Az éjszaka mindig tele van lehetőségekkel New York-ban. Szöges ellentéte New London-nak, ahol évekig laktam a férjemmel. Mármint a volt férjemmel. Már nem a férjem. Na, nem azért, mert elváltunk. Illetve, de. Elváltunk. Csak nem szokványos módon. Meghalt. Ez egy eléggé nem szokványos módja az elválásnak. A legtöbben, ha el akarnak válni a férjüktől, akkor beadják a válópert. Nekem ez eszembe se jutott soha. Gyereket akartunk. Nem lett. Hogy is lehetett volna, ha Brian meghalt menet közben? Mármint nem úgy menet közben. Hanem az élet menete közben. Fiatal volt. Terveink voltak. Sok-sok tervünk. De hát a karma egy kurva, az élet bemutatott nekünk, főleg nekem, mert én maradtam itt egyedül. Ez most elég önzőnek tűnhet, de tényleg így érzem. A hátrahagyottaknak sokkal nehezebb. El kell viselni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Fel kell dolgozni, el kell fogadni, aztán pedig tovább kell lépni. Már két éve, hogy Brian elment, de még az elfogadás fázisán sem vagyok túl. Tudom, hogy ez nem jó. Tudom, hogy segítség kell. De... a franc akar agyturkászhoz járni. A saját anyámat is otthagytam inkább, és az unokatestvéremtől kértem segítséget. Bíztam benne, hogy ő nem fordít hátat nekem. Szépen elindultam lefelé a lejtőn, egy rohadt meredek lejtőn, ami az orvosom szerint „mániás depresszióhoz” vezetett. Ugyan. Tudom, hogy segítség kell Brian elvesztésének feldolgozásában, de a mániás depresszió... kicsit erős. Tény, hogy rendeseren hónapokig magamba fordulok, azt érzem, a világ ellenem van, semmi sem jó, senki sem jó, mindenben csak a rosszat látom, az ágyból sem akarok kikelni, naponta egy százas csomag zsepit elpusztítok, aztán egyszer csak úgy ébredek, hogy fel vagyok pörögve, tettre kész vagyok, úgy érzem, az egész világ az enyém. Aztán kezdődik minden elölről. De... nem, nekem nem lehet ekkora bajom.
Hirtelen azon kapom magam, hogy egy hatalmas embertömeg közepén ácsorgok. Fogalmam sincs, hog keveredtem át Brooklyn-ból Manhattan-be. Ennyi ember nyilvánvalóan csak Manhattan-ben van. Meg ilyen magas épületek. Meg ilyen fényáradat. Meg ilyen rettenetes, gyomorforgató csatornaszag. Mélyet szippantok a bűzös levegőből. Az ég felé emelve arcomat először csak mosolyra húzódnak ajkaim, majd elnevetem magam, amivel néhány érdeklődő és értetlen tekintetet magamra vonzok. Szépen lassan a tömegből kivánszorogva egy kis mellékutcába érek. Megyek, amerre visz a lábam. Igazából, fogalmam sincs, merre vagyok. Mindenfelé dudáló autók, nevetgélő emberek, egy-két hajléktalan a földön. Minden utca ugyanolyannak tűnik, hol kevesebb, hol több élettel. Nagyjából egy órája kóvályoghatok, amikor kezdem megérezni, mennyire hideg is van. A szél feltámad, a csontig hatoló csípős hideg pedig minden porcikámat átjárja. Az első ajtóhoz odalépek, ami szembe jön. A kilincsen pihen már a kezem, amikor elolvasom a bejárat fölött lévő feliratot. Ford’s Fortune. Még nem hallottam a helyről, de nem tudom, mire számítsak, de megteszi. Belépve zömében férfiakat látok, akiket táncosok szórakoztatnak. Néhány kíváncsi szempár rám szegeződik. Ignorálva a tekinteteket utam a bárpulthoz vezet. Amikor végigsiklik szemem a háttérben lévő választékon egyből széles vigyor jelenik meg arcomon. Pont erre van most szükségem. Az üvegek után a pult mögött álló magas, kreolos bőrű férfira irányul a figyelmem. Alsó ajkamat beharapva mérem végig. A pulthoz érve ruhám szoknya részét végigsimítva ülök fel az egyik székre. Lábaimat keresztbe vetve egymáson fordulok a férfi felé.
- A legjobb, legerősebből kérnék duplát – mondom a szemeibe nézve, egy pillanatra sem engedve el tekintetét. – Vagy amit javasolsz. – Kabátomat látványos mozdulattal leveszem magamról felfedve a kivágott felső részt. Arcomon huncot vigyor terül szét.

Nem ez az első alkalom, hogy egy bárban kötök ki. Egyedül. Késő este. Az utóbbi két évben gyakran előfordult már. Gyakrabban, mint kellene. Néhányszor a pohár fenekére néztem. Aztán egyre többször. Aztán ezzel leálltam. Nem azért, mert megvetem az alkoholt. Ellenben a másnap jelentkező fejfájást, hányingert, magatehetetlenséget és azt, hogy a lakás minden pontja folyamatosan helyet változtatott, na azt rettenetesen meguntam. Azt mondják, az ember a saját bőrén tanulja meg a legjobban a dolgokat. Ezt legtöbbször gyerekeknél szokták alkalmazni; hadd essen el, legközelebb már nem lesz olyan izgága; hadd üsse meg magát, legközelebb nem játszik azzal, amivel nem szabad. Olykor viszont a felnőttekre is igaz. Egy felnőttől már azt várnánk el, hogy ért a szép szóból. Elfogadja az ész érveket. Mérlegel és utána cselekszik. De nem, van, amikor mindez elmarad és még a felnőtt ember is a saját feje után megy. Makacsul, értetlenül, hajthatatlanul vágja bele a fejszéjét olyan dologba, amibe nem kéne. Pontosan, mint egy tapasztalatlan gyerek. Esetemben is hasonló volt a helyzet. Nem érdekelt, ki mit mond. Nem érdekelt a sok győzködés, fejmosás, a beszélgetések és a következmények tényszerű felsorolása. Fejjel mentem a falnak. Sokszor. Túl sokszor, mire rájöttem, hogy csak magamnak ártok. Ezzel szemben most mégis itt vagyok, egy teljesen idegen bárban, a városnak egy számomra ismeretlen részében, ismeretlen emberek között, a szemem előtt pedig az ismerős italok állnak szépen sorban a pult mögött. Tisztában vagyok vele, mi lesz a következmény. Hiszen az is ismerős. De egy este én is kirúghatok a hámból, nem? Egyszer én is elengedhetem magam. Én is a pohár fenekére nézhetek. Én is jól érezhetem magam egy kicsit, minden gond, káros gondolat, mérgező érzések és érzelmek nélkül. Egyszer belefér.
A hangulatos kis bárban az utam egyből a pulthoz vezet. Hova máshova? Ha már a sors úgy döntött, hogy ez a helyszín mai utam vége, akkor használjuk ki az alkalmat. Hamar helyet foglalok az egyik magasított széken, és kikérem az italomat. Az első kört. Az italnál jobban talán csak az köt le, hogy a szemeimet legeltethessem a pult mögött álló férfin. Figyelem, ahogy elkészíti az italt. Tekintetemet csak akkor veszem le róla egy pillanatra, amikor elém tolja a pohárt. Egyből megérzem az erős édes illatot, ami majdnem tökéletesen elfedi az alkohol jellegzetes szagát. Közelebb húzom magamhoz a poharat. Szótlanul emelem számhoz az italt, Először csak beledugom a nyelvem, hogy egy kicsit megízlelhessem. Nem csalt a szimatom az édeset illetőleg. Az édes ízen kívül érezhető benne némi citrom. Az első apró korty után lehúzom az egészet, az üres poharat pedig visszarakom a pultra. Az ital erejével csak néhány pillanat múlva szembesülök. Az édes íz miatt az erőssége nem érezhető egyből, csak utólag. Kell néhány másodperc, hogy rendezni tudjam arcvonásaimat, de az az idő, amit a másik pár kiszolgálásával tölt el a férfi, erre pont elég is. Miután visszatér hozzám, karjaimat szorosan mellkasom két oldalán tartva hajolok előre, aminek – valamint a mélyen dekoltált felső résznek – köszönhetően a megjelenésem igencsak kihívónak hat. Kérdése hallatán fejemet lehajtva kuncogok fel. A fejemet csóválva tolom közelebb a poharat hozzá jelezve, hogy jöhet a következő kör. Hogy hányan tették fel az utóbbi időben ezt a kérdést, te jó ég. Meg sem tudom számolni. Mindenki csak sajnál, részvétet nyilvánít és bíztat a továbblépésre.
- Már nem – emelem tekintetem a férfira, és ismét végigmérem egy féloldalas mosoly kíséretében. Igazából... tényleg kicsit jobban érzem már magam. Nem tudom, hogy az italtól, vagy a látványtól... Vagy esetleg mindkettőtől, de úgy érzem, régi szokásomat néha fel kéne elevenítenem és gyakrabban be kéne térnem ilyen helyekre.
- Mivel mérgezem magam ma este, ha szabad kérdeznem? – teszem fel a kérdést félrebiccentett fejjel. Az újonnan teletöltött poharat a számhoz emelve kortyolok bele a szeszes italba. Most nem húzom le azonnal az egészet, mert már tisztában vagyok az erejével. Legalábbis azt hiszem. Nem tíz perc alatt szeretném kiütni magam, ha egy mód van rá. Inkább lassan fokoznám a hangulatot.

A New York-i éjszaka mindig is sokkal többet, több meglepetést, több izgalmat, több kalandot tartogatott, mint egy átlagos, unalmas, szürke, monoton és minden este ugyanolyan New London-i. New York nagy város, hatalmas. Percről percre változik, változnak az emberek. Itt nincs esély arra, hogy mindenki is merjen mindenkit. Itt mindig minden új, mindig minden más, színesebb, izgalmasabb. Hiába egy koszs, büdös metropolisz, mégis annyi izgalmat tud nyújtani minden egyes alkalommal. Itt sosem lehet azt mondani a dolgokra, hogy minden a megszokott. Sosem. Ezt imádom New York-ban. Itt bemehetek kétszer ugyanarra a helyre idegenként, sőt, akár többször is. New London-ban erre nem volt lehetőségem. Ott az emberek ismerték egymást. Kisváros lévén ha már kétszer találkoztam valakivel, akkor már ismerősnek számítottunk. Örülök, hogy New York-ban ez másként van. Itt csak egy vagyok a sok millióból, egy arc a rengetegből. Itt az lehetek, aki akarok, nem kell azon aggódnom, hogy találkozom valakivel, aki legközelebb elvárásokkal fordul felém. Itt minden annyira más. Sokkal jobb.
Ha New Londonban szórakozni akartam, nem nagyon volt rá lehetőség egy-két kicsi, barátságos, megszokott, családias és minden alkalommal ugyanolyan bárt leszámítva. New York viszont van akkora, hogy akárhányszor ki akarok rúgni a hámból, sosem találkozom ugyanazokkal az arcokkal. Most is egy teljesen idegen férfival szemben ücsörgök egy teljesen idegen bárban. Hozzátartozhat ehhez persze az is, hogy évek óta nem jártam a városban.
Először a második kérdésemre kapok választ. Nem árulja el a titkát, gondolhattam volna.
- Meg az érzés – egészítem ki egy kis személyes hozzászólással. Még kicsiként, amikor anyukám főzött, az összehasonlíthatatlan eredményt nem a hozzávalók különlegességével magyarázta, hanem azzal a bizonyos „érzéssel”, amit néhány éves kis porontyként még nem nagyon értettem, viszont ma már talán én is így magyaráznám... ha lenne kinek.
- Hát... – kezdek bele, egyik kezemmel pedig megtámasztom az államat a pulton. – Ki tudja? Fiatal még az este, ráadásul néhány pohár még ebből... vagy bármiből könnyen lebontja az erkölcsből felépített falamat – válaszolom jelentőségteljesen végigmérve a pult túloldalán ácsorgó férfit. Azt már nem teszem hozzá, hogy vannak időszakaim, amikor az a bizonyos fal amúgy sem túl magas, vagy éppen nincs is, csak odaképzelem. Máskor viszont úgy bújok meg mögé, mint teknős a páncéljába.
- Ismerem Brooklynt – mosolyodom el. – Bár, talán igazad van – bólogatok gondolkodó arcot vágva. – Úgy tűnik, szükségem lesz egy kísérőre hazafelé – sóhajtok színpadiasan és körbenézek a bárban, tekintetemet végigsiklatom a bent ülő férfiak nagy részén. – Sajnos én nem látok olyat, aki alkalmas lenne erre a feladatra... a vendégek közül – csóválom meg a fejem, a befejezésnél pedig tekintetem ismét a velem szemben lévő férfira irányul.
A kérdésre nem válaszolok azonnal, alaposan végigjáratom szemeimet a falnál lévő italos üvegeken.
- Bármit, ami erkölcs-, agysejt- és májromboló – vonom meg végül a vállamat. – Rád bízom. Az előbb sem csalódtam – vigyorgok a férfira. Amíg elkészíti az italt, ismét körbenézek, viszont most nem csak a vendégeket fürkészem, hanem az egész helyet.
- Nem olyan rég óta lehet itt ez a bár, ugye? Még nem láttam és nem hallottam róla – érdeklődöm a hely felől.
- Egyébként Millie – nyújtom oda jobbomat a férfinak abban a reményben, hogy ő is elárulja a nevét.