Egyik reggel a világ legszenvedélyesebb szeretője, a másikon pedig egy mogorva ember pillant rád az ágy másik oldaláról. Nagyon összetett karakter, egyik pillanatról a másikra képes megváltoztatni a hozzáállását a dolgokhoz. Rengeteg dolog foglalkoztatja, de csak felszínesen, rövid ideig, hamar beleun az ilyen átmeneti hobbikba, tevékenységekbe. Ha valamit azonban erősen elhatároz, azt bármi áron véghez viszi, amíg el nem éri azt, amit tervezett, akart. Ad a külsőségekre, odafigyel az öltözködésre alapjáraton, kivéve, ha valami nagyon kizökkenti és el tudja érni, hogy egyáltalán nem érdekli senki és semmi.
Makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez, erős érveléssel is nehezen lehet meggyőzni, megy a saját feje után és akkor is nehezen vallja be, hogy hibázott, ha kudarcot vall. Szeret nőkkel flörtölgetni, de igazából ebbe többet nem is nagyon kell belelátni, akkor viszont, ha az aktuális partnerével teszik ugyanezt, ki tud kelni magából. Kötélből vannak az idegei, nehéz felidegesíteni, de ha eléri valaki ezt a pontot, akkor aztán asztalt borít.
Családját megbecsüli, de a munka sajnos néha fontosabb még annál is, ami aztán nem várt konfliktusokat okozhat a magánéletében. Remek színész, tökéletes pókerarccal rendelkezik, amiből nehéz kitalálni az érzéseit és a gondolatait.
Alapvetően vidám természetű, poénkodós, de könnyen belekerülhet egy gödörbe, amiből nehezen jön ki, segítséget viszont nem igazán fogad el, egyedül próbál küzdeni a dolgokért, hogy aztán megveregethesse a saját vállát.


Gyermekiség.
A gyerekkorom olyan volt, amire egy rosszabb sorsú felnőtt visszaemlékezve mindig vágyik. A szüleim mindent megadtak, amit lehetett, de én is és a húgom is nagyon jól tudtuk, hol a helyünk, főleg ha az apánk szólt ránk. Anyám mindig mindentől védett minket, próbált felnevelni a lehető legnagyobb burokban, ami létezik, de persze azért módjával. Ha kérdeztünk, sosem mondott mást, mint a valóság.
Elhivatottság.
Tizennégy éves voltam, amikor elhatároztam, katona szeretnék lenni. Már kisfiúként is vonzott ez a dolog, de ekkor villant be a kép, hogy ténylegesen ez a hivatás az, amit magamnak szeretnék. Az apám is katona volt jó ideig, és tulajdonképp ő volt az, aki miatt végül nem hódolok vagy hódoltam ennek a munkának. A szemembe mondta, hogy higgyem el, nem lennék képes végignézni azt, hogy mellettem lövik le a társaimat. A barátaimat. Mikor még ekkor is kitartottam az elhatározásom mellett, úgy döntött, hogy megmutatja, hogy nem bírnám elviselni. A szemem láttára fojtotta vízbe a kutyámat Jackiet, akit nyolc éve tudhattam a legjobb barátomnak. Ekkor bevallottam, hogy valóban nem tudnám ezt csinálni. Borzasztóan haragudtam az apámra, hiszen elvette tőlem Jackiet.
Bizonyítás .
Egyetemre mentem, ha nem is katonaira, de szerettem volna hasonló területen elhelyezkedni, így úgy voltam vele, a rendőrség megfelelő hely lesz számomra. Persze nem holmi járőr szerettem volna lenni, hanem felsőbbrendűbb. Így lettem nyomozó. Nem mondom, a harminchat évem alatt sajnos a társaimon is meg kellett tapasztalnom azt, amit apám akkor megmutatott a kutya példáján. Kettőt vesztettem el magam mellől, de erős maradtam. Erős maradtam, mert volt mellettem egy nő, aki hazavárt és nemsokára egy kisfiú is, aki egy az egyben úgy nézett ki, ahogy én kicsiben.
Boldogság.
Tizenhárom évvel ezelőtt ismertem meg Lynettet. Szerelem volt első látásra. Vagyis azt éreztük, így egy cseppet sem gondolkodtunk el azon, hogy megtartjuk-e a babát vagy sem. Nem volt kérdés. Tizenegy éve tehát megszületett Chuck, akitől minden egyes nap úgy éreztem magam, én vagyok Superman (vagy Amerika kapitány, khm.). Lynette mindig azt hangoztatta, hogy én vagyok a világon a legjobb apa, próbáltam is megfelelni ennek a szerepnek. Tanítgattam a fiam mindenre, és emellett Lynettetel is nagyon jól megvoltunk, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Chuck leukémiás.
Elkeseredettség.
Három kerek évet küzdöttünk a betegségével. Az orvosok azt mondták, kilátástalan a helyzet, nem fogják tudni megmenteni, de nem adtuk fel. A legjobb dokikat kerestük fel, és bassza meg, nem! Képtelenek voltak felülkerekedni ezen a szörnyetegen, pedig a isten pénzét is odaadtam volna nekik azért, hogy életben maradhasson a gyerekem. Tisztán emlékszem, amikor apám meghalt. A legjobbkor. Jól időzített, ugyanis pont az volt az a pont, amikor már Lynettetel kimondtuk, el kell fogadnunk a dolgot. Akkor jött a hír. Chuck öt éves volt ekkora.
- Én is meg fogok halni, mint a Nagyapa? – kérdezte a kórházi ágyában fekve. Csövek lógtak ki mindenhonnan belőle, és ekkora éreztem úgy, hogy nem hazudhatok tovább a fiamnak.
- Igen – feleltem neki. – De nem kell félned, minden rendben lesz. A Nagyapa majd vigyáz rád odafönt. – Ahogy kimondtam a szavakat, teljesen megtörtem. A szívem mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Rá két hétre Chuck is eltávozott az élők sorából.
Kín.
Ezzel a szóval tudnám jellemezni a kapcsolatunkat a gyerekünk halála után Lynettetel. Egyszerűen képtelenek voltunk megmaradni egymás mellett, hogy ne minden beszélgetésünk vége veszekedésbe torkolljon. Felzabáltuk egymás lelkét –már ami maradt belőle-, púp voltunk a másik hátán. Sokszor magamra sem ismertem, pedig ha valakit, hát engem nehéz kihozni a sodromból. Évekig nehéz volt, viszont fordult a kocka és én teljesen más ember lettem, mint odáig voltam.
Bosszú.
Bosszúvágyam volt. Mindenkit büntetni akartam azért, amiért elvették tőlem a legféltettebb kincsemet, a sors tönkretette az életem. Képtelen voltam feldolgozni a történteket, mindenhol azt kerestem a munkában, hogy hogyan tudnék bosszút állni a világon. Így történ ez akkor is, amikor egy évre lecsukattam a saját húgomat. Rajtakaptam a drogterjesztésen. Nem akartam végignézni, hogy taccsra teszi az életét és egyébként is, aki törvényt szeg, annak a börtönben a helye. Mondanom sem kell, ha valaki addig mellettem állt, hát Carmela is elpártolt mellőlem végleg. Azóta beszélni sem hajlandó velem, amit valahol meg is értek.
Munkamánia.
A munkának éltem évekig. Túlóra túlóra hátán. Ha nem dolgoztam, akkor vagy halálra edzettem magam, vagy éppen az egyik kocsmában ittam, ahol aztán egyszer lopás áldozata lettem. Én. Egy rendőr. Meglehetősen jó nő volt az illető, aki megrövidített nem kevés dollárral. Gondoltam lesz egy jó estém, hazaviszem és kefélek egy jót. Ehelyett nemhogy még ez sem sikerült, még meg is lopott. Akkor ott elhatároztam, hogy megtalálom. Ha bele is döglök. Már egy éve keresem, de egylőre nem bukkant fel sehol, pedig sokszor megfordulok azon a helyen, ahol történt a dolog. Ami azt illeti, az sem hagy nyugodni, hogy nem tudtam meghódítani arra az éjszakára, nem csak az, hogy pénz nélkül indultam haza...