Egy héten keresztül egy elegáns névjegykártya fordult meg a bérleményem több pontján. A reggeli kávém mellett, néhány csepp tejfolttal gazdagodva. A szennyesruhák közé hullva, vagy esténként, amikor a Harlequinből hazalopott, maradékokból összeöntött bort kortyolgattam. Hajnalban az ablakon könyökölve, a párkányon pihent, miközben én magam sokadszor is a kártya tulajdonosára gondolva figyeltem Brooklyn tompa, egybemosódó fényeit. A kártya, ami egy hete a vesztem lett, és talán az egyetlen és első lehetőségem hosszú idő óta arra, hogy kitörjek innen. Szégyenteljes amire vetemedtem, de már nem tudom visszacsinálni.Dönthettem volna akkor másképpen, én azonban beszálltam egy idegen férfi még idegenebb autójába, ahol újra elkapott az a rohadtul nosztalgikus érzés a régi életem után sóhajtozva. Azt hittem a hálám rövid lesz és gyors. Egy éjszakára szóló belépő a gyönyörbe, hogy utána még pár alkalommal megismétlődjön amíg rá nem döbben, hogy unalmas vagyok. Épp csak annyira elég, hogy pótoljam azt az űrt amit a felesége hagyott házasságuk sok éve alatt maguk között. Ismertem a fajtáját. Közöttük nőttem fel, és az egyik ilyennek dobtam oda a szüzességem tizenhét évesen.Mr Sullivan azonban nem ezt akarta tőlem. Vagy nem csak ezt. Vagy nem csak így. Kicsit talán csalódott voltam amikor kirakott a háztömbtől nem messze, anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzám ért volna. Tiszta üzletet kínált, én pedig azon kaptam magam, hogy valami egészen másra vágyakozom. Két nap múlva felhívtam anyát, hogy elmeséljem neki mi történt. Pontosan, az összes részletre kiterjedően, megemlítve benne Julian Sullivan ügyvéd urat is.Nem akartam, hogy kiboruljon, hogy hisztériázzon a telefonban, igazából nagyon nem akartam elmondani, és pénzt sem akartam kérni….de a két év alatt egyszer sem fordultam hozzájuk. Ahogyan azt vártam is, anyám sírógörcsöt kapott a telefon vonal másik végén, és már láttam is magam előtt, ahogyan a kezét ezredszer is áttörli a dzsörzé ruha anyagán comb tájékon.Hogy egy olyan makulátlan hírnévnek örvendő család mint a miénk...és a pretízs és a renomé! Kedvem lett volna odavágni, hogy már akkor nem volt sehol az én renomém és presztízsem, amikor széttettem a lábam apa üzletfelének egy karácsonyi partyn tizenhét évesen. És még csak élvezet sem volt benne. Megtörtént és kész.Helyette végig kellett hallgatnom, hogy min megy keresztül két éve, hogy mennyire hiányzom neki, meg természetesen apának is….meg hogy soha nem késő hazamenni. De anya. Már túl késő. Nekem legalábbis. Az már nem az én otthonom, nem az én világom. Idegen és oly távoli, mint a ködbe vesző partok egy nyamvadt tutajon evezve az óceán végtelen hullámai közé.A másfél órás beszélgetés végén realizálta, hogy nem fogok hazamenni és csupán kölcsönbe kell a pénz, amint alkalmam lesz visszafizetem. Tudtuk mindketten, hogy a büszkeségem mondatja velem ezt, hogy magam is igyekezzek elhinni ezt a képtelen hazugságot. Ugyan miből fizetném vissza, amikor néha még kajára is alig futja? Abban maradtunk végül, hogy nem mondja el apának mi történt, és a saját számlájáról utalja át a kívánt összeget, hogy tisztára tudjam mosni a helyzetemet.Persze ha kell máskor is segít nekem, csak szóljak, majd apa előtt megpróbálja titokban tartani.Kétségbeejtően nevetséges és egyben megható is, hogy anyám egy bankárt akar átverni pénzügyekben hosszú távon. Ennyire én sem vagyok naív. Megköszöntem, de nem kértem a segítségből, mert ha szűkösen is, de megvagyok. Nem olyan rossz a helyzetem. Nem rossz persze, hanem egyenesen kétségbeejtő. Rövidre akartam zárni a beszélgetést, mert nem akartam, hogy az idő előrehaladtával bármit is megtudjon arról, hogy milyen körülmények között élek. Sok dolog nem ismert előtte és ez így is van jól. Szeretem az anyámat, és éppen ezért talán még inkább cefetül érezném magam, ha a szemébe kellene néznem és elmondani mi történt velem az elmúlt években. Hová süllyedtem, kikkel álltam kapcsolatban, kikkel feküdtem össze és miért is pontosan. Időnként ha visszatekintek az életem előző két esztendejére rádöbbenek, hogy tulajdonképpen a származásom csak egy billog, amit véresre vakarva távolítottam el magamról, és most nem vagyok más, csak egy olcsó kis senki New York végtelen és mindenkit elnyelő dzsungelében. A külsőm, a finom modorom, az ahogyan viselkedem még a felszínen tart, de meddig vajon? Az egy hete őrizgetett, gyűrögetett, összekent névjegykártya tehát sokszoros jelentőséget kapott, és tudtam, hogy most kell megragadnom a kínálkozó alkalmat, amíg van rá módom. A számlámra tegnap érkezett meg a pénz. Anya többet utalt mint amire jelenleg szükségem volt, de nem volt szívem visszautasítani. Tudom, hogy önmagát is vádolja, hogy nem kaptam olyan nevelést, olyan otthoni meleget, ami képes lett volna mellettük tartani, és inkább máshol akartam meglelni a boldogságot. Még úgy is a magam ura lenni, hogy érzelmileg folytonosan másoktól kell függenem. A magány az én egyetlen ellenségem, a sötétben rejtőző mumusom, akit elűznék örökre, de lekötni képtelen vagyok magam. Huszonkettes édes,dögletes csapdája. Jullian Sullivan ügyvédi irodájában egy kellemes, búgó hangú nő vette fel a telefont, és első nekifutásra negédesen igyekezett lerázni. Az ügyvéd úrhoz a mai napra már nem tud időpontot biztosítani...nagyon be van táblázva...és az ügyfelek...bla bla. Megmondtam a nevem és azt, hogy biztos vagyok abban, hogy engem fogadni fog. Valahova ebéd szünet környékére nyugodtan beírhat, majd igyekezek csendben versenyre kelni a cézár salátával és az Evian ásványvízzel.Azt még a nyomaték kedvéért hozzátettem, hogy ha mégsem tudna fogadni ennek ellenére sem, úgy kénytelen leszek egy csinos kis összegű egydollárosokból piramist építeni az ügyfélfogadó részen, az asztal közepére kihelyezett Metropolitan újságok mellett.Leróvandó a felé fennálló tartozásomat. Az anya által küldött pénz egy részéből vettem magamnak egy vadonatúj levendula szín kötött, testhez simuló garbó ruhát, combközépig érőt, és egy puha talpú, kényelmes fekete polárcsizmát. Valamennyire rendbe is kaptam magam, hogy ne tűnjek olyan lestrapáltnak, amilyen valójában vagyok. Öt napos tizenöt órás műszakok vannak mögöttem, a mai az utolsó szabadnapom ebben a hónapban. A Sullivan ügyvédi iroda Manhattan szívében patinás, kifinomult és pofátlanul elegáns.Mennyire hasonlított apa bankjára,és ez némiképp keserű szájízt eredményezett, egy pillanatra talán el is bizonytalanított, hogy az összeg kifizetése után össze kéne kapnom magam és hazamenni. Nem szabadna húzogatnom a cica bajuszát egy olyan üzlet felett tűnődve, amiből esetleg vesztesen jöhetek ki. Elég csak ha eszembe jut Mr Sullivan arcbamászó közelsége, ami határozottan és ellentmondást nem tűrően tartotta meg a tekintetem. Mintha a levegőt is csak azért vehettem volna, mert ő megengedte. Ám ez furcsa mód mégsem feszélyezett, hanem egyenesen kellett nekem. Megrázva magam és a liftből kiszállva hirtelen találom szembe magam a csinos is titkárnő félével. A búgó hangja elárulja, hogy vele beszéltem meg korábban a találkozót. Ideges, sietős pillantásokkal mér végig, majd pókerarcot és hamis mosolyt magára erőltetve némi türelmet kér, amíg utánakérdez, hogy Mr Sullivan hajlandó engem fogadni vagy sem. Bólintok, csak egy szájhúzás a válaszom egy cinikus, sietős mosollyal párosítva, majd magam előtt összefűzve a kezeimet a fogadótérben kezdek járkálni. Megnézem a bútorokat. Csak a székek többet kóstálnak, mint három havi fizetésem jattokkal együtt. A falakon repor-k sorakoznak helyenként rettenetes keretekben: Renoir, Monet, Picasso...lehet, hogy valamelyik eredeti? Nem vagyok műértő, de jó nevelést kaptam, meg tudok különböztetni egy festőt egy baseball játékostól példának okáért. Összerezzenek amikor Miss Pókerarc megszólít és közli velem, hogy Mr Sullivan fogad, balra a második ajtó az ő irodája. Hatalmas, erőt gyűjtő sóhajt követően kopogtatok az említett ajtón, és ha engedélyt kaptam benyitok, majd alig lépve el két lépést az ajtótól óvatosan zárom be magam mögött. Hirtelen akarnám mondani, hogy itt vagyok, egy hét után is, hogy kész vagyok kifizetni az ékszert...és haladjunk, adja meg a számlaszámot, már itt sem vagyok….de amikor meglátom belémfagy a szusz, a gondolat, a szó, minden amit mondani akartam neki, és még a köszönéshez is alig találom meg a hangom. -Üdv, Mr Sullivan!
Kezdőlap
