A munkamorálom nem verdesi ma a felső határokat, nem sok kedvem van az éjszakázáshoz, sokkal jobban örülnék, ha otthon ülhetnék a tévé előtt és egy jóféle whiskyt kortyolgathatnék. Nem vágyom ma társaságra, felettébb nem az új társaméra. Nincs gond vele, csak az az egy a bökkenő, hogy néha az őrületbe kerget a kis faszságaival, pedig egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk egy műszakban. A jelek szerint viszont a „megszoksz vagy megszöksz” elvet kell alkalmaznom, mert az a drága felettesem szerintem direktben olyan mellé akar osztani tartósan, aki vagy férfi, vagy pedig látszólag nem találjuk a közös hangot. És tényleg nem. Néha igen, de az esetek túlnyomó részében komolyan az idegeimen táncol. Lévén, férfiaknak most megvannak a társaik, így én megnyertem Raina Robbinst, ki tudja, mennyi időre. Elég furcsa a lány, néha olyan tipikus „nem értem” érzésem támad mellette, de ennek ellenére roppant furfangos és okos tud lenni, szóval jól kiegészítjük egymást, ha munkáról van szó.
Az orrnyergemhez nyúlok, és mély levegőt veszek, és már nyúlnék oda az ajtóhoz, hogy leengedjem az ablakot ebben a kibaszott melegben, de tudom, hogy az nem lenne jó ötlet, mert akkor minden szó kihallatszik az autóból.
- Raina, baszki muszáj azt a kibaszott fűtést fél percenként feljebb tekerni? – förmedek rá oldalra sandítva, és visszatekerem a gombbal a normális hőmérsékletre, majd a combjaira siklik a tekintetem. – Talán ha nem miniszoknyában nyomulnál a tél kellős közepén, akkor nem fagyoskodnál... Egyéb esetben még támogatnám is a szoknyát, de baszd meg, hát megsülök! – Kifelé bámulok az ablakon, és komolyan nem hiszem el, hogy ezt játszuk baszki, mint valami rossz házasságban. Lassan kanyarodok be az egyik szűk, kihaltabb utcába, és parkolok le, mert ki kell szállnom egy cigire. Ha nem teszem meg, akkor első körben: megsülök ebben a szaunában, másodkörben pedig: felrobbanok.
- Nem, a jazz nem a kedvencem. De elviselem, ha muszáj, a kedvedért. – rándul meg a szám sarka. Én kész vagyok a kompromisszumkötésre, szóval már jövök is az ajánlattal: - Ha lejjebb vehetem a fűtést, te hallgathatod a jazzt. Nem utasíthatsz vissza egy ilyen tökéletes ajánlatot – vonom fel az egyik szemöldököm, és ahogy leállítottam a kocsit, ránézek.
- Lehet, hogy kint mínusz tíz, de itt bent vagy huszonnyolc, basszus. Ki is szállok egy cigire, jössz? – érdeklődöm, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem fog befagyni a segge, ha kiszáll ebben a leheletnyi anyagban. Azt nem mondom mondjuk, eddig úgy vettem le, hogy elég bevállalós, de akkor sem értem, miért kell télen ilyen lengén öltözni?! Tetszeni akar talán? Haha, hát ezzel még biztos szívatni fogom a későbbiekben, csak megvárom a megfelelő alkalmat a lecsapásra.
- Az mondjuk határozottan jobb program lenne, tényleg. Én is inkább azt tenném, minthogy itt ücsörögjek. – vonok vállat, mielőtt még kiszállnék, felhúzom a cipzárt a kabátomon. – Bár a társaságodat még lehet, hogy azért sem cserélném el. – vetem oda egy pimasz mosoly kíséretében, majd kipattanok a kocsiból, és ha utánam jön, megkínálom egy szál cigivel. Mondjuk a formás combok éppenséggel megvannak, de hát ezt nyilván nem fogom ecsetelni a kisasszonynak. Sosem preferáltam a munkahelyi afférokat, éppen ezért nem is érdekel a főnöknőm sem, de főleg a rajongásával kerget az őrületbe. Kiráz a hideg, tényleg röpködnek a mínuszok, de valami azt súgja, hogy a mai éjjel folyamán simán kimelegszünk még egyszer-kétszer.
- Ha riasztás lesz, szépen megkérlek, ne kezdj magánakcióba, jó? – szívok mélyet a dohányba, és lassan fújom ki, ahogy ráemelem a tekintetem. A múltkori húzása nem éppen volt a legjobb. Nem szeretem, ha ellenem mennek, nyilván nem azért teszem azt, amit teszek, mert nincs rá nyomós okom. Ma nincs konkrét bevetésünk, de jó pár bűnöző van a környéken, akik bármikor felbukkanhatnak, és máris izgalmasabbá varázsolhatják az eddig nyugodtan ígérkező esténket.

- Persze, hogy lejjebb tekerem. Melegem van – jelentem ki kissé idegesen, majd ráemelem a tekintetem. – Ó, szóval ez a célod, mi? Jól megcsinálod ide a szaunát, hogy elérd, hogy ledobjam a ruhát. Elég kérni, és máris szemügyre veheted a csodálatos, izmos testem – csipkedem kicsit egy apró mosoly kíséretében. Persze ezzel az „izmos" kijelentéssel kicsit túllőttem a meghatározáson, mert a ruhák alatt nem egy body-builder rejtőzik. Azt nem mondom, hogy nincs kidolgozva a felsőtestem, de csak szálkás, nem egy izomtömeg. Mondjuk sosem szerettem volna olyan lenni, mint Arnold Schwarzenegger...  
Bekanyarodom az egyik kihaltabb utcába, hogy hamar leparkolhassak és levezethessem a feszültséget egy cigi kíséretében. Most felettébb szükségem van rá, mert komolyan halálra idegesít ez a nő a mai estén, és még csak most kezdtük... mi lesz itt a végére, te jó ég?! Nem is tudom, hogy jobban vágynék egy riasztásra végre, vagy kocsikáznék tovább? Jelen helyzetben talán éppen inkább a riasztásra szavaznék, mielőtt még komolyabb veszekedésbe torkollik a közös műszakunk. Bár ahogy látom, Raina hajlik a kompromisszumokra, jóllehet ez csak a kezdeti próbálkozás felőle. Ez a pár közös műszak még nem volt elég arra, hogy rendesen kiismerjem, de az már biztos, hogy tud meglepetéseket okozni, és ennek fényében jobb lesz, ha minél gyorsabban érzékelni tudjuk a másik indíttatásait, mert különben komoly lehetőségeket szalaszthatunk el, aminek a munkát tekintve nincsenek túl pozitív hatásai.  
- Ennek igazán örülök, hogy hajlandó vagy az alkura. Megy ez, csak akarni kell – sóhajtok mélyet, miközben kiszállok a kocsiból, és az ajtó csukódása visszhangot ver a kihalt utcában. Csend van, egy lélek sincs sehol, így nyugodtan gyújtom meg a cigim, majd készségesen nyújtom oda a társamnak a dobozzal, aztán a tüzet is felé tartom. Most, hogy így egyben látom, oldalra sandítva mérem végig kicsit megcsóválva a fejem, mert látom rajta, hogy már most megfagy. Így járt, majd máskor elgondolkodik az időjárás és az öltözék viszonyán. Ettől függetlenül a combjai elég királyak, de ez most mellékes...  
Érdeklődve hallgatom a sztoriját, és a végére nem bírom megállni, hogy ne röhögjek fel, mert a lelki szemeim előtt megelevenedik a jelenet.  
- Azért az már durva, hogy velem álmodsz – vonom fel a szemöldököm, és hunyorítva mustrálom. – Jól állhat a maszk. Majd a  munkahelyi farsangon remélem bennszülöttnek öltözöl. – Poén lenne, azt hiszem nemsokára az is meg lesz rendezve, bár soha nem voltam jó az ilyen kisebb ünnepek dátumának megjegyzésében. A bulikat bírom mondjuk, rám férne egy kis lazítás, azt meg kell hagyni, főleg az elmúlt fél év után.  
- Nem értem, most ezt mért mondod. Még vártam a megfelelő pillanatra, csak te olyan türelmetlen vagy, hogy nem bírsz megülni a seggeden. Nyilván megosztottam volna a tervem, ha még vársz úgy fél percet – vonok vállat, mert mindegy, igazából az a hajó már elúszott, ugyanis az emberünk hamar levágta, hogy zsaruk vagyunk, így pikkpakk el is menekült a helyszínről. Majd legközelebb már nem hagyunk neki egérutat. A kérdés már csak az, hogy mikor lesz a legközelebb?!  
- Mi? Nincs bajom azzal, hogy nő vagy... – Ami azt illeti, valamelyest igaza van, nem szoktam hozzá a női társakhoz, mert mielőtt kiképeztek volna, akkor is csak férfiakkal áldott meg a sors, de egyenlőre itt még csak arról van szó, hogy nem ismerem még eléggé, és nehezen indulok el az együttműködés útján. Furcsa helyzet ez nekem, de nem fogom az orrára kötni.  
- Rásegítesz? Mégis hogyan szeretnél rásegíteni? Magánakciókkal nemigen érsz célba – emelem rá a tekintetem, miközben mélyet szívok a dohányból. – Nem kell bizonyítanod semmit, és nincs arról sem szó, hogy nő vagy, vagy hogy honnan kerültem ide. Még azt a bizonyos hímideológiát sem képviselem. De most komolyan nekiállunk lelkizni? – ráncolom össze a homlokom, aztán kifújom az utolsó adag füstöt egyenesen Raina irányába, aztán eltaposom a csikket. Éppen nyitnám az ajtót, amikor zörejt hallok az út szélén lévő konténer irányából, amire aztán meg is torpanok és Rainára pillantok. Lehet, hogy csak egy hajléktalan, de az is lehet, hogy valaki, akit be lehet gyűjteni, de az már biztos, hogy a lefolytatott beszélgetésünkből rájöhetett, hogy zsaruk vagyunk, ha egy kis esze is van... Nem nézek oda, csak intek Raina fele a fejemmel, hogy üljünk be a kocsiba, hogy jobban szemügyre vehessük az emberünket, és az sem baj, ha azt hiszi, lelépünk innen és nem vettük észre.  
- Vezetsz? - kérdezek ennyit normál hangnemben, mert ebből ugyan semmi nem fog lejönni az emberünknek, de persze a szemkontaktust nem szakítom meg vele, már amennyire ez látszik a sötétségben. A hosszabb lábaimnak köszönhetően én gyorsabban futok, így ha a becserkészendő iramnak indul, akkor jobb, ha ő ül a volán mögött, és megelőzve a menekülőt közre tudjuk fogni őt. Ha futásnak ered, akkor biztos, hogy van valami vaj a füle mögött... Ha Raina rábólint, megkerülöm az autót, és megvárom, míg beszáll mellém.  
- Most itt várunk kicsit, le se vesszük a szemünket róla. Ha futni kezd, én kipattanok, te pedig megelőzve az autóval elállod az útját, oké? - vázolom fel az eddigi tervet, közben pedig körbepillantok, hogy merre menekülhet, ha úgy adja a helyzet. - Vagy van más javaslat? - kérdezek rá, még mielőtt megint problémázni kezdene azon, hogy egyedül oldok meg mindent, jobb, ha nem éri szó a ház elejét, meg tényleg jobban járunk, ha azon vagyunk mindketten, hogy ne egyedül oldjuk meg a dolgokat. Később, ha minden rendben lesz, akkor már úgyis menni fog félszavakból is, ha meg nem, akkor nem leszünk jó páros, és ezt a vezetőség is hamar észre fogja venni. Jobbra van egy kisebb beeső sikátor rész, de mivel a konténer balra van, még az is kiküszöbölhető a kocsival. Balra sandítok a fémdoboz felé, és hunyorítok, hogy jobban lássak, de egyenlőre nem látni semmi mást, csak egy lábat, ami kilóg mögüle.  
- Lehet, hogy csak egy csöves az... - jegyzem meg elmélkedve, mert ezen a részen van jó pár, ez nem a legjobb része Manhattannek, de aztán sosem lehet tudni. Még egy csöves is lehet sorozatgyilkos...  

Az „azért ezt megjegyzem” kijelentés nem hangzik túl sok jót sejtetően a szájából, már amennyire eddig sikerült kiismernem... Nem egyszerű a személyisége és azt is meg kell hagyni, hogy ha nem lenne a munkatársam, akkor már lehet, hogy fel is keltette volna az érdeklődésem, MINT NŐ, de így rohadtul nem foglalkozom az egésszel, hiszen ez egy munkakapcsolat, és esélye sincs arra, hogy több lehessen. Mert a munkatársak tabuk és kész. Ezt az elvet már elég régóta követem sikeresen, és az ezer százalék, hogy a büdös életben nem fogom megszakítani.
- Ez a második nevem – mormogom az orrom alatt, miközben a cigivel cseszekszem, aztán mélyet szippantok belőle, remélve, hogy ez a szál majd lenyugtat eléggé ahhoz, hogy újra egy kis térben létezzem kettesben ezzel a nővel anélkül, hogy felrobbannék. Remekül ért ahhoz, hogy paprikázzon fel fél órán belül, pedig én komolyan annyira igyekszem, hogy egyezségre jussunk, vagy éppen bármiféle mód elkerüljük azt, hogy összeszólalkozzunk idő előtt, de egyszerűen mindig tesz vagy mond valami olyat, ami miatt borul az egész.
- Tudom, hogy ez minden vágyad, álmod, de jobbnak látnám, ha bulizás közben nem üldözne végre senki. – Még az sem biztos, hogy elmegyek rá. Nem sok kedvem van a bájolgáshoz a munkatársakkal, és valószínűleg nem is bírnám azt tenni, aztán akkor a forgatókönyv szerint a továbbiakban majd aggódhatnék, hogy most mi lesz, csak az a bökkenő, hogy én leginkább leszarom, ki mit gondol. A megjegyzésére felkapom a fejem és kérdőn nézek rá.
- Most Bowmanre gondolsz? – vonom össze a szemöldököm, és kifújom a füstöt. Nem tudom, honnan veszi, hogy rám van állva a nő, noha ez tény, de nem hittem, hogy köztudott. Amikor kettőnkkel egyszerre kommunikált, akkor nem volt észrevehető olyannyira, hogy rögtön leessen neki a dolog, de ezek szerint rosszul gondoltam. Én az esetek többségében hárítok, vagy diszkréten megpróbálom a tudtára adni, hogy nem sokat ér a rajongásával –azért egy szinten vicces az, hogy egy befolyásos ranggal rendelkező nő az alkalmazottja után koslat, nem?-, de láthatóan ő ezt magasról leszarja. Baromira idegesítő, meg kell hagyni. A hümmögése a „magyarázatomra” meg méginkább. Nem magyarázkodom, csupán kifejtem az én álláspontomat.
- Ja, hogy a felfogásomra... Arra a felfogásra, ami nem is úgy van, ahogy gondolod. Ez aztán a terv – mosolygok rá gúnyosan, aztán a szemeibe nézek a füstön keresztül. Valamiért az a sejtésem, hogy ez a téma még nem kerül mellékvágányra, és a későbbiekben is felfog majd jönni, sőt, szerintem határozott konfliktusforrás lesz ez kettőnk között. Kurvára nincs kedvem bizonygatni a dolgokat előtte, így remélem, nem gyakran fogja felhozni a témát.
Elpöccintem a csikket mikor figyelmes leszek a hátunk mögött hallatszó neszre a konténer felől. Beülök az anyósra, de közben le sem veszem a tekintetem a rozsdás fémről.
- Benne van a pakliban, hogy csak egy macska, de az is ugyanúgy lehetséges, hogy az egyik körözött bűnöző bujkál ott. Sosem lehet tudni. Macska után nem futok – jelentem ki, és próbálok, de nem igazán bírok én sem teljesen komoly maradni, így meg is rándul a szám széle. – Mellesleg nem hiszem, hogy csak egy leamputált láb van ott, plusz egy macska, mert emberi lába van, az száz százalék – mondom, mert az előbb, ha mást nem is, azt legalább kiszúrtam.
- Nem látok lószart sem – hunyorgok, de nem is mozdul senki és semmi sem, azért azt értékelem, hogy Raina be is indítja a kocsit. Azt viszont nem igazán, hogy szépen kifejezve olyan manőverrel bassza szét a lökhárítót a padkával, hogy mindjárt elsírom magam.
- Hallod baszki, máskor vigyázhatnál kicsit jobban a... – A mondatot már nem igazán tudom befejezni, mert az illető futni kezd, és már pattanok is ki az autóból, rohanás közben pedig a jobb kezemmel előhúzom a pisztolyom, ha szükségem lenne rá, de nagyon remélem, hogy Raina időben kapcsol és elállja az útját a sikátor előtt. Éééééés... nem. Baszd meg, mi ez a fékcsikorgás?
- A kurva életbe, Raina... – motyogom magam előtt, mert tudom, hogy simán megakadályozhattuk volna, hogy egyáltalán ide bekekerüljünk, de most már mindegy, ezt elbaszarintottuk, rohanni kell. Az emberünk elég gyors, így hiába lépkedek a kelleténél is nagyobbakat, a távolság köztünk nem igazán akaródzik csökkenni. Talán egy kicsit. A gyors léptek hangját azonban hallom a hátam mögül is, így azért kicsit megnyugszom, hogy nem egyedül kell belemennem ebbe az egészbe, habár elképzelhető, hogy egyedül is le tudom szerelni, jobb, ha Raina is a közelben van.
Raina remélem eléggé ismeri a környéket ahhoz, hogy  a következő kanyarnál elfordul balra, mert akkor közre tudjuk fogni ezt a szerencsétlent. Bal kezemet kitárom, és hevesen mutogatok neki, hogy forduljon el, ha mégsem vágná a dolgot. Nem ismerem még annyira, hogy tudjam, ő tudja-e, de így legalább leadtam a jelet. Minden tőlem telhetőt megtettem, szóval nagyon remélem, hogy ez a közös manőverünk sikeres lesz.
Rohanok, ahogy a lábam bírja, és igen, közelít a sarok, csak kérlek... legyél itt, mert ha nem, akkor ez a barom megmenekül, az már egészen biztos.  

Őszintén megvallva, nem gondoltam, hogy nő lesz a társam a rendőrségnél és azt sem tagadom, hogy nem repestem az örömtől, amikor megtudtam. Semmi előítélet nincs bennem, kurvára esküszöm, tényleg nincs, csak egyszerűen tartottam kicsit az ismeretlentől, és lám: jogosan. Raina eddig egy nagy kérdőjel számomra, és még nem tudtam eldönteni, hogy leginkább irritál vagy éppen imponál néha a jelenléte. Pedig általában meg tudom mondani az emberekről kábé egy óra együtt töltött idő után, hogy szimpatikusak-e avagy sem?! Róla még inkább nem nyilatkozom. Ha így folytatja tovább mondjuk a direktben felhergelést, akkor elképzelhető, hogy az első eshetőség mellett rakom majd le a voksom.
A célzásai egyértelműek a főnökünkkel kapcsolatban, pedig komolyan nem hittem, hogy ezt többen is tudják a munkahelyemen, hogy egyértelműen bejövök Bowmannek. Remélem nem terjeszt semmiféle pletykát, mert amúgy még azt is kinézem belőle.
- Honnan veszed, hogy menekülök előle? Már mondjuk kezdjük ott, azt honnan sejted, hogy hajt rám? – vonom fel a szemöldököm, és kérdőn tekintek rá a füstön keresztül. – Nem furcsa, komolyan sok ember elől menekültem már, de ez a nő talán a halálom. Csak tudnám, mit eszik annyira rajtam?! – vonok vállat, de aztán szeretném is elhessegetni a francba a témát. Nem érdemes Raina előtt rejtegetnem ezt a dolgot, mert maximum két szóváltás után úgyis le fogja vágni a dolgot, és annak meg úgysincs értelme, hogy tagadok. Engem nem érdekel a nő, és pont. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, de ezzel ellentétben egy a munkahelyünk és mellesleg még a felettesem is. Ez dupla tabu.
A gondolata, miszerint nem veszem elég komolyan, és ez talán azért lehet, mert nőből van, egy ideig nevetségesen hangzik a fejemben, de aztán jobban elgondolkodom rajta. Nem, tényleg nem volt sosem ellenvetésem a nőkkel szemben, csak a szokatlanságról van szó. Állom a tekintetét egy jó ideig a füstön keresztül, egy pillanatra sem engedem. A félhomályban mindenféle megcsillan a szemében, ami egy hozzá hasonló nőt jellemezhet. Határozottság, tűz és kitartás, de ezzel együtt ott bujkál az eshetőség szikrája is. Kíváncsi lennék rá, honnan jött és miért pont rendőr lett belőle? Majd egyszer talán megkérdezem, ha már jobban összeszoktunk. Egyébként emellett azt már most leszűrtem a csajból, hogy igen egyedi és nem egy tucatpéldány, ami azért valljuk be, az irritálás mellett még imponálhat is.
- Ó, én kérek elnézést, hogy meg mertem szólalni – emelem fel a kezeimet a vádra, pedig még csak meg sem szólaltam úgy igazából. Persze ez most nem az a hely, ahol elkezdek kiselőadást folytatni az érveimről, így most inkább csak eltaposom a csikket és bepattanok az autóba, ezúttal nem a vezetői, hanem az amelletti ülésre. Ez az első alkalom, hogy a kezébe adom a kormányt, de valahol mélyen reménykedem, hogy jó kezekben lesz az. A padkázás viszont minden reményem elássa és már a fejemhez is kapnék, de aztán olyan hirtelenséggel kell kipattannom és futni, hogy azt sem tudom kinyögni, hogy mukk.
Az a vicc, hogy azt sem tudom, ki után futok, és ez aggaszt kicsit. Lehet, hogy csak felfújjuk a dolgot, és tényleg egy csöves, vagy egy tizenéves tini rohangál itt előttem. Rainának pedig a megbeszéltek ellenére, valamiért nem sikerül elállni az útját, így csak jobban szedem a lábaimat az emberünk után. A jelzést leadoma  társamnak, és nagyon remélem, hogy veszi is, így majd bekeríthetjük. A sarok felé igyekszünk és el is fordul a barátunk balra, majd pár másodperccel utána én is, de aztán lassítok, mert a fény kezd elfogyni, és az nagyon nem lesz jó. Hallom, hogy az ő léptei is ritkábbak, de nem áll meg. Ez hülye baszd meg. Most komolyan befut a sötétbe? Raina hangja is hamar visszhangzik fel a túloldalról, én pedig egy idő után megtorpanok, miután már tényleg lófaszt sem látok. Az emberünk eltűnt a korom sötétben, és a léptei neki is alábbhagytak.
- Álljon már meg! Most magának jó, hogy az orráig sem lát? – kiáltom bele a semmibe, és két kézzel, szorosan fogom a fegyvert, hogy bármikor tudjak vele lőni egyet, ha úgy adódik. – Be van kerítve! – mondom, hátha ezzel lökök egyet a merészségén visszafelé, de olyan kussban van, hogy ez így nem lesz egyszerű. Egyik kezemmel elkezdek kotorászni a nadrágzsebemben, ahol el van rejtve egy kisebb zseblámpa, de az a baj, hogy nem tudom, ez meddig világít el. Márpedig ha nem elég nagy távolságra, akkor csak magam alatt vágom a fát, és ha ne adj isten van nála bármi fegyver, akkor rohadt gyorsan rám tud támadni.
- Eldöntheti, hogy melyik oldalon sétál ki, de van két perce, hogy megtegye az első lépést. Higgye el, hamarabb végzünk, ha megadja magát – próbálok hatni kicsit a kis lelkére, bár nyilvánvaló, hogy van miért menekülnie, mert különben minek futott volna el? Kezdek ideges lenni, mert ez egy kibaszott macska-egér játék, ahogy érzem, és tényleg nem biztos, hogy nagy fogás lesz, akkor meg teljesen feleslegesen öljük az energiát ebbe az egészbe.
Nagyokat pislogok, de a szemem nem tud hozzászokni a sötétséghez. Nem mozdulok, hogy bármi kis neszt meghallhassak, és hallok is pár lépést, csak azt nem tudom eldönteni, hogy ez most Raina lehet vagy éppen az, aki üldözünk?
Én is elkezdek lépkedni előrefelé, de nem tudom, mi a faszomnak megyek beljebb, amikor már így is necces az egész. Úgy el fog menekülni, mint annak a rendje. Balra irányítom a pisztolyom, mert tudom, hogy ott fal van, és nagy merészséggel, de lövök egyet. Persze csak lábirányba, hogy ha véletlenül ott lenne az ember, akkor se találjam el semmi fontosabb helyen, ami a halálát okozhatná.
A pisztoly hangja hangos dördüléssel jelzi, hogy nem érdemes velünk packázni.
- Bassza meg, normális maga? – hallom felcsendülni végre a hangját, aztán ezután rögtön a lépteket hallom, amik egyre gyorsulnak, de nem felém közelednek, hanem a másik irányba, Raina felé...
 

Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire feltűnően rajong értem a főnökasszony, aminek kicsit sem örülök, és ezzel együtt már azt is elhatározom, hogy könnyen lehet, majd jelezni fogom neki szépen és diszkréten, hogy jobb lesz, ha ezt abbahagyja.
- A kollégák avattak be? – ráncolom a homlokom és mélyet sóhajtok. – Hát ez több, mint fantasztikus. Ezek szerint akkor nem csak te, hanem a fél rendőrkapitányság tudja, hogy hajt rám. Sőt… gondolom már el is indultak a pletykák, hogy összeszűrtük a levet. – Nagyon jól tudom, hogy hogyan megy ez a munkahelyen, ilyen belső berkekben. Megy az ujjal egymásra mutogatás, anélkül beszélnek a hátad mögött, hogy meg lennének bizonyosodva bármiről is. Nem érdekel feltétlen, hogy miről megy a duma, csak inkább állnának elém, és kérdeznének rá. Arra persze kurvára senki sem képes…
- Hát pedig jó lenne, ha el tudná játszani, mert engem baromira nem érdekel a nő – vonok vállat, és mostanra már biztosan el is döntöttem, hogy beszélni fogok vele. Vigye a francot ilyen kellemetlen szitukba és beszélgetésekbe, ne engem.
A füstön keresztül állom a tekintetét, ami olyan magabiztosságot sugároz, amit kevés nő tud felmutatni főleg már így, hogy bizonyítania sem sokat kell. Nem igazán ismerem még őt ahhoz, hogy olyan véleményt alkossak róla, ami megáll a lábán, de első körben olyannak tűnik, mint aki nagyon jól elvan társaságban, de kevés az olyan ember, akit közel enged magához, megtartja a kellő távolságot. Érdekes személyiségnek tűnik, akit igencsak érdemes lenne kiismerni, és ami azt illeti, úgy tűnik, sok időt fogunk eltölteni egymás társaságában, és nem hátrány, ha ismerjük a másik rezdüléseit, így lesz rá alkalmunk, hogy jobban megnyíljunk a másiknak. Még akkor is, ha én sem vagyok egyszerű eset, azért vannak kivételes emberek, akikkel megosztom a gondolataimat.
Mikor elindultunk az este, nem gondoltam, hogy majd egy idióta barom után fogunk szaladgálni itt a sötétben, akiről igazából azt sem tudjuk, kicsoda pontosan. Na, nemhogy pontosan, őszintén kurvára nincs halvány lila gőzünk sem, hogy ki után futunk. Feleslegesen meg nagyon nem éri meg kifárasztani magunkat, de ha már elkezdtük, fejezzük is be, ugyebár.
Mikor már tényleg a korom sötétben vagyunk, az adrenalin bennem is fellökődik, de igencsak kellemetlenül érint, hogy a világon semmit nem látok, és arról sincs fogalmam, Raina pontosan merre lehet. Azt hallom, hogy a közelben, de azért remélem, hogy ha én nem, legalább ő még a fénynél maradt és lát valamennyit. A lövésemre azonban bepánikol kellően az emberünk, és hallhatóan, egyre gyorsabb léptekkel indul meg Raina irányába velem együtt, én a lépteit követve. Amikor azonban kétoldalú sikkantás és morgolódás hallatszik, egy pillanatra megtorpanok, hogy én már ne rohanjak beléjük.
- Bassza meg – nyögök ki ennyit, de aztán próbálom behatárolni, hogy honnan jön, és az irányba indulok el, de akkor már csak egy nagy puffanást hallok, meg újra lépteket, így rohanni kezdek a fény irányába, amerről a hang is jön, és csak remélni merem, hogy Raina jutott ki épen, és nem az üldözöttünk.
- Raina, jól vagy? – kiáltom, de mire befejezem a mondatot, ki is érek a félhomályba, ahol a társam ül a falnak dőlve, és nem fest valami jól. – Hé – guggolok le vele szemben és felemelem az állát, hogy szemügyre vehessem az arcát. – Uh, vérzik az arcod – törlöm le a kézfejemmel a jobb felén, mire visszapillantok a sötétbe. – Leütötted vagy elmenekült? – kérdezem, és közben fel is egyenesedek, elővéve a zsebemből azt a hülye zseblámpát, amit az előbb nem kapcsoltam be. Ami azt illeti, most én érzem hibásnak magam, amiért Rainának ment ez az ökör. Ha nem lövök, akkor talán megússza egy horzsolás nélkül is, de ezt szépen elbaszarintottam, szóval már felesleges ezen rágódni.
- Menj vissza a kocsihoz, vagy várj meg itt, de ne mozdulj. Még akkor se, ha felébred ez a barom, mert nem éri meg. Megyek, megnézem kit kergettünk – mondom, és magamban elmormolok egy imát, hogy legalább olyan valaki legyen, akiért megérte, mert különben igencsak időpazarlás volt az egész, na meg még Raina is hiába sérült meg. A lámpa a vártnál jobban világít, így elég hamar meglátom a földön heverő mozdulatlan testet. Átfordítom a hátára, és kiveszem a zsebéből a tárcáját, hogy az iratait nézhessem meg. Julian Saunders. A név maga semmit nem mond, így beírom a nyilvántartásba, ami rögtön ki is dob hármat, de a születési ideje alapján hamar rálelek az emberünkre. Drogterjesztés. Na, hála az égnek, kisebb fogás, de legalább valami.
- Egy kocsit kérek a 8th Avenue és az 53-as sarkához. Julian Saunders, drogügy – mondom be a lényeget a walkie-talkieba, aztán kijjebb is húzom kicsit fény felé, ahol már látom Rainát. – Mindjárt jönnek érte, elkaptad, gratulálok. Minden rendben ott kint? – érdeklődöm, de jól tudom, ha akarja, ha nem, ahogy átadtuk a zsákmányt, már ott sem vagyunk. – Mindjárt elviszlek a kórházba – kiáltom ki, és a falnak támasztom magam. Nem akarok arrébb menni, amíg nem érnek ide, mert bármikor felébredhet, akkor pedig résen kell lennem, hogy hamar leszerelhessem.

Ma nem voltam felkészülve az ilyen béna helyzetekre, amikor is a kiszemeltünknek csak egy kicsit kellett ahhoz okoskodnia, hogy kettőnket egymással szembe irányítson. Okosan bemerészkedett a sötétbe, talán még ismeri is jól ezt a sikátort, úgy nincs nehéz dolga. Mi eleve hátránnyal indulunk, mert egyrészt –legalábbis én biztos- nem ismerünk annyira minden zegzugot, másrészt pedig nem vagyunk még olyan nagyon összeszokva, mint akik már évek óta nyomják együtt, bár ez közel sem jelenti azt, hogy ez ennek számlájára írható. Szerintem akkor is kijátszott volna, de ki tudja. Nem mondom, megfagy a vér az ereimben, ahogy Raina sikítása hallatszik a sötétségből, és rögtön el is indulok futólépésben a hang irányába, de mire már elég közel vagyok, újabb lépéseket hallok, ezúttal szerencsére most Rainától és nem attól a köcsögtől. Utána megyek, és leguggolok vele szemben, hogy aztán megnézzem, minden rendben van-e, de ahogy látom, megrémült kicsit. Nem csodálom, ha valaki korom sötétben rád támad, az azért nem egy felemelő érzés… A szeme haraggal és rémülettel teli, de hamar meg is szakítja a szemkontaktust, én pedig lassan felegyenesedem és visszanézek a homályba, aztán az elemlámpával együtt indulok meg, hogy megnézzem, ki az „áldozat”.
- Önvédelem… nem kell túlmagyarázni a dolgokat – felelem lezseren, miközben visszaindulok felé, de meg is állok a fény szélénél, mert azért jobb lesz, ha rajta tartom a szemem a zsákmányon. – Ez a bűvös szó nagyon sokszor. – És tényleg, hiszen engem párszor elővettek már ilyesmiért, és ahogy be tudtam bizonyítani – néha mondjuk kevésbé tudtam alátámasztani, hiszen voltak esetek, amikor simán csak nem bírtam elviselni, hogy visszapofázik az illető -, hogy tényleg csak önvédelemből kevertem le a másiknak egyet, már szinte vállon is veregettek. – Ami azt illeti, ebben tényleg te vitted az oroszlán részét, és már el is basztam a lövéssel, mert arra iramodott meg az irányodba ez a szerencsétlen – ismerem el ezúttal a baklövésem valamiért sokkal könnyebben, mint általában szoktam. Még szerencse, hogy nem esett baja, azt nem vettem volna a lelkemre…
- Ha látott orvos, akkor utána még az is lehet, hogy bevállalom azt a tósztot. – Habár nem vagyok a szavak embere, és persze egyébként is csak poénra venném az egészet, azért biztos jót szórakoznánk rajta. A kórháztól azonban nem tágítok, és bármiféle hülye monológot is nyom le, meg bizonygatja a dolgokat, nem fog vele meghatni. Odasétálok a felém nyújtott cigiért, mert most tényleg szükségem van rá, aztán lepillantok rá.
- Lehet, hogy ezek csak horzsolások, de ez csak a felszín. Én nem láttam mi történt ott bent – felteszem, talán jobb is-, de addig nem nyugszom, amíg nem mondja azt egy hozzáértő, hogy minden rendben. – Határozottan szívok bele a cigibe és ellenállást nem tűrve fordulok Rainához. A vizuális élményem? Hm… még ezekkel a harci sérülésekkel sem néz ki rosszul egyébként meg, szóval… de amúgy is, még mindig csak a munkatársam, és jobb is, ha csak ilyen szemmel tekintek rá. – Figyelj Raina, nagyon szar vagyok elsősegélynyújtásban és nem szeretném, ha kidőlnél az anyósülésen mellettem már az elején – magyarázom neki, miért ennyire fontos nekem, hogy megnyugtasson a doki… Még csak várni sem kellene sokat, mert minket előrevesznek az ügyeleten, szóval nem értem, miért esik olyan nehezére befáradni. – Nem így szoktam levenni a nőket a lábukról – mosolyodok el, miközben kifújom a füstöt, de a poénkodás mellett nagyon is komoly vagyok, és nem lesz egyszerű meggyőznie arról, hogy nem kell ide orvos. Van, amiben hajthatatlan vagyok, hát ez pont egy ilyen téma, főleg azóta, hogy egyszer az egyik kollégámnak belső vérzése volt az agyában, és hasonlóan makacsul nem volt hajlandó kórházba menni, csak legyintett egyet. Én pedig akkor még nem kötöttem eléggé az ebet a karóhoz.
Kérésére felvonom a szemöldököm, és oldalra biccentett fejjel nézek rá.
- Én úgy festek, mint aki titokban tart magánál néhány „női csecsebecsét”? – nevetek fel, de persze felhúzom a földről, és jól arcon világítom a zseblámpával, hogy jobban szemügyre vehessem a sebeket. – Most valljon színt, vagy a falhoz állítom – mondom komoly tekintettel, de persze a végére nem bírom megállni mosoly nélkül, és kicsit oldalasan világítom meg az arcát –megvakítani azért mégsem szeretném-, aztán előhalászok a zsebemből egy zsebkendőt, és óvatosan leitatom a sebről a kiserkenő vért egy fintor kíséretében, miután eltűrtem a haját az arcából. Próbálom a lehetőségekhez mérten megtisztítani az arcát, de aztán félúton megérkeznek a kollégáink, akik persze nem hagyják szó nélkül az esetet.
- Mi van Freeman, a nőkre hárítod a piszkos munkát? – heccel, mire megingatom a fejem egy mosoly kíséretében, de aztán rájövök, hogy tényleg furcsán hathat a dolog, hogy rajtam egy karcolás sincs, Raina meg úgy néz ki, mint aki most jött a frontról.
- Haha, baromi vicces – mormogom az orrom alatt, aztán lekezelek az emberrel, és már indulunk is vissza a kocsi felé. Innen már az ő dolguk, mi elkaptuk, a többi nem igazán érdekel. Megkerülöm az autót és beszállok a vezetőülésre, már csak az autóban válaszolok a kérdésére.
- Az előbbi padkázás után csak akkor adom a kezedbe a kormányt, ha muszáj – húzom el a szám, mert azért az tényleg nem volt szép húzás, és nem csodálkoznék azon sem, ha a kocsim holnapután a szervizben kötne ki némi kipufogó leszakadással, vagy hasonló szépséggel. Automatikusan meg is szólal az itt hagyott jazz zene, ahogy beindítom a kocsit, mire két másodpercen belül ki is nyomom a rádiót, mert most nem vagyok olyan idegállapotban, hogy éppen hallgatni tudjam ezt a… zenebonát.
Automatikusan a kórház felé indulok el a kocsival, nem kérdezek, nem mondok semmit, csak arrafelé hajtok. Ha eléggé ismeri Manhattant, akkor tudja, hogy odamegyek, ha viszont nem, akkor már csak akkor veheti észre, amikor leparkolok az épület előtt.
- Mondjuk ez az ital nem is olyan rossz ötlet, de reggel nehéz lesz kocsmát találni. – Nagy része bezár olyan hajnali négy körül – a jobbak legalábbis -, mert hát az alkoholistákon kívül nem igazán akad ember, aki korán reggel már egy felessel kezd. Messze még, míg pirkad, de már most rám férne egy kis alkohol, és kit tudja, milyen esetekbe botlunk bele az éjszaka folyamán.
- Nem szédülsz, nincs hányingered? - érdeklődöm, mert azzal azért képben vagyok, hogy ha bármi ilyesmi panasza van, az már rég rossz, de az rovos majd úgyis megmondja a frankót, ugyanis hamarosan le is parkolok a órház előtt.