Nehéz szavakba önteni, ki is õ. Sokan hiszik, hogy ismerik, hogy tudják ki õ. De, a legtöbben tévednek. Egy álarcot látnak csupán. Azt láttatja velük, amit õk látni szeretnének. Azt az erõs, független nõt. Ôt, akinek nem okoz gondot, ha az éjszakai forróságot követõen a reggel jéghidegbe fordul áll. Azt a cserfes, életvidám lányt, aki mindenhez optimistán áll. Azt, aki megpróbálja mindenbõl a legjobbat kihozni. Ha õt látod, sosem gondolnád, hogy valójában hányan is átkozzák a nevét. Nem gondolnád, hogy az egész cukormáz csak látszat, mások szemüvegén átnézve mintha egy idegen lenne. Egy keserű, és önzõ nõt lâtnak, akinek semmi sem fontos a saját, nyugodt életén kívűl. Nehéz megmondani, mi is az igazság. A helyes arc valójában mit is rejt? Egy lányt, aki próbál erõs maradni, egyedül helytállni a világban. Egy lányt, akinek személyisége ezerféle, aki ide oda cikázik az életben. Keresi a helyét, s ezzel együtt önmagát. Az évek alatt minden álarc a részévé vált, a személyiségének kis darabkái lassan összeálltak, s mostanra rájött, hogy ki is õ pontosan. Tudja, hogy mi kell neki és megtudja szerezni.

Volt egy álmom.
Álmomban a takaróm pillekõnnyűnek hatott, magába zárt, mellettem pedig ott szuszogott Ô. Szemeim minduntalan testét kémlelték, amelyet épp csak annyira világított meg az éjjeliszekrényen pihenõ lámpa vöröses fénye, hogy figyelemmel kísérhettem mellkasának emelkedését, és süllyedését. A takaró hanyagul pihent a csípõjén, egyik karjával eltakarta szemeit, miközben a másik feszes, meztelen mellkasán pihent míg õ nyugodtan aludt. Végtelenül lassan csúsztam mellé -  ügyelve rá, hogy ne ébresszem fel-,  míg olyan közel nem értem  hozzá, hogy megérezzem a testébõl áradó forróságot, ami tetõtõl talpig felmelegít. Karomat lassan emelem ki a takaró védõ borítása alól, ujjbegyeim megérintik a sima, izmos mellkasát, ujjaim lassan kezdenek felfelé csúszni testén, és... az utolsó szuszt is kiszorítom belõle.
Rendben, ez tulajdonképpen nem is egy álom. Inkább minden, a lelkem mélyén megbúvó legsötétebb vágyam. A fantáziám örökös része. A gyógyszertárban, a boltban, a tárgyalásokon, gyakorlatilag mindenhol a nap minden percében. Bár szó sincs róla, hogy ezt a vágyamat valaha is átvezetnem a valóságba. Igaz, társasága kellemes, s ha mondhatom így, barátságunk tökéletes megrontása volt az a pár hét, míg nálam lakott. A lakása vízben úszott, nem volt hova mennie, így mit is tehettem volna? Befogadtam. Tetszett, hogy nem az üres lakás várt rám. Tetszett, hogy mindig fõzött, mikor elsõként ért haza. Elmondhatatlanul imádtam, hogy minden éjszakát végig horkolt. Na de, nem aranyosan, mint ahogy más pasik. Nem. Ô már szinte fulladozott. Ezzel vissza is kanyarodtunk a mondókám elejéhez, s bár tulajdonképpen megõrjített, azért tetszett. Tetszett, hogy az elsõ filmezõs este után a karjaiba zárt. Tetszett, ahogy csókolt, ahogy hozzám ért. Kevésbé tetszett, sõt már-már megrémített az érzés ami elfogott a közelében, és végképp utáltam, mikor napközben csak úgy eszembe jutott. Mindez tartott addig, míg a felismerés, mint villám csapott belém. El kellett tűnnöm. El a közelébõl, messze azoktól, akik ismernek. Messze kell mennem, mielõtt teljesen becsavarodok, és az álmaimat, a céljaimat feladva két éven belül maguk alá temetnek a koszos pelenkák, és a mindennapos házi asszonyi teendõk. Mert hát,  ez lett volna a vége. A fejemben akkor legalábbis ez lett vége. Így rövid gondolkodás után összecsomagoltam és leléptem. Egy cetlit hagytam csak a hűtõn, miszerint maradhat, ameddig csak szeretne, de nekem el kell mennem. Elmenekültem egy mások által valószínűleg valamifajta kapcsolatnak nézett fojtogató helyzetbõl. A kötöttségek nem nekem valók.  Bevallom élveztem a szabadságot. Szerettem a nyugalmat, ami körül vett. Mindeközben rengeteget dolgoztam azon, hogy a régóta dédelgetett, cukormázzal borított álmom valóra váljon. S, bár messze voltam, a terveim New York-ba repítettek vissza. De, visszazökkenni már nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre gondoltam.