: A gyerekkoromról nincs mit mesélni. Egyszerűen szörnyű volt. Helsinkiben születtem, ott is nevelkedtem a külvárosban, a nyomornegyedben. Már amennyire nevelkedtem. Sokkal inkább nőttem, mint a gyom. Ha apám éppen magánál volt, akkor is egy trippről próbált lejönni éppen, hogy mehessen át a következőbe. Anyám meg hát…a legősibb foglalkozást űzte. Úgy akadtam be nekik én is, a fater a mutter egyik kuncsaftja volt, de mikor megtudta, hogy terhes velem, a rossz r*banc elvetette magát feleségül. Persze a „szakmáját” nem volt hajlandó ott hagyni egy „szaros kölyök” miatt, ahogy ő vélekedett rólam. Ideális környezet egy gyereknek mit ne mondjak. Azt se egészen tudom, hogy hogyan éltem túl a csecsemőkort, de hát mindegy is. Túl életem az a lényeg.
A helyi suhancokból össze verődött banda már kisiskolában a szárnyai alá vett. 10 voltam mikor az első szál cigimet elszívtam, ez az egyetlen a „gettóban” felvett szokás, amit nem tudtam levetkőzni azóta sem. A nagyobb srácok vigyáztak rám, ha nem akartam haza menni, mindig volt hol aludnom. Mondanom sem kell, inkább a bandával lógtam, mint hogy suliba menjek, így épp csak hogy át rugdostak általánosból, a gimiből meg egy hónap alatt kibuktam. Mégis, a papírt nagy pofával vittem haza, ki akartam borítani az őseimet. Hát sikerült. Apám épp egy tiszta pillanatában volt, anyám meg már azelőtt a plafonon volt valami miatt, hogy haza értem. Azonnal süvölteni kezdett velem, hogy miattam el fogunk költözni, mert, szégyent hozok rájuk a közösség előtt. Mielőtt elmentünk volna, az egyik haverom szólt, hogy baromira nem én vagyok az oka, hanem ő maga. Valami fejes trippert kapott tőle, és perrel, meg börtönnel fenyegette, ezért döntöttek úgy, hogy New Yorkba megyünk, mert az amúgy is a lehetőségek hazája.
De csak nekem volt ott lehetőség. A Helsinki rendőrség egyik fiatal rendőre, aki mindig törődött velem, intézett nekem egy felügyelő tisztet Amerikában, aki már a New Yorki reptéren várt. Onnantól, gyakorlatilag ő nevelt, végül, mikor a fater túl lőtte magát, a mutter meg nyilvános strihelésért  sittre ment magához vett. Ő segített leérettségiznem, és végül bekerülnöm a seregbe. 18 voltam mikor besoroztak, és 20 mikor életemben először mentem aktív háborús zónába. Mindent meg akartam tenni, hogy segítsek Amerikán, hiszen ez az ország tette lehetővé, hogy össze rázzam az életemet. Az Iraki, majd az Afganisztáni konfliktus legdurvább helyzeteibe cseppentem bele, és rátermettnek bizonyultam, így közlegényből gyorsan ezredes lettem. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz, és néha úgy érzem, nem érdemlem meg. A parancsnokom egy bevetésre menet mesélt nekünk az egyik őséről, nagyon megindító sztori volt. A csókát Desmond Doss-nak hívták, erősen vallásos volt, de nem ez a lényeg. A második világháborúban volt felcser, és vallási okokból nem fogott fegyvert, mégis annyi embert mentett meg a két kezével, és a hitével, hogy az leírhatatlan. Egyikünk se érezte, hogy felérnek hozzá, így én sem. És én még hálás lehetek, hogy vissza jöttem.
Most nyugi van, én pedig hódolhatok a szenvedélyemnek, a hamburger készítésnek. Az egyik bajtársammal Ray Donovannel tervezgettünk, hogy ha haza megyünk, nyitunk együtt egy kajáldát, a Central Parkban, ahol mindenki fillérekért ehet. A veteránok, a szegények, és mindenki jól lakhat pár centért. Ray lábát egy repesz szakította le, a harctéren elvérzett. Én haza jöttem. Így, egyedül megnyitottam a kajáldát a Central Parkban, azt a nevet adtam neki, amit ő akart, olyan kisbuszban rendeztem be, amilyet ő mutatott. A képe ott lóg a sütő felett, hogy egy napra se felejtsem el, miért csinálom. Azt kell mondjam, a kezdeti nehézségek után, a felügyelő tisztem büszke lenne rám, hogy idáig jutottam. Az élet elég okés mostanában.