A reggeli órák hatalmas forgalma általában rányomja a bélyegét a kedvemre. Nem vagyok oda a tömegért, a figyelmetlen emberekért, a lábamon taposó nőket és férfiakat Utóbbi főleg akkor kellemetlen, ha az illető tűsarkút visel. Akármennyire is utálom ezt a napszakot, ilyenkor én is egy vagyok a sok közül. Rohanok, sietek, próbálok annyi mindent elintézni, amennyit szinte fizikai képtelenség. A jobb karomon két zakóval frissen a tisztítóból, bal kezemben egy még forró pohár kávéval verekszem át magam a tömegen a zebráig. A céges autó tegnap este váratlanul felmondta a szolgálatot és ilyen rövid idő alatt senki nem jött rá, mi lehet a baj. A diagnózis felállításához több időre van szükség, viszont nekem ettől függetlenül dolgoznom kell és el kell intéznem, amit a főnököm rám bízott. A kocsi hiányában jobban szorít az idő, mint egy átlag délelőtt, ezért fejben próbálom már előre minimalizálni a feleslegesen elpazarolt időt, még akkor is, ha csak pár másodpercet nyerhetek így. Az útvonalat is sikerült előre végiggondolnom, hogy a lehető leggyorsabban beérjek az irodába. Mivel mindkét kezem foglalt, ezért jobb ötlet híján a mellettem álló férfi telefonjára kukkantok megnézni az időt. Természetesen már bent kellene lennem, de még legalább negyed óra kell, amíg gyalog odaérek. Legalább.

Türelmetlenül várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy kisebb utcánál nem zavarna a piros, egyszerűen átvágnék, de a hatsávos főúton nem szívesen vinném véghez ezt a mutatványt. A biztonság mellett teszem le a voksom most, különben nemhogy késve, de egy darabban sem tudnám leszállítani a zakókat. Amint a lámpa vált, gondolkodás nélkül sprintelek át a túloldalra - már amilyen gyorsan a magassarkúm engedi. Természetesen pont ilyenkor kezd el csörögni a telefonom, amikor se szabad kezem, se időm vele foglalkozni. Elég kitartóan csörög, de végül elhallgat a készülék szerencsére. Néhány pillanattal később ismét zenélni kezd. Átveszem a másik kezembe a kávét, a táskámat lecsúsztatom a csuklómra, aztán visszapasszolom a kávét a balba. A zakókat tartó kezemmel ügyetlenül kezdek kutatni a táskámban és nagy nehezen megtalálom a telefonomat. Daniel az. Sóhajtva nyomom meg a zöldet, aztán a fülemhez szorítom a mobilt a vállammal.

- Hol vagy már? - kérdezi a férfi idegesen a túloldalon. Sosem voltunk egymás szíve csücskei, lényegében egy kedves szavunk nem volt még egymáshoz az elmúlt majd’ három évben.

- Mindjárt ott vagyok - válaszolom némi éllel a hangomban éreztetve vele, hogy rohadtul nem vagyok rá és a nyomásgyakorlásra kíváncsi. Elköszönés nélkül emelem el a telefont a fülemtől és nyomom ki Danielt és visszahajítom a készüléket a táskámba. Az amúgy sem rózsás kedvemen Daniel nem javított egy cseppet sem. Amennyire tudom, szaporázom a lépteimet és szlalomozok az emberek között, akik látszólag nálam sokkal jobban ráérnek, mert olyan lassan vonszolják magukat, mint a lajhárok. A következő sarkon veszek egy jobbost, de későn veszem észre, hogy valaki közvetlen velem szemben akar arra befordulni, ahonnan én jövök. Ekkora lendülettel nem tudok megállni, az ütközés elkerülhetetlen. A kávéspohár járja meg a legjobban; összenyomódik, a teteje lepattan, a drága koffein egy része, ami után már az ébredés pillanatától sóvárgok a földön, egy része pedig a ruhámon és a férfi felsőjén landol.

- Te jó ég, ne haragudjon… - szabadkozom azonnal, de ahogy meglátom, kibe botlottam bele, azonnal elhallgatok. - Bassza meg - csúszik ki a számon a lehet legőszintébb reakció.