Szélesen mosolygok mikor ő nevet. Kedves a nevetése és jól esik. Jól esik, hogy miattam nevet. Elmondja, miért is nem tartja magát kritikusnak én pedig csak figyelem kék szemeimmel. Nem akarom levenni róla a szemeim...Félek, hogy talán egy pillanatra máshová nézek és eltűnik.-Megérthető a dolog amiért nem lenne az, de valljuk be azért nem magától hordta össze ezeket a dolgokat. Ez pedig a mai világban szerintem eléggé nagy szó.-Eszembe jut a családom. Anyám pontosan olyan volt mint amit ő lefestet átlagosnak. Apámat nem érdekelte a művészet iránti érdeklődésem, szerinte ez egy felesleges és figyelemre sem méltó része volt a világnak. A bátyám...Ő is inkább az "ó de szép" résznél ragadt le. Nem is tudom kitől örököltem a tehetségemet...De ez gyermek koromban jobban foglalkoztatott mint most felnőtt fejjel. Ahogy a lázadásra térünk ki a végére kicsit elnevetem magam és ismét eltűröm pár kósza tincsemet és fel nézek rá.-Akkor az ön elmélete szerint én még mindig egy gyerek vagyok belül.-mondom ki a gondolatomat ahogy kicsit kidugom a nyelvemet majd ismét elnevetem magamat. Ahogy azt mondja, hogy letegezhetem elmosolyodom.-Akkor kérem szólítson Carmellának. Én se szeretem az ilyen hivatalos tárgyalgásokat csak tudja az eredeti szakmám miatt muszáj volt megtanulnom és alkalmazni.-mondom halkabban megvallva neki. Nem lehet sokkal idősebb nálam de valahogy nem mertem rá kérdezni, hogy letegezhetem de így, hogy felajánlja jobban oldódik bennem az érzés. Amikor bele lendülök az arca kielemzésébe és utána kicsit elszégyellem magam azon, hogy így a magánszférájába másztam fel nézek mikor nevetni kezd. Nem gonosz, és nem szarkasztikus a nevetése hanem őszinte, jó kedvű nevetés. És ettől muszáj elvigyorodnom. A szavaira halkan kuncogok és kicsit beharapom alsó ajkamat miközben lesütöm a szemeim.-Higgye el, nem szándékos, ez most...leginkább a művészi én kibontakozása volt egy pár percre.-mondom csendesen megvallva neki és kék szemeim felemelem zöld szemeibe amik ismét magukkal ragadnak. Nem tudom, hogy csinálja de letaglóz. Pedig csak néz engem.-Pedig, ennél vannak rosszabbak is.-mondom mint egy bizonygató kislány.-Valaki még meg is forgatná az ismerőseim közül és megtapogatná. Higgye el az szerintem sokkal kellemetlenebb.-mondom ahogy kuncogok egy kicsit. A mondatára kicsit össze húzom a szemöldökeimet.-Mindenkinek vannak titkai Ethan. Tudom magamról, hogy egy piros alma vagyok az emberek előtt. De tudom magamról, hogy az a piros alma mennyire is van megrohadva igazából.-Nézek le magam elé ahogy eltűnik egy pár pillanatra az arcomról a mosoly. Azonban mikor megnyeri kicsit a zavartságomat nem vagyok rest visszavágni neki. Úgy érzem magam mint egy macska játékban ahol a ragadozó ragadozót szemel ki. És szeretem az ilyet. Szeretem, ha próbálnak fölém kerekedni, de én is harcolhatok az erősebb jogért. Soha nem találtam azt vonzónak se a szerelmes regényekben se a való életben, hogy az egyik fél csak ártatlant tud alakítani a másik meg a mellkasáig felhúzza a nadrágot. Az kiszámítható, egyszerű és unalmas. De amit Ethan és én alkotunk abban van valami veszélyes. Van benne izgalom, lehengerlő dolog. Közben pedig egy szép dobozba van csomagolva aminek a tetején a kanóc olykor füstölget de még a lángot nem érzékeli. Mégis a körében ott izzik a parázs. A húzásommal kicsit elködösítettem ami simogatja belső énemet és mint egy macska kezd dorombolni a dicsőség medrében. De tudom, hogy visszakapom még ezt így nem hagyom magamat ebbe bele ringatni. Vissza nézek rá az ajtóból és szélesen mosolygok majd úgy indulok tovább. Még csak most dördült el a játékot indító pisztoly... Ahogy mindketten felöltözünk és lovagiasan távozunk kint az utcán ácsorogva hallgatom a választ a kérdésemre és szélesebb lesz a mosolyom, hogy a sétába megy bele.-Szeretem a sétát így reméltem, hogy ezt a választ mondod.-mondom ahogy figyelem kék szemeimmel. A megegyezés sikerre visz és szép lassan elindulunk a sétára a kávézó felé. A fények felé nézek kék szemeimmel ahogy a város kezd készülődni az ünnepekre és minden sarkon, ha nem egy éneklő mikulás áll akkor semmi. Nem szerettem otthon karácsonyozni ezt tudom. Anya mindig olyankor házi asszonyt csinált belőlem. De tudom magamról, hogy a család anya mint aki ő is volt azt a szerepet én soha nem tudnám alakítani. A díszek és a finom karácsonyi illatok kicsit megszállnak és elgondolkozom, hogy talán egy karácsonyi képet kellene festenem és eladni annak az árát pedig valami alapítványnak adni. Vagy nem tudom. A karácsony varázsa hozhatta csak ezt az őrült gondolatot.-Szereted a karácsonyt? Lehet kicsit személyes kérdés, de...most valahogy a város fényei erre a gondolatra tereltek.-mondom beismerve ahogy felnézek rá kék szemeimmel. Erős ingert érzek rá, hogy belé karoljak, bár nem tudom mennyire örülne neki így egyenlőre csak lassan sétálva mellette figyelem a sálam takarása mögül.
- Én nem igazán kedvelem a sétát, de az ésszerűség híve vagyok - válaszolom Carmela szavaira. Az idő nem a legjobb jelenleg, nyálkás és gyorsan sötétedő, távol áll a nyári végi városi hangulattól. Köd gomolyog a felhőkarcolók között, megfakítja a neonreklámok fényét, és lágy permet formájában szinte észrevétlenül szitál ránk. Felrántom a kabátom cipzárját, szinte az egész fejemet behúznám a puha bélésbe, ha ez lehetséges lenne. Tény, hogy kellemesebb lenne az autó viszonylag védett utasterében, de ez a két sarok alig öt percnyi séta - rajta hát, minél gyorsabban indulunk, annál hamarabb érünk oda. Egy jó meleg tea vagy kávé nagyon jól fog esni ezután a fázós kis gyalogút után. Elgondolkodom a felém röppentett kérdésen. Hogy szeretem-e a karácsonyt? Nem olyan egyszerű erre a válasz. - Gyerekkoromban nagyon szerettem - válaszolom aztán, miközben elindulunk egymás mellett a kávézó irányába. - Bár azt hiszem, akkor javarészt mindenki imádja. A várakozás izgalma, számolgatni, hány nap van még hátra, és vajon hány ajándék lesz a fa alatt... - révedek néhány pillanatra vissza a múltba. - Aztán az ember felnő, és látja már az árnyoldalait is az ünnepnek. Én pedig az elmúlt hat évben egy másik kontinensen éltem, szóval meglehetősen magányos ünnepeim voltak - vonom meg alig észrevehetően a vállam. - Szeretem a karácsonyt, a díszeivel, a fényeivel együtt. De nem szeretem, mert nem tudom olyan tökéletessé tenni, mint amilyennek szeretném, és amilyennek az ember mélyen önmagában elképzeli - teszem hozzá. A szemem sarkából Carmelára sandítok. Vajon benne miféle élmények és emlékek élnek az év végét illetően? Alig egy-két perc múlva elérjük a kávézót, udvariasan kinyitom az ajtót, és előre engedem, a küszöbön átlépve pedig azonnal megcsap az efféle helyek semmi mással össze nem hasonlítható illata: sütemények, krémek, gőzölgő kávé, illatos tea mind-mind összekeveredve - egy kis darab földre szállt mennyország. Alig néhányan lézengenek a kis helyiségben rajtunk kívül, nem nehéz feladat szabad asztalt találni. A jóleső melegben lesegítem Carmela kabátját, aztán én is megválok a sajátomtól, majd helyet foglalva élvezem a szinte bőröm alá szivárgó meleg levegőt. A cukrászda kirakatában már ott áll a karácsonyi dekoráció, egy ideig jóleső ernyedtséggel figyelem az égősor puha, villogó fényeit. - Tudod, általában nem szokásom vadidegen embereket leszólítani, és főleg nem ilyen gyorsan ismerkedni velük. De mint a mellékelt példa mutatja, néha nagyszerű dolgok is kisülhetnek abból, ha áthágjuk a saját magunk által felállított szabályokat - mosolygom el magam. - Én az imént már válaszoltam a kérdésedre. Most te vagy a soros. Mesélj magadról! Neked milyen emlékeid vannak a karácsonyról? És úgy általában kíváncsi vagyok rád - teszem hozzá. - Bármit szívesen meghallgatok, amit meg akarsz osztani velem. Gyerekkor, művészetek, rád bízom - figyelek aztán fel, ahogy mellénk ér a pultos lány, és két étlapot ad a kezünkbe. - Azt hiszem, ideje hódolni a bűnös élvezeteknek - hunyorgok Carmela felé. Én se megyek szomszédba a kétértelműségért - az előbb nem vette érte a fejem, remélem most sem akad rajta fenn. - Szóval én lattét kérek, egy plusz adag tejszínhabot, és csokoládétortát - adom vissza az étlapot, és Carmelára nézek. Remélem, nem fogja vissza magát, mert nem igazán kedvelem a salátázó libákat - nem mondom azt, hogy egy nő hízzon el, de jó látni, ha úgy eszik valaki, ahogy a normális emberek szoktak. És ami azt illeti, gyönyörű alakja van, kétlem, hogy túlzottan kellene féltenie.
Pedig egy kellemes séta. vagy futás. A hűvös hideg téli levegőben. Miközben minden porcikád egyre csak mozog te pedig érzed, ahogy a testedben szét árad minden érzelem, ahogy egyre turbózod fel az agyad és a tested visz előre. A gondolatok cikáznak miközben a múlt lepergeti előtted minden mozdulatát és a jövő eléd veti lapjait. Ahogy a lábaim erő tejesen csattantak a beton placcon én pedig ajkaim között lassan kifújtam a levegőt ami mint cigi füst szállt az ég felé. Imádom a sportokat. Mióta szabadultam azóta a közel harc nagy kedvencemmé vált és szívesen járok le a box termekbe gyakorolni a mozdulataimat. Szeretem, de tudom, hogy mindig a futás lesz a legkedvesebb sport amit művelhetek. Főleg a hidegben, amit érzek magamon. Ezért szeretem talán ennyire a telet és az őszt. -Valami amiben nem egyezik a véleményünk.-mondom de vigyorral az arcomon. Nem háborít fel a dolog sőt egyre jobban érzem magam attól, hogy Ethannak vannak különálló gondolatai és a bájolgás kedvéért ezt nem dobja el. Vagy, hogy bevágódjon. Válaszol a kérdésemre és egy kerek kezdéssel és végkifejtéssel válaszol nekem amit figyelmesen végig is hallgatok. Figyelem kék szemeimmel és olykor előre pillantok magunk elé vagy vissza rá miközben beszél hozzám. Ahogy befejezi kicsit gondolkodom a szavain és igyekszem magamban össze rakni a válaszokat amiket adhatok végül rá.-Gyermekkoromban valóban én is szerettem...De..aztán idővel inkább már hidegen hagyott mint, hogy ne szeressem. Nem volt már semmi ami, azt mondta volna, hogy a szeretett ünnepe nekem való legyen. Hiszen nekem nem volt mit szeretnem. Vagy kit.-vallom meg ahogy le pillantok magam elé. Ahogy a kávézóhoz érünk megállok és miközben előre enged megköszönöm neki majd találva egy két személyes asztalt, oda sétálva állok meg az egyik széknél. Lesegíti a kabátom amit újból megköszönök miközben fel nézek rá kék szemeimmel ismét megvillantva a vigyorom. Kellemes volt a lopott érintése amit a vállamon éreztem. Helyet foglalunk és ahogy elfoglalom a széket ismét megszólal én pedig rá pillantva hallgatom a szavait. Halkan elnevetem magam ahogy rólam kérdez és kéz fejeimet összefonva az asztal fölött nézek kicsit félre ahogy elgondolkodom mit is mondhatnék neki.-Nos...egy átlagos nő átlagos élettel. Nem hiszem, hogy nagyon szórakoztatnálak vele.-mondom ahogy lenézek a kezeimre és nyelek egyet ahogy ajkaimat kicsit összeszorítom.Ahogy ismét beszédre nyitom a számat megjelenik a pincér lány és a kezünkbe adja az étlapot én pedig megköszönöm neki. Nézegetem a választékot és úgy döntök, hogy egy forrócsokit és egy fekete erdő tortát fogok enni. Ahogy megszólal fel lesek az étlap takarásából és látszik, hogy mosolygok a papír alatt. 2-1 Ethan. Szép célzás....Beharapom alsó ajkamat ahogy le nézek ismét az étlapra és kihúzom magam ahogy keresztbe fonom lábaimat az aszal alatt.-Nehogy rajta kapjanak azon a bűnös élvezeten...-mondom csendesen miközben az étlapot figyelem és csak azután nézek fel egyenesen a szemeibe mikor megjelenik újra a pincér és a rendelésünket kéri. Visszaadom neki az étlapomat és csak akkor veszem le a szemeim Ethanról mikor én következem.-Egy forró csoki és egy fekete erdő torta lesz.-mondom ahogy felnézek a kis piros pozsgás lányra. Figyelem ahogy távolodik tőlünk majd vissza nézek a férfira. Nagy levegőt veszek és lassan beszélni kezdek.-Nem nagy dolog...Egy egyszerű angol család, egy apával aki megtalálja élete szerelmét összeházasodnak, születik egy fiúk aztán egy lányuk. Tökéletes családi idill. A fiút az apja gondozza a lányt pedig az anyja. A lány egy lázadó és a szabályokat sorban rúgja fel. Szeret festeni, futni...és mindig szeretett volna egy macskát...de eddig nem volt neki.-mondom halkan nevetve ahogy leveszem róla a tekintetem és lepillantok a kezeimre.-Lassan 10 éve élek itt New Yorkban...Immár csak egy anyával akivel tartom a kapcsolatot.-mondom ahogy kicsit elhúzom a szám. Nem fogok arról hazudni, hogy a bátyámmal nem tartom a kapcsolatot. Ha rá kérdez akkor elmondom neki.-Most te jössz Ethan. Mesélj valamit, ami van ennyire "izgalmas" mint az enyém.-kacsintok egyet és halkan kuncogok miközben figyelem kék szemeimmel. Érdekel. Nagyon érdekel, hogy ki is ő. Mindent tudni szeretnék amit csak hajlandó nekem elmondani...A sötétséget is amit olyan mélyen rejteget. Mert amit megtanultam a börtönben az az, hogy a sötétség az ami igazán egybe olvad két emberben...
Nem vagyok túl emberközpontú, ez olyasféle tény, amit nem lehet, de nem is nagyon érdemes takargatni, mert nem kellene sok idő ahhoz, hogy napfényre bukjon az igazság. Lehet, hogy Carmela kedveli a sétákat, de nekem általában egyszerre van tömeg- meg emberundorom, szóval jobb elkerülni az olyasféle helyzeteket, amikor valakit előbb-utóbb egy tisztességes orrba vágássa honorálnék: példának okáért a mostani, karácsonyi időszakban megőrülő tömeget, ami úgy hömpölyög az utcán, mintha kitört volna az apokalipszis, és sürgősen be kellene mindenkinek szereznie a túlélő készleteket. Sokkal szívesebben húzódom be inkább az autóm biztonságába, mint remeterák a kagylóhéjba, de tény, hogy ostobaság lenne ilyen rövid távra egyáltalán becsatolnom magam az ülésbe - egy öt perces gyaloglásba még senki nem halt bele, valószínűleg nem én leszek az első, aki majd emiatt kerülne az újságok címlapjára. Ahogy helyet foglalunk a cukrászdában, az édes krémek illata és a kinti hűvöst felváltó jó meleg ölelésében, elérkezettnek látom az időt rá, hogy némileg többet is megtudjak erről a lányról, aki kb húsz perc alatt vett rá olyasmire, ami eddig nem volt szokásom: egy idegennel való beszélgetésre, sőt, még egy meghívásra is. Vagy én kezdek puhulni és engedek az eddigi szokásaim garmadából, vagy neki van olyan kisugárzása és varázsa, ami képes felülírni bennem az eddigi elveimet. - Átlagos? - ismétlem meg aztán a kérdésemre adott válaszát. - Ezt erősen kétlem - rázom a fejem határozottan. - Néhány művészt ismerek: van, akit Európában, van akinek mindössze az életrajzát, mert hosszú századok választják el az életét az enyémtől. De azt tudom, hogy egyikük sem átlagos, mind kilógnak a sorból valamilyen módon. Van, aki pozitív, és van aki negatív formában. Átlagosak azok az emberek, akik a kispolgárok normálisnak mondott életét élik: házasodnak, gyerekeket nevelnek, dolgoznak, és ennek a szentháromságnak a taposómalmában élik le az életüket. A művészek mások, mert egyszerűen többre hivatottak: ezen okból kifolyólag felette állnak az átlagosnak - bólogatok, mikor végül befejezem a véleményem kifejtését, aztán önkéntelenül is elvigyorgom magam, mikor a kétértelmű megjegyzésemre hasonlóképpen reagál. - Együtt megyünk a pokolba. Vagy fogyókúra-táborba - jegyzem meg nevetve, ahogy ő is leadja a rendelését. Kevés férfi édesszájú, én pont ezen kivételek közé tartozom. Az egész cukrászdát egy ültő helyemben meg tudnám enni - igaz, jól megdolgoztatnám vele utána a személyi edzőmet, hogy ismét formába hozzon. - Nem hiszem el, hogy ennyiből állna az életed - mondom aztán, mikor gyorsan lezárja az életének felvázolását. - De nem faggatlak, ne beszélj, ha nem akarsz. Nincs nálam se fogó, se szöges csizma, sem más kínzóeszközök a vallatáshoz - szelídül a vigyorgásom kedves mosollyá. - Magamról mit meséljek? Hidd el, nincs túl sok minden. Normál családom volt, vagyis van. Apám kilépett az életünkből, anyámmal is csak ritkán tartom a kapcsolatot, de van egy hugom és egy unokahugom. Hosszú idő után most találkoztam velük újra, amíg Európában éltem, nos... fogalmazzunk úgy, meglazult a kapcsolatunk. Van egy cégem, amely főképpen telekommunikációval foglalkozik, van egy házam Brooklynban, és imádom a macskákat. Igaz, nekem sincs - vonok vállat, aztán elnevetem magam. - Ha ebben találsz bármi izgalmasat, akkor legmélyebb elismerésem ezért. Viszont magadat illetően kihagytál valamit a felsorolásból: nem ejtettél szót egy féltékeny férjről, barátról, bájos ámde eltitkolt gyerekről - cukkolom kedvesen.
Szusszanok egyet ahogy hátra dőlök a széken és keresztbe dobom a lábaimat az asztal alatt miközben kezeimet az ölembe ejtem és gondolkodást szimulálva előtte kicsit ki is dugom a nyelvemet mintha egy kisgyerek nagy koncentráció közepette rajzolná élete nagy művét.-Hát...lehet így van de ez lehet magára is igaz, mert nem éppen egy hörcsögre emlékeztet aki mos ugrott ki a kerékből ami az életét jelenti.-mosolygok szélesen felé.-Lehet így van...de lehet csak szimplán gyűlöl engem a soros.-jegyzem meg csendesen ahogy lenézek az ölemben tarot kezeimre.-Ha pedig ezzel többre hivatott lennék, akkor...elég furcsán mutatja ki felém ezt a sors.-nevetek csendesen. Ahogy befejezem a mondatom a pincérlány vissza is ér hozzánk és leteszi a sütiket majd az italokat nekünk. Előre hajolva fogom kezembe a forró csokihoz kapott kis kanalat és finoman magamba szívom az ital kellemes édes illatát. Lassan kinyitva szemeim mosolyodom el majd megkavarom a sűrű meleg italt.-Ha ilyesmi vár a pokolba akkor nyugodt szívvel jelenek meg.-felelem és elnevetem magam majd megemelve óvatosan a bögrét nézek rá.-Köszönöm a meghívást, és a kellemes társaságot Ethan. Komolyan azt gondoltam, hogy az estém annyiból fog állni, hogy a sok hozzá nem értő kritikáját fogom hallgatni míg el nem szakad nálam a cérna.-vallom be és lassan bele kortyolok az italomba aztán elvéve ajkaimtól jól eső szusszanás hagyja el a testemet. Kihúzom magam és lassan enni kezdem a kis szelet süteményemet ahogy ő beszél a családjáról és kiderül húga is van. Szélesebb lesz a mosoly az arcomon meséje után.-Izgalmas. Annyira mint az enyém.-kuncogok és egy falatot emelek ajkaim közé a sütiből. A kérdésre félre nézek és pár percig gondolkozok mit is mondhatnék de úgy gondolom itt sincs okom sumákolni felé.-Volt egy jegyesem. Elhagyott mivel nem lehet tőlem gyermeke.-mondom miközben rá tekintek.-Meddő vagyok.-vallom be neki és tudom ezen nincs mit titkolni és nem is kezelem úgy mintha gyenge pont lenne az életemben. Elfogadtam ami történt és megtanultam vele élni.-Nehezen viselte és nem működött számára már ez a kapcsolat így...-mesélem ahogy eszembe jutnak az utolsó napok Johnatannal.-Ez volt...úgy...4-5 éve. Azóta facér egyedülálló nő vagyok a festményeimmel.-mondom és széles vigyor csúszik az arcomra ahogy ismét egy finom süti falatot veszek a számba. Remélem nem ijesztetettem meg a nyílt őszinteségemmel ez ügyben..-Gondolom a távolság az ami közéd és a testvéred közé fúrta magát?-kérdezem óvatosan. Nem akarom, hogy faggatásnak érezze a kérdéseimet és igyekszem nem szófukarnak mutatkozni előtte.-Ne haragudj...nem akarok elzárkózónak tűnni csak az ilyen pillanatokban az ember nem is tudja, hogy a másik fél számára mit jelent az izgalmas és az átlagon felüli.-mondom ahogy elgondolkodom kicsit.-Nekem pedig nagyon is teszik ahogy mesélsz a családodról...-mondom pár bólogatás kíséretében.-De azt be kell ismernem, hogy eredetileg nem festőnek hanem gazdasági jogásznak készültem, ami sikerült is csak...túl nagy az igazságérzetem ehhez a munkához.-nevetek csendesen ahogy újabb kis szelet sütit emelem ajkaim közé aztán egy kis forró csokival le öblítem.
Ha van valami, ami hiányzott nekem az öreg Európában, az nem más, mint az amerikai életérzés. Ez a fajta közvetlenség és modorosságoktól mentes viselkedés nem is lehet más, mint az Államok, és azon belül is New York ismérve, ami talán a világ egyik legnagyobb olvasztótégelye. Európában bármerre jártam, sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a szertartásosságra, meg a távolságtartásra, mint ahogy számomra megszokott volt: ha kereken akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy a régi öreg kontinens összes lakója olyan, mint aki homloktól seggig karót nyelt. Persze az sincs kizárva, hogy kizárólag nekem sikerült efféle alakokkal találkoznom: ez esetben lesz némi elbeszélgetni valóm a karmával. Megjelenik a pincérnő az édességekkel, és a tortaszelet látványától legszívesebben máris úgy dorombolnék, mint egy jóllakott, elégedett macska, de magamra erőltetem a viselkedni képes ember álarcát, és nem vetem magam fejjel a tányérba - bár tény és való, megnézném hozzá Carmela arcát. A villa azonban már az első falat után megáll a kezemben, mikor kendőzetlenül közöl velem egy olyan igazságot, amibe a nők legnagyobb része titkol, és szép csendesen, titokban beleroppan. - Oh... - reagálok csupán ennyivel amikor körvonalazza a kapcsolata végét, és ennek az okát is. Mi az ördögöt lehet ilyenkor mondani valakinek? Gyanítom, hogy egy sajnálom elég kevés. - Az a fickó, akinek a szerelme ezen múlik, az... - nyelem le a mondat végét, amelyben nem éppen kedvesen jellemezném az exét. Tényleg ennyin múlhat a szerelem? Pláne úgy, hogy ennek a problémának az áthidalására azért léteznek módszerek, ha valaki mégsem akar lemondani a gyereknevelés összes nyűgéről. Aztán csak megrázom a fejem, és legyintek egyet, jelezve, hogy hagyjuk, eszem ágában sincs inkább ennek a mondatnak az utolsó szavát kinyögni. Jobb ez mindkettőnk érdekében. Aztán mikor visszakanyarodik a szó Lyn-re, szórakozottan piszkálni kezdem a tortát a villámmal. - Hát, igazából az én idiótaságom állt közénk - dünnyögöm. - De ez hosszú történet, és nem is túl szívderítő - zárom le a témát. Még a hugom és köztem is alig került szóba a múlt, úgy kerülgetjük, mint a macska a forró tejet, ergo nem fogom egy kedves, de mégis vadidegen emberrel megosztani az elmúlt évek összes titkát. A tekintetem viszont meglepve kapom Carmela felé, amikor elárul magáról egy apróságot: tényleg nem nagy volumenú információ, de annál megdöbbentőbb. - Gazdasági jogász? Látod, ha hamarabb találkoztunk volna, akár fel is vennélek a cégemhez - vigyorgok. - De valahogy nem tudlak elképzelni egy irodában. Te művész vagy, minden porcikádban. Na és mondd... - kortyolok bele közben a kávémba - hogyhogy eddig nem láttam egy tárlatodat sem? Jó persze, nem itt éltem, de... se egy cikk az újságban, vagy az interneten, bárhol.. pedig kétlem, hogy ma kezdted volna a festészetet.
Halkan nevetek ahogy elvigyorodik és azt mondja felvenne magához. Pislogok párat felé majd a villát megpörgetem ujjaim között ahogy lenyelem a finom kis falatot és finoman megharapom felső ajkamat.-Nos ez hosszú mese...igazából nem jártam semmilyen művészeti szakra vagy bármi olyasmire ami kapcsolódik a művészethez. Az apám mindig is azt akarta, jó fizető munkánk legyen a bátyámmal és sokszor bele szólt a jövőnkkel kapcsolatos döntéseinkbe mi pedig...nem igazán mertünk ellene menni. Meg, valamilyen szinte igaza volt abban, hogy lehetsz akármilyen jó festő a mai világban...nem igazán tudsz megélni ilyesmiből. Ahogy egyik művészeti ág sem. Az elektronikai világ leginkább minden ilyesmit magába szívott. A fotózás, zene készítés ezek mind lekamerázása sokkal több pénzt hoz igazából. Szóval jogász voltam ezelőtt és amikor ide utaztam New Yorkba itt dolgoztam is jó darabig. Mellette festettem de legfeljebb magamnak a kis műhelyemben. Nem igazán állítgattam ki őket mivel a munkám fizetése miatt nem volt plusz pénzre szükségem. Most...hogy már nem vagyok az aminek eredetileg indultam úgy kb. 1 éve, hogy festészetből próbálok élni.-mondom végül ahogy ajkaimhoz emelem a forrócsokit és bele kortyolok egy aprót. Előre dőlök a széken és leteszem szabad kezemet arra támaszkodva majd a poharat a tányérom mellé. Nem szeretne a testvéri dolgairól beszélni amit megértek. Én voltam ostoba, hogy rá kérdeztem, hiszen magam sem vagyok a legjobb viszonyba a bátyámmal és én sem akarnék szívesen beszélni arról ami kettőnk között történt. Tudom, hogy e legtöbb ember neki adna igazat. Nem is próbálom az igazamat bizonygatni és azért küzdeni, hogy máshogy legyen. Ez már nem lesz más, és az ítéletem sem változik már meg soha.-Ugyan...már megtörtént én pedig elfogadtam.-rántok vállat ahogy elmondaná a véleményét Johnatanról. Elmosolyodom irányába mert jól esik azért a dolog. A bátyám mai napig nem is tudja miért is mentem szét jegyesemmel. Talán nem is baj. Már sok mindent nem tud rólam...-Amúgy én nem is az az irodában ülős jogász féle vagyok. Van egy őrült tempóm amit olykor nehezen követnek a munkatársaim, meg hát tényleg az igazságérzetem olykor nagyobb mint a cég akarata, vagy célja. Szóval nem biztos, hogy jól járnál velem.-nevetek csendesen, és a villámmal leszedem a sütim mázát.
Tudom, hogy különös dolog - számomra is az - és alighanem Carmela sem hinné el ha elregélném, hogy életem folyamán ez az első alkalom, amikor csak úgy ismerkedem meg egy lánnyal, hogy semmiféle érdek vagy elvárás nem fűződik hozzá. Még sosem volt alkalom, hogy valakivel csak ilyen spontán beszélgetésbe kezdtem volna, ahogy vele a galériában, még nem volt rá alkalom, hogy meghívtam volna bárhová is - a nőkkel való kapcsolatom általában egy valamire korlátozódott: bementem egy bárba, vagy bármilyen szórakozóhelyre, kiválasztottam a legmagányosabbnak és legkiéhezettebbnek tűnőt, meghívtam egy-két italra, vagy épp csak meglebbentettem a pénztárcámat, és máris az ágyamba dőltek, aztán másnap reggel elbúcsúztunk egymástól, és szinte azon nyomban el is felejtettem őket. Tehát ez a mostani helyzet meglehetősen új nekem, viszont a legkevésbé sincs ellenemre. Ennél fogva érdeklődve hallgatom Carmelát, és magam is meglepődöm mikor rájövök, hogy ez nem udvarias hallgatás, csakugyan érdekel mindaz, amit magáról mesél. - Ejha - bólogatok felvont szemöldökkel, mikor befejezi a felsorolását annak, hogy mi mindenhez ért. - Ha most pisztolyt tartottak volna a fejemhez sem tippeltem volna jogi asztalra. Egyszerűen nem illik hozzád. Persze tudom, hogy fontos egy jól fizető állás, de hamarabb tartottalak volna tanárnak, ingatlanügynöknek, vagy bármi másnak. Ugyanakkor, ennek az információnak a tudatában azt kell hogy mondjam, vérmes ellenfél lehetsz. Nem ismerlek persze igazán, és kedvesnek tűnsz, de tisztában vagyok vele, hogy néha pont ezek a nők tudnak gránitkeménységűek lenni. Aztán persze otthon kisírni magukat a keménységük levezekléseképpen, mert a nőknél mindig is a szív és a lélek az első, nem a szilárd logika és a kíméletlen átgázolás bárkin. Ez pedig sajnos a jognál sűrűn előforduló eszköz - veszek egy újabb falatnyi süteményt a számba. - Ami pedig az apákat illeti, úgy tűnik, a világ népességének a fele egy cipőben jár. Azt hiszik, hogy a puszta tényből fakadóan, mert belőlük származunk, joguk van eltervezni az egész életünket - fintorgom el magam. Az én apámnak is voltak efféle próbálkozásai - amíg az alkohol teljesen fel nem őrölte a személyiségét meg az egészségét. Az imént felvetett kényes témát - a gyerekvállalás és az exe sztoriját - szinte egyezményesen hallgatással kikerüljük, akárcsak az én Lyn-hez fűződő viszonyomat. Miss Whitman okos lány, és a jelek szerint tudja, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket jobb magunkban tartani - vagy azért, mert fájnak, vagy azért, mert bonyolultabbak a kelleténél. - Nos, ha ennyire ellenedre van a jogászkodás, akkor is szívesen felvennélek a cégemhez. Vannak remek gyakornoki programjaink - teszem hozzá. De akár csak azért is fizetnék neki, hogy naponta háromszor behozza a kávémat. Fene tudja miért, de ez a lány olyan, mint aki minden felbukkanásakor magával hozza a napfényt is a sötét, hófellegek borította égbolra. Zsebembe nyúlok, és előhúzok egy névjegyet, amelyet aztán az asztalon át felé tolok. - Ez a legprivátabb telefonszámom. A családtagjaimon, és a cégem legbelsőbb emberein kívül senki másnak nincs birtokában. Itt elérsz, éjjel vagy nappal, amikor gondolod. Tudod, a portré miatt - adok valamiféle, nem teljesen igaz magyarázatot arra, miért is akarok több időt a társaságában tölteni. - Feltéve persze, ha még nem gondoltad meg magad. Ha valaki más jött volna hozzám egy efféle ajánlattal, az illetőt röviden és nem túl udvariasan küldtem volna el a ... - harapom el a mondat befejezését. - Neked első szóra igent mondtam. Nem is értem valójában önmagamat. Talán néhány képességedet kihagytad a felsorolásból. Az akaratátvitelt és hipnózist - vigyorgom el magam jókedvűen. A fejemben meg valahonnan a büdös semmiből feltűnik a gondolat, hogy amennyiben aktot akar rólam festeni, hát abba is simán belemegyek. Bármibe, amiben a bájos Miss Whitman örömét lelheti.
Annyira bele mélyedek a beszélgetésbe, hogy végül el is felejtem a süteményemet hátra dőlök lábaimat keresztbe dobom és kezeimet leejtem ölembe miközben figyelem őt. Mesél nekem őszintén és valami régi elfeledett dolog kissé boldogan árad szét a testemben. Valaki őszintén figyel rám és őszinte dolgokat mond el magáról bizonyos keretek között. Ami teljesen megérthető és így jó. Furcsa mód most túlságosan is jó érzés Ethan társaságában lenni. De kissé elfog a biztonság gondolata, hogy talán nem is vagyok annyira egyedül... Mondjuk ezt így butaság gondolni...Inkább arra gondolok, hogy volt egy pár afférom, de Ethan lelki megnyugvást ad nekem. Nem csak a testiség létezik, hanem egy finomabb létezés emberek között. Mikor minél jobban megakarod ismerni és semmi szándékod nincs vele egyszerűen csak a társasága része szeretnél lenni, minél hosszabb ideig. Azt hiszem most miatta lélegzik kissé a lelkem... Ahogy meglepődik eredeti munkámról szélesen elvigyorodom és hallgatom szavait miközben egyik kósza tincsemet vissza rejtem fülem mögé, hogy látó körömből ne takarja ki teljesen a férfit.-Nos...te vagy az első aki nem igazán nézte ki belőlem, hogy gazdasági jogász vagyok. Mondjuk azok akik tudták rólam, nem sejtették, hogy festek. Ők inkább a művészi oldalamon lepődtek meg hiszen mindig az üzletasszonnyal futottak első sorban össze.-mondom ahogy visszagondolok a munkatársaimra.-Az apám elég szigorú ember volt. Meg hát az angol elegancia olykor megkövetelte a szigort és a figyelmet. Meg ami miatt leginkább szerettem eredeti munkámat a sok arcú taktika megtanulása miatt. A viták, a vállalkozások és az érdekek érvényesítése. Szerettem küzdeni, és igazságos módon eljárni a cégek között. De...azért valljuk be az üzletpolitika sem mentes a mocskos dolgoktól és azt hiszem ez a legnagyobb gyenge pontom a régi munkámban. Utálok veszíteni ráadásul úgy, hogy esélyt sem adnak megvédeni magamat.-Ahogy eljárt felettem a bátyám és a régi munkahelyem...Semmit nem tehettem, nem mondhattam semmit csak távoznom lehetett a megvető pillantások gyűrűjében.-Nem félek a jogtól és ezért az egyért hálás vagyok az apámnak, hogy erőltette mikor én visszaakartam lépni. Mert jó vagyok benne ezt tudom.-nézek fel Ethanra egyenesen a szemeibe és magabiztos mosoly csúszik az arcomra. Figyelem ahogy elém tolja a kártyát én pedig lassan kicsi kezemmel érte nyúlok és kezembe véve nézegetem meg az egyenletesen készített elegáns kártyát és a rajta szépen felírt név és telefonszám. Rá nézek és jelenleg egy nagyon erős munkalehetőséget állított elém...Beharapom alsó ajkamat és elgondolkodom de tudom, hogy ott lebeg felettem a priusz ami véres bárdként akar a nyakamra zuhanni, hogy Ethan rügyező bizalmát szépen elválassza tőlem. Felnézek rá és elmosolyodom kicsit olyan "persze, a portré miatt...csak is az miatt.." mosollyal felé.-Köszönöm, Ethan. Még gondolkodom a dolgon de igyekszem mihamarabb választ adni erre a lehetőségre.-mondom ahogy a kártyát lassan a kis retikülömbe csúsztatom biztos helyre, hogy minden képen megtaláljam magamnak. Hallgatom a továbbiakban majd felvonom a szemöldökömet és pislogok párat.-Igazán? Nálam mégis bele mentél...Miért?-kérdezem és kissé játékosba megyek át ahogy megjegyzi biztos vannak más képességeim is.-Nekem? Ugyan...én csak egy ártatlan festő vagyok...ugyan mi féle képességeim lennének?-kuncogok csendesen játszva az ártatlant de a szemeim leleplezik játékomat előtte. Ahogy a kettős mondatainkat ezt is nagyon élvezem. Van egy kellemes stílusa ami nem lép át semmi határt mégis mélyebb gondolatokat ébresztenek az agyamban...-De nem csak én tudok varázsolni...Már egy ideje nem volt ilyen kellemes társaságom. Ilyen rejtélyesen kellemes társaságom...-rántom meg finoman jobb vállamat ahogy kicsit rá vigyorgok.-A portrét pedig nem fogod megúszni. Amint a program füzetemet a kezemben tartom és megtalálom a tökéletes alkalmat akkor azonnal telefonálok.-kacsintok egyet kedvesen.
Nem sok mindent regélek el magamról, ennek ellenére Carmela olyan önfeledt áhítattal bámul rám, ahogy a kisgyerekek szoktak az esti mese idején. Ezen jót derülök önmagamban, vigyázva az arcvonásaimon ne tükröződjön a jókedv - egyszerűen nem szeretném ha azt hinné, hogy őt nevetem ki. Ő már nem ennyire elővigyázatos: széles vigyor terül szét az arcán amikor befejezem a mondandómat, én meg értetlenül pislogok rá. Mi az ördögöt mondhattam, ami ennyire okot adna a derűre? - Oh, értem - engedek aztán a merev feszültségből mikor kiböki, mi tetszett neki ennyire. - Ha kosztümben sétáltál volna be az irodámba, talán én is úgy gondolnám, ahogy a többiek, és azon lennék meglepve, ha ecsetet látnék a kezedben. Ez az első benyomás-dolog, amivel senki nem tud mit kezdeni - vonok vállat. - Gyanítom, ha én most szakadt és büdös figura lennék, nem kávéznál velem ilyen békés egyetértésben. Pedig lehet, hogy társalgás terén ugyanazt nyújtanám, amit most is - tűnődöm hangosan. - De szerencsére egyikünknek sem kellett csalódnia a másikunkban - teszem hozzá, aztán ezúttal rajtam a mosolygás sora, és némileg közelebb hajolok Carmelához az asztal felett. - Rendben, tehát határozott, vérmes és alkuképtelen jogász vagy. Rettenthetetlen ellenfél azoknak, akiknek van félnivalójuk. Na és mi másban vagy még jó? - kérdezem pimaszul, de nem lépek át a szemtelenséggel egy bizonyos határt. - A festészetben. Ezt már láttam - adom meg a választ gyorsan, még mielőtt felkelne, és a maradék kávéját a képembe borítaná. Erősen elrontaná a mai napomat ezzel - bár ahogy eddig lejött, ő sem megy a szomszédba a kétértelműségért. Figyelem, ahogy elteszi a névjegykártyámat, és elgondolkodom a kérdésén. - Hogy te miért voltál kivétel, és miért nem küldtelek el melegebb helyre? - ráncolom a szemöldökömet. - Talán mert az ember tudat alatt megérzi, hogy ki az, aki hasonlít hozzá. Ki az, aki kicsit kilóg az átlag tömegből... akár így, akár úgy. Azt hiszem, ezért. A feltételezésem beigazolódott. Nem csalódtam a társaságodban - eresztek el felé egy szívből jövő mosolyt, aztán nagy sóhajjal az órámra pillantok. - Bármily kellemes is a veled töltött idő, sajnálatos módon a való élet visszaránt - dünnyögöm. - Holnap üzleti tárgyalásom lesz, és ma este még nem árt felkészülnöm rá. Ennél fogva sajnos azt kell mondjam, most mennem kell. És talán az sem árt, ha te magad is visszatérsz a kiállításra, mert a sajtó képes lesz szétszedni, ha megtudják, hogy meglehetősen hosszan elmaradtál onnan - intek beszéd közben a felszolgáló felé, hogy fizetnék. - Remélem nem sértesz meg azzal, hogy nem fogadod el a mostani meghívásomat - nézek Carmela szemeibe, miközben fizetek, jókora borravalóval megtetézve az iménti összeget. Felkelek a székből, aztán megfogom a kabátját, hogy úriemberhez illően rásegítsem. Kezem közben egy pillanatra a vállához ér, és nincs ellenemre bőre melegsége, amely a tenyerembe áramlik. - Ami a portrét illeti, várom a hívásodat. Igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogy a hét utolsó napjain ráérjek. De természetesen rugalmas vagyok - ez az egyik előnye annak, hogy nem alkalmazott vagy a cégednél, hanem a főnök - emelem aztán ajkamhoz a kezét, és megcsókolom. - Miss Whitman, örömömre szolgált a mai találkozás. Remélem, több is követi még.
Hallgatom szavait és egyre jobban bele mélyedek a kellemes társaságba abba, mennyire jól el vagyunk egymással és végre nem csak díszből kell mosolyognom valaki felé, vagy kényszerből bár úgy nem is biztos, hogy sokáig menne. -Fontos az első benyomás. Ezt úgy gondolom, muszáj észben tartanunk ha nem szimpatikus vagy szimpatikus személlyel találkozunk.-felelem csendesen ahogy lenézek kezeimre.-Ez valószínű mert nem is sikerült volna a találkozásunk, hiszen nem engedtek volna be a kiállításra.-mosolyodom el haloványan ahogy rá nézek kedvesen. Hallgatom ahogy felmér engem és szélesebb lesz az arcomon a mosoly majd elvigyorodom. Nem fogom ezért a kérdésért megkövezni, hiszen csak kíváncsi. Nem válaszolok azonnal csak hagyom, hogy pár tincsem arcomba hulljon miközben figyelem őt.-Ha elárulnám azonnal unalmasnak találnád a felfedezés pillanatában.-pimaszkodok csendesen én is ahogy szemeibe nézek és államat megtámasztom a kézfejemmel.-Festeni bárki tud ha nagyon akar Ethan. Bárki lehet színész, fotós, zenész vagy éppen ami szeretne lenni. Nevezhetném magamat a régi idők szerint egy kis londoni fruskának aki kis pakkjával járja a hatalmas utcákat és néha megörökít egy egy pillanatot amit ő szépnek talál.-öntöm kis hasonlatokba magamat miközben halkan kuncogok kicsit.-Hasonlónak tartasz magadhoz, vagy inkább kiemelkedőbbnek az átlagnál?-kérdezem ahogy egyik szemöldökömet felvonom és lassan visszadőlök a széken kihúzva magamat. Azonban órájára néz és indulásra késztet. Halkan szusszanok a mondatára és kicsit leengedem vállaimat egy pillanatra nem tetszésemet kifejezve majd elmosolyodom rajta.-Köszönöm.-Felelem inkább a sértésre.-Jól esett hogy kirángattál abból a sznob tömegből. Fáj is, hogy vissza kell mennem...-mondom kicsit finnyás fejet vágva ahogy lassan felállok az asztaltól és végig simítok egybe ruhámon. Nem hiszem, hogy vissza megyek de ezt nem ecsetelem el Ethannak. Az pedig soha nem érdekelt, hogy mit írnak rólam a firkászok. Amióta eltűntem 1 és fél évig a közéletből nem olvastam újságot és valószínűleg nem is fogok. Hagyom, hogy rám segítse a kabátot és érzem magamon egy pillanata ujjai érintését mire rá pillantok és szélesen rá mosolygok.-Mindenképpen telefonálni fogok Mr. Kaminski.-Figyelem ahogy kezet csókol nekem.-Szerintem a jövőhéten már hívni fogom.-vigyorodom el felé majd ahogy útra készek vagyunk lassan kisétálok vele az utcára. Kicsit össze húzom a kabátomat ahogy megérzem mennyire lehűlt a levegő.-Azért remélem tetszett a kiállításom is-kuncogok ahogy felé fordulok.-Remélem a portrén kívül is tudunk még ilyen kellemes beszélgetéseket folytatni.-mondom ki őszinte gondolataimat felé.
Kezdőlap
Ethan and Carmela
