Páciens neve: Riley Hwan
Kora: 18 év
Probléma: Neurózis keletkezése
Neurózis oka: ismeretlen

A páciens túlságosan passzív agresszív magatartást mutat, és nem hajlandó beszélni arról, ami a neurózist okozhatta. Úgy gondolom, hogy összefüggésben lehet a sínbe tett lábával, amire többszöri rávezetés után agresszíven reagált. Nem gondolja szükségesnek a kezeléseket, ezért kifejezetten nehéz vele beszélni, de körülötte minden jel arra mutat, hogy a neurózis kialakult.

Tünetek:
• szorongás (folyamatosan tördeli a kezét és a párna csücskével szórakozik a kezelések folyamán)
• rossz kedélyállapot (első terápia óta jelen van)
• depresszió (?)
• irritáltság (könnyen felkapja a vizet a legegyszerűbb kérdéseken is, pl: hogy vagy?)
• letargia (negyedik terápia során figyeltem meg)
• cinizmus (elejétől fogva cinikusan beszél)
• negatív gondolkodás (ötödik alkalommal figyeltem meg nála)
• önértékelési zavarok (később jelentkezett)
• agresszivitás (összetörte a kedvenc bögrémet)

Családi háttér:
Nem kifejezetten bízik a családjában. Úgy gondolja, hogy az anyja és az apja is csak a lehetőséget és a pénzt keresi benne, holott mind a ketten kifejezetten gondoskodónak bizonyultak. Riley összekeverte a családi szigort a családon belüli erőszakkal, ezért pedig kifejezetten elridegült édesanyjától, aki állítása szerint folyamatosan „műanyáskodással” próbálja terelgetni az útját. Ezt a fogalmat egy kiskacsa elmélettel magyarázta el: azt gondolja, hogy anyja még mindig úgy tekint rá, mint egy pici, szárnyas babára, akire vigyázni kell, de ez a fiút kifejezetten irritálja. Édesapját túlságosan merevnek és követelőzőnek írta le. Úgy gondolja, hogy a társalgásai nagyrészt kimerülnek abban, hogy mi volt az iskolában, milyen álló fogadáson kell részt vennie a következő alkalommal és, hogy be kell jutnia egy jó egyetemre. A nagyszülei gyakorlatilag látens szülőkké váltak a szemében: úgy gondolja, hogy csak hozzájuk tud elmenkülni a felszínes életéből, hogy ők támogatják és segítik egyengetni az útját. A kishúgára próbál felelősségteljes bátyként vigyázni, ami többé kevésbé össze is jön neki.

Iskolai eredmények:
Az ő, a szülei, és a bizonyítványai is mind azt mutatják, hogy rendkívül jó tanuló volt világ életében, azaz megfelelt az elvárásoknak, amiket a családja állított vele szemben. Riley elmondása szerint sosem mondd ellent annak, amit a családja akar, ami előhozhatta belőle a lázadó énjét. Viszont elég okos ahhoz, hogy mindezt ne nyilvánosan tegye, ezért sokszor edzésekre hivatkozva lóg el otthonról. Elmondása szerint ilyenkor mindig a brooklyn-i utcákat járta, ahova idővel tökéletesen be is tudott illeszkedni.

Sport:
Jóideje versenytáncol, ami nagyrészt a társastánc műfaját fedi le. Alapvetően csak a szülei miatt kezdte el, igazából inkább a hip-hop és a break dance felé mutat erős érdeklődést. Elmondása alapján ő egy „b-boy”, azaz break dance boy. Titokban utcai táncversenyeken vesz részt, és egy ilyen alkalommal sérült meg, ami miatt valószínűleg örökre abba kell hagynia a táncot... Illetve kéne hagynia, de képtelen rá annak ellenére is, hogy a sérült (bal) lábára egy leheletnyit sántít.

Zárójelentés:
Riley Hwan tünetei két hónapos kezelés során szűntek meg végül, leszámítva a cinizmust. Egy ideig még foglalkoztam kezelésekkel, de hamar rájöttem, hogy az csak vele együtt jár a „csomagba”, ezért kijelenthetem, hogy a neurózis eltűnt, és a kezelés sikeresnek mondható.


Tisztelt Igazgató Úr!

Ajánlásomban szakemberként szeretném felhívni a figyelmet Riley Hwan nevű tanulóra, aki a Yale Egyetemről jelentkezne gyakornoki munkára. Fiatal kora ellenére, erős érdeklődést mutat a pszichológia tudományága iránt, illetve a gyakorlati munkák sem állnak távol tőle; mi sem bizonyítja jobban ezt annál, hogy már két éve a Via Christi Hospitalban kap munkát a pszichológusok mellett. Riley egy rendkívül ambíciózus, türelmes, nyugodt és mindenekelőtt figyelmes személyiség, aki tökéletessen kívül tud maradni a terápiás kezelések során. Úgy képes megfogni a páciensek kezét, hogy mellette képes vigyázni a saját lelki világára. Nagyon erős személyiség, ami miatt biztosan nem okoz gondot neki, hogy súlyos kezeltek között kell majd dolgoznia. Mellékletben csatoltam az egyetemen nyújtott eredményeit alátámasztásként, hogy mennyire kiváló tehetséggel van dolguk. Kérem fontolja meg döntését!

Tisztelettel:
James Faraday, terápiás szakpszichológus
Mellékletek száma: 6 db

Olyan erősen lökődött nekem a válla, ahogyan elment mellettem, hogy meg kellett kapaszkodnom – persze csak titokban – a mellettem levő oszlopban, hogy nehogy elessek. Tudtam, hogy erősebb nálam, de abban már kevésbé voltam biztos, hogy okosabb is... Amolyan vadállatnak tűnt számomra, az állatkertbe zárt fajtába. Olyan erőteljesen passzív agresszívnak tűnt a kisugárzása, hogy az egyszerre bőszített fel, ahogyan a szemembe nézett, és kezdtem el talán egy picit félni tőle... De ennek nem mutattam a jelét. Próbáltam ténylegesen úgy kezelni, mint egy vadonélő tigrist... Nem mutattam ki az érzéseimet... Hiszen ő jobban fél tőlem, mint én tőle? Bár alábecsül, talán lehetek nagyobb ragadozó is nála.
Már jó ideje játszuk ezt a bizonyos játékot... Nem tetszünk egymásnak, határozottan nem, és ezt szeretjük is kimutatni a másiknak. Pontosan két és fél hete nézünk egymásra a lehető legcsúnyábban a másikra, de kifejezetten szóba nem álltunk... Addig a pillanatig, amíg meg nem untuk ezt a gyilkos szemezést, és össze nem ütköztünk most. Mind a kettőnk részéről teljesen szándékos volt... Figyeltem, ahogyan egy kicsit felém lépett, hogy ne tudjon úgy elmenni mellettem ütközés nélkül, ezért én is gyorsítottam a lépteimen, hogy erősebben érjen össze a vállunk. Az már egy másik kérdés, hogy nem sokon múlott, hogy kiszálljak az űrbe, de ennek jelét sem adtam, szóval azt hiszem tökéletes kötekedőként viselkedtem ezúttal.
- Nem látsz jól? Vegyek neked egy szemüveget? – vontam fel a szemöldököm, mire ő csak egy gúnyos mosolyt ejtett meg. Én felszegtem az állam.
- Bocs Szépfiú, nem vettelek észre – válaszolta, én pedig hirtelen erősebben kezdtem szorítani az oszlopot. Soha életemben nem voltam olyan alak, akit könnyen ki lehetett hozni a sodrából, de ebben a srácban volt valami... Ami brutálisan felbaszott. Olyan szinten, hogy egy pillanat alatt képes lettem volna a torkának ugrani, holott korábban azt hiszem még soha senkit nem ütöttem meg... Legalábbis nem emlékszem ilyesmire. Most mégis olyan erős késztetést éreztem rá, hogy talán egy picit saját magamtól is megijedtem.
- Legközelebb figyelj jobban! – válaszoltam neki, és el is engedtem azzal a lendülettel az oszlopot, mert már menni szerettem volna. Tényleg nem akartam balhét, számomra kielégítő volt ez az ütközés, és innentől el akartam engedni a srácot úgy ahogy van.
- Egyáltalán mit keresel itt? Nem a hozzád hasonló hercegnek nem egy ilyen környéken lenne a helye – ragadta meg a gallérom, és nekiállt megrendezni azt. Ezzel gondolom csak bele akart kötni, hogy mennyire drága cucc van rajtam, de mivel hozzám hasonló körökben mozog ő is, azonnal levágtam, hogy a melegítő, ami rajta van nem egy olcsóbb darab.
- Bagoly mondja mi? – húztam egy gúnyos kis vigyorra az ajkaim, miközben elütötte a kezem róla – Ez esetben nem igazán szeretném, hogy tapogass. A végén még koszos leszek.
Már indultam volna tovább, de úgy néz ki, hogy ő inkább akart volna verekedni. Talán felbőszíthettem? A kabátomnál fogva rántott vissza, én pedig csak felvont szemöldökkel, teljesen nyugodt arccal néztem rá. Biztos voltam benne az arcát elnézve, hogy pár pillanat múlva akkorát kapok a képembe, hogy azt meg fogom emlegetni, de ettől függetlenül nem hátráltam meg, holott nem titok, hogy kettőnk közül melyikünk is az, aki ténylegesen erősebb lehet.
- Te mégis kinek hiszed magad? – tette fel az amúgy fullra költői kérdést, én pedig csak összefontam a kezeimet a mellkasom előtt és tovább szemléltem az arcát. Hirtelen csak annyi futott át az agyamon, hogy egy ilyen kis ártatlan mondat ha ezt váltotta ki belőle, akkor talán tökéletes lenne ahhoz, hogy a gyakorlati feladatomnak ő legyen a kísérleti nyula... Talán némi hasznát is venném akkor, ha ilyen célokkal maradnék a közelébe.
- Azt hiszem el kell napolni a dührohamodat – billentettem félre a fejem végül, és egyetlen biccentéssel jeleztem a felénk forduló, színesbőrű egyedek irányába, akik eléggé felkapták a fejüket a kis dulakodásunkra, és ennek hatására tanácskozásba is kezdtek azzal kapcsolatban hogy mégis mit kéne tenniük velünk. Nyilvánvalóan hangosak voltunk, és zavarta őket.
- Nem túl férfias dolog a futás, de ajánlom, hogy most tedd meg, haver – az utolsó szónak csak egy picit cinikus éle... Lényegében nem volt érdekem megvárni, hogy darabokra szedjék őt, viszont a saját magam korlátjaival is tökéletesen tisztában voltam, így egyetlen mozdulattal félre is löktem őt, és kapkodni kezdtem a lábaim... Az, hogy vele akkor mi történt, máig sem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy ő nem követte a példámat, mégsem volt bűntudatom a dolog miatt.


- Szóval, mi is történt? – kérdezett rá Tommy a dologra, én pedig továbbra is csak hallgattam. Ha valakit, akkor pont őt nem akartam belekeverni ebbe az egészbe, mert tudtam, hogy képtelen lenne magát megvédeni. Nem mintha ezzel a férfiasságát vonnám kétségbe – inkább az ártatlanságáról van szó jelenleg – egyszerűen csak vannak körök, amik nem neki valóak, és kész. Szóval valamilyen szinten talán távol is kellett volna maradnom tőle, de akkor egyetlen barátom sem lett volna, és annyiar magányos farkas én sem vagyok, hogy egyedül éljem le az egész életem.
- Csak megbotlottam és bedagadt a lábam. Tudod, néha előfordul – itt csak megrántottam a vállam, és a fotelből terpeszkedve figyeltem, ahogyan hozzákötözi a jégakkut a bedagadt bokámhoz. Mind a ketten tudjuk, hogy nem erőltethetem meg a lábam, mert a végén a baj nagyobb lehet, de most... Most nem szimplán engedetlen voltam, egyszerűen csak nem akartam, hogy laposra verjen négy néger állat.
- Már ezerszer megbeszéltük, hogy abbahagyod ezt, Riley – nem tudtam visszafojtani az arcomra kúszó vigyort, ahogyan figyeltem. Valahol talán jól esett, hogy aggódik értem, hiszen ő lehetett az egyetlen olyan, aki teljesen emberként tudott kezelni. A szüleim úgy tekintenek rám, mint befektetésre, a szaktársaim nagyrésze mániákusnak gondol, és bár a nagyszüleimet nagyon szeretem, az ő szemükben még mindig hatéves vagyok, és ez majdnem 25 tájékán kevésbé volt imponáló. De komolyan, minden egyes ebédnél elhangzik még az, hogy „Rinnie drágám, egyél rendesen, nehogy éhesen maradj!” Mindezt a hajlott hátú, a mellkasomig érő nagymamám mondja, aki képes harmadjára is púposra pakolni a tányéromat, pedig ő annyira picike és törékeny... Nem tudom miért hiszi azt, hogy a világmindenséget fel tudom zabálni főleg úgy, hogy soha nem voltam kifejezetten nagyétkű.
- Megígérem, hogy legközelebb nem csinálom ezt – vontam meg a vállam, mire egy kicsit erősebben szorította rá az akkut a bokámra, én pedig majdnem kiugrottam tőle a bőrömből. Pont ezért is néztem kicsit bosszúsan Tommy felé, mire ő ártatlanul pislogott fel rám.
- Rendesen oda kell fogni, hogy lehűtse azt a nagy púpot ott! – és itt meg is nyomta egy picit a bedagadt testrészem, amitől konkrétan majdnem összehugyoztam magam ott a helyszínen, de ő továbbra is csak pillogott rám.
- Tudom, hogy ott van Tommy, mert kurvára fáj – morogtam az orrom alatt, miközben párszor átfuttattam az ujjaimat a hajamon.
- Akkor ezúttal tartsd is be az 56. ígéretedet, jó? – itt már egészen az arcomba hajolva várta, hogy válaszoljak neki, engem pedig nagyon frusztrált a helyzet. Egyrészt nem kifejezetten szeretem, ha valaki az aurámba mászik, azonban ez még a kisebbik dolog volt... Nem kifejezetten hazudtam neki, de pontosan tudtam, hogy nem fogok könnyen kimászni ebből az egészből. Mindig csak annyit mondtam neki, hogy az edzéseket nem tudom abbahagyni, és ezért sérülök meg olykor, holott ettől sokkal veszélyesebb dologról van szó.
- Megígérem, csak mássz ki a képemből légyszi! – húzódtam hátra, amitől a testem egészen a fotelhoz simult. Lényegében mindig jó voltam a hazudozásban, de ettől függetlenül nem szívesen folyamodtam ehhez a módszerhez.
- És ezúttal el is hihetem? – hálásan nyugtáztam, hogy a kérdés közben azért kimászott az aurámból, így én is kényelmesebb testhelyzetet vettem fel.
- Elhiheted... Illetve mit kéne tennem, hogy elhidd? – sóhajtottam fel, miközben ő lassan befejezte a lábamra eszkábált kötést. Én magam sosem bajlódtam volna vele, és ezt valahol ő is tudta... Talán pont ezért jött át hozzám, amikor lemondtam a megbeszélt programunkat. Valószínűleg az ezredik alkalom után már tudta, hogy mi fog történni, és meg akarta előzni azt.
- Elhiszem, ha azt mondod... De most két napig nem kéne nagyon mozognod, mert csak rosszabb lesz a lábad – kezdett bele a szokásos szövegbe, én pedig kétségbeesve csúsztam le a földre. Dolgoznom kéne... Legalább ezer feladatom lenne, de valószínűleg rám fogja állítani a fél családot, és így nem hagyhatom el a házat... Csodás.



Ahogyan a könyvtár felé haladtam, lassan félrehúzódtak a diákok a folyosón. Ettől mindig egy kis félmosoly költözött az arcomra, mert magam sem állíthattam, hogy nem élveztem a helyzetet. Semmit sem tettem, ami miatt ilyen félelemmel voltak az irányomba, de ettől függetlenül is féltek tőlem. Tény és való, hogy nem a leghangosabb diákok közé tartoztam, nem jártam el az egyetemi bulikba, és általában ha szóltam valamit, akkor az a tananyaggal kapcsolatos volt. De soha nem bántottam senkit. Ha megkerestek volna, akkor minden bizonnyal rájöttek volna, hogy nem vagyok egy merev pöcs, hiszen mindenkinek segítettem, aki oda mert lépni hozzám. Voltak páran, akikkel kifejezetten jó viszony is alakult ki közöttünk, bár barátok ennek ellenére sem lettünk. Ezek a srácok és lányok idővel abbahagyták ezt a hülye viselkedést. Pont így futottam bele néhány olyan diákba, akik vagy lepacsiztak velem, vagy a lányok esetében a vállamra simították a kezüket, esetleg kaptam egy-két puszit, amit nem feltétlenül fogadtam szívesen, de erről nem szóltam inkább semmit. Most nem futottam bele senkibe, szóval egyenes úton mentem a könyvtár felé, ami tele volt újoncokkal. Rögtön meg is fagyott a levegő, amit beléptem, és bár némi sutyorgást hallottam, próbáltam lehetőleg kizárni az egészet, és csak a saját dolgaimmal foglalkoztam. Az esettanulmányomat próbáltam összedobni a telefonom, és néhány elég vaskos szakirodalom társaságában. A többiekkel ellentétben viszont papíron dolgoztam, amit később akartam a laptopomra felvinni. Igazából csak lusta voltam magammal cipelni a suliba, így a könnyebb megoldás mellett döntöttem.
- Bocsi... Leülhetek hozzád? – szólt egy női hang, nagyjából fél óra elteltével. Egy ideje már csak a ceruzámmal kopogtattam a füzetlapon, amivel pici kis pontokat hagytam a sima papíron... Nem igazán szerettem a vonalas vagy négyzetrácsos verziókat.
- Öhm gondolom igen, bár van még pár szabad asztal – vakargattam meg a fejem, ahogyan felnéztem rá. Ezzel nem szimplán bunkó akartam lenni, csak eléggé szétpakoltam a cuccaimat, és így nem volt túl sok hely. Nála csak egy vékonyka mappa, meg a telefonja volt.
- Nem gond, azt hiszem itt is el fogok férni – mondta nekem egy kedves mosoly kíséretében, mire én csak bólintottam, és a széken is próbáltam rendesebben ülni, illetve összekapkodtam a két hatalmas könyvet, amiből dolgoztam, a tornyot pedig magam mellé tettem, amit még ma délután át akartam nézni. Lényegében csak most volt időm ilyesmikkel foglalkozni.
A szemem sarkából figyeltem, ahogyan lassan kipakolja a tartalmát dossziénak, majd elővesz egy tolltartót. Nem tudtam visszafogni a feltörni készülő vigyoromat. Első ránézésre a lányt alkalmatlannak találtam volna, hiszen olyan kis törékenynek meg angyalinak tűnt, de ez nem jelent semmit... Lehet, hogy mellette egy igazi amazont rejt a személyisége és remek pszichológus lehet majd belőle.
Figyeltem, ahogyan lassan előszedi a jegyzeteit, meg a kis post-it cédulákat, ami tipikusan a lányokra jellemző jegyzetelés egyik ismérve... Ellenben én nem használtam se szövegkiemelőt, és a táskám aljáról is csak egy piros tollat tudtam előkaparni, ha valamit ki kellett emelni egyes könyvekben, vagy a jegyzeteimben. Én nem jelöltem az oldalakban, hanem titokban finoman szamárfüleztem... Aminek a könyvtáros nyilvánvalóan nem örült, de jobb híján ez maradt nekem. Konkrétan teljesen egymás ellentéteinek tűntünk, és azzal is tisztában voltam, hogy velem együtt a teremben mindenki irreálisnak tartja, hogy végül hozzám ült ide. Én félig lecsúszva, nagy terpeszben ültem az asztalnál, miközben egy-egy könyvet tanulmányoztam, néha ráncolva a homlokomat. Olykor leírtam néhány szót, de többnyire csak bújtam a szakirodalmat. Fekete pólóban, farmerban és tornacsukában voltam, a fülemben megannyi ékszer sorakozott, és a bal kezemen is mindig viseltem egy gyűrűt. Az ékszerek, amiket általában hordtam mind ezüstből készültek, mert a bőröm is kifejezetten sápadt volt, ami tökéletes kontrasztban állt a sötét hajammal és szemeimmel. Ellenben ő világos felsőt és szoknyát viselt, egy egyszerűbb cipővel. Nagyon hosszú, szőke haját felkötötte, hogy ne zavarja a tanulásban, pont ezért vált láthatóvá a nyaka és a vállainak a vonala... A bőre inkább volt napbarnított, mint fehér, de ez összességében nagyon jól állt neki. Hihetetlenül kék szemei és bájos arca van. Annyira, hogy még én magam sem tudom letagadni a tényt, hogy ő egy nagyon szép lány... Aki komolyan gondolta, hogy az én asztalomnál fog helyet foglalni. Az egészben ez volt a legfurcsább... És a rendhagyó. Még soha senki sem ült le mellém a könyvtárban, mert úgy gondolták, hogy elhajtanám őket. Maximum a szünetben kuncsorogták ki a segítségem, de amúgy meg próbáltak tudomást sem venni rólam. Pont ezért is volt nehéz levennem a szemem a lányról... Meg akartam fejteni a motivációját, ami végül mellém rendelte.