A hideg járólapon, összekuporodva ülök a sütő előtt és halálra rémülten figyelem, mi is történik odabent. Sohasem álltam nagy konyhatündér hírében, bár főzni mindig is szerettem. Az utóbbi időben azonban a "csodálatos" házasságunknak köszönhetően a közös vacsorák is el-elmaradoztak. Vagy kimerültek annyiban, hogy rendeltünk valamit és az asztal két végén ülve, néma csendben elfogyasztottuk az ételt. Ma estére azonban más terveim voltak. Szerettem volna egy nyugodt vacsorát, ami felett felnőttekhez méltóan, higgadtan elbeszélgethetnénk. Hogy miről? A jövőről, a kapcsolatunkról és a hogyan továbbakról. De a gyomrom azonnal dió nagyságúra zsugorodik, amint bevillan az egyetlen olyan téma, ami a beszélgetéseink döntő többségét uralni szokta.
A családalapítás kérdése.
Nem mintha én nem vágynék saját családra, gyerekekre, csak... nem hiszem, hogy készen állok rá. Tudom, hülyén hangozhat, de akkor is ez az igazság. Valósággal rettegek attól a pillanattól, mikor majd egy nap anyává válok. De ezt hogyan értethetném meg Haydennel? Félő, hogy sehogy és ez az egészben a legborzasztóbb. Ő ugyanis már annyira vágyik egy saját gyerekre, mintha csak az élete múlna rajta. A szomorú ebben a históriában az, hogy jobban vágyik a gyerekre, mint rám. Mintha neki mindegy lenne, ki a gyereke anyja, csak legyen egy saját, vér szerinti utódja. Az már másik kérdés, hogy én is jócskán tettem azért, hogy ne akarjon tőlem semmit sem. De egy olyan férfinak szüljek gyereket, akinek én már egy senki vagyok?
De lehet, hogy nem így érez. Lehet én se így érzek, de mivel képtelenek vagyunk leülni és tényleg átbeszélni az ég adta világon mindent, nem marad más, csupán a teóriagyártás. Az pedig úgy hiszem mindkettőnknek remekül megy.
Nyílik a bejárat ajtó, így azonnal felugrom a földről, végső pillantást vetve a sütőben sülő csirkére s közben imádkozva azért, hogy jól sikerüljön. Meghallom Hayden lépteit, majd nem sokkal később már ki is rajzolódik előttem a férjem alakja, ahogy kíváncsian beles a konyhába. Na... azért ennyire régen nem főztem, hogy csodaszámba menjen az, hogy a tűzhely mellett állok.
- Nemsokára kész a vacsora. - jelentem ki egy apró mosoly kíséretében, de a válasza azonnal lelohasztja azt az arcomról.
- Már ettem. És különben is, mindjárt indulok. - firtatnám, hogy hova megy, kérlelném, hogy maradjon itthon, beszélgessünk, de láthatóan újra rossz szögben mozdul, ami miatt egész testében összerezzen. Hirtelen lépek mellé, aggódó tekintettel nézve fel rá.
- Jól vagy? - kinyúlnék, megérinteném, de attól félek, jelen pillanatában még ennyi interakciót se tudna elviselni a házasságunk. Érzem én is, hogy roppant vékony jégen táncolunk, ami bármelyik pillanatban beszakadhat, mi pedig a jeges vízbe kerülhetünk, így megmaradok a saját "térfelemen". Így talán mindkettőnknek jobb lesz.
- Remekül. - újabb rövid válasz, amitől legszívesebben a falnak mennék, de attól tartok, Hayden ezt örömmel konstatálná. Besétál a szobába, villám sebességgel - már amennyire a fájdalmas mozdulatai engedik - inget cserél, majd felkapja a kocsikulcsát és elsétál mellettem.
- Hayden? - szólítom meg, s pont mikor már lemondanék arról, hogy újra rám nézzen, megfordul és elkapom a pillantását. A konyha felé biccent, azzal a különös, gonosz mosolyával, mielőtt újra megszólalna.
- Szerintem éppen most ég oda a vacsorád. Jó étvágyat! - ijedten a konyha felé fordulok és máris a tűzhelyhez futok, hogy lekapcsolhassam. Amint a sütőt kinyitom, hömpölyögni kezd a füst ki belőle, amit őszintén nem értek, miként is fordulhatott elő. Az edényfogó kesztyűvel legyezem a füstöt, míg visszasietek az előszobába, de Haydennek már csak hűlt helyét találom. Kezeim már nem kapálóznak a levegőben, hanem csalódottan ereszkednek le a vázam mellé.
Nekünk tényleg befellegzett.