. A válaszát hallgatva úgy tűnik, hogy jól mulat rajtam. Még, hogy asszisztensnő. - Nem. Csak felajánlottam a segítségemet. Képzeld, még csak pénzt sem kérnék érte. - válaszolok könnyedén, és próbálok nyugodt maradni, hogy véletlenül se vegye észre rajtam azt a feszültséget, ami azóta bennem van, hogy Londonban felültünk arra a gépre. Most, hogy már a kezében tartja a leveleket, csak még több stresszt vált ki belőlem. - Nekem azért elég soknak tűnik. És pont időm is van. - próbálkozok, hiszen már ennél hülyébbnek úgysem nézhet. Jelen pillanatban mondjuk nem is igazán érdekel, hogy mit hisz rólam. Csak a levelet akarom, amiért jöttem. Amint beérünk a kantinba, előbb a kabátomból szabadulok meg, leteszem a mellettem lévő üres székre, rá rakom a táskámat, majd helyet foglalok én is. - Egy habos kávét. - válaszolok rá sem nézve. Sokkal jobban lefoglalnak az asztalon lévő levelek. Csak egy karnyújtásnyira van tőlem az, amit keresek. Ahogyan szétteríti és megpillantom az egyiken az anyám nevét, nyelek egyet, majd idegesen húzom ki magam. - Rendben. - nyögöm ki még mindig nem nézve rá, és remélem, hogy nem szúr neki szemet a viselkedésem. Annyira közel járok már a célomhoz, nem szabad, hogy az utolsó pillanatban bukjak e. Megvárom amíg elmegy, óvatosan utána pillantok a hátam mögött, majd amint oda ér a pulthoz, kihasználva, hogy nem figyel, nagyon óvatosan a levél után nyúlok, amin ha nem írná a nevet, akkor is tudnám, hogy az anyám írta, hiszen ismerem a kézírását. Amint megvan, össze tűröm, majd a kapucnis felsőm zsebébe rakom, kicsit megigazítom a többi levelet, hogy ne legyen annyira feltűnő az az egy hiánya, és bízok abban, hogy nem fogja észre venni. Idegesen dobolok az asztalon az ujjaimmal, miközben azon agyalok, hogy milyen okkal hagyjam Őt faképnél. Egy kicsit összerezzenek ahogyan leteszi elém a kávémat, túlságosan elmerültem a gondolataimban. - Köszönöm. - szólalok meg halkan, ismét a levelekre pillantva. Vajon észre veszi, hogy eggyel kevesebb van a kupacban? Már épp nyitnám a szám, hogy bocsánatot kérjek, de mennem kell, amikor megszólal. Végre rá nézek, hallgatom a szavait és most először érzem úgy, hogy kihasználtam őt. Ha nem lenne ez a levél, akkor nem fogadtam volna el a meghívását sem, és valószínűleg pont úgy kikerülném Őt, mint Londonban, amikor még csak terhes voltam a gyerekével. - Kerültelek volna? - kérdem, hülyének tettetve magam, pedig valójában nagyon is jól látta, hogy azt teszem. - Nem emlékszem. Az már nagyon régen volt. - válaszolok vállat vonva, majd tekintetét kerülve iszok egy kortyot a kávémból.
Ha valaki azt mondja nekem, hogy el tudom-e képzelni, hogy Alyson megjelenjen itt a napokban, nos, valószínűleg azt a választ adom, hogy nem. Ha azt kérdezik, hogy el tudom-e képzelni, hogy találkozom még vele, azt mondom, igen, mert miért ne? Bármelyik konferencián van rá esély, hogy összefussunk. Na de pont itt, a Presbiterben? Ez már a „no way” kategória. - Aha – mondok ennyit, mire eljut az agyamig, hogy bassza meg, tényleg itt fog dolgozni. – Szóval itt. – Jól van, ezt nyugtázni kell magadban Harper, de egyelőre még azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Bár miért sírnék? Hiszen Aly jó nő, maximum eltölthetünk pár kellemes órácskát még együtt. Ki lehet használni ezt a kis időt, amit itt fog tölteni a Nagy Almában. - De tényleg szólj. Vannak unalmas óráim – vonok vállat, és ezzel most nem csak arra értendően mondom, hogy tényleg elvonulhatnánk akár az ügyeletibe, hanem hogy ha kell, szívesen segítek neki. Tudom, hogy egyébként vette a célzást, nem olyan fából faragták, mint aki nem tenné, csak teszi itt az ártatlant. Szerintem tudta, hogy itt dolgozom. Persze az évek alatt már akár máshol is tengődhetnék, de az nem létezik, hogy akkor nem mondtam, amúgy is ki volt tűzve a kis kitűzőnkön, szóval bukta a kifogása. - Biztos másra koncentráltál – vonok vállat ártatlan arccal, mint akinek fogalma sincs, mire célozgat itt. Pedig nagyon is van, és tényleg... lehet, hogy elvonta az éjszakánk a figyelmet minden másról. - Hát, annak is eljön majd az ideje biztosan – húzom a szám széles vigyorra, mert hát persze, hogy ostromolni fogom. Még ha csak heccből is –amiből majd úgyis lesz egy-két komoly pillanat-, akkor is megéri látni az arcán ezt a vigyort, na meg néha a zavart is. Nem mondom, nem igazán értem ezt a hülye levélválogatós ötletét, ez a fétise vagy mi a franc? Ez tök hülyeség, ki akarja más leveleit válogatni? Gyanús ez nekem. - Hát ha már erre vetemednél gyerekpszichológusként, hogy pénzt kérj némi levélválogatásért, akkor kicsit nagy lenne a baj – állapítom meg halvány mosollyal az arcomon még mindig értetlenül állva a dolgok előtt. – Dehogy sok, tíz darab nagyjából – nyugtatom meg, mert ahogy látom, a kelleténél jobban rápörgött erre a levél témára. Érthetetlen. - Kellenek a kuponok? – heccelem, hiszen lehet, hogy a kis szépségápolási discountokra hajt. – El kell keserítselek, már nem küldenek, mert időben leállítottam őket – vonok vállat, bár csak viccelek, nem hinném, hogy ez hajtja. De akkor?! Nekem nem jutna eszembe ilyesmit felajánlani egy olyan embernek, akit nem láttam évek óta. Ez nevetséges. A kávékkal visszatérve le is ülök vele szemben és felteszem a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje. Persze annak idején jobban rá voltam erre kattanva, idegesített rendesen, aztán múltak a hónapok, évek, elfelejtődött. A reakciója azonban mosolyt csal az arcomra. - Jaj Alyson – sóhajtok fel, égnek emelt tekintettel. – Ezt a választ te sem gondoltad komolyan – nézek rá jelentőségteljes pillantással. – Van valami jobb kifogásod, ha már az igazat nem akarod elmondani? – kortyolok bele én is a kávémba. Egyértelműen látszik, hogy kerülgeti a forró kását, de könyörgöm, miért nem lehet egyenesen elmondani? - Na mindegy igazából, csak kíváncsi lettem volna rá – vonok vállat, mint akit nem érdekel, pedig baszd meg, de... nagyon is idegesít, amiért nem mondja el, és biztos nem fogom annyiban hagyni. Azért kicsit rosszul érint, hogy nem mondja meg. Ha szar voltam, mondja ide a szemembe. Na de azért kétlem, hogy annyira rossz teljesítményt nyújtottam volna, hogy kerülnie kelljen. Le is koptathatott volna. A levelekért nyúlok, hogy felbontsam azt a kettőt, hátha sürgős. Vagyis nyilván az, annak volt jelölve. Végig nézem az összeset, de az a... Margaret vagy nem is tudom milyen nevű nem tudom, hova lett. Az asztal alá lesek, hátha leesett, de nem. Sehol. - Nem láttad...? – kérdezem Alysont félvállról, hátha ő tudja, merre lehet...
Kezdőlap
