Szól a kurva csengő... mi a fa... Hány óra van egyáltalán? Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Vagyis de, az ágyamban. Azt nem tudom, ki van a tusolómban. Meg a szopott csengőt ki nyomja ennyire. Forgó gyomorral kikászálódok az ágyból, és magamra kapok egy alsógatyát, hogy nekiinduljak lefelé beverni valaki képét, aki képes hajnali háromkor itt hangoskodni. Jó, hallom a srácokat is hátul, még valószínűleg megy a kártya, de az teljesen más, mint a rohadék csengő, ami a szobámba van direkt bevezetve, hogy halljam. Holnap letépem. Akinek lehet, úgyis be tud jutni a bárba, akinek nem, az meg menjen a faszomba. Épp az egyik útba eső bakancsomba lépek bele, mikor a fürdő ajtajában előbukkan egy fej. - Ez a barátnőm lesz, megkértem, hogy jöjjön értem, nem akarok ilyenkor egyedül járkálni a környéken... így – mondja... Harriet? Heidi? Tudja isten, a csaj a fürdőszobámból. Pár pillanatig üres tekintettel nézek rá, próbálom felfogni a szituációt. - És bandástól jött, vagy ő bezzeg járkálhat egyedül? – kérdezem fintorogva. Ha most ideállít egy csoport túlvédelmező tyúk, még ennél is morcosabb leszek... - Nem, nem, csak ő... Mindegy, beengednéd? Még tusolok – hesseget el, kicsit összemosódó szavakkal, aztán rám csapja az ajtót. - Ha tudtad, hogy jön, mi a faszomnak nem ért rá otthon a tusolás? – kérdezem azért emelt hangon, mielőtt lehajolnék, hogy belebújjak a másik cipőmbe is. Hát hogy nekem ehhez most menyi kedvem van... A falba kapaszkodva dülöngélek le a lépcsőn, még nem sikerült kijózanodni teljesen, és ezt érzem is magamon. Mennyit aludtam? Vagy egy órát? Pedig már éjfél körül felmentünk, de hát... nem épp alvással kezdtük. Kezdek lassan magamhoz térni, szóval mikor leérek a már elsötétített bárba, emelt hangon elkiáltom magam: - Jövök már! – Csak hogy meg nem nyomja még egyszer azt a kurva csengőt, mert szétmegy a fejem. Felkapcsolom a bárpult mögötti világítást, hogy lássak is valamit, de az agyam se folyjon ki a fénytől, aztán leszedem a kulcsot a helyéről, és megyek, hogy kireteszeljem az ajtót. A harmadik zárnál jövök rá, hogy egy szál bokszerben vagyok bakanccsal, de aztán rájövök, hogy faszom bele, hajnali háromkor abban vagyok, amiben úri kedvem tartja. Kinyitom az ajtót, a bár fölötti fényeknek köszönhetően pedig elég tisztán látom is a csajt, aki... a másik csajt jött összeszedni. Jó bőr. Nem az én típusom, de jó bőr. – Nekiállt tusolni, nem tudom, mikor lesz kész. Bejössz megvárni, vagy kint maradsz? Kint nagyobb eséllyel falnak fel, mint bent – mondom mogorván, át is lépve a köszönés, meg hasonló faszságok felett. Amúgy sem vagyok egy nagy úriember, nem is lehetnék mostanság, de ébredés után pláne nem az én terepem. Most sem várom meg igazán a válaszát, mert valahol közben rájöttem, hogy nekem kurvára kell egy cigi, szóval megfordulok, és elindulok a pult felé, ahol mindig van egy dobozzal vagy kettővel. Hamar meg is találom, rágyújtok, szívok kettőt, és valahogy máris jobbnak tűnik minden. Még jobb lesz majd, ha visszafekhetek. Öntök magamnak egy whiskyt is, nehogy már addig kijózanodjak. Ekkor jön előre Mattie, akinek egyébként ügyelnie kéne, hogy megnézze, mi van. Elkezdi méregetni az új csajt, látom a fején, hogy próbálkozni fog, ahogy megkérdezi, mi a helyzet itt elől. - Mi lenne a helyzet, baszod? Nem a helyet kéne figyelned? Amint láttál valakit elől, pattannod kellett volna, az a dolgod. Most már aztán húzzál innen hátra a gecibe, mert én raklak el – küldöm el a picsába, csak hogy bele se kezdjen a „hódításba”, mert ismerem a stílusát, és arra senkinek nincs szüksége. Vannak nők, akikre rárepülhet, és vannak nők, akiket inkább megkímélnék tőle. Ez a csaj itt a megkímélős fajtának tűnik. Bronxból szed össze részeg csajokat, hogy biztonságban hazajussanak, jó kislány. Most akkor szedje össze a csajt, és hagyjanak végre aludni. – Kérsz valamit inni? – kérdezem azért meg, csak hogy ne legyek teljesen köcsög. Néha nehéz.
A New York-i utcák éjjel három körül már nem voltak olyan forgalmasak, mint a nappali forgatag hömpölygő folyama. Habár a város lakóinak nagy része az álmaikban léteztek, újraélték a boldog és szomorú emlékeiket, fiktív képet jelenített meg az agyuk, a Nagy Alma fényárban úszott - még itt, Bronx kietlennek tűnő utcáin sem lehetett volna csak úgy eltűnni. A kinti zajos csendet választva nem kapcsoltam zenét, nem hallgattam rádiót és nem beszéltem senkivel sem telefonon, miközben a Ford úgy csúszott át a narancssárgán villanó lámpák alatt, mintha jégen szántottam volna végig. Nem kellett megállnom egyetlen közlekedési lámpánál sem a kereszteződésekben, nem kellett morognom amiatt, hogy az előttem csiga lassan haladó öreg nénikének inkább otthon kellett volna maradnia és a kötőtűt a kezébe adni. Valószínűleg megkérdeztem volna egyébként is, hogy segíthetek-e, hova vihetem, és hogy minden rendben volt-e. A fáradtság olyan elemi erővel nyomta el az ítélőképességem, hogy észre sem vettem azt, ahogy a könnyeim folytak végig az arcomon, vékony, láthatatlan, sós könnyfolyam igyekezett az államon alábukva a nyakamon a dekoltázsom felé, mert habár a kocsi belterében csend volt, a fejem zsongott azoktól az eredményektől, amit apa osztott meg velem. Calum nem volt jól, és újabb tesztek tortúráját kellett átélnie. Annyi lélek, annyi erő lakozott abban az emberben, hogy nem csak amiatt szerettem, mert az öcsém. Nem csak azért gondoltam őt erősnek, mert a rokonom - a kedvenc rokonom volt. Még a nehézségek ellenére is képes volt mosolyogni és megnevettetni. Nem akartam arra gondolni, hogy mihez fogok kezdeni nélküle. Hattie hívásakor még nem aludtam. Ahogy megcsörrent a telefon, azonnal kapva utána szóltam bele, még csak a hívó fél elérhetőségét sem figyeltem. Az első kérdése az volt, hogy minden rendben van-e velem. Még úgy is érzékelte, hogy valami nem oké, hogy ő már érezhetően nem volt józan, és a nevemet, azt a két mássalhangzó és két magánhangzó párost harmadjára ejtette ki jól. A GPS-es hölgy gépi hangjára, ahogy azt közölte, megérkeztem a célállomásra, összerezzenve pillantottam el a bár irányába, és még csak nem is kellett még egy fél tömbnyi távolságra sem leparkolnom. A galambszürke Ford egy fekete BMW és egy zöld Kia közé ékelődött be, csak azután törölve le a könnyeket az arcomról, miután a motor elcsendesedett. Megköszörültem a torkom, a sminknélküliség pedig nem zavart. Amúgy sem szerettem időt pazarolni, és most is a következő pillanatban már az autó ajtaját csuktam be és zártam be a fémdobozt, apró pittyenő hanggal, fázósan összébb húzva a szövetkabátot a testem körül. Két perccel később már a csengőre csúszott rá az ujjam, hogy a szerintem röviden csilingelő hang jelezze jöttömet. Amikor öt perccel később sem érkezett semmiféle reakció, csak akkor nyomtam meg újra, hátha... valami miatt nem volt hallható. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy a kilégzéseim páraként szökkentek az égbolt felé. Nem akartam a környéken nézelődni, mert már az első pillanatban összerezzentem a sikátor felől érkező hangokra. Reméltem, hogy csak egy aranyos mosómaci kezdte meg az éjszakai műszakját, és hiába nem akartam.. a folytonos zajokra már a pillantásom folyton vissza-visszatért a sikátor nem is olyan távoli bejárata felé, azon imádkozva, hogy ne kelljen sokáig itt maradnom, egyre növelve a létező-nem létező paranoiámat. Mert tudtam, hogy az nem állatka volt. Az ajtó szinte úgy robbant ki a helyéről, a sötétből érkező alakot pedig a hátulról jövő fénypászma glóriaként rajzolta körbe. Egy hatalmas, megvilágított heggyé vált, és a termeténél már csak a szavai voltak nyersebbek, megilletődve figyeltem őt, és talán a felfalás résznél még nyeltem is. - Jó estét - a hangom cincogásnak beillő csendes zavarodottságot tükrözött, beharapva az alsó ajkam pillantottam le a koszos utcai kövezetre. - Ha nem okozok vele gondot, akkor bemennék, igen - óvatosan ejtettem ki a szavaim, nem szoktam hozzá, hogy ennyire bele a közepébe emberekkel hozott össze a sors, és ha ellépett az útból a nagyon magas férfi, csak akkor léptem be utána, magam mögött be is hajtva az ajtót, hogy az éjszakai hideg ne szökjön be. Igaz, a férfi már rég nem is figyelt rám, ám vele ellentétben a bejárattól összesen két lépésre álltam meg, ahonnan egyetlen szó nélkül szemlélődtem - néztem végig, ahogy a cigaretta vége felparázslott, hogy aztán a barna folyadék csobogjon végig az üvegpohár fenekére. A pillantásomat elvezettem a férfi testéről, mert a lámpa fénye egyértelművé tette, hogy az ízlésemhez mérten nagyon is hiányos öltözetben volt - a felvett bakancsa nem sokat segített azon a tényen, hogy majdnem pucér volt. Óvatos mozdulattal bújtattam ki a gombot annak lyukából, hogy a kabátomat kissé széthúzzam a testemen, amikor egy újabb férfi jelent meg a színen, és egy újabb jó estét csúszott ki a számon. Zavarban voltam, és ahogy "beszélgettek" ők ketten, lassan fordítottam félig hátat nekik, hogy leginkább a bár berendezését figyeljem és ne legyen teljesen egyértelmű az, hogy az egyik tényleg majdnem ádámkosztümben volt, a másik pedig vizsla tekintettel méregetett. ügyes-bajos mozdulattal markoltam egyik kezemben a telefont, a másikban pedig a kocsi kulcsa csörrent meg csendesen. Ahogy az újabb férfi engedett a nem annyira szép elbocsájtó üzenetnek, a felém intézett szavakra csak sikerült visszanéznem az úrra. - Nem kérek semmit, köszönöm. Úgy terveztem, hogy nem időzök itt annyit, hogy itallal és étellel szolgáljanak ki. Úgy értem.. - zavartan lepillantottam a padlóra. - Hattie azt mondta, hogy.. - tanácstalanul, enyhe pírral az arcomon vezettem el a férfiről a pillantásom. - Szóval érte jöttem. Csak azt hittem, hogy maradt rajta ruha - újra felnéztem az idegen férfire, nem is lépve közelebb hozzá, mert egyrészt majdnem tényleg meztelen volt, másrészt még a nevét se tudtam. - Vagyis... nem ruhában szokott aludni.. De gondolom nem csak... aludtatok - nem tippelgettem, biztos voltam abban, és nagyon, de nagyon reméltem, hogy a férfi nem kezdi el sorolni, hogy milyen pózban és hogy élvezték az együtt létet. Kiakadok és lesokkolt volna ezzel, a fenébe is. Voltak olyan dolgok, amiről nem kellett tudnom igazán. Nem akartam még egyszer látni az aktuális alkalmi kapcsolatainak hátsóját, mert legutóbb is, hogy meghagyjam nekik az intim perceket, csak két órát autóztam Brooklyn csillag- és lámpafénnyel rajzolt sötét utcáit. - Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. Nem volt tervben a mai estén hogy idegen férfiakat zargassak - elcsendesedve tettem hozzá mindezt, miközben igyekeztem szigorúan a szemeit, arcát kémlelni. Még ha túl feltűnő is volt ez a nagydarab test a ruhái nélkül.
A csaj úgy viselkedik, mint valami ijedt erdei vadállat, bármelyik pillanatban ugrásra és menekülésre kész, csak még azt nem tudja, merre is induljon. Megszoktam már egyébként, hogy nem sokan tartanak bizalomgerjesztőnek az első találkozáskor. Vagy épp a másodiknál. Tizediknél. Nem vagyok egy ölelősmaci, na. És igen, kvázi azt tehetnék egy ilyen kis riadt madárkával, amit akarnék, de mázlija, hogy nem vagyok az a fajta. Azért jó bátor, hogy így ide jött. Remélem a saját érdekében, hogy legalább valami paprikaspray vagy valami van nála, és nem csak úgy jött, hogy majd a szép nagy szemei megvédik a gonosz farkasoktól. Tapasztalataim szerint szart sem érne vele, ha itt valaki rosszat akarna neki. Én mondjuk csak meg akarok tőlük szabadulni. Mi faszomnak nem lehetett holnap reggelig várni ezzel? Horkoltam, és nem tudott aludni, vagy mi? Jó, aláírom, eléggé szét tudok terpeszkedni álmomban, és a takarót is hajlamos vagyok kisajátítani, de azért találkoztam már jó pár nővel, aki túlélte az ágyamban az éjszakát. Ez a példány is biztonságban hazakerült volna reggel is. De nem, neki hívnia kellett „taxit”. A cigimet szívva figyelem, ahogy egyre mélyebbre kerül egy nagyon hülye mondatban, ami még egy szűz kamasznak is a becsületére válna. De tényleg. Mikor a végére ér, szívok még egy slukkot, és csak aztán jegyzem meg: - Nem tudom, hány éves vagy, de nem hinném, hogy még problémát kéne okoznia, hogy a szexről beszélj. Kivéve, ha apáca vagy, vagy eddig zárdában éltél. Amennyiben ez a helyzet, kérlek szólj, és moderálom magam. – Úgy értem... Mi a fene? Ki a faszom gondolná, hogy csak aludtunk hajnali háromig? Gyakran megy el bulizni, és alszik random pasiknál anélkül, hogy történne köztük valami? Mert akkor jó balfaszokkal hozza össze az élet, na. És értem, hogy pont azt mondja, hogy nem gondolja, hogy csak aludtunk, de hogy jött egyáltalán fel, mint ötlet? – Egyébként nem maradt rajta ruha... már csak azért sem, mert mint mondtam, épp tusol – teszem hozzá, csak a tisztánlátás végett. Mikor elaludtunk, szerintem még rajta volt a szoknyája, de inkább övként funkcionált. Igazából... emlékszik különösebben a fene. Nem voltam olyan hű de részeg, de józan sem, és nem igazán szoktam a partnerek öltözékére koncentrálni. Le is szoktak baszni, hogy tönkreteszem a ruhájukat. Hát hoppá. Vetkőzzenek gyorsabban. Magasba szalad a szemöldököm, amiért bocsánatot kér a terven kívüli zargatásomért, aztán csak elröhögöm magam, nem bírom ki. – Mert... máskor vannak ilyen terveid? – kérdezek rá, ha már így feldobta a magas labdát. Lehet, hogy az a fajta, bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy akkor nem így viselkedne. – Amúgy meg én ugyan nem haragszom, csak nem teljesen világos, hogy miért kellett a barátnődért... Hattie-ért eljönni. Ahogy te kocsiba tudtad vágni magad, és ide mertél jönni, őt is elvitte volna egy uber. Vagy holnap reggel én, ha vidáman ébredek. Mindezt visszavonom, ha egyébként egy képzett harcművész vagy, vagy esetleg lapul pár fegyver a kabátod alatt. Egyéb esetben... csak marhaságnak tartom. Úgy nézel ki, mint akire ha rámorgok, elszalad – osztom meg vele a meglátásaimat, ha már így elnézést kért. Nem egy jó környék, de azért nem is a gettó közepe ez, elvégre Hattie is eljutott ideáig biztonságban, nem? Mondjuk nem tudom, hogyan, csak úgy itt volt egyszer csak. Egyébként vágom, hogy a csaj kerül a tekintetével, és nagyon célzatosan nem néz a nyakamnál lejjebb, ami csak duplán szórakoztat ebben a helyzetben. Lejöhettem volna kommandóban is, ha olyan a kedvem, akkor lehet szívinfarktust kap. De ez az én házam, az én bárom, hajnali három van, és én ugyan nem kértem, hogy jöjjön, szóval nem fogok feljebb öltözni. Lehajtom az italom, és visszasétálok a pulthoz, hogy töltsek még egyet. Ahogy oda érek, kinyitom félig a felfelé vezető ajtót, és bedugva a fejem hallgatózok kicsit, hallok-e odafentről hangokat. Hallok. Még mindig tusol. Mi a fasz? Spa napot tart odafönt, vagy mi?! Visszacsukom az ajtót, aztán megyek tényleg italt tölteni. – Beljebb jöhetsz, ugye tudod? Le is ülhetsz, meg hasonló szarságok. Mondanám, hogy érezd otthon magad, de süt rólad, hogy ez nem a te környezeted- hívogatom beljebb a csajt, mert nem igazán élvezem, mikor nők félnek tőlem. Nőket nem bántok. Ha rajtam múlna, akkor senkit nem bántanék, de vannak köcsögök, akik kijárnak maguknak pár atyait. - Ital biztos nem kell? Van nem alkoholos is. Kóla, meg... víz. Kábé ennyi, de van. Senki nem fog idebent felfalni, az csak... a félálomban lévő énem volt. – Tudom, hogy ettől függetlenül nem vagyok egy bizalomgerjesztő fazon. Direkt. Ez volt a cél. Csak néha nehéz megélni, mikor amúgy meg... nem vagyok egy veszélyes alak. Épp ellenkezőleg, elvileg arra esküdtem fel, hogy megvédem az embereket. Aztán valahogy... itt vagyok.
Nem gyakran kerültem olyan helyzetbe, ahol és amikor félnem kellett volna. Valószínűleg ez csak amiatt volt, mert a munkámnak éltem és annak, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Számomra a lovak jelentették a mindent itt, ebben a városban és azok a gyerekek, akikkel a terápiát végeztem. Nem akartam, hogy legyen, de úgy alakult, hogy a legtöbb gondolatomat Hannah állapota uralta, és imádtam a kislánnyal tölteni azt az időt, amikor a nagymamája elhozta őt a Kensingtonba. Különleges volt, az autizmus pedig az egész viselkedését és hozzáállását megváltoztatta másokkal szemben, de úgy tűnt, hogy a lovak jelentették számára a kulcsot ahhoz az ajtóhoz, ami a többi emberi lényt rejtette maga mögött. Általuk kezdett kiépíteni egy bizalmi rendszert és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a belém vetett kislány hite, a mosolyai vagy a kacagásai, amit a lovak váltottak ki belőle. Szerettem őt, de a gyenge pontom egyértelműen a nálam nyolc évvel fiatalabb öcsém volt, és ez mindenki számára egyértelmű volt, aki ismert. A félelem nálam az ő elvesztését jelentette, rettegtem attól, hogy mikor fog magamra hagyni a betegsége következtében, és a skype-on mutatott jó kedve mögött megannyi fájdalmas pillanatot volt hivatott elrejteni előlem - hasztalanul. A munkával töltött perceket felváltották azok, amelyeket az otthonomban töltöttem, rendszerint egyedül, mert Hattie olyan volt, mint a kámfor, állandóan dolgozott ő is, ám ő velem ellentétben imádta a feltűnést, azt, ha a sárga földig leihatta magát, ha ezernyi férfi vette körül és ha rá figyeltek. Kedveltem őt, mert velem mindig kedves volt, és ha volt rá reggelente lehetőségem és időm, akkor nem csak magamnak készítettem reggelit, hanem apró jegyzetekkel a konyhapulton hagytam az ő adagját anélkül, hogy felébresztettem volna őt a csörgéssel. Ha nem is volt szokványos és rendszeres, pontosan emiatt ültem be az autóba, hogy ne essen baja a későbbiekben, mert bármennyire is szeleburdi és nagyszájú hírében állt, mégis csak egy ötvenöt kilós nőről beszélhettünk. A jelen környezet annyira távol állt tőlem, hogy egy kezemen képes lettem volna megszámolni azt, hányszor tettem be a helyem ilyen bárokba/pubba. A komfortzónám nem a biztonságos környezetet vélte felfedezni ebben, sokkal inkább az idegenséget és a bizonytalanságot - az elveszettséget, még akkor is, ha apa a whiskyvel már tizenéves koromban megismertetett. A pillantásom óvatosan térképezte fel a helyiség berendezését, a tisztaságot, a rendet, ha éppen az uralkodott odabent, miközben tétován ácsorogtam a bejárattól nem messze. - Nem probléma - vezettem a pillantásomat a férfire, ujjaimmal lázas érintéssel megigazítva a gyűrődésmentes kabátomat. Kényszermozdulat csupán a nem megszokott környezeti hatások miatt. - Csak... nem mindenki szereti az intimitás pillanatait kiteregetni mások előtt, vagy akár tanácsot kérni. Ne haragudj - tulajdonképpen miért is kértem bocsánatot? Igen, talán amiatt, mert én korántsem szoktam erről ennyire nyíltan beszélni. Arról sem tudott Nicholas-on és rajtam kívül, hogy kétszer is elvetéltem, miközben hetekig amiatt sírtam, hogy nem sikerült akkor sem a baba. Mára már nem csak a babák nem léteztek, de Nick és én eltávolodtunk egymástól, rég megszakadt már a kapcsolat köztünk, és nem akartam, nem is szerettem volna belegondolni abba, hogy talán a családalapításunk sikertelensége végett utazott nyugatra. Nem akartam bűnösnek érezni emiatt magam, már nem. Arra, hogy Hattie már ádámkosztümben zuhanyozott, kósza, elfogadó bólintással válaszoltam, mert úgy éreztem, hogy ahhoz nekem aztán nincs közöm - reméltem mégis, hogy nem kell órákig tartó tisztálkodásra várnom, mert a tökéletes sminkje legalább két órán át készült. Azt illetően, hogy mit illene és illik ebben az időszakban tennem, sikerült olyan zavarosan kifejtenem, hogy már attól enyhe pír kúszott fel a nyakamon, meg is köszörültem a torkom, hogy elhallgassak végre, mert amikor kényelmetlenül éreztem magam, rendszerint beszéltem - sokszor feleslegesen is. Túl nyíltan. Ahogy a férfi szavait és hangját meghallottam, már megint őt figyeltem, kínosan ügyelve arra, hogy a testének majdnem pucér mivolta ne sokkoljon újra és újra, mert hát persze, hogy a tetoválásai, a testének kidolgozottsága egyértelműen meghívás volt arra, hogy megtekinthető a férfi, mintha csak a kirakatba pakolta volna magát. Én viszont... nem mertem, mert nem ismertem őt, és mert itt jelenleg betolakodóként funkcionáltam. - Nem szokásom zavarni senkit, ha egy mód van rá - jó, elég volt a látványból. A tekintetem a padlót fürkészte megszállottan, de ahogy beszéltem, óvatlanul fel-felpillantottam a férfire. - Hihetetlenül rossz szokásom az, hogy aggódom azokért, akiket szeretek. Igyekszem és szeretem őket biztonságban tudni, még akkor is, ha Hattie feltalálná magát, mert felnőtt nő, ráadásul talán nem egyből jutottatok el az ágyig... szóval.. talán hallottad, hogy elég szabadosan tud fogalmazni.. de nő. Nem tudnám elviselni azt, ha esetleg baja lenne, vagy ha innen elmegy és nem ér haza, az albérletbe. Bizonyos okok miatt nem aludtam - haraptam be az alsó ajkam, mielőtt még belementem volna azokba az indokokba. Az aggódásba, az öcsém helyzetébe, abba, hogy hamarosan három hétig nem látom a gyerekeket és a lovakat itt, hanem hazautazom a borongós Angliába.. - Ha valaki fontos, akkor azért aggódni szokás, nem igaz? - tettem fel a kérdésemet egészen halkan, felpillantva a férfi szemeibe, csakis oda. Csendes szemlélődéssel néztem végig a mozdulatait, ahogy az emelet felé fülelt, ahogy az újabb adag barna áttetsző folyadék az üvegpohár falán végigcsobogott, és csak akkor néztem ténylegesen megint a férfire, amikor a hangja töltötte be ismét a köztünk feszülő pillanatnyi csendet. A mosolyom automatikusan rajzolt lágy vidámságot az arcomra, apró sóhajjal karöltve. Néma léptekkel hagytam a hátam mögött az ajtó közvetlenségét, hogy egészen a pultig jussak, ahol egy olyan székre másztam fel, amit az előbb ő nem használt. - Tényleg nem vagyok hazajáró vendég ilyen helyeken - értettem vele egyet, és ha még mindig a közelben volt a whiskyt tartalmazó üveg, kérlelő pillantással nyújtottam ki a kezem felé. Apa skótként a fia helyett engem választott arra, hogy partnerekként igyon valakivel otthon, noha az a pár korty, amit elfogyasztottam, nem tett függővé egyáltalán. - Sajnálom, hogy nem töltheted nyugodtan az éjszakát - ha a kezembe kaptam az üveget, akkor úgy fordítottam azt, hogy a címkéjét vizslassam, elolvasva az összetevőket és az alkohol százalékos megjelenítését a címkén, hogy aztán annak alját óvatosan, koccanás mentesen elhelyezzem előttem a pulton, ahonnan a nagyon is magas férfi visszavehette azt, ha akarta. - Csapvizet elfogadok, nem szükséges, hogy bármit is megbonts nekem, köszönöm - mozgattam meg a lábfejeimet, ahogy a talpaim a szék emelvényére simultak, hogy aztán kibújjak a kabátomból, amit a combjaimon elfektettem. A hosszujjú pulóver kötött anyagát a könyökömig felgyűrtem mindkét karomon, miközben a velem szemben álló férfi pucérságához próbáltam szoktatni magam - iszonyúan kevés sikerrel. - Tudok esetleg segíteni neked bármiben? - kezdtem bele, és ha az arcának rezdülései esetleg sokkot, nem értést vagy kételkedést jeleztek, akkor a körmeim a pult felületén koppantak, zavart ritmusban. - Úgy értem... nem mintha a víz engedése olyan hatalmas feladat lenne, csak nem szeretem magam haszontalannak és hívatlan vendégnek érezni - adtam tudtára, mindenféle érdeklődés nélkül kapva az alkalmon. - Miért csinálod ezt? - mutattam körbe a helyiségen, hogy egyértelműsítsem, a bárra értettem mindezt, nem pedig arra, miért is van ébren ilyenkor. - Miért nem egy bankban ülsz az asztal mögött, vagy akár ecsettel a kezedben egy vászon előtt? - tapogatóztam, vállalva azt, hogy esetleg leharapják a fejem. Benne volt a pakliban, és talán nem fogok összerezzenni, ha éppen letorkollnak. De csak talán. Ha Hattie sehol nem volt még, talán egy beszélgetés még belefért a férfivel addig is.
Nem probléma? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy mégis, probléma neki a téma, mert nem tudott vele végigmondani két mondatot megakadás nélkül, meg egyáltalán, ez a virágnyelven körbeírt stílus sem épp felnőttes. Mármint... felnőtt, ugye? Oké, nem vagyok nagy a nők korának a meghatározásában, leginkább azért, mert szarok rá, csak egy szám, de azért nem tizenévesnek tűnik. Arról nem is beszélve, hogy elég látványosan kerüli, hogy komolyabban rám nézzen, mintha egy szál pöcsben állnék előtte. Pedig nem, az előbb lepillantottam pont a feje miatt, és ellenőriztem, nem lóg-e ki valami. Azért sem fogok felöltözni. Ha ez a legrosszabb, ami történik vele, mikor Bronxban császkál az éjszaka közepén, akkor jó neki. – Nem is erről beszéltem. Nyilván nem állok le veled megtárgyalni, milyen volt a barátnőddel. De... Áhh, tudod, mit? Hagyjuk. Nem az én dolgom – vonulok vissza, mikor már ott tartok, hogy elmagyarázom neki, miért lenne normális, ha képes lenne erről azért kevésbé szemérmesen beszélni. Mint mondtam, nem az én dolgom. Amúgy sem akarom vele megtárgyalni a szexuális életemet, valószínűleg felrobbanna tőle a feje, egyszerűen csak hirtelen meglepett, hogy egy felnőtt nő ennyire zavarban van a témától. Alapvetően jobb vagyok a pofám befogásában, de mentségemre legyen szólva, most keltem, meg úgy egyáltalán, az utóbbi években ritkán találkozom piruló szende lánykákkal. Ez nem az a hely, ahová betérnek. Ami nem baj, mivel nem tudok mit kezdeni az ilyenekkel egyébként sem. Még sima rendőr koromban sem nagyon tudtam. Mindig is jobban szerettem a nőket, akik tudják, mit akarnak. Mostanság meg azokat keresem, akik tudják mit akarnak, és amit akarnak, az szex, nem több. Annyira van most kapacitásom ugyanis. - De még ha véletlenül zavarnod is kell valakit, fő az udvariasság, mi? – horkantok fel, kicsit röhögve. Most komolyan... Sejtettem, hogy nem szokása ütemezetten mások zaklatása, de a fene nagy udvariaskodásban az előbbi egy elég hülyére sikerült mondat volt, és pont azt sugallta, hogy mégis. Én csak nem bírtam ki, hogy bele ne kössek. Amúgy is szeretek ilyenekbe belemászni, hát még álmosan, kicsit részegen, egy jó szex után. – A kérdésem marad. Mi van, ha neked esik bajod? Ha te nem érsz ide, vagy haza? Hattie ezt a részt fontolóra veszi? Hülye dolog, hogy te ugrálsz neki – fintorodom el a magyarázatára. Nem rossz szokás aggódni a szeretteinkért. Nekem már... nincs kiért aggódni. És az aggódásom annak idején nem mentette meg őket semmitől. A kérdés csak az, miért nem kölcsönös Hattie részéről az aggodalom. Vagy még mindig ennyire be volt állva? Akárhogy is, nem a legjobban oldják meg ezt az egész vigyázzunk egymásra dolgot. Fáradtan megdörzsölöm a homlokom a kérdésére, aztán szívok egy mélyet a cigimből, mielőtt válaszolnék. – Asszony... egyszer bele fogsz mászni valami nagy szarba a fene nagy aggodalom miatt. Én csak ennyit mondok. Tanulj meg lőni vagy valami. – Mert hogy ha Hattie tényleg bajban lenne most, ez a kiscsaj édeskevés lenne ahhoz, hogy kivakarja belőle. Mint rendőr, szeretném ha ezt végre felfogná. Végre beljebb merészkedik, nem tudom, miért élem meg ezt győzelemként. Olyan, mint valami félős macska, akit próbálok rávenni, hogy ugyan nyugodjon már meg a közelemben. A sikátorba járó macskákkal is mindig sikerül előbb-utóbb, ezzel is fog itt. Mondjuk alapvetően már kívül szeretném őket tudni a báron, de addig is... igyekszem nem megijeszteni. – Ja... Anélkül is biztosra vettem, hogy beismerted volna – bólintok rá arra, hogy nem gyakori vendég hasonló bárokban. Nem egy sokkoló bejelentés. Mikor kéri, némán átnyújtom neki a whiskyt, aztán a poharamból kortyolva figyelem, ahogy az üveget nézegeti, és már-már azt hiszem, kérni fog egy kis lélekerősítőt. – Nem mintha a te sarad lenne. Hattie-re meg ugyebár nem haragudhatok, elvégre jó volt, amíg tartott. Csak álmos vagyok, hosszú volt a nap – vonok vállat a bocsánatkérésére, elütve azt. Nincs oka rá, hogy bocsánatot kérjen. Egyiküknek sem, igazából. Bár ha Hattie nem igyekszik kicsit jobban, lassan felmegyek, a vállamra dobom, és kicipelem. A kismacska pedig nem kér whiskyt végül. – Tehát egy víz – bólintok rá, és a mosogatógépből elővarázsolok egy tiszta poharat, amit aztán megtöltök vízzel, és a pultra téve elé tolom. Felvont szemöldökkel nézek rá, kérdőn, mikor azzal jön, tud-e segíteni, mert nem igazán vágom, miben akar segíteni. Aztán megmagyarázza, gondolom érzi a belőlem sugárzó kérdőjeleket, bár őszintén, nem lesz tőle sokkal érthetőbb, miért érez kényszert arra, hogy felajánlja a segítségét. – Miben szeretnél segíteni? A cigim elszívásával, vagy a whiskym megivásával? Csak mert ennél többet nem igazán teszek jelen pillanatban – adok hangot a kétségeimnek afelől, hogy tudja, mit is beszél. Ha nekiállnék felmosni, vagy elrakni a poharakat, vagy faszom tudja, akkor oké, ajánlja fel, bár akkor is nemet mondtam volna. De a tétlen ácsorgásban nem igazán látok segítség-potenciált. Arról nem is beszélve, hogy nem mondanám vendégnek. Nem az én vendégem, az hót biztos. Rágyújtok egy újabb cigire, mert jobb dolgom sincs pillanatnyilag. Illetve gondoskodik róla a kiscsaj, hogy ne unatkozzak, mert egy újabb elég random dologgal áll elő. Én meg megint elröhögöm magam. Hosszan. – Komolyan? Ez az, ami beugrik, ha rám nézel? Bank, meg művészet? Megint felmerült benne, hogy zárdában élsz. Nincs kicsit elkalibrálva az emberismereted? – kérdezek vissza, mert erre nem igazán tudok komolyan válaszolni. Kibaszott rémálom mindkét felvázolt opciója, és egyébként is, semmi affinitásom egyikre se. Ha lenne sem aknáznám ki. Sosem volt kérdés, mi leszek, ha nagy leszek, maximum a rendőrségen, rendfelügyelői szerveken belüli pozícióm változott elképzelésben az évek során. A bártulajkodásban meg jó vagyok. Nem vagyok idióta a számokhoz, előre gondolkodom, és lehet rám számítani. Ennyi. Nem egy nagy varázslat, tekintve hogy nem ebből élek igazából. Hobbi csupán. Hasznos hobbi. Vagy mondjuk inkább, hogy fedőcég, de hát ebbe nyilván nem fogok belemenni az egyéjszakás kalandom földtől kissé elrugaszkodottnak tűnő barátnőjével.
Ha bármit kérhettem volna az életben, ha véletlenül szembe kerültem volna azzal a bizonyos aranyhallal, a harmadik kívánságot nem használtam volna fel. Az első az lett volna, hogy az öcsém isteni csodaként gyógyuljon meg, a második pedig az lett volna, hogy senki ne lehessen beteg. Gyakorta néztem szembe ellenállással, amit az váltott ki, hogy túlságosan is képes voltam visszavonulni, elkerülni a problémákat és alázattal viseltetni másokkal szemben. Soha nem voltam olyan, aki mindenáron a hangját akarta volna hallatni, és soha, egyetlen alkalommal sem vágytam, vagy kívántam volna, hogy mások hátrányos helyzetbe kerüljenek. Vitába is csak akkor álltam bele, ha nagyon igazságtalannak gondoltam a másik felet, vagy pedig akkor, ha valaki túlontúl is fontos részét képezte az életemnek. Mert megbántani igazán csak azt tudjuk, aki közel állt hozzánk. Anyával sokkalta több vitám volt a mai napig, mert mellette csak apa volt képes megtartani az északi, nyugodtságát. A bennem évődő déli vér hevessége olykor-olykor a felszínre sompolygott, annyi időre csak, ameddig apám skót nyugalma a mélybe nem taszította azt - néha ez a kettősség igazán fárasztó volt. Habár kihallottam azt a nyugtalan ingerültséget, amit a férfi szavai támasztottak alá, mégsem szólaltam meg, csak a padlót fixíroztam újra és újra. Nem terveztem, hogy Hattie szexuális életének részese legyek, így is elég sok mindent hallottam, mióta vele laktam, ráadásul úgy, hogy nem is töltött minden éjjelt otthon, én viszont, ha nem Angliában tartózkodtam, akkor igen. Nem vonzott az éjszakai élet, és mióta Nicholas a nyugati partra költözött, együttesen döntve arról, hogy véget vetünk a kapcsolatunknak, nem éreztem szükségét annak, hogy az estéimet bárokban, éttermekben, szórakozóhelyeken töltsem, mert nem volt kivel. Szomorú lenne azt beismernem, hogy macskátlan vénkisasszonnyá váltam, ám ez lenne az igazság és az elkeserítő valóság. Valami mást viszont ehelyett is bevallottam a nagyon is magas, nagyon is izmos és felettébb majdnem teljesen pőre férfinek - miszerint a lehető legtöbb esetben próbáltam tartani a privát szférát és nem rájárni mások nyakára. Panaszos sóhajjal fogadtam az újbóli szavait, de igyekeztem nem befordulni tőle, hanem úgy venni, hogy ez ő. Ilyen természettel megáldott férfi, ami egyáltalán nem volt gond - láthatóan Hattie biztosan kedvelte, ha lekerült mindkettejükről a ruha és azóta sem került vissza szinte senkire sem. - A neveltetésemet nem tudom megváltoztatni, azt sem, hogy kérjek, hogy megköszönjek, vagy hogy ne legyek láb alatt, ha nem muszáj. A kedvesség és az odafigyelés nem bűn - a szavaim vége már motyogásba elhalt felelet volt, és ha ennél is bizonytalanabb lettem volna, akkor egyértelműen bűntudattal a hangomban beszéltem volna, rossznak vélve azt, amiben én hittem és én vallottam. És ugyanezt támasztotta alá a soron következő kérdések is, amikkel sikerült zavarba hoznia, a bűntudatban megfürösztött megbánás rezdülése egy pillanatra az arcvonásaimra is kiült. - Igyekszem minden helyzetben óvatos és átgondolt lenni, nem pedig rettegni attól a sok HA kezdetű feltételezéstől, amit te is felsoroltál. Mert ha így lenne, akkor ki se merném tenni a lábam az otthonomból és akkor nem tudnék segíteni a gyerekeknek... - haraptam be az alsó ajkam, hogy már megint többet kotyogok a kelleténél, bocsánatkérő pillantással nézve el a férfire. Nem akartam, esküszöm nem akartam bevonni a kicsiket a beszélgetésünkbe, de ha már kicsúszott, nem tehettem azt meg nem történtté. A jó tanácsra, ami a fegyverhasználatra irányult, csak megráztam nemlegesen a fejem. Nem, soha nem kellett még fegyvert a kezembe vennem és nem is terveztem, hogy ez valaha megváltozna. Emlékszem, gyerekként a nagyobb esők után mindig kiszaladtam a hatalmas területünk mellett húzódó aszfaltozott útra, csak hogy az összes csigát biztos menedékbe juttassam, nehogy elüssék őket az autók. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárkit is képes legyek bántani. Az invitálásnak engedve, zajmentesen merészkedtem közelebb hozzá, és habár a lépteim határozottan csapódtak puhán a járólapnak, egy kicsit azért még bennem volt a tartás. Nem csak a férfi miatt - inkább a ruhátlanság hozott zavarba újra és újra. Egy csendes köszönettel fogtam a kezembe az alkohol üvegét, aminek a címkéjét tanulmányoztam csendben. Apa csakis a skót párjára esküszik, és én sem vetem meg azt, vagyis.. vele mindig kell innom, ha hazamegyek, most mégis, a vezetésre gondolva csak és kizárólag alkoholmentes jöhet szóba. A nevenincs férfi szavaiból már nem éreztem ki azt a nyers valóságot, amit ő maga képviselt, ezért szabadabban pillantottam végig az arcának ívén, a homályba vesző sötét szembogarakon, a borosta-fedte arcvonalon, és azon a mély zöngén, ami őt jellemezte. Kétségkívül sok nő fejét elcsavarta már - amihez jobb, ha nem lesz közöm, mert a végén még a zavartságtól menten elsüllyednék. A víznél újabb csendes köszönöm csúszott ki a számon, és már épp azon voltam, hogy a hirtelen jött segítségnyújtásomat felajánlva kortyoljak párat, amikor a szavai megakasztottak a mozdulatban. Kínosan mosolyodtam el, a pillantásomat pedig a mögötte polcokon futó üvegek sorára vezettem. - Soha nem dohányoztam még, és ez az egyik olyan szokás, amit nem is szeretnék megtörni, ha lehet. Igazából... csak hozzá vagyok szokva, hogy ne üljek sokat, sokáig tétlenül. Tudod, ha hazaérek, akkor is még elpakolok, rendezem a soraimat, felhívom a... - akadtam el. Nem, nem beszéltem sűrűn az exemmel. A szüleimmel, a testvéreimmel pedig szinte minden másnap. A pultról lehúzva a vizes poharat a combomra csúsztattam annak talpát, hogy átfogva a henger testet ne csak az egyensúlyozásban higgyek. Nem akartam semmit sem összetörni, habár az utolsó centig visszafizettem volna mindent. Úgy tűnt, hogy a következő kérdésem is túl naivnak bizonyult, a visszhangot verő nevetés pedig nem feltétlenül a jókedv bizonyítéka volt. A válasz közben oldalra döntöttem a fejem, a pillantásom pedig egészen a vállvonalig siklott, noha csak a pult és az alatta elhelyezkedő testének többi részét nem láttam. Periféria és térlátás. Csodás páros. - Félreértesz - sütöttem le a szemeimet. - Nem az ugrik be rólad. Egyszerűen csak érdekelt volna az, hogy miért ezen a vonalon lyukadtál ki, ahol most vagy. Az érdekelt volna, hogy esetleg mi volt az, ami egy olyan álom volt mindig is, amiben kicsi gyerekként olyannyira hittél, amit elterveztél magadnak akkor - mosolyodtam el lágyan, nyugodt és nyílt tekintettel nézve fel ismét a férfire. - Anya ma már trénerként dolgozik, lovakkal foglalkozik. Ameddig meg nem sérült, kaszkadőrként kereste a kenyerét, apa pedig lótenyésztő, így azt hiszem, hogy elrendeltetett nekem az, mi is az én szenvedélyem - beszéltem, megosztva olyan dolgokat magamról, amit talán nem kellett volna, de talán így megértette a pult mögött álló, mire is gondoltam. - Lovasterapeutaként dolgozom, olyan gyerekeknek próbálok segíteni, akiknek nehézséget jelent a számunkra teljesen egyszerű és normális élet, az, ahogy beszélünk, hogy a másikhoz szükségszerűen hozzáérünk - nekik sokszor az is nehézséget okoz, hogy nyugodtak maradjanak idegen környezetben... ebben segít nekik a terápiás állat. Nem hiszem, hogy bármilyen másik munka is boldogabbá tenne, mint amit most csinálok - szeretettel beszéltem mindig is a lovakról, és mióta a gyerekek is a képbe kerültek, képtelen voltam a kettőt különválasztani. A hivatásom volt, nem pedig csak egy munka, ám a férfi felé irányult mosolyom szerény volt és visszafogott. Nem hivalkodó, nem olyan, amit minden férfi megjegyzett volna. Hattie harsány bája volt az, amire a legtöbben felfigyeltek, ami rendben is volt. - Nem muszáj beszélgetned velem, ha nem szeretnél. Nem bántasz meg vele egyáltalán, mert itt én vagyok a betolakodó, és csak abban bízom, hogy Hattie hamarosan hátrahagyja a gumikacsa énjét - sóhajtva csúsztam le a székről, amire rápakoltam a kabátomat és a táskámat, hogy a lépteim bejárják a bár padlózatát, hogy az esetlegesen felfüggesztett képeket tüzetesebben, csendesen megnézzem. A vizet nem hátrahagyva kóstoltam meg ismételten az átlátszó folyadékot, és ha a férfi nem hagyott magamra, akkor csupán pár másodpercnyi csendet hagytam meg neki és magamnak is, hogy dönthessen - magamra hagy-e, vagy sem. - Mindig így reagálsz a kedvességre, és ha nem a szádba akarnak mászni a nők első pillanatban már? Arra, ha valaki nem csak arra kíváncsi, hogy meg tudod-e számolni azt, mennyi shotot ittak meg a részegedő emberek? - érdeklődtem csendes kíváncsisággal. Nem akartam őt megbántani, egyszerűen csak érdekelt mindez. Odafentről csörömpölés zajai hallatszottak, egy hangos és nem túl nőies káromkodás, hogy aztán egy flakon tusfürdő lezúgjon a lépcsőn, de a lány még nem.
Egy darabig szótlanul meredek rá, ahogy azt mondja, a neveltetését nem tudja megváltoztatni. Ha tudná, ez mekkora hazugság... Ha tudná, mennyire el tud térni az ember attól, amit belé neveltek, amit zsigerileg tenne, ha nem kéne másképp viselkednie... És most nem feltétlenül csak magamra gondolok, bár a saját helyzetem miatt vagyok benne a legbiztosabb. Magamtól sosem viselkednék így, ahogy. Nem arról van szó, hogy egy benga motorosbandás verőember mindig is bennem rejlett, csak elnyomták a szüleim a nevelésemmel. Nem. De változnom kellett. Ma már gondolkodás nélkül megy a káromkodás, szemrebbenés nélkül foglalkozok nőkkel csak a szex miatt, könnyen eljár a kezem, és még sorolhatnám. Az anyám szégyenkezne miattam. Csakhogy anya nem él, már tizenéve nincs velem, és ha fentről figyel... nagyon remélem, hogy már rég elfordult. Nagyon remélem, hogy érti, mit teszek és miért. Nagyon remélem, hogy ha ennek az egésznek egyszer vége, még megtalálom magamban valahol annak a nőnek és férfinak a fiát, és vissza tudom hozni abból a mocsokból, amibe temettem az elmúlt nyolc évben. – Hidd el, bizonyos körülmények között kurvára mindegy már, milyen a neveltetésed, nem fogsz kérni, köszönni, és a kedvesség sem jön. Kívánom, hogy sose éld meg, de ne tégy úgy, mintha mind ülnénk a magunk kis vattacukor fellegén, ahová a szüleink büszkén mutogatnak, hogy lám csak, mit neveltem. Az egy döntés, hogyan viselkedsz, lelked rajta, ha te azt választod, amit – jegyzem meg homlokráncolva. Kevés dolgot utálok jobban, mint a szenteskedést, és ezt nem fogom véka alá rejteni. Nem ő itt a különleges hópihe, amiért tudja, hogyan kell elnézést kérni, vagy kedvesnek lenni. Én is tudom. A srácok is tudják. Más kérdés, hogy az életük kurvára lehetetlenné tette, hogy gyakorolni is tudják. Nagy hátránya a beépülésnek, hogy már értem őket, miért olyanok, amilyenek, és nem tudom őket utálni. Persze, valamelyik csak hülye, vagy szimplán gonosz. Megesik. De a legtöbb okkal van ott, ahol, és nem a saját hibájából. - Ide jönni az éjszaka közepén se nem óvatos, se nem átgondolt. Igenis rettegni kell néha azoktól a ha kezdetű felsorolásoktól – húzom el a szám, mikor köti az ebet a karóhoz, hogy tök normális, hogy ő itt van. Nem normális. Egyáltalán. Heti szinten halásznak erre elő halott nőket konténerekből, és nem mind az éjszakai pillangó fajta, sőt. Rájuk vigyáznak, jobb esetben. Kezdetnek sem azt mondtam, ne jöjjön a barátnőjéért, csak annyit, hogy ne egyedül, vagy ha egyedül, hát legyen jobb védekezési eszköze, mint hogy elesetten pislog a nagy szemeivel mindenkire. Mert hogy most kábé ennyit nézek ki belőle. Ha valaki bántani akarná, ez még be is indítaná, nem hogy elrettentené. Igazából Hattie volt a legnagyobb balfasz a történetben, amiért idehívta. Nem lett volna egyszerűbb, ha engem kér meg? Vagy hív egy ubert? Vajon gyakran csinálják ezt? Addig jár a korsó a kútra... Most mondjam, hogy nem igazán izgat, mit fog csinálni, amint elhagyták a bárt? Mert nem igazán izgat. Tőlem nekiindulhat megmászni a Himaláját is, ha ahhoz van kedve. – Hát én aztán nem fogom rád erőltetni... Viszont akkor sem állok neked munkát keríteni, abszurd a feltételezés is. Jönne valaki hozzád, beállítanád ablakot pucolni? Hajnali háromkor? – kérdezem felvont szemöldökkel. Most komolyan, mit várt? Megkérem, hogy segítsen már a könyvelésben? Istenem, ilyen elvarázsolt libákat... Sosem jelentette még ki, hogy nem apáca, szóval nem vagyok benne biztos, hogy nem az. Amilyen naivának tűnik, simán el tudom róla képzelni. Két percen belül aztán meg már az egész családi históriát ismerem, és nehezen állom meg, hogy ne kezdjem el a fejemet a pulthoz csapkodni. Tényleg vannak ilyen emberek? Akik hajnali háromkor nekiindulnak Bronxnak, mert egy barátnőjük épp ott tette szét a lábát, és utána sír, aztán pedig nekiállnak lelkizni egy vadidegen pasival, akire amúgy rá sem nagyon mernek nézni? Még attól a nőtől is nehezen viselnék ilyen dumát, akivel előtte lefeküdtem, de egy tök ismeretlentől meg pláne. – Nos... Jó neked? Ettől függetlenül semmi közöd hozzá, mit csinálok, vagy épp hogyan lyukadtam ki ahhoz, amit csinálok, és nem igazán vágom, hogy ebben a szituációban mi bátorított arra, hogy ezt a témát feszegesd, az ugyanis kurvára biztos, hogy nem a kedves személyem. Vagy csak szeretsz arról beszélni, mennyire jól nevelt, kedves, előzékeny, rendes, irgalmas szamaritánus vagy? – gúnyolódok, mert mi mást tehetnék? Mondjam, hogy rendőr szerettem volna lenni világ életemben, mint az apám? Hogy most a munkám miatt követek el szarabbnál szarabb dolgokat, miközben arra kell koncentrálnom, hogy a nagyobb jó érdekében teszem? Senkivel nem beszélek erről, és nem tudom, miből gondolja, hogy ha egy szimpla bártulaj lennék, épp vele akarnám megosztani az életem történetét egy részeg éjszaka után, egy szál gatyában ácsorogva a kétes tisztaságú báromban. Lehet, hogy ha egy kávézóban találkozik valakivel, vagy a könyvtárban, ez nem egy rossz beszélgetés-indító, de itt kurvára félrekalibrálta, mihez van köze, meg mihez semmi. Arra, hogy nem kell beszélgetnem vele, csak morranok egyet. Tényleg nem kell. Nem is akarok. Nem is kéne. Nem kéne egyáltalán itt lennie, de hát érdekel ez bárkit is? Már rajtam kívül. Inkább öntök magamnak még egy italt, és hagyom, hogy barangoljon a bárban. Aztán persze nem sokáig bírja, hogy ne beszéljen, annak ellenére, hogy azt mondta, nem kell beszélgetnünk. Egy újabb... nos, pofátlanul személyeskedő kérdést tesz fel. Felröhögök kínomban, és lehajtom az italom. – Tényleg azt hiszed, hogy te itt most épp kurva kedves vagy? Lehet, hogy neked ez a fixa ideád, de ettől még nem normális, amit művelsz. Lehet, hogy vannak szituációk, mikor felteszel ilyen kérdéseket random embereknek, mondjuk egy randin, vagy beszélgető esten, vagy faszom tudja, hol ismerkednek a magadfajták. De az hót biztos, hogy ez nem az a szituáció, mikor nekiállunk befonni egymás haját, és megbeszéljük a legféltettebb titkainkat. Még a neved sem tudom, és őszintén, nem is érdekel. Se az, hogy neveltek, se az mit dolgozol, se az mit tartasz fontosnak az életben. Az meg végképp ne érdekeljen téged, mi van velem, mert semmi közöd hozzá, és ez maradjon is így. Szart se tudsz rólam, szóval ne próbáld meg kitalálni abból, amit látsz – dobom le az üres poharamat a pultra, aztán inkább el is hagyom a terepet, odavakkantom Mattie-nek, hogy figyelje a csajt, ne járkáljon el, de a közelébe ne menjen, aztán felmegyek a szobámba... ahol Hattie nagyban hanyatt fekszik az ágyamon, és horkolva alszik. Faszom. Próbálom ébresztgetni, de csak azt nyöszörgi, hogy hagyjam, szóval pár perc után feladom, veszek fel egy gatyát, meg egy pólót, felkapom, és elindulok vele lefelé. – Kidőlt. Merre van a kocsid, belerakom – mondom, mikor leérek a bárba, a barátnőjéhez. Nincs az az ég, hogy én tovább szívjak ezzel.
Megszokhattam volna már, hogy az, ahogy én gondolok a világra, egy olyan utópia, melyet senki nem ért meg vagy gondol ugyanúgy, ahogy én teszem. Mert hiszek abban, hogy az emberek nem eredendően bűnösök és hogy képesek arra, hogy jó döntéseket hozzanak, hogy a kedvesség még nem veszett ki teljesen belőlük, de tudom, hogy minden egyes olyan alkalommal, amikor birokra kelek egy-egy agresszívabb és nyersebb emberrel, mindig alul maradok. Talán az otthoni megváltozott körülmények tettek olyanná, amilyen lettem. Sosem önös érdekek vezetnek és minden egyes pillanatban azt lesem, hogy másoknak hogyan tudnám megkönnyíteni a problémáit, hogy tudnék elsimítani nézeteltéréseket. Megtanultam elengedni a vitákat és ha egy-egy erősebb jellemmel bíró emberrel sodort össze a sors - vagy inkább nevezzük az életnek, akkor igyekeztem nem pellengérre állítani magam. Tudtam, hogy érzékenyebb lélekkel rendelkeztem, hogy rengetegszer folyt le az arcom bőrén a könnyfolyam és ült meg a keresztcsontomon. Hogy nem úgy és nem azt a reakciót váltották ki belőlem, ahogy a mai lányok többségéből, de bármilyen keményen is fogalmaztak, bárki és bármennyiszer is az élet rettenetes oldalára próbáltak volna rávezetni, visszahúzódva a csigaházamba már, elcsendesedve szemlélődve hallgattam az ellenérveket. Hallgattam, mert tudtam, hogy nem tudnám ezeket az embereket meggyőzni arról, hogy az életben történő negatív dolgok tünékenyek és... hogy maga az élet is illékony, holtában suhanó madárszárny rebbenés csupán. - Igen, látom, hogy mindenki maga dönti el, hogyan viseltetik másokkal szemben - akaratlanul, mégis szándékosan vezettem el a férfiről a pillantásom, a hangom az előbbi reménnyel teli élét viszont elveszítve csupán egészen halkan, beletörődőn csengett. Sosem értettem meg azt, hogy az emberek mit értek el a káromkodással, azzal, ha ronda szavakat használtak, és talán nem itt, nem most volt az ideje annak, hogy filozofálgassak erről. Talán itt sem kellett volna lennem, és ahogy a tekintetemet egészen máshova vezettem, a gondolataim indák sűrű masszájaként hagyták, hogy az öcsémmel történő változások ténye egyre mélyebbre taszítsanak. Ha lehetett, elkerültem azt, hogy mások előtt pityeredjek el, mert sejtettem, hogy az olyan férfiak, mint aki a pult túloldalán is állt, egyáltalán nem hallgatta volna el a véleményét arról, mennyire sérülékennyé is tettek az érzelmek. Csak egy halvány bólintással reflektáltam arra, amivel a rettegésre válaszolt. Nem, nem kellene másoknak segíteni. Nem, egyáltalán nem fontos mások élete. És nem, senki nem érdemes arra, hogy segítsenek rajta. A majdnem meztelen férfi felől érkező, vádló éllel megáldott szavak egyértelműen jelezték, van, aki nem értékelte a kedvességet, a törődést, de talán még a hűséget sem. - Azt hiszem, hogy nem igazán számít a véleményem - mert lett volna, de értelmetlennek ható, szürreális beszélgetés volt ez kettőnk közt, amivel jelen pillanatban nem tudtam mit kezdeni, azon kívül, hogy a férfi felől érkező minden haragot igyekeztem elnyelni, és nem pedig átélni és megélni azt, mert félő volt, hogy az eddigi életem minden könnyét előidézte volna, amire nem voltam felkészülve. Még akkor is a padon ültem, amikor a gépe már a felhők közt eltűnt, a lemenő nap fénye pedig aranyos vörösbe borította azt a két fehér csíkot, jelezve, hogy nem csak New Yorkot, de engem is hátrahagyott. Akkor már Nicholas és én véget vetettünk a kapcsolatunknak, de a hiánya a mai napig felemésztett és ha már elfogadtam azt, hogy nem az életem része, hogy nem hívhatom, ha gondom akadt és nem beszélhetek vele, ha rossz napom volt.. hogy nem kérdezhetem meg tőle, hogy mit is gondol az öcsém betegségéről... attól még egy részem ott maradt. Azon a padon ülve. Azután a repülő után nézve, azt az életet és az elvesztett két magzatot gyászolva.. talán ugyanez a reménytelenség csillant meg itt, ebben a pubban a férfi mögött elhelyezkedő poharak szikrázó tükrén, mint amit akkor, ott éreztem. Mert bárhogy is próbálkoztam, Hattie ma estére választott férfijának minden mondata keserűen bántó éllel csapódott le rajtam, hagyva, hogy az öcsémért aggódó gondolatokat átvegye - nem a megbántottság, sokkal inkább - a bús elfogadás, hagyva, hogy ott és úgy vértezze fel magát a távolságtartásával, ahogy neki jól esett. Nem szólalva meg hagytam, hogy a csendem egészen hosszúra nyúljon, miközben a némaságomat csak az alig levegőért kapó, hangtalan légvételeim árulják el, hogy a beszélgetésben én magam is jelen voltam. Mert bármivel is próbálkoztam, a merev ellenállásba ütköztem csak, a fennhéjazó és bántó élő vádaskodásba. Azt hiszem, hogy egyszer és mindenkorra az volt a legutolsó pont, amit még könnyek nélkül bírtam, amikor újra és újra a kedvességet úgy köpte ki, mintha méreg lett volna. Megrezzentem, ahogy a hangjának dörmögését a pohár lecsapásával fejezte be, a dübörgő lépteinek távolodásával pedig lehajtott fejjel hagytam, szabad utat engedve a könnyeimnek. A reszkető légvétellel egyetemben a kezem óvatos reszketése is megindult.. az utóbbi időben egyre többször. A következő mozdulattal kisöpörtem a könnyeimet a szemeimből és amennyire tudtam, letöröltem az arcomat is, hogy aztán a pulthoz lépve, a lehető legcsendesebben pakoljam rá a poharat, mielőtt még kicsúszott volna a kezemből az. Levegőre volt szükségem, csendre és arra, hogy ne kelljen egy perccel sem többet itt maradnom, de amint a kezem az ajtó kilincsére csúszott, az újabb férfi hang ismételten rám ijesztett, holott nem volt sem mérges, sem agresszív. - Ne menjen ki. A főnök azt mondta, marad. Maradni is fog - a hátam mögül mozgolódás hangja hallatszott, én pedig a szavak ellenére egészen addig jutottam, hogy az ajtót sikerült kinyitnom. Öt centire, és nem tovább, mert a csuklómra fonódott egy hatalmas férfi kéz. Rebbenőn néztem fel az idegenre, balomat is rácsúsztatva az ajtó lapjára. - Levegőre van szükségem.. Kérem - nyeltem el a könnyeket. - Nem - támasztotta ki az ajtót, fájdalmat ugyan nem okozva vele, de a szabadulásom gondolatát csírájában fojtotta el. Az ellenkezéssel, a szabadulni vágyással nem értem volna el semmit sem, ezért elhúzódtam az ajtótól, lehanyatló karjaimmal hagyva azt magára. - Csak... nyitva maradhat egy kicsit? - szipogtam csendesen, már nem is a férfit nézve, hanem a résnyire nyitva hagyott ajtón túli utca részletét, amelyre volt rálátásom, mert az ajtó nyitva maradt. Egyedül hagytak, de minden légvételemet úgy figyelték, mint a kiéhezett hiénák, én pedig.. nem ellenkeztem. A hatalmas test újbóli dübörgő lépteire fátyolos pillantást vetettem, Hattie pedig olyan aprónak tűnt az ölében, hogy kedvem lett volna megkérdezni, jól volt-e. Hogy nem esett-e baja, de immár kabátban, a táskámmal a kezemben csak egy bólintásra futotta. Szinte engedélyt kérő tekintettel néztem rá Mattre, aki meg a már ruházott férfit figyelte. Az ajtót szélesebbre tárva léptem ki az utcára, hogy a nem is olyan távoli, galambszürke, régebbi típusú Ford központi zárját kioldva a bal hátsó ajtót kinyissam a férfinak és az öntudatlan/alvó lakótársamnak, de ahelyett, hogy az idegen férfi közelében maradtam volna, a Ford motorháztetejének sarkáig húzódtam el, onnan figyelve azt, ahogy Hattie az autómba kerül. Biztonságban, egyben. Csak ez számított jelenleg. - Köszönöm.. hogy vigyáztál rá - néztem fel a férfi szemeibe, már nem túl lelkesen, ám tényleg hálás voltam neki azért, hogy nem csak úgy kilökte az utcára a lányt, hanem óvatos volt vele. Ha tud olyan is lenni. Igazából elképzelni sem tudtam róla, hogy valóban tud-e kérni, megköszönni, vagy talán őszintén mosolyogni is akár. A szomorú mosolyom utolsó foszlányát talán még láthatta, mielőtt lehajtott fejjel megkerültem a kocsit, hogy Hattie-hez behajolva biztonságossá tegyem a hazafelé vezető utat.
Kurvára nem érti, miről beszélek. Miért is nem lep ez meg? Bele fogok menni elmagyarázni? Álmatlanul fogok forgolódni, ha Miss Ártatlanság nem érti, hogy én nem arra céloztam, hogy mi döntjük el, hogyan viselkedünk, hanem a környezetünk determinálja? Hogy akárhogy is neveltek fel bennünket, a dolgok, amik érnek minket igenis megváltoztatnak? Nem. Ha ő ilyen idegesítő naiva akar maradni, hát lelke rajta, de nekem ne próbálja beadni, hogy nem lehet levetkőzni a neveltetésünk, vagy hogy mindig mi döntjük el, hogyan viselkedünk. Mert nem. Így hát nem válaszolok, csak nézek rá sötéten. Mondanám, hogy nem tudom, miért dühít fel ennyire a nő, de akkor hazudnék magamnak. Tudom, miért dühít fel, de nem tehetek ellene semmit, a dolgok úgy állnak, ahogy állnak. Én választottam ezt a munkát, én vállaltam el, hogy beépülök, nem haragudhatok mindenkire, aki megengedheti magának, hogy... tiszta maradjon. Illetve de, haragudhatok, valahol haragszom is, azt hiszem, sosem leszek jóban senkivel, aki nem értené meg, amin átmegyek. De nincs jogom belerángatni őket a szarba, csak hogy én kevésbé érezzem magam annak. Ettől függetlenül ezzel a nővel most kicsit mégis ezt teszem. Olyan témákat feszegetett, amiket nem kellett volna. – Nem, nem számít – mondom hát olyan keményen, amennyire egyszerű a válasz. Nekem ő nem számít. Ez van. Miért számítana? Ő vagy a véleménye. Kevesek véleménye számít nekem igazán, és ő nincs azok között. Tudom, hogy kegyetlen voltam, tudom, hogy megríkatom, de őszintén, direkt volt, és valahol még jól is esett. Nem tehetek róla. Vagyis de. Voltam egyszer én is naiv és idealista. Voltam boldog, és büszke arra, amit csinálok, határtalanul büszke. Aztán jött egy telefon, hogy a családom halott. Hogy apám mégsem volt szuperhős, bármennyire is annak láttam még akkor. Hogy baszhatom, hogy rendőr leszek, mert egy golyó a fejbe ugyanúgy megöl. És megöl mindent, amit szeretek. Nem lőttem ugyan fejbe a nő családját, de a saját káromon tanultam meg, hogy néha igenis szükség van arra, hogy mások kegyetlenül bánjanak velünk. Hogy szokjuk. Hogy ne fagyjunk le, mikor újra és újra megtörténik. Mert megtörténik. Mások, az élet... előbb-utóbb valami pofánbasz, nincs olyan, hogy nem. Aki azt állítja, hogy nem történt semmi olyan az életében, az hazudik, vagy valami nagyon szar előtt áll. Nem tudom ennek a nőnek a történetét, nem is akarom, szarok rá. Még csak nem is miatta csináltam, a legkevésbé sem. Csak magam miatt. Mert jól esett. Hogy másnak is szar. Tessék, ezzé az emberré válok lassan. Hányok magamtól, de mégsem viselkedem másképp. Ugyanezt tenném ugyanebben a helyzetben, nem tehetek mást. Mert most ez vagyok én. Ez vagyok én. Ez. Hattie-vel a karjaimban szó nélkül követem az őrangyalát kifelé a bárból, a kocsijához. Látom rajta, hogy tényleg sírt, de nem különösebben ráz meg a felismerés. Érthető, hogy sírt. Normálisabb reakció, mint némelyik, amit itt ma este produkált... „Segíthetek bármiben?” Mégis mi a fasz? Még mindig nem értem, az honnan jött. Próbálta elmondani, de akkor is oltári marhaságnak tűnik. Meg egyáltalán, hogy itt van. De azt hiszem, már épp eléggé értésére adtam, már leszakadok róla, mindkettőnk érdekében. Csak berakom Hattie-t a hátsó ülésre, nem túl elegánsan el is dől, mint egy krumpliszsák. Rácsukom a kocsiajtót, bár arra azért figyelek, hogy ne lógjon ki semmije. Egy darabig bámulok be az ablakon, azon gondolkodom, hogy a fenébe fogja kiszedni a kocsiból, ha hazaérnek, ha esetleg emeleten laknak, hogy viszi fel, meg a többi... Közben szerencsére találok egy doboz cigit a zsebemben, szóval rágyújtok megint. A friss levegőn mindig jobban esik, és itt Bronxban nagyjából csak éjszaka nem csupa szmog a levegő. Ha nem lenne bennem túl sok alkohol, most lehet, hogy motorra ülnék, csak hogy kijussak erről a szartelep helyről. Ránézek a ma esti ön- és közsanyargatásom okozójára, ahogy megköszöni, hogy vigyáztam a barátnőjére. Még mindig ott tartok, mit kezd vele, ha hazaérnek, de rájövök, hogy nem az én dolgom. Full részegen ezt a nőt bízta meg azzal, hogy juttassa haza biztonságban, hát tegye is meg, én mosom kezeim a továbbiakban. – Szart se csináltam – mondom kifújva az előzőleg beszívott füstöt, aztán ott is hagyom, nem várva semmilyen válaszra, és nem fáradva elköszönéssel. Mondanám, hogy tíz perc múlva már nem is emlékszem rájuk, de nincs így. Felfelé menet magamhoz veszek egy megkezdett üveg whiskyt, és egy óra alatt módszeresen az aljára is nézek, csak hogy ne járjon a fejemben semmi... és kiokádjak magamból mindent, mikor túl sok lesz. Az éjszakát a fürdőszobám hideg csempéjén fekve töltöm, még csak azzal sem zavartatva magam, hogy levegyem a cipőt, amit korábban magamra erőltettem. Mit mond el rólam, hogy ez még mindig jobb, mintha hagytam volna, hogy az agyam körbe-körbe járjon azok körül a dolgok körül, amiket ma mondtam és gondoltam?
Kezdőlap
