Hajnali fél kettő. Körülbelül öt másodpercenként az órámra sandítok, felhúzva ezzel ingen ujját épp csak annyira, hogy alákússzon a hűvös, őszi szél. Tenyereimet összedörzsölve, utolsó leheletemig küzdve próbálom felmelegíteni átfagyott, elgémberedett ujjaimat. Húsz perce várok. Húsz, kibaszott perce állok tétlenül, szinte már átfagytam, az üresen kongó raktárhelyiség sem tud melegséget adni, pedig rohadtul szükségem lenne rá. Gyűlölöm, amikor valaki késik. Ha én megtisztelem azzal, hogy a megbeszélt idő előtt néhány perccel megérkezem, akkor joggal várom el ezt mástól is. Különösen most, mikor életem eddigi legnagyobb üzletét készülök megkötni. Az a csicsás kínai váza az öreg Giants nappalijából sokkal többet ér, mint gondoltam. Dollár százezrekről beszélünk, de ha úgy csavarom a szavakat, talán milliókról. Érthető hát, hogy ideges vagyok, türelmetlenül toporgok, pedig ez tőlem egyáltalán nem megszokott. Éjkék ballonkabátom zsebeibe süllyesztem kezeimet, a kihalt raktárépületet csupán egy érkező autó fényszórói világítják meg. Égnek emelem a tekintetem, ahogy spanyol szavakat hallok. Komolyságot erőltetek vonásaimra, essünk túl rajta minél hamarabb. Kapjam meg a pénzem és már itt sem vagyok. -Mr Whitfield… - Szólít meg a kövérkés arcú, roppant fess fickó, kezét nyújtva felém, melyen megcsillan a drága Rolex óra. Ha zsebtolvaj lennék, el is tüntetném. Így csak bámulom és azon töprengek, vajon futja e ennek a vázának az árából egy darab. -Mr Domíngez, öröm újra látni. – Megszorítom kezét, tudja csak, hogy én vagyok itt a főnök, tulajdonképpen még ő tartozik nekem, amiért kockára téve az életem, eladom neki a kínai vázát. – Essünk túl a dolgon. – Intek az embereimnek, azonnal tudják a dolguk. Sosem volt még rájuk panasz, remélem ez továbbra is így lesz. Vékony, hófehér kesztyűt húzok a kezemre, a hideg ellen nem jó, ellenben nem hagyok ujjlenyomatot a tárgyon. Óvatosan nyúlok a váza után, előttem Domíngez a száját rágcsálja. Szinte biztos vagyok abban, hogy most akar kisétálni az üzletből. -Egyedi, kézzel festett, tizenötödik századi, kínai váza. Gyönyörű és az egyetlen, ami ezzel a mintával készült. – Előrébb lépek, hogy a gyér utcai lámpák fényében is megcsodálhassa azt, amiért idejött. -Igazán elbűvölő. – Kiráz a hideg az akcentusától, a vevőim között az egyetlen, akit első perctől kezdve nem szívlelek. Túl sok körítés kell ahhoz, hogy bármit is megvegyen, jelen pillanatban pedig marha türelmetlen vagyok. -Remek, akkor egy millió amerikai dollárért a magáé. – Magabiztosan mondom, még magam is elhiszem, hogy kiejtettem a számon a bűvös milliót. Újfent a száját rágja, ujjait tördeli, csupán azt nem értem, miért viselkedik így, mikor a seggét is euróval törli ki. Nem emlékszem, pontosan mennyiben állapodtunk meg, de ma van a szerencsenapom, mert ezek szerint ő sem. -Rendben, megveszem. Adja ide, jól illik majd a többi közé. – Hallom, ahogy a pénzt számolják, érzem a szagát, még méterekkel arrébb is. Puha kötésű zsákba bugyolálom a vázát, majd átnyújtom a vevőmnek, aki pillanatok alatt tenyerembe helyezi a koromfekete aktatáska arannyal átfuttatott fogantyúját. Elégedett mosollyal biccentek, már látom magam előtt, ahogy a pénzben megfürödve fetrengek a lakásom nappalijában, amikor halk neszt hallok nem messze tőlünk. Ugyan a hallásom már nem az igazi, de a szemem még tökéletes. -Stan, Pan, hozzátok ide. Ne tévesszétek szem elől. – Utasítom őket ellentmondást nem tűrő hangon, úgy tűnik Domíngez sem hajlandó útnak indulni, amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy csak egy kóbor macska kószál erre felé, ebben az időben, pont ezen a helyen.
Három fickót számolok. Két testesebb, makréla ábrázatú fazont, a raktár hátsó részében, és egy kezeit dörzsölgető krapekot. Úgy látszik, vár valamire. Ha annyi makkom lenne, ahányszor az órájára nézett az utóbbi húsz percben, egy egész elefántcsordát megvendégelhetnék belőle. De vele együtt én is kezdem elunni a műsort, nem csak az ő kezei fehérednek, az enyémek is lassan ráfagynak az iphone-omra, pedig csak tíz perccel előttük érkeztem. Na, végre… kapom fel a fejem, amint begurul a várva várt járgány. Felemelem a telefonom, és kattintok néhány fotót. Egész jó rejtekhelyet találtam, bár nem volt nehéz dolgom, errefelé szinte csak raktárépületek sorjáznak, elhanyagolt, ápolatlan környezettel, óvatosan kell lépkednem, ha nem akarom valamiben kitörni a nyakam. Nem véletlen, hogy mindenki autóval közlekedik. Gondolom, ugyanezért nem is tartanak annyira a gyalogos bámészkodóktól. - Újra látni? – Nocsak. Még nem annyira sejtem, miről van szó pontosan, de az máris világos, hogy nem szűztalálkozóba csöppentem. Ezek szerint ismerik már egymást. Bármi is készül, biztos, hogy vastagon illegális, és az is, hogy van valami köze az ügyhöz, amin Leon dolgozik. Nagyon be vagyok rá rágva, és az a gyanúm, sejti is, csak lapít, és eljátssza, hogy semmit sem vesz észre. Ami szerinte az én feladatom lenne. Hülyének néz, pedig ezt elég nehezen viselem, pláne a társamtól. Titkol valamit. Egy ideje érzem, nem hiába randevúzgat annyit Bowmannel a főnöki irodában, de nem fogok nyíltan rákérdezni. Az nem az én stílusom. És úgyis csak hazugságtengerbe futnék. Inkább csak szimplán ignorálom, és közben megpróbálok rájönni, miért túr ki a bizniszből. Szabadnapom van, és ezúttal olyasmim is, ami határozottan előrébb lendíthet az ügyben: egy elhullatott fecni egy címmel, és egy duplán aláhúzott időponttal. A mappájából esett ki, amikor pár napja kiszállt mellőlem a kocsiból. Én pedig úgy döntöttem, ha nem vele, hát nélküle keresem fel a helyet, úgyis bronxi lakcím, szinte már otthon érzem magam. Nem tervezek semmi rázósat, meg azért nem öletem magam a kedvéért, csak körbeszaglászok egy kicsit, nyom nélkül, jelvény nélkül, azt is a megadott éjszakához képest egy nappal korábban. Olyan leszek, mint egy esemény előtti meglepetés.
Legalábbis ez volt a terv, de ezek most mégis itt vannak, nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez most ugyanaz az üzlet, csak megneszelték a fülest, és egy nappal előrébb hozták a találkozót, vagy egy teljesen más partiba csöppentem. Szeretem, amikor ilyen tájékozott vagyok, de előbb-utóbb most már csak történik valami. Úgy tűnik, Mr. Whitfield is velem ért egyet, mintha enyhén sürgetné az ügyfelet, nem csoda, bizonyára tele már a töke. Ám mikor terítékre kerül az áru… Na, ne. Szabályosan megzuhanok, mikor kiderül, hogy egy szerencsétlen váza miatt dekkolunk itt fél órája. Ezt nem hiszem el. - Szóval ez az egyetlen, mi? – forgatom meg a szemem szkeptikusan. Ez a hülye meg képes és beveszi. Mikor az egy millió elhangzik, szinte földbe gyökerezek. Ilyen nincs. De mi köze ehhez az egészhez Leonnak? Újabban felcsapott kínai gyűjtőnek? Csinálok még néhány képet az átadásról, biztos, ami biztos, majd menni is készülök, jelenleg úgysem vagyok szolgálatban, bár stukkerem van, a makrélákkal, plusz a spanyol testőreivel inkább nem kezdenék ki egymagam, majd holnap ráfekszem az ügyre. Hadd legyen egy jó napja ennek a Mr. Whitfieldnek és Mr. Domíngeznek, ám mikor megfordulok, hogy elkámforosodjak, megbotlok valami fűben kuksoló szarban, és kölcsönösen a frászt hozzuk egymásra egy rakétasebességgel kilövellő madárral. Vagy mi a tök volt ez. Az is lehet, hogy bagoly. A szárnya mindenesetre vészjóslóan hangosan suhog, a visszacsapó ág reccsen a súlya alatt, csakúgy mint a bokám. Basszameg. Hát ez fantasztikus. Stan és Pan? Ez most komoly? Hallom a kiadott parancsot. Megpróbálok feltápászkodni, de a lábamba rögtön bele is nyilall a fájdalom. Hamar felmérem a helyzetet: ha rá tudnék állni a bokámra, jó eséllyel még el tudnék futni vagy rejtőzni előlük, lévén ismerem a környéket, de így nincs sok értelme ezzel próbálkozni. Kiveszem a telefont a zsebemből, és a bokrok közé hajítom, mire feltűnnének a színen. - Helló, fiúk. Meg tudnátok mondani, hogy merre van a botanikus kert? Azt hiszem, eltévedtem egy kicsit. És megeshet, hogy kitörtem a lábam is – nézek fel ártatlan ábrázattal az érkező burleszkfigurákra. – Ugye segítetek egy bajba jutott hölgynek?
Domíngez értetlenül pislog rám, mintha csak én terveztem volna így az estét. Pedig istenre esküszöm, ma épp nem voltam abban a kedvemben, hogy megfúrjam a vásárlást. Túl akarok adni ezen a szutykon, eszemben sem volt ostobaságokat tenni, de úgy tűnik, valakinek sikerült keresztül húznia a számításaimat. Gondolatban ezerféleképpen képzelem el az illető halálát, tulajdonképpen mészárlást hajtok végre, ha pár percen belül az a két félnótás meg nem jelenik a macskára cseppet sem hasonlító valakivel. Mert láttam, a szemem nem csal. Nem kóbor állat volt, sokkal inkább hajazott emberre, mint valami utcai dögre. Kellemetlenül érzem magam, még sosem jártam így, belerondítottak az estémbe, nem tudom, mihez kezdjek, ezt a hülye érzést valahogy még nem ismerem. Ennyire szar helyzetben nem voltam még, de megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor megjelenik Stan, mögötte lohol Pan, levegő után kapkodva. -Mi tartott ennyi ideig? – Fogaim között préselem a szavakat, ez a két marha megérti, hisz ismernek, tudják, mikor vagyok ideges és mikor vagyok nyugodt kedvemben. Most az előbbi idegállapot írná le legjobban a viselkedésem. Nem válaszolnak, a raktár felé bökök a fejemmel, követem őket, a sarkamban ott liheg Domíngez, aki mint valami pincsikutya a gazdáját, úgy szedi lábait egymás után mögöttem. Rohadt idegesítő, egyben nevetséges is, ahogy félti azt a nyamvadt, milliárdos seggét.
A gyéren megvilágított raktárban aztán megvilágosodom. Áh, szóval egy lány. Ballonkabátom zsebébe tolom a boxert, ami szinte mindig nálam van. Sosem lehet tudni, mikor kerülök olyan szituációba, amikor jól jön. -Ugye tudja, mi a dolga? – Pillant rám felelősségteljesen a spanyol, a halovány fényben egész férfiasnak és tekintélyt parancsolónak tűnik a fizimiskája, egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy talán tényleg be kellene zúzni a lány koponyáját, de épp időben térek észhez ahhoz, hogy visszaszóljak. -Hogyne. – Válaszolok kurtán, nem fejtem ki a gondolatmenetem, nyilván nem tetszene neki. - Ez az én országom, az én szabályaim. Ha valami nem tetszik, ide a vázát és mehetnek isten hírével. – Karjaimat mellkasom előtt fűzöm össze, míg a lányt elhelyezik egy újságokkal teli raklapon. Az anyanyelvén károg, minden bizonnyal elhord mindenféle útszéli suttyónak, aki beszélyezteti a hírnevét, de nem fogok csak azért megölni egy fiatal lányt, mert rosszkor volt rossz helyen. Makogok néhány szót én is spanyolul, bár jobbára csak egymás után rakom a szavakat, ragozás és mindenféle értelem nélkül, de csöndben marad, talán felfogja, hogy én sem akarok lebukni, de nem teszek ostobaságokat hirtelen ötlettől vezérelve. - Zsaru vagy újságíró? – Kérdezem minden előjel nélkül, egyenesen a szemébe nézve. Tudom, hogy hazudni fog, megpróbálhatja majd, de amíg én igyekszem szavakkal kiszedni belőle az igazságot, ez spanyol ismerőseimről már nem mondható el. - Jobban teszed, ha csicseregsz. – Közelebb lépek hozzá, magam sem tudom eldönteni, melyik tábort erősíti, de biztos, hogy nem egy egyszerű, véletlen errefelé bukdácsolásról volt szó.
Milyen ironikus az élet, már majdnem elsétáltam, elégedetten, bizonyítékokkal megrakodva, és lényegében ez a Mr. Whitefield is majdhogynem megkötötte a nagy, elégedett, pénzes üzletét, mikor egy fűvel benőtt gödör egyszer csak mindent keresztbe húz. Neki is, nekem is, extrában még ennek a bizarr spanyolnak is. És senki sem boldog. Nem is tudom, melyikünk legkevésbé. Erre még akkor sem tudok rájönni, miután az emberei becipelnek a raktárba, és letétbe helyeznek az egyik sarokban, hogy ha nem is tálcán, de raklapon legyek kínálva az est főszereplőinek. Azért fellélegzek, hogy nem azt a parancsot kapták: élből likvidálják a zavaró tényezőket, ha Domíngezen múlt volna, úgy tűnik, már nem élnék, és ebbe nem olyan szívesen gondolok bele. Helyette mondjuk Leon fog megölni, ha ezt most itt valami csoda folytán túlélem, és rájön, hogy belerondítottam az ügyébe. De addig még valahogy el is kell jutni. A pillantásom az öltönyösről ismét a másik fickóra siklik, az előbb láttam ám, ahogy zsebre dugta a kezét, és azt is láttam, mi volt benne; nem mondom, hogy nincs görcsben a gyomrom, de próbálok arra fókuszálni, hogy mindent összevetve „talán” még meg is úszhatom a helyzetet. Volt már rosszabb is. Kicsit azért nyugtalanít, hogy nem tudom, mit mondott spanyolul, de az előző válasz azt sejteti: jóval okosabb, mint a vázafanatikus. Nyilván nagy felelőtlenség lett volna részükről, ha „tudják, mit kell tenniük”, amíg még arról sincs fogalmuk, ki vagyok, milyen összeköttetéssel, bedrótozva vagy anélkül, ahogy ez a pasas is mondja, a legsanszosabb a zsaru és az újságíró, de a kettő közül egyik sem jönne ide csak úgy,már ha nem ment el az esze menet közben. Már csak az a kérdés, hogy kinek adjam ki magam?
- Nézze, én nem tudom, mibe botlottam, de már így is kis híján beletört a lábam. Akármiről is van szó, nem ragaszkodom hozzá, hogy még jobban belefolyjak. Azt csinálnak idekint édes kettesben, amit csak akarnak, de tényleg, én csak azt az átkozott botanikus kertet kerestem, mert úgy volt, hogy randim lesz, és az idióta pasimnak nem jutott eszébe romantikusabb – forgatom meg a szemem lemondóan és kicsit fáradtan, ahogy Leonra gondolok, plusz a lábamból sugárzó fájdalom miatt nem esik nehezemre élethűen játszani, hogy tele a tököm a férfiakkal. – De most már inkább a kórházat. Gondolom, egyiküknek sem esik útba. Az túl nagy mázli lenne a ma estéhez – sóhajtok mélyet. A pofázás mindig is ment, nem véletlenül készültem első körben pszichológusnak. Meg még ezer más dolognak, míg végül járőrként kötöttem mi. Itt ücsörögve ezen a kényelmetlen raklapon, lesérülve, a hidegben, szemben ezzel a két díszpinttyel, meg az elcsomagolt kínaival, a háttérben lebzselő, fekete alakokról nem is beszélve, hát, nem tudom, mennyire volt ez jó ötlet. - De ha csak visszakísérnek az úthoz, és távozóban hívnak egy mentőt, azért is hálás leszek. Megértem, ha sietnek… – lököm a szöveget főleg a kék kabátos felé, hiszen ő kérdezett, de néha azért átvándorol a pillantásom a másikra is. Jobb, ha szemmel tartom. Ahogy ez a Whitefield közelebb lép, és a szemembe néz, valami nagyon halvány borzongásféle végigfut a hátamon, de állom a tekintetét. Annak azért határozottan örülök, hogy sem túlcsorduló kegyetlenséget, sem szadizmust nem látok benne. - Mert gondolom, sietnek, ha zsarut vagy újságírót keresnek bennem. Rájuk én sem vágyom igazán – mormolom hozzá a végéhez. Jobb lenne ebbe az irányba terelni a beszélgetést, de még nem tudom, mi lenne a legjobb taktika.
Homlokomra mély barázdákat vet a történet, amit könnyedén, minden gond nélkül vezet fel nekem. Cseppnyi félelem sincs a szemében, eltökélt és határozott az előbb említett pasija és botanikus kerti randevúja mellett. Egyetlen bökkenő van velem. Hogy rohadtul ne hiszem el. Bűzlik az egész, már csak azért is, mert ezt a helyet kevesen ismerik, kiesik a városi forgatagból, alig észrevehető a köréje épült lakóépületek miatt és csak az tudja, hogy áll itt egy raktárokból álló tömb csoport, aki maga is itt él a közvetlen közelében. Végignézek rajta, ruházatának minden négyzetcentijét átvizsgálom a szememmel, próbálok valami nyomot találni, valami kis jelet, ami arra enged következtetni, hogy tényleg csak eltévedt, hogy nem azért volt itt, mert utánam, illetve a ügyfelem után nyomozott. Valaminek biztos kell lennie, ami eltereli a gyanút kilétéről. Mert ha én nem is ölöm meg a következő harminc percben, Domíngez felett már nem tudok uralkodni. Öntörvényű, hirtelen haragú férfi, csodálom, hogy az erélyesebb fellépésem ellenére még itt van. Tudom, ismerem azt a pillantást, amellyel kitűnteti a lányt. -Úgy hiszem, a hullaház lesz a következő utad, vagy a folyó, nem pedig a kórház. – Az emberek csupán néhány százaléka az, aki nem ijed meg a hozzám hasonlóktól. Ellenben, ha rájuk hozod a frászt, meglengeted a stukkered és emelt hangszínnel mondasz néhány szót, azonnal eltűnik belőlük a gőg. -Akkor most jól figyelj. Az a férfi... – Mutatok Domíngez-re, lejjebb halkítom a hangom, épp hogy nem suttogok. - …nem a türelméről híres. Nyilván, te sem szeretnél fél óra múlva egy zsákba tekerve a folyó mélyén rohadni, szóval tényleg, de tényleg jobban teszed, ha nem adod az ártatlant és elmondod, miért vagy itt. – Vannak sejtéseim és ha beigazolódnak, annak senki sem fog örülni. De legfőképpen Ő, aki most nagy szemekkel bámul rám. Van egy sanda gyanúm, hogy nem fog beszélni, akkor viszont át kell adnom a helyemet. Elég paprikás a hangulat, a spanyolom, mint már említettem nem az igazi, így csupán néhány mondatfoszlányt tudok megérteni. A köpcös fickó rólam beszél, ebben biztos vagyok. Anélkül, hogy rám nézne, érzem hangjából a megvetést és rohadtul nem tetszik, hogy valaki így vélekedik rólam. -Tizenöt perced van, utána nem tudok segíteni. – Kíváncsi vagyok - részben kitekerném a nyakát, amiért megzavarta a bizniszem, másrészt viszont marhára érdekel - mégis mi a frászt keres itt egyedül.
Ráncolja a homlokát, tehát gondolkodik. Legalábbis a férfiaknál ez általában annak a jele. És egyben örömteli meglepetés. Eddig az egész bagázsban ő az egyetlen, aki hajlandó használni az eszét. Gyerünk, szépfiú, vajon hová vezet ez az ösvény? Már-már kíváncsian meredek rá, milyen válasz fortyog a fejében. Végül is a mesém akár valid is lehetne, hiszen itt lakom a környéken, és ha titkos randira adom a fejem, nyilván eldugottabb helyet keresek, de az a gyanúm, hogy mégsem fogja elhinni. Talán csalódnék is benne, ha ilyen egyszerű lenne. Nem azért, mert annyira ínyemre van ez az egész szituáció, vagy mert annyira észvesztően vonzana a veszély, amibe keveredtem, hanem mert ez is csupán azt bizonyítja, hogy értelmes emberbe botlottam. Ami, legyen bármennyire is kedvezőtlen a helyzetem, azért némi fény az alagút végén. A hülyéket egyszerűbb manipulálni, de csak abban az esetben, ha megvárják, amíg kinyitod a szád. Most pedig az az érzésem, ha ez a fickó nem lenne itt, nagy eséllyel meg sem adatott volna ez a lehetőség. Nem is nagyon kertel, abszolút a lényegre tér. Felpillantok rá, miközben a kiiktatásom alternatíváiról beszél, hát, ezek nem túl szép kilátások. A tekintetemen látszik is, hogy megváltozik, megpróbálok valamivel megszeppentebbnek látszani, és ha mélyen magamba nézek, annyira azért nem is nagyon kell játszani, hogy felfogtam: jó nagy szarban vagyok. Leonel Freeman, ha ma este meghalok, remélem, tudni fogod, hogy ez is a te hibád. - Ez esetben, inkább megoldanám egyedül. Bízom benne, hogy önök is. Mintha itt sem lettem volna… – halkulok el a végére, ahogy meglebbentem ezt az ajánlatot. Tényleg fáj a bokám, ahogy a térdem irányában felhajtom a nadrágomat, látható is, hogy máris bedagadt. Óvatosan a pulóverem széleihez nyúlok, nehogy azért lőjenek le, mert túlságosan hirtelen mozdulatot teszek, és amint ráfogtam, a karjaimat a magasba emelve, lassú mozdulattal le is húzom magamról, hogy aztán összecsavarjam, és a bokám köré tekerhessem, hogy rögtönzött fásliként valamennyire egyenesben tartsa. El nem tört, mert tudom mozgatni, biztos csak kificamodott, és megnyúltak a szalagok, de ez most a kisebbik problémám. Talán itt az ideje megpróbálni valami mást.
A pasas lehalkított szavai is ezt a benyomást erősítik. Úgy csinál, mintha Domingez lenne a főnök, kérdés, hogy most csak vele akar rám ijeszteni, vagy tényleg komolyan gondolja egy pillanatra is, hogy a fickó át tudná venni az irányítást az ő biznisze felett. De ha erre képes lenne, akkor akár a vázájával is megszökhetne, nem igaz? Nem hinném, hogy ne biztosította volna be magát arra az esetre, ha Domingez esetleg máshogy képzelte volna az üzletet. Vagy ez a műkincskereskedés ennyire a bizalmi viszonyon alapulna? Nehéz elképzelnem. Tizenöt perc? Jól van, az még rengeteg idő. Ahogy beszél, a pillantásom elsiklik mellette, és a spanyolt kezdem vizsgálgatni. Szándékosan úgy, hogy ő is elkaphassa a mozzanatot. - Nem, tényleg nem szeretnék – válaszolom neki ugyanolyan halkan, ahogy ő formálja a szavakat felém. – De mondd csak, mitől vagy olyan biztos benne, hogy te nem így végzed majd, mire ennek az éjszakának vége lesz? – Nem pillantok rá, továbbra is a bőszen artikuláló Domingezen tartom a tekintetem. - Tényleg ki van akadva, süt róla, hogy arrogáns, hirtelen haragú és a türelmetlenségéből fakadóan meggondolatlan figura. Láthatóan rosszul viseli, hogy az üzlettársa az előbb nem csak az érzékeny egójába gázolt, hanem – itt szusszanásnyi szünetet hagyok – „a kis anyátlan buzi” még parancsolgatni is akar. – Hosszan sorolja a káromkodásokat, épp csak érzésre kiválasztok egyet. - Összességében, azt hiszem, rád a mérgesebb – vázolom a helyzetet, az eddigi gagyorászása alapján, tudom, hogy nem beszéli a nyelvet. Én viszont igen, amit ezzel el is árultam neki. - És az is világos, hogy nem csak miattam orrolt meg ennyire. – De most tényleg. Szerintem simán benne van, hogy úgy felhúzza magát, hogy különösebb lelkifurdalás nélkül lepuffant mindkettőnket. Aztán viszi a vázát is, a pénzt is. Ennek az etiketten kívül mégis mi az akadálya? - Lehet, hogy az üzletben te vagy a profibb, de hidd el, férfi lélektanban lassan verhetetlen vagyok. Pont az ilyen seggfejek a specialitásom. – És ezzel olyan sokat nem is hazudok. – Szerintem téged is le fog lőni. Ha más nem, presztizsből.
Nem aranyom, te nem oldasz meg semmit sem egyedül és kurvára beszélhetnél, mert esküszöm, megmutatom azt az énemet, amit senki sem kedvel. Kezd a türelmem elhagyni, belém szivárog a düh, mint lyukas gumicsizmába a talajvíz és cseppet sem segít lenyugodnom, hogy az üzleti partnerem spanyolul károg immáron tizenöt kibaszott perce. Értelmes gondolatokat ne is várjon az ember saját magától, mert jelen pillanatban kettőig nem látok a méregtől. Soha, egyetlen egy percre sem bántalmaztam nőt, de bizsereg a tenyerem, hogy felpofozhassam. Attól talán megered a nyelve és nem húzza egyikünk drága idejét sem. -Helyes. – Várom a további szavakat, az igazságot, nem valami ócska kamu sztorit, de csak nem akar beavatni ittlétének okaiba. Elmosolyodom kérdése hallatán. Jogos a felvetés, miért is nem rettegek Domíngez-től. Ennem egyszerű oka van. - Mert ez az én városom. Akár tetszik neki, akár nem, itt az én törvényeim szerint kell cselekednie. Talán ez az egyetlen szerencséd. – Pillantásom a lányról az üzlettársamra siklik, lassan mérem végig, a szavak némelyike valóban sértő rám nézve, de hozzászoktam a stílusához. Már rég nem tudnak anyám hogylétével felidegesíteni. -Az anyátlan kis buzi, ahogy te fogalmaztál, perceken belül elvágja a torkodat, ha nem állsz neki beszélni. – Se kedvesség, se együttérzés nem mutatkozik arcomon, a mimikám hamarosan groteszk, már-már ijesztő maszkot ölt magára, ha nem kapja meg azt, amit akar. Jelen esetben az igazságot. Mert rohadtul nehezen tűröm, ha valaki hazudik nekem. - Az anyátlan kis buzi és közted az a különbség, hogy én innen élve sétálok el, mert vagyok annyira nélkülözhetetlen, hogy hiába kívánja a halálom, mégsem teszi meg. – Domíngez-re mosolygok, elmormolok néhány spanyol szót egymásutánban, amitől a partnerem hangosan felnevet és tesz egy óvatlan lépést újdonsült ismerősünk felé. Vaskos ujjai bilincsbe zárják a lány törékeny állát, nézni is fáj, ahogy beleremeg keze a szorításba. Tehetetlenül állok, nem vagyok híve a bántalmazásoknak, de lényem egy pici része úgy érzi, megérdemli, amiért eddig várakoztat a válaszadással. Domíngez kézfeje visszhangot ver a csendes éjszakában, az ütés hangja lepattan a raktárépület falairól. Önelégült vigyorral a képén hajol a lányhoz, nem értem pontosan, mit beszél. -Nem hiszem, hogy erre szükség volt. – Állapítom meg higgadtan, ahogy felmérem a lány sérüléseit. Felrepedt ajak, vörös folt az arccsonton és néhány nap pépes étel fogyasztás. - Gondolod, hogy dalolni fog azért, mert megütötted?! – Kérdezem orrnyergemet vakarva. -Beszélnie kell, különben lelövöm. – Pisztolyt szegez a lány halántékára, emberei pedig egyenesen rám. A másodperc tört része alatt mérem fel, mekkora nagy szarban vagyunk. Mindez azért, mert kurvára unalmas óráiban épp erre kellett kullognia. – Honnan tudjam, hogy nem így akarsz átverni? – Oldalra biccenti fejét, köztem és a lány között járatja tekintetét, de az ismertség egyetlen szikráját sem véli felfedezni köztünk, mert nincs is. Nem is ismerem! -Nyugalom! – Halkan szólalok meg, felemelem kezeimet. - Teljesen felesleges ez az egész Paolo, ezt te is tudod. Véletlen egybeesés, hogy ez történt ma. – Nem akaródzik olcsóbbért eladni a lámpát, de ha ennek ez az ára, akkor megteszem. Végtére is, a saját életem fontosabb, mint ezé a fruskáé. -Gyerünk drágám, mondj valamit, amitől Domíngez leteszi a fegyvert. – Sandítok a lányra és remélem, ez már elég neki arra, hogy megeredjen a nyelve. Talán lesz esélyünk kimagyarázni a helyzetet és mindketten ép bőrrel megússzuk ezt az estét.
Bepöccent a pasas. Ha próbálja is titkolni, vagy talán nem is titkolni akarja, hanem inkább lenyugtatni magát, látom az arcán, hogy bármelyik percben türelmét vesztheti. De annyira nem is csodálkozom rajta, én is ideges lennék a helyében, elvégre nem csak az üzlete hiúsult meg nagy eséllyel – ez a cirkusz után Domingez aligha viszi el az árut, tippem szerint nem kockáztat ekkorát, és másik tippem szerint ezt már ő is kezdi sejteni –, de a spanyol talán még nálam is jobban táncol az idegein. Ráadásul fogalma sincs, hogy ki lehetek, a helyzet váratlanságával együtt, a döntéskényszer és a sürgető, nagytétű dilemmák nyomásával egészen ütős kis stresszhelyzet alakulhatott ki a számára. De ideje lenne abbahagynom a helyzetelemzést, és a saját biztonságommal is foglalkozni. Megijeszteni már nem olyan egyszerű, sok mindent láttam már, és a munkám révén egész gyakran kerülök életveszélyes helyzetekbe – úgy napjában háromszor –. Nem rendülök halálra, ha pisztolyt szegeznek rám, ezzel együtt határozottan felfogtam, hogy valamit vakítanom kell, különben nem élem túl ezt a holdfényes találkozót. - A te városod? – lepődök meg a szavain, és ezt a meglepetést akár ki is olvashatja a szemeimből, ahogy a szürke, barna, zöld és a kék együttes keverékével belenézek az övébe. Ezek szerint tényleg nem egy piti kis bűnöző, de ez igazából az egész megjelenéséből sugárzik. – És mi a garancia, hogy ez így is marad? A királyok mindig is gyorsan hullottak– Zsákbamacskát játszom, de nem igazán tudom, hogy mit vár tőlem. Ha elmondom, hogy zsaru vagyok, nem hinném, hogy élve elengednek, újságírói ambíciókkal szintén, de mivel erre gyanakodnak, mást aligha fognak elhinni, mindegy hogy mit mondok. Gyerünk, Raina, gondolkodj. Talán, ha sikerülne elültetnem benne, hogy Domingez mindkettőnkre nézve fenyegetés. Vagy akár fordítva. Ez sem veszélytelen, de a lényeg, hogy ne engem akarjanak lepuffantani. Lopva követem a pillantását, ahogy az üzlettársára néz. - Távol álljon tőlem, én csak fordítok. Tudnék én is cifrákat mondani, de buzinak biztos nem neveznélek – szögezem le gyorsan, ami azt illeti, több férfierő sugárzik róla, mint az öltönyösünkről, és a kísérő verőlegényeiről együtt véve, nem azért mert annyira kigyúrt, vagy félelmetes lenne. Nem is tudom, hogy ez min múlik. Talán egyedül a kisugárzáson. Ám az egójával, úgy látom, ő is küzdelemben áll. - Az üzleti világban senki sem nélkülözhetetlen – jegyzem meg az egyszerű és szomorú igazságot, mielőtt még elfordulna tőlem. De most már tényleg nem jó ötlet tovább feszíteni nála a húrt, szüksége van valami apró kis morzsára, amiből érzi, hogy abba az irányba haladunk, ahová ő akar kilyukadni.
- Elvághatod a torkom, de ha a te fejeddel gondolkodom – tartok rebbenésnyi szünetet, amíg gyorsan rendezem a gondolataim –: ezek szerint nem hiszed el, hogy pusztán a balszerencse hozta össze ezt a mai találkozót, vagyis ha jól tippelek, azt saccolod, zsaru vagyok, vagy valami spéci oknyomozó újságíró – pillantok rá újra, hogy lássam közben a vonásait. – Ha igazad van, és megpróbálsz megölni, elég nagy bajba kerülsz, mert a város összes kopója a te ki- és holléted után fog kutatni. Úgy tudom, roppant érzékenyek a zsarugyilkosságra. Az említett királyságod pedig hamar megdőlhet, ha ennyire felhívod magadra a figyelmet. Feltéve, ha nem vagyok most is bedrótozva, és akadályoznák meg azonnal, még mielőtt komolyabban árthatnál nekem. Ha pedig nincs igazad, és tényleg csak egy sima járókelő vagyok, akkor semmi értelme, hogy elveszed az életem. – Vajon kicsit sem zavarná a tudat? A műkincskereskedőkről úgy tartják, hogy nem olyan romlottak, mint a bűnözők nagy része. Talán épp a művészettel való szimpatizálás miatt, de lehet, hogy hülyeség. Mindenesetre úgy beszélek hozzá, hogy a spanyol ne értsen belőle semmit, és mintha azt venném észre rajta, hogy neki is ez a célja. Domingez viszont mintha kicsit zokon venné. Úgy néz rám, mint aki halálosan biztos benne, hogy őt senki sem fogja ma madárnak nézni. A szorítása fáj, de nem adom hangzatos jelét, csak összeszorítom a fogaim, mígnem a pofon, amit kapok, olyan erővel csapódik az arcomon, hogy szinte kilencven foknyit hátrafordul a fejem. Érzem, hogy az alsó ajkam felreped, és az egész bal oldalam sajog. Ő is a lepuffantást hozza szóba, és már néznék is a másik fickóra, annak reményében, hogy az előző párbeszédünk alapján tiltakozni fog, de engem is meglep a fordulat, hogy ő is puskacsöveket kap. Hallgatom egy ideig a beszélgetésüket, de mikor azt mondja, véletlen egybeesésről van szó, elérkezettnek látom az időt, hogy újra közbeszóljak. - Most már elég lesz, Whitefield – szólalok meg, nagyon igyekszem elnyomni a hangomban rejlő érzelmeket, úgymint a félelem, az idegesség, és a bennem lükető adrenalint. Még emlékszem a nevére, az alapján, ahogy az elején egymáshoz szóltak. – Mondtam, hogy ezt a véletlen egybeesés szöveget senki nem fogja elhinni. Se neked, se nekem. Az elnézését kell kérnünk, Mr. Domingez – fordulok a pasas felé, és próbálok érthetően artikulálni, ami az előző ütés után nem is olyan könnyű. – Ez az egész csak egy biztonsági ellenőrzés volt. Kaptunk egy fülest, miszerint arra készül, hogy átverjen minket, és meg akartunk róla bizonyosodni, hogy csak vaklárma volt az egész. Ehhez kellett a felbukkanásom. De szerintem most már látszik, hogy erről szó sincs, és ebben Mr. Whitefield is egyetért – nézek felé még mielőtt kimondanám az utolsó pár szót –, engesztelésképpen, kérem, fogadja el tőlünk a vázát. Ajándékba.
Elnevetem magam, természetesen nem jókedvemből, inkább kínomba szelídül mosollyá az előbbi hangos kacaj. Sértve érzem magam, de nem megyek bele felesleges magyarázkodásokba, mert nem látom értelmét. A város az enyém. Persze csak egy szelet a szülinapi tortából, egy cikkely, mely vajmi kevés ahhoz képest, hogy kik uralják ténylegesen a várost. Én nem abból a fajtából való vagyok, nekem nem kenyerem a céltalan öldöklés, nem is látok belőle hasznot. Velem ellentétben azonban az üzleti partnerem ettől nem riad vissza. Paolo bármit megtesz azért, hogy a hírnevét tovább öregbítse, kínoz, fájdalmat okoz, gondolkodás nélkül mészárolja le a szeretteidet, ha úgy érzi, ez kell ahhoz, hogy elérje az akaratát. Kishal vagyok hozzá képest az óceánban, egy csillag vagyok az égbolton. Mégis mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök, ha régiségekről van szó. Főleg akkor, ha ezek a csecsebecsék milliókat érő antik tárgyak. -Gondolj amit akarsz. – Nem fecsérlem tovább az időmet, elengedem a fülem mellett a nemi identitásomat pedzegető témát is, rohadtul be lehet szarva, ha minden másról jár a szája, csak arról nem, amiről kéne. Bennem van némi türelem még, néhány percig míg szóval tudom tartani Domíngez-t, de az idő véges és bizony marhára nem felénk billen a mérleg nyelve. Két lépés választ el tőle, ő még mindig a raklapon ücsörög, én vele szemben állok. Tőlem öt lépésnyire Domíngez önelégült arckifejezéssel méregeti kettősünket, mellette két embere várja a parancsszót, amikor végre golyót ereszthet belénk. A madárka pedig csicseregni kezd, pontosan azokat az elméleteket felvázolva, amik már jó ideje kavarognak a fejemben. Fogim közt szűröm a szavakat, elharapva a végüket. - Újságírónak túl vakmerő vagy, zsarunak meg ostoba, ha idejössz erősítés nélkül. – Végigmérem. - Nem lehetsz bedrótozva, ha csak nem valamelyik testnyílásodba rejtetted a ketyerét. – Hátra sandítok Stan-ra és Pan-ra, ajánlom, hogy alaposan átvizsgálták, mielőtt idehozták. Nem szeretem, ha nem nekem van igazam. - Fogalmad sincs, mibe keveredtél… – Alig lépek hátra, Domíngez kerül eléje, ő viszont már nem szarozik. A keze lendül, én követem a tekintetemmel, még tapsikolnék is, ha a helyzet megengedné, de nem teszem. Csendben várom a fejleményeket, mögöttem a két félnótás felszisszen, a fejemet csóválom, gyerünk srácok, vigyetek neki jeget és pátyolgassátok…. A fegyver felvillanásától magam is lépek egyet hátra, ezer gondolat kavarog a fejemben, ragacsos masszává folynak össze, a számat is csak nehezen nyitom szóra. - Tedd el a pisztolyt Paolo, értelmetlen az egész. – Hasztalan próbálkozás, ismerem már annyira, hogy ha felhúzza magát, kicsi az esélye annak, hogy ott nem fog vér folyni. Már pedig azt sem én, sem pedig az ismeretlen lány nem akarja. Felemelt kézzel, nyugodt hangszínben beszélek, eszemben sincs a kis lángból hatalmas tüzet szítani. Ha valamit megtanultam az évek során az az, hogyan mentsem az irhám a nehéz helyzetekből. Most viszont kénytelen vagyok rátámaszkodni és a kezébe adni az irányítást egy ismeretlennek. Tőlem most úgysem fogadná el a magyarázkodást, nem rám kíváncsi. Csak gyorsan sikerül néhány szót intéznem a lánynak, utána már csak azt várom, miféle szöveggel csillapítja Domíngez haragját. Először fel sem fogom, mit beszél, beletelik pár pillanatba, míg leesik a tantusz és marhára nem az érdekel, hogy ismerőst csinált kettőnkből, hanem az, hogy kurvára ingyen akarja odaadni azt a mocskos vázát. -Nanana, várjunk csak egy kicsit. – Közelebb lépek a fickóhoz, a fegyver ugyan még mindig ott pihen a tenyerében, de már nem a lány halántékának feszül legalább. - Louisa… – Hirtelen anyám neve ugrik elém a semmiből. Valahogy el kellett neveznem, ha már az imént partnerekké avanzsált bennünket. - …nem úgy gondolta az előbb. Az ajándék az enyhe túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy engedünk az árból. – Menteném a menthetőt, esküszöm, ha ennek vége, a fennmaradó összeget kifizettetem vele. - Az egy millió helyett legyen csak nyolcszázezer és akkor mindketten jól járunk. – Kezem a lány vállára fektetem, testsúlyom tetemes részével ránehézkedem, miközben ujjaim belemarnak az említett végtagba. És akkor örülj, hogy nem a torkod tépem ki… -Mr Whitfield, még mindig sokallom az árat. Kedves Louisa, mondja kérem, őn mennyit fizetne ezért a csodás vázáért? –Lenézek újdonsült üzlettársamra, vonallá préselt ajkakkal, ráncba szaladt homlokkal próbálom sugallni számára, eszébe se jusson alacsonyabb árért kínálni az említett tárgyat.
- Túl sok a „ha”, és a „ha csak” – jegyzem meg szenvtelenül, árnyalatnyit feljebb emelve a szemöldökeimet, miközben az arcát figyelem. De összességében nem rossz következtetés. – Viszont „ha” igaza van, az eredeti verzióra térünk vissza, amivel én is kezdtem a beszélgetést, és amit egyiken sem akarnak elhinni – hívom fel rá a figyelmét, hogy végül a saját okfejtése is engem igazol. A testnyílásaimat nagyon remélem, hogy nem kívánják átvizsgálni a bizonyosság kedvéért, de igyekszem nem kimutatni, mennyire meg tudna ijeszteni ez a gondolat, ha teret engednék neki. Igaza van, tényleg nem tudom, mibe keveredtem. Távolról sem erre készültem ma este, de az utca úgy ahogy felkészíti az embert a váratlan helyzetekre. Leginkább erre a néhány éves tapasztalatra támaszkodom. Ameddig kitart… Olykor-olykor felmerül bennem a gondolat – különösen, ha nagy ritkán anyámmal beszélgetek –, hogy tovább is léphetnék a ranglétrán, és az utcát magam mögött hagyva akár nyomozóvá is képezhetném magam. Akkor bizonyára többet tudnék erről a fickóról, meg az ügyfeléről is, ez a Domíngez első pillantásra is nagykutyának tűnik, és ha Mr. Whitefieldről csakugyan igaz, hogy „övé a város”, bizonyára mindkettőjüket sokan szeretnék elkapni. Akár élesben is mehetne ez az akció, amibe most a saját hülyeségem miatt keveredtem. A helyzet pedig egyre komolyabbá válik. Ha nem akarom itt hagyni a fogam, sürgősen rá kell bukkannom valamiféle rejtett tehetségre, amivel kihúzhatom magam ebből a méretes szarkupacból, amiben a pofonnal és a pisztolycsővel a homlokomnál most már egészen nyakig elmerültem. Whitefielden látom, hogy nem akar bántani, de ha a másik úgy döntene, hogy a biztonság kedvéért kivon a forgalomból, nem akadályozná meg. Legalábbis, nem feccölne bele nagy energiát. Csak magamra számíthatok. Ha nyomozó lennék, vajon mit csinálnék? Őket beépülésre is képzik. A gondolataim mostanra a szívdobbanásaimmal egyenes arányban gyorsulnak, és mikor a spanyol a város urára is fegyvert fog, hirtelen megszületik bennem az ötlet. Szinte ösztönösen mondom ki az első néhány mondatot. Nem esik nehezemre úgy tenni, mintha összejátszanék vele, hiszen az utóbbi pár perces beszélgetésünk elég volt hozzá, hogy kialakuljon felé valamilyen kötelék. Mikor kimondom, hogy ajándékba adjuk a vázát, a reakciók alapán már sejtem, hogy ezzel túllőttem a célon. De hát fogalmam sincs, mennyit érhet ez a szarság, abban viszont biztos vagyok, hogy a saját életem ígyis-úgyis túllicitálja, és azt tippelem, ezzel Whitefield is így lehet. Tévedek.
Vagy csak ennyire erősen a vérében van az üzletember, hogy még egy ilyen helyzetben is nekiáll alkudozni. Nagyon erősen koncentrálnom kell, hogy elfojtsam a szemforgatás-ingert. Nem hiszem el a pasast. Oké, hogy én okoztam a zűrt, de most már ő is jócskán benne van. A Louisa hallatán szintén nehéz megállnom, hogy egyetlen arcizmom se ránduljon, de csodával határos módon sikerül pókerarcot vágnom. Lehet, nem is lennék olyan pocsék nyomozó, nem igaz? Domíngez végül nekem szegezi a kérdést, hogy mit tennék az ő helyében, amire nem igazán vagyok felkészülve, de részben jó hír, mert azt jelenti, hogy az alakításom hihetőre sikeredett. Érzem a Whitefield felől érkező nyomást, kivételesen nem képletesen, az egymillió valóban nem kis összeg, de ha végiggondoljuk, végül is ő a hibás: nem biztosította megfelelően a terepet. Ha egyszer milliós üzletre adnám a fejem, biztos nem nyílt terepen kísérleteznék vele. - Nos, ha az ön helyében lennék, Mr. Domíngez, kétségkívül ragaszkodnék az általam felkínált ajánlathoz. Ezek után a kellemetlenségek után csak az ajándék kerülhet szóba. A büszkeségéből veszítene, ha mindezek után fizetne érte, aminek hamar híre megy; mi pedig természetesen odaadnánk, hiszen a legkevésbé szeretnénk megsérteni önt – pillantok fel egyenesen a szemébe, hogy láthassam, hogy reagál a szavaimra. Remélem, Whitefield nem szakít félbe. - Mindazonáltal, akár úgy is tekinthetne erre az esetre, mint egy biztonsági tesztre, amin az ön elővigyázatossága sajnálatos módon szintén elbukott. Most már ön is látja a szervezés gyengepontját, ám ahhoz hogy ez kiderüljön, el kellett törnöm a bokám, és nyers erővel megütött, az ön helyében ezt a kárt nagyvonalúságom jeléül biztos, hogy kompenzálni akarnám. Mondjuk, négyszáz rugóval. Whitefieldnek pedig kifizetnék további százat, csak mert úgy tartja kedvem, és hogy ne szakadjon meg a gyümölcsöző üzleti kapcsolat a továbbiakban – fejtem ki a rögtönzött véleményem, ha már kérdezte. Kicsit hosszúra nyúlt, de igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy végig lekössem a figyelmét, és a szemkontaktust is kitartottam, hogy inspiráljam az odabent kattogó fogaskerekeit. Meglátjuk, mire lesz elég.
Képtelen vagyok elhinni, hogy az üzlet sikerességét rábíztam erre a fruskára. Nem mintha lett volna más választásom. Már ott halott ügy lett a bizniszből, hogy hirtelen, a semmiből feltűnt Louisa. Érzem, hogy tenyerem érintése alatt megfeszül a teste, lenézek rá, nagyon remélem, hogy nem most tör ki belőle a végtelen nevetés, mert különben én cincálom darabokra. Domíngez alapos, semmit sem bíz a véletlenre. Megszokott emberekkel dolgozik, őt magát is olyan emberek veszik közre, akik jól leinformálhatóak, könnyen sakkban tarthatóak. A mai világban már nem az számít, mennyire vagy lojális a főnöködhöz. Bármelyik utcasarkon találsz legalább egy olyan barmot, aki szarér-hugyér gondoskodik a biztonságodról. Ez elmondható Paolo vérebeiről is. Nem gondolkodnak, parancsszóra cselekszenek és nincs bennük kegyelem, netán megbánás. Nem teszed meg, halott lesz a feleséged. Van gyereked? Holnapra már nem lesz. Kekeckedhetnék, visszakozhatnék, eljátszhatnám a menő csávót – ahogy ezt eddig is tettem, az elmúlt röpke egy órában – mégsem teszem. Jelen helyzetben már a háttér információ sem érdekel a lányról. Lehet felőlem zsaru, vagy felelőtlen fruska, netán hírvadász újságíró. Jól akarok kijönni ebből az ügyből, még pedig legalább a felével, de jobban örülnék, ha ennél többet sikerülne kicsikarni az öregből. Csendben hallgatom okfejtését, némely mondatnál vissza kell fognom magam, hogy ne szóljak közbe, de sikerül megállnom, hogy ne pofázzak bele még több baromságot. Különben sem az én véleményemre kíváncsi, bár ennél azért sokkal jobb ajánlatot dobtam volna össze, még ebben a szorult helyzetben is. A beszéd második felének nagy részével együtt értek, de a száz helyett kettőszáz lenne az igazi, mert akkor legalább csak négyszázat veszítek az egymillióból. Még számomra is hihetetlen, ha nem vagyok ott, el sem hinném, ha később valaki elmesélné. Paolo Domíngez, a mindig megfontolt, az elveihez görcsösen ragaszkodó férfi beszívja az ajkát és mélyen hallgat. Az esetek többségében, fél óra alatt nyélbe ütjük az üzletet. Ő nem kérdez, én nem kérdezek, ő nekem adja a pénzzel teli aktatáskát, én átadom a megbeszélt műkincset. Fél másodperc alatt lemeózza – ért már hozzá annyira, hogy tudja, mi mennyit ért - , az már más tészta, hogy fingja sincs a dolgok eredetiségéről. Most mégis gondolkodóba esett egy ismeretlen, fiatal fruska ajánlatán. Megjegyzem, megtapsolnám, mert higgadt és korrekt javaslatot tett arra, hogy mindenki jól járjon. -José, hozd ide az aktatáskát. – A pasas azonnal mozdul, olyanok, mint a robotok. Stan és Pan hozzájuk képet rajzfilmfiguráknak tűnnek. Felnyitja Domíngez orra előtt, aki belenyúl és számolni kezd. - Ötszáz ezret adok a vázáért, egy fityinggel sem többet. – Leszámolja a pénzt, átnyújtja nekem, amit el is veszek tőle és kabátom belső zsebébe süllyesztek némi kelletlen fintorgás kíséretében. - További százezret adok azért, hogy ne érezze magát becsapva Mr Whitfield. – Remek, ne fogd vissza magad. – Valamint… – Hatásszünet, újabb köteg bankó kerül a kezébe. - …oldozzátok el. – Utasítja a fickókat, akik mellette tornyosulnak amióta megérkeztek. - Ezt fogadja bocsánatkérésem jeléül, kedves Louisa. – Átnyújt a lánynak szász ezer amerikai dollárt, elégedett arckifejezéssel, az oldalán tudva a vázát, amit az imént tépett ki kezeim közül a legnagyobb embere. -Tudja a telefonszámom, Mr Whitfield. Legközelebb őt is hozza magával. - Bök újdonsült partnerem felé, majd mint, aki háborút nyert, elvonul a sleppjével, egyedül hagyva a lánnyal. -Stan, Pan, tűnés innen! - Förmedek rájuk, megvárom, míg elvesznek a szemem elől. - Ide a pénzzel és kurvára örülj annak, hogy még életben vagy. Rohadtul nagy mákod van, hogy ilyen a beszélőkéd és sikerült kimagyaráznod magad a helyzetből, de megsúgom, legközelebb nem fog menni. Nem mindenki annyira elnéző, mint Paolo. - Vannak nála kegyetlenebb ügyfeleim is, egyenesen olyan személyiségek, akik a zárt osztályra valók, nem a való életbe. - Ne szaglássz utánam, ne próbálj meg az utamba állni, mert nem lesz jó vége. Nem én leszek az, aki az éjszaka közepén elmetszi a torkod. - Egy szuszra törnek ki belőlem a szavak, próbálok ráijeszteni, hátha az segít abban, hogy lekopjon rólam. -Azt azért elismerem, ügyesen csavartad az ujjaid köré. - De ennyivel be is fejeztük a dicséretet, még elbízza magát és úgy gondolja, mellém szegődik.
Kezdőlap
