Amikor a cirkuszba kerültem, hatalmas önbizalmam volt és úgy éreztem, hogy bármit meg tudok valósítani. Ha egy-egy turnén összejött annyi pénz, mindig adományoztam, főleg beteg gyerekek számára és nevelőotthonok részére. A főnököm, nos, mindössze két évig volt az. Húsz volt, amikor átvette az apjától a cirkusz irányítását, én pedig akkor voltam mindössze tizennégy éves lány. Hat évvel idősebb volt nálam, de én még egész pici koromban is iszonyatosan szerelmes voltam belé. Azt hiszem, hogy a kislányok hajalmosabbak arra, hogy felfigyeljenek egy náluk jóval idősebb fiúra. Oliver, nos, mindig is csodáltam. De sohasem mertem elmondani neki azt, amit éreztem. Ki tudja? Ha bevallottam volna neki, akkor talán nem dobott volna el magától. De a gyávaságom mindig jelen volt és ráadásul egy nagyon elcseszett útra vitt. Az utóbbi években vedeltem és mértéktelenül fogyasztottam drogokat és a munkámon kívül is szexeltem másokkal. Eltompított az a sok szemét, amivel tömtem magam és amit okoztam magammal. Nem szerettem senkit sem, hanem sokkal inkább még tettem is azért, hogy eltapossak másokat mint egy rohadt csótányt. A magam érdekében teszek a mai napig is mindent, nem érdekel engem már a másik sorsa. Az utóbbi időben ártani kezdtem a kuncsaftjaimnak. Az egyik majdnem belehalt, amikor megvágtam a nyakát; de sajnos nem túl mélyen. Illetve, még időben elállították a vérzést. Kezdtem az örömömet lelni abban, hogy láthattam a másik szenvedését. Nemrég pedig sikerült a Cortez családot felkeresnem, akik a születésem után azonnal intézetbe adtak. Csak a bátyámat véltem felfedezni, mindenesetre az első találkozásunk után kórházba kellett szállítani. Botrányokat halmozok, de szerencsére az oldalamon ott áll Noah, aki eléggé befolyásos ahhoz, hogy védje a nevemet. Tehát, ez vagyok én: Egy önző, manipulatív, gonosz ribanc. Ne akarj a közelembe férkőzni. Megtalálom bárkinek a gyenge pontját, amit kimondottan fegyverként használok fel. Boldoggá tesz a másik szenvedése, szeretek életeket pokollá tenni: Ha egyszer magadhoz fogadsz, nehezen fogsz tudni kiirtani. Olyan leszek számodra, mint egy kezelhetetlen és végzetes betegség; belülről foglak felemészteni. Lassan, de kíméletlenül. Hogy miért teszem ezt? Mert velem is ezt tették.

Ott feküdtem a betegágyon. A nyitva hagyott ajtón a reggeli, hűvös szellő behozza magával a madarak dallamos csiripeléseit. Gondolkoztam azon, hogy vajon milyen madarak énekelnek az ablakon túl, de nem tudtam rájönni; túlságosan is szétszórtnak éreztem a gondolataimat. Pedig imádom a madarakat. Mindannyiunknál is sokkal szabadabbak.
Nyelvemmel finoman végignyalom az ajkaimat, mert iszonyatosan száraznak érzem.  Borzalmasan nézhetek ki, vagy két hónapja biztos, hogy nem látott az arcom még csak korrektort sem.  Szerencsére már Oliver hozzászokott ahhoz, hogy itt a kórházban már nem vagyok olyan csinos, mint mondjuk fent, amikor a magasban pörgök azon a karikán. Amikor egyedül érzem magam itt, néha csak lehunyom a szemeimet és elképzelem magamat, amikor fent vagyok a vaskarikán. Gyönyörű, hosszú ruha van rajtam és az emberek ámulattal figyelik mindazt, amit teszek. Csodálnak, mert az életemmel játszom csak azért, hogy szórakoztassam őket. Az attrakció után pedig néha akadnak udvarlók is, akik szebbnél szebb virágokkal árasztják el a szobámat. Csak erről tudok most csak álmodni, arról az életről, amit már valószínű nem fogok többé visszakapni.
- Szia Eliza. – Lehajol hozzám, s homlokomra egy csókot lehet. Én csak csillanó tekintettel figyelem őt, majd karjaimat felemelem akaratosan, mint amikor egy kis maki, aki az anyját akarja ölelésre invitálni.
- Gyönyörű virág. A krizantém az erőt szimbolizálja. – Jókedvvel figyelem, miközben a színes virágcsokrot beletűzi a polcomon lévő aprócska, vízzel telt vázába. Mindig hoz nekem virágot, ha már az előző virág a vázában elhervadt. Egy ideig a rajongóim is elárasztották a betegszobát virágokkal és egyéb ajándékokkal, de amíg kómában voltam, sajnos nem lehettem a tanúja. Az óta pedig megszüntettük, hogy bárki is küldjön ide bármit. A hírekben sem szereplek már túl sokszor, de amikor megtörtént a balesetem, nos, számtalan csatorna híradójában benne szerepeltem. Furcsálltam is, hogy egy akrobataművész iránt ennyire hatalmasodott az aggódás, mindenesetre jól esett, hogy a világ is törődött akkor velem. De most csak Oliver van itt velem, a főnököm. Kedves velem, de már nagyon ritkán látogat és nagyon egyedül érzem magam az óta. Már a lányok sem járnak be hozzám, hogy megnézzék, hogy vagyok.
- A többiek miért nem jöttek be hozzám? Még csak fel sem hívtak. Ha pedig én hívtam őket, akkor pedig fel sem vették a telefont, vagy pedig ki sem csengett. Ugye még nem felejtettek el? – Próbálok riadtan felülni, hogy a szemeibe nézhessek, de az erőm cserbenhagy és visszahuppanok az ágyra erőtlenül. Oliver arca viszont most csak nyugtalanságot kelt bennem. Miért néz így rám?
- Tudod, nekem nincs senkim sem a cirkuszon kívül. A lányok még az első napokban mindent behoztak nekem, amikre szükségem voltak. De az a baj, hogy a sampon is elfogyott például, na meg a tusfürdő is, és még sorolhatnám.. – Lesütöm a szemeimet, mire Oliver pedig megrázza a fejét. Sohasem szokott így viselkedni velem, most pedig mégis úgy látom, mintha titkolna előlem valamit. Mi lehet a baj?
- Nagyon sajnálom a balesetedet, Eliza. De… - Sajnos a közelben nem talál magának semmiféle ülőhelyet, így a kerekesszékemet húzza oda magához és arra ül rá. Engem nem zavar, én most úgy sem használom, hisz ágyban vagyok. – A cirkusznak muszáj pörögnie tovább, hogy ne adósodjunk el. A lányok közül te voltál a legjobb akrobata, nyilván azért is voltál minden műsorszám végén a főattrakció. Muszáj voltam olyasvalakit felvenni, aki legalább hasonlóan olyan jó, mint te. – Hangja határozott, mégis próbálja a szavakat óvatosan használni. Az arcomról nem olvashatott le túl sokat, de az biztos, hogy belül majdnem megszakadtam az igazságtól. Hát már ezért nem érdekel senkit sem, hogy velem mi van.
- Nem fogom visszakapni az állást? – Kérdezem komolyan, leplezve azt a fajta fájdalmat amit most érzek jelenleg. Szörnyű ezzel az érzéssel harcolni, hisz valahol ezzel az egész életemet elveszítettem. Ha a kórházból kiengednek, nem tudok hova menni. Talán még munkát sem fogok tudni magamnak  találni. Nem vagyok ostoba, már hetek óta sejtettem, hogy nem fognak rám örökké várni.
- Hát ennyi volt? – Kifújom fáradtan magamból a levegőt, s csalódottan szedem le a tekintetemet Oliver ábrázatáról. Hogy mit gondolok? Csalódtam bennük. – Azt hittem, hogy mi egy család voltunk. – Teszem még hozzá nagyon halkan, csendben, mintha nem akarnám, hogy meghallja. Valójában végtelenül szomorú voltam és igazán csak most érzem azt, hogy mennyire egyedül lettem hagyva.
- Sajnálom, Elizabeth. De te még fiatal vagy és biztos vagyok abban, hogy a továbblépéssel sokkal szebb életet érhetsz el. Én sohasem foglak téged elfelejteni, sem pedig elhagyni. Rendben? – Megérinti az arcom túlságosan is lágyan, de én makacsul vonom el onnét arcomat, mint egy vadmacska, akit véletlenül megérintettek.
- Ég veled, Oliver.


Legördül egy könnycsepp az arcomon. Egy kósza hang sem tolakodok ki a számon, pedig hatalmas nagy fájdalmat érzek mind lelkileg, mind pedig fizikailag. Nem tudok mit tenni, szimplán csak  hagyom magam egészen addig, amíg belém nem élvez. Mit tehetnék mást? Ez a dolgom. Ezt kell elviselnem. Talán ebben kell élnem egész életemben.
A fejemet oldalra fordítottam és csak néztem magam elé, de a könnyektől teljesen homályos volt előttem minden. Csípőtől lefelé igyekszem nem érezni semmit és szándékosan erőlködöm azon, hogy ne adjak ki semmiféle hangot; biztos, hogy a panaszkodás után amint haza kerülök egy felejthetetlen verésben lesz részem, de nem érdekel. Nem fogok olyasmit élvezni, amire rákényszerítettek.
A mellkasom egyre nehezebbé válik, de most már csak a könnyektől zihálok és a félelemtől, ami bennem lappang, mint valami démon, ami ki akar törni belőlem. A férfi látja, hogy mennyire szenvedek alatta és fáj az, amit csinál, de ő ezt élvezi. Tudom, hisz amikor meghallotta a szipogásom, keményebb és durvább lökésekkel hatol belém. A gazdám elővigyázatos volt és minden bizonnyal jól ismer már: Mielőtt átadott ennek az idegennek, alaposan összekötötte a két csuklómat a hátam mögött ragasztószalaggal. Volt rá alkalom, hogy az első alkalommal a saját gazdám nem tudott hozzám érni, mert nemes egyszerűséggel kis híján kikapartam a szemeit a gödreiből. (..)
Visszafordít a hátamra erőteljesen, s látványosan végigtekint rajtam; mégis a könnyes szemeim azok, amik megindítanak rajt egy széles mosolyt. Annyira szenvedek…
- Kérlek, segíts rajtam. Vigyél el… - Nyöszörgöm halkan, remegve. Alig van erőm, legszívesebben most csak arra lennék képes, hogy elaludjak. Le is hunyom a szemeimet, s képtelen vagyok még a nevetésére is reagálni.
- Dehogy viszlek. Te csak egy ribanc vagy. – Leszáll rólam, én pedig tovább maradok fekve az ágyon. Szenvedve fordulok az oldalamra, aztán felhúzom magamhoz a lábaimat. Nemsokára már jön értem Noah, aki értem felel és akinek szintén a játékszere vagyok. Nagyon sokáig csak az ő vágyait elégítettem ki, de az utóbbi időben másoknak is odadob, mint valami fizetséget. Úgy érzem, hogy kezdem feladni.

- Takarodj a szemem elől! – Megragadja erőteljesen a karom, aztán megrángatva a földre taszít, én pedig összerogyva a térdeimre nehezedem és a mellkasomban érzett fájdalom megindítanak az íriszeimből néhány könnycseppet. Reszketve aztán két tenyeremmel befogom a füleimet, belemarkolva közben a vörös hajtincseimbe. – Nem, nem akarom hallani, hagyj békén! – Nyüszögöm, szinte könyörögve, hogy ne bánjon így velem.
- Mik azok ott a kezeiden? Ha öngyilkos leszel, nem fogsz nekem hasznot hozni. De az nagyobb probléma, hogy megkéselted a kuncsaftodat. Te nem vagy normális!– Hallatszik a hangjából, hogy vigyorra húzódott a szájából, de a hangneme igazán elárulja, hogy nem azért, mert lenne valami vicces a dologban. Sokkal inkább kínból teszi azt, amit.
Leguggol elém, aztán erőszakosan ragadja meg az államat és szinte az arcához ránt, majd a nyakamra szorítja a tenyerét. Szép lassan szorít az ujjain, míg én a karjaiba kapaszkodom könnyes arccal. Elhiheted te seggfej, hogy ha lenne most bármi a közelemben, amivel végezhetnék veled, hidd el, hogy nem haboznék. Hányszor álmodoztam arról, hogy lenyúzzam rólad a bőrt, ahogy az állatokról szokás.
- Remélem nem felejtetted el, hogy nekem köszönhetsz mindent. Ha én nem lennék neked, sokkal rosszabb lenne a sorsod. Tudod, nagyon sokan lennének abban a helyzetben, hogy megharcoljanak egy ilyen pozícióért. A legtöbb hozzád hasonló kurva az út szélén szop le másokat holmi kis aprópénzért. De te.. – Beleszív a levegőbe erőteljesen, ezzel együtt pedig még jobban megszorítja a nyakam. – Azoknak a nőknek még ételre sincs pénzük, te pedig itt picsogsz és kis híján megölöd a kuncsaftokat. Erősen gondolkozom, hogy kihajítalak az utcára. Utána pedig majd térden könyörögve jössz vissza, hogy fogadjalak vissza. De elárulok neked valamit, Édesem. – A nyakamról a szorítást elengedi, én pedig azonnal a torkomhoz kapok: bizsereg az egész nyakam a szorításától, még most is iszonyatosan fáj.
Éppen hátrébb húzódnék, mire ő feláll és lehajolva hozzám azonnal a hajamba markol és szinte erőből felhúz a hajamnál fogva arra kényszerítve, hogy megálljak a két lábamon. Újra a karjába kapaszkodom, kissé megrogynak a térdeim a félelemtől.
- A holnapi nappal bizonyíthatsz nekem. Azt akarom, hogy holnap egy panasz se legyen rád, megértetted? – Cibál egyet rajtam, mire egy nyüszögéssel kifut a szememből egy könnycsepp. – Szedd össze addigra magad. – Elenged, de én úgy iszkolok a szoba egyik sarkába, mint egy veszett állat, akit idegen helyre hoztak és menekülő utat keres. (..)
Aznap éjjel nem aludtam semmit sem. Csak azon járt az eszem, hogy valójában mekkora harag és gyűlölet van bennem. Újabb szenvedésnek leszek kitéve.Újra megerőszakolnak. Újra sírhatok közben és újra könyöröghetek azért, hogy valaki elvigyen és kimentsen innét. Rengetegszer próbáltam elmenekülni és új munkát keresni, de minden egyes alkalommal vissza lettem rángatva, mint valami rab, akit itt kell tartaniuk. Az öngyilkosság volt számomra a legjobb megoldás, de Noah még időben észrevett engem a kádban felvágott erekkel. Ő érte el azt, hogy ezt tegyem magammal. Világ életemben egyedül lettem hagyva. Az életem a cirkusz volt, az állatok, az emberek, és minden, amivel örömet tudtam okozni. Engem csodáltak az emberek; hírekben szerepeltem és leadták a mutatványaimat rengeteg csatornán. Most pedig ez lettem. Milliárdos seggfejek dugnak szét majdnem minden nap. A nevelőotthon is persze hasonló stresszel járt. Nevettünk a lányokkal azon, hogy öten voltunk egy ágyon és azon versenyeztünk, hogy ki marad tovább fent az ágyon. Emlékszem, hogy akkorát estem az emeletes ágyról elsőként, hogy még a karomat is beletörtem. Persze, hiába volt a kartörés, a rosszaság miatt vagy két hónapig a hideg folyosón kellett aludnom egy szál vékony takaróval. A dadák borzalmasan szigorúak voltak, de a lányokkal szerencsére szerettük egymást. Imádtam őket, azt terveztem, hogy egy napon majd szabadon leszünk együtt, de engem egész hamar kiválasztott a cirkusz. Hét éves koromban vittek el, onnantól fogva pedig annak szenteltem az életemet. Még most is fáj arra gondolnom, hogy mi lett belőlem. És ez csak az én hibám.