Sok mindennek neveztek már pályafutásom során, de a legtöbbször a „pöcsfej”, a „bunkó”, a „szemétláda” és a „rohadék” szavak hangzottak el. Én inkább pártatlan maradnék, hiszen fogalmam sincs, hogy ezek közül melyik az, amelyik valóban igaz rám, vagy épp az is lehet, hogy mind az?
Az tény, hogy kemény kézzel irányítom az örökségemet, melyet az apámtól, Francesco Guillermo Berlasconi hagyott rám és igyekszem még jobban felvirágoztatni, pedig már akkor se volt semmi, mikor átvettem a vezetést körülbelül három éve. Ennek érdekében pedig van, hogy durva döntéseket kell hoznom, olykor-olykor még össze is kell koszoljam picit a kezem, de azt hiszem, mélyen legbelül, valahol alaposan elrejtve még élvezem is. Na jó, talán nem is rejtem annyira véka alá, hogy imádok irányítani, őszinte rajongója vagyok a pénznek és a szebbik nemnek, valamint az is okoz némi élvezetet, ha tudom, hogy a fél város retteg tőlem.
És, hogy mivel foglalkozom? Édes drága kincsem. Amikor felszívsz egy csíkot, vagy épp beveszel egy aprócska bogyót, melytől elvárod, hogy az égbe repítsen, nem árt, ha ezek után mindig én jutok majd eszedbe, mert bizony a legtöbb ügylet az én kezem alatt fut össze. Nagyon kevés olyan dolog van ebben a városban, amiről én ne tudnék vagy ne lenne hozzá közöm, mivel a körülbelül öt New Yorkot irányító nagykutya egyike vagyok. Uzsora kölcsönért is nyugodtan fordulhatsz hozzám, csak aztán ne csodálkozz, ha betörik a pofád abban az esetben, ha azt nem tudod visszafizetni. Vásárolhatsz tőlem, fegyvereket, drogot és még nőket is, de mivel mostanában szeretek új dolgokat kipróbálni, akár bulizni is eljöhetsz hozzám valamelyik clubbomba. Hát most mit mondjak? Valahogy tisztára kell mosnom a pénzt, mert, hiába van a markomban a zsaruk nagy része és a kormány egy-egy embere is -tekintve, hogy elég sok piszkos ügyet elintézek nekik-, nem szeretnék úgy járni, mint Al Capone, hogy a végén az adóhatóság miatt guggoljak a hűvösön.
Jajj, basszus! Mennyire elkanyarodtam a témától! Hiszen magamról még alig beszéltem!
Azt hiszem, a pszichológusom legutóbb azt mondta, hogy nárcisztikus jellem vagyok. Utána olvastam kicsit, mert ez nem mondott ugye sokat, tehát röviden és tömören elmondanám, mi a lényeg: önző, énközpontú, egoista, másokon simán átgázoló barom, mint én.  Az ilyen másoknál sokkal különbnek érzi magát, úgy véli, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak és lelkiismeret-furdalás nélkül cselekszik, ha önös érdekei úgy kívánják. Hát igen. Azt hiszem, megtartom azt a pszichológust, hiszen pillanatok alatt rájött erre, tehát nem egy buta ember. Talán tud majd még mondani nekem okosságokat.

-Áruld el nekem Carlos. Mégis, hogy a francba sikerült ilyen kibaszottul elcseszned azt az egyszerű kis melót, amit még egy óvodás gyerek is meg tudott volna csinálni? Nem volt más dolgod, mint elvinni a cuccot és elhozni az árát. Mi a tököm volt ebbe olyan kurva bonyolult? És ne gyere nekem az Oscar című filmmel, hogy összekeverted a táskákat...- igazítom meg a nyakkendőmet egy túlon-túl barátságos mosoly kíséretében, miközben a pecsétgyűrűmet nézegetem, melyet az imént húztam le az ujjamról, hogy miközben a szart is kiverem ebből a szerencsétlenségből, legalább a családom címerét ne hagyjam a rusnya pofáján. Még arra se érdemes, hogy a gyűrűmmel verjem agyon. Ingujjaimat szépen, kényelmes tempóban felhajtogatom, miközben tovább beszélek a magát már régen összeszaró Carlosnak.
-Azt hiszem, a magam módján meglehetősen udvarias és kedves vagyok. Igen. Olasz vagyok, szóval tudom mi az az elegancia és azzal is tisztában vagyok, hogy hajlamos vagyok a sznobizmusra, ugyanakkor nem riaszt vissza az sem, ha valakinek ki kell ontanom a beleit. Mint neked, kedves barátom, mivel egy harminc milliós üzletet barmoltál el nekem cirka másfél óra alatt!- bájos, szinte csicsergő hangom úgy vált egyre durvább baritonná, ahogy szavaim egyre közelebb jutnak az összeghez. Miért vagyok én ennyi idióta barommal körülvéve?
-Mr. Berlasconi... esküszöm, hogy vártak már ránk! Három autó jelent meg, mielőtt az üzletet nyélbe üthettük volna! Valaki köpött nekik!- motyogja Carlos, de én válaszul csak simán arcon csapom, miután a kézfejemet kellőképpen befásliztam. Nem szeretném, ha sebes lenne a kezem, hiszen rohadtul nem mutatna jól egy drága öltöny mellett. Az valahogy nem tekinthető szexi kiegészítőnek, nem?
-És mégis mi a francnak adtam melléd három embert? Dísznek? Ki a franc vagy te? A pápa, hogy testőrök kísérjenek??? Nem, drága barátom. Azt a három barmot azért adtam melléd, hogy a pénzemet védjék, nem pedig téged!- vágok be neki egy újabb hatalmas jobb egyenest -igen, a jobbom kicsit erősebb, mint a balom- ő pedig miután leesik a székről, készségesen visszamászik és tovább ül ott mozdulatlanul. Nem kis feladat volt számomra kivívni ezt a fajta tiszteletet, mikor a fater feldobta a pacskert, de azt hiszem, elég jó munkát végeztem. Eszükbe sem jut szembe fordulni velem és bár Carlos tudja, hogy valószínűleg ki fogom nyírni, szépen tűri.
-Tudom kik voltak azok.- vesz elő egy zsebkendőt, hogy aztán abba köpjön egy kis vért, mivel tudja, ha televérezné nekem a padlót, még azért is kapna jó pár pofont.-Adjon mellém öt embert és esküszöm, holnap reggelre visszaszerzem a cuccot is, a pénzt is és még talán egy kis pluszt is szerezhetek náluk! Ezek nem egyebek, mint pár helyi nigger, akik túl sokszor láttak valami gettós filmet és azt hiszik, hogy ujjat húzhatnak Önnel.- a kis rohadék. Most majd elkezd fényezni, mert tudja jól, hogy attól kicsit megenyhülök, viszont az üzlet, amit ajánl, egészen felcsigáz. Pár pillanatra el is gondolkozok, de nem azért, mert ne lenne számomra jó alku, hanem, mert fingom sincs melyik öt baromarcút küldjem el vele. Nehéz jó munkaerőt találni és erre mindig csak olyankor ébredek rá, mikor beüt a szar.
-Rendben Carlos. Legyen. Ha reggelre itt lesz a pénzem és a drogom is, nem foglak kinyírni. De remélem, tudod mi vár rád, ha nem sikerül az üzlet rád eső részét teljesítened...- emelem rá a legördögibb pillantásomat, mire Carlos heves bólogatásba kezd. Azt hiszem, nem is nagyon kell részleteznem, hányféle módon fogom megkínozni, mielőtt végre kinyírnám. Harminc millióért már majdcsak megengedhetem magamnak, hogy kiéljem a szadista hajlamaimat nem?
-Tudom főnök. Hidd el, nem fogsz bennem csalódni.- csillan fel a szeme, ahogy tudatosul benne, hogy van még némi remény arra, hogy életben maradjon. Nem vagyok én annyira rohadék, mint amilyennek tűnök, hiszen büntetem azt, ha valaki elbarmol nekem valamit, ugyanakkor van lehetőség helyre hozni a hibákat. Olyan vagyok, mint egy jó tanár. Lehet nálam piros vagy épp fekete pontokat is gyűjteni, elkaszálni pedig, csak akkor kaszálok el valakit, ha tényleg nagyon- nagyon durván elbasz nekem valamit. Mint Jason a múltkor, aki azt hitte, hogy megkerülhet engem és a saját szakállára dolgozhat. Na azt nagyon nem csípem, ha valaki hülyének próbál nézni.
-Már most is csalódtam.- morgom dühösen, hiszen éppen tőle nem vártam volna, hogy ekkorát bakizzon. -Tűnj el a szemem elől és, ha van egy kis eszed, a pénzem nélkül vissza se jössz. Ha úgy érzed, hogy nem tudod végre hajtani a feladatot, akkor javaslom, még most indulj el a mexikói határ fel, különben reggel én magam fogok utánad indulni és azt nem fogod megköszönni...- sóhajtok egy nagyot, ahogy az ablakhoz sétálok és az üveg tükröződéséből figyelem Carlost, aki elmormog egy „Igen, uram”-at, majd sietve kisétál az irodámból. Pedig, eddig egészen kedveltem őt, mert a legtöbb feladatot nagyon ügyesen el tudta végezni. Erre most, mikor már kezdtem büszke lenni rá, elkúrja nekem az egészet, ráadásul épp egy olyan ügyféllel, aki meglehetősen kényes tud lenni. Nem szereti, ha bármi közbe jön, bár ezt meg is tudom érteni, hiszen ezekben a körökben a legkisebb hiba is borzalmasan végződhet.
Miután Carlos elhagyja az irodát, a kis bárszekrényemhez sétálok és töltök magamnak egy pohárka bourbon-t. Ha eszembe jut a gyermekkorom, amit még a jó öreg Olaszországban töltöttem, nem is tudom, hogy elégedett vagyok-e vagy sem. Akkoriban még élt a bátyám, Bernardo és én bele is törődtem, hogy ő lesz majd a főnök, ha a fater esetleg elpatkolna. Akkor még nem sejtettük, hogy egy véres leszámolást követően én az intenzíven kötök ki, Bernardo meghal, ahogy az anyánk is és apám kénytelen végül még durvább és még véresebb bosszút állni. Nem szívesen lettem volna akkor azok helyében, akik ujjat húztak vele, de végül fogta a csonka családját -vagyis engem- és a győzelem ellenére inkább New Yorkba jött , hogy itt próbáljon szerencsét. Mind ennek pedig már húsz éve. Két évtizedig nevelt arra, hogy én legyek majd az utóda, holott előtte úgy volt, hogy simán lehetek állatorvos, ahogy szerettem volna. Na ja. Ez az, amit nem szoktam reklámozni, mert bármily furcsa is, vannak érzéseim nekem is. Az állatokat például még mindig többre tartom az embereknél, ezért is választottam volna azt a pályát. A sors azonban közbe szólt, így három évvel ezelőtt, mikor apám már úgy látta, hogy képes leszek átvenni a helyét és kézben tartani mindent, megtett főnöknek, míg nem nyolc hónappal ezelőtt végül meghalt egy gyilkos kórnak köszönhetően. Rákja lett, ami aztán áttétes lett és satöbbi és satöbbi... Igazából mindig csodáltam már azt is, hogy a bátyám halálát egyáltalán túlélte, nem beszélve anyánkról, aki igaz szerelemmel szeretett. Igazán bájos teremtés volt.
-Marco! Tia megérkezett...- sétál be Paolo az ajtón, aki már ősidők óta a család legjobb barátja és egyben apám jobb keze is volt, tehát jelenleg az én jobb kezem is.
Tia... ó igen. Rá lesz most szükségem. Nincs még egy nő, akinek olyan csodás keze lenne, mint az övé, hiszen a masszőröm. Na jó, szokott még másban is a segítségemre lenni, hiszen azért látogat meg hétről hétre, hogy segítsen leküzdenem a stresszt, arra pedig két jó módszer van: a masszázs és a szex.
-Rendben. Engedd be, kérlek és legalább két órára felejtsetek is el.- pillantok vigyorogva Paolora, aki jókedvűen elmosolyodik és kacsint is egyet. Egykor ő volt a mentorom. Ő tanított meg mindenre, amit tudok és persze az apám, szóval képtelen lennék valaha is nem úgy tekinteni rá, mint egy rokonra vagy épp jó barátra.