- Itt írják alá. - a válóügyvéd feleségem elé tolja a lapot, aki kezébe vesz egy tollat, és remegő kézzel közelít a kijelölt rész felé. Szemeiben apró könnycseppek jelennek meg, mert még mindig szeret. Tudom, hogy szeret, én mégsem bírom tovább mellette. Számtalanszor megbeszéltük már a dolgot, és megegyeztünk abban, hogy nem szakítunk meg minden kapcsolatot. Egyikünknek sem tenne jót egy éles váltás. Ez a válás is elég nehéz folyamat volt.
Bátorítóan rámosolygok az egykoron még szeretett nőre, ő pedig aláírja a lapot, amit tovább is tol nekem könnyeivel küszködve. Szintén aláírom, ahol kell, és az ügyvédnek nyújtom a dokumentumot. Ezennel hivatalos, hogy elváltunk...
- Örömmel tudatom önökkel, hogy mától nem élnek házastársi kapcsolatban. Viszontlátásra! - azzal már tessékel is ki minket az irodából. látszik, hogy semmi szüksége az érzelmes elváláshoz, valamint biztosan olyan soook dolga van, hogy ránk már nincs több ideje. Persze, nyilván...
Nem bírom kiverni a fejemből azt az éjszakát. Igaz, hogy kellőképpen részeg voltam, mégis azokat az arcvonásokat, a puha bőrt és illatos hajzuhatagot képtelen vagyok kiverni a fejemből. Semmit sem tudok a nőről, mégis, mintha a sors akarta volna a találkozást, és követelné a folytatást. De nem tudom hol lakik, mi a foglalkozása. Semmit! Hogy fogom így megtalálni?
Észre sem veszem, hogy Sharon hozzám beszél, csak akkor, mikor hozzáér a karomhoz. - Jól vagy? - összerezzenek. Tudom, hogy álmodozás közben idióta fejeket tudok vágni, ezért általában erre figyelek, most mégis elragadtak az emlékképek.
- Persze. - bólintok, és könnyes arcát látva megölelem. - Minden rendben lesz. Így volt a legjobb. - érzem, hogy körém fonja karjait. Nem haragszok emiatt. Neki sokkal nehezebb, mint nekem.
- Nehéz elhinni - igen, ezzel én is tisztában vagyok, de biztos talál majd valakit, aki megérdemli, hogy hozzámenjen feleségül. Én nem érdemlem meg. Nekünk nincs közös jövőnk együtt, hisz csak az érzelmeivel játszottam, még ha nem is szándékosan tettem ezt.
- Mennem kell. - szemébe nézek, és megvárom, míg bólint, és elenged. Muszáj visszamennem dolgozni. Ezt a kis időt is nehéz volt kiharcolni. Azzal már ott sem vagyok.
Az épület előtt egy éjfekete autó parkol, benne egy sofőr ül, és békésen olvassa az újságot. Végül is, ráért.. Eddig, most azonban minél hamarabb el kell vinnie a munkába. Egy percig sem késlekedhetek.
- A támaszpontra, sürgősen! - adom ki a parancsot, és a sofőr egyből lecsapja az újságot az anyósülésre. Tudja, hogy nem jó dolog felidegesítenie. Régóta ismer, és igazából jóban is vagyunk, de nem szokta megkockáztatni, hogy kihúzza a gyufát.