Kezdek begolyózni, ahogy a hetedik tiszteletkört teszem a szoba négy fala között, hátha lehagyom ezzel az engem szorosan követő és egy az egyben felfaló idegességet, de minden próbálkozásom eddig kudarccal végződött. Hannah ugyan jól szórakozik ezen, kíváncsi, hatalmas kék tekintete viszont arról árulkodik, hogy ő sem különösebben érti apja hirtelen kelekótyaságát. Könnyen ráfoghatnám az órákat felkaroló agybutító mesenézesre vagy a 'Hannah miért sír?' rejtvényfejtős játékra, de meg sem közelítené az igazságot. Egy elfogadóbb, alkalmazkodóbb részem már rég átrágta magát a ma esti program fontosságán, míg a többi csak zavarodottan kullog a válaszok után, és mondanom sem kell, hogy ezek ketten mennyire nem egy síkon mozognak. Meglehet kívülről felnőttnek látszom - mindenki érdekében nagyon remélem -, belül viszont valahol megrekedtem a kisiskolás gyerek szintjén, aki most gyűjtötte össze megmaradt bátorságát és hívta el a suli legmenőbb és legszebb csaját a bálra abban reménykedve, hogy nem szúrja el élete nagy és egyben egyetlen lehetőségét. Mert valahol a komolytalanság ezernyi rétege alatt ott rejlik az a tudat is, hogy egy szorosabb kötődés alakul ki bennem, amely semmivé foszlik, ahogyan sorra derülnek ki az engem érintő dolgok. Az akadályt képező körülményeket már letudtam; a bejutás garantált és még egy autóra is szert tettem a régi ismeretségek árán. Ugyan legkésőbb másnap vissza kell szolgáltatnom a verdát, de addig is a teljes birtokomban tudhatom azt. A szerepemhez mérten egy terepjárón akadt meg a szemem, Ash pedig fájó szívvel bízta rám annak kezelését, tekintettel arra mennyit dolgozott rajta a műhelyben, de a végén csak sikerült meggyőznöm. Azért azt hozzátettem, hogyha az este jól alakul, hatalmas szívességgel tartozok neki jólelkűségéért. Valahogy úgy tűnt egyből adakozó kedvűvé vált, hiszen ha valami elmondható volt Ashtonról az az, hogy könnyebben vágott bele dolgokba, ha a végén nyereség üti a markát. Kevés olyan emberek egyike volt, akik az ismeretségi körből maradtak és nem az volt a becsípődése, hogy karóra tűzze a fejemet. Ez pedig úgy gondolom elég kedves tőle. Szinte földönkívüliként tekintek a kikészített és egyben összeillő elegánsabb darabokra, melyeket egytől egyig felmérek, barátkozok velük. Kihasználatlanságuk miatt vadonatúj hatást keltenek, és már most tudom, hogy szenvedni fogok benne, de ahhoz hogy hiteles alakítást tudjak nyújtani a testőr szerepben, elengedhetetlen ez az összeállítás. Érdekes lesz a másik oldalt képviselni. Eddig én testesítettem meg azt a személyt, akit kidobtak egy-egy elszabadulásom után, most viszont abban a szerepben tetszelgek, akiknek a magamfajták nem a szívük csücskei. Még egy futólag vetett pillantás az órámra és kisebb rendezkedések után neki is fogok a készülődésnek, hogy ne késsek el. A végső eredményt a tükör előtt mérem fel, ébenfekete ingem legfelső két gombját pedig szabadon hagyom. Valami napszemüveg féle se ártana a Terminátor szereléshez, de úgy döntök az most elmarad. Párszor megpaskolom az arcomat, hogy észhez térjek, - meg össze is szedjem magamat -, majd lerongyolok a lépcsőn és felkapom a szükséges dolgaimat. Kocsikulcs, telefon, nyugtató egy-két dobozzal. Még egy gyors búcsúzás a kis tündéremtől, ami már egyre nehezebben megy, majd Norától is, aki bevállalta a felvigyázó szerepet, végül pedig a józan eszemtől is érzékeny búcsút veszek, mert van egy olyan érzésem, hogy hamarosan már nyoma se lesz.
A telefonon keresem ki a kapott címet, az álnevemet meg útközben futom át többször is. Gondolom nem ártana majd valami közös sztorit is egyeztetni, bár a legutóbbi improvizálás után úgy gondolom ezzel nem feltétlenül lesz probléma. Raelyn belevaló lány, biztos vagyok benne, hogy nem fagy le, ha erről lenne szó. Magamban elmosolyodok ezen, ami úgy tűnik egyre többször történik meg, ha a kis mentősre meg a közös kalandjainkra gondolok. Totálisan megőrjít, de valahol egyszerűen nem is bánom, mert irtó szükségem volt erre. Valakire, aki ilyen módon is képes felforgatni az életemet. Az autót már csak a megfelelő utcában állítom le, habár annyira sikerül elgondolkoznom, hogy elsőre el is tévesztem hova kell menni. Még egy percet engedélyezek magamnak a kocsiban ülve, hogy összeszedjem ezt a rakás szerencsétlenséget, akinek a testébe csapdába estem, majd valami emberibb funkciómban szállok ki és sétálok el a megfelelő ajtóig. Egy kurva nagy pofon, ha nem nyugodsz le, Dorian, kettő és az még jobban fájni fog. Három fejben lejátszott észheztérítő pofonig már nem jutok el, mert nyílik az ajtó és... baszki. Rémlenek azok a mesehősök akiket a helyükről majdnem kiugró szívvel ábrázolnak, amikor megpillantják azt a személyt, akihez vonzódnak? Most ez a fickó sincsen másképp, mert amilyen látvány fogadja azt nem lehet szavakba önteni. Határtalan pofátlanságom irányítja tekintetemet, ahogyan egy béna köszönés után négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre magamba iszom a látványt. Mint egy istennő, aki bármikor képes lenne házinyuszit csinálni belőlem, én meg lesném minden kívánságát.
- Gyönyörű vagy. - hozakodok elő ezzel a sablonos szarsággal, mert ő ennél sokkal több. Ahogy az a piros anyag rásimul a testére...mit is mondtam a józan eszemről? És ő mire kért meg az előbb? Te ökör, gondolkozz már! Áh, már valami dereng...
- Szóval nem akarsz te menni sehova... - célzok itt a beinvitálására és még jelzésszerűen nekiállok kigombolni az ingemet, de aztán meg is állok a mozdulatban, mert természetesen csak hülyülök. Vagy mégsem? Valami baj lenne velem, ha nem merült volna fel, hogy miképpen szabadítanám meg őt a ruhájától, de egyelőre rendben leszünk.
- Megtennéd kérlek, hogy megismétled az előbbi körbeforgásos mozdulatot? - a kezemmel is mutatom mire gondolok. - A fotografikus memóriám már nem a régi és pár képkocka kimaradt. - vigyorodok el, mint egy jóllakott napközis, habár sosem áldott meg az ég ilyen volumenű memóriával. Néhanapján örülök, ha két másodperc múlva a nevemre emlékszem, nemhogy meg is jegyezzek valamit. A hülyeségen túl azonban kíváncsi vagyok a lakására, és igen, az egészre, nem csak a szobájára, ahogyan azt a képletesen a vállamon ücsörgő ördög hajtogatja szüntelenül.

Feltehetőleg most vagyok azon a befolyásolható szinten, ahonnan nincs visszaút. Innentől kezdve a játékszabályok megváltoztak, én pedig örömmel ugrok fejest ebbe az egész örvényként magával sodró szituációba. Elég csak újra és újra elmerengenem ebben a földöntúli szépség látványában, hogy tudjam, akkor sem mozdulnék innen, ha a kis cica megpróbálna kilökdösni, bár ahogyan észreveszem inkább befelé csábítgat, mintsem az ellenkezője történne. Ellenemre ugyan nincs a dolog, habár abban már kevésbé bízok, hogy mihelyst a küszöb átlépése megtörténik, mi bárhova is indulunk majd. Basszus, még mindig nem vagyok képes napirendre térni felette! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg lehet zavarni másodpercek alatt az agyamat, de úgy tűnik egyes nőszemélyeknek bármilyen erőltetés nélkül is összejön. Minden vészjelzőként visítozó hangot kizárva teszem meg a kezdőlépéseket az ajtón belépés felé, és ha már lendületben vagyok, rá is játszok a gondolataim további elmélyítésére azzal, hogy lassacskán személyes sztriptízműsort adok neki, abban reménykedve, hogy a viszonzás sem marad el.
- Pedig már elő akartam húzni egy egész oldalnyi jegyzetet a pingvin-szerkó ellen.  - vágom rá egyből és megállok a mozdulatsorban. Tudom, hogy nem ez volt az elsődleges célja a kedvességével, én meg nem vagyok azért ennyire suttyó alak, hogy ily módon kihasználjam a megadatott lehetőségeket.  
Lassan már nekiállok felsorolni, hogy szerintem amúgy kinőttem úgy a komplett cuccot vagy egyszerűen abba tuszkoltam bele magamat, amit még gimis koromba kellett alkalmanként hordanom, mert valami nem egészen stimmel vele. Habár felvetődhetnek egyéb más problémák is, és az is lehet, hogy arra kényszerülök megváljak ezektől, ha tovább legeltetem rajta a szemeimet, csakis a tudomány kedvéért. Úgy gondolom kényelmesebb, ha nincsenek rajtam, emellett a döntésem mellett pedig erősen kitartok és ez nem is olyan nehéz, amikor esetemben a vörös ruha láttán úgy érzem magamat, mint egy felbőszült bika, amikor a posztót lengetik előtte. Egyetlen lényeges különbség viszont van; az utóbbi ha hasonlítási alapot kellene vennünk, egy doromboló cicával válna egyenlővé, nem pedig az ösztönállattá, aminek én érzem magamat. Ennek apropójára hivatkozva meg is kérem, hogy mutasson még nekem egy kis ízelítőt abból az előbbi mozdulatból, de megmakacsolja magát, én pedig teljes kiakadásomat megjátszva tárom szét a karjaimat.
- Úgy gondolom ez igazságtalanság. Honnan tudhatnám, hogy jól mennek majd a pörgések, hogyha nem gyakorolod őket előtte? Mi van, hogyha ezen az egyetlen körbeforduláson múlik majd a táncparketten nyújtott alakításunk? - tartom fel a mutatóujjamat, mintha valami tudományos monológot sorolnék fel telis-tele értelmes és összekapcsolódó értelmezésekkel, amivel az emberek majd kezdenek valamit, holott egész egyszerűen csak saját magam önzőségének malmára hajtom a vizet. Meglehetősen sikertelenül. Végül aztán beletörődő sóhajt vetek, mert most a szegényes memóriám darabkáival kell beérnem, mindazonáltal a jókedvem egy percre sem csillapodott. Még mindig élvezem a helyzetet, amibe belebonyolódni készülünk.
Figyelmesen követem végig a rögtönzött idegenvezetést, de közben azon jártatom az agyamat, hogy a lakás mennyi pontján tudnék vele egyéb más dolgokat is művelni. Koncentrálj már!
- Igen, ismerősek ez a helyek. Asszem' hasonlóval találkoztam már otthon. - teszek nagy felfedezést és követem őt, mintha egy macska lennék, ő pedig a gombolyagom.
- Ez egy olyan dolog lenne, amit hétpecsétes titokként kellene megőriznem vagy szétkürtölhetem, hogy egy egész palacsintabirodalmat működtettek itt? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert vannak helyzetek, amelyek nem maradhatnak tisztázatlanul. Nem mintha bármit is mondanék erről, mert a gondolat, hogy bármiféle alakok körbevehetik őt reggelente felér egy gyomron rúgással, az érzés pedig közel sem kellemes. Elraktározom magamban az információt, hogy lakótársa is van, azért önmagamhoz híven nem hagyom véleményen kívül. - Így már más a helyzet, hogy lakótársad van. Ebből a szempontból nem állíthatok be hozzád egy szál semmibe az éjszaka közepén. - hümmögök egyet. - Ki kell húznom gyorsan a bakancslistámról, mielőtt bajba keveredhetnék miatta. Juttasd majd eszembe! - kérem meg rá, miután átkutattam a zsebeimet a képzeletbeli listáért, azonban a kezeimet elmélyesztem bennük, ahogy kirándulásunk végéhez érünk: a szobájához. Körbenézek, ismerkedek a hellyel, a megjegyzése viszont mosolygásra késztet.
- Még.. - fűzöm hozzá szűkszavúan az ágyával kapcsolatos véleményemet, majd megállok közvetlenül a bútordarab mellett. - Szép lakás egyébként. Sok kihasználandó területtel. - vonom le a lakberendezési múltammal kapcsolatos következtetéseket, természetesen más szemmel nézve azokat. Ezt viszont inkább megtartom magamnak. Ehelyett elkapom a kezét és miközben az ágy szélére ülök le, a derekára vándorolnak kezeim, hogy közelebb tarthassam magamhoz, tekintetem pedig az arcának vonásaira futnak fel. - Készen állsz az estére? - érdeklődök tőle még így az indulás kezdete előtt, mert jelen állapotomban én mindenre készen állok, csak arra nem, hogy bármilyen nyilvános helyen megjelenjek. - Gondolkodtál már azon, hogyan leszel az én beképzelt hercegnőm, Julieta? - vigyorgok fel rá teljes kíváncsisággal, hiszen ez egy olyan oldalát fedné fel, amivel eddig nem volt szerencsém találkozni.

Egészen megnyugtatónak találom azt a tényt, hogy mindketten úgy gondoljuk, az elegánsba fulladt öltözködésemnek mennie kell előbb vagy utóbb, és én minden erőmmel az első lehetőségre szavazok. Tudom, hogy mindez a jó ügy érdekében történik és csak azért, hogy kellemes estét tudhassunk a hátunk mögött, emiatt viszont teljes mértékben megéri egy kicsit tovább nyújtani azt a szenvedést. Nem mindennap jut el az ember egy ilyen eseményre, én meg főleg nem vagyok hozzászokva az egész elitebb vonulathoz, de most lesz lehetőségünk ebbe is úgymond belekóstolni, így nem én akarok lenni az, aki visszavonulót fúj.
- Ennyire nem bízol a képességeimben? Mélységesen csalódott vagyok emiatt. - színlelt sértődöttséggel adom tudtára, hogy miképpen érintettek a szavai, mindezt kivitelezni viszont eléggé nehézkesen megy, amikor legszívesebben egész nap csak megállás nélkül vigyorognál. Mindenesetre megpróbálom, de tudom, hogy nála ez nem válik be. Ismer már ebből a szempontból, mint a rossz pénzt, de én sem fekszek rá nagyon az egész színészkedős témára, ha egyszer nem gondolom komolyan. - Egyébként is, ha elbaltázom, még az épület előtt sort keríthetünk arra a táncra. Ha úgy jobban megy, még dúdolok is mellé. - teszem ezt úgy hozzá, mintha már magam sem bíznék a dolgomban, és egy B lehetőséggel hozakodok elő, hogy mentsem a helyzetet. Eléggé nagy lebőgés lenne a részemről, ha mindez így alakulna.
Tovább húzom az agyát, mert miért ne tenném? És ha már egyszer sorra elemezzük ki egymás kinézetét, én úgy döntök szeretnék még egy kis ízelítőt kapni Raelyn összeállításából, ahhoz viszont nem lenne utolsó szempont, ha még egyszer tartana előttem egy bemutatót. Eleinte ugyan visszakozik a témától, egy későbbi ígéretet tesz, és már azon vagyok, hogy beadjam a derekamat erre a kihagyhatatlan ajánlatra, amikor ismét felcsillan egy kis reménysugár. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy én is hasonlóképp részese legyek a produkciónak, amit köszönhetek az állandó pofázásomnak.
- Valamit, valamiért. Jogos. - veszem tudomásul a kérését, a felkészülési időm azonban nem sok, mert mikor a kezét felém nyújtja, ösztönösen kapom el és valami emlékfoszlányok szerint végzem el a pörgésre hajazó mozdulatsort, mely során jobban leköt, hogy ne okozzak rajta sérülést, mintsem az eredeti célom kivitelezése. Ugyan egy másodpercre sem bánom, mert ha már lendületben vagyok, egy kissé be is döntöm őt, kezemmel pedig megtartom arra a lélegzetvételnyi időre, amíg a szemeinek fogsága végül el nem enged, én pedig visszaegyenesedve eredeti pozíciónkba ugyanezt teszem vele. - Gondolod rendben leszünk? - nem árt megkérdeznem, nehogy ezeket a mozdulatokat memorizáljam, melyekről a végén kiderül, hogy teljesen másképp működnek a valóságban. Semmit sem konyítok a tánchoz, így nem tudhatom, hogy csinálhatják a nagyok mindezt.
A körbevezetés az én fejemben teljesen másképp zajlik le, de nem hagyom figyelmen kívül a részleteket. Édes tőle, hogy beenged a saját világába, és szeretné, hogyha kettőnk között ez működne. Az ismerkedés, a közös évődéseink, minden. Valójában én is ugyanezt próbálom elérni, azonban ami engem illet, nehezebben tudok megnyílni mások előtt. Úgy kell elképzelni, mintha a réteg alatt még plusz három réteg lenne, amit lassan kell lehámozni, nehogy az egyiknél újra beléjük burkolózzak. Nem tehetek róla, ilyenné alakultam, de igyekszem, mert vannak olyan személyek, akikért megéri. Még ha baromira is féltem őket közelebb engedni magamhoz.
- Azért ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket, Rae. Akár a barlangomat is berendezhettem otthonosabbra, amíg ismerkedem az emberi szokásokkal. El sem tudod képzelni milyen nehéz nem ősemberként viselkedni ilyen körülmények között. Én a helyedben odafigyelnék. - kacsintok rá, egyfajta ígéretet téve arra, hogy bármikor bevonszolhatom magammal őt a barlangomba, hogy asszonyommá tegyem. - Azért melegebben tart majd a tudat, hogy törődsz a testi épségemmel, csak ne hagyd abba. - érintem ökölbe szorított kezemet a mellkasomhoz, hogy ezzel is kifejezzem már most megdobogtatja a szívemet törődése.
Kíváncsian hallgatom a mit tegyek kontra mit ne tegyek az újonnan szerzett információkkal, melyek során kiderül, hogy jobb lenne elhallgatnom ezeket a titkos kis reggeliket. - Nem is tudom. Megfosztani az embereket egy finom reggelitől? Képes leszek szerinted tovább élni abban a tudatban, hogy ők sose lehetnek ennek részesei? - grimaszba torzul az arcom rá is játszva hangszínem megváltoztatását, mintha bűntudat alakult volna ki bennem a helyzet alakulása miatt. - De ha már ilyen kedvesen felajánlottad, úgy gondolom megbocsájtanak, hogyha helyettük is hasonlóképp élvezem majd. - gondolkozok el egy barátságosabb lehetőségen, mert már megint a baromságaimmal fárasztom őt. Szegény mikor már azt hinné látott mindent, újabb okot adok neki, hogy teljes gőzzel a diliházba zárjon. Mindenesetre sikerül elnevetnem magamat, amikor a lakótársát említi, meg a pont emiatt kimaradt és közel sem normálisnak elmondható lehetőségeimet, amikkel csak így a jövőt illetően eljátszottam. Azért megnyugtatom őt, hogyha ennyire ragaszkodik hozzá, elég leleményes gyerek vagyok ahhoz, hogy kitaláljak valamit ennek kivitelezésére. Ennél jobban viszont nem mászok bele a témába a visszafordíthatatlan folyamat elkerülése érdekében.
Ugyancsak az első gondolatom a szobája volt, amikor előhozakodott az otthonában lévő túrával, és mikor elérünk oda, teszek egy számomra félreérthető megjegyzést, melyet egy 'Aham' követ egyetértésem kifejezésének szimbólumaként. Szívesen beszámolnék neki arról, hogy mire is gondoltam pontosan, de úgy gondolom egy kis kezdetleges jutalmat megengedhetek magamnak, hogy a kezemmel térképezem fel őt, mindezt viszont bizonyos keretek között megtéve, habár képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni mennyire is lélegzetelállítóan néz ki minden egyes rajtam elkalandozó érintésével együtt.
- Nehéz sora lesz ennek az Alejandronak. - a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, de túlságosan lekötik minden egyes gondolatomat az ajkai. Közelebb is hajolok, hogy egy csókot raboljak tőle, közben továbbra sem engedve el őt. Igazán hozzátudnék szokni ehhez, meg a velejáró szédítő érzéshez, de az időnk szűkében ez egyelőre kivitelezhetetlennek tűnik.
- Lassan indulnunk kellene, Rae... - nem hangzik túl meggyőzőnek tőlem ez a mondat, főleg, hogy még mindig kényelmesen érzem magamat ebben a helyzetben, amibe kevertük magunkat. - Egy kis késést így is sikerül elszenvednünk, de ez hozzájár a sztárélethez. - mosolygok fel rá és finoman megpaskolom a combját, mielőtt rávenném magamat a készülődésre, egyben pedig az indulásra is. - Egy napszemüveg nem lenne elhagyható, ha később a reflektorfények miatt is panaszkodni szeretnél. - ugratom őt tovább, de mindenre fel kell készülnünk. Úgy érzem mindkettőnket ki fog forgatni önmagából ez a szerep.

Már szinte érzem, ahogy logikus agytekervényeim harcba szállnak a megmaradt józanságommal és a megoldást keresik a felvázoltakra. Kétségkívül Raelyn az egyik legkülönlegesebb nő, akivel összeakadtam életem során, és sosem várnám el, hogy könnyen adja magát, - főleg nem egy magamfajta alaknak, - mert ő annál sokkal többet ér. Ugyanakkor azt is tudom, hogyha más mellett kötne ki, mint én, azzal sem tudnék ilyen könnyedén megbarátkozni. Határozottan jómagam vagyok a szélsőségek netovábbja. Meglehet ebben az egészben pont magam ellen beszélek, de tudatában annak milyen is ő valójában, teljesen megéri szembeszállni bárkivel, aki a hozzávezető utat keresztezi. Legyen ez ember, állat vagy ahogyan elrugaszkodunk a valóságtól, akár sárkány is. Az akadályok valahogy mindig ösztönzően hatottak rám, és ez az ő esetében triplán felfokozódott.
- Sejtettem, hogy hiba volt otthon hagynom a páncélruhámat. - lemondóan sóhajtok egyet, azonban ez nem tart vissza a folytatástól. - De úgy gondolom van, amiért megéri anélkül is harcolni. - elmosolyodok, és egy ponton reménykedem abban, hogy a szavaim nála is célt értek.
Életem során elég sokszor keveredtem olyan szituációkba, ahol jól jött ha az embernek van egy tartalékterve. Egy golyót akartak repíteni a fejedbe? Előzd meg a rohadékot, és te tedd szellőssé a koponyáját. Így ezen a vonulaton létezve tovább most is előrukkolok egy megoldással, ha valami baki történne az este kidolgozott menetébe. A válasza azonban meglehetősen más útra téríti el gondolataimat.
- Csak hogy tisztázzuk; ez a dúdolásra bármire rávehető vagy nálad úgy működik, mint egyes embereknél a hipnotizálás? - érdeklődve ugrik meg szemöldököm, mielőtt arcvonásaimon valami ártatlanhoz hasonló érzelem vonulna át. - Mármint nem azért, hogy kihasználjalak vagy bármi egyéb, mert én tudod jól, hogy nem vagyok olyan, csak a te védelmedben kérdezem. Mikor dúdolnak, befogjam a füled, ilyenek. Szóval érted. - húzom ki magamat mintha bárkivel felvenném a harcot, aki erre vetemedne a közeljövőben, de már a kérdésem feltevésekor éreztem, hogy ezt is az oltári nagy baromság itatja át, mégis úgy hozakodok vele elő, mintha egyszerűen csak egy kutatást végeznék, ami teljes lényében fedezi fel ezt a tökéletes példányát az emberiségnek. A tánc sosem volt erősségem, mégsem állít meg ez abban, hogy kérésének hatására bepróbálkozzak nála. Azt ugyan magam sem tudom miképpen jövünk ki ebből jól, de az arcán tükröződő reakciókat elnézve úgy gondolom csak nem lehettem annyira szörnyű, és ez határozottan megdobogtatja a pici szívemet. Úgy látszik ez a végeredmény az ő közelében többször is megmutatkozik, így ezt figyelembe véve valahol emberibbnek érzem magamat, ha arra játszok, hogy lenyűgözzem őt. Ennyi év csupa önzőség után, szinte felüdülés nyitni mások felé. Azokban az időszakban jön rá az ember, hogy hiába teper azért, hogy mindene meglegyen, végül semmije sincs. Olykor jobb, ha fordítva történik minden. Kordában kellene tartanom a vigyorgásomat, mégis úgy érzem ez egyszerűen lehetetlennek bizonyul. Az egész ősemberes téma, na meg a kapott válasz bőven elég arra, hogy röhögésbe fulladjon az eddig jól visszatartott érzelmi kitörésem, mely után igyekszem értelmesen is nyilatkozni. Már amennyire ilyen helyzetben ez lehetséges.
- Az ilyenekre buksz, huh? - a fejemet csóválom, de azért én is belemegyek. - Bunkósbotról nem nyilatkozok, de hogy viszonyulsz az ágyékkötőhöz? Jó pár lapul a barlang mélyén. - teszem hozzá ezt úgy, mintha komolyan is gondolnám. Mindenesetre páratlan szépséggel rendelkeznék abban a falatnyi darabban, de remélhetőleg sose kerül rá sor, hogy megtudjuk mennyire.
- Egyenes arányosságban van az étvágyammal, szóval ha tovább feszegetjük ezt a témát vagy bemutatod a tudományodat vagy téged eszlek meg. Én mindkettővel rendben leszek. - szélesedik el a vigyor az arcomon, végül egy lezser vállvonást ejtek az egész palacsintás elgondolásra. Ugyan időnk szűkében állunk, azért arra szakítunk pár percet, hogy élvezzük egymás társaságát. Szinte érezhető, hogy egyre ingatagabban állnak azok a bizonyos falak, melyek azért kerültek oda, hogy visszafogjuk magunkat, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy szívesebben időznék el ajkai felfedezésével az este hátralevő részében is, mintsem bárhova is menjek innen. Nagy nehezen viszont összerakom magamat, és mielőtt hagynám, hogy kezem elkalandozzon ruhájának cipzáros részéhez, arra biztatom magunkat, hogy ideje indulnunk. A hangom viszont kurvára az ellenkezőjétől cseng.
- Igazad van. Mégis kivel beszélek én? - mérem végig az én dívámat, és úgy követem őt, mintha legalább az életem múlna rajta. Hazudnék azt mondani, hogy valahol ez nincs így. Amíg ő az utolsó simításokat végzi, én a kocsikulcsot keresem elő, végül pedig elmélyesztem zsebembe a kezemet, majd eközben válasszal is szolgálok számára.
- Tökhintót rendeltem, de manapság nem lehet megbízni az állatokba, így magam kezébe vettem az irányítást. - magyarázom, miközben elindulunk kifelé, és a kocsihoz érve már majdnem azon vagyok, hogy átsiessek az én felemre, de végül előtte neki nyitom ki az ajtót, majd csak ezután teszem meg az előbb tervezetteket. A kezdeti izgatottság még most sem hagyott alább és meglehetősen csak fokozza az, hogy ennyire természetesnek érzek mindent, ami velünk történik. Nem is tudom hogy mitől tartok jobban; attól, hogy most szúrom el vagy attól, hogy közben teszem meg. Egyik eset sem édesítené meg a másikat.
- Nem az enyém a kocsi. - bököm ki végül, bár nem tudom miért teszem. Mintha hirtelen őszinteségroham törne rám és meg kellene magyaráznom minden döntésemet és tettemet egyaránt. - Mármint nem loptam el, bár tudok kocsit feltörni. - osztom meg vele, mint valami hétköznapi információt, és úgy érzem most kellene befognom a számat, így az út végéig azt hiszem minimálisan vagyok önmagam, mely csak akkor lép újra érvénybe, ahogy megérkezünk. Egyáltalán nem az a környék, nem az a világ, amihez hozzászoktam vagy amibe bele lehet szokni, mégis most mi is a részeseivé válunk.
- Készen állsz? - mélyedek el egy pillanatra a szemeiben, mert amikor innen kiszállunk, már nincs visszaút.

Közel sem az a célom, hogy rázúdítsam minden gondolatom, meg nem magyarázható érzésemet és a velejárókat egyszerre, mégsem tudom teljes mértékben figyelmen kívül hagyni azt, ami bennem zajlik le, vagy amit éppenséggel kivált belőlem. Ismerkedésünk kezdeti szakaszában egyszerűen totál sötét, hogy mi a megengedett és mi nem, de vannak olyan dolgok, melyek felől már most sincs semmi kétségem. Elsők között szerepel az, amelyet neki is most sikerült némiképp normális ember módjára tálalnom, mégpedig, hogy nem tart vissza az, ha jobban kell tepernem a megszerzéséért, mert bárhogyan is számolom el ezt magamban, mindig annál kötök ki, hogy megéri. Nem sok embert veszek úgymond emberszámba vagy tartom őket azon a szinten, ahol érdemes velük foglalkoznom, de akiket igen, azok általában könnyedén befészkelik magukat a szívembe, és egykönnyen nem tűnnek el onnan. Ezekért az emberekért tűzbe mennék, ha a szükség úgy hozná vagy hezitálás nélkül fejjel előre rohannék bármilyen kellemetlenségbe, ha az a védelmüket biztosítaná. Tettem dolgokat, tisztában vagyok az értékeimmel, de egy részem úgy véli fejlődésre még képes vagyok. Lehetek jobb, lehetek kevésbé elfuserált azáltal, ha közelebb engedek magamhoz arra érdemes személyeket. Bizonytalanul ugyan, de meglehetősen szükségszerűnek tűnik ez a lépés ahhoz, hogy elinduljak a régen vágyott úton. Megjegyzése mosolyt képez az arcomra, és könnyedén visszatérek a formámba egy meghajolással fejezve ki reakciómat. A lovagjának lenni ennek a csodálatos nőnek egy olyan helyet biztosít a továbbiakban, amibe szívesen veszek el – hozzon ez magával bármit is.
Értelmem nehézkes feléledése után veszem tudomásul az elhangzottakat, végül pedig csak apró és némileg rosszalló fejcsóválással előlegezem meg válaszomat. – Túl nagy a kísértés, a fenébe is. De igazad van, én nem vagyok olyan. Hagyom, hogy a kisasszony saját maga döntse el mit szeretne és mit nem, egyéb kizárólagosan engem felruházott hókuszpókok nélkül. – Azért most már jócskán bizonytalanabban csengenek szavaim az előző kijelentésemhez képest.
Imádom őt, elmondhatatlanul és visszavonhatatlanul. Nem elég, hogy vevő a baromságaimra, meg is hallgatja őket, végül pedig hátszelet biztosít adva egy löketet az amúgy felvázolt témának a maga véleményével, amelyről már a kimondása előtt tudom, hogy a padlóra fog küldeni. Most sincs ez másképp, mert ahelyett, hogy kitessékelne a lakásából mondván te neked valami baj van a padláson lévő rendszerrel, egyszerűen képes lenne bevállalni még egy hasonló szerelést is. El sem tudja képzelni milyen szélsebesen száguld a szívemben lévő hely jogos elfoglalásáért.
- Megnézem mit tehetek ez ügyben. – képemre a gondolkozás jelei ülnek ki, mintha egyszerűen csak azt latolgatnám melyik darabot passzolhatnám át neki, végül azonban csak-csak elmélyed az a mosoly, ami ott bújt meg eddig is ajkaim szegletében.
- Jó, ha az ember több területen is megállja a helyét, nemde? – kérdezek vissza, végül teszek egy lépést felé. – Én szeretnék azért magam megbizonyosodni az első fogásról, ha nem bánod. Lehetséges a másodikért nem is törném magamat annyira utána. – minden előjel nélkül vonom magamhoz közel és játékosan, ugyanakkor óvatosan megharapdálom a nyakát, hogy érezze törődésemet. Végül mélyen magamba szívom illatát, mielőtt elengedném őt fülig érő vigyorral az arcomon. – Számomra már egyszerű a döntés, de a gondolkozási időt megkapod. – engedem át neki a kérésébe foglalt időtartamot, végül viszont egyszerűen elröhögöm magamat. Ki vagyok én, és ez a nő mit tett velem? Mindenesetre eléggé kedvemre van ez az ismeretlen terep, így örömmel fogadom annak további állomásait.
Érzelmi hullámvasutazásom majdnem kisiklik, amikor vagyunk annyira naivak, hogy eltöltünk kettesben egy kis időt a szobáján belül is. Hazudnék azt állítani, hogy nem szorul háttérbe egyből az egész programunk gondolata, de mégis a végére sikerül valami több oldalról is sántító dolgot kinyögnöm, amibe benne van az, hogy nem ártana indulnunk, késni fogunk meg úgy egyébként az is, hogy kurvára oda meg vissza vagyok érted, és ha nem lépünk le most azonnal, a következő pár napban már nem lesz rá több lehetőség. Szerencsére sokat nem kell győzködnöm, bár ismételten lezáratlanságba fulladunk, azért reménykedem benne, hogy az este folytatása kárpótol majd minket ezért.
- Manapság már ha az ember nem magának oldja meg a dolgokat, veszett az ügy. – vágok egy grimaszt, a hálátlan egerek témába viszont már bele se megyek. Bőven elég volt azzal kimutatnom zavarodott elmeállapotomat, hogy felhozakodtam a tündérkeresztanya létezésével, aki sokszor elég menő kiegészítőeleme lehetett volna életemnek. Kár, hogy csak akkor láttam, mikor túl sokszor és túl közelről ismerkedtem meg az élet kevésbé legálisabb oldalával.
A kocsiban ülve úgy gondolom inkább a vezetésnek kellene lekötnie, mintsem a felesleges dumálásnak, mégsem tudom meghazudtolni magamat, ámbár a szavaim egészen más irányba evezik beszélgetésünk képletes csónakját. Én magyarázkodni kezdek, mintha bármilyen okom is lenne erre, megosztok ezt-azt, amit lehet nem kellene, de a kapott válasznál úgy érzem leálltak az életfunkcióim, és újraindításért könyörögnek minél gyorsabban. – Hogy mit mondtál? – futólag pillantok felé, de mégis miért érzem úgy, hogy ki tudna szakadni a szívem a helyéről? Szükségét érzem annak, hogy megkérdezzem, mert könnyen lehet, hogy mindkét fülemre megsüketültem az évek során, és az ilyen kijelentések közben tör felszínre csak az egész. – Miért érzem azt, hogy ez csak a cukormáz? Mert egyáltalán nem tűnsz olyannak, aki hobbiszinten töri fel a profilokat. Bár meglehet tévedek. – egyre kíváncsibb leszek, és mondhatni nemhogy elbizonytalanít ez az oldala, hanem még inkább arra késztet, hogy többet tudjak meg róla. Jelen pillanatban úgy érzem nem tudnék betelni csak ilyen hirtelen elhullajtott információmorzsákkal, bár van egy sejtésem, hogy ez esetben nekem sem ártana csicseregnem ügyes-bajos dolgaimról.
A rosszullét kerülget a sok ember feltűnése kapcsán, és a nyilvánosság csak még inkább ront a helyzeten, de visszafogom magamat, mert ma este nem magunk vagyok, így illik ehhez mérten viselkedni. Többen az épület előtt sorakoznak, ismerkednek vagy éppen elszívják a téboly előtti utolsó cigarettájukat, és engem is elkap a késztetés, hogy rágyújtsak a feszültségem füstként kifújása érdekében. Ez viszont elmarad, mert jobban leköt a társaságom, akinek most a testőrét kell játszanom és akit az életem árán is meg kell védenem.
- A legrosszabbat fogja kihozni belőled ez a hely, már most látom. Csak nézz végig a felhozatalon. – súgom a fülébe miután elhagyjuk az autót, azt pedig lezárva a kulcsot a zsebeimbe csúsztatom. – Szeretném, ha az este a közelembe maradnál. Italt csak ésszel, de inkább szólj és intézem. Eddig tiszta? – pillantok le rá, hogy megbizonyosodjak a kéréseim nem csak légből kapott parancsolgatások, hanem olyan dolgok, melyek szerepen belül vagy kívül érdemes lesz megtartanunk. Megbízhatatlan parasztokkal leszünk körülvéve, - tisztelet a kivételnek - , így jobb ha csak magunkban bízunk. Nem a szórakozása ellen megyek, épp azért teperek.
- Akkor vágjunk bele! – veszek egy nagy sóhajt és helyet biztosítok a kisasszonynak, nem keltve túl nagy feltűnést, de azért némileg érzékeltetve, hogy jobb lenne arrébb pakolni a virgácsokat, mert nagy dolgok készülődnek itt. Bejutásunkat egy magas alak akadályozza, kezében egy táblával, melyen sejtésem szerint a névsor szerepel.
- Ramirez és Alvarez névre foglaltunk jegyet. – állom a pasas tekintetét, ő meg átfutja a listát, végül két kártyát emel el a többi közül, melyet a nyakunkba akaszthatunk majd.
- Érezzék jól magukat. – azzal felnyitja az akadályt képező szalagot, és mihelyst beosonunk az ajtón, le is zárja mögöttünk a ’kaput’.
- Elégedettnek érzi magát, Ms. Ramirez? – pillantok le rá, ahogyan a többi szórakozó irányába haladunk, és addig a pillanatig, amíg a folyosón haladunk át, összefűzöm az ujjainkat. Újabb este, újabb két szerep, amiben remekelnünk kell, de ennek is határozottan megvan a maga izgalma.

Szinte már felfedezőtúrát teszek vele kapcsolatban, amelynek részleteiben könnyedén vesztegetem el az időmet. Más esetben ez már nem számított volna, Rae viszont minden egyes mondatával, tettével csak még inkább felkelti az érdeklődésemet. Most sincs ez másképp, ahogyan kiderül a randomként emlegetett dúdolásom meglehetősen hatással lenne rá, és talán egy-két dologgal kapcsolatban nem is kellene győzködni a továbbiakban. Ugyan játszom a jófiú szerepet, eladom magamat, mint valami úriember az elit rétegből, kinek gazdag rétege alatt érző szív lakozik, azonban én sem vagyok képes egyetlen szavát sem elhinni ennek, és van egy sejtésem, hogy ő is valahogy így van ezzel, bár ez közel sem állítja meg abban, hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe. Mondtam, hogy oda vagyok érte? Gondolom nem elégszer, mert még én sem fogtam fel, hogy újra lesz arra példa, hogy valaki ebben az értelemben is fontossá válik a számomra.
- Ne feszegesd a határaidat, tündérem. – figyelmeztetem én előre, hogy a későbbiekben legyen mit felmutatnom sziklaszilárd bizonyítékként, de a mosolyommal enyhítem szavaim élét. Mi baj lehet abból, ha egy kicsit hagyjuk a józan észt meg a logikát, majd ezen túlpörögve eljátszadozunk egymással? Úgy gondolom egy próbát biztosan megér és ha már ketten vagyunk benne, ugyancsak rossz nem lehet.
Fenemód zsigerből megy a hülyeség. Mintha a levegővel együtt szívnám be a szervezetembe, majd a következőbe ontanám ki magamból a körülöttem lévőkre, hogy ők is részesei legyenek a végtelen baromságnak. Nem nevezném magamat komoly embernek. Élvezem, ha röhöghetek, ha vevők az emberek a témákra, amiket feldobok, mert akkor érzem magamat otthonosan a szituációban. Vagyok olyan paraszt, hogy hátat fordítsak a beszélgetőpartneremnek és elsétáljak onnan, ha az első szakaszban nem térünk egy hullámhosszra, de szerencsére Raelynnel nem ez történt. Ő élvezi, ha versenybe szállhat velem vagy éppen felülmúlhat, és nem mondom, hogy nem jött össze már neki. Másnak kettőnk beszélgetése már erős bizonyítékkal szolgálna, hogy itt az ideje a két dilinyóst valami gumiszobába zárni, hogy ne rontsák az emberi faj színvonalát, de úgy gondolom az sem akadályozna meg minket, hogy továbbra is önmagunk maradjunk. Mellesleg nem is lenne rossz, ha éppenséggel közös szobába kötnénk ki. Érdemesebb az egyforma problémával bekeverődőket egy környezetben hagyni, mert külön-külön nem várt mellékhatások és következmények alakulhatnak ki. Lehet el kellene kezdenem írni egy használati útmutatót magunkhoz, mielőtt túl késő lenne. – Látom nem éred be kevesebbel, egyből a nagy vadra mész. – vigyorom a fülemig szökik. – Számíthatsz rám ebben. – azért egy nyugtatóbbnak ható véleményt nem engedek el, mindenesetre igazán imponálónak hat, hogy egy-két akadály megugrása őt sem tántorítja vissza. Nem helyes, azonban egyből beszökik lelkiszemeim mezejébe az a kép, ahogy megállíthatatlanná válunk. Partnerek a bűnben, a hálószobában és a való életben. Nagyon remélem, hogy a gyermeteg próbálkozásom a vigyorom visszafojtására sikeresen alakul, mert nem szívesen engedném be őt a fejembe meg az ott kavargó gondolatok kusza világába.
Egy kis finom fogásra mindig kapható vagyok és Rae határozottan az elsőszámú főételnek tűnik az eddig emlegetett felhozatal között. Így hát mielőtt az esélyem elúszna, meg is ízlelem őt, mindezt viszont játékosan téve, nem eldurvulva közben. Ugyan van egy sejtésem, hogy a felé intézett tekintetem elég beszédesnek bizonyul tetszésem kinyilvánítása kapcsán, azért szavakban is igyekszem összefoglalni gondolataimat. A kapott válasz azonban kérdővé változtatja arckifejezésemet. – Én hiszek neked, bár van egy sejtésem, hogy abban is vámpírok lehettek, ha nem tévedek túl sokat. – kezdek bele újabb kulturális bakim nyilvánosságra hozására, végül pedig cipőmet tanulmányozván ejtek meg egy mosolyt. – Az övéké már biztosan, de az én fajtámnak még mindig akadnak tartaléktervei, már ha a kisasszony úgy érzi, még ad egy esélyt személyemnek, hogy divatba maradjak. – ez már csak teljes mértékben rajtaáll, én csak egy kósza lélek vagyok, aki még szívesen megízlelné párszor az előtte álló szépséget.
Szokásom félreérthetően hadoválni, és természetesen ebben az se segít, hogy épp az előbb szállt el lufiként a józan eszem a semmibe, de az elszólásomat figyelembe véve én sem kapcsolok időben. Hirtelen beállt áramszünet után veszek egy drámai sóhajt és biggyesztem le az ajkaimat is mellé, hogy hatásosabb legyen.
- Szegény Dorian fiúnak egyedül kell megoldania. Senki nem oldja meg neki. – rosszallóan a fejemet csóválom, de aztán csak nem bírom röhögés nélkül a hánytatott sorsom kivesézése ellenére sem.
Még mindig dolgozom fel az angyalkáról hallottakat, de úgy tűnik ez csak még szórakoztatóbb neki. Nem, szó sincs róla, hogy kisütné az agyamban lévő biztosítékokat, amit elmondott, egyszerűen olyan váratlanul jött, hogy még nem kapok szikrát miatta.
- A képzeletemben nem ennyire jól. – vetek egy kósza pillantást rá, mielőtt újra az útra tévedne a tekintetem, a kérdésére viszont csak egy ühüm-öt hallatok, mert van egy érzésem, hogy bajba keveredek abban a pillanatban, hogyha válaszolok erre. Igazi csapdának tűnik és ahogy kiderül mi is volt ennek a lényege, határozottan egyetértek ezzel. – Ja, eléggé gyerekbarát dalok. – vágok közbe, mindenesetre fészkelődök egy kicsit a helyemen, mert nagyon remélem a fényképek kimaradnak ebből. Ugyan a legutóbbiak csak valami autóról vannak, ami múltkor elnyerte a tetszésemet, de ha jobban belemélyed a mappa tartalmába, pár közös kép Hannahval is feltűnik. Nyelek egyet, és csak óvatosan mérem fel arcvonásainak változását, de semmi olyat nem fedezek fel, ami arra utalna, hogy észrevette a képeket. Ettől viszont én is némiképp megnyugszom, de tudom minél jobban húzom a dolog bevallását, annál nagyobbat fog szólni, ha kiderül. És még mindig szerencsésebb, ha az én számból hallja őket, mintsem valahonnan máshonnan szerez róla tudomást. – Ez azért elég menő dolog. Régóta csinálod? – nem ítélem el, mert valahol tudom, hogy még mindig rátudnék dobni egy lapáttal a tetteimmel, de eléggé tetszetősnek találom, ahogy hirtelen tovatűnik a feje felett helyet foglalt glória. – Nem is merem megnézni mit küldtél magadnak, de tudom, hogy az vagyok. – fűzöm hozzá a fejemet ingatva közben és jót is mosolyogva mellé. Hihetetlen ez a nőszemély!
Megérkezésünk nem vesz sok időt igénybe, mégis ezernyi érzés váltakozik bennem. Elég csak figyelembe venni a lakásában eltöltött perceket, vagy az idefele jövet közben váltott beszélgetést és megszorozva az esemény menetével megkapjuk azt a sehova nem vezető maszlagot, ami miatt még mindig nem tudnám hova besorolni hogyan is érzem magamat.
- Minden világos, asszonyom! – kihúzom magamat, komoly kifejezést erőltetek az arcomra és csak testőrként létezek tovább, akinek nem szabad kikezdenie a felettesével. Bár ez a gondolat is határozottan piszkálja a fantáziámat. Nem lemaradva követem őt, mindenesetre amíg nincsenek szemtanúk, megfogom a kezét, mert ennél közelebb nem feltétlenül keveredhetünk majd. Ezért be kell érnem ezzel, meg annak a jelenetnek a sorozatos visszajátszásával, ahogyan előttem haladva riszálja a fenekét befelé jövet. Mit mondtak, meddig is fog tartani ez az este?
- Szerencsére nem egy ágyon osztozkodnánk velük, így nem sok közük lenne hozzá. Elég, ha mi élvezzük. – emelem egymásba gabalyodott kezeinket az ajkaimhoz és egy puszit nyomok a kézfejére, mielőtt elengedhetném őt a liftbe beszállás közben. Úgy hallottam ezek a liftes utazások az esetek többségében eseménytelenül zajlanak, de úgy tűnik mi ez alól is kivételt képezünk. Megfordul a fejemben, hogy kitessékelem a többieket innen, de mivel erre nincsen lehetőség, ezért lepillantok a drágaságomra, akinek szinte neonfeliratként van az arcára írva mennyire elkalandozó kedvében van. Elkapom a kezét, mielőtt a háta mögé sétálhatnék, majd feltűnésmentesen közel vonom magamhoz, hogy a lehető legkevesebbre csökkentsem a közöttünk lévő távolságot.
- Elég rohamosan haladsz abba az irányba, ahol ez a ruha nem lesz rajtad. – fülébe súgva a szavakat hagyom, hogy elkalandozzon kezem a ruhája alatt, közben pedig egy bőrét alig érintő csókot hintek a nyakára. – Mit gondolsz mennyien lépnek le, amíg felérünk? – nézek fel a váltakozó számokra, mielőtt megkezdett utamat a vállával folytatnám tovább, közben figyelve arra, hogy észrevétlenek maradjunk a többiek számára. Bár nagyon úgy tűnik, hogy az egyiknek éppen a fennhangon való telefonálás követi le a figyelmét, a többiek viszont egyszerűen csak le akarnak lépni. Én viszont személy szerint a liftben ragadnék kettesben Raelynnel.

Elég valószínűnek tartom, hogy mindenki került már olyan szituációba, amikor áramszünet következett be az agyába és egy ideig nem igazán kap szikrát a folytatást illetően. Azokban a másodpercekben, amíg Raelyn nevetése eljut a tudatomig, ugyanezt élem át. A különbség viszont az, hogy az átlagnál ez másodpercekig tart meglehetősen kínos pillanatok nélkül, nekem szinte ez már-már pusztító erejűvé bontakozik ki. Amíg a fejemben teljes áramszünet honol, ezzel arányosan a bennem eluralkodó feszültség olyan méreteket ölt, mellyel az egész világot képes lennék világosság alatt tartani, ha ezzel működne tovább. Magam sem értem hogyan lehet ennyire hatással rám ez a nő, de egyszerűen nem tudok ellene tenni. Lefagyok, mágia hatása alatt állok, elvarázsolva érzem magamat. Minden, amire ésszerű magyarázat nem érkezik - valós érzés viszont annál inkább -, megtörténik velem attól a másodperctől kezdve, hogy a napom ismételt szereplőjévé válik. Lassan dob vissza a jelenbe a tudat, hogy talán valami életjelet is kellene adnom magamról vagy válaszra méltatni a szavait, de a nevetésének csengése ott visszhangzik bennem, látványa pedig még mindig az őrület szélére sodor. Szedd össze magad, te ökör, mert ezt is elbaltázod!
- Egyre biztosabb vagyok abban, hogy valaki páratlannal. – ennyivel le is zárom, mielőtt aztán olyan mélységekbe mennék a téma kapcsán, amire egyikünk sem készült fel. Kezdjük azzal, hogy a válaszom más esetben valahogy így hangzott volna: remélem a jövőből érkezett barátnőmmel, mert abban biztos lehet, hogy mindezek után képtelen lennék lemondani róla és társaságáról egyaránt. Ez viszont enyhén erős kijelentés lett volna a részemről, bármennyi is legyen az igazságalapja. Mindenesetre állok elébe bármilyen akadályokat is igyekszik majd elém állítani.
Nem szokatlan tőlünk, hogy egyre nagyobb ökörségeket sorakoztatunk fel egymás után, és mihelyst felmerült az ágyékkötő meg az egyéb kényelmesen berendezett barlangok iránti szenvedély, nem is volt kérdéses, hogy ez is egy olyan lesz, aminek részleteiből szívesen csemegézünk majd.
- Felettébb lehangoló lenne ketten rárontani szerencsétlenre. Az ősember képző önéletrajzomon jobban mutatna a másik, nem mellesleg az önbizalmamra is jó hatást gyakorolna. – pörgök tovább ezen a gondolatmeneten, mégis egy fejcsóválást megengedek, melyhez mosolyom is társul. Néha egyszerűen jó elrugaszkodni a valóságtól, aminek az a legnagyobb szórakozása, hogy ott rúg beléd, ahol a legjobban fáj. Jelen pillanatban enyhén elzsibbadva érzem magamat, ahogyan a saját kis morfiumom napi adagját kapom meg egyre nagyobb dózisban, egyre hatásosabb változatban. Meglehetősen örömteli perceket okoz, így eszem ágában sincs kihagyni azt a lehetőséget, hogy más módon is kóstolót kapjak belőle, amit egyébként piszkosul élvezek. Bár ez nem feltétlenül segít abban a problémámban, hogy megértsem az újabb összefüggést amit felhoz a témával kapcsolatban, azért vagyok annyira aranyos, hogy próbáljak megfelelni a kritériumoknak. Vagy beleilleni azokba.
- Ilyet nem tanulsz a vámpírtaplókból, cicuska. – laza vállvonást produkálok, és miután a mosolyom ismételten a fülemig szökik, újra végig kalandozok rajta a tekintetemmel. Határozottan az eddigi legszebb fogás, akivel volt dolgom éveim során.
Szinte már a legjobb alakításomat nyújtom magam sajnáltatásának közepette, noha kevésbé tudok hiteles maradni, amikor már megint össze-vissza kalandozunk. – Gondolod létezik ilyen? – játszom a lelkes figurát, talán még a szemeim is csillogni kezdenek, ha közelebb hajol hozzá az ember megtekinteni őket, ahogyan az utolsó reménysugár bekúszik a borongós életének monotonsága közé. Egyre bizonytalanabb vagyok a lelépésünket illetően, elég csak végigkövetnem a mozdulatait, és a tetteit melyekre ha nem figyel egy kívülálló, könnyen eltéveszthetővé válnának, mégis a maguk valójában egészen jelentőségteljessé teljesednek ki. Éppen eléggé ahhoz, hogy teljesen összezavarjanak az eddig határozottnak tűnt terveimmel kapcsolatban.
A kocsiban ülve azonban nem várt meglepetéseknek leszek fültanúja, melyek csak kezdetben adnának okot a teljes kiakadásra, másodszor átgondolva viszont eléggé állat dolognak tartom, ugyanakkor kevésbé érzem magamat annyira romlottnak. Nem mintha ő ezáltal rossz emberré vált volna, egyszerűen jó tudni, hogy őt sem kell félteni a bajtól, mert saját maga kutatja azt.
- Ez kemény. – elismerő hümmögéssel toldom meg riposztomat, és még el is mosolyodok mellé. – Azok az évek mindenkit megforgatnak, Rae, csak néhányan benne is ragadtunk a körforgásba. – teszem még hozzá szűkszavú kezdésemhez a véleményemet, azt viszont már nem kívánom hozzáfűzni, hogy megőrzöm a titkát, reménykedve abban, hogy majd ha rólam is kitudódik ez-az, ő sem jár el másképp velem szemben. Nem is igazán miattam, mert nálam ez az ’olyan mindegy’ kategóriába esik, hanem a körülöttem élőkért. Régi énem önzőségéhez képest mára már a háttérbe szorítottam a mindent csakis saját magamért elvet, hogy helyére fontosabb személyek kerüljenek, akikért megéri a jó ösvényen maradni.
Megérkezésünk után nem árt most már a szerepünkhöz mérten viselkednünk, mégis amikor nem figyel senki, apró közeledéseket teszek irányába, mint a kezének megfogása és a félreérthető szövegelések tárházának újabb kiadása.
- Úgy gondolom elég fair kikötés ez a részemről, már ha nem érzékelek a kisasszonytól bármilyen ellenvetést ezzel kapcsolatban. – a kézfejre ejtett csók kedveskedés céljából történik, noha fogalmam sincs miért érzem helyénvalónak. Ezek a rejtett gesztusok maradnak nekünk az este hátralévő részében, amikre nem árt majd odafigyelnünk, ha a helyzet urai szeretnénk maradni, ámbár ez az elmélet lassacskán megborulni látszik a liftben töltött percek feszültté alakuló légkörében. Raelyn kezdeményezése nem segít a gondolataim elterelésében, ezért úgy döntök, hogy őt sem lenne jó kihagyni ebből a macska-egér játékból, melybe ismételten szépen belesodródtunk. Érintéseim nyomát hagyom a bőrén, magamba iszom a látványát, elraktározom illatának és sóhajainak minden egyes részletét. Ő maga összességében az, amire egy korábban függőként elkönyvelt ember újra rá tudna kapni és elég közel érzem magamat ahhoz, hogy ez velem sem történjen másképp, Raelyn pedig pontosan ért ahhoz miképpen sodorjon még mélyebbre az eddigi állapotomhoz képest. Élesen beszívom a levegőt, ahogyan hozzám simul és ha ez nem sodort volna még elég nehéz helyzetbe, azzal is ráfejel, hogy felpillant rám. Rohadtul nagy bajban vagyok!
- Ha még egyszer ezt teszed velem, hidd el találok rá egyszerű és gyors megoldást. – tekintetem egy lélegzetvételnyi pillanatra az ajkaira siklik és már éppen legyűr a fene nagy akaraterőm, amikor a lift ajtó kinyílik, vele együtt pedig szabad utat kapunk az este megkezdésébe. Mennyi igazán akciódús filmet ismerek még, ami figyelemelterelőként alkalmazható nyilvános helyzetekben? Ha így folytatjuk tovább, egészen biztos kifogyok a lehetőségekből és onnantól kezdve csak azokkal az ösztönökkel találkozhat, melyeket korábban már ő is említett.
Igyekszem nem eltéveszteni a lépést és lemaradni, ha már nekem kell rá vigyáznom, de amíg ő egy lenyűgöző látványt csodál, én egy másikért vagyok éppen oda meg vissza. Mindenesetre ahogyan rámutat figyelmének elcsábítójára, én is odafigyelek.
- Nem semmi. – fordulok körbe, mert nem mindennap találkozhat ilyennel a magamfajta ember vagy vehet részt ezeket a partikon úgy, hogy a következő körben ne dobják ki őt onnan.
Emberek nyüzsgése rejlik fel előttünk, én pedig megragadom óvatosan Raelyn karját, hogy közelebb tarthassam magamhoz. – Kerülje a szemkontaktust Miss és maradjon a közelemben! – egy csapat halad el mellettünk, én pedig kimérten viselkedek a mellettem állóval, védve őt a külvilágtól, ugyanakkor éreztetve, hogy kivel van dolguk az embereknek. Beérve egy fiatal csávó siet felénk, kezében tálca a rajta lévő szokásos pezsgős poharakkal.
- Egy italt? – érdeklődik, én viszont letekintek a tőlem alacsonyabb srácra, mielőtt bármit is elemelhetnék a tálcáról.
- Hányszor járt körbe ezekkel a poharakkal? – kérdésemet egyenesen neki szegezem, ő viszont eleinte nem igazán jut szóhoz emiatt.
- Nem tudom. Nem számoltam. – enyhén bátortalanabb a hangja, így viszont könnyű megtartanom határozott fellépésemet vele szemben.
- Ha jól értem, arra sem emlékszik mik történtek ezekkel a poharakkal, és a benne lévő italokkal. Világos. Tudatában lenne, ha valamit kevertek volna bele és azt kínálja Ms. Ramireznek? Ne őt figyelje, hanem engem! – förmedek rá, végül azonban abbahagyom a vérének szívását a szótlanságának hatására. – Én is így gondoltam. – magam elé engedem Raelynt, és még egy figyelmeztető pillantást vetek a srácra, mielőtt elhaladnék mellette, majd egy távolabb eső helyre telepednénk le.
- Első balek kilőve. Vajon ki lesz a következő? – nézek szét a felhozatalon érdeklődésemet kifejezve Raelyn felé és kihúzom magamat. Ugyan csak felvigyázó vagyok, így nem tilthatnám meg ha táncolni hívná bárki vagy beszélgetésbe elegyedne vele, mindenesetre ez nem tartana vissza attól, hogy eltörjem az illető kezét.

Tökre azt hinné az ember, hogy ennyi év után már mindenre felkészült, aztán találkozik egy nővel, és azon kapja magát, hogy úgy viselkedik, mint egy kisfiú, aki életében először forgatja apuci szekrényből előhalászott rejtett magazinjainak egyikét. Jó, azért annál visszafogottabban kezelem a helyzetet, mert maradjunk annyiban, hogy elvileg felnőtt férfi vagyok, de amit Raelyn kivált belőlem, az nem emberi és magam sem tudom hogyan viselkedjek ebben az állapotban. Egyszer maga vagyok a megtestesült határozottság, aztán veszek egy éles kanyart és szinte már őszinte szerelmet vallok neki a bókolásokkal, majd végül elveszem ezek élét a végeláthatatlan baromságaimmal. Én mondom, hogy a végletek embere vagyok, tele szélsőséges tettekkel, melyekre sok magyarázatot nem tudnék adni. Egyszerűen vannak, és megtámadnak, aztán rázúdítják mindezt erre a csodára, akiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen imádja kínozni magát vagy ténylegesen élvezi ezt az egészet, amit alkotok. Bármelyik lehetőséggel is kell számolnunk, én örülnék neki, ha ez továbbra sem változna.
Mivel nekünk a sorozatok vagy a Titanic kivesézése pont, hogy nem elég, ezért átváltunk az őskori vadászásokra, meg az ágyékkötő helyes viselésére. Másnak ez abszurd lenne, nekünk a reggeli koffein mellé kiosztott témák egyike közé tartozik ez, így egyértelmű, hogy elmélyedek benne én is, mint ahogyan azt vele is szívesen tenném.
- Tudod, azon az elven mozgok, hogyha már egyszer valamibe belekezdesz, azt csináld rendesen vagy hagyd a fenébe.  - magyarázom meg mire fel ez a nagy lelkesedésem a dolgok iránt, mégis mosolyt fest az arcomra a bemutató gondolata. - Sort keríthetünk rá. Egészen meglepődnél, hogyha tudnád hányféleképpen és milyen helyzetekben kamatoztathatod ezt a tudást. - teszem azért hozzá, hogy érdeklődését továbbá is felszínen tartsam, de nagyon úgy tűnik mindketten leginkább egy egészen ősibb oldalát fedeznénk fel ennek. Az a mosoly eléggé árulkodó, és biztos vagyok benne, hogy beleőrülnénk, ha még egyszer ilyennel ajándékozna meg. Létezik, hogy megtaláltam a gyenge pontomat? A nőt, aki bármit tesz, azzal totál a padlóra küld, természetesen a jó értelemben?!
Tagadhatatlan, hogyha filmekről vagy sorozatokról van szó, akkor egészen más síkon mozgunk. Sosem voltunk puszipajtások, így nem csoda, hogy totál képszakadás áll be, amikor Raelyn egy újabb gyöngyszemmel hozakodik elő. Bár állítása szerint ezt a darabot nem kellene megjegyezni, mindazonáltal én mégis úgy gondolom ez egy csapda lehet, és a későbbiekben valamilyen úton-módon úgyis megállja a helyét majd ez a tudás. Nem mellesleg fogalmam sincsen miért, de szinte minden egyes információ, ami elhangzik azok közül a szépen ívelt ajkak közül úgy megtapad abba a gyenge agyamba, mintha mágnesként vonzódnának a felfedezetlen területhez és úgy érzem sosem elég belőlük. Minél többet kapok, annál többre vágyok. Noha ez közel sem új, de ez a helyzet sokkal szerencsésebb és egészségesebb, mint az elődje volt.
- Én csak felajánlom itt magamat, mint vámpírtaplói látványosságot, te meg képes lennél rettegésben tartani? Az én fajtám ártalmatlan, de a kihívásokat igazán kedveli. - ismertetem eme lényt, aki én vagyok, hátha így már kevésbé lesz karmolászós kedvében. Meglehet ez annyira nem is lenne ellenemre, ha a szituáció más körülményeket teremtene körénk.
Ha már félreértésekről van szó, vele kapcsolatban sem kell messzire menni, mert könnyedén kapcsol. Én persze nem figyelek, így ki is használja az alkalmat, de ha már így alakult, inkább belemegyek a játékba, mintsem zavarba jöjjek a véletlen vallomásomon. A kapott válasz azonban egyből örömöt vált ki belőlem, és szinte már reményt sugároz a bennem lappangó sötétségbe. - Majd gyakorolom a tükör előtt, hogy mire odakerülök, ne valljak kudarcot. Gáz lenne elszalasztani a lehetőséget, ha már egyszer rábukkansz. - grimaszolok egyet, de egészen felspannolva érzem magamat ezzel kapcsolatban. Mintha valójában keresném azt az egyet, akivel kapcsolatban őszintén úgy gondolom, hogy itt áll előttem. Őt viszont megéri szépen kérni bármire, sőt, kiérdemelni sem utolsó bármiről is legyen szó.
Meglepő információk kerülnek a birtokomba, én meg igyekszem úgy kezelni ezt a helyzetet, mintha nem akasztana ki. Noha ő egészen másképp várja a kiakadást, én is másképpen dolgozom fel a helyzetet, és nem éppen negatívan, mint ahogyan azt ő gondolná. Tetszik ez az oldala - mint ahogyan az összes többi is -, de azért remélem, hogy ő jobban keveredik ki mindebből, mint én bármikor is tettem.
- Tudod vannak az állítólagosan normális emberek, és én. Ne várd tőlem, hogy úgy reagáljak, mint az összes többi, mert csalódni fogsz. - egy mosolyt ejtek felé, és bár kezdetben valójában végigfutott rajtam a félelem egy cseppnyi szikrája, hogy rábukkan Hannahra, most, hogy látom ez nem jött össze, így egészen nyugodtan állok a dolgokhoz. Az meg hogy kutakodik a telefonomban? Azokon a képeken kívül egészen unalmas, és meglehetősen gyér tartalommal találkozna, mert amennyit használom a telefonomat, az egészen kevés alkalmat ölel fel, így pánikra túl sok okom nincsen.
Az eddigi komoly szerepem végül nevetésbe fordul át, amikor a robotzsaru jelzővel illet, és csak nagyon nehezen sikerül megregulázni a vonásaimat, mielőtt a többiek közé érkeznénk. - Szóval egyszerűen robotzsaru üzemmódba kell dúdolnom neked, és teljes hatalmat kapok feletted? - érdeklődve pillantok le rá, de ez annyi lehetőséget nyit meg előttem, amire emberileg felkészülni is képtelen vagyok.
Most már kezdem azt hinni, hogy azok amiket hallottam pont az ellenkezőjéről szóltak. A liftben tényleg olyan dolgok történnek, amikről megbeszéltük, hogy nem kellene, de hát nekünk ki parancsol, amikor mi se tudunk magunknak? Tovább játszunk egymás idegein, szinte már egy kicseszett albumot adunk ki abból, amit összekomponáltunk itt, mégis úgy érezzük, hogy érdemes a slágerlisták élére ugranunk. Az a kicsi löket viszont várat magára, és ha még nem lenne így is eléggé szűk a helyzet, a kis bestia még az államat is megharapja mellé, hogy még annyira se legyek magamnál, mint amennyire amúgy vagyok. Tudom jól, hogy innentől kezdve a feszültséglevezetés valami egészen más módját kell választanom, így talán azon leszek, hogy robotzsaru módra védelmezzem a kis hercegnőt minden külső hatástól, ami érheti. Ez legalább elvonja a figyelmemet, bár az a vörös ruha még mindig a vesztemet okozza. Mibe kevertem magamat?
- Korrektül hangzik. - szerepemhez mérten szűkszavúan reagálok, de azt már nem fejtem ki, hogy magamban nem bízok, akkor őt hogy irányítsam? Egészen biztos, hogy valami távol eső helyre vezetném a szépségemet, az pedig pont ellent mondana a ma esti elvárásoknak. Első áldozatomul a pincér esik, aki ugyan normálisan próbál itallal kínálni, én meg szinte leharapom a fejét, amiért életveszélybe sodorta a nőt, akit védelmeznem kell, természetesen ennek meg is lesz a böjtje, mely egyenesen a kis hercegnőtől érkezik.
- Majd én azt megmondom! - jön az értelmes riposzt tőlem, de ugyan kifejtésre nem marad idő, mert az első rajongók meg is jelennek. A koncentrációm csak félig vetül Raelynre, mert amíg az ő idegeit nyúzzák, addig másik oldalról én is kapom a modell csajtól az ívet. Lassan felé pillantok, mintha eddig észre se vettem volna, hogy nekem szövegel, de beszédbe nem elegyedek vele. Miért tenném? Elvégre testőr vagyok itt, nem valami lelki szemetes meg a két lábon járó társkereső applikáció.  Ám ha akarnék sem lenne lehetőségem, mert minimentős közénk ugrik, és karmait kieresztve támad a gyanútlan csajra, aki feldúltan szedegeti a virgácsait a másik irányba, míg én a táncparkettre vonszolva haladok Raelynnel karöltve. Nagyon nehezemre esik visszafogni a vigyorgást, ami könnyedén tör rám ettől az új felállástól, mindenesetre elkapom Raelyn kezét és közelebb vonom magamhoz egy táncra, de a kellő távolságot megtartom, amit a testőr meg a védence követel.
- Csak nem féltékenyek lettünk? - úgy ejtem ki a szavakat, hogy csak ő hallja, mindezt bizalmas beszélgetésbe csomagolva. - Ez erősen a szerepünkön kívül esik. - felveszem a háttérben felcsendülő dal ritmusát, ügyelve arra, hogy megmaradjunk két olyan személynek, akik nem úgy vonzódnak egymáshoz, mint ahogy azt amúgy tesszük.
- A szemeimbe nézzen, Ms. Ramirez! - utasítom őt, és alig észrevehetően végigsimítok a kézfején. - Úgy gondolom elég egyértelmű, hogy rajtad kívül senkit sem látok itt. - vallom be, de ezt követően sem szakítom meg vele a szemkontaktust.

Olyan értelmesen és mélyre szántóan nyilatkozok egy-két dologról a beszélgetésünk során, hogy még én is elhiszem azt a se füle, se farka butaságot, amit összehordok, csakhogy mosolyt csaljak az arcára. Mert igen, ezért csinálom. A mosolyáért, amitől valamiféle melegség árad szét a szívem környékén és olyan vagyok ezzel kapcsolatban, mint egy gyerek, akinek azt mondják ne nyomogassa a piros gombot, ő akkor is az ellenkezőjét fogja tenni. Még többet akarok belőle, még inkább kedvére tenni a kíváncsiságomnak, ami aziránt éledt fel, hogy milyen hatással lesz rám a nevetésének a csendülése vagy a tekintete, amivel képes lenne másodpercek alatt a józanságom legmélyebb rétegei alá küldeni. Határozottan bajban vagyok, és úgy érzem ez még közel sem a tetőpontja ennek az állapotnak, mert ha valamit megtudtam a kisasszonyról, az az, hogy mindig tartogat meglepetéseket.
Most, hogy tisztáztuk ősembernek lenni olykor kifizetődő, akkor meg még inkább ha már erről papírod is van, ismét bebizonyíthattam, hogy a filmek iránti tudásom a béka fenekét súrolja, és mielőtt úgy gondolná, hogy ennél nincs lejjebb, akkor ráfejeltem erre a DE! van elvemmel. Miért van olyan érzésem, hogyha a közöttünk lévő dolgok jó irányba alakulnak - márpedig minden sejtem ezért küszködik -, akkor kimaradhatatlan programunk lesz a filmezős este vagy a moziba járás? Szegénykém azt se tudja majd mibe csöppen bele, amikor egy barlangból kiszabadult férfit igyekszik majd bevezetni a modern civilizációba, aki vagy tanul a dolgokból vagy továbbra is nehéz esetnek bizonyul majd. Azért én úgy gondolom elfogom viselni ezeket a kikapcsolódásokat, hogyha mindezt az ő társaságában élhetem meg. De ha már így alakultak a dolgaink, én is kedvesen felajánlom a segítségemet a magam tapasztalatainak átadásával, amelyeket bármilyen formában szívesen bemutatok, ha ő neki se lesz a későbbiekben ellenére. Azért egy pimasszá formálódott mosolyt nagy nehezen elfojtok, de az arcom könnyedén árulkodóvá válik azon személyek számára, akik tanúi válnak rögtönzött reakciómnak.
Érdeklődve figyelem a kis magánszámot, amit annak okán kapok, hogy megvallom számára félelmeimet. Ő persze kapva kap az alkalmon, és rá is játszik a dolgokra, melyet egy szélessé ívelt vigyorral fogadok, végül pedig egy lezser vállvonással zárok le.
- Ez viszont nem egyenlő azzal, hogy visszafognám magamat velük szemben. Szóval vissza a karmokkal kisasszony, mielőtt nagy bajba kerülsz. - szavaim közben csökkentem a közöttünk lévő távolságot, végül figyelmeztetően pillantok le az arcára, miközben kezemmel egy törődő utat járok be arcának mentén ezzel arra kényszerítve őt, hogy esze ágában se legyen másra koncentrálni rajtam kívül. Igazán jó hatással van az önbizalmamra, ha úgy érzem közösen eltöltött pillanatunk alatt más sem létezik, csak az, amit közösen hozunk létre.
Biztosra veszem, hogy már túlságosan elkanyarodtunk a témánk eredeti szándékaitól, mint ahogyan az tőlünk kitelik. Bólogatok, mint azok a kutyák szoktak a kocsi műszerfalán és még egy hümmögésre is futja tőlem a nagy bölcsességek közepette, amivel gazdagodok általa.
- Ha már ilyen bőszen kitartasz emellett, remélem a későbbiekben nem okoz majd problémát, ha rajtad alkalmazom ezt. Csak a tudomány és az igazság kedvéért. - nem árt egy tesztkör, mielőtt úgy döntene az ember, hogy az egész lényét rábízza egy állításra.
Tartanom kellene azoktól a dolgoktól, amiket csak így a semmiből megtudtam róla, de őszintén szólva jobban parázok attól mi lesz, ha mindaz ami engem jellemez kitudódik. Nem verseny ez, mégis úgy érzem erős hosszal vezetem a mezőnyt az elfuserált emberek listáján, így jogom sincs ahhoz, hogy pálcát törjek felette az ügyletei miatt. Mások számára ez büntetendő, számomra viszont még inkább kedvelhető lett ezáltal. Minél több ilyennel gazdagodok róla, annál érdemesebbnek érzem magamat arra, hogy elidőzzek egy kis időt a társaságában és beszívjam lényének minden energiáját. Jól tudom, hogy még így is fényévekre leszek attól, hogy ilyen nőt, mint őt megérdemeljek, de közelebb leszek, mint a kezdetekben. És lássuk be, ez is több a semminél. Erre pedig könnyen rásegít azzal, hogy pozitív tulajdonságként éli meg az átlagtól távol álló személyiségemet, amelyet egy elégedett mosollyal fogadok.
- Nyugtatna a tudat, ha azt mondanám pont emiatt még jobban érdekel a dolog? - célzok itt az előbbi felvetésemre amikor összeraktam az egyet meg az egyet és kijött a kettő, bennem pedig értelmet nyert mivel vehetném le a lábairól az én szépségemet. Természetesen ki is fejtem ezt neki, mint valami felfedezést, vagy engedélykérést a részéről, de többnyire csak a megerősítésére várok, amit úgy érzem meg is kaptam a válasza által. Már szinte be is tárazom magamnak ezeket az információmorzsákat az ínségesebb időkre, amikor is kincsként szedhetem elő őket rejtekükről és használhatom fel Raelyn ellen, ha a helyzet úgy hozza majd. Márpedig a liftben álldogálva és várva a célunk eljutására egyre biztosabbá válik bennem, hogy ideje ezeket a falakat nagyon gyorsan lerombolni, mielőtt az idegösszeomlás szélére sodrom magamat. Ő tartja magát, én tartom magamat, a határ meg úgy remeg bele a folyamatos játszadozásba, hogy egyikünk se tudhatja melyik lesz az a pillanat, amikor egyszeriben csak összeomlik. Akkor viszont semmi se tarthat attól, ami már egy ideje érik közöttünk. Utolsó idegszálamba kapaszkodva lépek ki utána a liftből, és hogy feszültségemet másba kamatoztassam, inkább ráfekszek az egész testőr szerepre, ami rettenetesen távol áll tőlem. Azokra a cuccokra sem vagyok képes maximálisan figyelni, amik nem mozdulnak semerre, nemhogy egy élő és lélegző személyre. Jó, talán mostanra már ebben fejlődtem valamennyit, hiszen Hannah lelkesen segített ebben, de ettől függetlenül még mindig bizonytalanul mozgok ezen a terepen. Védelmezésemből hirtelen támadás lesz, a támadásból pedig egyfajta nyugalom, amely pusztán csak addig tart ki, amíg a drágaságom nem veszi át a szerepemet és távolít el a próbálkozni vágyó modelltől, mintha a tulajdona lennék. Tetszik ez a tudat, hiszen kíváncsi lennék egyes helyzetekben miképpen uralkodna el rajta ez a viselkedés. Magamban vigyorgok egy sort, de újra megregulázom vonásaimat, hogy visszatérjek az álcámhoz, ami egyre nehezebbnek bizonyul az esténk alakulása miatt.
- Aha, minden világos. - már nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak ezen az egészen, amibe most készülünk fejest ugrani. - Nekem viszont még mindig erősen annak tűnsz. - cukkolom tovább, mert nekem ne mesélje be, hogy az előbbi majdnem' cicaharc nem annak az egyik jeleként mutatkozott meg. Mindenesetre izgatja a fantáziámat, hogy ennyire kisajátított.
- Igazán? - meglepődést színlelek, holott tudtam, hogy egyikünk sem tud sokáig megmaradni a szerepében. Fenébe is, kit ámítunk ezzel? Mert önmagunknak biztos nem hazudhatunk ennyire egyszerűen. - Eszem ágában sincsen elengedni a hölgyeményt. Alvarezzel szemben én sem vagyok oda az osztozkodásért. - különös élvezetet nyújt, hogy közelebb merészkedik hozzám és figyelmen kívül hagyva minden egyéb mást válik kezdeményezővé a csókunkat illetően, amit hülye lennék nem viszonozni. Oda vagyok ezért a nőért, és ebben tutira nincsen semmi, amit megjátszani kellene. A zeneváltás az, ami most kegyetlenül visszaránt a valóságba, majd taszít le könnyedén a pokol legmélyebb bugyraiba a józan eszem mellé, amikor Rae rákap a ritmus ízére. Nem vagyok egy táncoslábú személy, mégis könnyedén idomulok a ritmushoz, és a szépségem csípőmozgásához, amellyel eléggé az őrületbe kerget. A körülöttünk táncoló emberek közül nem tűnünk ki, mégis a saját világunkban létezünk a minimálisra csökkentett távolsággal, az egymáshoz simulással és a minket körülvevő zenéhez való alkalmazkodással. Magamba iszom a látványát és élvezem azt a szabadságot, amit ő nyújt számomra, mint valami friss levegőt a sok éven keresztüli fuldoklás után. Ugyan a bénázás beleszámolható a lépéseimbe, mégis a végére ráérzek valamennyire és bedöntve őt lopok tőle egy csókot, mielőtt újra egyenesbe jöhetnénk, a kezem azonban továbbra is a derekán pihen meg.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy tönkreteszel teljesen? - teljesen a pozitív az érzés, ezért az a buta vigyor ismételten ott tündököl az arcomon, és hogy nyomatékosítsam a szavaimat, finoman megpaskolom a feszes ruhába bújtatott hátsóját, mielőtt tovább rabolhatnám őt egy táncra. A következő zene valamelyest lassabb mozdulatokat követel, ez viszont nem tart vissza attól, hogy továbbra is közel tartsam magamhoz és a refrént énekelgessem a fülébe a táncunk közben. Úgy érzem ilyen módon könnyű kizárni a külvilágot.

Egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Ez az, ami megfogalmazódik bennem, minél többet tudok meg róla vagy töltök el időt a közelében témázgatva a semmiről vagy éppen a mindenről. Meglepően összetett, ennek okán pedig részben kiismeretlen, de pont ezért izgalmasnak nőszemélynek találom őt. Ez viszont csak egyetlen dolog a sok közül, amit ki tudnék emelni vele kapcsolatban és ami alapot adna a korábban már megfogalmazott igazságnak, mely csak egyre inkább elmélyedni látszik. Messze áll tőlem a komoly, felnőttes viselkedés, és bár néha az élet úgy hozta, hogy követelménynek számított, sokkal jobban bírtam, ha ellazulhatok egy hosszú nap után és merenghetek a semmin. Élvezhetem az élet még megmaradt pozitívumait, Rae pedig ezt hozza vissza nekem. Vele egyszerű elütni az időt, mert csak magamat kell adnom, és cserébe elvárom, hogy ő is ezt tegye. Tény és való, titkok léteznek és közöttünk elég sok akad, mely még nem került kimondásra, mindazonáltal úgy vélem ettől függetlenül is megmaradhatunk önmagunk legjobb avagy legrosszabb verziójánál. Bár ahogyan észreveszem, mindkét esetben képesek vagyunk alkalmazkodni a másikhoz.
- Nem tagadom, odaát sokkal több izgalom akad, mint a naposabb oldalon. - erősítem meg az általa felvázoltakat, bővebben azonban nem fejtem ki. Az adrenalin engem is éltet, noha manapság igyekszem ésszel mérlegelni a tetteimet és annak következményeit. Ez viszont közel sem jelenti azt, hogy ne csábítana feszegetni a legális határokat vagy felpörgetni az eseményeket, főleg hogyha olyan csomagolásba van bújtatva, mint az előttem álló szépség. Már megtanultam, hogy nem kell megtévesztenie a látszatnak, elég csak két mondatot váltani vele és egyből lejön az embernek, hogy őt sem kell félteni, ha valami őrültségről van szó.
Mindketten tisztában vagyunk azzal, miről is társalgunk éppen és minek készítjük elő a terepet, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy minden oldalról körüljárjuk, megbizonyosodva annak részleteiről. Megmosolyogtatnak a szavai, leginkább azért, mert ő se szívesen állna a tudomány útjába, így még akár be is vállalná, hogy a partnerem lesz a gyakorlásban. - Szavadon foglak! - kacsintok rá, és ezt akár készpénznek is veheti. Az már más kérdés mikor fogjuk tartalmas programjaink közé besűríteni ezt a fajta tevékenységet, de talán egy kis szusszanásnyi időt megengedhetünk magunknak a későbbiekben. Csak és kizárólag a tudományért!
Szélesebb ívben terül el arcomon a vigyor a rám aggatott jelző miatt, és egy percig sem vágyom tagadni vagy kampányolni az ellenkezője ellen. - Remek. Akkor nem ért meglepetésként. - nem, még most sem vagyok képes komolyan kezelni a helyzetünket, leginkább azért sem, mert minél jobban beenged a világába, annál biztosabb vagyok abban, hogy mennyire nagy őrültség lenne hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül. - Csak szeretnélek emlékeztetni, hogy te nyújtod készségesen a lapjaidat a kezembe, én csak felhasználom őket. Ellenkező esetben te nem így tennél? - adom át neki a válaszadás és a döntés lehetőségét, hogy az én helyemben miképpen járna el. - Semmi olyanra nem kényszerítelek rá, amit nem akarnál te is ugyanúgy. - teszem azért hozzá, hogy lássa, én sem vagyok az a kegyetlen és szívtelen dög, aki pofátlanul, bármilyen helyzetben élne a megkaparintott tudásával. Azért jó, ha egy ilyen információ ott van az ember birtokában, mert vannak esetek, mikor nem árt tíz lépéssel a másik előtt járni és bármennyire is lehetek biztos a dolgomban, egy második lehetőség még nem bántott senkit sem.
Magam sem tudnám megmondani, hogy hányadán állunk egymással kapcsolatban. Húzzuk a másik agyát, ismerkedünk, de azért mindkettőnkben megvan az a tudat, hogy tisztában vagyunk mit nevezhetünk a tulajdonunknak. Márpedig hiába marad el a felcímkézés kettőnkkel kapcsolatban, egyikünk se viselné el, ha oda-vissza környékezné meg valaki a másikat. Ebből az este folyamán Rae ízelítőt is ad, én pedig úgy érzem magamat, mint valami dzsungelszökevény, aki büszkén verheti a mellkasát az asszony magatartása miatt. Meg is kavarja rendesen a fantáziámat, meg természetesen hátrahagy nekem egy adag gyerekes viselkedést, amikor ő tagadó fázisba kapcsol, én meg visszavágok a de-de, ez pontosan így van akaratos szöveggel, és már csak a nyelvöltés marad hátra, de ahogyan magamat ismerem, azt inkább későbbre tartogatom.
- El sem tudod képzelni mennyire. - kisfiús és boldog vigyorral adom a tudtára, hogy győzedelmeskedésem a szituáció felett nem várt örömöt okoz számomra, és remélem tudatában van annak, hogy minden egyes szavát komolyan gondolom. Most jön az a rész, amikor ismertetnem kellene a jogait és hozzátenni, hogy minden, ami elhangzik általa, azt felhasználhatom ellene a későbbiekben? Van egy olyan sejtésem, hogy ezt már korábban más körülmények és témák közepette sikerült megtennem, így nagyokat hallgatok és csak élvezem a mellkasom környékén szétáradó elégedettség érzését.
Nem sokáig tartunk ki Ramirez és Alvarez kalandjai mellett, mert az erősebb és valósabb oldalunk pofátlanul veszi át felettünk a hatalmat. Mi a poén a randiban, hogyha nem élvezhetjük azt teljes egészében? Így mihelyst szabad utat adunk magunknak, egész lehetőségek tárháza nyílik meg előttem, melyeket bizonyos kereteken belül ki is használok. A közelemben tartom, kihasználom az alkalmat, hogy idomaival hozzám simul, ajkaival pedig olykor-olykor hívogat a teljes képszakadás felé. Egyszerre adunk, és veszünk el a másiktól; józan észt, jókedvet és visszafordíthatatlan vágyat a partnerünk iránt, ezt pedig még jobban fokozza azzal, ahogyan irányítása alá vonja a kezemet és végigvezeti a testén, én meg hirtelen Dor a felfedezőnek érzem magamat a késő esti csatornáról. Mindezt úgy, hogy a környezetünk közel sem számít már elsődleges szempontnak és az sem, ha valaki megjegyzéseket tesz irányunkba.
Mondanám, hogy fellélegzek, amikor a zene a végéhez közeledik, de talán pont az ellenkezője történik. Úgy tűnik akkor élek csak igazán, amikor a karjaim között tarthatom, így a továbbiakban sem vagyok hajlandó elszakadni tőle, helyette felveszem a következő zene ütemét, az ahhoz illő lépéseket és a dallamát, amit csak úgy kedvtelesből énekelni kezdek neki, hogy megfűszerezzem a pillanatunkat. Mindennek teljes kiélvezése azonban egy harmadik fél jóvoltából félbeszakad.
- Eszednél vagy baromarc? - reagálom le, mert egyáltalán nem tetszik a semmiből való felbukkanása, ahogyan az sem, amiképpen viselkedik Raelynnel, ismerjék egymást vagy sem. Nem az az elsődleges célom, hogy jelenetet rendezzek, és ha nem tartaná túl közel magához Raelynt, már rég új arcot szabtam volna neki az öklömmel, amelyet könnyedén ki fog harcolni magának, hogyha továbbra is az ökörségeivel fáraszt. - Először is kurva gyorsan vedd le róla a kezedet, mielőtt egyenként tördelem el az ujjaidat. - nyomatékosítva helyezem kezemet a karjára, melyet meg is szorítok, hogy érezze a törődést részemről, és elszámolok magamban tízig, mielőtt betartanám ígéreteimet vele kapcsolatban. Régebben örömmel hívtam volna fel magamra a figyelmemet azzal, hogy közönség előtt verek értelmet a fejébe, mára viszont túl sok forog kockán. Azonban mihelyst elengedi Raet, a lányt védelmezően a hátam mögé irányítom, magamat pedig kettejük közé. A férfi szavai ugyan nem hagynak nyugodni, mégsem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ezt lássa rajtam, bármilyen belső vívódás zajlik le bennem, vele együtt pedig a harag is egyenes arányosságban fokozódik. Mert mi van, ha mégis igaz minden, ami az előbb elhangzott, én pedig voltam annyira elvakult, hogy átsiklottam felette?
- Jól fontold meg a következő lépésed. - figyelmeztetem őt egyben a tetteire és a szavaira célozva, mert bárhogyan is dönt, az számára lehet nem fog jól elsülni. Ugyanakkor minél előbb szeretném ezt tisztázni Raelynnel, az egyetlen személlyel, akinek ebben a helyzetben ér is valamit a szava, nem mellesleg minél távolabb tudhatom őt a kellemetlen ismerősétől, annál jobb lesz mindenkinek, így több szót nem pazarolnék rá, mert a figyelmemet sem lenne jó felhívni egyikünkre sem. Ez a baj a szekrényben lévő csontvázakkal, hogy sose tudhatod kikhez tartoznak. Kezemet Rae hátára simítom, hogy türelmetlenül a kijárat felé vezessem, de a tekintetem kifelé menet közben akaratlanul is megakad a karján, és a rajta éktelenkedő piros folton, melyet a férfi szorításának nyoma okozott. Megtorpanok, állkapcsom megfeszül egy pillanatra az idegességtől, mielőtt ellentmondanék eddig kitűnően végigvitt magatartásomnak és azzal a lendülettel, hogy visszafordulok hozzá, képen is törlöm Adamet. - Meg ne lássalak még egyszer a közelébe, mert a következő alkalommal megígérhetem, hogy nem fogom visszafogni magamat. - hajolok le hozzá ígéretemet halkabban adva a tudtára, és még az arcát is megpaskolom búcsúzásképp, végül visszasétálok a ma esti partneremhez, hogy minél előbb elhagyjuk a parti helyszínét meg a vele együttjáró közönséget. Azonban mihelyst halló és látótávolságon kerülünk, első dolgom megállni az üres folyosón, hogy a második kört vele folytassam le.
- Mennyi igaz abból, ami bent elhangzott, Raelyn? Miért hívott a feleségének? - kérdések, melyeket jobb előbb tisztázni, még így az elején és habár érdekel a válasz, mégis úgy érzem nehezen fogadnám el, ha végül igaznak bizonyulnának.

Afelől már semmi kétség, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, ha ezzel a nővel szeretnék egy szinten játszani. Baromira kegyetlen szituba sodortam magamat, hiszen Raelyn nem csak eszméletlenül gyönyörű, hanem okos és vicces is egyben, ezeknek egyvelege pedig számomra maga a végítélet. Úgy érzem magamat, mint egy tehetetlen bábu, akti egyszerűen lesodornak a pályáról, hagy boruljon a szerencsétlen amerre csak akar, mert hasznavehetetlen. Teljesen a hatása alatt állok, és nincs mese, de most már akkor is összeszedem széthullott darabkáimat és meghódítom ezt a nőszemélyt, mert azzal a lehetőséggel nem fogok kibékülni, hogy ő nem válik az életem részesévé.
Viccelődünk ugyan, de mindketten tudjuk, hogy a kiterített lapjaink mellett fejben már a magunkra aggatott és feleslegesnek ható ruhadarabjaink is ott hevernek, csak még képletesen. Azért egyikünk sem lép kettőt hátra és parancsol magára, hiszen ha már tettekben eléggé korlátozott helyzetbe sodortuk magunkat, akkor a szavak beszéljenek helyettünk. Még ha csak rontunk is a szitun meg az idegállapotunkon. Az enyémen teljesen biztos, mert amióta megláttam ebbe a piros szerelésbe, azóta egyre kevesebb önuralmat tanúsítok. A végén már csak ösztön leszek meg cselekedet, Raelyn pedig csak és kizárólag az enyém. Azt hiszem ez egészen elfogadhatónak hangzik.
- Tartottam ettől a választól. - szisszenek egyet, mert Rae újabb kört indított a mi játszmánkban és most dobta rám a nyerőlapjait. Magamban morfondírozok párat, eljátszom a lehetőségeimmel, hogy mivel rukkoljak elő, végül pillantásom azokra a tökéletes arcvonásokra fut, és mélyen belül a tudatom megsemmisíti önmagát. - És még én vagyok az aljas, hm? - pimasz vigyor bújik meg arcomon, és a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve. - Képes lennél teljesen elvenni az eszemet, csak mert jogod van hozzá? Nem aggódsz értem egy kicsit sem? - nem, egyáltalán nem játszom a sértődöttet, de azért a közelében mocorgok, hogy érezze mennyire felháborodtam emiatt. Valószínűleg nincs tisztában azzal milyen hatást is gyakorol rám minden egyes együtt eltöltött másodpercben. Mindenesetre nem lesz ellenemre bármit is vet be ellenem. Itt vagyok baby, szabadíts rám mindent, amit csak lehet, én élvezni fogom!
Jót vigyorgok amikor felhozakodik a csók ígéretével, és egy csalódott sóhajjal reagálom le, amiért ez most elmarad. - Hol kell megválnom ezektől a göncöktől? A szerepemtől? Valaki? Bárki? - tekintek körbe az ingem egyik gombját sürgetően megérintve, hátha akad segítségem minél előbb kivetkőzni a megbeszélt felállásból és megkapni azt a várva várt csókot az én hercegnőmtől. A modern Disney-mesék manapság már csak így mennek. Nincsenek csókra váró hercegnők, csak Dorian, akinek még pár akadályon át kell bukdácsolnia ahhoz, hogy sikerrel járjon szíve hölgyénél. Ugyanakkor tudom jól, hogy az ilyen jutalmat nem kaphatom meg csak úgy, hanem ki kell érdemelnem azt.
Noha a csók elmarad, én azért rendkívül elégedett vagyok a folytatással, legfőképp azért, mert a karjaim között tarthatom őt, még ha ehhez közönség is társul. Ámbár a hely zsúfoltig tele, és fogalmuk sincsen kik vagyunk, én csak egyetlen személyre tudok koncentrálni, mégpedig arra a nőre, aki olyan táncot lejt nekem, amiről még eddig álmodni sem mertem. Büszkén verném a mellkasomat ősember mivoltomhoz ragaszkodva, amikor megosztja velem, hogy mennyire takarékoskodik az ilyen vallomásokkal, de én vagyok annyira szerencsés flótás ami miatt részem lehet ebben. Egy mosollyal jutalmazom, de mégis úgy gondolom jobb, ha befogom, mert most egészen mást vallanék be neki, mint ami egyébként célszerű lenne. Ehelyett közelebb vonom magamhoz, és a zenére koncentrálok, mellette pedig az éneklésre, ami mindig is az egyik kedvenc elfoglaltságomnak számított. Ösztönöz, hogy úgy jön le neki is tetszik ez az egész, így nem áll szándékomban megvonni tőle ezt az élményt, de akad más, aki ezt mégis meglépi. Eleinte nem is kap szikrát az agyam a események váltakozásától, meg az idegen pasas látványától, aki valamit összehord, de én csak arra tudok koncentrálni, hogy hányfelé törjem el a kezét, ha nem veszi le Raelynről. Egyből odalesz a jókedvem, hogy helyét egy összetettebb és kevésbé kedvelt érzés vegye át, mégpedig a düh, amely soha nem azért talált meg, hogy összebarátkozzunk; épp ellenkezőleg. Jóllehet kihallom a szavakat, amiket felém intéz, de nem tulajdonítok nekik különösen jelentőséget. Nem azért, mert nem fordul meg a fejemben, hogy talán igazat beszél, hanem egyszerűen a tettei nem hagynak ezen merengeni. Mihelyst az ösztönből kialakuló cselekedeteim alábbhagynak, és némiképp eszemnél találom magamat, az első dolgom az, hogy Raelynt biztonságos távolságba juttassam a baromtól, míg kettőnket olyan közelségbe, amivel könnyedén tudom éreztetni a másikkal mennyire nem vagyok vicces hangulatban, ahogyan azt is, milyen következményei lesznek annak, ha nem tűnik el a szemeim elől. Már egy ideje nem feltétlenül keveredtem bajba, és mondhatni kerültem is azt. A magam módján változtam, fejlődtem, tudja a fene mit műveltem még, de voltak emberek akik számítottak annyit, hogy ezt meglépjem. Vigyázzak magamra, rájuk, ne tegyem tönkre amit magam köré építgetek folyamatosan az ő segítségükkel, de most mégsem bírom ki, hogy szó avagy tettek nélkül elmenjek az állítólagos férj mellett. Ha még ugyanaz az ember lennék, aki voltam, egy egyszerű képen törlésnél nem állnék le, mert nem számítanának a következmények. Úgyis tudnám, hogy lennék eléggé leleményes ahhoz, hogy elintézzem a baj elkerülését, de most mégis csak szoros barátságot alakítok ki az öklöm és az arca között, ami remélhetőleg elég nyomot hagy benne, hogy felfogja amit ezek után a tudtára adok. Ellenkező esetben valójában tényleg nem fog számítani semmi más, csak az, hogy értelmet verjek a fejébe, ha magától nem megy az elhangzottak felfogása. Mindezek után hagyjuk el a parti helyszínét, vele együtt pedig a minket műsorszámnak tartó közönséget, hogy mihelyst kettesben maradunk, megragadjam ezt a különleges alkalmat és vallomásra biztassam őt. Most vagy soha, nemde? Magamban valahol azt kívánom ez a most sose érkezett volna el, ez pedig legfőképp akkor érződik még biztosabbnak, ahogyan azok a nem várt és egyben kegyetlenül érződő szavak elhagyják Raelyn ajkait. A felesége. Annak a rohadéknak ott bent ő a felesége..vagy volt...nem számít, mert hivatalosan még egymáshoz köti őket az idő, meg a kibaszott papírok. Veszek egy mély levegőt, az agyamban a gondolatok úgy cikáznak, mintha ők is megőrültek volna, akárcsak én is. A tarkómon kulcsolódnak össze ujjaim és elfordulok tőle, miközben a 'Kurva életbe, Raelyn' szöveg kibukik belőlem. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy mindez tényleg kimondásra került vagy a fejembe játszódott le, de elnézve tekintetének változását úgy gondolnám a szavak tényleg eljutottak afelé, akinek szántam őket. Egy pillanatra őt figyelem, próbálom megfogalmazni ami bennem zajlik le, de a helyzet túlontúl ismeretlen, amit pedig magával hoz, az meg még inkább. Címeres ökörnek érzem magamat, amiért hagytam ezt megtörténni. Nem véletlenül klappolt minden, hiszen tessék, meg is van a probléma az képlet teljes egészében. Házas. Ez a kicseszett szó kárörvendően gúnyolódik rajtam.
- Aha.. értem. Így már minden teljesen értelmet nyert, szóval akár lapozhatnánk is és elfelejthetnénk mindezt. - közel sem őszinték a szavaim, mert szép és jó, hogy ezt elmondta és biztosan nyugodtabban kellene érezem magamat tőlük vagy nem ennyire kegyetlenül földbe tiportnak, de rohadtul nem akar csillapodni egyik sem.
- Megfelelő alkalmat? Miféle megfelelő alkalmat? - kérdezek vissza kiragadva szavainak egy részletét. -  Az ilyet nem azelőtt szokás elmondani, mielőtt teljesen hülyére veszed a másikat? Vagy úgy gondoltad megoldódik ez csendesen a háttérben, így soha nem kell beszélned róla? - érdekelne a válasza, mert én határozottan annak érzem magamat, amellett, hogy legszívesebben fognám magamat és ismételten pofán verném a férjét. Minél többször nyer értelmet ez bennem, annál jobban rosszul leszek tőle. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, de nem bírok egy helyben megállni. Muszáj bármerre lépnem, még ha csak pár lépést is teszek meg.
- Én tényleg igyekszem felfogni, hogy már nem voltatok együtt, de házasok vagytok, és ezen van a hangsúly. Összeköt titeket az a papír még mindig, és javíts ki, ha tévedek, de ez nem olyan dolog, amelyet csak úgy bevághatsz a sarokba és figyelmen kívül hagyhatod, hogyha már beleuntál. Bárhogy is nézem, te még mindig egyetlen férfihez tartozol, és az a férfi ott bent van. - állok meg most már és teszek egy lépést közelebb hozzá.
- Mi a francot műveltünk mi egymással, Raelyn? - teszem fel a milliókat érő kérdést, aminek válaszát eddig biztosra tudtam, most őszintén nem tudnám egyetlen szóban sem megfogalmazni. Egy dolog az, hogy kedvelem..a rohadt életbe, őszintén oda vagyok érte, és pont ez az egyetlen ok, amiért fogalmam sincsen miért akarom tudni a válaszát, holott határozottan nem itt lenne már a helyem.

Jót mosolygok az ígéreten, melyet azzal kapcsolatban tesz, hogyha netalántán egyszer a józan eszem teljes elvesztésére kerül sor, nála teljes biztonságban lesz. Tagadhatatlan, ezek után nem is lenne annyira vészes ezt megtapasztalni, mindazonáltal mégis igyekszem megmaradni jogos tulajdonosaként, ameddig csak az emberileg lehetséges. Noha egyre inkább feszegetem józanságom vékonyan meghúzódó határait, még mindig marad annyi szufla benne, hogy bármilyen nyomás alatt kitartson. Legyen szó itt arról, hogy éppenséggel másra sem tudok gondolni, minthogy szintet lépjünk és beteljesítsük a mi kis elhintett ígéreteinket vagy csak egyszerűen a biztos tudatában legyen annak, hogy ő az enyém. - Ez a legkevesebb, hogy vigyázol rá! Hatalmas felelősséggel jár valakit irányítani, ha már elcsavartad a fejét, vállald is a következményeit. - szélesen ívelődő vigyorral reagálom le a szavaimat, reménykedve abban, hogy nem kell sültkrumpliként léteznem tovább, hogyha már egyszer ilyen aljas tettre vetemedik. Nem mintha ellenemre lenne az egész vagy könyörögnék neki az ellenkezőjéért, de azért be kell biztosítani magamat és egyben felkészülni minden egyes lehetőségre. Sosem lehet tudni mit hoz a jövő, és erre tökéletes példa az, ahogyan az esténk alakul. Kellemetlen személyek felbukkanására számítottam, de leginkább idegenekre, akik megkörnyékezik Raelynt, és a díva megjelenését próbálják megtörni, amilyen szereppel ideérkeztünk, az viszont a legvadabb álmaimban sem fordult meg a fejemben, hogy a férjével akadunk össze. Kikezdtem valaha olyan nővel, aki foglalt volt? Szándékosan biztosan nem. Az ember egy idő után a sarokba vágja az elveit, ha a mának él, de mégsem vitt rá semmi sem, hogy még nagyobb problémát kavarjak magamnak annál is, mint amekkorában a mindennapokban léteztem. Egyszerűbb volt találkozni, jól szórakozni, elfelejteni. Kevesebb sérülést hagy maga után, mint amikor valakit megkedvelünk, utána pedig az életben nem tudjuk félretenni azt a kellemetlen valóságot, amellyel szembesítenek. Adam nekem ilyennek ígérkezett. Kellemetlen valóságnak, amiről csak az jut az eszembe, hogy minél előbb eltüntessem a közelünkből, mert nincsen szükségünk rá, ahogyan arra sem, hogy felhozza a múlt sérelmeit, amely a jelenünkre már most nagy hatást gyakorol.  
Évek óta most először engedtem meg magamnak, hogy valódi érzéseket vigyek bele a másokkal történő ismerkedésbe. Raelynt nem csak egynek tekintettem a többi közül, ugyanakkor óvatosan próbáltam közeledni felé. Apró lépésekben, amelyek ha elszabadultak, behúztam a kéziféket. Vele tényleg nem akartam elrontani, mert bár meglehet annyi sok idő nem telt el azóta, mióta találkozgatunk egymással, mégis valami szorosan megfogott benne. Jó érzés volt valakivel őszintének lenni, még ha ez csak egy bizonyos részletet fedezett le belőlem, de mégis több, mint amit eddig nyújtottam másik felé. Első randin bejelenteni, hogy van egy gyerekem, az anyja meg fogalmam sincsen, hogy hol van?! Az ilyenre bármelyik normális nőszemély fogná magát és sarkon fordulna, hiszen túl kockázatos. Lassan akartam elmondani magamról dolgokat, amelyek teherként nyomták a vállamat az évek felhalmozódása alatt. Tetteket, amelyeket utáltam még magamnak is beismerni, mégis szükségesnek éreztem bevallani annak a személynek, akit közelebb akartam tudni magamhoz. Azt akartam, hogy engem ismerjen, a múltammal, a tetteimmel és mindazokkal együtt, amik ezzé az emberré formáltak, aki itt áll most előtte és a válaszokat kutatja. Tényleg szerettem volna, hogyha azért marad, mert teljes valómban ismer és nem csak amiatt a férfi miatt, akinek hisz és aki csak egy szelete a nagyobb összképnek.
Idegesen reagálom le helyzetünk alakulását, és képtelen vagyok leállni. Kezem enyhén sajog az előbbi ütés után, de közelében sincs annak a kellemetlen érzésnek, ami belül kavarog bennem, megkeserítve ezzel minden egyes rohadt lélegzetvételt. Akkora marhának érzem magamat, hogy arra szavak sincsenek, holott láthattam volna előre. Észrevehettem volna jeleket, mégis csak a megfigyelés volt az egyik speciális képességem, amiért nem temettek a föld alá idő előtt. Azért, mert jól kiismertem az embereket, mégis most amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, cserbenhagyott mindez. Most pedig röhögni támad kedvem, közel sem őszintén, mert amikor az embert képen törlik a valósággal, akkor ezt a legabszurdabb módon reagálja le. Kezelhetném másképp is ezt a helyzetet; én is sok titkot hurcolok, súlyosabbnál súlyosabbakat, mégis így viselem azt, hogy annak a nőnek, aki tényleg kezd fontossá válni van egy férje. Egy férfi, aki még mindig úgy érzi jogot formálhat felette, mindazok ellenére, amelyeket Raelyn most próbál elmondani nekem. Megcsalta őt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy visszamegyek és kicsinálom, hogyha perceken belül nem szabadulok ki innen. Nem csupán a folyosóról, hanem ki az épületből, távol attól a mocsoktól, akinek elég volt egy perc, hogy ezt váltsa ki belőlem. Egy elkínzott és fullasztó perc, ami miatt ennyire kifordulva önmagamból érzésem van.
- Vége. - ismétlem meg ezt az egy szót, amit igyekszik többször is, több háttér-információval együtt kihangsúlyozni, hogy véglegesen eljusson az én tudatomig is. Érzem, hogy így akarja tudatni velem mindezt, biztosítani bennem az igazát, hogy a végén semmi se lehessen, ami kiakadásra adjon okot. Elvégre már nincsenek együtt, csak egy papír köti össze őket. Egy papír, ami épp elég ahhoz, hogy az a rohadék visszaéljen mindazzal, amije volt és úgy szórakozzon a szálakkal, ahogy csak kedve tartja. - Ahogyan elnézem, ő egészen másképp vélekedik erről. Meg kell értened, hogy nekem mint kívülállónak másképp jön le az egész helyzet. - jegyzem meg keserűen, és most először állok le a járkálással, meg minden egyéb melléktevékenységgel, ami ahelyett, hogy segített volna az állapotomon, még szédüléssel is megajándékozott. Tekintetemet Raelynre vezetem, és próbálok összpontosítani. Észnél is lenni, isten tudja mit művelni, amivel megkönnyíthetem ezt a helyzetet, de belül tombolok és legszívesebben szétvernék valamit - vagy valakit. Képtelen vagyok a sarokba vágni azt, ami bennem játszódik le, bármennyire is tisztázódtak a körülmények a szavai árán, a csillapodás csak minimális mértékben következett be. Elcsigázottnak érzem magamat, kimerültnek és most az egyszer totálisan összezavarodottnak vele kapcsolatban. Lényem egy része szeretné szorosan magához ölelni és azt ígérni, hogy mindent megtesz azért, hogy Adam kikerüljön a képletből, míg itt van ez a másik és egyben nem várt énem, mely tovább viaskodik az érzelmeivel és nem moccan elhatározott elveinek csapdájából. Gondolkoznom kell, és nem feltétlenül kettőnkön, de mégis összességében azon, ami még várhat ránk. Senkit sem etetek meg azzal a hazugsággal, hogy ne kedvelném őt vagy ne akarnám, hogy az életem részese legyen továbbra is, ahogyan magamat sem azzal, hogy a történtek nem voltak olyan hatással rám, ami nem ér meg egy-két lélegzetvételnyi gondolkozási időt, amíg eldönti mi lenne a helyes lépés. Piszkosul nem könnyíti meg a dolgomat, amit a kérdésemre kapok válaszként, ezért jobbnak látom, hogy egy helyben maradjak, mintha arra várnék ő majd megmutatja mitévő legyek. Sosem voltam jó abban, hogy kifejezzem az érzéseimet, legfőképp szavakban nem. Felcímkézni mindazt, ami bennem zajlik le nem volt az erősségem, és bár egyetértek vele, mégis képtelen vagyok ilyen nyíltan kimondani, mert valami, ami most sokkal inkább eluralkodni látszik rajtam, nem engedi, hogy megtegyem.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt aztán úgy döntenék, hogy ideje lenne nekem is megszólalnom. Valamit hozzáfűznöm, habár semmi olyat nem tudnék, amivel ne rontanék a helyzetünkön. - Valamiben legalább mindketten egyetértünk. - nem fejtem ki bővebben, mégis azzal a célzattal születik meg a válaszom, hogy hasonlóképpen nincsen más, akit ennyire akarnék az életembe, mint Őt. Mindezek ellenére én nem hiszem, hogy az a papír csak ennyire könnyedén félretehető lenne, és ezt a bennem gyökeret vert rossz előérzetem is ugyanúgy tanúsítja, mégsem mondom ki ezt hangosan. Elég lesz magamnak eljátszani ezekkel a gondolatokkal, és dűlőre jutni velük.
- Gyere, hazaviszlek. Úgy gondolom ezek után egyikünk sem akar visszamenni oda. - nézek a hátam mögött lévő zárt ajtóra, amely mögül ide is tökéletesen kihallatszik a hangulatot fokozó zene. És bár az ő nevében nem beszélhetek, de én biztosan nem vágyom egy percnél sem tovább maradni itt.