Nothing is ever permanent. Everything is always changing. Shifting. What is real today might not be real tomorrow. But sometimes, we have to help it to shift.
Egy korábbi randi partnerem hozott el ebbe a jó pofa kis helyre, noha ő maga nem érte meg a második randit, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy csak felakar vágni valamivel, amit úgy ajánlottak neki, de ő maga kevés volt ehhez a helyhez, úgy értem se a stílusa, se a személyisége nem illett a helyhez. Ha pedig valaki annyira nem becsüli a velem töltött időt, hogy legalább saját ötleteivel lepjen meg, úgy érzem kár is időt fecsérelni rá. A kalandok számomra nem az ágyban kezdődnek. Az viszont már egészen más, ha esetleg ott végződne. Mára egyedül vágtam neki az útnak késő este, noha bíztam benne, hogy ott meglelem a magam társaságát. Exférjemmel esélyem sem lett volna ilyen helyekre jönni, ám mióta elváltunk, úgy érzem magam, mint egy kalitkából kiszabadult kanári. Oda megyek, ahová akarok, akkor, amikor akarok és azzal, akivel akarok. Ez persze temérdek rosszalló pillantással és a hátam mögötti összesúgásokkal jár, de az irigységük nem az én terhem. Határozott léptekkel haladok végig a délutáni esőtől még nyirkos járdán zárt körömcipőmben, ahogy minden lépésemnél nagyot libben copfban összefogott szőkés hajam, mely most egyáltalán nem keretezi arcom, noha nem is kentem magamra több réteg sminket. Nem érzem szükségét. A korom úgy sem tagadom le, a szemeim világos kék színét egy leheletnyi sötétebb árnyalattal is szépen kiemelhetem, számon a barackszínű szájfény pedig úgy is rövid életű lesz. Ellenben így remek rá látás van a fülemben lévő arany fülbevalókra, melyekkel még a válásom után leptem meg magam ünneplésként. Egy B betűhöz hasonló rúna, a születés szimbóluma. A meleg beköszöntével és a kellemesebb estéknek hála most a hosszú nadrágokat is a szekrény mélyére száműztem. Fekete nejlon harisnyám fölé egy combközépig érő bőrszoknya takarta azt, ami akárkinek nem jár, és azok közül is csak keveseknek. Más alkalmakor úgy sem tudnám hordani, egy ilyen bárba pedig nem estélyiben megy az ember. A felsővel már nem cifráztam tovább a stílusom, ami épp elég kirívó tán így is, csupán egy barnás rövidujjú volt rajtam, egy bordó bőrdzsekivel, ha esetleg még is rázendítene így este felé az eső. Azért is szeretem ezt a bárt, mert sosem aggódom azon beléptemkor, hogy tömve volna prostituáltakkal, fiatalokkal vagy olyan nőszemélyekkel, akik jobbára abból nyerik örömüket, hogy hallható sutyorgás közepette kibeszélik az éppen mellettük lévőt. A férfiak persze isznak, és itt sem mindenki ismeri utána az illemet, de az alkalmazottak jó része is erős férfiakból áll, akik probléma nélkül kipenderítik, azt, aki már így is alig áll a lábán és csak kötekedni tud. A bárba lépve, mintha egy másik világba csöppenne az ember. A gyertyák lángjától és a gyertyáknak tűnő lámpáktól már is, mintha egy középkori tavernába találnánk magunk. A falak egy része fával fedett, másik fele itt-ott megkopott gipsz, míg néhol tégla falakkal dobták fel a helyet, ugyanis falra fújt norvég szövegen és pár vikingszerű fali díszen kívül nem nagyon volt, mi lefedett volna egy egész falrészt. A fapadló mintha még nyikorgott is volna cipőm tű sarka alatt, ha épp olyan pontra sikerült lépnem, az illatok pedig... nos azok önmagukért beszéltek. Az alkoholos italok mellett szolgáltak fel kávékat, üditőket és egy-két különleges hát egytálételnek nem hívnám, inkább ínyencséget. Ami a zenét illeti, halk, általában norvég számok mennek, de van zenegép is. Azon túl pedig nem csak inni, enni és táncolni lehet, de éppenséggel akadt hely egy darts táblának, egy - nem véletlenül - elkerített, és kicsit az ivó helyiségtől elkerített, kifejezetten csak józanok által használta balta dobáló részleg és persze egy biliárd asztal, amit társaságban már volt alkalmam kipróbálni és meglepően jól ment, szóval azóta is szívesen állok ki mások ellen, akár egy pohár finom mézborért cserébe. A ma estét is így indítottam. Egy pohár szedres, ribizlis folyékony arannyal és mivel éppen üresben árválkodott az asztal be is foglaltam. Az addigi bent ülők közül jobbára csak figyeltek, de két jól irányzott zsebre ütés után még a fontolgatók is visszafordultak az asztaluk felé. Nem a bátorságuk hagyott alább, csupán a szégyen érzet végett félnének kihívni, pedig semmi garancia nincs rá, hogy ne tudna bárki is legyőzni. A szerencse egy dolog, sok türelem, precizitás és bizony a lyuk érzék sem hátránya, ami elvileg minden valamire való férfiben benne van. Szeretem ezt a helyet, mert ide az exemhez hasonló, beképzelt tuskók és hamis művészlelkek biztos nem tévednének be, rólam pedig senki meg sem mondaná tán, hogy néhány órával ezelőtt még akril festékben úsztam egy hatalmas vászon előtt.
A brooklyni rendőrséggel karöltve nyomoztunk egész nap. Egy emberkereskedelemmel foglalkozó csoportot igyekeztünk felderíteni és elkapni, de hideg nyomokból és néma tanúkból táplálkozva meglehetősen nehéz haladni az üggyel. Ma körülbelül három ház ajtaján rontottunk be, de hiába. Nem volt teljesen felesleges egyik alkalom sem, mert legalább drog dílereket sikerült elkapni, akik kapcsolódhatnak az ember kereskedőkhöz, de ők félelemből, vagy tolvaj becsületből, de hallgattak. Emiatt persze rengeteg autózás és feszültség is a nyakunkon volt, amit úgy döntöttünk a srácokkal a nap végén, hogy a telephelytől nem messzi kis csehóban vezetjük le. Átvettük a civil ruhánkat az öltözőben, rajtam egy sima fekete póló és egy fekete, vékony dzseki volt, meg a fekete nadrág. A többiek is hasonlóan kényelmesen öltözve indultak el velem együtt. Gyakran ellátogatunk a bárba, mert kellemes hely, a fiúk meg kifejezetten élvezik a balta dobálást. Mindig azzal kezdjük és addig játszunk, amíg egy végső vesztes nem marad, mert az fizet az este végén. Ma is így volt ez, szerencsétlen módon én voltam az, akinek a nevére ma felírták az összes italt, amit a csapatom fogyasztani kívánt, de tudtam, hogy nem fognak üveges vodkákat rendelni. Már jókedvűen ültünk az egyik kanapén, ittuk a sörünket és beszélgettünk az NFL csapatairól, mikor az ajtón kivételesen nem egy csapat, vagy páros, hanem egy magányos szőkeség lépett be. Egy pillanatra meg is akad a beszélgetés, ahogy el halad mellettünk, és gyakorlatilag mind a négyen szinte kihajolunk a kanapéról, úgy tekintünk a harisnyás lábak után. Én persze kapom is oldalról a megjegyzést, hogy vigyázzak a nyálamra, de úgy tekintek az illetőre, mintha rá nem volna ez igaz. A beszélgetést folytatva csak néha pillantok el a hölgy felé, igazából az lep meg, hogy egyedül kezd el játszani és a sokadik percre sem csatlakozik hozzá senki. Mintha nem előre megbeszélt találkozó miatt foglalná az asztalt, hanem konkrétan egyedül jött. Kicsit ki is sodródom a témából, ahogy a fiúk a minnesotai csapatkapitányról kezdenek vitatkozni, a nő pedig olyan kihívással néz körbe, mintha kihívót várna. Talán mindezek az okai annak, hogy végül megfogom a korsóm fülét, aztán felkelve oda sétálok a billiárd asztalhoz, hátra hagyva a meglepetten utánam pillantó munkatársaimat. - Unalmas lehet egyedül játszani. Csatlakozhatok? - kérdezem megállva a nő mellett.
Nothing is ever permanent. Everything is always changing. Shifting. What is real today might not be real tomorrow. But sometimes, we have to help it to shift.
Nem mintha nem vágynék társaságra, de szeretem a kihívásokat, és azt gondolom, bármennyire is hiúan hangzik, ha valaki nem érzi magában a kellő magabiztosságot, hogy megmérettessük magunk, ne is tegye. Más esetben engem csalódás érne, őt pedig élete végéig piszkálnák barátai, hogy túl magasra tette a lécet. Pedig egyáltalán nem olyan nehéz kivívni szimpátiám, és levenni a lábamról, sőt akadnak, akik valami csoda folytán könnyebben ráéreznek, mint az az ember hinné. Gondolok itt arra a röpke pár mesés percre, mikor megszökve arról az esküvőről, Declan elvitt motorozni. Az én kérésemre ugyan, de fene gondolta volna, mennyire különleges emlékként marad majd meg. Azóta is sokat figyelem azokat a pasikat, akik a motorjuk mellett szobroznak, de még nem sikerül olyat találnom, aki mögé fel is mernék ülni. Így hát a mai estét szólóban kezdem, aztán tudja fene miként végzem. Nem érzem frusztrálva magam az egy személyes játék végett, időm, mint a tenger, és már kinőttem abból a korból, hogy állandóan társaságot hajkurásszak magamnak. Nem nézegetem az órám, a telefonom még egyszer sem vettem elő, maximum a legközelebbi, üres asztalra tett boros poharamért nyúlok olykor. Olykor érzem magamon a tekinteteket, a kérdő pillantásokat, de nem érzem magamon a sajnálatot, mert nincs is miért. Ráadásul ennyi idősen talán nem is annyira meglepő, ha az ember vágyik kicsit a magányra is, még ha azt egy bárban is kívánja megtenni. Nem mindenki otthon ülő típus. Egy újabb szín, egy újabb zseb, csont nélkül, ha szabad ezt így mondani, mert annyira nem ismerem a biliárd kifejezéseket. Újabb kortyot tudok le torkomon, miközben körbe sandítok, de már kezdem azt érezni, hogy a mai estére nem lesz kihívom. Nem tudom, most büszkének kéne lennem? Vagy túl nagyképűnek tartanak? Pedig már a pultos is ismer annyira, hogy tudja, még egy királynőnek tűnő hölgy is ki tudja ereszteni a gőzt, még hozzá igen lazán. A zajok mellett is kihallom a magam mögötti közeledő lépteket, hiszen jobbára alig akad ácsorgó, azok se nagyon mozdulnak helyükről. El is pillantok szemeimmel magam mellé, kíváncsian, és persze rejtegetve izgatottságom egy mosoly mögé, hogy vajon ennyi idő után ki vette rá magát, hogy becsatlakozzon, esetleg, hogy egyáltalán szóba elegyedjen velem. El is kezdek magamban tippelgetni, még abban a röpke pár szekundumban is. Lépteiből ítélve még spicces sincs, tehát se nem részeg, se nem fiatal, mert, hogy azon igazán meglepődnék, ha egy huszonéves csapódna mellém tiszta fejjel. Bár a menyegzőn lévő fiatal fiút tekintve, talán még sem volna annyira váratlan. Nehéz léptei viszont azt sugallták, hogy nem egy kölyök jön bohóckodni. Ah, de még igazán időm sincs körbe gondolni, mikor belép mellém, én pedig apró mosollyal, lopva tekintek felé kíváncsian, mintha nem rajta törném a fejem percek óta. A külső egy dolog, de sokat elárulhat. Bár ezt még majd a játék alatt is fejtegethetem. - Tét nélkül semmiképp. - jelentem ki mosolyogva - mert nem az elkergetése a célom -, kicsivel később, kihívóan pillantva a férfire. Szó sincs róla, hogy a pénzére pályáznék, és nem, még csak a testiségek sem foglalnak első számú helyet, főleg, hogy igazából magam sem tudom mi volna igazán testhez álló nyeremény a számára és a számomra. De mi értelme a közös játéknak, ha nincs valami motiváló erő? - De persze, ezt a játék közepéig van időnk megtárgyalni. - vonok aprón vállat, mert így vagy úgy, attól még élmény. - Freyja Holmen. - fordultam felé ezúttal teljesen, és átvetve másik kezembe a dákót, kezet nyújtottam neki. Bízom benne, hogy nevén kívül egyenlőre többet nem árul el magáról, hogy a játékunk mellett, a ki ismerésével is foglalkozhassak. Póló, egyenes tartás, és még a dzsekit alatt is - már amennyiben még viseli - jól láthatóan remek kondiban van, tehát nem munkáját illetően nem egy székben csücsülős személy. Egyik kezében sörös korsó pihen, semmi whiskey, rum, vodka vagy töményebb, tehát kiélvezi a pillanatot, nem óhajt egyből részegre inni magát, ebből pedig azt kell, hogy lekövetkeztessem, hogy azon túl, hogy felelősség teljes és sokakkal ellentétben ismerni a mértékletességet, mintha részben állandóan készenlétben volna, hogyha szüksége van rá, akkor még ha néhány korsó sör után is, de józanul vethesse bele magát az akcióba. Hát biztos, hogy nem vezérigazgató - bár ez a ruházatából is leesett - és nem is edző. Hmm... hmm... most a honvédség felé hajlanék, de bizonytalan vagyok. Jaj, ez annyira izgi! Ha a játék feltételei nincsenek ellenére, úgy örömmel támasztom meg a dákót a falnál és rendezem vissza a formába a golyókat. Nem szándékozom bonyolultat játszani, ebben a meccsben pedig csak be kell lökdösni a labdákat a zsebekbe. - Bátorságod becsülendő, szóval átadom a kezdés jogát. - mosolygom és odébb is állok, legalább látom milyen kapcsolatban áll a biliárd asztallal.
Megállok a hölgy mellett, aki épp magányosan billiárdozott. Egy ideig azt hittem, csatlakozik majd hozzá valaki, hogy várja a barátait, de a sokadik perc után is csak úgy nézett körbe, mint aki kihívót keres. Bennem pedig talált. Oda lépve nem küld el, a viselkedése inkább kihívó, még jelzi is, hogy csak ha tétje lesz a játéknak. Felvonom a szemöldököm egy kisebb mosollyal. Nem jön azonban a saját kérésével, inkább eltolja a tétek felállítását a játék közepéig. - Magabiztos. De nem hátrálok meg egy ilyen kihívás elől. - biccentek, aztán kezet fogok vele. - Wolfgang Rothstein. Örvendek. - mutatkozok be magam is, aztán elengedem a kezét. Ápolt kezei vannak, a mutató ujján mintha festék maradéka lenne? A félhomályban nehéz megállapítani. Leteszem a sört a billiárd melletti kis asztalra, leveszem a dzsekim és felakasztom a ruhafogasra, aztán a magasságomhoz illő dákót veszek magamhoz. Az asztalhoz lépek és amíg a legurított golyókat kiszedem és oda gurítom neki, hogy betehesse a háromszögbe. Közben úgy méreget, mint egy FBI-os profilozó, de hazudnék, ha én nem ezt tenném. Mondjuk róla kevés dolgot lehet megállapítani azon kívül, hogy nincs a kezén gyűrű, az ízlése pedig a helyén van. Talán a bor mondhatna még bármit számomra, ha értenék hozzájuk, de én a sörrel is mindig el voltam. De ezek szerint nem a részeges fajta, ami azért megnyugtat. - Sokszor jár egyedül ilyen helyekre? - kérdezem, már csak oldódásként is. Meg mert számomra valahogy elképzelhetetlen dolog, hogy nők járjanak kocsmázni, egyedül. Miután elrendezte a golyókat, még bekrétázom a dákót, aztán megkapom az első ütés jogát. - Ha ezt szeretnéd.. ám legyen! - emelem fel megadóan a kezem, magam is tegezésre váltva, aztán már lépek is a fehér mögé. Megtámaszkodok, célzok, aztán ütök. Nem kapkodok, de nem is vagyok csiga lassú. Oda figyelek az ütésemre, annak erejére, hogy a golyók szerte guruljanak. Szoktunk a fiúkkal is játszogatni, de a profitól elég messze állok. Nézem, hogy mely golyók gurulnak merre, és végül egy csíkos lyukra is talál. - Tiéd a teli. - mosolygom rá, aztán mivel teli nem ment le, még guríthatok egyszer. Mivel nincsen jó helyzetben golyó, ezért csak egy olyat gurítok, amely a későbbiekben a segítségemre lehet: elterelem az egyik lyukra állóm elől az ő golyóját, de ezzel beáldozom azt is, hogy ő most kétszer jöhet. Kivéve, ha nem találja el a saját golyóját, vagy legurítja a fehéret. - Mivel foglalkozol, ha érdeklődhetek? - jön a következő kérdésem, oda lépve az asztalhoz, és felemelve a korsóm kortyolok egyet a sörömből, de közben végig őt és a mozdulatát, szakértelmét figyelve. Nagyon határozott volt a meccs elején, így sejtem, hogy emögött tudás áll. A kérdés az, hogy mekkora?
Nothing is ever permanent. Everything is always changing. Shifting. What is real today might not be real tomorrow. But sometimes, we have to help it to shift.
Első mondataiból még nem tudtam leszűrni, hogy pontosan mi is a célja, hisz annyi mindent akarhat egymástól két ember. Ahogy még azt sem tudtam eldönteni, hogy csupán ennyire merész, és próbára teszi magát és engem is, vagy tudatosan lépett mellém, hogy már pedig majd ő megmutatja. Utóbbit előbb kinézném belőle, de aztán ki tudja. Wolfgang, azta! Ha jól fordítom akkor az farkas falkát jelent, nem? Vagy legalábbis valami hasonlót. El is sandítok szemeimmel az ülő társai felé egy halovány mosollyal, talán őrültség, de szeretem azt hinni, hogy ezekben az apró jelenségekben akadnak rejtett válaszok. Lehet többet gondolok bele, de el tudom képzelni, hogy az asztalnál lévők nem csupán barátai, de társai. Ahogy azt is, hogy ő volna a falkavezér, avagy az alfa. Elvégre még is melyik falkából lévő válna olyan merésszé, hogy ilyen komoly döntéseket hozzon? A kézfogása is egyszerű, és határozott, de nem túl erős. Érzékelteti vele, hogy udvarias - mert szerintem férfiak kezére biztosan erősebben szorít -, de egy szemernyi kételyt sem hagy vele, hogy bizonytalannak találjam, tudja, hogy mit akar. Ami hiba viszont becsúszott az egészbe, az bizony a karika gyűrű az ujján. Hm, hm, miben sántikálsz, farkaskoma? Ez persze nem akadálya a játéknak, vagy ismerkedésnek, míg cél irányosan nem haladunk valamifelé. Szóval nem táncolok vissza, hanem kiélvezem társaságát és próbálom megfejteni. Egyik szemöldököm magasba vonva figyelem - persze nem feltűnően - ahogy hátra hagyja dzsekijét, majd közreműködésével helyére teszem az utolsó golyót is. Kérdésére oldalvást pillantva vonom fel ajkaim, láthatóan röviden eltöprengve a válaszon, miközben finoman vállat is vonok hozzá. - Néha sokkal izgalmasabb egyedül betérni egy ilyen helyre, remélve, hogy kalandos napom lesz, semmint előre megbeszélni egy időpontot a barátokkal, amit amúgy is nehéz összehozni, ha mindenki másképp és máskor dolgozik, de végül a fele el se jön. Így kevesebb csalódás ér. - válaszolom, s közben újfent magamhoz veszem a dákót, majd, mint egy nyájat őrző pásztor vagy kapu őr, oldalt kitartva behajlított kézzel, másik kezem csípőre teszem és figyelem az első lökést. - De nem félek, ha erre kíváncsi. Amíg nincs itt a taxi, ami háztól házig visz, jobbára el sem hagyom a bárt, idebent pedig már ismerem legalább a dolgozók egy részét. - mosolygom, kíváncsian fürkészve milyen eredményekkel kezdi meg a játékot. Tartásán látszik, hogy nem először játszik, nincs ügyetlenkedés, és bár mozdulatai távol állnak a profitól - ami jó, mert én is maximum a haladó szintet ütöm meg, így pedig van esélyem - gesztusai, és arca rezzenéstelen koncentrációja azt sugallja, hogy a precizitás nála alapvető dolog, hibák pedig nem elfogadhatóak. Ez lehet örökölt és tanult jellem is, néha pedig kicsit ez is kicsit az is. Tippjeim még mindig a honvédség közelében járnak, de ott inkább a magasabb rangokon. És nem, nem az ősz tincsei miatt feltételezem, hanem, mert az a merevség is, ami a katonákat jellemzi is olyan könnyedén jön számára, mintha már ezer éve ebben élne. Egy kadétról nehezebb volna megállítani. Közben zsebre lel az egyik csíkos, amire fel is vonom szemöldököm. Hm, talán jobb lesz, ha tényleg felkötöm a gatyám. Bár az első lökések általában sikeresen alakulnak, úgy érzem butaság volna alábecsülni és a szerencsére bízni, bármilyen tét is legyen a végén. Csak azért, mert idő közben vesztésre fogok állni, nem fogok kevésbé lejjebb adni a nyereményemből. Ha vesztek, elfogadom, teljesítek és tovább lépek, ahelyett, hogy esetleg teljesen indokolatlanul neheztelnék rá. Hisz ez csak egy játék. Elismerően bólintok előbb a célba ért labda felé, majd rápillantva is. - Azt hiszem kihívómra leltem. - jegyzem meg őszintén, már most a megcélzott labdákat skubizva. Hát ha most ezt is belöki, azt hiszem el kezdhetek aggódni. Pedig még időm is volt bemelegíteni. Tetszik, hogy nem problémázik a tegeződésen, ami viszont egyben meg is lep. Valahogy szigorúbbnak tűnt, és hohó, még mosolyogni is tud. A tudása azonban több, mint, amire számítottam. - Aztán nehogy véletlenül belőj egyet... - válaszolom vissza szintén mosolyogva, majd vissza is pillantok az asztalra. Ezúttal nem sikerül neki. Vagy csak szimplán átadta a lehetőséget. Nem tudom. Még. De azért elkezdte piszkálni a fantáziám, vajon mi történne, ha legyőzném? Mármint nem is a tét miatt, de érdekelne hogy reagálna rá. Nagyjából bemérem a terepet, honnan és miképp lenne a legelőnyösebb. Nem beszélem be magamnak előre a sikert, se azt, hogy biztosan nem megy be. Félek, hogy kihatna a koncentrációmra. De rá még azért tudok figyelni, mialatt szépen elhelyezkedem az asztalnál és fél szemmel próbálom bemérni a legutóbb félre szánt teli golyót, ami látszatra szabadabb, mint a többi jelenleg. - Festő vagyok. - válaszolom közben, de a fókuszálásomból mit sem érezni közben. Egy nő igen is tudjon egyszerre több felé figyelni. Közben pedig meg is lököm a fehér labdát, bár egy csöppet erősre sikerül, a sajátom bemegy, de neki koccan egy csíkosnak is, ami tesz pár centit az amúgy is közelében lévő lyukhoz. - ...és egy sztriptízbárban vagyok táncoktató. - teszem még hozzá szinte teljesen mellékesen, hiszen végülis... az is. Másodállás, ritkán kell menni, így nem is az a fő megélhetési forrásom. Nem mondom, hogy lélegzet visszafojtva figyelem, de azért beharapom ajkam, mert hát ne már... bemelegítésnél olyan szépen küldtem őket a lyukakba, most meg elsőre el is szúrom. De végül nem. Nem megy be. Csak egy megkönnyebbült, néma "huh", hagyja el ajkaim, majd ismét pozíciót váltva az asztal körül végül megállva mosolyogva rá nézek. - Te pedig... - kezdek bele, még egyszer gyorsan átfutva gondolataimon. Már majdnem rá is bököm, hogy katona, abból is valami különleges, de akkor feltűnik, hogy rajta nincs a filmekből is jól ismert dögcédula, és ezzel el is vetem a katonai szolgálatot. - ...amondó vagyok, hoogy a rendvédelemnél dolgozol, még hozzá... - találgatok, még alsó ajkam is beharapom, ahogy immáron nyíltan is többször is végig mérem - ravasz, mi? -, mintha csupán az életem múlna a helyes válaszon, de néha úgy is érzem, hogy sok múlik a helyes felismerésen. Ekkor döbbenek rá, hogy igazából fogalmam sincs, hogy a rendőrség berkeiben milyen ágak is vannak, ezért mondok egy merészet. - ...mesterlövész. - válaszolom végül, bár abban sem vagyok biztos, hogy ez valós foglalkozás, és nem csak filmekben nevezik őket így. Mindenesetre addig nem is tudok a labdára koncentrálni, míg ki nem derül, hogy jól tippeltem e. Meglepne, de tényleg. De ha teljesen más irányba mozogna szakmája, akkor se süllyednék el szégyenemben, mert mellé fogtam. Na jó, de. A reakciómat követően - ami nagyban függ a válaszától is - viszont tovább folytatom, de az előzőek hatására elbaltázom és egy se megy be. - Direkt csináltam ám... Csak, hogy te se unatkozz... - léptem el onnan kacér, fél mosolyra húzva ajkaim, majd szépen elsétáltam a poharamig, hogy gyorsan letudjak egy kortyot, amíg kinézi magának a megfelelő helyet. Aztán letéve a poharat visszasétáltam, ha nem is mellé - mert ilyesmivel zavarni csak akkor fogom már aljas módon, ha most megint belök egyet az övéi közül -, de a közelébe. - Na és ti mi járatban erre felé? Ünnepeltek? - érdeklődöm, bár hangzavar igazából nem jön asztaluktól, ami amúgy általános egy ünneplő, ivó csapattól. De merem azt feltételezni, hogy csak kevesen vannak olyanok, mint én, hogy miért ne alapon eljönnek egyet szórakozni, akár egyedül, akár társaságban.
Talán a szórakozás iránti vágy, talán a mások által figyelmen kívül hagyott nyílt kihívása vonz az asztalhoz, még nem tudom. Azt viszont már most biztosra veszem, hogy egész érdekes hölgyet sodort ide a szél. Látszik rajta, hogy mindent megfigyel és mindenről van véleménye, még ha nem is mondja ki. Már a nevemet hallva is látni az arckifejezésén, hogy erről is eszébe jut valami, fél szemmel pedig látom a többiek felé sandítani. Egy rövid kézfogás után (ami alatt kiderül, hogy határozott nőről van szó, bár erről elég sok dolog árulkodik) lefekteti a szabályokat, illetve jelzi, hogy csak téttel lehet beszállni, én viszont nem rettenek meg ettől. Nem azért, mert olyan hű de jó játékos volnék, hanem azért, mert a szórakozásért érdemes veszteni akár néhány dollárt is. Ha már pedig itt vagyunk és láthatóan lecsekkoljuk egymást, kérdezek néhányat. Freyja elmondása szerint sokkal kényelmesebb egyedül jönni és szórakozni, mint barátokkal, mert túl nehéz összehozni és utána a fele se jön el. Ebből arra következtetek, hogy egyébként kevés igazi barátja van, a legtöbben egyszerű ismerősként is benne lehetnek a telefonkönyvében. Ezek azok az emberek, akik félúton, vagy aznap lemondanak programokat, amire elígérkeztek. Ez alapján zárkózott személyiségnek ítélném, de még sem tehetem teljes bizonyossággal, mert az, hogy egyedül jött ide szórakozni és kihívóra lelni, nem egy introvertált típusra jellemző. Lehet, hogy csak a munkája, életvitele olyan, ahol a munkatársaival kevés konkatot kell tartania, így azokkal nem barátkozhat, de lehet hosszú ideig dolgozik, mert otthonról sem ápol olyan jó kötelékeket, hogy számítson a barátaira. A "kalandokat" említve az is felötlik bennem, hogy mind az ismerősi köre, mind a munkája olyan ingerszegény lehet, hogy ezért jön le egyedül "izgalmat" keresni egy ilyen helyre. Persze azt is kifejti, hogy ezek az izgalmak számára nem félelmetesek, mert taxival megy háztól házig, itt pedig ismeri a felszolgálók nagy részét. - A szokásai érdekeltek. Túl szofisztikáltnak tűnik ahhoz, hogy törzsvendég legyen, ha érti mire gondolok. - vallom be férfiasan, miközben a fehér golyóhoz állok, hogy lökjek. Nincs ebben egyébként semmi bántó szándék. Nem tűnik annak a nőnek, aki kocsmákban keresi a kalandjait és barátokat. Az italválasztása is inkább a nyugodt, leülős, lounge-olós. Ehhez képest egyből fogadással kezdi a játékot. Elég kettős személyiségnek tűnik így elsőre. Határozottan gurítok, az erőtől a golyók rendesen szét gurulnak az asztalon. Most is érzem magamon a tekintetét, fel is pillantok rá, ő pedig mintha egyszerre lenne alig észrevehetően izgatott és aggodalmas. Figyeli, ahogy gurítom a következőt is, de harmadik lökés már nincs. A végén elismerően meg is szólal, mire felegyenesedek. - Szoktunk néha játszani a fiúkkal. - mondom, majd mosolyogva közlöm, hogy melyik szín az övé. Nem mintha úgy gondolnám, nem tudja. Annak a típusnak tűnik, aki minden apró részletet megfigyel, mert fontos neki. Mindent alaposan megfigyel, átrág, átgondol és csak azután tesz hozzá bármit. Simán kinézném az eddigi határozottságából és megfontoltságából, hogy valamilyen jogi irányban mozog, de inkább rákérdezek, minthogy tippelgetni kezdjek. Némán figyelem, ahogy lehajol a gurításhoz és magamban meg kell jegyeznem, hogy egyébként nem csak az esze vághat, de a testére is figyelmet fordít. A lábai nem csak vékonyak: látszódik, hogy az izmok megfeszülnek a vádliján, combján, ahogy tartja magát és a karjait is hosszan kitudja tartani a célzáshoz. A teste többi részét elrejti előlem a ruhája, de úgy sejtem, hogyha a lábaiban és kezeiben van erő, akkor a karcsúsága nem csak a salátaevésen alapszik, hanem edz is valamit. Ebből a merengésből az ránt vissza, amikor azt, mondja, hogy festő. Festő? Gondolom nem szobafestő. A szofisztikáltsághoz egyébként illene ez a fajta művészeti ág, de az ilyen emberek nagyon messze szoktak állni a valóságtól. Úgy érzem, nem állnak két lábbal a földön a művészi vénájuk pedig bele fonódik a stílusukba és a beszédükbe. Magasztosan beszélnek, mindent képesek úgy körül írni, hogy szinte meg tudod fogni, amit maga elé képzelsz vele, általában lágyak, visszahúzódóak. Freyjára nem igazán illenek ezek a felsorolt dolgok, legalább is nem mindegyik. Lehet, hogy túl korán vonok le következtetéseket, hiszen alig 10 perce álldogálok itt és váltottunk pár szót, de tény, hogy nem egy festő jut eszembe róla elsőre. Aztán hozzá teszi, hogy táncoktató egy sztriptease bárban, amitől úgy érzem, végképp elveszek. Az öltánc és rúdtánc ... igazából maga a tánc megmagyarázná, hogy mitől olyan erős, de a vonaglás a művészettől teljesen eltérő ágon van a véleményem szerint. - Ez a kettő meglehetősen ellentétesen hangzik. - vallom be ismét meglepetten, miközben figyelemmel kísérem, ahogy gurít. Az enyémet is majdnem leküldi, de végül az épp hogy a lyuk szélén megáll, látom rajta a megkönnyebbülést. Maximalista is lenne mindezek mellé? Végül kihúzva magát megtippeli az én foglalkozásom, miközben engem néz, mintha belőlem merítene ihletet. Elmosolyodok a rendvédelmet említve, mert az telitalálat, a szakágat viszont nem találja el. - Noha jól lövök... - jegyzem meg egy kicsit játékos hangnemben, értse ezt a billiárdra, vagy másra - ...nem vagyok mesterlövész. De igen, a rendőrségnél dolgozom. Őrmester vagyok a S.W.A.T. bevetési egységénél. Tárgyalószakértő és CBRN szakágon mozgom. - nem tudom, hogy tudja-e, minek a rövidítése a CBRN, de hiszem, hogyha nem és tudni szeretné, nem félne rákérdezni. A következő gurítása végül nem megy be, ami azt jelenti, hogy enyém a pálya, ő pedig még kacérkodva meg is jelzi, hogy azért csinálta, hogy ne unatkozzak. - Tényleg? - kérdem vontatottan, viszonozva a kacér, jétékos mosolyt. - Nem szeretném, ha kesztyűskézzel bánnál velem. Bírom a strapát. - biztosítom mosollyal, miközben szememet az asztalra vezetem és körbe járva megnézem, mit hogy kéne. Elsőnek azt a csíkosat gurítom le, amelyet veszélyesen a lyukhoz terelt, aztán onnan már csak kiszedem a fehéret úgy, hogy egy golyóm ismét a megfelelő részhez terelhessem. Muszáj, mert a fekete 8-as útban van. A kérdésére a fiúk felé pillantok, akik olyan szinten bele mélyedve magyaráznak egymásnak a rugbyről, hogy talán fel sem tűnt nekik, hogy eljöttem. - Csak kieresztjük a gőzt. Hosszú 48 órán vagyunk túl, aztán ilyenkor megengedünk magunknak egy kis kikapcsolódást. - fordulok vissza az asztalhoz és a társaságomhoz. - Mi legyen a tétje a győzelemnek, ha már itt tartunk? Pénzben szeretsz játszani, vagy másban? - ha nem feltétlenül érdekli őt a pénz, még azt is fel tudom ajánlani, hogy elviszem egy lőtérre nagyobb fegyverekkel "játszani". Nem tűnik annak a típusnak, aki viszolyogna a fegyverektől, ahhoz túl határozott és valószínűleg velem sem úgy viselkedne, ahogy, azzal a tudattal, hogy én napi szinten kezelek és használok ilyeneket.
Szeretem a merész, de azokat az igazán vakmerő embereket, akik nem félnek a kihívásoktól. A legtöbben férfinek csupán a szája jár sokszor - nem egyébként a nőknél is ugyanez a helyzet -, de akadnak azért, ha nem is szép számmal, olyanok, akik nem riadnak vissza egy kis veszélytől, kockáztatástól. Nem tudom, hogy ezt örököljük e vagy idővel egyszerűen magunkévá tesszük ezt a jellemvonást, de tény, hogy nem sokan bővelkednek benne. A játék tétje hallatán se hátrál ki, ami jelentheti azt is, hogy vagy nagyon szeretne valamit, vagy van olyan elszánt, hogy kiderítse mit értek tét alatt, és hogy képes lesz-e megnyerni a meccset. Nem elképzelhetetlen utóbbi, ám előbbire én sem adhatok választ. Épp olyan kíváncsi vagyok ő rá és a gondolataira, mint, ahogy ő a tétekre. Ha szabad kezet adunk, hamar elárulja személyiségét az ember válasza. A pénz jó dolog, de elég klisés, és akkor már inkább abban az értékben formálhatnánk azt ajándékká. Még így is nagyon meglepetés volna. De én többre tartom a kalandokat, melyek örök emlékké alakul át. Elmosolyodva vonok vállat megállapítására, ami valahol helyén való, de ennél még is sokkal bonyolultabb. - Valóban szokatlan lehet a megjelenésem egy ilyen bárban, de mit mondhatnék, meg van a varázsa, ami bevonz, ami más, mint a többi. Olyan nyers és bizonyos értelembe véve letisztult. Meg van az a hangulata, amit máshol nem találnék meg. Ráadásul apró kapocsnak érzem, hogy az én keresztnevem is skandináv. Nem utolsó sorban itt a legjobb a mézsör. - kacagom el magam finoman, legyintve egyet, igaz, nem viccnek szánom. Szerintem máshol nem is szolgálnak fel mézsört. Közben figyelem. Nem csak a játékot, őt is. A mozdulatait, izmainak megfeszülését, ahogy a lökésre koncentrál minden ki porcikájával. A tekintetét, ahogy úgy fürkészi a megcélzott labdát, mintha ezernyi pontos számítás zajlana le éppen a buksijában. Ha csak megjátssza magát, az szomorú, bár többnyire így szokott lenni. De ha tényleg ilyen még éppen tetszetősen merev, beszédben könnyedebb és jobbára nyitott, nos... nem csodálom, hogy van felesége. Az viszont tény, hogy van tudása a biliárdban. Ha azt mondja szoktak játszani, én elhiszem, hisz egy percig sem ügyetlenkedik, és hallhatóan a szabályokkal is tisztában van. Talán, ha volnának közvetlen kollégáim, én is többet keresném a társaságuk, könnyebb volna őket elhívni bármerre. De így, ahány barát, annyi munkahely, beosztás, ráadásul mind egészen más gondolkodású. Ilyen helyre lehetetlen volna elcsalni őket. És sajnos az erdőkben, hegyekben való kirándulás sem közkedvelt a körükben. Maximum a tengertpart, de ott is csak napozni, meg mutogatni maguk. Irigylem a férfiakat. Mármint az én generációm, nem az mostani ifjúkat, akik már lassan több időt foglalkoznak külsőjükkel, mint a lányok. Az én korombeliek többsége még nincs ennyire elkényelmesedve. Ők még abban a korban éltek, ahol a biciklizés menő volt, és szívesen gyalogoltak. Szabadnapjukon csatangoltak a családdal, eljártak piknikezni, kirándulni. A mai gyerekek közül szerintem alig jártak még erdőben. A famászást meg sem merem említeni. Wolfgang viszont jó kondiban van, és azt gondolom nem csak a munkája végett edz, hanem, mert szeret mozogni. Kicsiként is biztos rengetegszer mászott magasabbnál magasabb fára, minden létező mászókára és ki tudja még mire. Bár rólam már így talán senki sem mondanám meg, aki először lát, anno én is ilyen voltam. Igazából vagyok is. Pontosan ezért volt szükségem a szabadságra. Közben átveszem a helyét, és igyekszem a legjobbat nyújtani, bár a játék még igen csak a kezdetén van, azt pedig egészen a végéig elég nehéz volna megjósolni, hogy ki fog nyerni. Fontosak a számítások, a precíz mozdulatok sora, de azért szerencsére is szükség van. Még nem térünk rá az ő foglalkozására, de míg mesélek, addig is próbálom minél jobban leszűkíteni a kört. Sajnos a katonaság és rendőrség berkeiben belüli szakmák pontos nevét én sem ismerem, de azt nagyjából én is tudom, hogy mik a főbb csoportok. Megjegyzésen elmosolyodok, miközben lökök, majd utána fel is egyenesedem. - Szeretek alkotni, és a tánc is ugyanolyan kreatív dolog. Egy váratlan lehetőség volt, és hát bevallom nagyon megmozgatta a fantáziám, leginkább az, hogy beleshetek a színfalak mögé. - pillantok az asztal felé felidézve az elő pillanatokat. Persze aztán kiderült, hogy nem is olyan nagy szám, kár is volt miatta izgulni, de azért... érdekes. Na meg amúgy is szeretek mozogni. Ezen a ponton pedig úgy érzem ideje volna rá térni az ő szakmájára is. Szinte biztos voltam benne, hogy valami speciális, és a lökések alatti tartásából ítélve valami lövész, de sikerül meglepnie. Játékos hangszíne alatt elmosolyodom, a foglalkozása megnevezésén azonban őszintén ledöbbenek. - Azta! - bukik ki belőlem, mert hirtelen elképzelni sem tudtam volna ilyen fajta munkát a számára, de tulajdonképpen illik rá. - Tárgyalószakértő. - bólogatok nagyokat felbiggyesztett ajkakkal, elismerően. - A S.W.A.T. az ugye valami különleges, speciális kiképzésű bevethető csapatot jelent, ha jól tudom, és a tévéből arról is nagyjából van elképzelésem, hogy mit csinál egy tárgyalószakértő. Na de mit takar a másik? - érdeklődöm, mert igazából annyira idegenül hatott, hogy vissza ismételni sem tudnám, nem, hogy behatárolni. Ha elárulja, minden bizonnyal a mellkasomhoz kapva döbbenek le ismét, talán még jobban is, mint előzőleg. És én még azt hittem a sztriptíz táncoktató kellően izgalmas szakma. Persze, mint amennyi izgalommal, annyi stresszel is járhat, még is csak emberi életekről van szó. De bevallom, ő egészen jól viseli, hiszen meg nem mondtam volna milyen lelkileg megterhelő munkája lehet, azon túl, hogy elég bonyolult is. Persze mesterlövészként is lehetne épp elég gondja, de talán egy fokkal gyomorszorongatóbb a tudat, hogy egy rossz szavunkba kerül és emberek halhatnak meg. Közben átadom a helyem neki a bénázásom után, amit persze azzal leplezek, hogy ő se unatkozzon. - Hát ezek után el is hiszem... - somolygom őt és az asztalt is körbe járva, míg ő jött, én pedig addig is megittam a maradék boromat. - Szavadon is foglak, csak nehogy a végén bilincsbe vigyél el... - viccelődöm, noha türelmes embernek tűnik, így, hogy tudom milyen jellemvonások szükségesek szakmája ágazatához, nehéz megállnom, hogy ne tegyem próbára. Vállalva mindennemű kockázatot. - 48 óra?! - hüledezem ismét, talán csak én vagyok ennyire "elkényeztetve" a munkámban, de ezek után ismételten csak csodálatra méltó, milyen jól viseli ezeket a folyamatos kihívásokat. - Oké, tudom, az alvás a gyengéknek való, de még is... hogy bírtok ébren maradni? Még egy szimpla biztonságiőr is alszik ilyenkor, és egy ülő munka is megviselheti az embert ennyi idő alatt. Hát... le a kalappal előttetek. - bólogatok nagyokat, mert lássuk be, nem kis áldozatot hoznak az emberekért. Közben a tétre is rátérünk, bár kikerüli annak lehetőségét, hogy átadjam a döntés jogát, és inkább általam próbálja behatárolni a lehetőségeket. De azért így sincs veszve minden. Vállat vonok, bár ez nem teljesen az egész mondatra vonatkozik. - A pénz nem boldogít. Én amondó vagyok, hogy legyen valami összetettebb. De azt már rád bízom miben érzed otthon magad. Nem kell nagy dolognak lennie, igazából... akármi lehet. Hmm... például... - harapom be alsó ajkam, ahogy a plafon felé sandít elkezdek kutakodni elmém kalandosabb részlegén, mi az, ami élvezhető, nem meg terhelő, hozzá is illő, de esetleg nem okozna problémát a munkájában, így tehát nem több napos dolog. Nem egyszerű, mert elsősorban túrák jutnak eszembe. Talán önzően hangzik kicsit, de a jó túra társ ritka, mint a fehér holló, de úgy hiszem, ő aztán nem hátrálna meg egy kis sziklamászástól, vadvízi evezéstől. - Ha nyersz, elviszlek búvárkodni. - ajánlom fel a lehetőségét egy jó kis programnak, amire alapvetően már meg van minden, csupán egy útitársra volna szükségem. Sajnálatos módon, akinek szántam volna visszakozott, de azt gondolom kellő kihívást rejthet Wolfgang számára is a tenger mélye, azon túl, hogy még is kikapcsolódhatna. - Vaagy... lebeszélném a bár tulajdonosával és kapnál egy magántáncot a sztriptízbárban... - nevetem el magam, mert felvethető lehetőségnek ez sem épp rossz, bár kérdés, hogy őt mi hatja jobban. Persze mindezeket puszta szórakozásbólé tennénk, szóval, ha esetleg okkal van rajta még a hűség gyűrűje, nem akarok én semmibe belerondítani.
Nem egy átlagos nővel van dolgom, azért ez már akkor kiderült, amikor kihívóan körbe pillantott. Szerencsére az ehhez fűződő megjegyzésemet - illetve azt, hogy nem feltétlenül tartom ide valónak - nem veszi magára, sőt, elmondja, hogy a hely nyerssége és a saját gyökerei vezették őt ide. Legalább is a neve. - És vannak felmenők arra? - kérdezem kis mosollyal, mert a neve alapján nem mernék rá mérget venni. Főleg, hogy az angolja inkább brit, mint amerikai és a családneve sem hangzik annyira északinak. Bele tudom képzelni egyébként, ha nagyon akarom, de nem annyira, hogy azt gondoljam, ő maga is skandináv. Bár... a kék szemek és az aranyszőke haj az északiak sajátja. Ez eszembe juttatja a szülőföldem, a második világháborút, a hidegháborút... A francba, hogy mennyi mindenre tud asszociálni az ember egy egyszerű hajszínből. - Igen, én most is azt iszom. De te még is a bort választottad. - bökök fejemmel a pohara felé, mikor a mézsört említi egy kellemes kis kacarászás közben. Időközben nem veszem le a szemem az asztalról sem, gurítok, neki kezdünk játszani és bizonyos értelemben egymással is. Felmérjük a másikat a játék és egyéb szempontokból is, a Freyja pedig kifejezetten jó megfigyelő. Nem tippel messze semmitől sem. Én viszont meglepődök, amikor felsorolja, miket csinál. No, nem a festő részén: a tánctanárságon. Nem is magán a tényen, hanem hogy hol és mit tanít. A festés inkább laza és lassú, az öl és rúdtánc meg kicsit sem. A lágy ecsetvonások és a szexi vonaglás valahogy igen nehezen fér a fejembe és talán pont ezért is vagyok még itt. Nem szeretem azokat a nőket, akik farkat méregetnek másokkal, és habár ez a nő pont ezt csinálta a kihívással és fogadáskötéssel, vannak olyan csavarok benne, amelyek ennek ellenére is érdekessé teszik számomra őt. Káosz, az én szememben legalább is. De ami a légynek káosz, az a póknak nem az, nem így van? Azért meg lennék lepve, ha tényleg egy pók lenne, aki megpróbál behálózni. Nem tűnik annak a típusnak. Egy kicsit sem. - És milyen a színfalak mögött? - nem tudom kikapcsolni a zsaruelmém. Már most azon jár az eszem, hogy Freyja és a kapcsolatai mennyit tudnának segíteni bizonyos ügyekben, ha esetleg olyan akta kallódik az asztalra. A táncosok és prostituáltak világa meglehetősen zárt, főleg a rendőrök előtt. FŐLEG előttünk és nem véletlenül. A legtöbben ki vannak szolgáltatva másoknak és nem örömmel lépnek ezen szakmák útjára, hanem szükségből. A saját érdekükben hallgatnak, de ezáltal néha önmagukat is bántják. Ezután játékosan és kacéran elárulom, hogy az én szakmám micsoda, ő pedig úgy meglepődik, mintha orvosnak gondolt volna korábban. Pedig elég közel tippelt, egész jól csinálta. - Túl öregnek tűnök hozzá? - kérdezem viccelődve, reagálva a meglepettségére. Természetesen jól gondoltam és rákérdez a második szakágamra, mire kicsit kiegyenesedem az asztaltól. Hogy foglaljam össze szépen... - Special Weapons And Tactics. Amikor a rendőröknek már túl forró egy helyzet, akkor jövünk mi. A "CBRN" rövidítése a Chemical, Biological, Radiological és Nuclear-nak. Olyan széles körű veszélytípusokat jelöl, amelyek kémiai anyagok, biológiai szervezetek, pl. baktériumok, vírusok, radioaktív anyagok és nukleáris anyagok miatt jelentenek potenciális veszélyt az emberekre, környezetre és infrastruktúrára. Akik ebből kapnak képesítést, azok képesek felismerni és kezelni az ezekkel a veszélyekkel kapcsolatos helyzeteket, és minimalizálni tudják az ezekből eredő kockázatokat. - próbálom meg minél rövidebben és érthetőbben összefoglalni. A tanárom valahol most boldogan mosolyoghat a sírjában, hogy egyáltalán sikerült mindenféle túlmagyarázás nélkül, bár Freyja tűnik annyira intelligensnek, hogy ennél bonyolultabb magyarázatot is megértsen. Ezután félre lő, mert "esélyt akar adni", mire ismét játékosan csipkelődni kezd. Bár ezen a szinten már inkább flörtnek nevezném, a nők meg a "bilincsben elcipelés" meglehetősen szexuálisan szokott a legtöbb ember előtt felrémleni, főleg ha olyan somolygás is tartozik hozzá, mint amivel megajándékoz. - Nem ígérhetek semmit. - válaszolok játékosan egy kissé oldalra billentve a fejem, mint aki már csak azért is azon gondolkodik, hogy bilincsben vigye őt ki. Ezután megválaszolom, hogy tulajdonképpen mit csinálunk itt, ő pedig olyan őszintén döbben le ismét, hogy azt képtelen vagyok nem megmosolyogni egy kicsit. Ez... valahol annyira ártatlan. Mármint azt hitte, hogy a bűnüldözők 8 órában dolgoznak? Nem mintha ne lenne olyan része ennek az ágnak, de azok nem mi vagyunk. - Néha akad 20 percünk aludni. Kocsiban út közben, vagy ha várunk valami eredményre, fejleményre. De alapvetően a kávét is lassan intravénásan vezethetnénk be, annyit iszunk. - van kollégám, aki energiaital+kávé kombóval kezdi a reggelt. Nem tudom, hogy van még életben. - Egyébként hozzá lehet szokni, sőt, nálunk még feltétel is, hogy nagy legyen az állóképesség. Vannak feltételek, amiknek meg kell felelni. Nem mondom, hogy katonai szintű, de azért nem állunk annyira távol tőle. Mondjuk úgy, hogy a rendőrség és a katonaság között vagyunk valahol, félúton. - mesélem, mert láthatóan érdekli a téma. Aztán rákérdezek arra, ami már egy ideje az én oldalamat is fúrja, és hamar kiderül, hogy ő nem az aranyásók táborát gyarapítja. A plafont nézve gondolkodik, s míg így tesz, én neki dőlök fenékkel az asztalnak és várok. Aztán jön a búvárkodással, mire megemelem a szemöldököm. Hát ezt megint nem gondoltam volna. Úgy tűnik, hogy olyasfajta nő, aki egyszerre akar mindent is csinálni. Fest, táncol, búvárkodik, ki tudja még, mit csinál. Nagyon érdekes. Amikor felhozza az öltáncot, elmosolyodom. - Habár nem hangzik rosszul, azt bármikor kérhetek, vagy vehetek magamnak, de búvárkodni nem szoktak csak úgy elhívni. Legyen az. - bólintok, és pedig szintén elmerengek. Az első dolog, ami eszembe jut, az a lőtér, de nem akarok ennyire klisés lenni... viszont eszembe jut valami, amivel akár tesztelni is tudom, mennyire szereti a nadrágot hordani. - Én is adok két lehetőséget, és választhatsz. Először is, elvihetlek a rendőriskolába, ahol egy félórán át zöldfülűek edzését irányíthatod, vagy elviszlek egy off-road sárversenyre. - képtelen vagyok visszafogni a mosolyomat, ahogy kimondom az utóbbit. Mondjuk úgy, hogy a kettő közül nyilván ez az izgalmasabb, viszont nagyon nem tiszta, ami azt illeti...
Tetszik a kiállása, a rátermettséget árasztó energiái és ez a csipetnyi laza viselkedés, amivel vegyül az egész valója. Míg ki nem derül a foglalkozása valahol meggyőződésem, hogy valamilyen komoly beosztású, de már jó régóta a szakmában dolgozó katona. Tudja mi a helyzet, ismeri a szabályokat és éppen ezért tudja mikor lehet kicsit lazábbra venni. Nem feszül rá, vagy tolja túl, mint a legtöbb kis kadét. S minél többet tudok meg róla, annál jobban körvonalazódik bennem ki is ő, és annál inkább válik szimpatikussá. - Részben. - illegetem ide oda fejem, mert hazudnék, ha azt mondanám 100% skandináv vér csörgedezik ereimben, pláne, hogy én végül Angliában születtem. - Anyám norvég volt. Amíg pedig meg nem ismerte apámat Angliában, addig egészen gyakorlott is a népi hagyományokban. Aztán terhes lett velem, Londonba költöztek és rájött, hogy ez az új világ talán egy kicsit kényelmesebb is. De azért nehéz volt elszakadni a norvég szokásoktól. - teszem hozzá, majd elidézve egy ilyen alkalmat el is nevetem magam. - Szegény szüleimre még a rendőrséget is kihívták, mikor télen kint hagytak babakocsiban a kertben. A legtöbb skandináv országban ugyanis természetes volt, hogy már egészen csecsemőkorban kirakták őket a hidegbe aludni, persze jól beöltöztetve. Angliában azonban, huh... ezt nagyon bizarr dolognak tartották. - kuncogtam, mert így visszagondolva vicces mennyire ijesztő lehet találkozni egy teljesen idegen, de amúgy ártalmatlan szokással. Szerencsére egy kis bírósági huzavonát követően semmi gondunk nem származott belőle. Aprót bólintok szemfüles megjegyzésére, persze mosolyogva. - Majdnem mindig azzal kezdek, csak most... megláttam az áfonyaborukat és gondoltam teszek vele egy kis kitérőt. - somolygom. Tetszik, hogy a játék mellett egymásra is van időnk, de mégsem nyomul egyikünk sem, egyszerűen csak felveszünk egy tempót és élvezzük amerre éppen haladunk. Kíváncsi is leszek végül melyikünk győz, és a vesztes mit hajlandó bevállalni, ha nem épp a győztes nyerni valamit. Kérdésére aprón vállat vonok, mert igazából nem okozott kellemes csalódást, bár negatívat sem. - Igazából... semmi különös. Nincs meg az a varázsa, amit előadáskor tapasztalunk. Olyan, mint egy felnőtteknek szóló táncóra, táncterem nélkül. De azért nem hagynám ott, míg szükség van rám... Jóban vagyok a lányokkal és azt hiszem a tulajjal is. Nem volna túl szép, ha csak úgy ott hagynám őket. - válaszolom, míg végül rátérünk a játék mellett persze, az ő szakmájára is, ami bevallom okoz némi fejtörést a számomra. Hangjából kiérzem, hogy viccel, így részben én is csak szórakozottan felelek, de azért meglepődő arcot vágva csóválom meg fejem. - Dehogy! - rázom fejem. - Csak az ember nem mindennap találkozik ilyen különleges szakmával foglalkozó személlyel. Pláne nem egy bárban. - ez pedig úgy igaz, ahogy mondom. Nem kétlem, hogy egy ismerősöm se nagyon hallott még erről, nem, hogy még ismerjen is olyan személyt, aki ezzel foglalkozik. Nos, én már ismerek. Nem mondom a felvilágosítás közben is nagyokat pislogok, no nem azért, mert ne érteném miről beszél, hanem pontosan azért, mert bár tudtam, hogy létezik egy különleges csoport, akik erre szakosodtak, de sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire speciális dolog és ennyire összetett. Hát nem mondom nagyon felcsigázta a fantáziám, és ha nem volna ennyire veszélyes a munkája, plusz figyelemmel lehetne kísérni, biztos, hogy egy alkalommal mellé szegődnék, és követném, mintha az árnyéka lennék, minden ott tapasztaltat, tudást, magamba szívva, persze a vírusokkal ellentétben. Nem váltunk véresen komolyvetélytársakká, ami elrontaná a hangulatot, így néha megengedtem magamnak egy leheletnyi csipkelődést, de sosem léptem át a határokat, sőt, igyekeztem egyenlőre meg sem közelíteni. A játék pedig folytatódik, s bár egyikünk sem hiszem, hogy hagyni fogja magát a végén, igazából talán mindegy ki nyer vagy veszít. - Na ne máár... - biccentem oldalra fejem, de nem a kételkedés végett, mint inkább abból fakadó sajnálatból, hogy a munkája nem egyszerűen nehéz lelkileg és fizikailag is, de még a "szabad" perceit is felemészti igazából, mert hát... kocsiban aludni? Hozzájuk képest én egy lusta disznó vagyok. Megkérdezném megfizetik e őket, de kizárt, hogy ezt a temérdek dolgot honorálni lehetne bármivel is. Egyáltalán hogy sikerült eljutnia a házasságig? Ilyen munka mellett szerintem még vakrandira se futja... oké, a mi esetünk más, mert ez nem is randi. Véletlen. Be se tervezett. - Ez esetben, a többi civil nevében is hálás vagyok az áldozatos munkátokért. - mosolygom, de szavaim valóban őszinték. A továbbiaknak viszont még a gondolatától is libabőrös leszek. Vizuális típus vagyok, és amiket mond, engem legbelül elszörnyeszt. Oké, oké, szükség van állóképességre, de ekkorára? Létezik aki ekkora rátermettséggel születik és mindent kibír? Félelmetes. Én meg még az exem piszkálódásai miatt háborgok. Az övékhez képest apró problémák. Bár nem lennék a cipőjükben. Egy percig sem. De a tapasztalat csere mellett, a játékra is figyelünk s ha már játék ideje feltenni a téteket. Csak eleinte érzem nehéz diónak, aztán rájövök, hogy igazából több dolog is akad a tarsolyomban. Két egészen különböző dologgal állok elő, egy részt, mert kíváncsi vagyok mi cél hajtja, mi az, amire leginkább vágyik - megjegyzem egyik sem okoznak csalódást, mind emberből vagyunk szükségletekkel - másrészt mindkettőt abszolúte megoldható, akár a héten. Semmi előítélet nincs bennem, de mikor a búvárkodás mellett dönt, valahogy enyhe megkönnyebbülést érzek. Mintha csak titkon én is arra tippeltem volna, és bejött. Ezt legalább kettesben tölthetjük el, mert hát a táncnál nyilván vannak erre képzett lányok. Az viszont így is meglep, hogy búvárkodni még nem volt. Legalább is, nem mostanában. - Ez a beszéd! - ismerem el, és már alig várom, hogyha arra kerül a sor, végre elmerülhessünk a tengerben és olyasmiket lássunk, amit nem sokan. Aztán rajta volt a sor. Arra gondoltam az első biztos valami lövöldözős dolog lesz, de amíg nem állatokra vagy emberekre lövünk, azzal sincs bajom. Mikor viszont felhozta az ideiglenes kiképzői hely elfoglalását, már is gondolkodóba estem. Már csak megnézni, milyen is egy ilyen esemény, az is izgalmas volna, mert lehet messze durvább, mint a tévében. De félóra csak arra elég, hogy megutáltassam magam a kis kadétokkal, amit nem szeretnék. Eleinte a lányokkal sem volt könnyű, a bárban ugyanis mindenki szárnybontogató, aminek nem is vagyok ellensége, csak javítani szerettem volna a produkciójukon. Ezt eleinte rossz néven vették, idővel azonban rájöttek, hogy nem a gonoszság hajtott. A második lehetőséget hallva viszont érdeklődő pillantást vetettem felé. Hirtelen nem ugrott be, mit is jelentenek ezek a szavak, bár ismerős volt. Aztán eszembe jutott, hogy anno régen néhány lánnyal beszöktünk egy ilyen sár dombokon ugráló motoros műsorral. Nézni is elképesztő volt, de gondolom, akik ültek rajta még felemelőbbnek érezhették azt a pár pillanatot, amíg a levegőben voltak. Azt hiszem ez is hasonló lehet, csak kocsikkal, és szabad terepen. Szerintem jó kiképző volnék, deee... bocs, fiúk, egy ilyen kalandot nem hagyhatok ki. - Nem is tudtam, hogy ilyesmiket még rendeznek erre felé! - csodálkoztam izgatottan. - Legyen a második. - érintgettem össze lelkesen tenyereim, mintha tapsolnék. - Ilyen motiválás után simán meg is nyerem a játékunk... - libbentettem szőke tincseimen kezemmel, mikor én voltam a soros a lökésben és oda is mentem az asztalhoz. Szerencsére még akadt bőven golyó, így lehetett miből válogatni, bár abban már nem voltam biztos, hogy elsőre be is tudnék lökni egyet, kettőt. De végül néhány percnyi odafigyeléssel, számítgatással, ha nem is csont nélkül, de begurult még egy golyó. Miután pedig begurult, gondoltam ugyanezzel a hévvel begurítok még egyet, de elkapkodtam. A lyukba szánt golyó éppen csak nem gurult be, de a falról még vissza is pattant, ellenben eltalált Wolfgangét, aminek ennyi is elég volt, hogy beessen. - Ó, ne! - kapok fejemhez. - Ez meg hogy történhetett? - sajnálkoztam a plafon felé nézve, majd felé is elsandítottam. - Igazából csak szeretem a veszélyes helyzeteket... így még izgalmasabb lesz a játék... - legyintek egyet füllentve, miközben próbálom elterelni gondolataim a nyereményről, hogy tudjak majd koncentrálni.
Apró mosollyal hallgatom a családja történetét, néha bólintok, hogy lássa figyelek, de azért valami megüti a fülemet a történetéből. - London kényelmesebb lenne, mint Norvégia? Pedig azért ott is jól élnek az emberek és egész békeszeretőek. - legalább is az ő bűnözési rátájuk alacsonyabb a miénknél. Aztán a rendőrhívós esetet is elmeséli, én pedig halkan elnevetem magamat. - Képzelem milyen fejet vághattak a rendőrök, mikor kiérve meglátták, hogy milyen jót aludtál. Ez egyébként Németországban is szokás. - mondom ezt tapasztalatból, hiszen jómagam is gyerekkorom első felét ott töltöttem és én is voltam kint a hidegben, illetve láttam másokat kint altatni a gyerekeket. Ha már a hely kínálatáról beszélünk és ő a mézsört hirdeti, felhívom a figyelmét rá, hogy ahhoz képest ő még sem azt issza, de egyből meg is kapom a választ, hogy most meglátta az áfonyabort és megkívánta. Érdeklődéssel pillantok a pohár felé. - És milyen? Nem savanyú túlságosan? - kérdezem, hiszen maga az áfonya sem a legédesebb gyümölcsök közé tartozik. A játék alatt azért ismerkedünk és hamar kiderül, hogy a felszín csak részben mutatja azt a nőt, aki a felszín alatt lakozik. Bár egy csehóban kihívóan körbe tekintve gondolhattam volna, hogy munkáját tekintve is inkább különleges, mint átlagos, de rúdtánctanárra nem tippeltem volna. A zárt közösség miatt rá is kérdezek, hogy milyen ez a munka, mire megvonja a vállát. A magyarázatot figyelmesen hallgatom végig, miközben őt fürkészem és magamban magam elé képzelem a helyzetet. A tánctermet és az órát, meg hogy jóban van a lányokkal. - Nehéz így táncolni? - kérdezem őszintén, mert tényleg fogalmam sincs, de azt tudom, hogy vannak fokozatok. Egy keringő például egyszerű, azt még én is eljárom, de mondjuk ott van a másik szélső véglett a foxtrott, amit ha megpróbálnék eljárni, a második lépésben összeakadnának a lábaim és orra buknék. De hogy ebben az intervallumban hol helyezkedik el az, amit ő tanít, azt nem tudom. Közben arra is rájövök, hogy egyébként a kérdésem félreérthető lehet, szóval gyorsan hozzá is teszem. - Nem azért, mert tanulnék, csak érdeklődök. - nevetek halkan a gondolatra, hogy majd pont én álljak neki öltáncolni. Nem mintha ne léteznének chippendale-ek, de nem hiszem, hogy jól állna nekem. Az én szakmámra térve kicsit magyarázni vagyok kénytelen, de szerencsére Freyja nem az a tipikus szőke nő, akiket viccekbe foglalnak az emberek. Persze, döbbenetet vált ki belőle, hogy mit csinálunk, de ehhez igazából hozzá lehet szokni. A megdöbbenéshez is, meg a nehéz munkához is. Azért kicsit viccelődök is a döbbenetén, ő pedig hozzá teszi, hogy csak azért ilyen meglepett, mert nem találkozik mindennap ilyennel az ember. - Igen, sajnos elég kevesen vagyunk. De rendőrré válni sosem késő. - mondom egy kis kacsintással, félig meddig még mindig viccelve, mert hát a fegyveres rendtétel nagyon messze áll egy művészlélektől, de én azért így reflektálok a kíváncsi és izgalmat vágyó természetére. Legalább is úgy jön le, hogy ő ilyen. Aztán rátérünk a munka hosszára, a kevés alvásra, és hogy azokat a perceket, amik vannak, akár a kocsiban ülve is simán átalusszuk. Persze ő már sajnál minket, amit megmosolygok, aztán megköszöni a szolgálatunkat mások nevében is, ezen pedig már halkan nevetek. - Nem kell, én egészen élvezem egyébként a munkámat. A legtöbbünknek mondjuk ez okozza otthon a gondot. - mondom egy halk sóhajjal, mert emlékszem még, amikor én és a feleségem nagyon szerettük egymást és a kapcsolatunk elején még bírtuk azt, hogy én későn érek haza, vagy otthon sem alszok, de aztán ezekből jöttek a veszekedések, ma meg már úgy fekszünk le egymás mellé aludni, mintha lakótársak lennénk. Habár közben játszottunk, azért most, hogy a golyók fele elfogyott, rátérünk már a fogadás részleteire is. Én választhatok a búvárkodás és öltánc között, amiből az előbbit választom, majd felajánlok egy fél órás kiképzői pozíciót és aztán sárversenyt, amiből ő az utóbbit választja. Méghozzá olyan lelkesedéssel, hogy azon el is nevetem magamat, mert már szinte rá is veti magát a billiárdasztalra, mint egy vadász. El is kezdi lefelé küldeni a golyókat, én pedig már lassan úgy érzem, hogy feltörlik velem a padlót, mikor véletlenül ... bocsánat, "véletlenül" az én golyómat löki le, így kétszer jövök én. Ami szerencsés, mert már csak három golyót kell leküldenem: van két sima, és ha azok lementek, már csak a 8-ast kell majd legurítanom. - Amilyen ügyesen játszol, igazából én elég lennék itt a szélen nézőnek is. - dicsérem meg azért a "baki" ellenére is, aztán gurítok.
//A poén kedvéért én dobókockáznám a továbbiakat, de ha akarod, meg is beszélhetjük a kimenetelt. Nekem mindegy, hogy autózni, vagy úszni mennek. Most még azért dobok erre a sima golyóra, ha páros lemegy, ha páratlan, nem.//
Kezdőlap
A brooklyni rendőrséggel karöltve nyomoztunk egész nap. Egy emberkereskedelemmel foglalkozó csoportot igyekeztünk felderíteni és elkapni, de hideg nyomokból és néma tanúkból táplálkozva meglehetősen nehéz haladni az üggyel. Ma körülbelül három ház ajtaján rontottunk be, de hiába. Nem volt teljesen felesleges egyik alkalom sem, mert legalább drog dílereket sikerült elkapni, akik kapcsolódhatnak az ember kereskedőkhöz, de ők félelemből, vagy tolvaj becsületből, de hallgattak. Emiatt persze rengeteg autózás és feszültség is a nyakunkon volt, amit úgy döntöttünk a srácokkal a nap végén, hogy a telephelytől nem messzi kis csehóban vezetjük le. Átvettük a civil ruhánkat az öltözőben, rajtam egy sima fekete póló és egy fekete, vékony dzseki volt, meg a fekete nadrág. A többiek is hasonlóan kényelmesen öltözve indultak el velem együtt. Gyakran ellátogatunk a bárba, mert kellemes hely, a fiúk meg kifejezetten élvezik a balta dobálást. Mindig azzal kezdjük és addig játszunk, amíg egy végső vesztes nem marad, mert az fizet az este végén. Ma is így volt ez, szerencsétlen módon én voltam az, akinek a nevére ma felírták az összes italt, amit a csapatom fogyasztani kívánt, de tudtam, hogy nem fognak üveges vodkákat rendelni. Már jókedvűen ültünk az egyik kanapén, ittuk a sörünket és beszélgettünk az NFL csapatairól, mikor az ajtón kivételesen nem egy csapat, vagy páros, hanem egy magányos szőkeség lépett be. Egy pillanatra meg is akad a beszélgetés, ahogy el halad mellettünk, és gyakorlatilag mind a négyen szinte kihajolunk a kanapéról, úgy tekintünk a harisnyás lábak után. Én persze kapom is oldalról a megjegyzést, hogy vigyázzak a nyálamra, de úgy tekintek az illetőre, mintha rá nem volna ez igaz.
Szeretem a merész, de azokat az igazán vakmerő embereket, akik nem félnek a kihívásoktól. A legtöbben férfinek csupán a szája jár sokszor - nem egyébként a nőknél is ugyanez a helyzet -, de akadnak azért, ha nem is szép számmal, olyanok, akik nem riadnak vissza egy kis veszélytől, kockáztatástól. Nem tudom, hogy ezt örököljük e vagy idővel egyszerűen magunkévá tesszük ezt a jellemvonást, de tény, hogy nem sokan bővelkednek benne. A játék tétje hallatán se hátrál ki, ami jelentheti azt is, hogy vagy nagyon szeretne valamit, vagy van olyan elszánt, hogy kiderítse mit értek tét alatt, és hogy képes lesz-e megnyerni a meccset. Nem elképzelhetetlen utóbbi, ám előbbire én sem adhatok választ. Épp olyan kíváncsi vagyok ő rá és a gondolataira, mint, ahogy ő a tétekre. Ha szabad kezet adunk, hamar elárulja személyiségét az ember válasza. A pénz jó dolog, de elég klisés, és akkor már inkább abban az értékben formálhatnánk azt ajándékká. Még így is nagyon meglepetés volna. De én többre tartom a kalandokat, melyek örök emlékké alakul át.
Nem egy átlagos nővel van dolgom, azért ez már akkor kiderült, amikor kihívóan körbe pillantott. Szerencsére az ehhez fűződő megjegyzésemet - illetve azt, hogy nem feltétlenül tartom ide valónak - nem veszi magára, sőt, elmondja, hogy a hely nyerssége és a saját gyökerei vezették őt ide. Legalább is a neve.
Nekem mindegy, hogy autózni, vagy úszni mennek.
