A bátyám mindig azt mondja, ideje lenne  megkomolyodnom. Huszonhat éves vagyok, felelőtlenül bulizgatok a haverjaimmal, otthon folyton csak a nyuszimat dédelgetem, és disney meséket nézek. A bátyámnak sosem ismerném be, de én is tudom, hogy igaza van. Huszonhat évesen már kéne legyen fix munkahelyem teljes állásban, saját lakásom és egy férfi, aki hamarosan a gyerekeim apja lesz. Ehhez képest én sorra járom az egyetemeket, csak azért, hogy addig is csináljak valamit, pedig valójában nem akarok abban a szakmában dolgozni. Azt meg talán említenem sem kell, hogy nincs komoly kapcsolatom, de még komolytalan se. Tulajdonképpen pont ott tartok, mint tizenkilenc évesen. Mentségemre legyen mondva, hogy próbálok változtatni. Munkát vállaltam egy kávézóban a hétvégékre, hétköznap délutánonként bébiszittelek, és a keresetemből albérletbe költöztem Brooklynba. Nem egy fullos lakás, mondhatni üres és lepukkant, de egy nagyon aranyos lánnyal lakom együtt, és hát valahol el kell kezdeni, nem? Persze néha kénytelen vagyok pénzt kunyerálni a bátyámtól, mert elég drága az élet itt New Yorkban. Szerencsére nem bánja, és szívesen ad - ha meg épp mégsem, akkor emlékeztetem, hogy ha nyugton maradt volna a seggén Austinban, most nem szorulnék rá, hogy kunycsorogjak tőle. Jó fej bátyám van egyébként, és mivel hamisíthatatlan testvéri szeretetet táplálok iránta, minden alkalmat megragadok rá, hogy kritizáljam. Sokszor úgy marjuk egymást, mint egy kutya és egy macska. Most épp arra akarom rávenni, hogy Floridába vigyen nyaralni. Nagyon szeretnék eljutni minél több helyre a világban. Imádok utazni. Bár magamat ismerve, világjáró életem során biztosan többször lekésném a repülőt, hiszen folyton késésben vagyok, mindenhova rohanok. Nem vagyok túl jó az életem megszervezésében. Már annak is örülök, ha sikerül fejben tartsam a programjaimat. Nagyon szétszórt vagyok, és néha egy kicsot őrült is. Nagyon buta döntéseket tudok hozni, amikhez aztán foggal-körömmel ragaszkodom. Később, mikor vállalni kéne a döntéseimért a felelősséget, már közel sem ragaszkodom hozzájuk annyira. Nem szeretem magamon érezni a felelősség terhét, inkább elmenekülök előle. Rengeteg rossz tulajdonságom és szokásom van, tagadhatatlan, de én ezekkel együtt is jól érzem magam a bőrömben, ezek tesznek teljessé. Szeretem az életemet, még akkor is, ha fogalmam sincs, mit akarok kezdeni vele.

"Sierva María akkor kérdezte meg tőle, igaz-e, amit a dalok mondanak: hogy a szerelem mindent legyőz.
- Igaz - mondta a márki -, de jobb, ha nem hiszed el."
/A szerelemről és más démonokról/

Austinban születtem, és soha nem akartam New Yorkba költözni. Austin szép, nyugodt, és rengeteg emlékem fűződik hozzá. Ezzel ellentétben New York csúnya, frusztráló, és idegen a számomra.
Tulajdonképpen senki nem kényszerített rá, hogy elköltözzek. Ha annyira akartam volna, bérelhettem volna egy apró lakást Austinban, és maradhattam volna a szülővárosomban. Ám a bátyám eladta a családi birtokunkat, és célba vette New Yorkot - én pedig jöttem vele. Rosszul esett a döntése, de még rosszabbul esett volna, ha egyedül maradok Texasban. Nekem a bátyám a családom. Mióta a szüleink meghaltak, csak ő van nekem. Ő az egyetlen, akire igazán számíthatok.
Így hát összepakoltam a cuccaimat, és hátrahagytam minden kedves emlékemet. A barátaim közül csak egy tartott velem: a nyuszim.
Barátkozós típus vagyok, és New Yorkban is hamar találtam magamnak társaságot. Sosem okozott gondot az ismerkedés, már ha egyszerű barátkozásról volt szó. Ha vonzalom keveredett a dologba, közel sem voltam már olyan magabiztos. Volt már néhány fiúm ugyan, de azt hiszem, még sosem voltam szerelmes. Ez szomorú, hiszen az elkövetkező tíz évben meg kéne szüljem az összes gyerekemet, utána már késő lesz. És ahhoz egy férfi is kéne, ugyebár.
A bátyám a Columbia Egyetemen kapott állást, így kézenfekvő volt, hogy én is oda járjak. Megfontolás nélkül, név alapján kiválasztottam magamnak a vizuális művészetek szakot, bár dunsztom sincs, mi lesz belőlem, ha ezt elvégzem. (Vizuális művész?) A jövőmre vonatkozó terveim mind kuszák és zavarosak. Texasban is szereztem már egy diplomát, ami szerint hivatásos belsőépítész vagyok, mégsem ezen a területen kerestem állást, miután végeztem. A diplomámat szépen bekereteztetve kitettem a falra, és gyanítom, hogy a következőnek is ez lesz a sorsa.
Azt hiszem, félek a felnőtt élettől. Én örökre gyerek akarok maradni, még akkor is, ha ez a hajó már rég elment. Akkor is a felnőtté válást próbáltam késleltetni, mikor a középiskola után fél évre elutaztam Afrikába önkénteskedni, majd fél évet dolgoztam Norvégiában egy divatcégnél. Az ilyesmi munka a nekem való, azt hiszem. Az utazás, és az, hogy félévente mást csinálhatok, más környezetben, más emberek között. De tudom, hogy ha folytatnám ezt az életformát, sosem lenne rendes életem, amit elvárnak az embertől. Próbálok beleilleszkedni ezekbe az elvárásokba, bármilyen idegenek is tőlem.
Az a baj velem, hogy minden érdekel. Mindent akarok egyszerre, és az életem így nem más, mint egy óriási gubanc.

"- Rettegek.
- Miért?
- Tizennyolc éven keresztül egy ablakon át néztem a világot, arról ábrándozva, milyen lehet, amikor a fények kigyúlnak az égen. Mi van, ha mégsem olyan lesz, mint amilyennek megálmodtam?
- Olyan lesz.
- És ha olyan lesz? Utána mihez kezdjek?
- Szerintem ez benne a legjobb. Keress egy új álmot."
/Aranyhaj és a nagy gubanc/