Millie&Bobby

idk if you've noticed but our name is like millie bobby brown like what the actual fuck whoa

Bobby, nyisd ki!
Több okot is fel tudok sorakoztatni arra, hogy miért nem nyitottam ajtót Millienek már az első próbálkozásánál; és csak az egyikben szerepel az, hogy azért, mert egy kicsit féltem tőle.
Az egyik, hogy tizenöt éves koromig buddhista voltam, mígnem April közölte velem, hogy nem is vagyok buddhista. Nos egyrészt, Aprilről érdemes tudni, hogy neki valamiért általában igaza van; olyan vitathatatlan érvekkel állt elő, hogy például a buddhisták nincsenek folyton beállva, nem isznak, és csak azért, mert hetente meggyújtok egy vaníliás füstölőt (mikor elfogyott, akkor egy vaníliarudat a konyhafiókból) attól még nem leszek buddhista. Ráadásul, csekkoltam, és kiderült, hogy most is igaza volt, szóval én tizenöt esztendőt pocsékoltam el az életemből arra, hogy buddhista voltam - vagyis mivel egyáltalán nem voltam az, ezért csak arra, hogy azt hittem buddhista vagyok. Ez így nem egészen pontos, tizenkét éves koromban a görög mitológiát vettem fel, mint vallást, de April azt mondta, nem vagyok ókori görög, és ne merjek még egyszer döglött patkányt áldozni az ebédlőasztalon Hádésznak. Szóval lényeg a lényeg, hogy tizenöt éves korom után megrögzötten próbáltam valami új spirituális hókuszpókuszt találni a fejem fölé, amiben hihetek és amin álmatlan matekóráimon elmélázhatok, mert hát az nem lehet, hogy nincsen valami magyarázat arra, hogy ezt az egész cuccot végig kell csinálnunk. Mármint az életet. Így mindenben is hittem. Persze sosem egyszerre, és mindig az éppen soron következőben voltam halálbiztos: ez a Mátrix. Ez egy 8bites videójáték. George, egy kilencéves kisfiú agyszüleménye vagyunk. Aztán abban is hinni kezdtem, mikor April minden ötletemet megcáfolta, hogy ez az egész egy nagy Sims. Mármint az megmagyarázná, hogy miért megyünk be néha egy szobába és felejtjük el hirtelen, hogy miért is mentünk be: azért, mert az irányítónk kiikszelte a parancsokat. Bár April ebbe már bele sem kötött, de közben June abbahagyta a játékot, és így tökre megfeledkeztem erről a világképről, szóval most, a mai napon már éppen a véletlen egybeesésekben hittem. Hogy minden, ami körülvesz minket az egyetlen, hatalmas, kibaszott, véletlen egybeesés.
- Nézel Stranger Things-t?
Ezt egy ilyen nyakigláb, alultápláltnak tűnő, jólfésült gyerek - nevezzük Bobnak, mert nem vagyok kreatív hangulatomban - kérdezte a pufi haverjától - Bob2-től - a buszmegállóban, amikor egy órával ezelőtt lementem a sarokra pizzát venni. Elvitelre kértem; nem szerettem emberekkel étkezni, viszont annál inkább szerettem a kanapémon. A házhoz szállítás viszont plusz két órát vett volna igénybe, mert Bob3, a pizzafutár, valamiért jobbnak találta, ha Washington állam fele kerül egyet, és csak akkor ér fel a kajámmal, amikor A: én már éhen haltam, B: szőrös a pizza. Amit továbbra is megennék, de holtan nem tudok enni. Szóval jobban megérte elugranom érte.
Így kötöttem ki a kanapém előtt, három óriás hús-zabáló családi pizzával; éhes voltam. Tegnap reggel ettem utoljára. Azóta lusta voltam lemenni a sarokra, de még így is előbb jutottam élelemhez, mint ha Bob3 szállítja ki tegnap reggel.
Regisztráltam egy tizenharmadik email-címet mellyel megkezdhettem a Netflixen az első ingyenes hónapomat - jubileum, éppen egy éve nézek Netflixet! - és megkerestem ezt a Stranger Thingst, amiről a nyurga gyerek beszélt, akinek visszafele menet adni akartam a pizzámból, mert kibaszott nyurga volt, de már nem volt ott. Közben a kulcsommal vágtam szét az első pizzát, mert nem volt kedvem elmenni a konyháig.
Na de térjünk a lényegre, mert Millie mindjárt beszakítja a lakásom ajtaját.
Az ajtókopogás éppen abban a pillanatban hangzott fel, amikor az a név volt kiírva: Millie Bobby Brown. Szemöldökeim meglepetten az égbe szökkentek. És amikor meghallottam Millie hangját az ajtóban, még a pizza is megállt a számban.
Millie Bobby Brown.
Ez. Mekkora. Véletlen. Egybeesés.
Csak hogy miközben nekem elszállt az agyam ettől az egésztől, és még a heuréka pillanat extázisában bámultam a képernyőre, közben Millie komolyan nekilátott kitanulni a lakatosmesterséget a bejárati ajtómon (szóval egy kicsit féltem, hogy most ideges rám). Eltelt egy kis időbe, míg felocsúdtam, eltelt egy kis időbe, míg megtaláltam a kulcsomat, lenyaltam róla a pizzaszószt meg a sajtot, és kinyitottam az ajtót.
Millie úgy festett, mint akit... kicsit megvárattam.
De nyilván ha April nem közli velem tizenöt éves koromban, hogy nem vagyok buddhista, akkor most nem hinnék a véletlen egybeesésekben, és egyáltalán nem számítana, hogy Bob mit mondott Bob2-nek a buszmegállóban, miközben elmentem a pizzámért, amiért el sem kellett volna mennem, ha Bob3 képes lenne végezni a munkáját, és nem ültem volna le a kanapéra megnézni a Stranger Thingst, amiben...
- Millie Bobby Brown-nak hívnak valakit a Stranger Thingsben. Te vágtad ezt? - Elképedve pislogtam szomszédomra, és félreálltam, hogy beljebb engedjem. Becsuktam mögötte az ajtót és a szar, zúgó laptopom képernyőjére mutattam. - Ez mekkora véletlen, nem? Amúgy mi van? Jól vagy? Tekerjek egyet? - Igazából már mentem is tekerni. - Egyél pizzát. Hoztam neked is. - Ez is mekkora véletlen, hogy pont három pizzát vettem. Általában csak kettőt veszek. Az életünk nyilvánvalóan egyetlen, hatalmas, kibaszott, véletlen egybeesés.