Te meg én együtt nőttünk fel. Az oklahomai Clarksville-ben születtünk, és egy szomszédos farmon éltünk a várostól délre jó pár mérföldnyire. Időnként engem is a te apád vitt be az iskolába egy rozzant, örökké lerobbanó acélszürke furgonnal, aminek a platóján utaztunk amikor már jó volt az idő. Sokszor akkor is amikor nem. Élveztük a szabadságot, azt a fajta, semmihez sem fogható szabadságot, amit csak azok ismernek akik egy olyan helyen nőnek fel mint mi. Számunkra a nyári szünet sosem a teljes kötetlenségről szólt, hiszen egy farmon mindig akad tennivaló, ám mi ebben is kisegítettük egymást. Hogy gyorsabban végezzünk, és minél több idő maradjon játékra gyakran átmentünk egymáshoz, hogy együtt végezzük el a ránk bízott feladatot.Mindig is imádtál rajzolni, mindened volt a barkácsolás. Egyszer nagyon megszidott az apád, amikor az egyetlen jól működő mosógépét anyádnak szétszedted és fogalmad sem volt miként kell azt összerakni. Emlékszel? Hetekig szobafogságban voltál tizenkét évesen és én gyakran átszöktem hozzád, hogy vigyek a nagymama féle epres-rebarbarás süteményből fájdalomdíj gyanánt. Csodás gyerekkorunk volt, a legjobb barátok voltunk, és később is azok maradtunk. Nagy terveink voltak: én az orvosi egyetemre készültem, te pedig villamosmérnök akartál lenni. Azt mondtad biztonságos repülőket akarsz majd tervezni az embereknek.Egy dologban biztosan hasonlítottunk: egyikünk sem akart a farmon maradni, mindketten meg akartuk valósítani az álmainkat. Tudod az a vicces, hogy egymástól függetlenül, immáron felnőtt emberként mindketten mégis visszavágyódunk oda. Mert az ember képtelen elszakadni a gyökereitől, a helytől ahol felnőtt, a helytől ami mindig hazavárja, bármerre is vigye a sorsa.
Tizennégy évesek voltunk, emlékszel? Az iskola udvarán történt, és szakadt a hó. Vicces voltál a fekete szövet kabátodban, amit már szinte teljesen eltakartak a hófehér pihék, mert megvártad az én utolsó órámat. El akartál hívni a végzős bálra a középiskola előtt. Én igent mondtam, te pedig a számra adtál egy puszit. Ezt hívtuk mi első csóknak. Butaság, tudom...mai napig mosolygom amikor a bálon készült képünk a kezembe akad, és olyan vagyok abban a rózsaszín ruhában, mint egy tál habos eperfagyi.
A középiskola végéig te voltál a hivatalos barátom, aztán….aztán elváltak az útjaink. Én a texasi egyetemre mentem, te pedig a bostoni MIT-re(Massachusetts Institute of Technology)
Utoljára akkor láttuk egymást, amikor az apád egy estélyt adott a farmon, ahol megünnepelték a nővéred eljegyzését. Keveset beszéltünk, jelentőségteljes hallgatásba temetkeztünk, és azt hiszem akkor zárult le végleg a mi kapcsolatunk. A barátságunk azonban nem….az túlél bármit. Hiszen ezt még öt évesen megígértük egymásnak. Mindennek már nagyon sok éve, lassan egy évtizede, és én azóta nem tudok rólad. Szándékosan nem kérdezem a nagyszüleimet. Tudod, azóta sem volt olyan megértő és jó barátom amilyen te voltál akkor. Nem beszélek rólad, de nem jelenti azt, hogy ne jutnál eszembe.Vajon mi lett veled? Hogy alakult az életed?
Aztán….egyszer csak, amikor éppen egy repülőjegy foglalást intézek a La Guardia-n valaki megkocogtatja a vállam, én hátrafordulok és ott áll mosolyogva egy pilóta. Elegáns egyenruhában, azzal a felejthetetlen mosollyal. Te vagy az, én pedig meg sem merek szólalni. Vajon tényleg ilyen kicsi lenne a világ, hogy New York-ban újra egymásba botlunk? MI lett az én legjobb barátommal?
/Ennyi amit megszabnék: a közös múltunk. Hogy hogyan alakult az életed az egyetem alatt, után, és hogyan lettél végül pilóta, azt teljesen rád bízom. Ahogyan azt is, hogy milyen most az életed, a kapcsolatrendszered, úgy alapvetően mindent. A név egy ötlet, ha nem tetszik változtass rajta nyugodtan, nem említettem őt eddig sehol. A PB javaslat. Nagyon szeretném, de ha ez tart vissza egyeztethetünk. Írj privát üzenetet, ha megérkeztél./