Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.


A hűtő ajtaját kinyitom, szép lassan végigfut rajtam a hideg, ami belőle érződik. Kiveszem a tejet, aztán a kedvenc 'I love Grand Canyon' feliratú, királykék bögrébe öntök a dobozból, amit visszateszek rögtön. Belekortyoltam a bögrébe, azután a faliórára tekintek. 03:25. Még aludhatnék.
Nyugtalanul ébredtem fel. Nem emlékszem, mi volt az álom, annyi biztos, hogy elég volt ahhoz, hogy ne bírjak rendesen aludni. A konyhapultnak dőlök, morfondírozva. A kék bögrémet szorítva fogom, eszembe jut az, amikor a Rochester-i családi házunk leégett teljesen... Engem vitt ki először, én pedig egy plüsskutyát szorítottam akkor magamhoz. Ő benn ragadt, miközben anyát próbálta kihúzni, sikertelenül. A tűzoltóság kihozta őket, apa túlélte, anya tíz nap után halt meg az intenzív osztályon. Testének negyven százaléka megégett. Apának csak a keze, de azt rendbe tudták hozni. Rövidzárlat okozta a tüzet, mondta a tűzoltó, aki sokat beszélt velem akkoriban. Most is felhív néha. Vagy én őt. Minden év augusztus utolsó szombatján találkozunk Rochester-ben a tűzoltóságon. Az évforduló környékén. Ha ő és bajtársai nincsenek, árvává váltam voltam. Apa mai napig ott él, egy kisebb lakóházban. Fociedző a helyi ificsapatban. Imádják őt a gyerekek.
Nem telik gyorsan az idő, viszont már nem vagyok álmos. Behuppanok a tévé elé, valami hírcsatornára kapcsolok, de nem érdekel túlságosan. Ugyan, biztosan akad valami érdekes hír is közöttük, nekem valahogy egyelőre nem vonzza a figyelmem. Épp szundikáltam, lehetett már vagy fél öt körül az idő, amikor ajtócsengőt nyomja valaki. Most? Ilyenkor, komolyan?
- Te? Tudod... hány óra van ilyenkor? - morogtam egy régi ismerősre, akivel ritkán találkozom, mindig máskor dolgozik, nincs kötött munkaideje, mint nekem.
- Nem akartalak felébreszteni. Vagy nem is aludtál? Bemehetek? Kérlek! - kérlelt, bár először nem igazán volt ínyemre, hiszen legutóbbi találkozásunkkor összevitáztunk, nem kicsit.
- Gyere! - mutattam befelé, mielőtt a kotnyelesek csoportvezető nénije kiles a kulcslyukon szemben, mi a franc van itt hajnalban. - Kérsz valamit esetleg? Igazából most csak tejjel szolgálhatok - muszáj voltam ezt bevetni, hogy kicsit nevessek már én, de minden van, amit ő is szeret.
- Kakaósan kérem! - mosolygósan kiáltott fel, pedig amúgy nincs rendben vele valami.
- Mi az nálad? - kérdeztem rá a nála lévő jegyzettömbre vagy ilyesmire, aztán hűtőből vettem ki részére egy üveg sört, én nem iszom, pár óra és megyek dolgozni. - Én nem iszom most veled, ne haragudj, mennem kell dolgozni hamarosan - magyaráztam ki magam, pedig nem volt rá szükség.
- Á, hogy ez? - elrakta előlem a kabátzsebébe, valami fontos lehet, de úgy látom, nem szabad megmutatnia vagy nem akarja. - Tudtam, hogy tudod, hogy ez fog jólesni. Köszönöm! - én pedig az igazán nincs mit helyett csak mosolyogtam rá. - Jó, oké, a nézésed az elárulja, hogy tudni akarsz erről a noteszről. Beleolvashatsz, de! Nem fogsz belefolyni, rendben? - ígértette meg velem, én pedig igenlően bólintottam.
Én? Á, dehogy. Soha. Semmibe! Ami nem túl érdekes, az nem is érdekel. Mint a tévés hírek. Van bennem egy kis Hercule Poirot, csinosítva Ms. Marple asszonysággal, és egy kis Nancy Drew-val kontrázva.
Ahogy beleolvastam, valahogy eszembe juttatta a tűzesetet... Konkrétan ugyanaz, csak regénybe fojtva. Vagy novellába. Vagy forgatókönyvként. Meséltem neki ezekről, de ennyire mélységesen sosem. Kirázott a hideg.
- Ez ugye nem kerül nyilvánosságra? Miért ez a téma iránt vagy ennyire felpörögve? Nem elég belőle? - kezdtem el kissé keményebb hangnemre váltani. - Nem elégít ki a saját munkád? Menj el, most! - az ajtó felé mentem, hogy kinyissam az ajtót, és szó nélkül elsétált előttem, mikor elém ért, kivettem kezéből a noteszt, aztán becsptam ajtót háta mögött. Hogy lehet valaki ilyen? Miért ásta bele magát egyáltalán? Azt hiszi, hogy nem volt véletlen? Én lezártam az életem azon szakaszát. Nem akarok rendőrösdit játszani. Ebben nem. Ez nekem sok lenne.