Tudom, hogy az egyetemisták többsége rajong a szorgalmi időszakért, és gyűlöli a vizsgaidőszakot, de én olyan kifacsart nőszemély vagyok, hogy nálam pont fordítva volt. Sokkal jobban szerettem, amikor vizsgázni kellett, mert rendszerint igyekeztem a lehető leghamarabb letudni mindet. Mindig, minden egyes félévben az első időpontokat vettem fel, és általában sikerültek is jó eredménnyel a megmérettetések. Így, miután letudtam mindent, volt egy csomó szabadidőm. Addig legalábbis, amíg véget nem ért teljesen a félév, és el nem kezdődött a következő. Persze nem mondom, hogy a bulikat elutasítottam, de akkor is volt egy rakás beadandó, meg órákra kellett járni, és az ilyesmit valahogy kicsit sem csíptem. Még akkor sem, amikor szórakoztató volt a tanár, vagy épp az aktuális társaságom egy-egy kurzuson ülve. Ma este erősen gondolkoztam egyébként, hogy a beadandót tudjam-e le, aminek nagyon szűkös volt most már a határideje, vagy a szobatársammal tartsak abba a buliba, amire már hetek óta készült. Végül az utóbbi mellett döntöttem, azzal a kikötéssel saját magam számára, hogy legalább hajnalban nekiállok, bármilyen állapotban térjek is vissza a kollégiumba. Egy mondatot mindenképpen meg kellett írnom, vagy legalább a címet, hogy a lelkem megnyugodjon, amiért hozzáfogtam. Tudom én, hogy nem sok lenne pár szó, viszont meggyőzhetném magam arról, hogy csináltam valamit. Már haladok vele, ha nem is rohamtempóban. Így aztán, amikor olyan háromnegyed négy magasságában becaplattam a folyosóra, győzködtem magam ennek az elhatározásnak a fontosságáról. Tartanom kellett magam hozzá, különben reggel nagyon csalódott lennék, amiért nem tartottam magam a tervemhez. Ez nálam elvi kérdés volt, hogy úgy mondjam. Habár az alkohol még alaposan dolgozott a szervezetemben, és úgy éreztem, hogy soha nem voltam még ennyire fáradt, és nem kívánkoztam még ennyire a puha párnáim közé, végül mégis a pizsama helyett törölközőért nyúltam. Ahhoz, hogy magamhoz térjek, most kevés lesz a kávé. Kellett egy frissítő zuhany is, és ilyenkor úgysem fogok az égvilágon senkit zavarni, igaz? Meg is indultam hát a cuccaimmal együtt a zuhanyzó felé, most nem vesződtem átöltözéssel. Egyszerűbb volt csak magam köré tekerni a szárazság miatt durva anyagot, és elvonszolni magam addig a bizonyos ajtóig. Természetesen nem lepődtem meg, hogy a túloldalán senkivel nem futottam össze. Elégedettségemben mosoly kúszott az ajkaimra, lepakoltam a holmimat, és már be is álltam a számomra legszimpatikusabb fülkébe. A függöny jótékonyan takarta karcsú, izmos testemet, az éppen megengedett víz pedig lassacskán kellemesen meleggé vált. Ugyan elmerengtem rajta, hogy talán jobban járnék, ha hideget zúdítanék a nyakamba, de ennyire vészes még nem volt a helyzet, és mazochistának sem vallanám éppen magam. Mivel úgy döntöttem, hogy a hajamat is megmosom, így a fülem tele lett vízzel. Ez sajnos azzal járt, hogy egyáltalán nem hallottam az ajtó nyitódását, majd a csukódást. Ám, ha hallottam volna, valószínűleg akkor sem stresszelek rajta túlzottan, mivel úgy gondoltam volna, hogy az a valaki majd szépen kiválasztja a mellettem lévő kis fülkét, és meg is van oldva. Magamban felszabadultam dudorásztam az egyik sokat játszott számot a mai buliról, és kezdtem feltöltődni.
Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Kint minden elcsendesedett már, még kint sem lehet hallani semmit, a madarak is az igazak álmát alusszák. Lemerném fogadni, hogy én vagyok az egyetlen nem normális, aki ilyenkor is még a be adandóját csinálja, és én is érzem már magamon, hogy kicsit túlzásba vittem, de most már nem tudok leállni. Érdekes témát adtak fel, és habár még rengeteg időm lenne befejezni, annyira magával ragadott, hogy amikor este leültem, hogy legalább egy részét megírom, végül itt tartott a kutatás izgalma egész éjjel. Most már nem is érdemes lefeküdni, az első előadásom kilenckor kezdődik, addig pedig valószínű be is tudom fejezni az egészet. Előtte viszont szükségem van egy hideg zuhanyra, vagy legalábbis egy langyosra, hogy ezt az ólmos fáradtságot, ami már egy ideje rám telepedett, elűzzem.
Megdörzsölöm a szemeimet, ásítok egyet, majd nagy nehezen abbahagyom az írást, és felkelek a székről. A szobatársam nagyban horkol a szoba másik felében, szerencsére sosem zavartam azzal, hogy én éjszaka vagyok ébren, pedig ő tipikusan az a korán lefekszik és reggel az elsők között felkelő típus, de ebből nem volt problémánk. Szerintem, ha egy atomtámadás következne be a közelben, arra se ébredne fel, amikor ilyen mélyen alszik. Kell egy kis idő, míg a zsibbadt tagjaimba visszatér az élet, de utána a törülközőt magamhoz kapva, el is indulok a kitűzött célom felé. Teljesen kihalt a folyosó, ahogy számítani lehetett rá, ezért hagyom eluralkodni magamon a zombi üzemmódot, úgysem fogok találkozni senkivel.
Lassan odaérek a fürdőhöz és belépek, egyből a felé a zuhanyzó felé tartva, ami az egyik kedvencemmé vált az itt létem alatt, mert talán kicsit jobban távol esik a többitől. Mivel még mindig inkább alva járok, ezért egyáltalán nem tűnik fel, hogy a fülkénél el van húzva a függöny, ahogy az sem, hogy a gőzből és a vízcsobogásból ítélve van is mögötte valaki. Fogalmam sincs, hogy ezek az egyértelmű jelek, hogy nem jutnak el a tudatomig, mert teljes természetességgel fogom a függönyt,és húzom el, hogy be is menjek, de ekkor… ekkor tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül.
Az első reakcióm az, hogy elkerekednek a szemeim, és önkéntelenül is felmérem az előttem álló leányzó cseppet sem elhanyagolható bájait, utána pedig ahelyett, hogy a józan eszemnek engedelmeskednék – ami talán valahol még mindig mélyen alszik – és behúznám egyből a függönyt, nem ezt teszem. Csak állok előtte bambán és bámulom, mint aki még soha az életében nem látott volna meztelen nőt. - Hű. – Szakad ki belőlem végül önkéntelenül, és lassan de kezd biztosan érni bennem a gondolat, hogy talán nem ártana visszarántani a függönyt és bocsánatot kérni.
Ahogy a vízcseppek őrült tempóban szánkáztak végig a testemen, úgy váltam egyre éberebbé. Valószínűleg, ha éppen a csobogás nem süketített volna meg, akkor az is egyből feltűnt volna, hogy már nem vagyok egyedül. Mondjuk valamiféle érzés még így is a hatalmába kerített, de nem foglalkoztam vele túl sokáig. Úgy voltam vele, hogy nem hallottam senkit bejönni, és különben is, hajnalban ki jönne még ide rajtam kívül? Ezért is fogtam inkább a képzeletemre, mintha csak a fáradtság űzne velem tréfát. Ám azt már nem tudtam mire fogni, amikor a kellemesen felhevült bőrömet hirtelen megcsapta a csípősen beáramló hidegebb levegő. Mire felfogtam, hogy miért váltam libabőrössé, és miért fázom annyira, eltelt jó pár másodperc. De abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy valaki bizony elhúzta mögöttem a függönyt, és ennek köszönhető ez a borzasztó jegesség, már meg is pördültem a saját tengelyem körül. Nem vagyok egyébként szégyellős típus, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy idegen sráccal leszek kénytelen farkasszemet nézni, és talán még meg is kell küzdenem a helyemért, amit egyébként én birtokoltam előbb. Ajkaimon egy halk kis sikoly csúszott ki, amit nem is igazán az ijedtség, hanem sokkal inkább a meglepettség szült. Az ösztön pedig tovább dolgozott bennem, és mivel ezt a személyem elleni támadásnak vettem, így én is támadásba lendültem. Az öklöm játszi könnyedséggel lendült meg, és olyan kecsesen találta el a srác orrát, hogy az azon nyomban megreccsent. Valószínűleg képtelen is lett volna kivédeni, amennyire bambán nézett rám, ami némi elégtétellel szolgált azért. - Bunkó! – közöltem büszkén felszegett állal a kiszolgáltatott helyzetem ellenére is, majd hirtelen behúztam a függönyt. Olyan erővel, hogy az kis híján le is szakadt a helyéről, de szerencsére annyira azért mégsem sikerült megrántanom. Csak annak rejteke mögött engedélyeztem magamnak, hogy hangtalanul felkiáltsak, a fájó öklömet dörzsölgetve. Az igazán megalázó lett volna, főleg a dacosan emelt fejem után. - Mi a francot szívtál, hogy nem tűnt fel, hogy van már itt valaki?! – kérdeztem felháborodottan, amikor már sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet. Most már nem mertem hátat fordítani neki, inkább a függönyhöz beszéltem olyan élénken, mintha nem lennék fent már több mint 24 órája. – Tűnés kifelé! – ha látott volna, valószínűleg utat is mutatok, ám így csak szavakkal tudtam elküldeni melegebb éghajlatra. A jelenlegi helyzetben azonban ezzel is beértem, mert túlságosan felbosszantott ez az egész. Ha kívülről szemléltem volna a jelenetet, vagy valaki csak elmeséli, akkor biztosan jót nevettem rajta. Így viszont nem tudtam eldönteni, hogy sírjak inkább, vagy tényleg nevessek egy jót ezen.
Nincs időm arra, hogy végül megtegyem azt a kósza gondolatot és behúzzam a függönyt sűrű bocsánatkérések közepette. Túl lassú vagyok, és hogy őszinte legyek egy az orrom felé száguldó ökölre se számítok. El kell ismernem, hogy van ereje a lánynak, mert a hirtelen beállt csöndben, tisztán lehet hallani a reccsenést, és nem sokkal később, miután reflexszerűen az orromhoz kapok, érzem is, hogy megindul belőle a vér. Ez pedig lenyűgöz. Ritka az olyan pillanat, mikor ennyire meg tudnak lenni, pláne egy lány. Önkéntelenül is elmosolyodok a vérpatak mögött, majd némi sziszegés után, de az orrom elé kapom a törülközőmet, hogy valamivel felfogjam a vérzést.
- Ez nagyon szép ütés volt. – Mondom végül orrhangon, és cseppet fojtottan a törülközőtől, de azért még így is lehet hallani a hangomban az elismerést. - Bár minden ellenem beszél, de ne haragudj, tényleg nem akartam rád rontani, nem vagyok egy perverz kukkoló, vagy ilyesmi. – Próbálom azért úgy, ahogy kimagyarázni magam. - Mindenesetre… randiznál velem? – Teszem fel azt a kérdést, ami után egy ilyen szituációban minden normális ember arra gondolna, hogy ez a srác őrült, vagy a szavaival ellentétben tényleg egy perverz, aki a szabadideje nagy részét arra áldozza, hogy a mosdókban megbújva keresse a következő áldozatát, akit aztán megleshet és élvezkedhet rajta. Oké, azt hiszem tényleg túl fáradt vagyok.
- Nem, nem vagyok őrült, mielőtt azt hinnéd. – Igyekszem leszögezni, bár szerintem most már minden mindegy. Kétlem, hogy a csodálatos kérdésemre igennel válaszolna ezek után. - Csak fáradt. Azt hiszem. Keveset aludtam, szóval nem vagyok drogos, meg az a nagyon bulizós típus se, alkohol sincs most a szervezetemben, bár lehet, azzal jobban járnánk, mint azzal, hogy ébren vagyok már egy x ideje… - Kezdek össze-vissza magyarázni, mindenfélét, csak hogy kicsit elvegyem a történéseknek a kínos hangulatát, bár lehet, hogy ezzel csak rontok a helyzeten. Időközben a vérzés kezd kicsit csillapodni, amit elégedetten nyugtázok, bár van egy olyan érzésem, hogy így is kénytelen leszek majd elmenni az orvosiba, hogy legalább valami fájdalomcsillapító legyen nálam, hogy szembe tudjak nézni a mai előadásokkal. - Fogalmam sincs, már mikről beszélek. – Motyogom ezt már inkább csak magamnak, miközben a maradék vért próbálom eltüntetni magamról egy kis víz segítségével.
Miután egy kicsit mégiscsak magamra maradtam, türelmesen vártam, hogy elhúzza a csíkot. Azért egy orrtörés csak elég nyomós érv arra, hogy még egy nagyon kíváncsi és bátor fiú is visszavonulót fújjon, nem? Nekem azonban nagyon úgy tűnt, hogy sikerült kifognom egy ostobát, mert ahelyett, hogy az ajtó csukódásának neszét hallottam volna meg a függöny túloldaláról, inkább egy dicsérő bókot kaptam. Hirtelen még a lélegzetem is elakadt, és nagyon kellett gondolkoznom, hogy most csak kötekedésnek vegyem, vagy komolyan higgyek neki. Valahogy az egész helyzet kezdett baromira röhejessé válni. - Kösz! – mondtam végül félszegen, bár akármennyire is küzdöttem ellene, a magam csendességében az ajkaim szélei bizony kezdek megállíthatatlanul felfelé görbülni. Pedig esküszöm, hogy nem akartam ezen nevetni, de amikor valami igazán olyan történik, amit nem hiszel el, akkor kénytelen vagy mégis hahotában kitörni. Azért ott még nem tartottam ugyan, de vészesen közelítettem hozzá. Különösen akkor, amikor távozás helyett csak még tovább beszélt. Miért nem érte be azzal a dicsérettel, és kész? - Hát persze! – vágtam rá egyből, közben a szemeimet forgatva. – És ezek után majd szerinted el is hiszem? – szívesen megnéztem volna az arckifejezését, de jobbnak láttam, ha marad szépen minden úgy, ahogy eddig volt. Ő nem lát engem, én nem látom őt. Így kevésbé éreztem magam zavarban, pedig ez a helyzet minden volt, csak hétköznapinak nevezhető nem. – Biztos láttad, amikor bejöttem és jó bulinak tűnt meglesni. Vagy fogadtál valakivel? – jutott eszembe hirtelen, mert bizony ennek is megvolt az esélye. Valaki alaposan meg akart tréfálni, vagy ha nem is engem, de őt mindenképpen kellemetlen helyzetbe akarta hozni. - Tessék?! – a hangom önkéntelenül is megugrott egy oktávnyit, ahogy randira hívott. Ha eddig nem voltam döbbent, akkor most egészen biztos, hogy letaglózott a kérdés, hiszen ez volt az utolsó, amire számítottam. Alig akartam hinni a fülemnek, így végül némi csendet követően csak kirobbant belőlem a nevetés. – Ez most komoly? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, miközben rényire elhúztam a függönyt, és kidugtam rajta a fejemet, hogy jobban meg is nézhessem magamnak a fiút. Egész helyes volt, ha eltekintettünk a vérző orrától, bár egyelőre nem tudtam magam sem eldönteni, hogy tetszik-e nekem. - Most törtem el az orrod, és te képes vagy randira hívni? – ráncoltam a homlokomat továbbra is értetlenül. Azt latolgattam magamban, hogy mennyire lehet őrült. – Ennyire nagyot azért nem ütöttem… - ráztam meg a fejemet, és mintha csak hallotta volna a ki nem mondott kérdésemet, közölte, hogy nem őrült meg. Jól ráérzett, mert pontosan ezt hittem pedig róla. – Más is van fent régóta – például én -, mégsem török rá egy védtelen, zuhanyzó emberre! – közben a biztonság kedvéért azért hátrébb léptem, és újra behúztam közénk a függönyt. Így sokkal magabiztosabbnak éreztem magam, ami azt illeti. - Azt észrevettem! – bólogattam a csempének szegezve a tekintetem. – Úgy hallom, még mindig nem mentél el. – szólaltam meg némi csendet követően. – Hogy van az orrod? Vérzik még? – hangomat visszhangozták a falak és az üres tér, de legalább jól hallotta.
Ha valaki egyszer azt mondja, hogy az lesz a legfurább és legvadabb élményem az egyetemen, hogy véletlenül rányitok egy meztelen lányra a zuhanyzóban, akkor élből kiröhögöm. Elvileg azért vannak az egyetemi évek, hogy amellett hogy tanuljunk, bulizzunk,igyunk, és megtegyünk mindent, amire a kicsi szívünk addig vágyott, csak a szülői felügyelet mellett nem engedhettük meg magunkat. Azt hiszem, nem nagyon illek erre a helyre. Már rég kinőttem ebből a fajta lázadásból, mert rákényszerültem, úgyhogy maradtam itt is a fura, kissé magának való figura, aki nem igazán barátkozik, nem jár el bulikba és folyamatosan a könyveket böngészi, vagy épp tanul még akkor is, amikor nem lenne muszáj. Ehhez képest, most itt állok, betört orral, a függöny túloldalán pedig ott áll egy elképesztően dögös lány. Hát hogy a fenébe ne hívnám el randira? Szalasszam el ezt a soha vissza nem térő lehetőséget? Olyan nincs. Különben is, már most az ideálom, aki ilyen nagyot tud ütni és ilyen pontosan… ezzel már le is vett a lábamról, még így ismeretlenül is.
- Jogos, nem kell hinned nekem, de tényleg ez a helyzet. Véletlen volt. Valahogy nem jutott el az agyamig, hogy nem vagyok egyedül, csak automatikusan mentem a kedvenc fülkémhez. – Vallom be töredelmesen. Senki nem mondhatja rólam, hogy hazug vagyok, még ha az egész hihetetlennek hangzik is, főleg ha az ő szempontjából nézem a dolgokat. - Szóval nem, nem láttam, hogy bejöttél, és a folyosón se láttam senkit, mikor erre jöttem, abban a tudatban, hogy úgy sincs senki olyan, aki még ébren lenne ilyenkor. Úgy látszik tévedtem. – Vonom meg a vállamat, habár ezt úgysem látja. - Nem szoktam fogadni, végtelenül ostoba szokás. – Fűzöm hozzá, ezzel ezt a lehetőséget is kizárva.
Aztán jön az a bizonyos kérdés, és az egyik reakció be is jön, amire számítottam, elkezd röhögni rajtam. Bár ez még mindig jobb, mint a második lehetőség, hogy megint elküld a francba, azt hiszem a nevetés inkább pozitív, még akkor is, ha nem feltétlenül pozitív válasz fogja követni. - Aha, teljesen komoly. Pont azért hívtalak randira, mert betörted az orrom. Ez is furán fog hangzani, de ez tetszik. Szeretem, ha egy lány meg tudja védeni magát, és… – Itt kicsit megköszörülöm a torkomat, mert talán olyat fogok mondani neki, ami továbbra rontja az amúgy sem fényes esélyeimet. – És… nem volt rossz látványban részem az előbb. – Fejezem ki visszafogottan azt a véleményemet, hogy baromi jól néz ki. Ennyi, ezen nincs mit szépíteni, így van.
- Persze, hogy nem mentem el, még mindig választ várok a kérdésemre. De ha szeretnéd, akkor újra feltehetem. – Mondom, miközben már nagyjából sikerül rendbe szednem magam és azt hiszem már a vérzés is rendben lesz. - Már nagyjából elállt a vérzés. – Válaszolok a kérdésére. Bár esztétikailag egy kicsit ferdén áll most az orrom, de sebaj. - Szóval… visszatérve, randiznál velem? Amúgy Killian vagyok. Csak, hogy tudd névhez kötni ezeket a… kaotikus eseményeket. – Mondom kis mosollyal, és a maradék vérnyomokat is sikeresen eltűntetem magamról.
- Aha… - dünnyögtem hitetlenkedve, hiszen ezt elég gyenge magyarázatnak tartottam. Szerintem bármennyire lennék is fáradt, az azért feltűnne, hogy valaki már zuhanyozik a helyiségben. Nemhogy az, hogy a függöny is el van húzva, és az a valaki bizonyára ott van mögötte. Persze nem merném száz százalékig biztosan kijelenteni, de akkor is ezt tartottam a legvalószínűbbnek. Én is fáradt voltam, nem aludtam, és még buliztam is egész éjszaka, de mégis feltűnt egyből, hogy belopódzott a kis fülkém meghittségébe a hideg levegő, valamint a betolakodó srác. - És nem mellesleg, ez az én kedvenc fülkém! – vágtam oda kissé sértetten, újra csak résnyire húzva el a függönyt. Ám amint befejeztem rövidke mondandómat, máris ismét visszakerült az eredeti helyére, eltakarva engem az esetleges kíváncsi szemek elől. – Elég nagyot tévedtél, igen! – én bólogattam ugyan, de azt meg ő nem láthatta. Nedves tincseim idegesítően tapadtak az arcomhoz, de legalább nem mutattam neki, hogy milyen ügyetlen vagyok azoknak a kisimításában. Ez az egész már így is túl nevetséges volt, már-már komikus. Vagy tragikomédia inkább? - Ugye tudod, hogy valószínűleg az is ezt mondaná, aki fogadást köt? – kérdeztem komolyan, és olyan arcot vágtam, mintha csak láthatná rá kiülni a gondolataimat is. A furcsa azonban az volt, hogy valamilyen oknál fogva mégis elhittem neki, hogy nem erről volt most szó, és tényleg elítéli az efféle szerencsejátékot. Nem utolsó sorban én is egyetértettem azzal, hogy ostoba szokás. Néha vicces tud lenni, de általában inkább bántó, vagy sok veszteséget okozó. - Azt hittem, hogy szereted, ha betörik az orrod! – viccelődtem kicsit én is, de túl magas labda volt ahhoz, hogy ezt csak úgy kihagyjam. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek újra hangosan, így valami furcsa fojtott kuncogás lett belőle. Csak abban reménykedtem, hogy a víz csobogása, és a számra szorított tenyerem elnyomta azt a kevés hangot is, amit sikerült kiadnom. Egészen addig meg is maradt a jó hangulatom, amíg be nem fejezte a mondatot. Áldottam az isteni szerencsémet, és a remek találmányt, amit zuhanyfüggönynek hívnak, mert így nem láthatta a rákvörössé váló orcáimat. Én is győzködtem magam arról, hogy csupán a forró víz miatt lett hirtelen ennyire melegem. - Pedig úgy lefagytál, mint aki még sohasem látott embert. – annyira azért nem akartam beszólni, hogy nőt hozzak fel példának, ez is tökéletesen megfelelt. Amúgy is meg kellett egy kicsit köszörülnöm a torkomat, mert úgy éreztem, mintha homokot nyeltem volna. – Nem, isten ments! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Szükségtelen volt, hogy újra rákérdezzen, már így is annyira abszurd volt ez az egész helyzet. – Remek! – biccentettem csak úgy magamnak a hír hallatán, hogy bizony a vérzés veszélye már elmúlt. - Mira! – mutatkoztam be, közben kinyújtottam a kezemet a függöny és a fülke fala közötti résen. – És rendben, a fenébe is! Randizok veled! – böktem ki, mielőtt még jobban átgondolhattam volna. – Ha valaki van annyira őrült, hogy élvezi, ha betörik az orrát, akkor ennyit megér. – mármint annyit, hogy megismerkedjek vele. – És miért vagy még fent ilyenkor, Killian? Te is buliból jöttél? – érdeklődtem most már csevegősebb hangnemben.
- Nem hiszel nekem ugye? – Kérdezem egy kis mosollyal, de nem hibáztathatom érte. Tényleg elég hihetetlen az egész történet, és biztos én sem hinném el ezt, ha kívülállóként szemlélem a dolgot, de hát mindegy. Talán lesz lehetőségem bebizonyítani, hogy tényleg nem direkt történt meg az, ami történt. - Neked is? Ez kellemes meglepetés. – Mosolygok rá még szélesebben, mikor az arca kicsit előbukkan a függöny mögül. - A kettő nem zárja ki egymást, de fura akkor, hogy eddig sikerült elkerülnünk egymást. – Megyek át kicsit elmélkedőbe, talán abban reménykedve, hogy ezzel is tudom oldani kicsit a hangulatot. - Beismerem, és ezt sajnálom. – Mondom őszintén a tévedésre, de akkor már hazudnék, ha azt sajnálnám, hogy láttam meztelenül. Azt nem sajnálom. Nagyon nem.
- Gondolod? Én úgy vettem észre, hogy akik szeretnek fogadást kötni, inkább szeretik elismerni a dolgot, és verik a mellüket, hogy ők milyen királyok, hogy sikerült nekik megnyerni a fogadást. A másik véglet az, aki elveszítette a fogadást, ő lehet, letagadná, de azért, hogy előbb kikerüljön a kínos helyzetből az adott esetben szerintem gyakoribb az, hogy beismeri: igen, fogadás volt, bocs, már húzok is innen. Legalábbis én így látom. – Általában nem vagyok az a nagyon beszédes típus, sőt, olyan ember vagyok, aki csak akkor szólal meg, ha kérdezik, vagy ha nagyon fontos mondanivalója van, de amikor fáradt vagyok, megindul a beszélőkém, és néha értelmetlen dolgokról zengek ódákat. Most az is rátesz egy lapáttal, hogy kissé ideges vagyok. - Persze, mazochista vagyok. Egy újabb ok, amiért nemet mondhatsz. – Jegyzem meg, bár hallatszik, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan és inkább nagyon is azt szeretném, hogy igent mondana. Amire még mindig nagyon kevés esély van, de hát a remény hal meg utoljára, ahogy a mondás tartja.
- Tény és való, hogy kevésbé fagytam volna le, ha egy behemót, két méteres srácra sikerült volna rátörnöm, mert akkor szerintem az első gondolatom az lett volna, hogy fussak és vissza se nézzek. – Mosolyodok el újra. - De mivel sokkal kellemesebb látvány tárult a szemeim elé… azt hiszem az jobban meglepett. – El is nézegettem volna még egy darabig, ha az ökle nem repül az orromba, és ha nem lettem volna alapvetően úriember beállítottságú, mert biztos vagyok benne, hogy pár pillanattal később, én rántottam volna vissza azt a bizonyos függönyt a helyére.
- Örülök, hogy találkoztunk, Mira. – Meg is rázom a kezét, a bemutatkozás után, aztán viszont nem is húzom el, mert végül olyat mond, amivel aztán tényleg meglep. Most komolyan… belement a randiba? Nem alszom? Jól hallottam? Nagy szemekkel nézek a kezére, mert csak azt látom, és még mindig nem tudom rávenni magam, hogy elengedjem. Kell pár pillanat, hogy végül így legyen, majd kissé zavartan megköszörülöm a torkomat. - Khm. Ez remek! Majd akkor… egy kellemesebb időpontban felkereslek és megbeszéljük a részleteket. – Őszintén, azt hittem, hogy nem fog belemenni, de már most el kezdett kattogni az agyam, hogy milyen randival tudnám a lehető leginkább levenni a lábáról. Mert annyi biztos, hogy ez a lány kell nekem, és nem fogom elszalasztani a lehetőséget azzal, hogy elbénázom. - Ó, nem, én nem kifejezetten vagyok az a bulizós típus. Beadandót írtam, és nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő. – Vallom be, bár lehet, ezzel tényleg elásom magam nála. De jobb, ha már az elején kiderül az, aminek ki kell derülnie.
- Nem, tényleg nem! – válaszoltam minden további nélkül. Szerintem ahhoz azért elég feltűnő jelenség vagyok, hogy észre lehessen venni. Ennyire senki nem lehet kimerült, bár hallottam már olyanról, aki egyenesen belesétált egy villanyoszlopba a kimerültség miatt. Mulatságos lehetett, de a jelenlegi helyzet cseppet sem hétköznapi, és a körülményekből fakadóan nekem akkor is nehezen hihető volt. Bár amennyire zavartnak tűnt a srác, talán egy kicsit mégis hajlottam arra, hogy higgyek neki. - Tudnék vitatkozni azon, hogy kinek kellemes ez… - forgattam meg a szemeimet, mert a közös kedvenc fülke miatt lett az egész kavarodás. – Jó, rendben! – enyhültem meg egy kicsit végül. Valahogy mindig képes volt elégtétellel eltölteni, ha valaki beismerte, hogy nekem van igazam. Tudom én, hogy talán felszínesség, és ostobaság ez a részemről, de attól még nem tudok kibújni a saját bőrömből, és ezzel szerzett egy jó pontot. - Én biztos nem ismerném be. – közöltem felszegett fejjel. A hibákat nekem mindig nagyon nehezemre esett elfogadni, a beismerés meg szinte lehetetlen volt számomra. Olyan opció, ami nem is létezik. – Lehet, hogy azok előtt dicsekednek, akikkel a fogadást kötötték a győztesek, de a szenvedő alany előtt biztos nem tenném, főleg úgy, hogy még az orromat is beverte… - emlékeztettem rá, finoman bökve fejemmel az említett testrész felé. - És akkor valószínűleg megúsztál volna egy még ennél is nagyobb megagyalást. – vigyorodtam el akaratlanul is, ahogy elképzeltem, hogy mondjuk egy amerikai focis nagy állatra tör rá, aki eléggé zokon veszi a nem kívánt figyelmet. Biztosan rohant volna, mint akit puskából lőttek ki, mert ennyire azért tényleg nem lehet mazochista, hogy megvárja, amíg megütik. Lehet valaki bátor anélkül is, hogy ostoba lenne, és egy nem fair küzdelemben kiállna a végsőkig. Egy hajnali zuhany nem ér annyit. Szerintem én sem értem annyit, hogy az orra bánja, de már mindegy. Ő tudja… - Öhm… a kezem! – próbáltam újra elhúzni, miután belementem a randiba. Kezdtem is bánni egy kicsit, mert láthatóan teljesen letaglóztam vele, legalább annyira, mint egy orrtöréssel szokták az embert. Ettől függetlenül már kimondtam, és szerettem is tartani magam az adott szavamhoz. Akkor is, ha utólag megbántam a dolgot. – A részleteket… - ismételtem a szavait, a homlokom pedig enyhén értetlen ráncba szaladt. – Figyelj, ez nem egy nagy projekt, ez csak egy randi. – ajkaim elkezdtek felfelé kunkorodni, épp csak vissza tudtam fogni magam. - Este nyolckor. Ma. – szögeztem le határozottan, hogy valamerre akkor haladjon is az ügy, ne egy helyben toporogjunk. – Egy stréber! – vontam le a következtetéseimet. – Ilyen az én formám! – persze inkább csak cukkoltam, nem mondtam komolyan. Én is odafigyeltem mindig az elvégzendő feladataimra, mert fontos volt számomra az iskola és a tanulás is. Így lehet előrébb jutni az életben, de néha akkor sem árt kikapcsolódni egy kicsit. – Gondolom, ugyanaz lehet, mint amit nekem adtak fel… - ingattam a fejemet. - És hová viszel ma, Killian? Vagy szeretnéd átgondolni nap közben, és majd meglepsz? – kíváncsiskodtam. Engem őszintén nehéz lenyűgözni, szóval vártam, hogy mivel rukkol elő, és vajon sikerül-e neki.
- Csak azért nem hiszed el, mert még nem ismersz. – Jelentem ki egy kis mosollyal. - Akik ismernek, azok tudják, hogy nem kell sok ahhoz, hogy teljesen figyelmetlenné váljak. Elég, ha fáradt vagyok, vagy ha csak túlságosan elmerülök a gondolataimban, vagy másra koncentrálok, akkor hajlamos vagyok csak egy dologra figyelni, a környezetemre pedig már kevésbé. Ebből szoktak érdekes dolgok alakulni. Például egyszer sikeresen nekisétáltam a falnak, pedig akkor még nem is voltam kialvatlan, hanem egyszerűen csak valami érdekesebb dolog kötötte le a figyelmemet, ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna. – Mesélem, habár talán jobb lenne, ha nem égetném le magam még jobban előtte. - Na, jó, azt hiszem, inkább befogom, mielőtt még nagyobb őrültnek néznél. – Túrok bele kicsit zavartan a hajamba. Határozottan nem tesz nekem jót, hogy nem aludtam. Még bénábbnak tűnök, mint amilyen alapvetően vagyok.
- Oké, lehet, hogy neked nem az, és nekem se kellene annak lennie, mert betörted az orrom, de nekem mégis az. – Jelentem ki. - Néha, jobb, ha az ember beismeri, hogy hibázott, bár tény, hogy nem egyszerű. De nekem már teljesen mindegy, már így is leszerepeltem, ez már nem oszt nem szoroz a dolgokon. – Ilyenkor hol van a felnőttség? Úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen idióta, aki képtelen normálisan beszélgetni, pedig ezt már rég ki kellett volna nőnöm. Főleg az apám halála után. - Jó, ez igaz lehet. – Bólintok rá a szavaira a fogadás kapcsán. Még szerencse, hogy én tényleg nem fogadtam, bár nem tudom, hogy melyik opció lenne a jobb a jelenlegi helyzetben. - Igen, valószínűleg. Bár azért meg tudom védeni magam, ha kell. Nem hiába készülök annak, aminek. – Arról nem is beszélve, hogy anno mikor abba az elég rossz társaságba keveredtem, azért nem egyszer kellett részt vennem némi verekedésben. Azt nem mondom, hogy minden egyes alkalommal én kerekedtem felül, főleg nem az elején, de az óta azért sokat javult a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy most már normális önvédelmet tanulok, nem pedig csak az utca szabályait követem, ahol lényegében nincsenek szabályok.
Gyorsan elengedem a kezét, mikor megjegyzi, hogy talán érdemes lenne visszaadnom neki. Megint zavartan elmosolyodom. - Öö, oké. Igaz, ez csak egy randi. – Bólintok, közben igyekszem a száguldozó gondolataimat megzabolázni egy kissé. - Sajnálom, ha csalódást okoztam. Azt hiszem, tényleg az vagyok. Vagy én inkább úgy mondanám, hogy lebeg előttem egy cél, amit el akarok érni, és ebben semmi sem akadályozhat meg. – Mondom kicsit elgondolkozva. - Őszintén, még fogalmam sincs. Valószínűleg spontán lesz majd a helyszínválasztás, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ebben az instabil állapotomban eldönteni, hova is menjünk. – Mosolygok rá újra. - De igyekezni fogok azzal, hogy lenyűgözzelek, ebben biztos lehetsz. Azután hogy engedély nélkül láttalak meztelenül, ez a minimum.
- Lehet… - hagytam rá, egy könnyed vállvonással megtoldva a szavaimat. Ezt persze a függöny takarásától valószínűleg úgysem látta, kivéve talán a kissé hitetlenkedő arckifejezésemet. – És gondolod, hogy ez később majd változhat? – kíváncsi voltam a szándékait illetően, ő pedig beletette azt a nagyon beszédes „még” szócskát is, szóval az volt a gyanúm, hogy ő bizony szeretne megismerkedni velem. - És akkor mégis hogyan akarod majd végezni a munkádat később? – ráncoltam értetlenül a homlokomat. Koncentráció nélkül elég nehéz dolga lesz, annyi biztos. – Mint a férfiak többsége. – bólintottam kurtán. Nem akartam degradálni, vagy általánosítani, de tény, hogy a nők sajátos képessége volt az, hogy egyszerre több dologra is képesek voltak odafigyelni. A férfiak között nem mondom, hogy nem akadt egy ilyen sem, de biztos, hogy nagyon csekélyre rúgott a számuk. – Killian, te szörnyen szórakozott és szétszórt fickó vagy. – jelentettem ki, épp csak visszatartva a kitörni készülő kacajomat. - Nem tudom, hogy egyáltalán tudsz-e még javítani ezen a helyzeten. – most már elvigyorodtam. Nem ásta ő el magát nálam teljesen, de jó volt egy kicsit kötekedni. Valahol azért aranyosnak találtam, ha nem így lett volna, már rég elküldöm melegebb éghajlatra, randiba beleegyezni meg aztán pláne nem jut eszembe. Bár még mindig nem értettem azt se, hogy miért mentem egyáltalán bele a találkozóba. Mindegy, egy estébe még senki nem halt bele, ugye? - Elég könnyen látod borúsan a dolgokat, meg ahogy elnézem saját magadat is. Lehetnél egy kicsit magabiztosabb! – adtam a magam kéretlen tanácsát. Persze az eszembe sem jutott, hogy én majd ezen változtatok, mert nem terveztem semmi hosszútávút vele. Csak egy, vagy maximum két randi és kész. Adok egy esélyt, de jelenleg a tanulmányaimra bölcsebb lett volna koncentrálnom, még ha néha bele is fért némi szórakozás egy-egy helyes sráccal. Például vele, mert bizony elég helyesnek láttam, a furcsasága ellenére is. Talán ezért volt már félig nyert ügye, mert az biztos, hogy nem a dumája miatt. - És minek is készülsz pontosan? – vigyorogtam rá szélesen. Nem akartam megbántani, de nem tűnt éppen egy izomagynak, aki jól elbunyózik bárkivel. Inkább olyan aktakukacnak mondtam volna, amit alátámasztott a szorgalma is. Én szerintem inkább a másik véglet voltam, és előbb ütöttem, azután kérdeztem. A gyakorlatiasabb dolgok mindig jobban mentek nekem, ezt be kellett látnom. - Akkor ne feszülj rá! Nem atomfizika, csak egy találkozó! – nem voltam teljesen biztos abban, hogy bármit is értek a szavaim, de egy próbát megért. – Hé, ne kérj már folyton bocsánatot! – oké, most már kezdett egy kicsit bosszantani. – Előttem is lebeg a cél, nem azért mondtam… - forgattam a szemeimet türelmetlenül. – Rendben, akkor kápráztass el! – vigyorodtam el szélesen, teljesen átrendezve a vonásaimat az előbbi feszültből. – Nos, igen! Ebben végre egyetértünk. Legalább a fél lábamról le kellett volna venned ahhoz, hogy erre sor kerüljön, most valahogy mi hátulról haladunk előre. – merengtem el hangosan a kialakult szituáción. – Bár akkor lenne fair, ha én is láttalak volna téged… - mértem végig lassan, közben mutogatva az ujjammal fel-le a teste mentén.
Nem szoktam így viselkedni. Voltak már barátnőim, tudok én normális lenni, ha akarok, bár tény, hogy sosem volt még ilyen szokatlan találkozásom egyikükkel sem, főleg nem az első alkalommal. Lehet, hogy csak ezért érzem magam ilyen idegesnek, és valószínűleg a fáradtság is rátesz erre egy jó nagy adag lapáttal, arról nem is beszélve, hogy elég régen volt már olyan, hogy így megtetszett volna valaki, már az elején. - Reménykedem benne. Ahogy abban is, hogy lehetőségem lesz bemutatni, hogy valójában annyira nem vagyok szörnyű, mint amennyire elsőnek tűnök. – Mosolyodok el egy kicsit. - Maximalista vagyok. Ha megerőltetem magam, akkor bármire képes vagyok. Ezért vagyok jó tanuló. A legtöbb téma érdekel, és annyira beleásom magam, hogy olyankor megszűnik a külvilág és az csak az tud érdekelni, semmi más. – Vallok be egy újabb dolgot magamról. Nehezen lehet elképzelni, de régebben ennél sokkal szórakozottabb voltam. Aztán rákényszerültem arra, hogy jobban figyeljek a környezetemre és arra, hogy minden rendben legyen a családomban. Most viszont, hogy már úgy érzem az anyám és a húgom is rendben vannak, és már célirányosan tudom, merre akarom folytatni az életemet, kicsit egyszerűbb. Nem mintha sokkal inkább elengedném magam, de jobb egy fokkal.
- De csak azért, mert néha vannak fontosabb dolgok, mint hogy a lábam elé figyeljek. – Eresztek meg egy újabb mosolyt, és most már inkább tényleg igyekszem nem leégetni magam még jobban, mert azzal csak azt érem el, hogy a csodával határos módon leszervezett randit lemondja. - Gondolod? Most épp a legrosszabb formámban láttál, ennél rosszabb már nem igen lehet. Szóval, nem adom fel. – Ez legalább tényleg egy jó tulajdonságom. Sosem adom fel, ha valamit elhatároztam. Az egyetlen rossz árnyék, ami megjelenik ennek kapcsán az az, hogy lényegében elárultam a legjobb barátomat, habár abban a helyzetben nem igazán volt más választásom. Azt kellett tennem, amit helyesnek gondoltam. - Ó, igen, ezt sokan mondták már. A húgom is állandóan hangoztatja, hogy igazán lehetnék magabiztosabb. Ez régebben valahogy könnyebben ment, de igyekszem. – Nem tudom mikor veszítettem el azt a magabiztos önbizalmat, ami régen olyannyira jellemzett. Apám halálakor? Vagy a lövöldözés utáni pillanatban? Vagy akkor, amikor azt láttam, hogy minden készül széthullani a családomban?
- Rendőrnek. Egyelőre. Ennél nagyobb céljaim vannak, de ahhoz először ezt a célt kell elérnem. Na és te? – Kérdezem kíváncsian. Ilyen erős ütéssel, tuti hogy hasonló pályára szánta a sors. - Jó, persze, tudom. Nem lennék ennyire ideges, ha nem tetszenél, szóval ezt vedd inkább bóknak. - Aztán csak csendben, elgondolkozva figyelem, ahogy hangosan elmélkedik. - Felajánlhatom, hogy levetkőzök előtted, de az szerintem csak még furcsábbá tenné a szituációt. Vagy nem? – Kérdezem egy újabb kis mosollyal, és közben megfogom a pólóm alját, hogy kicsit feljebb húzzam. Végül is, miért is ne tehetném? Akkor egálban lennénk. Vagy valami olyasmi.
Kezdőlap
