Mire kijutok Staten Islandre, majdnem megbánom, hogy egyáltalán elindultam. A távolságot és a közlekedés nehézségeit nagyjából úgy fogom fel, mintha apám szándékosan akadályokat görgetne elém, hogy véletlenül se legyen egyszerű eljutni hozzá. Nem mintha valaha is akartam volna eljutni hozzá, tulajdonképpen ezen a ponton már nekem sem ellenszeves annyira a gondolat, hogy legalább egy óceánnyi távolság legyen közöttünk, ugyanakkor képtelen vagyok elfogadni, hogy lehessen feletttem bármiféle hatalma, megmondhasson az életemmel kapcsolatban bármit, vagy akár csak gyengécske jogot formáljon arra, hogy rendelkezzen velem, atyai jogon.
Félreértések elkerülése végett: nem is azért vettem a nyakamba a fél várost, hogy Fito Ramirez után rohangáljak, mint valami kiskutya. Általában rossz vagyok abban, hogy megfogadjam mások tanácsát, de más opcióm nem nagyon maradt, úgyhogy hallgattam Toni nénire. Végül is, veszíteni valóm nincs és ha nem is érek el semmit, talán okozok apámnak annyi kellemetlenséget, mint amennyit ő okoz nekem. (Arra nyilván nem gondolok, hogy ez az akarnok, másokra tekintettel véletlenül sem levő természet olyasvalami lehet, amin osztozunk.)

Hugótól és Jesse-től eleget hallottam már a "Ramirez-házról" és annak ízléstelen túlzásairól, ezzel együtt nem egészen vagyok felkészülve a látványra, ami a megadott címen fogad. Ez a ház olyan, mint valami kortárs múzeum - ami a hetvenes-nyolcvanas évekből maradt hátra.
Nem mintha újdonság lenne, hogy apámnak itt teljes élete van. Bizonyos értelemben mindig kellemetlenül tudatában voltam annak, hogy mindenféle probléma nélkül neki megadatott egy olyasfajta teljes újrakezdés, ami anyámnak nem. Hugót leszámítva persze, aki az egyetlen kapocs lett köztem és apám új élete között. Sosem kértem, hogy köntörfalazzon ezzel kapcsolatban, sőt, inkább én kérdezgettem arról mindig, hogy meséljen nekem arról, milyen az élet Fitóval, milyen az új család, hogy élnek, miket csinálnak, mintha attól, hogy tudok róla, kevésbé lenne kellemetlen, vagy bántó, mintha azzal, ha megismerem, le is győzhetném. De azért itt állni apám háza előtt, némi bizonytalansággal áttenni a testsúlyomot a balról a jobb lábamra, majd vissza, azért valamennyire mégis csak más, mint pixeles Skype hívások során hallani róla, vagy képeket nézegetni, ha Hugo épp küldött. Nem azt mondom, hogy hirtelen valóságosabb, vagy kellemetlenebb, egyszerűen csak más.

Olyan időpontot találni, amikor Fito nincs itthon, nem volt túl nehéz. Mint azt részben tudtam, részben a srácok elbeszléseiből megerősítést nyert, épp eleget dolgozik ahhoz, hogy ne legyen otthon túl sokat. Talán lehetne bennem több szégyenérzet, amiért újabb embert - újabb embert, aki nem Fito, akivel valójában a problémám van - támadok hátba a magánügyemmel abban a reményben, hogy valamivel jobban jövök ki a jelenlegi helyzetemből, de igazság szerint nem nagyon tudom szégyellni magam.
Miért én szégyelljem magam? Én mégis mi a francot csináltam, amiért ezt érdemlem? Még csak arról sem tehetek, hogy létezek, szóval hadd ne legyen már az én hibám, hogy szeretnék úgy élni, ahogy, ott, ahol, anélkül, hogy az apám, aki nagyjából zéró felelősséget vállal értem, bele akarjon szólni.
Nem jó kedvemből vonok ebbe bele másokat és nem azért, hogy nekik direkt kellemetlenséget okozzak. Elismerem ugyan, hogy esetleg valóban kellemetlenséget okozok, de Toni néni például meglepően jól fogadta a felbukkanásomat. Apám új feleségétől mondjuk nem nagyon számíthatok ilyesmire családi jogon, az egész sokkal kevésbé tisztességes, mint egy rokonnál kopogtatni, de azért elég jól meg tudom indokolni magamnak, miért is szükséges ez. Én csak kivételesen hallgatok másokra és megfogadom valaki tanácsát.

Különben meg - nekem sem hatalmas öröm, hogy ilyenekkel kell foglalkoznom, ki kellett másznom ide és idegeneket kell zaklatnom a kínommal. Ha itt sem járok sikerrel, a végén még be kell ismernem, hogy nem nyerhetek csatát és együtt kell élnem azzal az árnyékkal, hogy apám újra meg újra megtalálhat a nem túl szeretteljes kéréssel, hogy legyek már szíves egy másik városban élni a tőle így is-úgy is független életemet.
De azért ne gondolja senki, hogy nem teszek meg mindent, amit lehet, mielőtt ezt elfogadnám.
Feltrappolok a bejárati ajtóhoz, megnyomom a csengőt, mielőtt még meggondolhatnám magam, az ajtófélfát bámulom, amíg arra várok, hogy valaki - remélhetőleg Alyson - kinyissa, és csak kicsit érzem úgy magam, mint valami időzített bomba, aminek a becsapódását senki sem várja különösebben, még ő maga sem. Ettől függetlenül felveszem a legsemlegesebben barátságos mosolyomat, amikor az ajtó nyílik és mögötte pont az a nő bukkan fel, akit keresek - Helló! Dakota Ramirez vagyok, ne haragudj a zavarásért, de... válthatnánk pár szót?
Legalább azzal nem vádolhat senki, hogy zsákbamacskát árulnék.

szercsivel <3

Dakota & Alyson

you are strong and stubborn
like your father

Óvatosan lépkedek keresztül a hallon, kerülgetve a különféle vödröket, és faanyagokat, szerszámokat, miközben a ház újonnan kialakított része felé veszem az irányt. A napokkal ezelőtt munkálatok fenekestől felfordították az otthonunkat. Kellemetlen, s zavaró a folyamatosan mászkáló munkásembereket, és a szerszámaikat kerülgetni, de ez a jövőben sem sokat változni, hiszen az új célom az, hogy teljeskörűen felújítsam a házat, melybe Rodolfoval kötött házasságunk után költöztem a fiammal együtt. A férjem mostanra adta be a derekát. Éppen időben, mert nekem mostanra fogyott el a türelmem. Nyilván tisztában voltam a hobbijával már akkor is, amikor megismerkedtünk, és jártam a házban a kapcsolatunk azon státuszában, ahol még csak szó sem volt esküvőről. Azonban amikor igent mondtam, nem arra számoltam, hogy hosszúéveken keresztül halott állatfejek nézzenek vissza rám a ház különféle pontjairól. Zavart, és ennek egyre többször hangot adtam, így végül közös kompromisszumra jutva Fito rám bízta a ház felújítását azzal a feltétellel, hogy kialakítunk neki egy saját barlangot, ahová visszahúzódhat a nyugalma érdekében.
Nem értettem, miért kellett ezt külön kiemelni - a saját privátszférájának fontosságát -, hiszen jobban örültem annak, ha velem, és persze a fiammal tölti azt a kevés szabadidejét is, amit itthon töltött. Nekem is szükségem volt a saját teremre, de az utóbbi hónapokban azt éreztem, ez már túl sok. Mintha ismét az egyedülállóanya szerepét öltöttem volna fel, csak azzal a különbséggel, hogy nem kellett az anyagiak miatt aggodalmaskodnom.
Éppen ezért pont jókor jött a felújítás, mert a munkám mellett ez teljes egészében lefoglalta a gondolataim, és a szabadidőm is. Most pedig, hogy a héten Jess az apjánál van, csak méginkább hálás vagyok, hogy van mivel foglalatoskodnom.
- Máris megyek! - felelem a csengőt hallva, és indulok a bejáratiajtó felé. Szinte biztosra veszem, hogy az asztalos érkezett meg, aki folytatja a parkettázást a hátsó szobában. Szeretném, ha kész lenne a szoba, mielőtt Fito hazaérne. Amolyan meglepetésnek is szánom, mert bár tud arról, mire készülök, a terveket nem látta, és mindent rám bízott.
Elfordítom a belső zárt, majd szélesre tárom az ajtót, de nem éppen John, a tagbaszakadt, borostás, munkásruhába bújtatott férfi néz vissza rám. Nagyon nem.
- Dakota? - ejtem ki a nevét egy döbbent sóhajba ágyazódva, egyidőben az Ő bemutatkozásával. Az ellenkezőjét feltételezi - amiért nem hibáztatom -, de tévesen gondolja azt, hogy nem ismerem. Pontosan tudom, ki Ő. Az apjával ellentétben én kutakodtam a neten, és nem volt nehéz rálelni arra a weboldalra, melyen az eltűnt ikertestvérét keresik, és az esélyeket növelve, az Ő képei kerültek fel, ezzel szemléltetve Natalie jelenlegi életkorának megfelelő vonásokat. - Alyson vagyok, kerülj beljebb. -
A helyzetünk több mint furcsa, hiszen idegenek vagyunk egymásnak, mégis egy családhoz tartozunk. Jobbomat felé emelve mutatkozom be, és ha elfogadja, egy lágy kézfogással teszem meg a második lépést Dakota felé. Az első az volt, hogy eljött.
- Gyere, menjünk a konyhába. Ott nincs ekkora felfordulás. - félreállva az ajtóból, invitálom be, s becsukva azt magunk mögött, indulok el a konyha felé a háborúsövezeten keresztül. - Foglalj helyet. -
Mutatok a középen elhelyezkedő konyhasziget felé, ahol magasított székek szolgálnak ülőalkamatosságért.
- Adhatok valamit? Kávét, teát, üdítőt.. esetleg valami erősebbet. - a végét magam sem tudom, miért füzöm hozzá. Ezt a helyzetet nem valószínű, hogy lehet ilyesmivel oldani. - Apád nincs itthon, és van egy olyan érzésem, hogy az időzítésed nem véletlen. -
Pillantok rá a pult túloldaláról, miközben bekapcsolom a kávégépet. Szavaim a legkevésbé sem vádlóak, inkább csak tényszerűek.
- Mit tehetek érted? -

Édesen csilingelő női hang odaátról, ajtónyílás és nehéz nem észrevenni, hogy egy mondhatni indokolatlanul szép nő áll előttem. Én komolyan nem értem, apám hogy csinálja, hogyan szed össze maga mellé normális nőket, amikor egy akkora seggfej, mint nem sokan mások, akikkel valaha dolgom volt, de a helyzetben az a szomorú, hogy még csak nem is ez a meglepőbb az Alysonnal töltött első két percemben.
Inkább az, hogy szinte még ki sem mondhatom, már tudja ki vagyok, magától értetődő meglepettséggel ejti ki a nevemet, és ha ő meglepetten néz rám, hát akkor én megdöbbenve rá. Neki ezt nem kellene tudnia. Nem haragudnék rá, ha nem tudná, akkor sem haragudnék rá, ha a létezésemről sem tudna, mert nyilvánvalóan nem az ő hibája, és én ezekre az eshetőségekre mind fel voltam készülve, de arra nem, hogy két szemvillanás alatt felismer, amikor a saját apám (a saját seggfej, utolsó szemétláda) apám fél óra alatt sem ismert fel. És ez nem fair. Egyikünknek sem, és utálom, és valamiért gombóc akar duzzadni a torkomban, úgyhogy nyelek egy nagyot, mintha valami rosszban sántikáltam és most lebuktam volna.
Kurva életbe.

Ami azt illeti, egy egészen picit szédülök, mintha rosszullét kerülgetne, a terapeutám tutira nem lenne most büszke rám, nem kimondottan vagyok uralma annak, amit érzek, sokkal inkább uralnak az érzéseim engem, és mindenki tudja, hogy ez sosem jó dolog. Ilyenkor rendszerint semmi jó nem történik.
Ettől függetlenül elfogadom a felém nyújtott kezet és kicsit kábán megszorítom, az udvariasság mégis csak ezt diktálja, meg azt, hogy elmormogok egy "örülök, hogy találkoztunk"-ot, ami azt hiszem, kevésbé sikeredik őszintére, mint amennyire egyébként szándékos a látogatásom.
Nem igazán tudom eldönteni, Alyson vajon mit gondol most, hogy így rátörök, terhes-e neki ez az egész már most, bosszankodik magában, hogy apám meg én ilyen helyzetbe hozzuk, vagy csak beletörődik a sorsába, és úgy viselkedik, ahogy a normális emberek viselkednek egy ilyen helyzetben: higgadtan és udvariasan. Előbb-utóbb gondolom kibújik a szög a zsákból, ha elég ideig várok rá, egyelőre azonban nincs mit tenni, követem őt befele a házba, ami a jelek szerint épp felújítás, vagy valamiféle átépítés alatt áll, mert ki kell kerülnöm pár vödröt és miegyebet, de ügyesen lavírozok Alyson mögött.

A konyhába érve az egyik magasított szék támlájára kanyarítom a dzsekimet, a táskámat ledobom mellé a földre, és úgy foglalok helyet - Egy kávét elfogadok, ha nem gond, köszönöm - pedig egyébként lehet nem lenne hülyeség inkább valami erősebbet inni, még ha erőteljesen korán is van hozzá, de valójában nem biztos, hogy segítene. Persze még mindig meggondolhatom magam, és kérhetek a kávémba egy kis rumot is, ha épp akadna náluk itthon, és hát az ilyen házak tulajdonosai általában tartanak mindent is. Nem mintha anyámmal valaha is igazán nélkülöztünk volna (ha nélkülöztem is, az a saját döntésem volt, amikor rögtön tizennyolc évesen megpattantam otthonról és nem zavart, ha gáz kollégiumokban meg albérletekben lakom), de van valami visszás abban, hogy itt vagyok ebben az óriási, némileg bizarr házban és el kellene képzelnem, hogy apám itt éli a teljesen normális családfők életét. Jessie-t például el sem tudom itt képzelni, és az sem lepne meg, ha kiderülne, Alyson építteti át a Fito-lakot.

- Igen, tudom - felelem kertelés nélkül, sok mindenre készültem, de arra nem, hogy hazudjak, szóval nem pont most fogok megfutamodni, be tudom vallani, hogy szándékosan olyankor jöttem, amikor apám nincs itt, és hogy igenis Alysonhoz jöttem, mert szeretnék valamit.
Mondjuk úgy gondoltam, elő kell majd adnom valami történetet, a kályhától indulva, apámtól meg anyámtól, meg Natalie-tól és Hugótól, de azt hiszem, Alyson jobban képben van a dolgokkal, mint amennyire gondoltam, bár azt nehéz lenne megmondani, pontosan mennyire. Vajon arról tudott, hogy itt vagyok, Fito vajon említette, vagy arra számít, hogy most fogom két lábbal berúgni az ajtót a közös életükre? Szívesen mondanám neki, hogy ne aggódjon, eszem ágában sincs bármire igényt formálni, az indulat, ami persze nem neki, hanem apámnak szólna, kimondottan szeretné ezt mondatni velem, de az azért eléggé szar kezdés lenne. Mármint... tényleg, nagyon szar.

Főleg, hogy akár tényleg tehetne is értem ezt-azt, bármennyire is fáj ezt beismernem. Aprót sóhajtok, ez az egész azért biztosan kellemetlen neki, meg nekem is - Ami azt illeti... Toni néni javasolta, hogy esetleg forduljak hozzád. Nem tudom, hogy Fito említette-e, hogy New Yorkba költöztem, de amikor rájött - és ez fontos, nagyon fontos és szándékos szóválasztás, mert hogy nem én közöltem vele, én egyáltalán nem kerestem - ...nem mondhatnám, hogy normális ember módjára reagált volna. Mármint... ne haragudj, de tényleg. Kifejezte kívánságát arra, hogy mi lenne, ha elhúznék innen, de tekintetbe véve, hogy az elmúlt húsz évben nem nagyon kerestük egymást, és én most sem szeretnék tőle semmit, jó lenne, ha belátná, hogy nem igazán lehetnek felém ilyen jellegű kérései - közben úgy érzem amúgy magam, mint egy nagyon rossz szappanoperában, ott történnek ilyenek, épp csak nekem ez az életem és ahogy szerintem az érezhető, ettől egyáltalán nem vagyok elragadtatva.
- Tonit szerettem volna megkérni, hogy próbáljon meg beszélni vele, mert nem szeretnék minden héten erről veszekedni vele, de azt mondta, te talán többet érhetnél el nála... - és amit el kellene érni, az természetesen az, hogy akadjon le rólam és faroljon ki szépen az életemből. Az eddig is nagyon jól ment neki, semminek sem kell(ene) változnia.

szercsivel <3