They who are of the opinion money will do everything, may very well be suspected to do everything for money.
Az ezüst cigarettatárcából előbányászott szál dohány halkan sercegve gyullad meg, mikor azt a fellobbanó tűzbe tartva mélyet szívok belőle. Haloványan felsejlő mosollyal konstatálom a vérembe tóduló nikotin ellazító érzetét, mely okán szinte arra se fordítok különösebb figyelmet, csupán a szemöldököm vonaglik meg, mikor a teherautó rolós ajtajának tartókötele kicsúszva a precizitást nélkülöző munkát végző pasas kezéből, nagy erővel, és annál nagyobb zajjal csapódik a pótkocsi tetejére. Mély levegővel telítve tüdőmet juttatom egyidejűleg a kiáramló port a szervezetembe, kelletlen grimasszal teszek közelebb két nagyobb lépést a szállítmányt felé. Mellkasom előtt fűzve kezeimet nyújtom nyakamat, hogy saccra ellenőrizzem a rakomány meglétét. Fejemmel biccentek a két oldalt szobrozó munkások felé, akik rögvest pattannak a platóra, egyesével számolva végig a raklapokon vastagon becsomagolt, figyelemreméltó mennyiséget. - Megvan minden? –félhangosan, semmiféle nagyobb erőfeszítést nem téve az érthetőséget elősegítő hangosabb, avagy öblösebb beszéd érdekében emelem számhoz a cigaretta szűrőjét, hogy a dohány újból halk sistergésbe kezdjen a belőle nyert mély slukk nyomán. Továbbra is csörögnek a vastag fóliaanyagok, bentről halk, leginkább számolásra emlékeztető duruzsolás érkezik. - Meg! –érkezik a megnyugtatóan helyeslő válasz. Bólintva veszem tudomásul, hogy mindezzel pontot tehetek egy sikeres üzlet végére. Ők megkapták a pénzt, mi a szállítmányt, megy a feketére, és mindenki él boldogan tovább, ahogy tette eddig is. Sarkamon pördülve pereg le az égett hamu a cigaretta végéről. Halkan koppan kettőt a cipőm sarka, de a monoton menetelésembe közbevág egy hang… mert soha nem lehet elintézni nélkülem, mi?! - Főnök! –erélyes kiáltás akaszt meg két lépés között. – Itt hátul van valami! –az utolsó, maró slukkot is kiszívom a drága dohányból, elpöckölve a csikket temetem zsebeimbe kezeimet, ezzel újfent elindulva a nemrégiben a hátam mögött hagyott kamion irányába. - És kérvényt kell benyújtanom, hogy el is mondd, hogy mi?! –vetem oda mintegy félvállról a kérdést, felkaromat vetve a pótkocsi vasszerkezetének. Csupán egy lemondó, drámai sóhajjal illetem a benti viaskodás hangjait, ami kimerül a „húzzad már!”, „de ne úgy toljad!”, „vedd már ki, baszdmeg!” hangzóanyagokban. Azt hiszem az alábbiak egy másik élethelyzet következtében is tökéletesen megállnák a helyüket… Pár elégedetlen dobbantás, egy kis karistolás, amint a csúszó fa anyaga találkozik a kocsi vas talpazatával, egy-két koppanás, majd egy egyöntetű, diadalittas felsóhajtás. - Megvan már? –órámra pillantva kérdezek, közbeékelve a saját hangomat az „azta!”, és az „ilyen nincs!” felbődülésekbe. Vajon apám mit gondolt akkor, amikor azt a mércét vette alapul, hogy alsó hangon az összes munkásnak fogyatékosnak kell lennie? - Ezt nézze, Főnök! –elégedett felszólítással törekszik előre az egyik gyengeelméjű, maga előtt harcolva egy beazonosíthatatlan, lentől leginkább vászonnak tűnő akármit… Fél szemöldökömet felvonva lököm el magam a kocsitól, hátrálva pár lépést nézem végig, ahogy a két gyökér közül a kevésbé töketlen az egyik doboznak támasztja a szerzeményüket. - Hm… -tanakodva emelem mutatóujjamat ajkaim elé, ráncolva a szemöldökömet nézem tüzetesen végig az újonnan elővadászott festményt. A két díszhuszár mellkasokat domborítva, széles vállal dobbantanak a platóról, olyan örömteli önbizalommal fűszerezve minden léptüket, mintha nem csak a megtalálás, de maga a megfestés érdeme is az ő nevükhöz lenne írva. Büszke testtartással sorolnak be mellém, maguk is szemrevételezve a ritkaságot, bár sokkal inkább szemük sarkából pillantgatnak felém. Mit várnak vajon? Vállba veregetést? Jutalomfalatot? Egy-két lecsorgó bankót? - Tegyétek vissza! –biccentek a vászon felé, mélyen a zsebembe nyúlva kutatva a telefonom után. - De… - Azt mondtam tegyétek vissza! –határozottan villan feléjük ellentmondást nem tűrő pillantásom, mire szinte hallani vélek egy kelletlen nyüszítést, amivel elindulnak a festmény felé. – Nem hiányzik, hogy avatatlan szemek vizslassák –az avatatlan szemek kategóriájába más esetben őket is bele kéne sorolni... de hát mit lehet mit tenni, ha egyszer ők találták meg? Vájjam ki a szemüket? Nem mondom, hogy feltétlen rossz ötlet, de a némaságukat egy kis pénzjutalommal meg lehet venni… amit a köreinkben mozgók leginkább wc-papírnak használnak, de nekik pont elég arra, hogy a semmitmondó csirke helyett egy-két hétig valami jó szaftos marhát tudjanak tenni az asztalra. Vadul nyomok rá kuzinom nevére, pár másodpercig csak az egyhangú sípolást van szerencsém hallani, mígnem Forrest hangja váltja a monoton zajt. - Szükségem lenne a segítségedre –mindenféle köszönés nélkül közlöm a nyilvánvalót. Vállammal támasztom fülemnek a készüléket, míg egy újabb szál cigarettát bányászok elő annak méltó helyéről. – Nem rég érkezett egy szállítmány a tengeren túlról. Azonban van benne valami, amit látnod kéne… kétségtelenül nagyot tudunk vele szakítani, de fogalmam sincs, hogy pontosan mennyit, úgyhogy bárhol is legyél, bármit is csinálj, maximum fél órát kapsz, hogy ideérj. A címet úgyis tudod. Rögtön a hátsó parkolókhoz gyere –ezzel pedig bontom is a vonalat, esélyt se adva neki arra, hogy nemleges válasszal tudjon szolgálni. Mellkasom előtt összefont kezekkel biggyesztem a cigit ajkaim közé, elégedettnek tetsző halovány félmosollyal fordulok vissza az újonnan kincsesbányává avanzsált teherautó felé…
They who are of the opinion money will do everything, may very well be suspected to do everything for money.
Kócos hajjal riadok fel, a konyhapulton fekszem, félig ülő pozícióban, nem érzem a bal karom, de legalább elmondhatom magamról, hogy végre nem vagyok kialvatlan. Pislogok párat, hogy tisztán láthassak, még mindig ég a szemem a számítógép előtt töltött néhány óra miatt. Muszáj volt utána néznem egy-két dolognak, mielőtt belevágom a fejszém egy számomra halott ügybe. Tudom, hogy az olaszok tapasztaltabbak, mint jómagam, az erejükben folyik a művészetek iránti mérhetetlen csodálat, így egy kicsit be vagyok szarva, miként fogok rásózni az olasz maffiára egy értéketlen, 1900-as évekbeli festményt. Szépnek szép, bárhol megállná a helyét, de a szakavatott szemeknek azonnal feltűnik, hogy hamis. Épp ezért szükségem volt egy olyan emberre, aki hamisítványból, a megszólalásig hasonlító, még mindig nem eredetit varázsol, röpke pár nap alatt. Itt jött a képbe Jennifer, és bár nem akartam szívességet kérni – hadd ne részletezzem, miért nem – mégis felhívtam. Szóval az van, hogy mához egy hétre vacsorázni kell vinnem, amitől borsódzik a hátam és rohadtul nincs ínyemre, hogy megtegyem, mert Jenny – ahogy ő szólítatja magát – a múlt hónapban volt 64 éves. Korához képest még mindig gyönyörű, kifinomult és pazar társaság, de… ezt sem részletezem. Vizet töltök magamnak, egy szuszra meg is iszom. Terveim közt szerepel, hogy kirámolom a lakást és a hátsó szobát – ami jelenleg raktárként üzemel – megszüntetem. Illetve kiürítem, mielőtt még lecsap rám a rendőrség és olyan dolgokat találnak, ami miatt aztán rács mögött tölthetem életem hátralevő részét. Ritkán látni engem melegítő alsóban és pólóban, most mégis abban rakosgatom a dobozokat egyik helyről a másikra. A kezdeti lelkesedésem hamar elszáll és szinte repülök a telefonért, amikor hangosan felvisít a nappaliban. Nem szólok azonnal bele, de egy pillanat múlva mégis beleköszönök Szokásához híven, hagyom kibontakozni, nem vágok a szavába, figyelmesen hallgatom mondanivalóját. Ritkán fordul elő, hogy a segítségemet kéri. Meg vagyunk egymással, tisztelem azért, amit elért, de nem folyunk bele a másik üzleti életébe. Most valami nagyon-nagy dolog történhetett, hogy felhívott és a segítségemet kéri. Természetesen nem mondok nemet, az én oldalamat is fúrja a kíváncsiság, vajon mi lehet, ezért a lehető leggyorsabban elkészülök. A melegítő alsó a fürdőben landol, csak farmert rángatok magamra, meg a kabátot. Nem kések, az nem szokásom, talán túl gyorsan is száguldottam végig a városon. Annyi szerencsém volt, hogy egy rendőrt sem láttam unatkozni egyik fánkozóban sem. Leparkolok a hátsó parkolóban, ahogy kérte, még néhány percig hagyom, hogy a motor halkan duruzsoljon, majd leállítom. A mobilomat a zsebembe süllyesztem és lendületes léptekkel az épület felé veszem az irányt. Beszéd csapja meg a fülemet, ezer közül megismerném kuzinom dörejét, ha nem ismerném eléggé, talán még én is behúznám fülem-farkam, ha találkoznék vele egy elhagyatott sikátorban. De így, hogy jobban ismerem bárkinél, így csak egy széles vigyorra futja, amikor meglátom. -Logan. – Köszöntöm egy kézfogás kíséretében, legalábbis nyújtom a kezem, majd rögtön a tárgyra térek. - Mi az, ami ennyire fontos? – Kérdezem érdeklődve, szemeimet körbefuttatva az épület belsején. Igazán értékes dologra számítok, ha már fél órát kaptam, hogy ideautókázzak. -Az embereid hagyják el a helyet. - Nem kérek, inkább utasítok. Nem kell, hogy más is hallja amit mondok, hogy aztán addig, míg nem figyelünk, meglovasítsák az árut. Ha a rakománnyal érkezett csomagnak valóban van értéke, azt szeretném csak a kuzinommal közölni és csak vele beszélni a további részletekről. Nem dolgozom ingyen, az évek alatt, ezt ő is megtanulta. Rokonság ide vagy oda, a pénzben nincs barátság.
They who are of the opinion money will do everything, may very well be suspected to do everything for money.
- Brown, pattanj! –biccentek a szürke kezeslábasának zsebében matató pasas felé, aki hallva az utasítást dobbant a platóról, diadalittasan vonva elő az elrongyolódott dobozú cigarettát. – Szerinted van időd most arra, hogy most itt elkezdj nekem cigizni? –felvont szemöldökkel tartom felé fülemet, csak, hogy sztereóban hallhassam a példátlan válaszát. - Hát… - Én a helyedben most átgondolnám, még azelőtt, hogy kimondom –a pszichológusom azt mondta, hogy legyek kedvesebb az emberekkel. Vagy, legalábbis próbálkozzak meg vele… vajon ez a feltehetőleg kiválóra sikeredett tanács kimeríti ennek fogalmát? - Nincs. - Remek, én is így gondoltam! –alantas vigyorral nézem végig, ahogy visszagyűri az elnyűtt szál cigarettát a még inkább vitatható állapotú dobozba. Természetesen ez engem nem gátol meg abban, hogy a szám elé emeljem az ujjaim között tartogatott, markáns illatú dohányt, és mélyet szívjak annak füstjéből. - Menj be az épületbe, és akassz le valahonnan egy tiszta terítőt, törülközőt, vagy bármit, ami az elfedés célját szolgálja. Ismétlem, tisztát! Nem olyan „tisztát”, amire a magadfajta rongyos ember azt mondja, hogy tiszta, hanem olyat, ami ténylegesen az… értetted? –érdeklődő biccentésemet bólintást követi, sarkon fordulva iramodik meg a bejárat felé. Legalább azt nem kell külön kiemelnem, hogy mindezt ne egy csigáéval rokonítható tempóban kívánja végrehajtani. Már csak egy kérdésem lenne… Hogyan? Hogyan került az a festmény teljesen indokolatlanul az én teherautómba? Ebből a kérdésből több ágban vezethetőek a lehetséges válaszok… Vagy hamisított, értéktelen vacak, ami arra se volt méltó, hogy kikerüljön valakinek a falára, ezért bevágták az első szállítmány közepébe, mondván, kezdjünk vele mi valamit. Vagy lopott cucc, amin hamar túl akartak adni rajta, hogy még csak véletlen se jusson a hatóságuk tudomására a megléte. Esetleg ebből adódóan úgy ítélték, hogy jobb, hogyha egy tudatlan jenkinek gyűlik meg vele a baja… Milyen piszok nagy mázlim van ilyenkor a családdal! - Meghoztam! –lobogtatva a fehér anyagot, lassú kocogásban érkezik meg mellém az élemedett korú, lassan az ötventől a hatvan felé közelítő férfi. - Egy hős vagy… -szemeimet forgatva emelem az utolsó slukkra a cigarettát, majd messzire pöckölve azt fújom ki a füstöt. – Menj, terítsd rá, aztán felvisszük az irodámba. Jobb helye lesz ott, mint ezen a kosztelepen –az ilyen értékelhetetlen munkásemberek körében, mint ők… Akik esetében nem lehetne feljegyzett időpontot körmölni arról, mikor találkozott a kezük utoljára nem, hogy szappannal, de úgy összességében vízzel. - Fogjad, vigyed –adom ki a gyors utasítást, ahogy a fehér anyaggal letakart vászon kiköt Brown kezében, és az arcára kiült pillanatnyi tanácstalanság okán kénytelen vagyok magam felhívni a figyelmét arra, hogy mit is várnék el tőle. Nem a nyakára mászva, ám kellő közelséggel lépkedek a nyomában, minden ügyelő pillantásomat a kezében tartott műkincsre irányítva, hogy az semmiképp se szenvedjen bármiféle kárt a dolgos ember markaiban. Türelmetlenül dobog cipőm talpa, ahogy a lift közeledtét jelző lámpák fénye felvillan, majd kialszik, végül egy halk csilingelés, és az ajtók nyílása késztet arra, hogy állórajtot vegyek, reflexből nyomjak rá a tizennegyedik emelet gombjára. Az egyetlen olyan emeletére, ami nem bűzlik gépolajtól, aminek falai nem egyszerű, kezeletlen betontömbök, sokkal inkább művelt, elegáns falambériával vannak körberakva… ami sejteti a felső vezetés elkülönülését az egyszerű emberektől. Ahogy nyílik a lift, kávé, nemrég elszívott cigaretta jellegzetes illata fogad, ami egyértelműen a nyitott irodaajtómon keresztül kiszivárogva tölti el a folyosó egészét. Hosszúra nyújtott lépteim mellett duplázva sajátjait, szinte már kocogva halad az öregedő manus, aki megkönnyebbült szusszanással konstatálja, mikor koszos cipőjének talpát megvetheti a kasmír szőnyegen. Kelletlen grimasszal pillantok a lábaira, majd a pasasra… gondolatban még legyintek is egyet, most nem érdekel a tisztaság. - Mit csináljak vele? - Támaszd neki az asztalnak –biccentek az ablak előtt elnyúló, grandiózus, antik asztal felé, amihez magam is odalépek, hogy a már kihűlt kávéból kortyoljak egyet. Az arcomra kiülő enyhe fintor csak akkor simul le ábrázatomról, mikor újabb cipő koppanása hallatszik az ajtó felől. Szinte bizakodva pördülök a sarkamon, de csak a kamionnál felejtett dilettáns barommal találom szemközt magamat. Olyan széles, bizakodó vigyorral pillant felém, hogy rögvest homlokom közepére ugrik a szemöldököm. - Főnök…? Én egy pillanatig se akarok telhetetlennek tűnni, de… ha nagy összeget hoz házhoz a festmény, ugye abból mi is kapunk részesedést? –derűs mosollyal mutat Brown-ra, majd újfent magára. Ha nem nyeltem volna le már hamarabb a kávét, most valószínűleg egy újabb folttal lenne gazdagabb a kasmír selyem… - Elvégre mi találtuk meg, és hát… még egy hozzám hasonló laikus számára is nyilvánvaló, hogy sok pénz van benne –folytatja az önhitt magyarázkodást. Résnyire nyílnak ajkaim, meleg levegővel távozik egy halk horkantás. - Én most jól értem, hogy te… Te meg akarsz zsarolni Engem?! –éktelenül dörren a hangom, mégse tudom a végéig járatni a gondolatmenetem, mert a nevem említése belém fojtja a szót. Eszelős pillantásom még hosszú másodpercekig az ajtó mellett szobrozó munkáson pihen, csak azután tekintek kuzinom irányába, határozottan szorítva rá kézfejére. - Reméltem, hogy nem fogsz játszani az időmmel –jegyzem meg mintegy mellékesen. Akár még egy gyér köszönetnyilvánításként is emlegethetnénk, amivel sokkal inkább hálálkodnék az ő rám fordított idejéért. De az lenne megegyező általam gyakorolt ideológiával. - Na, húzzatok innen! –bökök az ajtó felé bosszúsan, továbbra is hergelve magamat az imént elhangzott kérdéssel. Kattan a zár, ezzel pedig fordulok is a festmény felé, amit eltartva az asztaltól húzom le róla a terítőt, melyet nemes egyszerűséggel hajítok a bőrkanapéra. - Ez lenne az –mellkasom előtt fonva kezeimet teszek egy lépést hátra, hogy a művel egyidejűleg Forrest arcát is láthassam… Baromi kíváncsi vagyok, hogy mi is került be ilyen váratlanul a hálónkba.
They who are of the opinion money will do everything, may very well be suspected to do everything for money.
Ha nem lenne így is elég kínos a helyzet, még tetézném azzal, hogy hangosan felröhögnék. Ennyire az én embereim sem ostobák, bár akad köztük néhány, aki csak azért van benne a csapatban, mert egy valamiben kiemelkedő. És az nem az eszük, hanem sokkal inkább az erejük. Arra ott vagyok én. Ha ész érveket kell felsorakoztatni, mindenki háttérbe vonul és csendesen figyel. Ha erőszakra van szükség, az esetek többségében – hiába kérnek – eszem ágában sincs visszavonulót fújni. -Mi az isten folyik itt? – Hanyag eleganciával szorítok rá kézfejére, kinőttük már abból a korból, hogy eljátsszuk egymás előtt a nagykutyát, a főnököt, az istent. Mindketten elértünk valamit az életben, az már más kérdés, hogy én honnan indultam és ő milyen közel volt mindig is a Naphoz. -Miután szóhoz sem jutottam és nem volt más választásom. – És mert kíváncsi vagyok, miért kellett a fél városon át vezetnem. Remélem, nem valami baromság miatt. Kérésemre mindenki távozik a helyiségből, aki nem érdemes arra, hogy diskurzusunknak fültanúja legyen. Jobb szeretem otthon, egyedül megvizsgálni a műtárgyakat. Hosszú órákat vesz igénybe, míg megállapítom, hogy az adott kincs eredeti, vagy pusztán ócska utánzata annak. Most viszont, jobbára csak a szememre és az ismereteimre hagyatkozhatok. Követem az asztalhoz, kezeim először mellkasom előtt összefonva pihennek, de miután meglátom a festményt, ujjaim borostás államat vakargatják. Kell néhány pillanat, mire felfogom, hogy ez az a festmény, amire gondolok. Először magamat kell meggyőznöm arról, hogy ez valóban az, csak utána mondhatok bármit is. Közelebb lépek, hüvelykujjamat nyelvemhez érintem, majd a festményez, hogy újra a számhoz emelve megbizonyosodjak arról, amit eddig is hittem. -Ez egy korai Rembrandt mű, ha pontos akarok lenni, akkor valahol 1630-és 33 között készülhetett. – Jobbra lépek, a megvilágítás nem az igazi, de így már több színt vélek felfedezni a vásznon. - Krisztus a viharos Genezáreti-tavon. – Állapítom meg hamar, a festő egyik legszebb – ha nem a legszebb - alkotása és méltánytalanul eltörpül az össze többi képe mellett. - Ellopták Boston-ból, még a ’90-es évek környékén. Mégis hogy francba került ez hozzád? – Kérdezem, majd leülök a bőr kanapé karfájára. -Ha ez eredeti - már pedig annak tűnik, de még meg kell vizsgálnom alaposabban -, akkor milliókat kaszálhatunk vele. 28 éve keresik, senki nem tudta, hogy történt és ki lophatta el. – Keringtek pletykák arról, hogy az Isabella Stewart Gardner Museum igazgatójának fájt rá a foga és megjátszották az egészet, máshol azt mesélték, hogy egy európai műkincs tolvajbanda tulajdonította el. Az már mellékes, hogy most valami oknál fogva ismét az országban. -Ha van UV lámpád és nagyítód, könnyen eldönthetjük, hogy eredeti e. Ettől függetlenül, akkor is haza kell vinnem majd, mert a laborban könnyebben kideríthetem. – Nem tudom, mivel járok jobban. Ha azt mondom, a kép valódi, vagy ha hazudok és azt mondom, csak egy olcsó utánzat. Mert ha eredeti, hülye lenne kiadni a kezéből és odaadni az unokaöccsének, aki azonnal piacra is dobná, vaskos dollármilliókért cserébe. Hirtelen üt szöget a fejembe az ötlet és bár túl sok ideje mozgok ilyen körökben, bátran mondhatná rá valaki, hogy baromság az egész a jobb félni mint megijedni mondás. - Abba belegondoltál, hogy valaki szándékosan csempészte a rakomány közé a képet? – Homlokon mély barázdát vet az aggodalom, eszem ágában sincs börtönbe vonul valami ostobaság miatt, amihez konkrétan semmi közöm. - Honnan jött a szállítmány pontosan? – Ritkán hagyom el az országot, de nincs olyan ország, ahol ne lennének összeköttetőim az ügyfelekkel.
They who are of the opinion money will do everything, may very well be suspected to do everything for money.
Hogy mi az isten folyik itt? Kuzin… Én magam se tudnék találékonyabb kérdést feltenni. Manapság úgy tűnik, hogy mindenkit elhagyott a józan ítélőképessége, avagy olyan bizalomgerjesztő ábrázattal keltem ma fel, hogy azt hitték, ma érkezett el az a nap, amikor értékelni fogom a viccet. Mert csak remélni tudom, hogy ez csak egy ócska tréfa volt, amin sajnálatos módon nekem nem sikerült jót szórakoznom… - Néhány kis korcs nem tudja, hogy pontosan hol is van a helye –biccentek feddő hangsúllyal a küszöbön totyorgó fazon felé, ügyet se fordítva olyan kifejezésekre, mint személyiségi jogok. – Bár nem is tudom, miért várok épelméjűséget földönfutó munkásoktól –tanácstalanul tárom szét karjaimat erős társadalomkritikám megfogalmazása közben. Soha nem titkoltam a rosszallásomat a „saját népem” felett… olykor elkeserít a ténye annak, hogy a ritkább létszámmal bíró használható, megbízható, valós értelemmel rendelkező törvénytelen munkaerő mellett ilyen sehonnai selejtek is bekerültek a gépezetbe, akik még arra se érdemesek, hogy beléjük töröljük a lábunkat. Ennek az egynek is csak annyi szerencséje van, hogy Forrest, számára előnyös időben érkezett, és a kezem sokkal inkább kuzinom tenyerében csattant, nem a nagyravágyó fószer arcában. - Hidd el, ez ki fog engesztelni –bökök hanyagul a külvilág számára egyelőre elrejtett festmény irányába. Nálam kevesen tudhatják jobban, hogy Forrest nagyban utazik, nem is cibáltam volna ide, ha nem lennék biztos a sikerben. Már ide érzem a pénz szagát… Csak akkor tárom fel a féltve őrzött titkot, mikor az ajtó halk kattanással kerül a helyére, és a folyosón is elül a cipők által vert zaj, valamint az azzal keveredő piszmogás. Bármennyire is legyen kényes ez az ügy, valamivel be kell tapasztanom a szájukat… Nem is a festményt, sokkal inkább a szakértő arcát figyelem. Persze, a Whitfieldeket, legyen is bármely ágából az illető, soha nem jellemezte a beszédes arcjáték… Sóhajtva temetem kezeimet a zsebembe, vállaimat felhúzva tornáztatom meg a gépi munka következtében elgémberedett tagjaimat, különös tekintettel a nyakamra. Elvégre úgyis van időm, Forrest se az elhamarkodott tettek embere, olyan precízen végzi a munkáját, hogy még az én számban is megalszik a tej, noha nálam lassabb… bár én úgy mondanám, hogy megfontoltabb személyt keresve se találna senki. Tagadhatatlan hirtelenséggel hagyom abba minden tevékenységemet, mikor végre nem csak a fejében zakatoló kerekek kattogását, hanem információk tömkelegével megspékelt beszédét is hallani vélem. Rögtönzött művészettörténet óráját vitatható lelkesedéssel bólogatom végig, mígnem olyan kérdést címez felém, ami egy nevetéssel rokonítható horkantást érdemel válasz gyanánt. - Öregem, ha én azt tudnám… -tenyeremet tarkómra simítva borzolom fel a rövidre vágott, szőke hajszálakat, mintegy tanácstalanságomat fejezve ki. Olyan díjnyertes kérdésekkel felvértezve érkezett, amelyek egyikére tudok érdemben választ adni. Vele ellenkező irányt véve a bőrkanapéval szemközti, a könyvespolcok alkotóelemeként szolgáló komódhoz lépek, lábaimat keresztezve dőlve neki a sötétbarna anyagnak. Nadrágom zsebéből újból előkerül az ezüst cigarettatárca, melynek fogyatkozó tartalma közül ragadok ki egy kiszemeltet, meggyújtva azt a megmaradt kis portékámat rögvest el is helyezem az egymás mellett sorakozó italok mellett. Meglehetősen elszomorító a ténye annak, hogy manapság nem fogy olyan tragikus igyekezettel a vastag, whisky-s üvegtartók tartalma… na de persze kinek mi a szomorú. Én most egy kortyáért is megveszek… - Milliókat… -visszhangzom halkan a mondatának egyetlen olyan foszlányát, ami számomra értékes információt hordoz. Résnyire szűkítem szemeimet, kelletlenül csípi a szememet a felfelé áramló füst, mégis ajkaimhoz emelem a cigarettát egy mély slukkra. Oldalra biccentett fejjel vizslatom a műkincset… Bárki is perkálja azokat a milliókat, ő nem tudom miféle értéket nyer vele, mert ha van valami, ami távol áll tőlem, az a képzőművészet, de az biztos, hogy mi piszkosul jól fogunk járni. - UV lámpa és nagyító?... –magam se tudom, hogy kérdezem, avagy mondom, de minden esetre kérésével megtornáztatja mindkét szemöldökömet. – Valahol biztosan kell lennie pénzvizsgáló UV lámpának… ha… az megfelel –számba tűzve a továbbra is égő cigit lököm el magam a komódtól, egyenesen célozva be a monumentális asztalt, annak is minden fiókját, reteszét, hogy a szó valós értelmében forgassam fel az amúgy rendezett tartalmát. Határozottan csattan a fedőlapon az elsőként emlegetett tárgy, hogy azzal a lendületességgel fordulhassak is vissza a könyvespolc felé. - Milyen igényeid vannak… -mormogom kelletlenül az orrom alatt. – Ha nem szórtam ki minden dolgát, még a végén kiderül, hogy az utolsó éveiben mániákus gyűjtögetővé lett öreg még hasznos eszközöket is tárolt a zavaros irodájában –ajkaim közül kikapva a dohányt tűzöm azt a hamutartó egyik mélyedésébe, hogy két kézzel eshessek neki a polc egész tartalmának, mit se törődve az ez által okozott rendetlenséggel. Természetesen a jó ügy érdekében bármit… - Tiéd a pálya! –diadalittas, elégedett vigyorral rántom elő a történelmi korok öregségével bíró, ütött-kopott nagyítót, és hajítom ezzel egyidejűleg Forrest felé. Soha nem gondoltam volna, hogy hasznot fogok húzni apám mániákusságából. - Nekem is ez volt az első gondolatom –egy utolsó slukkra emelem a cigarettát, majd elnyomom azt a megannyi társa által otthagyott hamuban. – Toszkánából, egy jó adag toszkán szivarral körülvéve –Észak-Olaszország… a gondolattól is kelletlenül rándul meg a szemöldököm. Magam se merek belegondolni, hogy a talján területről milyen hasonlóan piszkos ügyletekben matató kezek pakolták fel a teherszállító hajóra.
Kezdőlap
