Nem lepett meg, hogy az első dolog, ami a lakásba lépve megcsapta az orromat, a húgy és az alkohol szagának keveréke. A ruhák és a szemét összevissza dobálva, az egész hely olyan volt, mintha egy atombombát dobtak volna le rá. Az igazság viszont ennél is rosszabb volt. Apámat dobták le ide.
Fintorogva vájtam magamnak utat a lábammal a szeméthalmazok között, a nappaliba furakodva, ahol az apám mozdulatlanul feküdt a kanapén. Deréktól felfelé a földre lógott le, a kanapé végén pedig egy félredobott fecskendő hevert árván. Fingom sincs, hogy honnan szerezhet folyton anyagot, mikor csóróbb, mint Vak Donald, aki egy híd alatt csövezik. A haverjai már túladagolták magukat, vagy meggyűlölték. Szinte mindenkinek tartozott valamivel. Átléptem egy koszos ruhahalmazon, majd leguggolva a földre apám nyaki verőerére tettem az ujjam. – Picsába – még élt. Gyenge volt ugyan a pulzusa, de ez nem meglepő. Az inkább, hogy még volt neki.
A nappali sarkában lévő ”szemetesben” ahová apám minden levelet és számlát dobott, megtaláltam, amit kerestem. A suli mellett a kórház is ideküldi a szarjait, nagyjából csak emiatt járok haza. Apám általában tűzelőanyagnak használ mindent, ami papír, mikor kikapcsolják a fűtést, mert cseszik fizetni a számlákat. Már éppen távoznék is, mikor a konyhaasztal mellett ellépve a rengeteg üres üveg között kiszúrok egy papírcetlit. Rajta egy névvel és telefonszámmal, amiből csak az előbbi volt ismerős.

- Szia, itt Gabe. Healy – kivettem a számból a bagót, míg a telefonba beszéltem, hogy érthető legyek. Nincs már nálam több apró, szóval egy dobásom van. Rohadt nyilvános telefonok. A sajátom meg le van merülve. – Alig van apróm, szóval inkább találkozzunk. Holnap reggel Donny reggelizőjében – nem az az ötcsillagos kiszolgálás, de kedvezményt kapok, mert Donny tőlem veszi a füvet a nagyanyjának a mit tudom én mijére. Nem is akarom tudni inkább. – Sarokasztal a hátsó bejáratnál. Tízig ott vagyok – még mondtam volna valamit, de megszólalt a központi hang, hogy dobjak még be aprót, úgyhogy elköszöntem és letettem.

Egy egész boxot sajátítottam ki a sarokban, de senki nem szólt érte. Egyrészt, mert sosincs itt telt ház, másrészt pedig azért, mert mindenkinek meg volt a maga helye. Ez itt az enyém. Anyám régen mindig ide hozott, még egy születésnapomat is itt tartottuk, amire már nem is emlékszem. Csak az ótvar ízű tortára.
Az előttem lévő jegyzetfüzetbe irkáltam egy tányér gofri társaságában, amihez alig értem még hozzá. Egy ideig simán fejben is megtudtam jegyezni a dolgokat. Amíg ismerősöknek, haveroknak adtam cuccokat, nem volt gond. Most már viszont akadnak olyan vevők, akiket nem ismerek, úgyhogy kénytelen voltam vezetni az üzletet. Jó voltam benne. Rasheed tanított be, kellett neki egy fiatal kissrác, akiről nem rí le két kilométerről, hogy terít. Tizenegy lehettem. Viszont hamar véget ért. Apám megtalálta a cuccot, és a haverjaival el is tüntette, ami miatt Rasheed a szart is kiverte belőle, belőlem meg a disznóra hízott kölyke.
Az asztal fölé kúszok árnyékot észlelve felpillantottam és először fel se ismertem. Mikor láthattam utoljára? Tíz éve? Talán nincs annyi, de még kisgyerek voltam. Nem, mintha ez olyan meglepő lenne. Nem vagyunk valami közeli rokonok, úgyhogy igazából nem is kötelességünk gyakran összefutni. A legközelebbi rokonok már halottak, a távolabbiak pedig vagy minket szarnak le, vagy mi őket. – Hé – mosolyogtam rá köszönésképp és mutattam, hogy dobja le magát a boxba. Még néhány utolsó dolgot felírtam, majd a jegyzettömböt összecsuktam és félretoltam. – Láttam a cetlit, amit hagytál. Azt hittem valami japán cégnél melózól, és a kínaiak rakétarendszerét próbálod feltörni – magamhoz vettem egy gofrit és felé toltam a tányért, hogy vehessen belőle, ha akar. Azt hiszem, hogy valami számítógépes akármit tanult egy menő egyetemen. – Szóval, mi ez, valami családi látogatás? Ha nyaralni jöttél, csak az időd vesztegeted, menj inkább Vegas-ba, sokkal bulibb – már amit hallottam róla. New York-on kívül sem jártam még soha, Vegas-t is csak képekről ismerem és történetekből, amikből kitudja mennyi igaz. – Vagy onnan jössz? – kérdeztem, kicsit jobban szemügyre véve őt. Elég nyúzottnak tűnik. A nagymenő egyetemen végzettek pont ellenkezően néznek ki, nem?

Azért jöttem vissza New Yorkba, mert New Londonban egyszerűen minden rossz volt. Meg persze fedél sem volt a fejem fölött, de ez már csak mellékes. Nem, igazából nem mellékes, ez volt a fő indok, de mindegy. Azt reméltem, itt egy kicsit minden jobb lesz. Nem teljesen ismeretlen helyre jöttem, itt éltem le életem nagy részét, szóval nem tartottam a környezetváltozástól. Egyedül attól tartottam kicsit, Nora hogy fog reagálni az érkezésemre. Meglepően jól fogadta – fogadott –, szóval egy rossz szavam sem lehet. Az egyetlen dolog, amit felróhatok neki, hogy elküldött valamilyen agymosós csoportterápiára. Az nem volt jó. Rajtam kívül más defektes emberekkel kellett beszélnem a saját defektes életem szarságairól. Persze, nem beszéltem, viszont annál többet voltam csöndben. Aztán fogtam magam és kimentem. Elegem lett. Számon kérhetném, hogy ugyan miért csinálta ezt, ugyan mi szükség volt rá, de mégis milyen alapon tenném ezt, amikor ő volt jóformán az egyetlen, aki nem fordult el tőlem? Jó kis összetartó család vagyunk. Egy másik világban, talán egy párhuzamos univerzumban igen. De itt nem. Rájuk lenne a legnagyobb szükségem, erre mégis ők azok, akik a leginkább elfordulnak tőlem. Én is hibás vagyok benne, hiszen kettőn áll a vásár, de akkor is… Nem éreztem fairnak sem azt, amit anyám csinált, sem azt, amit apám. Nem én tehettem arról a helyzetről, amibe kerültem. Nora nem fordult el egyedül, ezért nem állhatok le hisztizni vele.
Jobb ötlet és munka hiányában – annál több szabadidő birtokában – valamilyen megmagyarázhatatlan, számomra is furcsa és érthetetlen indoknál vezérelve kerestem fel Gabrielt, a kedvenc – egyetlen – másodunokaöcsémet, akit évek óta nem láttam. Kérdéses, hogy emlékszik-e még rám. Talán igen, talán nem. Egy rokonát azért csak nem felejti el az ember, bármilyen rég is találkoztak. Vagy ez mégis lehetséges lenne? Kíváncsi vagyok, hogy én meg fogom-e ismerni. A szemeim előtt egy szemtelen kis kölyök képe lebeg, akinek a fenekén még szinte rajta a tojáshéj. Már biztos egészen megváltozott. Felnőtt. Vagy legalábbis felnőttebb lett. Van egyáltalán ilyen szó, hogy felnőttebb? Na mindegy, nem érdekes.
A régi lakcímük aktualitásában reménykedve tűztem ki célul a kis bronxi lakást. Régebben sem jártam itt sokat, sosem voltunk annyira közeli kapcsolatban, mint például Norával, de nagyjából azért még sejtettem, merre laknak. Halovány emlékeimen kívül még segítségemre volt a lépcsőházból pont kifelé igyekvő idős házaspár. Be tudtak tájolni, így nem kóvályogtam az emeletek között. Lift híján a lépcsőn felbaktattam a lakáshoz, ahol idegesen bekopogtattam az ajtón. Lelkesedésemet kicsit letörte az ellenséges modor, amivel a szinte teljesen felismerhetetlen férfi nyitott ajtót. Ha nem tudtam volna, hogy nagy valószínűséggel Gabriel apjával találtam szemben magam. Bűzlött az alkoholtól és a drogoktól. Tehát nem én vagyok az egyetlen a családban, aki elindult azon a bizonyos lejtőn. Elbaszott egy família vagyunk, az már biztos. Először meg sem ismert, bizonygatnom kellett neki, hogy valóban családtag vagyok, rokonok vagyunk, de végül csak legyintett és visszasétált. Kétlem, hogy elhitte volna, inkább csak nem akarta tovább hallgatni a magyarázkodásomat. Mivel nyitva hagyta az ajtót, beengedtem magam. A lakásban a bűzön kívül a kosz és az elhanyagoltság volt, ami megütött, mint a guta. Hogy lehet ilyen környezetben élni? Ennyire mélyre még én sem süllyedtem. Mivel nem találtam Gabrielt, az egyik asztalról felkaptam egy cetlit, amire felfirkantottam a nevem és a telefonszámom. Felesleges lett volna megkérnem az apját, hogy adjon át neki bármilyen üzenetet, úgyhogy csak annyit hagytam meg, hogy a cetlit adja oda a fiának. Szerintem nem jutott el az agysejtjei határáig sem az információ. Nyugtalanul hagytam el azt a nyomorúságos lyukat, de reménykedtem, hogy Gabriel telefonálni fog. Csodák csodájára megcsörrent a telefonom - ami tényleg csoda, mert nem szokott senki sem hívni, bár ebbe nagyon gáz belegondolni -, de nem egy mobilszámot jelzett ki. Meglepődve vettem föl, de Gabe szólalt meg a vonal másik végén. A rövid beszélgetésünk alatt nem is volt nagyon időm megszólalni, csak tudatosítottam magamban a találkánk helyszínét. Nem vagyok tősgyökeres bronxi, szóval este még utána kellett néznem, merre is van pontosan ez a Donny reggelizője, de a technika kisegített ebben is.

Idegesen közelítek a kitáblázott reggeliző felé, ahol Gabe várhat már rám. Nem tudom, mire számítsak. Örülni fog? Ellenséges lesz? A nyakamba ugrik, vagy tartja a három lépés távolságot? Inkább utóbbira szavaznék, de azért bízom némi pozitív reakcióban is. A telefonban tegnap nem tudtam semmit sem leszűrni a hangjából, úgyhogy az a nagyjából két mondatos beszélgetés hagyott némi kételyt maga után. Ezt leszámítva egészséges idegességgel lépek be a nem kimondottan elit üzletbe. Néhányan lézengenek csak itt, a pár ismeretlen alakon kívül pedig egy hátsó boxban megpillantom feltehetőleg Gabrielt, aki úgy néz ki, mintha nagyon szorgosan olvasna vagy írna valamit. Talán tanul és itt csinálja a háziját? Érdekes helyszínválasztás. Szélesen mosolyogva lépek oda az asztalhoz, kicsit lelkesebb reakcióra számítva, mint amit kapok.
- Szia - köszöntöm nagy boldogan a fiút. Egészen megváltozott az utolsó találkozásunk óta. Határozottan megnőtt és kikupálódott. Már nem az a kis taknyos, aki volt. Illetve de, valószínűleg az, csak már nagyobb testben. Ahogy leülök, lerakom magam mellé a táskámat, pillantásom a kis jegyzettömbre siklik. Kétlem, hogy ez házi feladat lenne, de nem támadom le egyből ilyenekkel. - Hát, mint látod, nem igazán - nevetek fel a megjegyzését követően. Kicsiként én is hasonlóan képzeltem el a hackerek munkáját, de azóta elég alaposan fel lettem világosítva a valóságról. - Olyasmi, azzal a különbséggel, hogy ez nem villámlátogatás. Visszaköltöztem - közlöm vele egyszerűen a tényeket. Ezen nincs mit köntörfalazni, nem kell szép körítéssel tálalni. - Vegas tényleg nem lenne rossz - bólintok elmélázva ezen az ötletén. - Ha egyszer annyi pénzem lesz, hogy a csapból is az fog folyni, akkor tuti elmegyek egyszer. Aztán ki tudja; vagy még gazdagabbkan, vagy pénz nélkül jövök onnan haza. - Veszek egy gofrit a korábban elém tolt tányérról. Korog a gyomrom, szóval ez most életmentő, viszont az íze pocsék. - Ezt fűrészporral csinálják? - kérdezem az első falatot lenyelvén. Ez nem jelenti azt, hogy nem eszem meg, de a véleményemen még az éhség sem változtat.
- Hány éve is? Majdnem tíz? - terelem el a témát egy kicsit más irányba. - Jól megnőttél azóta - kuncogok fel hátradőlve. - Mi a helyzet veled? Veletek? Apád nem volt tegnap túl jó állapotban, amikor a lakásotokon jártam.

Az első gondolatom nem az volt, hogy telefonálok. Miért tettem volna? Vagy tíz éve nem is láttam, nem hallottam róla. Tíz éve se éltem sokkal jobban, mint most, csak anyám akkor még többé-kevésbé magánál volt, az apám pedig dolgozott. Nem vagyunk közeli rokonok. Sose volt itt, mikor kellett volna valaki. Megoldottam, egyedül. Nem haragudtam rá, elvégre, miért kellett volna segítenie? Meg volt a maga baja, a közelebbi család. Mindenki foglalkozzon a saját bajával, igaz?  Nem panaszkodom, nem szoktam. Mindenkinek abból kell főzni, amit kapott. Én rábasztam, de csak néhány olyan embert rühellek zsigerből, aki szerencsés volt. Nem az összeset, csak néhányat.
Végül azonban mégis beütöttem a számokat a nyilvános telefonba. Kíváncsiság, azt hiszem. Na meg, lehet, hogy jól kitömte magát, mióta nem láttam, akkor pedig megpróbálhatom megsajnáltatni magamat, hogy megszánjon pár száz dollárral. Találkozott az apámmal, talán még csak sajnáltatni se kéne magamat. Olykor hazajárok, figyelve arra, hogy apám ki legyen ütve, és a pénzét keresem. Nem túl sok, de ahhoz eléggé, hogy eligya. Valamennyi jár nekem abból. A probléma csak az, hogy folyton máshova rejti, miután megtalálom. Egy drogos pedig elég undorító dolgokra képes, hogy megtartsa a pénzét, ami a következő adaghoz segítheti.
Gyorsan mértem őt végig, míg letette magát. A pénzt már elfelejthetem, meglepne, ha dollárokkal teli kádban úszna. Szívás, de egyébként is plátói képzelgés volt. Egy Healy-nek ekkora szerencséje nincs. Mi a „szarból is várat kell építsünk” sorskártyát húztuk.
-Tuti játékrakétáik vannak. Tíz éves kis kínaiak műanyagból építik fél dolláros órabérrel – vontam meg a vállam mosolyogva. Ez nem rasszizmus. A kínaiak ilyenek és kész. – Van egy kínai arc a sulimban, a családja az alagsorba készít mindenféle hamisított bizsut, amit rásóznak a gazdag, hozzá nem értő fehérekre – meséltem, miközben haraptam egyet a gofriból. Nem véletlen, hogy nincs itt sosem teltház. De legalább olcsó és életben tart. Ez is valami. – Vissza? – kérdeztem kissé meglepve. Ki akarna ide visszajönni, miután elment? – Innen menekülnek az emberek. Na és hol laksz? – pillantottam rá kíváncsian. Sosem árt fejben tartani az ilyen infókat, ha egyszer sürgősen kéne egy fedél. Most épp egy társasház alagsorában csövezek, lezsíroztam a gondnokkal, hogy megtűrjön, cserébe hétvégén rendben tartom helyette a helyet, úgyhogy eljárhat pecázni.
-Vegyél Facebook részvényeket inkább – adtam ötletet mosolyogva. Nem, mintha tudnám, hogyan is működik a piaci világ. Én az üzlet egy kicsit más oldalához vagyok hozzászokva. – Lehet. Családi recept – vigyorogtam rá. Hát igen, nem jól lakni járnak ide az emberek. – Olcsó, és kedvezményt kapok, Donny-val van egy megállapodásunk. Kérsz? – nyújtottam felé egy már félig üres cigarettás dobozt, miközben én rágyújtottam. – Remélem nem zavar – jegyeztem meg félrefújva a füstöt, ha mégse dohányozna. Több marad nekem.
-Nagyjából – nem számoltam. Egy idő után senki se számolja. – A gofri miatt van – böktem mosolyogva a cigaretta végével a tányér felé. – Jól nézel ki te is. Hoztál haza valami pasit is? – vagy csajt. Nem én leszek az, aki elkezd majd ítélkezni. De ha lenne valakije, nem ide, hanem mondjuk a Bahamákra kéne költözniük. – Ha magánál volt, akkor még jó állapotban volt – horkantam fel a tányér szélére hamuzva. – A bátyám még ül, anyám elutazott, apám pedig … ő egy gyökér. Képtelen a halálba inni magát, kéne róla valami dokumentumfilmet csinálni – vagy beadni egy kórházba, hogy kísérletezhessenek rajta. Anyámról hazudok neki, de nincs kedvem belemenni a témába. Úgysem fogják már onnan sose kiengedni. – Én megvagyok. Elköltöztem, suliba járok, dolgozom - foglaltam össze röviden, pár mondatban a mindennapjaimat. – Kész amerikai álom. Veszek az eBay-en néhány kínai gyerekmunkást és vállalkozást indítok – vázoltam fel ironikusan az elképzelt jövőmet. Amíg vannak kínaiak, van jövő is.
- Mondanám, hogy ugorj át vacsorára, de kétlem, hogy heroinon kívül bármi más van a konyhában. Abból meg apám miatt egyébként se kapnál – vontam meg a vállam mosolyogva. Micsoda szívás, mi? – Szóval, most, hogy visszatértél, körbejárod a rokonságot? Közel újra a családhoz, meg ilyesmi? – pillantottam kíváncsian rá, miközben vettem egy újabb gofrit. Én már hozzászoktam az ízéhez. Szóval Millie most újra összehozná a családot, ezek szerint. Igaz, én nem tartozom épp a közeli családhoz, de gondolom elég sokáig volt távol, hogy ez már ne számítson. Ha valaki nincs hozzászokva a magányhoz, könnyen érzi egyedül magát. Ha pedig valaki beleszületik, kiismeri magát benne.

Furcsa újra látni őt. Amikor Norával találkoztam újra, annyi meg annyi emlék tört fel belőlem. Amikor kicsik voltunk és együtt játszottunk, amikor kamaszkorunkban én tanácsot kértem tőle valamilyen ügyben, amikor szükségem volt valakikor, akire támaszkodhatok, ő volt ott. Mintha a nővérem lett volna. Gabe teljesen más. Rokon, család, de igazából egy homályos folt. Sosem álltunk túl közel egymáshoz. Nem beszéltük meg ügyes-bajos dolgainkat. Talán a körkülönbség is közrejátszik… talán a körülmények is közrejátszottak. Nem jut eszembe annyi minden, mint amikor az állomáson évek után először találkoztam újra Norával. Csupán egy-két kényszerű családi összejövetel, ahol azt várták volna el a szülők, hogy a gyerekek majd jól eljátszogatnak egymással, de persze nem így történt. Néhány családi vacsora, egy-két sütögetés, semmi több. Ott sem használtuk egymást lelki szemetesládának, nem kerestük különösebben egymás társaságát. Amióta visszajöttem, azóta viszont szükségét érzem, hogy ismerős arcokkal vegyem körül magam. New Londonban mindenki ismer mindenkit jóformán. Megszoktam, hogy minden sarkon köszönnek egymásnak az emberek, hozzászoktam a közvetlenséghez. A nagy város hidegsége, ridegsége, az emberek egymás iránti szenvtelensége furcsa. Hiába zárkózom be, hiába nem keresem más emberek társaságát… Ez mégis más, mint egy ismerős közösségben elszigetelődni. Itt majd’ tízmillió ember él. Elveszettnek érzem magam az utcán, ahogy sétálok. Egyszerűen csak szükségem van az ismerős arcokra. Gabe egy a néhány közül.
A kínaiakról alkotott véleménye elég érdekes. Nem tudom sem megcáfolni, sem alátámasztani.
- Sajnos ilyen államtitkokat nem adnak ki egyszerű halandok számára – magyarázom tettetett komolysággal, de nem bírom sokáig, így mire a mondat végére érek, el is nevetem magam. – Valószínűleg nem ő az egyetlen – jegyzem meg zárójelesen a sulijában tanuló srácról. Az egyetlen, akiről tudja maximum. A hamisítók nem fogják kiteregetni mások előtt a kis titkaikat. Jó pénzük van ebben az üzletben, nem fogják kockára tenni a bevételüket. El kell ismerni, ma már nagyon szép hamisítványokat csinálnak, de azért egy-két dologról meg lehetne különböztetni őket simán az eredetiktől. Aki mégis megveszi az utángyártott replikát, az így járt. Meg is érdemli, ha átverés áldozata lesz.
- Vissza – bólintok halál lazán, mintha amúgy ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem értem, miért lepte meg ennyire a válaszom. Az emberek jönnek-mennek, New York-ba meg egész sokan költöznek egy jobb élet reményében, feltéve, ha nem veszett el az összes reményük az emberekben. Nem igazán értek vele egyet, bár az ő helyzetében talán én is menekülni akarnék innen. Az apját elnézve nincs sok dolog, ami miatt ragaszkodhatna az ittléthez. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csak ebből a városrészből elég lenne kiszabadulnia. Manhattan sajnos nem az átlagos ember pénztárcájának való, de Brooklyn és Queens kifejezetten barátságos környék. - Brooklyn-ban. És ha hiszed, ha nem, semmi olyan nincs ott, ami miatt menekülnék. – Szerencsém van, hogy Nora felajánlotta az üresen álló lakását. Nemcsak méltányos feltételekkel engedett oda, de egy alapvetően szép és rendezett lakás, ahova tényleg felüdülés volt beköltözni. A régi lakásomhoz képest maga a paradicsom. És a tudat, hogy nem az enyém egy kis kényszert ad, hogy rendben tartsam. Nem engedhetem el úgy magam, mint néhány hónappal ezelőtt. Akármennyire is nehezemre esik néha, ez is segít egy kicsit a gondolataim elterelésébe. Nem fulladok bele az önsajnálatba, nem fekszem egész nap az ágyban, szóval már ezért is megérte.
- Az nem vonz – húzom el a számat. A részvények vásárlása számomra mindig is idegen volt. Mi olyan jó benne? Megveszek valamit, ami nem is az enyém fizikálisan, nem tudom megfogdosni, aztán egy idő múlva pedig túladok rajta jobb áron. Értem, értem, haszonszerzés céljából nem rossz üzlet, ha az ember érzékkel és ügyesen csinálja, de… valahogy nem tudom magamról elképzelni, hogy valaha részvényeket vásároljak. A részvényekkel ellentétben a gofri nagyon is vonzó, az íze viszont pocsék.
- Miféle megállapodás? – kérdezem, miután lenyelem a borzasztóan száraz falatot. Amikor felém nyújtja a cigit, csak felemelem a kezem. Egy ideje letettem már, nem áll szándékomban visszaszokni. – Nem, csak nyugodtan. – Már egészen megszoktam, hogy körülöttem dohányoznak. Olyankor elég nagy a kísértés, hogy kérjek egy slukkot, de általában meg tudom állni, úgyhogy most sem lehet belőle gond.
- Dehogy – vágom rá szinte azonnal a kérdésére. Valószínűleg nem tud Brian-ről. Hogy is tudhatna róla? Maximum arról lehet fogalma, hogy férjnél voltam, mivel még nem vettem vissza a lánykori nevemet. Arról aztán végképp nem tudhat semmit, hogy mi történt azon a bizonyos estén, amikor Brian elment. Széles mosollyal igyekszem fenntartani a látszatot, hogy minden rendben. Egy ideje egészen keveset keserget a két éve történteken. A környezetváltozás, a terápia sokat segítenek. Na meg Nora. Szerencsére a téma gyorsan elterelődik rólam, így nem kell sokáig a látszat fenntartásán görcsölnöm. A hallottak alapján egészen könnyen megállapítható, hogy nem csak az én életem állt a feje tetejére.
- Elköltöztél? – nézek rá meglepetten. Annyira nem kéne csodálkoznom, ha bevillan az apja képe a fejembe, de nem túl fiatal ahhoz, hogy teljesen egyedül lakjon? – Hova? És mit dolgozol? – érdeklődöm tovább. Ha elköltözött, akkor valahogy el kell látnia magát is, amihez pénzre van szüksége, amihez egy jól fizető munkára van szüksége. Ezek egymásból következnek, de egy tizenéves kamaszt nem tudok elképzelni olyan pozícióban, ami ezt lehetővé tenné.
- Nem, semmi ilyen célom nincs – csóválom meg a fejem. A realitás talaján kell maradnom. A mi családunkat semmi sem fogja már összehozni. Bármelyik ágban gondolkodom, mindenhol tele vagyunk defektes emberekkel, elbaszott kapcsolatokkal, lecsúszott szülőkkel, gyerekekkel. Talán Nora az egyetlen, akinek úgy igazán bejött az élet mostanra, de előtte neki sem volt minden fenékig tejfel. – Viszont, ha gondolod, akkor átugorhatnál valamikor egy kávéra vagy egy vacsira. Vagy egy normális gofrira – ajánlom fel neki a lehetőséget. Igazság szerint még nem is volt vendégem, amióta Nora adaadta a lakást. Nem is biztos, hogy jó házigazda lennék. Sütni, főzni szeretek, de általában csak magamra szoktam. Én megeszem a saját főztömet, mivel nem nagyon van más választásom. Más lehet, hogy egy hétig beteg lenne tőle, nem tudom…

- Szerezhetek neked párat, ha gondolod. Ha nem hordod, akkor eladhatod – ajánlottam fel egy vállrántással. Nem mondom, hogy világi spanok vagyunk Wu-val, de olykor azért üzletelünk, így van pár pontom, amit beválthatok. Egész minőségi utánzatokat gyártanak, amiket egy hozzáértőnél nem, de egy hülyébb zacisnál lazán el lehet sózni.
- Brooklyn mégsem Bronx – értettem vele egyet. Mi Bronx egyik szarabb környékén lakunk, bár igazából már csak az apám dekkol ott. Kész csoda, hogy még nem nyírta egyik közeli banda sem, akiknek keresztbe tett. Egyszer betörtek hozzánk, hogy elvigyék az értékesebb cuccainkat, de inkább elhúztak, mintsem ebolát kapjanak belépve a lakásba. Úgy tűnik ez apám biztonsági rendszere. Organikus, büdös, mint a szar, ezt biztos kajálnák a természetvédők – Na és valami puccosabb környéken laksz, vagy olyan középosztály feelingje van? – kíváncsiskodtam. Nem direktbe a tárcájában akarok kotorászni. A lakását mégsem adhatom el, nem? De azért az ilyet jó tudni és megjegyezni, ha szarabb napok következnének. Általában boldogulok magam, nem igazán szeretek szívességet kérni, mert meg van a dolognak az a szépséghibája, hogy utána nekem is adnom kell valamit. Kegyeltnek lenni pedig fasza, adósnak viszont már nem éppen.
- Pedig állítólag nagy biznisz – vagy gyakorlatilag is, nem értek hozzá. – Ha pedig eléggé megszedted magad vele, csinálhatsz, amit akarsz, senki le se szarja. Egy elég gazdag ember még ki is nyírhatna csak úgy poénból valakit, nem lenne vele semmi. Tuti van valami gazdagok éhező viadalja, vagy ilyesmi, tudod – magyaráztam neki evés közben. Olyan ez, mint a vadászat. Kétféle ember vadászik. Az egyik típusnak ez amolyan családi hagyaték, erre tanították. A másik pedig az unatkozó gazdag ember, aki szeretne valami újat kipróbálni, amit nem kaphat csak úgy meg. Lövöldözni elvileg csak úgy nem lehet, de mivel ez Amerika, itt kicsit máshogy működnek a dolgok.
- A nagyijának valami … izéje – rántottam meg a vállam. Nem akarom tudni, hogy az öregeknek hányféle baja van, és mennyiféleképp tudnak meghalni. Majd kitapasztalom inkább. – És szeret füvezni, de az orvosok nem adnak neki. Tőlem veszi Donny a nagyijának, de ha engem kérdezel, tuti egy részét ő szívja el. Jó cucc – bólogattok elégedetten, félre fújva a füstöt, hogy mégse azt kelljen belélegeznie. – Kis tételekben, megszokott vevőkörnek terítek. Így senkit se érdekel. A zsaruk békén hagynak, a bandák pedig keményebb cuccokban utaznak, szóval … betömöm a piaci rést – mosolyodtam el. Azt hiszem így mondják. Igaz, Wallace unokaöccse az a haverom, aki termeszti, szóval kvázi a bandája leányvállalataként működünk, de ezt inkább nem hangoztatom. – Ha kell buliba, vagy valami, kapsz kedvezményt – vigyorogtam. Lehet, hogy nem kellett volna neki ezt elmondanom, de csak nem fog feljelenteni, nem? Egyébként is, a légynek se ártok, szóval a zsaruk lehet nem is foglalkoznának velem. Én csak segítek végzősöknek vizsgák előtt ellazulni, bulikat feldobni, öregek fájdalmát enyhítem, akikkel kicseszett az egészségügy. Lényegében egy hős vagyok.
- Oh, tényleg – csaptam a homlokomra. – Van férjed, nem? Hogy is hívják? Arnold? Nem, az valami .. Jeremy? Brian, az Brian! – találtam ki végül, és mosolyogva dőltem hátra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy emlékeznék a faszi arcára. De hát, nem is nekem kell emlékezni rá, hanem Millie-nek, nem? Elvégre, az ő férje, ő ismerje meg, ne én.
- Ja, mondhatni – bólintottam, a cigarettába szívva. Óvatos vagyok ezzel a témával. Egy túlbuzgó felnőtt elég, hogy a gyámügyet rám hívják, vagy a rendőrséget. Vagy mindkettőt. – Hol ide, hol oda. Sehol nem maradok sokáig. Tudod, hogy van ez, New York tele van fura alakokkal – mosolyogtam rá, váll vonva. Nem hinném, hogy tudnia kéne arról, hogy beszoktam törni ide-oda, vagy azt, hogy elkötök egy kocsit és ott héderezem, ha lakást nem sikerül találni. – Vállalkozom. Megszerzek ezt-azt, ha valakinek kell és fizet érte. Semmi nagy cucc. Főleg fű, ilyen-olyan gyógyszerek, megoldókulcsok, hamisított igazolás, ilyesmik – magyaráztam, miközben füstöltem, mint a gőzmozdony. – Melózhatnék építkezésen, meg ilyesmi, éhbérért, de kapják be. Többször annyit keresek így, és jól megy – más kérdés, hogy ennek egy része megy Wallace-hoz és az unokatesójához, amihez meg nincs közük, annak egy részét be kell fektetnem, hogy menjen a szekér, így azért nem olyan sok marad nekem, de arra elég, hogy életben maradjak.
- Jobb is így, a család felesleges feszkó – húztam el a szám. Nekem mindig is az volt. Gondolkodtam már azon, hogy megjátszom apám halálát, hátha, mint árván maradt gyerek majd megdobnak egy kis pénzzel a kamutemetésen, de senki nem jönne el, akkora egy szardarab az apám. Nem tudom őket hibáztatni, én is csak pénzért mennék a temetésére. – Persze, királyul hangzik – bólogattam. Végre rendes kaja? Még szép! – De csak, ha nem zavarok – teszem hozzá, hogy illedelmesebbnek tűnjek, pedig valójában nem igazán zavarna, ha zavarnék.

- Ó... – pillantok rá elkerekedett szemekkel a meglepő ajánlat hallatán. – Ez igazán nagylelkű, de sajnos vissza kell utasítanom – tiltakozom kezemet magam elé emelve, számat pedig elhúzva. Nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot még ma hallani fogom, talán ezért is hökkentett meg ennyire. Vagy talán azért, mert igazából nem is ismerem Gabe-et. Hiába család, nem vagyunk legközelebbi rokonok, egy-két kötelező pofaviziten kívül pedig nem lógtunk sosem folyamatosan egymás nyakán. Ez talán a kettőnk között lévő korkülönbségre is ráfogható, illetve arra is, hogy egyszerűen nem igényeltük egymás társaságát. A családomnak mindig is a közeli rokonaimat éreztem, viszont, amióta nagyjából mindenki hátat fordított nekem – Norát leszámítva –, azóta azt érzem, minden lehetséges kapcsolati szállal kezdenem kell valamit. Brian halála után évekig nem zavart, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Amióta visszajöttem, azóta valahogy mégis. Eleinte annyira nem, hiszen ahhoz szoktam hozzá. Most meg már... mégis.
- Igen, ezt tapasztaltam – sóhajtok egyetértően. Brooklyn sem egy Manhattan, de Bronx egy-két része tényleg elég elszomorító. Gabriel lakásán – vagy az apja lakásán, ez lényegtelen – járva pedig ezt a saját szememmel is láthattam. A környék sem volt túl barátságos, az épületek alja nem volt tele hívogató kirakatokkal, a lakások pedig valószínűleg hasonlóak a Healy rezidenciához. Brooklyn ahhoz képest a mennyország. – Hát... – kezdek bele mélyen beszívva a levegőt. – Olyan átlagos – válaszolom végül. – Nem egy Upper East Side-on lévő luxuslakosztály, de nem is lepukkant. Egész barátságos – vonom meg a vállam. Azt persze nem teszem hozzá, hogy nem az enyém, ezt neki nem kell tudnia. Nora felajánlotta, hogy lakhatok a lakásában, én pedig természetesen éltem a lehetőséggel, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség, hogy fedélt szerezzek a fejem fölé. A lakás rendezett, barátságos, se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Tiszta, nem lelakott és egészen komfortos. Még jobb is, mint amire számítottam. Nekem egy kis lyuk is bőven elég lett volna, egy ilyen lakásról álmodni sem mertem. Tessék, mégis itt van, amiért az a minimum, hogy olyan állapotban tartom, amilyenben megkaptam. Nem csinálhatom azt, amit anno New Londonban. De legalább ez is némi változtatásra ösztönöz, amire szükségem van. Ez az, amiért idejöttem. Változásokat akartam elérni, ez pedig, ha kis lépés is, mégis csak lépés.
- Nagy biznisz, ha szeretsz kockáztatni – látom be, hiszen ebben igaza van. De én nem szeretek kockáztatni. Az utóbbi időben pedig ez méginkább igaz rám. – És nem, nem tudom. Nem láttam az Éhezők viadalát. Meg nem is olvastam – vallom be a kínos vagy nem kínos tényt. Egy időben a csapból is ez folyt, mindenki ezt majmolta, én pedig még a sztorival sem vagyok tisztában. Valahogy sosem vonzott, de ezek után sem érzem a késztetést a hiány pótlására.
- Nem... járok... bulikba... – Csak ennyit bírok kinyögni - ami egyébként még csak nem is teljesen igaz -, amikor felvázolja előttem azt a bizonyos megállapodást meg a rövid magyarázatot hozzá. Pislogok, mint hal a szatyorban. Nem igazán tudok erre mit mondani, hirtelen azt is elfelejtem, hogy a gofrinak fűrészpor íze van. Tisztában vagyok vele, hogy a tizenévesek gyakran szívnak, füveznek, de arra nem gondoltam volna, hogy a mi kis családunkban is van egy ilyen tizenéves. A fogyasztás még csak-csak beleférne, de az, hogy ő teríti a cuccot? Olyasmi agyfagyást érzek, mint amikor valami nagyon hideget eszem. Egy darabig nem is tudok megszólalni, kell egy kis idő, amíg összeszedem a gondolataimat. Mielőtt viszont bármi épkézláb reakció, a téma Brianre terelődik. Arcom elkomolyodik, igaz, próbálok valami mosolyszerűséget magamra erőltetni, de nagyon szarul megy.
- Volt – mondom egyszerűen tekintetét elkerülve. A miértekre és a hogyanokra nem szeretnék kitérni, ezért bővebb indoklással nem szolgálok. Nem könnyű erről beszélni és nem szeretnék a saját nyomoromon keseregni megint. Néhány másodpercig magamba szállva bámulom az asztalt, rajta a kezeimet, aztán veszek egy mély levegőt és ezúttal valamivel meggyőzőbb mosolyt kényszerítek magamra, mintha minden rendben lenne.
- Aha – fürkészem rosszalló pillantással az arcát bámulva, miközben a kis meséjét hallgatom. – Szóval pár napig itt-ott csövezel, miközben bármelyik nap peched lehet és mehetsz a híd alá? – kérdezem egyik szemöldökömet felhúzva. – Biztos sokkal jobb, mint rendes fedéllel a fejed fölött, de te tudod – vonom meg végül a vállam. Nem vagyok sem az anyja, sem az apja, hogy beleszóljak a dolgaiba. Hiába kiskorú, akár még fejmosást is adhatnék neki, elóadhatnám a szent beszédet, meg a „Milyen szar jövő vár rád” monológot, de úgy érzem, csak feleslegesen járatnám a számat. – Ha egy nap peched lenne, akkor csak hívj fel vagy kopogj be. – Kezeimet tartom a füzetkéje és a toll felé bökve, hogy fel tudjam írni a számomat és a címet. Képzelem, hogy nem fog egyből holnap este beállítani hozzám, de egyszer még hasznos lehet ez a felajánlás.
A szavai visszhanzanak a fejemben. „A család felesleges feszkó.” Egy részem egyetért vele, a másik nem. Régen én is ezt gondoltam, amikor mindenki meg akarta mondani, mit csináljak, mit szabad, mik a határok, mi a jó és rossz, mik a kötelességeim, mi nem helyes. Mindenki jobban tudta, mire van szükségem, nekem mi a legjobb. Ebből a korszakomból viszont idővel kinőttem. Vele ellentétben én most bármit megadnék, ha a szüleim nem fordítottak volna nekem hátat hónapokkal ezelőtt. Ha lenne még valaki a családból, aki úgy mellettem lenne, mint Nora.
- Dehogy zavarsz – válaszolom legyintve. – Ha zavarnál nem ajánlottam volna föl.
Akarva, akaratlanul is ott mocorog a fejemben a gondolat, amit nemrég váltott ki belőlem az egyik elejtett mondata a vállalkozásáról, amit egyébként nem helyeslek, de... Egész hasznos lehet. Sőt, egész jó kis alkunk is lehet belőle.
- Figyelj... – kezdek bele torkomat köszörülve. Rohadt gáz egy tizenévestől ilyet kérni/kérdezni, de a szükség és a függőség nagy úr. – Milyen... gyógyszereket szerzel?

Egy afféle te tudod vállrántással le is tudtam a dolgot. Szinte kisgyerekkorom óta a svindlijeimből éltem meg. Amíg anya otthon volt – már amikor otthon volt – próbált foglalkozni velem, apámról ez viszont nem volt elmondható. Általában Andrénál kajáltam, ott voltam a legtöbbet, de előbb-utóbb az anyja megelégelte a dolgot, mert hát mégsem fogadtak örökbe. Senkinek nem hiányzik az, hogy valaki másnak a gyerekét etesse, nem? Úgyhogy kénytelen voltam magam megoldani ezt, miután otthon szeszen kívül nem sok minden volt.
-Jó, azért vannak jobb helyei. A gettó tényleg elég tré, de hé, nézd a jó oldalát. Olcsó – ez persze senkit se vigasztalt, de legalább nem jöttek naponta kidobni az embert a házából. Oké, azért nem olyan ritka ez sem, de a legtöbb rendőr már megtanult együtt lélegezni a környékkel. Sokan vannak úgy, hogy inkább mennek pár évre sittre, ahol nem fagynak halálra, minthogy otthon csövezzenek éhen-szomjan. Megélhetési bűnözők.
-Vigyázz a szomszédokkal, ez New York -  figyelmeztettem őt, hátha az angol modoros szomszédai elfelejtették vele a város első számú szabályát: ne legyél jóban a szomszédokkal. – Vagy le se vakarhatod őket, vagy megkeserítik az életed – olyan ez, mint az autó. Sokaknak lehetne, de minek? Aki vezet, pontosan tudja, hogy nem éri meg korán reggel agyérgörcsöt kapni a folyamatosan dugók miatt.
-Lázadó vagy, ez jó – jegyeztem meg mosolyogva, közelebb húzva magamhoz a hamutálat. – Pedig nem árt kimozdulni. Meglehet itt fulladni, néha kell a friss levegő. Próbáld ki, lehet bejönne – vontam meg a vállam, elvégre nem kényszer, csak tanács.
Látom rajta, hogy nem igazán tudja hova tenni a ”munkám”, de nem veszem magamra a dolgot. Miért is tenném? Egész jól keresek vele, ez ráadásul csak fű, semmi komolyabb cucc. Sajnos nincs túl sok orvoshallgató ügyfelem, pedig azok aztán biztos egész nap szívnak, hogy kicsit ellazuljanak és ne kapjanak agyvérzést. Dolgozhatnék egy mekiben, vagy árulhatnék hamburgert egy vidámparkban, de nem lennék beljebb, igaz? Ez Amerika, a lehetőségek országa, én pedig csak élek a lehetőségekkel.
Az arckifejezését elnézve jobbnak láttam nem erőltetni ezt a férj dolgot. Ezek szerint a csávó vagy rohadt nagy görény volt, vagy meghalt. Egyik sem valami túl vidám téma, úgyhogy inkább csak egy bólintással jeleztem, hogy ennyi elég is, nem feszegetem tovább a dolgot.
-Kímélj meg a szentbeszédtől anyu – horkantam fel, de egy halovány mosoly kúszott az arcomra. – Voltál nálunk nem? – láthatta, hogy nem túl otthonos a környezet, még ha apámat ki is vesszük az egyenletből. – Csak úgy nem fogadnak be az utcáról kölyköket az emberek, a gyámhivatal pedig bekaphatja, nem megyek intézetbe – tártam szét a kezem, jelezve, hogy nincs túl sok nyerő alternatívám. – Egyébként meg, eddig még egyszer sem kellett híd alá mennem – tettem hozzá mosolyogva, majd felé toltam a füzetet és a tollat. – De köszi, megjegyzem – bólintottam, a hálásabb arckifejezésem felöltve. Általában ilyenkor szoktam a kikötőben csövezni, ha pedig a többiek közül épp van ott valaki, mákom is van. De tessék, itt egy alternatíva!
-Király, akkor majd lehet beugrom – sőt, biztos, elvégre egy lakás mégiscsak kényelmesebb, mint mondjuk egy autó. Egyszerűen csak tudom, hogy megy ez. Van, akiknek a család valami szent és sérthetetlen dolog, és vannak az olyanok, mint én, akik nem győzik anyázni őket. Ismerek néhány örökéletű, de teljesen hasztalan családi mantrát. Ilyen például az, amit anyám hajtogatott mindig. Minden rendben lesz majd.
A kérdését hallva kissé lefagytam, és az arcomról egyszerre lehetet leolvasni a döbbenetet és a gyanakvást. Ez utóbbi inkább csak ösztönös volt, úgyhogy végül fészkelődtem egy keveset a széken és közelebb hajolva beszéltem hozzá, hogy ne hallja olyan, akinek nem kéne. Nem, mintha itt bárki árulkodna, de mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
-Attól függ. A sportolóknak főleg szteoridok kellenek, tömegnövelők, teljesítményfokozó szarok. Akkor még ott vannak az altatók, főleg az Alprazolam – egy orvos nem fog kiadni egy gyerek számára altatót, akármennyire is hajtják a suliban, vagy otthon. Itt jövök a képbe én. Tulajdonképpen megmentem őket attól, hogy felakarják magukat kötni valahova a reménytelenségükben. – És antidepresszánsok. Frontin, Abilify, Brintellix, csak ezeknek a nevét vágom, de van egy rakat. Nem valami könnyű szerezni, de nem lehetetlen – csak kell némi kenőpénz, egy-két szívesség, esetleg pár ismerős. – Mi kéne? Mert gondolom nem másnak lesz, igaz? – nem szemre hányva kérdezem ezt, inkább csak tényszerű vagyok. Van egy olyan érzésem, hogyha nem lenne olyan fontos neki, akkor nem kérdezz rá erre, hanem felkeres egy orvost. Vagy, ha ott már volt, csak az nem adott neki, akkor még sürgősebb a dolog.

Kicsit irigykedem, amiért még Bronxnak is képes a jó oldalát nézni.
Olcsó.
Elég jó indok, amiért kényszerből meg lehet kedvelni – vagy csak szimplán képes egyből az ember a jó oldalát nézni. Akár még az én helyzetemben is. Nem vet fel a pénz, örülök, hogy buszjegyre össze tudom kaparni a farmerom zsebéből az aprót anélkül, hogy alkudoznom kelljen a sofőrrel a hiányzó centek miatt. Viszont valami mélyről jövő ellenérzés miatt nem tudnék itt élni. Nem is ellenérzés... inkább az a kis hang a fejemben, ami folyamatosan azt suttogná, ha itt élnék, hogy: „Nézz a hátad mögé!” Talán azért, mert nem ilyen helyen nőttem fel. Brooklyn sem egy leányálom, nem ott szeretném leélni az életemet, nem ott szeretnék gyereket nevelni – ha összejön valaha a gyerek. De egyelőre ezzel kell beérnem; a más lakásában való csövezéssel, a nem az álmaimban létező környékkel, a kevés pénzzel és Gabriel pozitív hozzáállásnak irigylésével. Egy amolyan „oké, nyertél, erre nem tudok már mit mondani” mosollyal adom tudatára győzelmét és egyetértésemet.
- Tudom – húzom el a számat az egyik újdonsült szomszédomra gondolva. – A szemben lakó nénike folyamatosan át akar jönni – csóválom fejemet, közben pedig szinte látom magam előtt a jelenetet, ami valószínűleg ma is várni fog rám. – Állítása szerint csak szereti megismerni az új lakókat, de szerintem mások idegein szeret táncolni. – Ez közelebb állhat a valósághoz. Az emeleten lakó egyik pár már figyelmeztetett rá, ha nem állítom le időben és fojtom el csírájában a dolgot, akkor teljesen rám fog tapadni, mint egy pióca, ráadásul azt fogja terjeszteni a házban, hogy van egy új legjobb barátja. Ők már végigszenvedték ezt a procedúrát, anno a pár női tagja volt a kiszemelt, és hónapokba telt, mire sikerült levakarniuk az öreglányt. Amióta megkaptam ezt a fülest, azóta próbálom kerülni a nőt.
- Lehet – nyugtázom röviden a kimozdulásról tett megjegyzését. Ó, ha tudná, mennyit is eljárkáltam egy időben Brian után... De nem érzem szükségét egyből kiteregetni a szennyesnek. Vannak dolgok, amikről szeretnék megfeledkezni, amiket magam mögött akarok hagyni. Ez is egy ilyen része a nem túl távoli múltamnak. Az alkoholmámoros éjszakák, az egyszeri kalandok, a rengeteg fejfájással töltött másnap, a fülledt éjszakák, kiesett emlékek... Szeretnék ezeken túllépni, a felemlegetésük viszont nem sokat segítene rajta.
- Hidd el, megértelek – emelem védekező pozícióba magam elé a kezeimet. – Voltam nálatok és azzal is tisztában vagyok, hogy a rendszer egy nagy kalap szar. – Ezen nincs mit szépíteni, még az is tisztában van vele, aki nem tapasztalta a saját bőrén. Innen-onnan mindenki hall sztorikat, aminek a nagyja sajnos igaz, vagy legalább van valami alapja. – Ez csak egy lehetőség, oké? Nem kényszer, csak tarsd észben – magyarázom, miközben már vésem is fel a füzetkéjébe a Brooklynban lévő lakás címét és a telefonszámomat.
- Rendben, szuper! – Hangomban valóban hallható némi lelkesedés és még a szemeim is felcsillannak. Már rég volt igazából bulikon és az egyéjszakás valamiken kívül társaságom, ami nem csak a fizikai szükségletek és a kötelező, ám végképp üres beszélgetésekből állt. Változások miatt jöttem ide, változtatni akarok dolgokon – amitől amúgy kicsit félek, mert már most érzem, hogy kurva nehéz lesz –, ez  pedig akár egy kis változtatásnak, egy kis lépésnek is felfogható. Végül átterelődik arra a témára a beszélgetésünk, ami egy kis ideje már ott mocorog a gondolataimban. Felteszem a kérdést, amit egyébként nem tartok helyesnek, mert ki az az idióta, aki a saját unokaöccsétől kérne cuccot? Mármint rajtam kívül ki ennyire idióta? Valószínűleg senki, én viszont vagyok annyira elcseszett agyú, hogy képes lennék megtenni. Ráadásul fogyóban is vannak a bogyóim, amik nélkül nem bírok ki túl sokat... a szükség pedig nagy úr.
Türelmesen hallgatom végig, ahogy sorolja a szereket, amiket beszerez. Mikor a végére ér, az asztalról szedem össze nagyjából az államat. Mi mindennel nem üzletel ma már egy gimnazista...
- Nem – sóhajtok nagyot. Nem, nem másnak kell. Rövid szünetet tartok, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy erre az unokaöcsémet kéne felhasználnom. Csak egy kölyök, akinek már így is megvan a saját baja. Ráadásul, ha lebukik, akkor nagyon megütheti a bokáját. – Lamictal, Zyprexa és Sarafem – bököm ki végül annak a három gyógyszernek a nevét, amik nélkül tényleg nagyon nagy szarban lennék. De amint kimondom, meg is bánom, mert megint csak eszembe jut, hogy egy kamasz kölyök ül velem szemben, nem kérhetek tőle ilyet. – De nem, nem, tudod, mit? Felejtsd inkább el, nem mondtam semmit – hadarom zavartan, közben mindkét kezemmel legyintek és határozottan rázom a fejemet. – Ééééés mi a helyzet a suliban? – Teszem fel a tök random kérdést csak azért, hogy eltereljem a témát. – Mi a helyzet a lányokkal? – kíváncsiskodom szintén tök feleslegesen. – A te korodban már azért szoktak csajozni a fiúk. Vagy fiúzni, ma már sosem lehet tudni – nevetgélek zavartan, közben pedig betömöm a fejembe az utolsó falat gofrit, aminek az íze még mindig pocsék, de pótcselekvésnek most ez is megteszi.

- Tudod, nekem ez gyanúsan úgy hangzik, mint egy nyugdíjba ment sorozatgyilkos – jegyeztem meg mosolyogva. Ez itt New York, szóval még csak nem is akkora hülyeség, mint elsőre gondolná az ember. Simán van 50% esélye, hogy igazam van. Az öregekre senki se gyanakszik, mert maguk alá szarnak, pedig rohadt ijesztők tudnak lenni.
- Észben tartom – bólintottam. – Lehet, hogy megölöm majd apámat, úgy legalább rám szállna a lakás. Nem, mégiscsak szar ötlet, a bank engem akarna megölni a tartozásai miatt, szóval jobb, ha nem az enyém – vontam meg a vállam. Remélem kitűnt, hogy nem beszélek komolyan, habár … nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy üvegszilánkokat szórok apám piájába. Nem az apa-fia kapcsolat hiánya az, ami visszatartana ettől, inkább az, hogy minden meg nem adott tartozását rajtam vernék el. A bank és az ismerősei is, akikkel az ember nem akar semmilyen üzleti kapcsolatot sem ápolni.
- Lamictal, Zyprexa és Sarafem – ismételtem, ahogy felvéstem a füzetembe a gyógyszerek nevét. – Nem akarok belepofátlankodni, de … ezt a hármat egyszerre szeded? – csak mert ez így elég soknak tűnik az ő korában. Fiatal még ahhoz, hogy egy marék gyógyszer legyen mindennap a reggelije. – A Lamictal ismerős. Depresszióra szedik, igaz? Gondolom nem jött be a külföldi kaland, mi? – pillantottam rá kíváncsian, de …nem túl kíváncsian. Legalábbis próbálkoztam nem annyira az lenni. Mióta kiderült anyámról, hogy lényegében … őrült, azóta egész másképpen nézek ezekre a dolgokra. Leginkább azért, mert lehetséges biológiai hajlam rá, szóval az a sok szar, ami anyámat kínozza, talán bennem is ott van. Ha pedig Millieben is, akkor ez valami kicseszett összeesküvés a családunk minden rohadt tagja ellen. Valamelyik ősünk megdughatta az egyik pápa húgát, aki elátkozta a családot. Nincs más magyarázat.
- Biztos? Nem ígérek semmit, de … azt hiszem megszerezhetem őket. Talán nem mindegyiket, de meglátjuk. Fizetned se kell, kapsz rokoni kedvezményt. Bár cserébe lehet kérnék valamit – vakartam az állam elgondolkodva. Ő hacker, tehát jó hasznát venném annak, amit tud. Ő gyógyszert kap, én pedig a suli szerveréről bármit, ami kell és pénzé lehet tenni. Ha tényleg olyan komoly baja van, hogy három szert is nyomnia kell, hogy rendben legyen, akkor nem valami szép dolog, hogy feltételeket szabok, tudom én azt, de … ez mégsem pár gramm fű, amit a végzősök szívnak a házibulijaikon. Az mondhatni senkit se érdekel. A gyógyszerek azonban már más lapra tartoznak.
- Minden oké. A jegyeim nem túl jók, de nem is olyan vészesek. Egyetemre úgyse megyek, szóval minek teperjek, igaz? – vonom meg a vállam. Nem vagyok hülye, tanulok annyit, hogy megugorjam a lécet, de nem viszem túlzásba. Én nem fogok egyetemre menni, nálam az ajtók közül elég sok zárva marad, minek akkor feszegetni őket?  Csajozni. Ha meleg lennék, apám tuti halálra vert volna már – ezt poénnak szánom, de kurvára nem az. Apám egy homofób seggfej, ha homokos lennék, szinte biztos, hogy megfojtana.
- Nincs semmi komoly. Találkozgatom egy lánnyal néha, de … más világ vagyunk, tudod? Az ő szülei olyan … mintapolgár félék. Ügyvéd meg zsaru, szóval … nem éppen olyan társaság, ahová beillek – a vállamat vonogattam csak. Nem mondom, hogy fáj, mert … ehhez vagyok szokva, nem igazán ismerek mást. De lehetne jobb, az biztos. - Nem hinném, hogy valami happy endes Rómeó és Júlia sztori lenne belőle. A dolgok néha kurva bonyolultak, hiába pofon egyszerűek – ennek így semmi értelme, tudom, de … azt hiszem ő is érti, hogy miről beszélek. Az olyan egyszerű dolgok, minthogy találj valakit jól hangzanak, de kicsit nehézkes megoldani, ha adsz magadra. Az én fogam pedig nem igazán fűlik azokhoz a drogos picsákhoz, akik a környékünkön laknak.
- Egyébként is elakarok majd húzni innen. Valahova … keletebbre és délebbre, azt hiszem. Ez a város leszar, ha nem vagy eléggé kitömve – erről tudnék mesélni. Az amerikai álom egy kicseszett hazugság. Egy hangos kisebbségnek bejön az élet, de a többség anyázik, csak az ő hangjukra odafigyelnek, nehogy túl hangossá váljanak.
♡

- Gondolod? – kérdezem halkan. Egy darabig kétségbeesett arcot vágva nézek rá, de végül nem bírom ki, így elnevetem magam. – Nem, az kizárt. Egy sorozatgyilkost nem hívhatnak Gladys-nek – csóválom meg a fejem a szemben lakó nénin gondolkodva. – Ráadásul egy valag macskája van – sorolom a további érveimet. – Aki ennyire szereti az állatokat, az nem lehet sorozatgyilkos – csóválom tovább a fejem. Amennyire tudom, özvegy, nincs senkije a macskáin kívül, akiket egész nap csak etet és etet. Ettől akkora az összes, mint egy közepes testű kutya, súlyban pedig vetekednek egy óvodás gyerekkel. Szép nagy állatok, de... kétlem, hogy ez lenne a normális. Ahogyan azt is kétlem, hogy Gladys a légynek is ártani tudna.
A hegyi beszédtől megkímélem, nem vagyok sem az anyja, sem az apja, hogy fejmosást tartsak neki arról a helyzetről, amiben van. Szerintem tisztában van a súlyosságával és azzal, hogy egy nap akár szarba is eshet, amit nehezen vakar le magáról. Felajánlom neki, ha úgy gondolja, nálam is meghúzhatja magát nehezebb időkben – illetve az unokanővéremnél, de ő most a pénzes csávójával lakik Manhattanben. Ráadásul mivel ő is anya, nem hinném, hogy kifogása lenne egy szerencsétlen kamasz befogadása ellen.
- Meg valószínűleg a zsaruk is – húzom el a számat gondolkodva a feltételezésén. Hallom a hangján, hogy nem gondolja komolyan az apja megölését, de az ő helyzetében talán én is eljátszanék a gondolattal, még akkor is, ha nem gondolnám amúgy komolyan.
Végül a beszélgetés érzékenyebb témára terelődik. Eleinte nem akarom traktálni vele, a lelkiismeretem nem engedi, hiszen mégiscsak egy kamaszról van szó. De a szükség nagy úr, a gyógyszereim eléggé kifogyóban vannak, orvoshoz meg a legkevésbé sincs kedvem menni. A bogyókat viszont be kell szereznem valahogy... Gabe pedig a jelen helyzetben egy olyan lehetőséget kínál fel, ami később nem garantált, hogy az ölembe pottyan. Végül kibököm a gyógyszerek neveit, amikre szükségem van, de azonnal meg is bánom, úgyhogy elterelem a témát valami... általánosabbra. Ő viszont nem hagyja annyiban. Felvési a három nevet a jegyzetfüzetébe. A kérdésére nem válaszolok, ami szerintem igazából magában válasz is. Egy időben még volt rendszer, hogy melyikből mennyit, mikor, stb... De igazából már leszarom. Amikor amelyikre éppen szükségem van, vagy amelyiknek a hatásában a legjobban bízom, abból veszek be. Nagyon ügyesen megállapítja, hogy a Lamictal depresszióra van. Megtapsolni nem fogom érte, de azért bólintok egyet. Nekem anno a doki a depressziós epizód késleltetésére írta fel, de igazából már ezt is leszarom, egyszerűen csak kell a bogyó. Ahogy a másik kettő is. Még hogy az ember a saját hibájából szokik rá ezekre a szarokra. A nagy francokat! Felírják nagy kegyesen, receptre, de azt elfelejtik közölni, hogy egy idő után csak több kell, aztán még több, aztán még több, a végére meg úgy kapkodja be az ember, mint a gumimacikat.
- Mi kell cserébe? – kérdezek vissza egyből, amikor kiszabja a feltételeket. Azt hiszem, most kezdődik az üzletelés része a dolognak. Valamit valamiért. Egyrészt fair, másrészt valószínűleg sejti, hogy nagyon kellenek a bogyók, ezért jóformán bármire rávehető vagyok.
- Sose mondd, hogy soha! Én sem terveztem, aztán mégis ott kötöttem ki – vonom meg a vállam hátradőlve. Tényleg nem terveztem egyetemre menni, azt gondoltam, hogy majd élem az életemet érettségi után, de végül találtam valami olyat, ami érdekel, van lehetőség ezt kiaknázni, anyáméknak meg pénze kifizetni – ha nem lett volna, akkor meg pályáztam volna valami ösztöndíjat. Szóval ja, kikötöttem az egyetemen, aztán el is végeztem. És meglepő mód sikerült is elhelyezkednem a szakmámban. Egy darabig. Amíg ki nem léptem, mielőtt kirúgtak volna.
- Akkor tényleg beleválasztottál – nevetem el magam. – Igazi főnyeremény. – Ettől függetlenül a lány lehet az, de ha a szülei megneszelik, Gabe miket csinál, tuti eltiltják tőle a kiscsajt. Látszik rajta, hogy bántja ez a helyzet. – Bele vagy esve, mi? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Ha megéri teperni érte, akkor mi tart vissza? – Mármint a törvény másik oldalát képviselő szülőkön kívül. Értem én, hogy bonyolult és egyáltalán nem könnyű megtalálni az embernek a másik felét, de ha egyszer megvan, akkor nem szabad elengedni.
- Azért ne temesd ennyire egyből – pillantok rá összeráncolt homlokkal. – Nem, nem fogom letolni neked a szent beszédet, hogy egyszer minden jobbra fordul, csak hinni kell benne, egy nap majd úgy kelsz fel, hogy az életed megváltozik. Ez faszság – fintorodom el egy kicsit. – De ha találsz valami kapaszkodót... Mint mondjuk az a lány – suttogom oda, mintha cinkos társak lennénk valami bűnügyben. – Akkor akár még valami jó is kisülhet belőle.