Elizabeth a nők között azt a típust képviseli, akire ha ránézel, általában mosolyogni látod, még akkor is, ha egyébként az élete a szakadék szélén egyensúlyozik. Igyekszik megtartani magának a magánéletét, nagyon kevés embernek nyílik meg igazán. A betegeivel szemben nagyon pozitív, komolyabb betegség esetén is az utolsókig küzd, amíg egy fikarcnyi remény is van. Maximalista, nem szeret kudarcot vallani semmiben. Sem a karrierben, sem pedig a privát életben.
Alapjában véve nyugodt természet, de könnyen felbosszantható két dologgal: az alaptalansággal és a hazugsággal. Nem szereti a képmutató embereket, akik nem őszinték.
Nehezen lép túl azon, ha nem neki van igaza, és habár kifelé ezt nem mutatja -vagyis nagyon igyekszik-, magában többször lefuttatja a dolgot, persze többször ugyanarra a konklúzióra jutva. A káoszban látja a rendet, így ne lepődj meg, ha az asztala úgy néz ki, mint amin egy hurrikán söpört végig, és nem, ne próbálj rendet tenni csak úgy szívességből, mert nem lesz hálás.
Az önbizalma sokáig nem volt az igazi, pár évre visszanyerte, de az utóbbi időben sajnos ismét a béka segge alá került. Nem szeret magányos lenni, fél attól, hogy egyedül marad, hiába vannak barátai, a kapcsolat/házasság nagyon fontos a számára. Családcentrikus ember, a családja nagy, két testvérénél négy gyerek van, és már ő is nagyon vágyik egy babára.
Kikapcsolódásként lovagol, táncol, fest vagy jógázik. A sport nagyon fontos számára, tart tőle, hogy újra visszajönnek rá a kilók, hiszen a mostani kinézetéért nem kicsit szenvedett meg. Utóbbi időben kicsit kifordult önmagából, de ez remélhetőleg csak egy átmeneti állapot és minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Három hét kimaradás után újra a kórház felé tartok. Nem tudom, miért kísérlem meg újra és újra a kocsival közlekedést New York belvárosában? Sokkal egyszerűbb lenne felpattanni a biciklire és egyszerűen betekerni a munkahelyre. Most viszont jobb ötletnek találtam a kényelmet. Igaz, kicsit lassabban haladok mint kellene, tulajdonképp egész biztos, hogy el fogok késni, hogyha ez így folytatódik. Kissé ideges is vagyok emiatt, nem szeretek elkésni, főleg nem úgy, hogy heteket voltam távol. Már alig várom, hogy megkérdezzék a kollégáim, milyen volt az egzotikus nyaralás, és hogy megjegyezzék, hogy nem is vagyok olyan barna, mint kellene, hogy lehet ez? Elmegyek nyaralni egy napsütötte helyre és az árnyékban tartózkodom? Majd mosolyogva mondom nekik, hogy kifogtuk a rossz időt, és annyira nem is szeretek a napon sütkérezni.
Persze legbelül mindenkit elküldenék a francba, rájuk üvöltenék, hogy ugyan hagyják már abba a kíváncsiskodást! Bárcsak valóban a Bahamákon töltöttem volna el ezt a kis időt és nem a Pittsburghi kórházban gyógyultam volna. De jobb is nem gondolni erre többet, el kell terelnem a gondolataimat, amire a munka éppen tökéletes lesz, bár az is biztos, hogy nem lesz túl könnyű visszarázódnom. Éppen ezért nem szeretek sokáig távol lenni, mert nehéz felvennem a betegeket. Nem a kedvencem, mikor más kezéből kell kivennem őket. Jobb, ha a kezdetektől én kezelem őket.
Egy kicsit jobban kezd haladni a forgalom, sávot váltok, persze teljesen biztos, hogy ezek után majd az fog lassabban haladni. A telefonom csörgésére a képernyőre pillantok. Sam az. Pár pillanatig elgondolkodom, hogy felvegyem-e, de mivel semmi kedvem nincs a féltékenységi drámákhoz, inkább megteszem és kihangosítom.
- Szia.
- Szia Drágám. Remélem jól indul a napod, én épp most indulok majd a meetingre. Tudod min gondolkodtam épp?
- Na? – kérdezem, és esküszöm, abszolút nem vagyok kíváncsi most semmire, de persze, jobb túlesni a férjem gondolatain.
- Hogy nem is olyan nagy baj, hogy nem akart velünk maradni ez a baba most. Végül is nézd a jó oldalát! Itt az esély, hogy megnyerd a pályázatot a vezetői posztra! Egy gyerekkel a kezedben ez azért elég nehéz lett volna. – Mintha még tényleg örülne is neki. Mintha az lenne a legnagyobb boldogsága jelen helyzetben, hogy elvetéltem. Az isten verje meg! Két hetet töltöttem el a kórházban, ahol helyre tettek testileg, na de lelkileg senki sem foglalkozott velem. Erre most azzal jön, hogy örüljek, így legalább megnyerhetem a vezetői posztot?
Idegességemben majdnem belehajtok az előttem lévő kocsiba, az utolsó pillanatban taposok a fékre.
- Liz? Ott vagy?
- Itt. Most le kell tennem Sam, mindjárt beérek a kórházba. Majd beszélünk – nyomom le a telefont, mielőtt még tényleg leüvölteném a fejét. Az senkinek sem lenne jó. Hogy lehet valaki ekkora pöcs? Mi a francot keresek én még mindig mellette?

Nagyjából tíz perc csúszással gurulok be a parkolóba, ahol be is állok az első adandó helyre, ám mielőtt leállítanám a kocsit, hátratolatok, hogy korrigálhassak. A visszapillantóba tekintve az utolsó pillanatban veszem észre a szintén tolató járművet, de már későn, az autóink egymáshoz koccannak. Ezt nem hiszem el.
- Miért nem lehet jobban odafigyelni? – szállok ki a kocsiból nagy vehemenciával, miután behúztam a féket. – Nem lát a szemétől? Pont az ilyen emberek miatt van állandóan baleset az utakon, mert képtelenek belenézni abba a rohadt tükörbe. – Lehet, hogy kicsit túlreagálom a dolgot, de egyszerűen ömlik belőlem a szó, miközben a kocsim hátulja felé közelítek, hogy megnézzem, mekkora a sérülés. Az is elképzelhető, hogy nem lennék ennyire dühös, ha Sam nem épp az előbb verte volna ki nálam a biztosítékot a jó kis gondolataival, de teljesen mindegy, most épp erre az emberre zúdítom minden haragom. És még rá sem néztem, most viszont megteszem. A tekintetem nem épp a boldogságtól sugárzik, de ahogy elnézem, az ő napja sem lett ettől a koccanástól vidámabb. Mintha láttam volna már valahol. Mindenesetre egyelőre nem tudom beazonosítani, de remélem, hogy most látom utoljára.
- Nagyszerű – sóhajtok, mikor végigsimítok a sérülésen. – Jó, én erre most nem érek rá. Adja meg a telefonszámát és majd keresem, hogy rendezzük a számlát – nézek az órámra. Nem szimpatikus a fószer, megszólalnia sem kellene, már az arcára van írva, hogy egy beképzelt pöcs. Jóképű és ezzel nagyon is tisztában van, valószínűleg ki is használja. De miért is analizálom már vagy fél perce?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szinte már sikerült tökéletesre fejlesztenünk azt az évek során, hogy egy mosollyal a külvilág felé bedobozoljuk az aktuális problémánkat. Mert kinek van arra szüksége, hogy ne csak érezze őket, de még hangosan kimondva szembe is nézzen velük? Aztán egy idő után rájövünk minél tovább halmozzuk, annak az lesz a következménye, hogy úton-útfélen felbukunk bennük, szóval néha egyszerűen nem árt, ha megszabadulunk pár súlyosabb 'doboztól.'  
Egy olyan tragédia történt veled, ami testileg és lelkileg is megviselő lehetett, mégis az jön le a történetedből, hogy az az érzésed nem beszélhetsz erről. Úgy érzed muszáj erősnek lenned, összeszedettnek, mert a világ megköveteli, hogy mindig a legjobb formádat nyújtsd még akkor is amikor valami összeomlott benned. Ez egy olyan elvárás, aminek fejlesztését minden áldott nap gyakoroljuk, mégsem lesz tőle semmi sem könnyebb. Ezt pedig te is szépen érzékeltetted azzal, hogy ilyen esetekben amikor határozottan nem vagy jól, bármilyen apró akadály is heves reakcióra tud késztetni. Remélem találsz majd esélyt rá, hogy a számodra kényelmes körülmények között könnyíts ezeken az érzéseken és gondolatokon, mert lehet a világ nem állt meg körülötted, de neked attól még szükséged van időre, hogy feldolgozd a veszteségedet.
Nagyon tetszett az előtörténeted és kíváncsian várom a folytatását.     

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!