Amerika végül támadást indított Irak felé, szinte elkerülhetetlen bekövetkezés volt ez. A bajtársaimmal csak álltunk egymás előtt, mikor megkaptuk a levelünket, miszerint be kell vonulnunk a hadseregbe, hogy aztán Irak ellen támadást indítsunk. Mindannyian jól képzett katonák, tengerészgyalogosok voltunk. Mindannyiunknak volt családja; bár én ettől egy erőteljes kivétel voltam. Már kiskoromban nagy álmom volt az, hogy a hazámat szolgáljam és az életemet adjam, ha arra kerül sor. Tudtam, hogy én nem vagyok való családba, távol a gyerektől és az asszonytól… kinek élet ez? S majd ha kapják a levelet, hogy nem térek haza élve, vagy épp a holttestemet sem találják? Nem… ezt a fájdalmat senkinek sem akartam megadni. A hazára esküdtem fel, arra, hogy mindenáron az életemet adom. Nem tartott vissza semmi, nem kellett sírnom semmiért, nem volt senki, aki hiányozna. Egy tökéletes gép voltam, akit bármire rá lehetett venni. Egy darálógép. Ugyanakkor nem mondom, hogy nem voltam szerelmes, vagy épp nem csavarták el a nők a fejemet; mondanom sem kell, hogy évekig voltunk társaimmal távol, s mikor a háború véget ért, az azt követő heteim nem szóltak másról csak arról, hogy kurvákat döngettem bele az ágyba. Nem az az ember voltam, aki Irakból visszatért 2011-ben. Sikerült a maradék eszemet is elvesztenem. Egy állat lett belőlem.
2003. Irak
Az Atlanti óceán közepén sodródunk néhány bajtársammal, köztük Thomas Hawkins-el, az egyetlen egy olyan emberrel akiben teljesen megbízok. Este 9 óra van, a legénység hamarosan nyugovóra tér egy újabb napra. Hamarosan elérjük a Földközi tengert, onnan pedig Szírián keresztül fogunk nyomulni Irak felé. Ez az út könnyebbik fele, most még mindenki életben van. A barátaim mind jókedvűek még, bár ők maguk is pontosan tudják, hogy mi vár rájuk. Némelyik ujjakon végig tekintek és meglátom rajtuk a gyűrűket; a párja valahol épp otthon várja őt. Valamelyik katona a nyakában lógó nyakláncoz nézi, melyben valamelyik szerette fótója lehet. Tudják jól, hogy nem mindegyikük fog élve. Az én fejemben is megfordult már, de nekik van értelmük annak, hogy visszatérjenek élve. Engem ilyen gondolatok nem gyötörnek. (…) Már lassan mindenki alszik, én viszont a hajón nem találom nyugalmamat még. Aludnom kell, bármikor partra érhetünk és akkor erőm teljében kell lennem. Nem tudom, hogy fel vagyok erre készülve. Félek-e? Fogalmam sincs. Talán magamnak sem merem beismerni, hogy az ismeretlen megrémiszt. Az biztos, hogy ha egy évnél tovább fogom húzni, kíváncsi leszek arra, hogy milyen állapotban leszek. Valószínűleg nem leszek ennyire jó kondiban, és bizonyosan egy fodrász is elkélne már akkor. Milyen furcsa, ezen aggódom? Addigra lehet, hogy valahol a nagy semmiben fog a testem szétrohadni a többiekkel együtt. Nem valószínű, hogy túlélem. Van egy gyönyörű kutyám, akitől még sikerült elbúcsúzom, mielőtt eljöttem. Molly egy nagyon okos, engedelmes szuka. Már öreg kutya, nem hiszem, hogy már látni fogom. Mrs. Hawkins, a bajtársam édesanyjának gondjaira bíztam Molly-t. Ő az egyedüli, aki most hiányzik. Nem vagyok egy érzelgős típus, de ha meghalok, valószínűleg az élet nem fog újra megadatni. Ha volna is miért(….)
- Lucien? – Egy erős tenyér rázza vállam, hangja halk, óvatos. Thomas?
Megrezzenek. Azt hittem, hogy ébren vagyok, de valójában ébren álmodtam. A hideg ráz, fázom.
- Bocs…. – Felmorgok. - Azt hiszem, egy kicsit elvoltam a gondolataimmal. – Felelem végül, letudva egy egyszerű magyarázattal a zavartságomat.
- Mindenki fél. Még akkor is, ha nem mutatjuk. Ez az első bevetésünk, ahol akár meghalhatunk. – Thomas sóhajt. – Valószínűleg meg is fogunk halni. De járjon az a fejedben, hogy ez egy dicső, hősies halál lesz. Nem betegen, szenvedve fogunk meghalni. – Bátorító mosoly görbül barátom fiatal, csupasz arcán.
Nem tudtam rá mit felelni. Csak annyi járt a fejemben, hogy inkább én haljak meg helyette, ha arra kerül sor. Thomas tavaly házasodott, jelenleg a felesége három hónapos várandós. Neki van miért hazatérnie.

2012.
Év elejét írunk. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Csakhogynem a bíróságról jövök. Nos, igen. Thomas meghalt a szemem előtt; még most is érzem, ahogy a golyótól rászóródik az arcomra a vér. Az ő vére. Még most sem értem, hogy az a lövedék miért nem az én fejemet lőtte át, nem neki kellett volna meghalnia. Thomas még a halála előtt átadta a gyűrűjét, hogy ha ő meghalna, vigyem haza a feleségének. Ez egy hatalmas teher volt számomra. Most viszont itt állok az ajtó előtt és próbálok magamon erőt venni, hogy azt a kibaszott csengőt megnyomjam. Rettenetesen hideg van, mégis patakokban folyik rólam a víz; a gyűrűt pedig görcsösen szorongatom. Nyelek, végül egy hirtelen mozdulattal nyomom az ujjamat a gombra. Cseng.
- Igen? - Egy vékony hang szólal ki a résnyire nyitott ajtón. Nyelek egyet.
- Helló. Az én nevem Lucien. Thomas barátja. - Rápillantok a gesztenyebarna hajzuhatagra, s egy hófehér arc köszön vissza rám égkék szempárral.
- Thomas az én apukám. - Nyöszörgi a lány, ám az ajtót továbbra sem nyitja tovább. - Szólok a mamának. - Rácsukja az orromra az ajtót. Ő lenne a kislánya? Rengeteg idő eltelt...
- Segíthetek valamiben? - Egy ismerős hang cseng fel, mely mély, de mégis nőiesen lágy.
- Mary? Nem ismersz meg? - Kérdezem csodálkozva. Igaz, rengeteg év eltelt, s talán az is közrejátszik, hogy hatalmas az arcszőrzetem. Mary is sokat változott, már nem az a vidám nő, aki volt. Csodálkozom?
- De...- Sóhajt halkan. - Ne haragudj, Lucien. - Rám pillant lassan.
- Nem akarlak titeket zavarni. És kérlek, fogadd őszinte részvétem. - Jogomban állna szégyenemben elsüllyedni, mégis nekem köszönhető, hogy Thomas teste hazakerült. Viszont a temetésén képtelen voltam megjelenni.A háború komoly nyomot hagyott bennem. Nem tudtam mást tenni, csak vedeltem és a nők körül járt a fejem. Azt gondoltam, hogy ezek majd feledtetik ezt az egészet, de képtelenség. A fél életem erre a szarra áldoztam.
- Nem láttalak Thomas temetésén. - Jegyzi meg. - Ugyanakkor hallottam arról is, hogy neked köszönhető az, hogy visszamentek megkeresni a holttestét. Hálás vagyok neked, Lucien. Ugyanakkor, visszamész a hadseregbe? - Kérdezi társalogva, némi kíváncsisággal borsozva.
- Eltanácsoltak. Nem igazán tudtam kontrollálni magamat amikor kiderült, hogy nem fogják az áldozatokat összegyűjteni. Nekimentem a Tábornoknak. - Lehajtom a fejem, s ezúttal annyira szorítom a gyűrűt, hogy talán még a tenyeremet is felsértette már.
Mary csak bólintott, s rám nézett.
- Most mihez kezdesz? - tovább érdeklődik, de én csak megrántom a vállamat. Bírósági eljárás után nem igazán van lehetőségem arra, hogy azon gondolkozzak, hogy hol fogok tovább dolgozni, hogy ne dögöljek éhen.
- Ne haragudj Mary, de nekem most mennem kell. Ezt Thomas hagyta rám, hogy ha ő meghal, akkor ezt én adjam át neked. Én túléltem, így át tudom adni. Tessék. - Ezzel pedig a nő kezébe nyomtam Thomas gyűrűjét.

2021.
- Vége a játéknak, szívi. - vigyorgok elégedetten, miközben a kíméletlenül húzom hátra mindkét karját, hogy aztán a bilincset ráhajtsam. Sokkal erősebb vagyok nála, természetesen semmit sem ér egy próbálkozása sem. Határozottan nyomom az autó oldalának, figyelmeztetve, hogy nem fogom tolerálni az ellenkezést.
- Shh... - Súgom a fülébe jókedvűen. - Már nagyon régóta nem találtunk téged, egy igazi trófeának számítasz. Ha hagyod magad, annál hamarabb szabadulsz, tudod. Ismered a szokásos dumát, bármit mondasz, felhasználható ellened. Javaslom, hogy maradj csendben és viselkedj. Akkor megúszod csak egy nyomkövetővel. - Erősen fogom; akárcsak a sólyom az elejtett egerét. Hallom a szívverését, szinte már-már felrobban. - Garantálom, hogy velem nem lesz egyszerű meneted.