Van az a fajta fáradtság, amikor már nem tudsz aludni. Bár úgy tettem, mintha még az álmok – többnyire a rém típusúak – mezsgyéjén járnék, míg hallgattam a gyerekeket, ahogy készülődnek, és bár én is nagyon szerettem volna, ha még egy kicsit vissza tudok zuhanni az üres semmibe, képtelen voltam rá. Behunytam a szemeimet, és nagyon igyekeztem kizárni minden (bántó) gondolatot, mindent, ami foglalkoztat, és azt is, aminek nem kellene. Míg hallgattam a tompa zajokat, a csendes beszélgetést, a neszezést, arra gondoltam, hogy talán ma lesz a napja, hogy új munkahelyet keresek magamnak, ami azért is lesz eléggé nehéz, mert eddig magamon kívül nemigen volt más főnököm, például, no meg magasak az igényeim és borzasztóan válogatós vagyok, már most tudom. Pedig nem szabadna annak lennem, minden-, és bármilyen lehetőséget két kézzel, vasmarokkal kellene megragadnom, hogy a lehető leghamarabb visszafizessek minden fennmaradt tartozást, ami nem kevés, de sok – jobb is, ha ennyiben maradunk.
És, természetesen, jó volna visszaszerezni mindazt, amit elvesztettem – kivéve a férjemet, aki technikailag még mindig a férjem -, kezdve a Duendével, a gyerekek tandíján és a manhattani lakáson át, egészen egy pszichológusig bezárólag mindent. És, ha másban nem is, hát abban azért biztos vagyok, hogy Millst és Eliotot nem fogom cserben hagyni annál, mint, amennyire már így is sikerült. Legalábbis ezt tervezem, isten meg... hagyjuk is.
Még mindig nem sikerült hozzászoknom a luxus teljes hiányához. Nagyon kevés dolgot tartottam meg a régi lakásból, azokat is csak egy-egy kellően jó indokkal. Minden más ott maradt-, vagy pénzé tettem, annak reményében, hogy sikerül összegereblyézni egy olyan halom pénzt, ami mindezt a sok szarságot, amibe keveredtünk, fedezni tudja. Nem tudtam még hozzászokni a minden második lépésem alatt megnyikorduló padlóhoz, a kényelmetlen matrachoz, ami biztosan nem memória habos, meg a párnához sem. Nagyon sok ruhám hiányzik a szekrényekből, ami érthető is, hiszen korábban akkora gardróbom volt, mint most Mills szobája – ha nem nagyobb. Hiányzik a világos, a fények, az Ikea katalógusba illő berendezés és bútorok. Nem tartom magamat annyira anyagias nőnek, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt könnyű hozzászokni a jóhoz, és most egy egészen kicsit sem fáj elengedni ezeket a dolgokat. Nem akarok álszent lenni, vagy annak tűnni, de tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy nem a Brooklyn híd alatt kötöttünk ki, vagy egy szállón. Áldd meg Uram ezt a tenyérnyi, bronxi lakást, ámen!
Úgyhogy hálás vagyok. Gondolom, egy pszichológus is ezt tanácsolná: vessek számot azokról a dolgokról, amikért hálás vagyok! Nos, a gyerekeken meg a lakáson kívül kevés dolgot tudnék hirtelen mondani. És, amíg ezen gondolkozom, immár kávézás-, és tusolás, hajmosás után, a hajszárító sercenve, és szikrázva adja meg magát, amikor be akarom kapcsolni, hogy megszárítsam nyirkos tincseimet.
- Bassza meg – sziszegek, aztán eszembe jut a hála: kurva hálás vagyok, amiért nem gyulladt fel a hajam, vagy az egész apparátus a kezemben. Egy kicsit talán meg is nyugszom és megkönnyebbülök, hogy így holnap kell csak munkát keresnem, ami persze egyenlő azzal, hogy megint nem történik semmi, csak ugyanaz az öröknek tűnő, monoton körforgás, amiben őrlődök az utóbbi időben, semmiféle előrelépés, csak a csend, és a lakás, aminek csupán a kísértete vagyok – se több, se kevesebb.
Egy szívdobbanás erejéig elgondolkozom rajta, hogy megbontom a hűtőben lévő Sangriát, de ebben a pillanatban kopognak, aztán talán csengetnek is. Néha megesik, de eddig nem igazán nyitottam ajtót, mert nem akarok látni senkit sem, nem akarok találkozni senkivel sem, nem akarom látni a sajnálkozó tekintetüket, a búval baszott arcukat, nem kell sem a pénzük, sem az ételük, sem semmi más.
De ezúttal nem adja fel, legyen az az ajtó túlfelén bárki is.
- Megyek! – rikkantom, aztán a fekete szabadidőnadrághoz, a fehér hosszú ujjú fölé húzok egy szürke pulóvert is, mielőtt kinyitnám az ajtót. A szomszéd néni helyett egy-, a régi életemből ismerős arc néz vissza rám, és, még az előtt, hogy zavartatnám magam, vagy zavarba jönnék, egy lélegzetvételnyi időre elmosolyodok. – Corey... hát, te? – és csak most rohan le a szégyen, és az előző lélegzetem szúrón és sajgón a tüdőmben reked, mert most az egyszer, először, hosszúnak nevezhető ismertségünk során, nem jutok szóhoz, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Lefagytam, pedig szívem szerint a nyakába borulnék. Aztán csak-csak felocsúdok, de még mindig csak pislogva-, és tátogva, mint hal a szatyorban, félreállok az ajtóból, csupán ekkor hasít belém a gondolat: nem biztos, hogy jó ötlet beengedni őt ide. Éppúgy... nem illik ide, ahogy egyikünk sem. – Bocsáss meg – nem teszem hozzá, hogy a kupi miatt, hiszen egészen sok dolog még dobozban van, amikhez még nem volt erőm kipakolni, vagy a konyhában lévő csatatér miatt, vagy a bevetetlen ágyam miatt, amire nem lát rá egyébként, vagy a mackó nadrágom miatt, vagy a csapzott fizimiskám miatt, aminek máskor, más körülmények között frissnek és üdének kellene hatnia. Tulajdonképpen, Corey, bocs mindezért. – Nem számítottam vendégre – rá meg főleg nem, de azért becsukom mögötte az ajtót, ha beljebb lépett. – Mi járatban? – teszem fel az egymillió dolláros kérdést: mit kereshet itt, Bronx szívében, Corey Shelton-Davis? Meg egyébként New Yorkban, ha már itt tartunk. – A konyha olyan, mintha bomba robbant volna – magyarázom, miközben az ingerszegény nappali felé terelem, aztán vezetem: csak egy szekrény, rajta egy nem túl nagy tévé, egy apró dohányzóasztalka, meg egy kanapé alkotja jelenleg, és, ha rajtam múlik, nem is lesz itt más, mert berendezkedni csak egy életre szokás – és ez minden, csak nem élet. – Tudom, hogy nem egy kacsalábon forgó palota, de ez csak átmeneti – szögezem le nagyon gyorsan, hirtelen torpanva meg és fordulva felé, íriszeibe vájva a tekintetemet, és egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy kinek akarom ezt jobban bizonygatni: neki, vagy saját magamnak?

From over here the grass don't look so green. All things unspoken, and left in between us. I've got my finger on a heartbeat connection

Te nem gondolsz néha arra, hogy lelépj?
Greg gyakran jött elő hasonló kérdésekkel; ha nem is gyakran, de nem volt szokatlan tőle. Már kölyökként sem tudott megmaradni a seggén, az utolsó alkalommal, mikor anyáék magukkal vitték a country klubba, ellopott egy golfautót és behajtott vele a medencébe. Majd kinövi, legyintett rá mindig anya. Én se voltam sokkal könnyebben befogható, csak kevésbé hajlottam arra, hogy szabályt szegjek. Az én esetemben a kikötések csak akadályok voltak; Gregnek kihívások, mintha minden egyes szabály és törvény és előírás személyes sértés lenne. Mered? És soha nem gondolkozott el azon, miért ne merné.
Önmagában az, hogy egy mexikói körzeti számról hívott, nem lepett meg. Mióta elég nagyok voltak az ikrek, semmi sem fogta vissza nagyon az utazási vágyait, még az sem, hogy ők iskolában voltak, Sienna pedig dolgozott – akkor nekivágott egyedül. Emlékszem, tíz éve csak éppenhogy tudtuk lebeszélni arról, hogy egy kibaszott vitorlával vágjon neki az óceánnak. Meg is sértődött rajta, pedig nem a hajózási képességeit cáfoltam.
De aztán volt valami fura a hangjában; abban, ahogy kerülte a válaszadást a kérdésekre, hogy merre jár, meddig, hogy van a család.
Anya visszatemetkezett a harminc évvel ezelőtti mantrába: majd kinövi. Akkoriban talán még volt rá esély, de most? Fogalmam sincs. Azt sem értem, miért Én érzem magam rosszul az Ő helyében, mintha Én hagytam volna el a családom.
Lehet, hogy a büdös életben nem jönnék vissza.
Aztán jött a hívás New Yorkból; és volt kifogásom arra, miért volt foglalva egy jegyem.
– Na jó, megvan mindenem, azt hiszem… – Végig tapogatom a zsebeim, kulcsok, telefon, pénztárca; a laptoptáskám a kezemben, a bőröndök a taxi hátuljában, mégis úgy kutatok magam körül a nappali ajtajában, mintha kihagytam volna valamit.
Rose semmi jelét nem adja annak, hogy hallott.
Megköszörülöm a torkom.
– Hogy mi? – kérdezi, de csak egy tört pillanatra néz fel a laptop képernyőjéről.
– Mondom megyek a reptérre.
– Ó. Az jó. Legyen jó utad.
– … Akarod, hogy mondjak valamit a gyerekeknek?
– Szoktunk beszélni.
Aztán hívja az egyik PA, és véglegesen nem létezővé válok számára. A végén, miután ejtek egy kört a mosdóban, ő gyorsabban csapódik ki az ajtón, mint én; rohan a stúdióba.
Első osztályon utazom végig azt a hat és fél órát a JetBlue közvetlen járatán, úgyhogy a kellemetlen sajgást a csontjaimban és a rosszullétet csak a korra tudom fogni. Meg a bűntudatra.
Próbálom hívni Siennát, miközben a Lyftemre várok a JFK-n, de nem veszi fel. Eliot viszont igen; tőle kapom meg a címet is, de mivel csak napközi repülőre volt helyem, ezért úgy döntöm, elhalasztom másnapra a látogatást. A másnapból pedig harmad, aztán negyednap lesz, mert mindegy, mit mondjon a bűntudatom, dolgozni is jöttem, a pilot epizód körül pedig sok a teendő.
Péntek reggel van, mire sikerül elszabadulnom, és magára hagyhatom a hangpróbát. Kelsey, az irodavezető keményebben tartja a markában az irányítást a helyszín felett, mint egy kiképzőtiszt. Az is ritka érzés, hogy valaki engem meglátva sóhajtson fel megkönnyebbülten, de azt hiszem, a keleti parton többre is megyünk ezzel a hozzáállással.
Csupán a Bronx láttán a címen egyáltalán nem akartam ítélkezni; a mi lakásunk is Washington Heightsban van, ami a legtöbb ember fejében még mindig bevándorló gettóként él, pedig lassan felzárkozik Manhattan középső részéhez. A Bronxban épp annyira jelentős a dzsentrifikáció, mint máshol, és bár ez alapvetően nem épp pozitív dolog, azt gondoltam… Nem tudom, mit gondoltam. Az biztos, hogy nem ezt az épületet képzeltem el, nem ezt a folyosót a villogó „VÉSZKIJÁRAT” felirattal, és nem épp ezt a Siennát vártam az ajtóban.
Remélem, hogy nem veszi észre rajtam a meglepettséget, mert lefoglalja a sajátja. Lehet, hogy mégis meg kellett volna kérnem Eliotot, hogy szóljon.
– Hé, Sie…! Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. – Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy én ugrasztottam ki az ágyból. Magam elé emelem az újrahasznosított papír tálcát, amin két papírpohár feszül egy Upper Manhattan-i kávézó logójával, rajtuk pedig egy zacskóban bagel lapul a kávézó pékségéből.
Sejtettem, hogy nincs jól; ezt vettem ki az unokaöcsém hangjából is, és erre is számítottam, elnézve… Mindent. Emlékszem arra, mikor a második évben a cégalapítás után majdnem bedőltünk; a financiális gondokra, a félelemre, az éjszakába nyúló számolgatásba az ebédlőasztal felett. Azt viszont, milyen lehet tényleg elveszteni valamit, amiért egész életedben dolgoztál – ezt csak elképzelni tudom.
– Van egy új produkciónk, amiatt jöttem át, és ha már itt vagyok… Mármint, jöttem volna hamarabb. Ha tudom. El-né-zést…! – Nem könnyű úgy elférni mellette a szűk előfolyosón, hogy a kezemben lévő holmik is épen maradjanak, oldalazva kell kikerülnöm. Greg mindig imádta a felhajtást, és szerintem arra hajtott, hogy az Ő lakásuk négyzetmétere biztosan drágább legyen, mint a miénk. Már majdnem felért a West Coast – East Coast rapvitával, csak a kérdés az volt, Beverly Hills környéke vagy az Upper East Side tud-e indokolatlanul drágább lenni.
Próbálom nem túl feltűnően méregetni a mosogatóban álló mosatlan edényhalmazt, a fura hangokat kiadó hűtőt, vagy a szomszéd lakásból áthallatszó, tippre vietnaminak tűnő veszekedés nagyon is jól hallható háttérzaját.
– Nem, nem, ugyan, nekem kellett volna szólnom. Látnod kellett volna a lakást most, mikor megjöttem. Mason biztosan nem beteges tisztogatásba fekteti az energiáit – próbálkozom könnyedséggel. Nem tudom, hányadán áll a helyzettel, úgyhogy nem akarom kommentálni, vagy úgy éreztetni vele, hogy ezzel valami baj van, és hibáztatom érte. Mindenkinek van… Rossz időszaka, amikor az ágyból sincs kedve kikelni, néha teljesen ok nélkül. Az ítélkezés segít a legkevésbé.
– Hoztam kávét – nyújtom felé a tálcát; remélem, jól emlékeztem arra, hogyan issza. Ha nem venné el rögtön, akkor lerakom az első felületre, ami alkalmasnak tűnik. – Van, ömm… Bagel is, krémsajtos, és… És igazából tökmindegy.
Kényelmetlen nevetést hallatok, mielőtt visszanézek rá. Egyértelműen nincs jól, és nem csak azért nehéz így látni, mert olyan személy, akivel törődöm, hanem azért is, mert tudom, a testvérem miatt van. És szólhattam volna, még időben. Próbálom megérteni, mi mehetett végbe Greg fejében, és szívesen megkérdezném tőle, szemtől szembe, de ha találkoznánk szemtől szembe, lehet, hogy megfojtanám. Nem biztos! Csak lehet.
– Sie… – Belekezdek valami hangsúlyból érezhetően is békéltetőnek szánt mondatba, amit elkezdeni se tudok rendesen, nem hogy folytatni. – Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Sajnálom, ami történt. Hogy érzed magad?

Az önvád és az önmarcangolás feneketlennek tetsző mélységeiben sokat töprengtem azon, hogy vajon miért lépett le Greg. Miért? Sejtettem, hogy el fog hagyni – vagy én őt -, de ezt mindig is úgy képzeltem, hogy majd egyszer összeveszünk, úgy istenigazából, a nagyon közeli jövőben, mert valakinek betelik a pohár. Neki, amiért úgy érzi, fontosabb a munkám, mint ő, vagy, mert olyan kibaszottul csodálatos az életem, amikor nem vagyok vele otthon, hanem dolgozom, vagy nekem, amiért kitálal, hogy megcsalt engem mindvégig, amiért lenéz, amiért többre tartja magát nálam egy olyan kapcsolatban, amiben egyenlőknek kellene lennünk.
El kellett volna hagynom, vinni a nem létező vagyon felét, és hagyni, hogy az emberek mindenfélét gondoljanak-, és mondjanak rólam, a házasságomról, meg a férjemről, a szeretőjéről – az asszisztensemről, ugyebár -, aki nem sokkal a válásunk után, minden bizonnyal, az oldalán jelent volna meg, vagy a nő szállna ki az autójából, hogy csak úgy belibbenjen a házba, az életünkbe, amit ketten, közösen építettünk fel Greggel, és, amit ő olyan könnyen elbitorolt tőlem. Hirtelen eldönteni sem tudnám, melyikükre vagyok dühösebb.
Meddig? Meddig ment volna ez, ha Greg nem gondol egyet, és lép le? Hónapokig, évekig, még egy évtizedig? Sanyargattuk-, és átvertük volna egymást? Egyszer úgyis rájöttem volna, mert egészen mostanáig csak a jelenlétét éreztem a harmadik személynek a kapcsolatunkban, pedig ott villódzott kettőnk között, neon felirattal. Ha egy kicsit jobban odafigyelek az apró részletekre, mind az öt érzékszervemmel érezhettem volna, hogy van valakije.
Elárulva, elhagyva, megalázva érzem magamat, úgy járkálok ebben a nem túl nagy lakásban is, mintha nem találnám a helyemet, mintha csak egy lennék a falakon végigfutó repedések közül, a radiátor halk kattogásából, a bútorok politúrján tompán megcsillanó nap fénye, a beszüremkedő fénypászmákban keringő por. Nem találom a kapaszkodót, most, hogy a talajt kirántották a lábam alól, nem tudom, mibe kapjak, hova nyúljak. Azt kívánom, bár könnyedebben venném, bár nem érdekelne, bár tudnék vállat vonni és legyinteni az egészre, mert, hát, hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden rendben volt, hogy jól voltunk, hogy a házasságunk maga volt az éteri szerelem, földi megtestesülése; már rég nem volt sem tökéletes, de még csak kielégítő, vagy jó sem. Nem is olyan régen még azt gondoltam, hogy egy költözés majd megválthat minket, hogy csak változásokra van szükségünk: nem aprókra, hanem teljes reformációra. Új város, egy másik államban, napfény, pálmafák, új emberek, és csak ő meg én, egymásra utalva, mint régen, a kezdetek-kezdetén.
Nem tudom, hogy mit gondoltam, hogy mit hittem, amikor meg akartam menteni a házasságunkat, ami sokkal inkább hasonlított egy szörnyűséges autóbalesetre, semmint egy tündérmesére. Akkor miért? Miért nem én hagytam el őt? Tisztán-, és tisztességesen játszottam, vele ellentétben soha nem csaltam meg – álszentség volna azt állítani, hogy soha nem tetszett jobban más, mint ő, vagy, hogy soha nem kacérkodtam-, ne adja ég, flörtöltem volna mással -, voltak határok, amiket soha nem lépnék át.
De vannak határok, amiket csak úgy felrúgnak, vagy nemes egyszerűséggel átlépnek fölöttük, mint, ahogyan azt Corey is rövidesen megteszi, a küszöbkén manifesztálódó határokkal. Nem pont így képzeltem az első találkozónkat, Greg szökése után, és egyáltalán nem ide helyeztem volna a családi meetinget. A lelki szemeim előtt úgy élt ez a kép, hogy van egy munkám, valami, amit felmutathatok, és legalább egy Duende ruha-, vagy kosztüm lett volna rajtam, a Solaris, meg egy leheletnyi smink. Corey-nak nem szabadna itt lennie most. Mégis itt van, ő-, Greggel ellentétben, itt van.
- Már nem aludtam – felelem önkéntelenül -, csak nem rég jöttem ki a fürdőből – teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen, hogy valóban kezdeni akarok valamit ezzel az új felállással. – Elromlott a hajszárító – fűzöm tovább a gondolatot zavaromban, elnézve a poharak-, és a péksütemények alkotta torony fölött, egyszerre keresve a férfi pillantását, és bujkálva a kávézó termékei alkotta végvár mögött. Mert más már nem áll közöttünk.
Észbe kapok, és félreállok az ajtóból, de így is nehézkes a bejutás a szűk folyosót eltorlaszoló dobozok végett, amiket még nem volt kedvem – nem időm, az tengernyi van jelenleg – kipakolni, és elpakolni. Különben is: ha kipakolnék, az azt jelentené, hogy maradunk, és én minden idegszálammal irtózok a maradás gondolatától is. Ha elpakolok, az még véglegesnek is hat – még, ha csak erre az időszakra is. Valahol az agyam hátsó zugában, a szürkeállományban egy vékonyka hang sikítja ezeket a gondolatokat, én pedig engedek neki, és kánonban mantrázom vele, hogy csak átmeneti az állapot.
- Értem, jól hangzik – már a produkció; még el is mosolyodok. – Miről fog szólni? Feltéve, ha beszélhetünk ilyesmiről. Örülök, hogy beugrottál – ez csak féligazság, tényleg jobb lett volna más körülmények között találkoznunk, de ezt nem teszem hozzá. – Abba fogják hagyni – intek a fejemmel a fal felé, ahonnan a szomszédok hangja átszüremkedik. – Már nettó harminc éve is ezt csinálták, csak akkor itt élt még a lányuk is, és hárman hangosabbak voltak. A lány, Chí Minh, jó fej, volt egy csomó, akkoriban menőnek számító cucca, és... – hát, nem tudom, hogy mi lett vele, hol él, mit csinál. – Mindegy – zavartan és röviden nevetek, a tarkómat megdörgölve. Gyanítom, nem Chí Minh miatt van itt. – Csak, tudod, érdekes élmény itt lenni, annyi év után – meséltem neki, amikor találkoztunk, hogy életem javát New Yorkban töltöttem, Bronxban, de nem vagyok valami mexikói drogkartell örökösnője. Mert, hát, nem is vagyok mexikói, ugyebár. És az, hogy érdekesnek titulálom az ittlétemet, nos, az nem teljes mértékben írja le a valóságot.
Legyintek a hirtelen betoppanására tett megjegyzésére. Nem számít. Épp csak egy kicsivel lett volna biztatóbb a helyzet, ha szól. Mondjuk elmosogattam volna, igen. Meg bevetem az ágyamat, amit amúgy sem lát sem az előszobából, sem a konyhából, de még csak a nappaliból sem. Felkészültebb lettem volna, összeszedettebb, erősebb.
- Ezt egyikünk sem mondhatta el magáról ebben a korban – van Coreyban valami, ami folytonos nosztalgiára késztet. Ha ránézek, azok az időszakok, azok az évek jutnak eszembe, amikor boldog voltam, igazán boldog. – A tanulásba, és a táncba, gondolom – teszem hozzá, sokat sejtő mosollyal.
A kávét elveszem tőle, de a bagel említésére sokatmondóan megkordul a gyomrom.
- Ez egy igen – elmosolyodok. – Köszönöm – iszonyatosan próbálok annak a vidám embernek tűnni, amilyen voltam, ahogy ismer, ahogy az emlékeiben élek, de borzasztóan nehéz. Megjátszani magam, és hazudni neki. Nem, mintha nem lennék tökéletesen tudatában annak, hogy úgy átlát rajtam, mint egy darab üvegszilánkon.
És csak állok, vele szemben, bagellel és kávéval a kezemben, és tennem kellene valamit, mondani, de olyan, mintha egy ósdi rugós készülék működtetne, ami beadta az unalmast.
- Én öhm... – éppen akkor szólalok meg, amikor kimondja a nevemet, és elrévülő tekintetem azonnal rebben. – Tudom, tudom, sajnálom, Corey, én... én... – mint egy karcos bakelit, úgy hangozhatok. – Zaklatottnak, és frusztráltnak – talán ez a két szó az, ami a legjobban leírja azt, ami bennem van. A pulóverem ujjával törlöm meg a szememet, mielőtt újabb kádnyi könny hullhatna alá. – Te tudsz valamit...? Gregről.

From over here the grass don't look so green. All things unspoken, and left in between us. I've got my finger on a heartbeat connection

Rose mindig is vágyott arra, hogy az emberek elfogadják és szeressék. A legtöbb embernek ez alapvető, de az Ő esetében elnézve, hogy az apja öt évesen elvált az anyjától, onnantól pedig feléjük se szagolt már pár év múlva, mikor „új” családja lett, az anyja pedig bármit csinált, nem volt elégedett vele… Szóval valahol mindig is extrémebb volt ez az indíttatása, mint valami bőr alatti viszketés, ami soha nem tud elmúlni igazán. Szüksége volt a megerősítésre, szóban, tettekben, hogy legyen nyilvánvaló, és még úgy is bizonytalan volt, mindegy, hányszor mondtam neki, hogy csodálatos, gyönyörű, okos vagy lenyűgöző – mindig úgy érezte, mások jobban teljesítenek.
Siennáról is ezt gondolta, bár sosem mondta; de volt valami a tónusában, ahogy róla beszélt. Nem vetélytársnak tartotta, inkább valakinek, akinek vágyik az elismerésére, és a legjobb módszer szerinte az, ha megpróbál minél olyanabb lenni, mint Ő; sőt, még olyanabb. Mindig is adott a megjelenésére, de mikor az öcsémék jöttek látogatóba, vagy mi hozzájuk, dupla olyan hosszú lett a rutinja, és épp csak két fokkal elegánsabb, drágább, szebb ruhát választott, mint egyébként tette volna. Sie sok szempontból olyan volt neki, mint egy borító egy magazinban, valami, amire aspirálhat.
Elromlott a hajszárító. Egy futó gondolatom kíváncsi arra, vajon mit gondolna most. Ilyen lehet, mikor találkozol azzal, akit bálványozol, és rájössz, hogy mennyire másak a való életben? De aztán az aggodalmam és a bűntudat elnyom minden mást; a formájuk talán ott marad, de csak utaló jelleggel, mintha takaró került volna rájuk.
– Valakiről, aki megölte a szomszédját – hallatok halk nevetést a szituáció milyenségén derülve. – Még nincs címe, de egy luxusszállodában játszódik majd, ahol gyanúsan hullani kezdenek az emberek, néhány valószínűtlen ember pedig összeáll, hogy utána járjon… Elég sablonosan hangzik, de esküszöm, hogy a script maga nagyon érdekes, karakterhajtotta. – Válaszolok, mert kérdez, de egyértelmű, hogy most nem ez az igazán fontos kérdés, ahogy a szomszédok vitája sem lep meg. A nagyvárosok nem a békéről és csendről híresek, az ilyen régi, tömegével felhúzott épületek, amiket aztán profitszerzési céllal minél kisebb lakásokra osztottak, hogy az ár sokszorosát húzhassák le a lakókról a papírvékony falak között, főleg nem.
Egy részem el is felejtette, hogy Sienna valaha ilyen helyen élt. Nem azért, mert egyedülálló dolog lenne, csak… Én már máshogy ismertem meg. Nem a kitörés előtt, hanem után. A fene nagy amerikai álmot kergetve. Lehet, hogy ezért érzem magam hibásnak? Mert én mutattam be őket egymásnak? Ha Én nem vagyok, ez sem lenne – de nem lenne sem Eliot, sem Millie. Biztosra veszem, hogy ezt az árat sosem fizetné meg, egy szülő sem tenné.
– Általában oka van annak, hogy az ember elköltözik onnan, ahol felnőtt – hangzik a válaszom arra, hogy „érdekes élménynek” hívja az itt lakást. Alighanem én is ilyen finoman fogalmaznék, ha valaha arra adtam volna a fejem, hogy Scarsborough-ban éljünk, közel anyáékhoz, ahogy azt Ők mindig is akarták. A legnagyobb önzőségnek tűnik arról panaszkodni, hogy a gyep túl zöld, a szomszédok pedig zavaróan figyelmesek; vagy hogy irritáló az a látszat-udvariasság, amivel mindezt tettetik. Aztán teszel egyetlen rossz lépést, valamit, amit Ők is minden bizonnyal megtesznek néha, csak rólad el is terjed, és onnantól hirtelen sosincs szabad asztal a country clubban.
Mint mondtam: önzőségnek tűnik most erről panaszkodni. Ó ne, csak este hat után van hely a teniszpályán…! Oda ne rohanjak.
Rettentően hülyén érzem magam a kávéval és a bagellel, de őszintén, még hülyébben nélküle. Érzem a feszítést a csontjaimban, az energiát, hogy csinálnom kéne valamit, de ezen a ponton az egyetlen dolog, amit igazán tenni tudnék, az az, hogy valahogy megkeresem Greget és visszaráncigálom az Államokba, úgy, mint annak idején tettem Ashley Murray házához. Juniorok voltak, Ashley egy kicsit átlagos, de kedves lány, aki történetesen nagyon jó volt az összes létező természettudományos tárgyból – Greg pedig elég simlis ahhoz, hogy rávegye, írja meg neki a házikat, azért cserébe, hogy néha kedves vele. A kedvesség odáig fajult, hogy elhívta a tavaszi bálra, amire semmi szándéka nem volt elmenni, helyette inkább valami Miranda nevű lánnyal akart moziba menni.
A probléma az, hogy Ashley estéje így is elég rossz volt, és semmit sem segítettem neki. Természetesen nem maradtak együtt, és kétlem, hogy ha visszajönne, a családja különösebben könnyen megbízna benne – ami nem jelenti, hogy ne kellene szembe néznie a tettei következményeivel.
– Semmit sem kell sajnálnod – rázom meg a fejem ellenkezően, határozottan. Mert ebben nincs kérdés. – Nem úgy értettem, én… Ne haragudj.
Lehet, hogy jobban fel kellett volna készülnöm, válaszokkal, tervekkel, nem pedig csak a csodás társaságom és két nyamvadt bagelt gondolni elégnek. Az egyetlen, amit mentségemre tudok felhozni, az az, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak, és még most sem; ő az, látom, hallom, érzem, de valahogy mintha mégse lenne itt. Adnom kéne neki legalább egy zsebkendőt, de még azzal sem tudok szolgálni.
– Felhívott – ismerem el, félig a pult felé fordulva. Oda rakom le a saját kávém, mert hirtelen a koffeinre sincs ingerem. – Mexikóból. Akkor még nem tudtam, hogy… Mi történt. Azt hittem, csak… Tudod. A szokásos. Mondott egy városnevet, nem messze Cancúntól, de kétlem, hogy még mindig ott van. Azóta nem beszélt sem velem, sem a szüleinkkel, amennyire tudom. Őket is sokkolta a dolog. – Azt a részét inkább kihagyom, ahol nem éreznek annyira vehemensen Greggel szemben, mint én indokoltnak látnám; valahol érthető, a gyereked a gyereked marad, akkor is, ha világi ostobaságokat művel.
– Szeretnék mondani valami okosat, vagy bármit, ami hasznos lehet, de egyszerűen nem értem, mi történt – ejtem meg a vállam csalódottan. Sie olyan szomorúnak és kicsinek tűnik, de nem tudom, jó ötlet lenne-e odamennem és megölelni. Van valami a hangulatában, amit érzek, és nem tudok dűlőre jutni vele. – Szeretnél beszélni róla, vagy…?

Greg mindig is stabilnak tűnt, de sosem biztonságosnak. Volt valami a mosolyában, a felfelé kunkorodó ajka szegletében, meg még valami, valami, amire azt szokták mondani, hogy a szeme sem áll jól. Szerettem Gregben, hogy nem biztonságos, legalábbis ezzel áltattam magamat, meg azzal, hogy majd, ha összeházasodunk..., majd, ha megszületnek a gyerekeink..., majd, majd, majd megváltozik és biztonságos lesz. Elfogadtam, hogy olyan, amilyen, mi több: a kezdetek-kezdetén partnere is voltam a legtöbb elvadult ötletében. Talán mégis csak az volt a baj, hogy túlságosan messzire elengedtem, hogy nem szorítottam úgy azt a bizonyos gyeplőt, vagy pórázt, mint, amilyenen a manhattani barátnőim tartják a férjeiket. Szigorúbbnak kellett volna lennem, akaratosabbnak, sértődékenyebbnek, akkor most már nem itt lennék. Itt lettem volna, igen, ugyanebben a gödörben, amibe most is olyan önfeledten belesétáltam – mit sétáltam: Greg taszított bele -, csak éppen legalább öt-tíz-tizenöt évvel fiatalabb lennék, és, hát nem is tudom. Lenne időm. Gyógyulni. Talpra állni. Mindent újra kezdeni. Újjáépíteni, reformálni, átformálni. Újra kezdeni, valahol máshol, valaki mással.
De már éppen félúton vagyok a negyven és az ötven között, egy lepukkant, bronxi lakásban élek, két gyerekkel, akiknek valahogyan egyetemre kellene menniük, és az életüket élniük, gondtalanul, és jelenleg egy cseppet sem érzem úgy, hogy még van időm. Nem. Nincs.
Aztán persze az is lehet, mert bizony már ezt is megrágtam kellően az álmatlan éjszakák alatt, hogy Gregnek talán mégis igaza volt velem kapcsolatban, több időt kellett volna vele lennem, akkor, minden bizonnyal ez az egész vagy meg sem történik, vagy észreveszem – és lépek, mielőtt Greg lelépne az asszisztensemmel.
Bárhogy is legyen, bármi is történt, vagy történhetett volna másképpen, azt kívánom, bár elsüllyednék, vagy elpárolognék szégyenemben, amikor csapzott-, még nyirkos hajjal, szabadidőben, ebbe a lakásba engedek bebocsájtást Coreynak, aki úgy szökik be az ajtón, mint a régi életem egy derűs fénypászmája. Azt kívánom, hogy bár én is az lennék, aki voltam, amikor felültem mögé a motorra, aki mellett a korláton támaszkodtam, a semmibe révedve, mosolyogva. Az a bizakodó, boldognak tűnő valaki. De nem vagyok.
- Ó. Gondolom, a hangoskodáson kívül más indíttatása is lesz a rejtélyes elkövetőnek – cinkos mosolyra húzom ajkam szegletét. – Pénz? Hatalom? Cím és rang? Bosszú? Szerelemféltés? – a skála kellően széles, és napestig tudnám folytatni és találgatni. – És a gyilkos fegyver? – hunyorgok rá, és egy szívdobbanás erejéig elhiszem, hogy sikerül elterelnem a figyelmét-, és a témát a lakásról, a gyerekekről, Gregről, meg magamról. Minden reggel úgy ébredek, visszatekintve az elmúlt napok-, hetek történéseire, hogy az egész igazából tényleg egyáltalán meg sem történt. Néha azt hiszem, ha visszaalszok, legközelebb Manhattanben ébredek, máskor azt gondolom, álomtól ittasan, és bortól-, vagy valami töménytől másnaposan, hogy igazából az egész egy kibaszott hosszú, delíriumtól párás álom volt. Az egész rohadt élet. Talán kevésbé fájna, ha nem lenne valóság. Ha nem éreztem volna a saját bőrömön, hogy milyen érzés a feltétel nélkülinek hitt szerelem, a gyerek kezek szorítása, és a lábak trappolása, hogy milyen mámorító íze van a sikernek. Utóbbit mindig megbánom, mert akkor Eliot és Millie sem lennének, és akkor mi mozdítana előre?
- Ki akarna itt élni? – teszem fel az egymillió dolláros-, egyébként költő kérdést, amire választ nem várok (tudom, hogy senki). Szememet először a plafon felé emelem, mert egy pillanatra úgy éreztem, hogy el fog csuklani a hangom – de nem tette -, aztán végighordozom tekintetemet a helyiségen, a bútorokon, az ablakon beszökő fénycirmokon, Coreyn, aki annyira-, és úgy nem ideillőn kilóg innen, mint egy Westwood zakó a secondhand tweedjei között. Nem volt rossz gyerekkorom, nem a traumák miatt gyűlölöm ezt a helyet, nem azért, mert eredendően is utáltam, hanem azért, mert arra emlékeztet, hogy ugyanolyan senki vagyok, mint régen – annyi különbséggel, hogy most cikkeznek is róla(m), meg tweetelnek, meg elhangzik a nevem a különböző youtube csatornákon, amik a celebekkel foglalkoznak. Hogy minden, amiért megdolgoztam, amiért tanultam, amiért éjt-nappallá tettem, amiért küzdöttem, amit építettem, porrá, hamuvá vált a markomban, és bármennyire szeretnék, nem tudom összeszedni, összekanalazni a maradványokat.
Megszólal, és én is megszólalok, és mondani akarok valamit, magam sem tudom, mit, talán a bagelről, de a gyomrom öklömnyire szorul, és az iménti éhség átcsap valami egészen másba: görcsös szorongásba.
- De, de igen. Sajnálom – biccentem kissé jobbra a fejemet. – Nem tudom, miért nem vettem fel a telefont – éppen neked – kimondatlan lebeg kettőnk között, a hazugság szép, ezüstös szálaiba kapaszkodva: nem akartam, hogy ezt lásd, hogy így láss, hogy megsajnálj. – Csak, ha te sem – haragszol – ezt már nem tudom kimondani, mert most elcsuklik a hangom, miközben még mindig úgy szorongatom a kávét és a bagelt, mint egy rakás szerencsétlenség.
Felhívott.
A szó nyomán borzongás fut végig a gerincfüzéremen, villámként csapódik a koponyámba az érzés, és most, minden bizonnyal, úgy állok ott, mint egy szarvas egy kamion reflektorainak kereszttüzében. Corey arcán látok valamit átsuhanni, ami nagyon-nagyon hasonlít a haraghoz, és a tehetetlen dühhöz.
- Egy másik nő történt – zárom rövidre, remegő hangon. A zsánere, a fiatal másom, én, lecsavart hangerővel. – Azt hittem, hogy egy költözés majd mindent megold. Én is elmentem volna vele Mexikóba. A világ másik felére. A Brooklyn híd alá. Bárhová. Már csak egy egészen kicsit kellett volna várnia, kibírnia és kivárnia – és, amikor ezt kimondom, már én is rájövök, hogy nem akarta kivárni, mert akkor mi lesz a szeretőjével, akit itt kell hagynia? Keserédes, rövid nevetést hallatok, lehajtom a fejem, és legördülő könnyeket törlök le az arcomról. – Én sem tudom, de bárcsak tudnám, hogy mi történt, Corey. Rendes, érthető válaszok nélkül nem olyan... egyszerű csak úgy elfogadni – ingatom meg a fejem, a kávé tetejét piszkálva. – Ha tudnám, hogy mit és hol rontottam el, ha elmondta volna... – mert azt mindhárman – ő is, Greg is, meg én is – tudjuk, hogy a férjem hol rontotta el. Legalábbis most már mind tudjuk. De Greg verziója, na, az, azt hiszem, mindenkit érdekel és megérne egy misét.
- Ordítani szeretnék – így ébredek minden reggel, ami azt illeti, de ezt nem mondom el Coreynak. – Nem volt tökéletes a házasságunk, de melyik az, Corey? – aki ilyesmit állít, az vagy ostoba, vagy hazudik. Nincs tökéletesen működő emberi kapcsolat. Hosszú idő után most mozdulok meg, és a pulthoz lépek, jó karnyújtásnyira a férfitől. – Ez tény. De Mi értelme ennek az egésznek? Ha nem tudtuk volna megoldani, és, ha nem akart velem elköltözni Miami-ba, vagy ahova akar, akkor miért nem említette? Miért nem volt töke hozzá megmondani? Szép csendben elválhattunk volna, és... – imént lesütött pilláim sátra alól csak most pillantok fel a férfire, miközben tehetetlenül megvonom a vállamat. – Egy kaland miatt nem ugrasz fejest a semmibe, az ismeretlenbe. Még Greg sem. - vonom össze a szemöldökömet, megingatva a fejemet. Szeretheti - gondolom, de nem mondom ki, mert már ettől összefacsarodik a szívem, összeszordul a torkom és könnyek marják a szememet. - Ha lenne valakid, mint Gregnek, mit tennél?