Az emberről, mint "fajról", annak idején szociológia és pszichológia szempontjából számtalan teória született. Szent Ágoston azt vallotta, hogy az ember eredendően rossz. Koszosan, mocskosan született ami miatt nevelni kell, hogy ezeket a tulajdonságokat ha eltüntetni nem is lehet, de legalább háttérbe szoríthatóak legyenek. Rousseau ezzel szemben már úgy vélte, hogy az ember maga ugyan jó, viszont nevelni kell, mert a környezete az, ami elrontja. Emiatt meg kell védeni az ártalmaktól, segíteni kell ahhoz, hogy megőrizze a maga jóságát. John Locke szerint pontosan olyanok vagyunk mindannyian, mint egy-egy üres, tiszta lap, amit meg kell tölteni tudással és érzelmekkel ahhoz, hogy ténylegesen valakik legyünk. A Behavioristák viszont ráfogtak mindent a külső tényezőkre. Amilyen a társadalom, amilyen a környezetünk, olyanok leszünk mi magunk is kivétel nélkül. Mert alkalmazkodunk embertársainkhoz...
Hogy ki mit hisz, gondol és mi a véleménye erről, az mindenkinek a sajátja. De annyi biztos, hogy kezdetekben ügyészként, mostanra már ügyvédként cselekvőként és ténykedőként közel annyi információja van az emberekről, a pszichológiai és szociológiai környezetükről, mint azoknak, akik valójában ebben a két elméleti "térben" mozognak, csupán ő gyakorlatban is a nyakába kapja a legrosszabbakat. Ezek tudatában és a kényszerűség miatt szükséges tudnia azt, hogy miként strukturálja és hogyan képezi le, integrálja és rendszerezi a világról és a valóságról szerzett tudását, tapasztalatát. Azt, hogy hogyan gondolkozik, milyen sémákat használ? Kit miként tud túllendíteni egy-egy krízisen, mint ügyvéd, hogyan tud nekik minimális mennyiségű biztonságérzetet és támogatást nyújtani? Mert ügyvédnek lenni nem annyiból áll, hogy a jó beszélőkéjével vagy éppen a kiállásával, rendíthetetlenségével padlóra vágja a bírót, az összegyűlteket és az esküdtszéket.

Soha nem volt egyszerű ember, mely már gyerekkorában megmutatkozott. Konoksága, határozottsága, de ezzel együtt a végtelen türelme is, mind azóta változatlan. Az utolsó csepp erejéig harcba száll a védencéért, miközben lelkileg és mentálisan is támogatja őt, hiszen ha valaki, akkor az ügyfél nem roppanhat össze. Talán ő ez idő alatt tönkremegy és a huszonnyolcadik antidepresszáns pirulájával esik neki a következő tárgyalásnak, de rendíthetetlenül véghez viszi azt, amit elkezdett. Mert elszánt, célorientált és maximalista. Pont olyan mint egy versenyló… amint lecsapódnak a kapuk, amint eldörren az indulás kezdetét jelentő „pisztoly”, minden erejét beleadva ugrik fejest a feladatba. Aztán valamelyest lelassít, hogy megmaradjon az utolsó hajrához elegendő ereje.

Hétköznapjában laza, bohókás és jó kedélyű ember mindamellett, hogy mi mindenen ment keresztül, miféle veszteségek érték őt. Tudja, hogy nem mérgezheti magát a mindennapjaiban. Tisztában van azzal, hogy csak és kizárólag ő lehet az, aki fejben rendbe teszi magát és eldönti azt, hogy boldog akar lenni… vidám és kiegyensúlyozott. Az már egy másik kérdés, hogy miféle rémálmok kínozzák éjt, nappallá téve. Hányszor elevenedik fel előtte az a kép, amit azon az esős éjszakán látott az autó és a fa kelepcéjében… tudja, hogy boldognak kell lennie, tudja, hogy tovább kell lépnie így 2 év elteltével. A megvalósítás viszont nehéz.
Szó mi szó, nehezen birkózik meg a démonjaival és rosszul viseli a vereséget még akkor is, ha látszólag nem vágja az a földhöz. Ő mégis minden egyes elveszített pert vagy épp magánéleti problémát valós krízisként él meg, ami miatt nem ritkán fojtja alkoholba a bánatát. Nem véletlenül szokta hangoztatni, ha Dae Won nem lenne, már elitta volna a máját is…  

A szirénaszó már rég, az illetékes szervezetek megérkezését követő pillanatban elült. A jelenlévőket innentől kezdve csak az egész környéket kékre festő villogók emlékeztethetik a baleset komolyságára, valamint a folyamatos „tömegoszlatás”, melyet a rend őrei igyekeznek eszközölni, talán reménytelenül. „Nincs itt semmi látnivaló! Menjenek haza! Nincs dolguk? ” – hallatszik több egymást követő percen keresztül. Az emberek viszont hajthatatlanok. Tudni akarnak mindent, kíváncsiak és elégedetlen minden lében kanalak. Ha nem kapják meg azt, amire várnak, agresszívebbé és idegesebbé válnak. Nekik nem számít az, hogy vannak olyan emberek, akik közelebb szeretnének araszolni a hozzátartozójukhoz – lévén jogukban áll. Helyette szoros sorfalat állva nyújtogatják nyakukat, hátha többet látnak majd az elkordonozott, rendőrök által eltakart helyszínből.
Hátuk mögött nem sokkal az utóbbi felhördülésüket követően, hangos csattanással vágódik be egy sötét jármű vezető ülés felőli ajtaja. Egyenruhások, segélyszervezetek számos alakja egy emberként rezzen össze a közeledő léptek határozott, vad kopogására. Ez az, amit mindenki ismer, ki jelen volt már hasonló baleseteknél… az ideges, tékozló, kétségbeesett lépések egymásutánja ez, mely csak és kizárólag az balesetező fél egyik, ha nem a legközelebbi hozzátartozójáé lehet.
A mind idáig tartó duruzsolás ezen a ponton megszűnik létezni, helyét baljóslatú, idegőrlő csend veszi át. Az ismerős metszett szemek értetlenül találnak egymásra válaszokat keresve, ki lehet ez? A rendőrök miért szegik le azonnal a fejüket? Miért tétováznak?
-… hol van? – csattan az erőteljes férfihang, kinek tulajdonosát kik, ha nem az itt jelenlévő rendőrök ismerhetik a legjobban. Pályafutását évekkel ez előtt ügyészként kezdte, eszement, vakmerő félnótásként, aki egy ügy sikerességének és annak felderítése érdekében az égő házba képes volt meggondolatlanul bevetni magát. Számos eset alkalmával tartott a rendőrökkel terepre, kik sokkal inkább őszültek bele a magánakcióiba, semmint belátták jelenlétének szükségességét.
Azóta viszont évek teltek el, ő pályát módosított s mára Dél-Korea egyik „sztárügyvédje”. Harmincegy éves fejjel többek között a legnagyobb emberek és leghíresebb vállalatok, cégek igazáért küzd, főként gyerekkori legjobb barátjának oldalán.
De most talán saját magáért fog.
- Hwan! – ragadja meg őt két erős kar a semmiből.
- Látni akarom!
- Ne menj oda hozzá, a tűzoltók még nem…
-… mi még nem…?! Mi még nem, Dae Won?! – rivall a másikra haragosan, versenylovakéra emlékeztető lendülettel fordulva felé. Ideges. Ijedt és kétségbeesett kezdve a ténnyel, hogy nem ő volt az, aki hamarabb kiért ide, annál is inkább ügyfele és ezzel együtt legjobb barátja.
- Még nem biztosították a kocsit, Hwan. Nem mehetsz oda, neked is bajod esik – az ő barátságuk apai ágon köttetett, de ellenben sok érdekbarátsággal és a kényszerrel, ez igazi és örökre szól. Dae Won kezének szorításában, karjának ölelésében, ahogy igyekszik fékezni őt, mindez benne van. Arról a mérhetetlen fájdalomról nem is beszélve, ami a hangjába költözött, s tekintetét ködösíti.
- Mi történt? – tűnik el minden agressziója és zaklatottsága. Hosszú ujjai védelmet, óvást, támogatást remélve kapaszkodnak bele barátjának erős karjába, szemei tompa csillogással jelzik fájdalmát és kétségbeesésének erejét - … nem mondtak semmit a telefonba…csak azt, hogy jöjjek, mert Lee Na-t baleset érte. Jöttem amint tudtam, de…
- Tudom. Tudom.
- Talán későn jöttem? Ott voltál? Láttál valamit? Mi történt?
- Nem láttam semmit, mármint… nem tudom mi történt. A rendőrök elmondása szerint túl sok volt a törmelék az úton, az érkező kocsi tempója pedig – hallgat el egy pillanatra, mintha csak a válaszokat keresné mind ezt úgy, hogy a lehető legóvatosabban fogalmazzon – túl gyors.
- Nem értem – nagyon is érti, amiről arcának egyre inkább hamura emlékeztető árnyalata is árulkodik. Egyszerűen képtelen elfogadni azt, ami folyamatosan pörög az agyában.
- Tae Hwan? – bevérzett szemeit egy pillanatra se emeli le Dae Wonról, épp ezért először el se jut az agyáig az, hogy a korábban látott zsaru a hátára simítja tömpe ujjakban végződő tenyerét – sajnálom, hogy így kell újra találkoznunk.  Hwan! A feleséged nagyon rossz helyen sétált. Nem hazudok, fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit keresett itt késő este.
- Jól lesz? Hazavihetem?
- Figyelj…
- Holnap jelenésünk van, már hetek óta ezt szervezi. Nem csalódhat.
- Hwan – simul Dae Won tenyere a nyakára, ezzel bírva őt arra, hogy rá nézzen – Lee Na nem fog tudni elmenni holnap.
- Tessék? – hangja egészen vékonykán, fátyolosan csendül, teste, mely csak és kizárólag barátjának köszönhetően képes még mindig két lábon állni, fájdalmasan rándul görcsbe – de…
- Lee Na-t most a kocsi és a fa tartja életben. Ha elviszik onnan a járművet, ha csak egy kicsit is megmozdítják…
- Megakartunk várni téged, hogy eltudj tőle búcsúzni – a rendőrkapitány hangja mélyen duruzsolva, részvétet kifejezően komorul el, ám arra még most is képtelen, hogy akárcsak egy pillantást is vessen arra az emberre, akivel évekkel ez előtt számtalan ügyön dolgoztak együtt. Már-már a fiává fogadta akkoriban. Ott volt az esküvőjükön, az első sorokban kapott helyet. Most pedig végig kell néznie, ahogy egy sikeres fiatalember, egy remek ügyvéd és ember élete romba dől a fényes felvirágzást követően.
- Láthatom őt?
- Gyere velem. Nincs túl sok időd – inti magához a rendőr, de egy pillanatra se képes elengedni a mellette álló Dae Wont. Ezen a ponton nem, így ő is akárcsak a pótkereke, a támasza, elindul vele együtt. Viszont Hwannal ellentétben meg is veti a lábát, ahogy megpillantják Lee Na aprócska testét a kocsi motorházteteje és a fa közé szorítva.
Látszólag semmi baja a szürreális képtől eltekintve. Tudatánál van, még azt a ragyogó mosolyát is megtudja mutatni élete választottjának, amit az oly annyira imád azóta, hogy megismerhette. Csilingelő hangjával úgy hívja közelebb magához, mint minden áldott reggel mikor még lustálkodik az ágyban, Hwan pedig fel-alá rohangálva próbál napirendre térni és összekaparni az aznapi tárgyalásra, megbeszélésre tökéletes öltözetét. Ő viszont tudja, hogy ez most más. Ez nem az a „jó reggelt” mosoly, amit kapni szokott. Ez a búcsú mosolya…
… egy mosoly, ami után már semmi nem fog fájni Lee Na-nak. Egy mosoly, amire ő mindig emlékezhet majd ezután. Mert tudta, hogy annak ellenére, hogy mi történt, nem voltak fájdalmai.

Az álomképek még most, két év elteltével is épp olyan élénkek, mintha nap, mint nap újra élné azt az éjszakát. Tisztán látja maga előtt az egész jelenetet, mintha nem is külső szemlélőként lenne ott, hanem a saját testében közeledne feleségének megkínzott alakja felé. Pár szó. Néhány „szeretlek” és „élj boldogan”, „ne gyászolj sokáig” búcsúszót követően pedig gomolygó felhővé válik minden, hogy aztán verejtékezve, vadul zihálva pattanjon fel a testéhez tapadt paplan anyagával küzdve.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! Azt hitten soha nem térsz már vissza közénk – kúszik be a látómezejébe Dae Won bohókás vigyora, melynek ellenére a tekintete mégis aggodalomról árulkodik.
- Mit csinálsz itt?
- Inkább te mit csinálsz itt, nem? – ezt hallva, arcának vad dörgölését követően körbe is pillant az ismerős nappalin.
- De.
- Csak a szokásos. Megint túl sokat ittál, Hwan!