Az egyik ismerősöm szerint Bronx kínai negyedében van az egyik legautentikusabb kínai étterem az egész államban. Ő imádja, és azt mondta, megéri a buszozást, Manhattenből odáig nem rövid az út, mégis valamilyen hülye ötlettől vezérelve, amikor Dean számát tárcsáztam péntek délután, ezt a helyet javasoltam. Már csak azért is, mert azt mondta beszéli a mandarint, és állítólag ebben az étteremben, ha szeretnéd tudni, hogy mit rendeltél, előnyös a nyelvtudás, különben csak az étel képére tudsz rábökni, azon meg nem látszik ugye, ha csípős. Arra gondoltam, hogy talán egy jóféle kínai étterem, a forgós asztallal, autentikus fogásokkal, tetszene neki. Három napja azon gondolkodok, hogy mi tetszene neki. Hogy én tetszenék-e neki, mit változtassak, mit tehetnék, hogy esetleg…? Persze tudom, hogy semmit, de nem mennek ki a fejemből a furcsa vágású, különleges színű szemei, a lágy zönge a hangjában, újra meg újra végig pörgetem a beszélgetéseinket a fejemben, hogy mit csinálhattam vagy mondhattam volna másképp. Elég sokmindent, ami azt illeti, de ezen még javíthatok. Ami az egyik legnagyobb baj, az életkorom, na azon sajnos nem tudok. Bármennyire is szeretnék.
Nem tudom miért, de egy kicsit meglepődtem, amikor Dean tényleg eljött a kínai étteremhez, azt hittem túl messze lesz, vagy ilyesmi, és végül nem tudunk találkozni, majd csak futólag. Szerencsére a kezdeti zavarom is hamar elmúlt, és mire rendeltünk, már csak úgy dőlt belőlem a szó, meg talán belőle is, ami azt illeti. Amíg az ételre vártunk, elolvastam a fordításának egy részét, és tényleg nagyon jónak találom. Szépen kerekíti a szavakat, annyi szent. Megdöbbentő, hogy a csacsogás közben tényleg ettem is, majdnem egy normálisnak mondható adagot, életem eddigi legfinomabb zöldséges csirkéjéből rizzsel, meg némi mennyei kacsamelles, csípős, szezámos pirított tésztából. Annyira elvarázsoltak a szavai, a viccelődés, ahogy beszélt és amit mondott, hogy fel sem tűnt, hogy csak úgy faltam az ételt. A szerencsesütit nem ettem meg, a táskámba tettem. Későre járt már, hiszen késői ebéd-korai vacsora időben találkoztunk, és jól elbeszélgettük az időt.
Busszal akartunk visszamenni a városba, de mivel épp a megállóban volt a járatunk, futottunk utána! A buszon álltam neki végigolvasni a fordítást, és neki is odaadtam a vaskos, tizenhét oldalas dolgozatomat. Néhol ceruzával javítottam bele, amit nem éreztem elég pontosnak, vagy építész szemszögből sántított egy kicsit, de alapvetően szerintem nagyon is jól sikerült munka! Már éppen fordultam volna felé, hogy ezt megosszam vele, amikor feltűnt, hogy viszonylag sötétben autókázunk. Mármint, be is sötétedett, de New Yorkban nincsenek ilyen utak, országutak.
- Dean…? Azt hiszem… azt hiszem, rossz felé jöttünk. - épp csak egy kicsit tartom ijesztőnek a helyzetet, miközben még a tenyeremet is a busz ablakára tapasztom, úgy próbálok kifelé kukucskálni, hátha felismerem a helyet. Hirtelen szökik a pulzusom az egekbe, hiszen fogalmam sincs, merre járunk. Sem arról, hogy mennyi lehet az idő, vagy hogyan fogunk hazajutni. - Szálljunk le. - mondom, és már szedem is össze a papírokat, táskámat, és várom, hogy ő is hasonlóan tegyen. De azt be kell látnom, hogy a semmi közepén elég hülye ötlet lenne leszállni a buszról. - Mármint, a következő megállóban. - sóhajtok aggodalmasan, és csak várom, hogy ez mégis mikor következik?
Még percekig haladunk, át egy erdőn vagy parkon is, mire megpillantok egy táblát. Peekskill. Sose hallottam még róla, remélem barátságos hely, és nemsokára indul vissza a busz. Talán egy óra múlva már csak jót nevetünk az egészen. Amikor a megállóhoz érünk, és leszállunk, érdeklődve nézek körül. Totál kihalt minden. Tipikus kisváros, és este kilenc is elmúlt már, alig lézeng néhány ember az utcán. A megállóval szemközt van egy kis bolt, és van egy olyan megérzésem, hogy meg kellene látogatnunk még zárás előtt. Ki tudja meddig vesztegelünk itt?
- Szerintem vegyünk egy kis vizet, lehet sokat kell majd várni a buszra. - javasolom Deannek, és elindulok a zebra felé, hogy szép szabályosan kelhessünk át az amúgy tök kihalt úton.

Végül csütörtök estére sikerült elkészülni a fordítással, így péntek délelőttre nem maradt más dolgom, mint még néhányszor átolvasni, belejavítani, finomítani rajta itt – ott. Igaz, részben anyumé az érdem, amikor valami olyan, se nem angol, se nem francia kifejezésbe botlottam, amire szükségem lett volna, és végképp nem bírtam kideríteni, akkor végül mindig hozzá fordultam telefonos segítségért. Lehet, hogy nem építész, de egyetemi tanárként még mindig többet konyít hozzá, mint én, még ha úgy is érzem, így egy hét után tiszta szakértője lettem a témának! Szép is lenne, ha ilyen gyorsan menne… Mindenesetre, mire végül megcsörrent a telefonom, és Elaine hívott, addigra egész vállalható formába sikerült hozni az egészet.
Azt persze nem tagadom, hogy nem lepődtem meg, amikor a könyvtár, park, vagy kávézó helyett egy kínai éttermet dobott fel ötlet gyanánt, hol találkozzunk. Még alig két hete, hogy hazajöttem az egy hónapos kínai utazásomról, és persze hiányoztak az itteni, hazai ízek, de végül is, miért is ne? Már hallottam erről az étteremről, még ha eddig nem is volt lehetőségem kipróbálni, valahogy sosem bírtam rászánni magam, hogy ennyit utazzak egy étterem miatt, pláne egyedül… Így, hogy társaság is lenne, azonban egyből kevésbé tűnt riasztónak a távolság, vagy az utazásra fordítandó idő, ezért szokásomhoz híven, már a megszokott időpont előtt legalább negyed órával ott várakoztam az étterem előtt.
Nos, a lány ismerősének tényleg igaza volt abban, hogy nem árt némi nyelvtudás is a helyhez, mert már a választás során is bebizonyosodott, hogy mennyire csalóka tud lenni egy-egy kép… vagy épp kép alapján mennyire egyformának tűnhet számos fogás, holott a fűszerezés, az ízvilág, és a felhasznált alapanyagok egészen mások. Szerencsére azonban ezen nehézségek ellenére egészen hamar sikerült választani, és miközben Elinek segítettem a fordítással, én is kinéztem, hogy mit szeretnék rendelni.
Közben a tabletem is előkerült a hátizsákból, rajta a fordítással, és a kiállításon részt vevő képekkel, még ha sejtettem, hogy esélyesen nem fogunk egyhamar a végére érni. Már csak azért se, mert ismertem már annyira a kínai konyhát, hogy tudjam, a legtöbb ételt milyen seperc alatt képesek elkészíteni, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy a több oldalas fordításomat sem két perc alatt futja végig az ember… és akkor arról még szó sem esett, hogy milyen könnyedén terelődött el a téma mindig más vizekre. Hogyan telt a heted? Volt valami érdekes az egyetemen? Minden rendben ment az ügyvéddel? Hogy ízlik, amit végül választottál? Tudtad, hogy Kínában, ha étterembe megy az ember… Egy szó mint száz, szinte fel sem tűnt, hogy mennyire elrohant az idő, csak amikor már a buszhoz rohanunk, elvégre hétvége van, ki tudja, hogy mikor jön a következő?! Buszon ülve meg azért mégis csak kényelmesebb beszélgetni meg lektorálni, mintsem egy buszmegállóban ücsörögve, pláne, ha még egy rakás másik ember is ott lófrál körülöttünk.
- Biztos vagy benne? Az is lehet, hogy visszafelé egyszerűen más útvonalon halad a busz. Mi meg úgy is a végállomásig megyünk, úgyhogy felesleges aggódni. – legyintek, épp csak felnézve Eli beadandójából, mielőtt folytatnám az olvasást. Amikor azonban ismét szóba hozza, hogy szálljunk le, már én is tüzetesebb tekintettel nézem az ablakon túl elsuhanó tájat.
- Rendben, ha szeretnéd. – felelem, bár a korábbi derűs optimizmus az én hangomból is megkopott, ahogy kezdte felütni fejét  az agyam egy hátsó zugában a félsz, hogy tényleg Elinek van igaza, és a nagy sietségben rossz irányba szálltunk fel. Nem kell hát kétszer mondani, hogy én is készülődni kezdjek, ám miután megnyomom a leszállásjelző gombot, még jó darabig nem áll meg az a fránya busz… Akarom én tudni egyáltalán, merre tartunk? Mert útvonalleírást hiába keresek a tekintetemmel a busz belsejében, eddig még sehol se sikerült kiszúrnom. A megálló, meg a településtábla neve nekem sem mond sokkal többet, mint az útitársamnak, ahogy a környéken lévő épületek sem ismerősek annak ellenére, hogy New Yorkban éltem világ életemben…
- Várj egy kicsit! Előbb derítsük ki, hogy mikor indul visszafelé a következő busz, mert nem szeretném lekésni csak azért, mert épp vásárolgatunk… - dünnyögöm válasz gyanánt, miközben már bőszen a menetrendet bújom, biztos, ami biztos, le is fényképezem a telefonommal, hogy meglegyen. Amikor azonban realizálódik bennem, hogy errefelé márpedig holnap délelőttig nem jön másik busz, egy pillanatra az ütő is megáll bennem.
- Eli… nem akarlak elkeseríteni, de… úgy tűnik, hogy ma már busszal nem fogunk hazajutni. – nézek rá némiképp aggódó tekintettel, miközben utána indulok, ám ahelyett, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen kitérőket tennénk egy zebra miatt, ne adj’ isten még arra várnánk, hogy zöldre váltson a lámpa, nemes egyszerűséggel karon ragadtam, és amolyan nagyvárosi módra elkezdtem magam után húzni a már említett bolt felé. Még az út széli parkolókban sem látok autót, nem hogy az úton! Hová kerültünk?!
- Hátha, hogy az eladó tud segíteni, van-e másik buszmegálló a közelben. Esetleg valami taxi a városban… - gondolkozok hangosan – Meg lehet, hogy nem ártana venni valami harapni valót is a víz mellé, ki tudja, mikorra keveredünk haza? Erről jut eszembe, nem fognak aggódni, ha később érsz haza, mint tervezted? – hogy kicsodák, azt igazából én sem tudom, hogy kikkel él… a rokonai? Ismerősök? Szobatársak? Vagy esetleg ő is egyedül lakik?

Úgy izgultam már egészen reggel óta…! Felébredtem, és kivételesen nem kívántam a pokolba senkit az első reggeli nyújtózkodás alatt, hanem arra gondoltam, hogy mennyire jó lesz találkozni Deannel. Bár általában nem szoktam ilyesmivel szöszölni, de most kivételesen több ruhát is felpróbáltam, nadrágot pólóval, szoknyát pólóval, szoknyát inggel, nadrágot inggel, fodros ruhácskát, szoknyás ruhácskát, kéket, csíkosat, pirosat, színeset, levél mintásat, majd megint vissza a farmer-póló origóhoz. Aztán, megnéztem az időjárás előrejelzést, és figyelembe vettem azt is, hogy mégis csak vacsorázni megyünk (vagy hasonló), szóval, végül is a kis ruha- harisnya- kardigán - sál kombináció mellett döntöttem, már csak amiatt is, mert estére esőt és hideg szeleket írtak. A táskámba is került emiatt pár holmi, esernyő, extra adag zsepi, és ilyesmi, ha véletlen megáznék, csak, hogy hazáig kibírjam.
Szóval, már a ruhával is nagy dilemmában voltam, de mire a busszal zötykölődtem, már tiszta ideg voltam, pedig hát, ez nem randi vagy ilyesmi, csak visszaadom a könyvet, és teszünk egymásnak egy-egy szívességet. Mégis, tekintve, hogy még az is lehet, hogy most látom utoljára… igyekszem a lehető legjobb formámat mutatni. Még ha az agyam tudja is, hogy fölöslegesen álmodozik, az ilyesmit nem lehet leállítani, és különben is, sosem tudja meg a dolgot, mert túl gyáva lennék elmondani neki, cselekedni meg pláne.
Maga az étterem egyébként nagyon is tetszett, egy csomó érdekes dekoráció volt ott meg használati tárgyak, és legnagyobb meglepetésemre Dean szinte mindet ismerte, el tudta mondani, hogy mire való, vagy épp honnan ered a sárkány minta, a piros szín, a kis lampionok, én pedig lelkes kisdiákként hallgattam és kérdezgettem tovább. Az elmúlt fél évben nem tudok mondani még egy napot, amikor annyira jól éreztem volna magam, mint itt az étteremben. Magamban többször is azt kívántam, bárcsak ne kellene hazamennünk olyan korán.
És ugyebár mind tudjuk, hogy hogyan működnek a kívánságok?! Bizony!
Hamarabb is feltűnt volna, hogy teljesen rossz irányba haladunk, ha nem merültem volna így el a fordításában, és nem élveztem volna ennyire a helyzetet, hogy ezeken a szűkös üléseken húzódunk meg egymás mellett. Aztán, amikor észrevettem a dolgot, egyből nézelődtem is, hátha ismerős a táj, de nem segített túl sokat rajtam.
- Gondolod? - kérdezek vissza, mert szerintem simán aggodalmaskodásnak vette a felvetést, és nem vette komolyan a dolgot. Pedig szerintem eltévedtünk, de legalábbis rossz buszra szálltunk. Mikor már teljesen biztos vagyok benne, akkor újra felvetem, hogy le kellene szállni, és el is kezdek pakolászni. Bólintok, hogy szeretném, ha leszállnánk, és csak ácsorgok mellette a hátsó ajtónál, hogy ha véletlenül megáll végre a busz, nehogy fent maradjak. Még nem aggódok túlságosan.
Na jó, a Peekskill táblánál már egy egészen kicsit megijedtem.
Körülnézve egy csendes kisváros tárult a szemeink elé, kihalt utcákkal, buszmegállóval, parkolóval. Nem olyan, mint egy kísértetváros, de viszonylag kevesen kóricálnak.
- Oké, igazad lehet. - felelem, amikor a következő busz érkezését fürkészi. A sálamat a nyakam köré tekerem, mert felélénkült a szél, és míg Dean a menetrendet fotózza, én a szél irányába fordulok, hogy ne fújja az összes hajamat az arcomba. Aztán, hasonlóan aggodalmasan pislogok rá, valamiféle magyarázatot várva.
- Mármint, ezt hogy érted? Nem jön ma már több busz? - már veszem is elő a telefonom, de ezen a szép kis településen nem jár vonat, legalábbis a google szerint. Sanszos, hogy most ebben hihetünk neki, sajnos. - Vonattal sem… Elkerüli a várost. - sóhajtok csalódottan, majd a zebra felé venném az irányt, amikor Dean megragadja a karomat, hogy az út kellős közepén keljünk át. Végül is, igaza van, így nem tiltakozok. Fölösleges kitérő lenne, de én már csak ilyen szabálykövető leány vagyok.
- Ez jó ötlet, biztos tud mondani valami másik lehetőséget. - bólintok, mert hát a boltos már csak ismeri az itteni járgányokat! - Azt mondod, hogy… akár itt is ragadhatunk? - kérdezem aggodalmasan, miközben belépünk az üzletbe, és már tagadok is meg egy kosarat a bevásárláshoz. Sajnos inkább nevezhető trafiknak, üdítők vannak, néhány zacskó rágcsálnivaló, egy zacsi mogyoró, pár féle csokoládé, és slussz-passz, újságok, papírzsebkendő és néhány hasonló apróság, sorsjegyek, dohányárú és alkohol. Szegényes kínálat, így egyből a nasik felé veszem az irányt, és nemes egyszerűséggel bedobom a kosárba a mogyorót, két kis zacskó chipset, és pár szelet csokoládét is, az epres joghurtos krémmel töltött verziót hagyom csak a polcon, rutinból kerülöm már ezt a gyümölcsöt minden formában. Kinek hiányzik, hogy tele legyek kiütésekkel itt a világ végén?!
Kérdésére válaszolva, abbahagyom a válogatást, és megrázom a fejem.
- Valószínűleg ha eltűnnék, még örülnének is neki. Az unokatesóimmal és a bácsikámmal nem igazán kedveljük egymást. Még jó, hogy a jövő héten elköltözök onnan. - ez van, nincs mit rajta szépíteni. Egyedül legalább majd a magam ura lehetek, igaz, az apám választotta a szállodát, ahová majd átcuccolok. Igen, szállodát, hiszen szerinte teljesen rendben van, ha a lánya egy szállodában lakik. Hát, ilyen ember az apám, hurrá! Két nagyobbacska üveg víz is landol a kosárban menet közben, és némi zsepi, kézfertőtlenítő biztos ami biztos. - Téged gondolom várnak haza, biztosan aggódni fognak. - jegyzem meg óvatosan.
Közben a pulthoz érünk, és az eladó is elkezdi összeszámolni, hogy mi mindent vásárolunk.
- Szerinted ennyi elég lesz? Vagy vegyünk még valamit? - elvégre ettünk az étteremben, olyan nagyon éhes még nem lehet, és már csak nem kell itt vesztelnünk holnapig?!
Megvárom, míg Dean megtudakolja a boltban, hogy van-e másik buszmegálló, de a pasas fejrázásából elég egyértelmű, hogy abszolút nincs. Sőt, a helyi taxi társaság egy rendezvény miatt ma este nem vállal fuvarokat. Egyet sem. Azt is mondja, hogy jobban tennénk ha keresnénk valami hajlékot, mert nagy vihart mondanak, ő is éppen zárni készül, siet haza a gyerekeihez. A többi üzlet, sőt még az étterem is zárva tart, errefelé nem szeretik a viharos időt, mindenki otthon vészeli át. Hát, ezért ilyen kihalt minden. Csupa hasznos információ, de egyik sem valami biztató. Előveszem a tárcámat, hogy fizessek, elvégre a vacsorát ő állta, és kellőképpen emancipált vagyok ahhoz, hogy ezt már ne engedjem neki. Amíg egy papírzacskóba tesszük a cuccokat, kipislogok az utcára, és egészen elképeszt a látvány. Falevelek repkednek, az út menti táblák rezegnek, a fák hajladoznak, és közben még az eső is eleredt.
- Dean? - kérdezem az ajtóban állva bizonytalanul, mert bizony az a buszmegálló ahol leszálltunk teljesen nyitott, így jelen állás szerint nincs egy árva szélvédett-fedett hely sem, ahol meghúzódhatnánk. - Van valami ötleted?

- Ühüm. – hümmögtem a kérdésére, miközben már újra a házi dolgozatát bújtam, és mivel én végzettségemet tekintve nem építész vagyok, a szokásosnál valamivel nagyobb odafigyelést igényelt, hogy ne csak elolvassam a sorait, de meg is értsem. Épp ezért is nem a tájat nézegettem, s csak akkor néztem fel újra a lapokból, amikor felmerült a lehetősége annak, hogy rossz buszra szálltunk – és pont ezért, érdemes lenne mielőbb elhagyni a terepet.
Azt sikerült, mármint a buszt, de elnézegetve ezt a kihalt, isten háta mögötti helyet, lehet, hogy azzal is jobban jártunk volna, ha fent maradunk és elmegyünk a végállomásig. Sokkal rosszabb már úgy se lehetne a helyzet, nem igaz? Viszont a menetrendet böngészve úgy tűnik, hogy ezt már sohasem fogjuk megtudni, elvégre ez volt az utolsó busz a mai napra.
- Igen, pontosan úgy. Ráadásul a másik irányba is csak holnap 10 óra körül megy egy… meg késő délután még egy. Hétvégi menetrend… - sóhajtok letörten, elvégre azzal mi a fenét kezdjünk? Még ma haza akarok jutni, bánom is én, hogy holnap hogyan közlekednek! Remélhetőleg, mire az ideér, én már javában otthon fogok olvasgatni a kanapémon. Arra, hogy a vonat sem opció, csak lemondóan ingatom a helyemet, igaz, elég kicsi városnak tűnik, annyira talán nem meglepő, mégis… azért kellemes meglepetés lett volna, ha mégis.
- Higgy nekem! Ha valaki, akkor ő biztos fogja tudni. Boltja van egy kisvárosban, pont a buszmegállóval szemben… vajon hányan faggathatják napi szinten ilyenekről? – felelem már jóval optimistábban, amikor pedig Eli megemlíti, hogy itt ragadnánk, csak a fejemet rázva legyintek egyet. Badarság! Csak azért, mert lekéstük az utolsó buszt és nincs vonatközlekedés? Azért akad még néhány lehetőség!
- Hűha… ez azért… kemény. Bár ha ennyire nem jöttök ki, akkor megértem a költözést, valószínűleg nyugodtabb is lesz mindenkinek. – állapítom meg óvatosan, mert bár sok szó eddig nem esett a magánéletéről, de az elejtett félmondatai alapján, meg amennyit eddig tudok, nála sem lehet egyszerű a helyzet. Ha pedig így van, esélyesen jót fog tenni neki némi nyugalom, még ha egyedül nehezebb is az élet.
- Hogy engem? Vasárnapig nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, ha nyomom veszne. –akkor is csak azért, mert akkor van az a bizonyos szokásos családi ebéd a szüleimnél, amiről már korábban is szó esett. De amúgy? Még csak háziállatom sincs, hogy legalább az hiányolna.
- Ó, szerintem bőven! Lehet, hogy még sok is lesz… - lesek bele a kosárba, mi mindennel tárazott be Eli, míg én, szégyellem-röstellem, de a kisujjamat se mozdítottam különösebben a vásárlást illetően, mindvégig azon kattogott az agyam, hogy mégis hogyan juthatnánk haza?
Ötlet az még csak-csak akadt is, de ahogy a trafikban lévő eladót hallgatom, úgy azért apránként az én korábbi optimizmusom is kezd alább hagyni. Alább hagyni? Inkább megzuhanni, az pontosabb lenne. Se másik buszjárat, se vonat, se taxi… még mindig stoppolhatnánk, de amilyen szerencsénk van, inkább nem akarom tudni, hány órát kéne az út mellett várakozni ahhoz, hogy valaki felvegyen minket. És ahogy az eleredő eső halkan kopogni kezd az ablakon, nos… ilyen időben nem szívesen időznék odakint hosszasan. Mindegy, mivel más választásunk úgy se nagyon maradt, megköszönöm a segítséget, aztán távozunk is… Az épület előtt azonban sikerül egyből meg is torpanni, mert hát, idekint még zordabb az időjárás, mint az az ablakon keresztül tűnt.
- Egy pillanat! – válaszolok Eli kérdésére, majd mielőtt még bármit mondhatna, vissza is sietek az üzletbe, mielőtt felszívódna az eladó, hogy kifaggassam, tud-e segíteni, mégis, merre találhatnánk gyorsan szállást a városban?
Elmondása szerint két panzió is van a városban, az egyik balra elindulva, nagyjából öt percre gyalog, a másik pedig az utca túlsó végén, ami olyan 15-20 perc sétát jelent… Gondolom, senkinek sem kell sokat agyalnia rajta, vajon melyiknél próbáltunk szerencsét először – és hiába, mivel ez volt a forgalmasabb helyen, és természetesen teltházas volt. Mily meglepő! Így hát kénytelen-kelletlen, a szakadó esőben, süvítő szélben, de csak elindultunk az ellenkező irányba, hogy a másikat is megnézzük. Megszámlálni sem tudnám, hány fohászt mormoltam el magamban, hogy legyen szabad szobájuk, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem tartom magam vallásos típusnak, de ha ott se lesz… akkor végképp semmi ötletem, hogy mihez kezdjünk. A semmi közepén, úgy, hogy minden zárva…
Mire megérkeztünk a másik panzióhoz, én már rég bőrig áztam, gondolom, Elinél sem volt túl jobb a helyzet, az igazat megvallva nem beszéltünk túl sokat, csak a kabátunkat összehúzva masíroztunk, hogy mielőbb odaérjünk. Esernyő az nem volt nálam, de ilyen szélben annak sem vettem volna túl nagy hasznát…
- Jó estét! Két, egy ágyas szobát szeretnénk kivenni. – sétáltam oda a pulthoz, miután végre megérkeztünk, ám alig néhány pillanattal később már közölte is a recepciós hölgy, hogy az sajnos nem fog menni…
- Akkor két, két ágyas? – próbálkoztam tovább, de ismét csak fejrázás következett, ahogy az egy ágyas+pótágy opcióra is, foglaltak azok is, az összes – Oké, akkor milyen szabad szobájuk van még? – bukott ki belőlem, miközben egyre nehezebben próbáltam megőrizni a hidegvérem. Kinek menne jól, átfagyva, bőrig ázva, ilyen kilátástalan helyzetben?
- Ami azt illeti, szerencséjük van. Már csak egy szabad szobánk van, egy két ágyas. Igaz, árban kicsit drágább, mint a többi, de a helybéliek ezt szokták nászutas lakosztályként emlegetni. Azért mert ennek van a legszebb kilátása, az épület mögött elnyúló hegyekre és erdőre. Nem csak zuhanyzója van, mint a többi szobának, hanem egy kényelmes, nagy fürdőkádja, és még kandalló is tartozik hozzá! Hát nem fantasztikus? – „ez itt a reklám helye”, gondolhatta a hölgy, miközben mosolyogva rám, majd Elire pillantott, és lehet, hogy én fáztam meg, vagy már hallucinálok is, de nekem úgy tűnt, mint ha még kacsintott is volna egyet mellé.
- Hát… öhm… - kezdtem bele lefagyva, és inkább nem is mertem Elire pillantani, ő mennyire lehet zavarban, ha én is érzem, hogy lángol a fülem kínomban?! – Nos, ha már nincs más, akkor nagyon nekünk se maradt más lehetőségünk… Szeretnénk kivenni ma estére. – próbálok mielőbb túl lenni ezen az egész, kínos szituáción, amin a recepciós hölgy kissé túlságosan is vidám hangulata sem segít, ahogy kettőnket vizslat, miközben nekilát az adminisztrációnak.
Talán egy negyed órát, ha pepecselhetünk a papírmunkával, mire minden szükséges nyomtatványt sikerül kitölteni, meg a rendszerbe is beviszik az adatokat, kifizetem az előleget, és végre megkapjuk a kulcsot.
- Végre! Azt hittem, hogy sosem fog végezni… - morgok az orrom alatt, miközben már a kulccsal együtt masírozunk végig a folyosón, kettesben, a szobánkat keresve. Elvileg, a folyosó legvégén, balra, a 8-as szoba…
- Meg is lenne… csak utánad, drágám. – nyitom ki, majd engedem előre Elit, ahogy egy gyenge poénnal igyekszem elütni a korábbi hosszú, kínos várakozás emlékét. Gondolom, hiába magyarázkodnánk a recepciós hölgynek, hogy félreérti a helyzetet, mi nem… se szeretők, se friss házasok nem vagyunk, miután szinte semmi cuccal estünk be, egy ilyen isten háta mögötti helyre, ahol szinte a madár se jár, úgy se nagyon hinne nekünk… Mindegy is. Legalább magunk vagyunk, az előbbitől rosszabb pedig már úgy se nagyon lehet a helyzet. Hiszem én, naiv…

Annak örülök, hogy sikerült elhagyni a buszt, de annak már sokkal kevésbé, hogy lényegében ettől olyan nagyon sokkal nem javult a helyzetünk. Csöbörből vödörbe, mert eddig egy olyan járgányon ücsörögtünk ami csak még távolabb vitt minket hazulról, ellenben most ott vagyunk egy olyan településen amit egyikünk sem ismer, ebben a furcsa, hideg szélben. Remek!
- Hétvégi menetrend? És akkor reggel tízig itt kell maradnunk? - kérdezem némiképp letaglózva. Hát ez csodálatos! Mégis, mit csinálunk reggel tízig? A vonat sem opció, a térkép szerint messze elkerüli a városkát.
A boltost megkérdezni jó ötlet, és mivel Dean is elég magabiztos az ügyben, ezért nem aggódom túl a dolgot. Száz százalék, hogy ajánl majd valamilyen megoldást a problémánkra. Mert hát olyan nincs, hogy nem lehet kijutni a városból!
Meglepődök amikor arról kérdez, hogy fognak-e aggódni értem, mert miért is tenné ezt bárki? Utálnak engem és én is őket, szerintem ha egy szép nap arra ébrednének, hogy engem elraboltak az ufók, pezsgőt bontanának.
- Hát, reménykedek benne. Mondtam apámnak, hogy megyek a koliba vagy bérelek egy lakást, de vagy meg akar szivatni, vagy allergiás a hangomra, mert ő inkább egy szállodában vett ki nekem egy szobát. “Így a közelben maradhatok, és a szobaszervíz majd gondoskodik rólam”. Mintha bárkinek is gondoskodnia kellene rólam… - fakadok ki miközben keserűen forgatom meg a szemeimet. Ha osztályzat járna a szülői ösztönökért akkor az apám mínusz kettessel zárná az évet. Magasról tesz az egy szem lányára, csak gratulálni tudok neki. A csütörtöki békéltető beszélgetésen felajánlott egy millió dollárt, ha elállok a pertől, és elismerem, hogy nem vagyok a gyereke. Lehet találgatni, ki megy kedden a bíróságra a tárgyalásra? Naná, hogy nem fogadtam el, ez nálam már elvi kérdés.
Nem csodálkozok rá látványosan, hogy nem várja senki sem haza, inkább csak elnyomom a mosolyt, mert így valószínűleg nincs barátnője sem. Ha lenne, már öt percenként hívogatná amúgy is.
- Hát, azért biztos ami biztos! - felelem, mert szerintem ez a két kis zacsi chips a mogyoró meg egy pár szelet csoki nem a világvége, és ha véletlenül tényleg holnap délelőttig a környéken csöveznénk… hát, jól fognak jönni, még ha én nem is vagyok valami nagyétkű.
A boltos viszont csupa csupa rossz hírrel szolgál. Hiába is kérdezgeti Dean olyan kitartóan, elég egyértelmű, hogy az ittlétet holnap reggelig kell terveznünk. Ugye, hogy nem is lesz olyan sok az a kis elemózsia? Azt ugyan nem értem, hogy miért szaladt vissza, de rá hagyom. Elég látványosan ő is a szabadulást tervezi, így inkább nem akasztom meg butuska kérdésekkel.
Amikor elindulunk az egyik szálloda felé, már eléggé fúj a szél, és esik is az eső. Széllel szemben haladunk, én az esernyőmet magam elé tartom, de még így is ázok rendesen. Ott nincs szabad szoba, így a távolabbi szálláshoz indulunk, ami így, mivel a másik irányban van, már nem húsz hanem huszonöt percnyi gyalogút, ráadásul most már hátulról kapjuk a szelet is. Az esernyőmet simán kicsavarta a kezemből, egyszer csak elreppent, egy háztető mögött láttam legutoljára száguldani a széllel. Bőrig áztunk mindketten, vacogva, dideregve álltam én is Dean mellett a recepciós pult előtt. A hajam teljesen lelapult, a ruhám szoknyája teljesen a lábamhoz tapadt, a csizmám tocsog, és szerintem még a bugyimból is facsarni lehet a vizet. Semmi másra nem vágyok, csak egy forró zuhanyra.
Kétszer is pánikba esek, amikor sem ilyen, sem olyan szobával nem tudnak szolgálni. Már a fogaim is összekoccannak a vacogástól, az arcom valószínűleg fal fehér, még szerencse, hogy Dean jobban ura a helyzetnek. Legszívesebben a karjába csimpaszkodnék, olyan kilátástalannak érzek mindent, hogy sírni tudnék. De nem vagyunk abban a helyzetben, hogy most nekiálljak pityeregni. A fiatal lány boldogan ecseteli a nászutas lakosztály előnyeit, én meg közben csak arra tudok gondolni, hogy adja már azt a rohadt kulcsot! Dean láthatóan kínban van, bizonytalan a válasza is, hogy azt vennénk ki, így habozás nélkül vágom rá az én verziómat, kissé talán túl határozottan:
- Kivesszük!!! - a végét még egy nagy hapcival is sikerült megtoldanom, és reszkető ujjakkal pecáltam elő az igazolványaimat. Mivel ilyen sovány vagyok, semmiféle zsírréteg nem melegít mint egy normális embert, így aztán állatira tudok fázni! Míg Dean adataival babrálnak, kicsavarom a hajamból a vizet, ami helyes kis tócsává áll össze a padlón. - Bocsi! - mondom halkan, majd elindulunk, csöpögve, víztől cuppogó cipőkben.
Szipogok egyet a szoba ajtajában, és csak egészen halványan mosolyodok el a gyenge poén hallatán. A szoba egyébként gyönyörű, a maga módján. Kicsit olyan nyolcvanas évek nagyanyám háza stílus, ezzel a sok fodros rózsa mintás függönnyel és kárpittal, de kicsire nem adunk. Tiszta és szélvédett. az eső sem jön be, így nekem tökéletesen meg is felel, köszöntem szépen. Megállok a szoba közepén, a kandalló előtt, teljes ázott veréb valómban, fázva, szomorú arccal. Nagyot szipogok ismét, ahogy Deanre nézek. Ha itt lennének a szüleim, jól körbe ölelgetnének, és egyből megtalálnák a jót a rosszban. Nélkülük most valahogy csak a rosszat látom, és még kisebbnek és magányosabbnak érzem magam.
Aztán rájövök, hogy a kétségbeesés nem megoldás semmire, így leveszem a kardigánomat, és a kabát akasztóra teszem, hogy ott csepegje ki magát.
- Te voltál cserkész? - kérdezem tőle már egy kicsit jobb hangulatban, ahogy a kandallót kezdem el vizsgálgatni. Fa van bekészítve, gyufa van, szóval elvileg nem lesz nagy varázslat a dolog, és már meleg is lesz a szobában. a kandalló mellé térdelek, de még mindig csepeg a ruhámból a víz, vizesek a kezeim is, így a gyufa nem gyullad be a nedves ujjaim miatt. Egyre dühösebben próbálkozok, majd csalódottan teszem le a dobozt, mert már rettenetesen fázok. - Nekem nem megy. Simán meghalnék fél nap alatt a vadonban. - próbálok meg egy gyenge poént én is, majd a fürdőszoba felé pillantok.
- Ha megígérem, hogy nem használom ki a szoba nyújtotta előnyöket, és csak egy gyorsat zuhanyzok, semmi habfürdő, akkor mehetek előre? - kérdezem, de már araszolok is a kis helyiség felé. Remélem, kibírja még öt percig, mert én már nem biztos, valószínűleg addigra kockásra fagyok!

- Még akad egy pár ötletem, de ez is benne van a pakliban. - bólintok Eli kérdésére, miközben célba is vesszük azt az apró kis boltot, ami a buszmegállóval szemben van, és miközben a polcsorok között nézelődünk, hogy mivel kéne feltankolni, az én agyam szakadatlanul azon kattog, hogy milyen lehetséges módon tudnánk mégis hazajutni a történtek ellenére.
- Érdekes egy ember lehet, az biztos. - felelem óvatosan, és nem éppen bóknak szánom a szavaimat. Szívesen visszakérdeznék, hogy hogyhogy nem vele él? De aztán rádöbbenek, hogy nem igazán tudok semmit a családjáról, és amit eddig összeraktam a szavaiból, az alapján elég kusza és zavaros az egész helyzet, így inkább hallgatok, ahelyett, hogy jó szándékkal valami olyat mondjak, amivel csak tovább rontok a helyzeten.
- Igen, igazad van. Inkább maradjon meg későbbre, ha nem lesz rá szükség, mintsem fordítva. – pláne, ha végül tényleg busszal fogunk visszakeveredni, mert úgy, hogy nem 1-2 órát, hanem nagyjából egy fél napot fogunk itt tölteni, egyből más a helyzet… Mindenesetre még nem adtam fel, legalábbis amíg a boltossal beszélve nem kezd realizálódni bennem, hogy tényleg úgy néz ki, itt ragadtunk estére. Lehetne még próbálkozni, valami New York-i taxi-társaság számával próbálkozni, elvégre biztos akadna olyan, aki eljön idáig, de… egyrészt, valószínűleg sokkal drágább mulatság lenne, mint megvárni a holnap reggel, másrészt meg, mégis hol várakozzunk ilyen ítéletidőben?
Épp ezért inkább Elivel gyors konzultációt tartva célba is vesszük az egyik, majd másik hotelt, és ez a nagyjából fél óra is bőven elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy belássam, nem hogy a „hogyan jussunk haza?” kérdéssel, de a „maradjunk estére” témával meg a szálláskereséssel is el vagyunk csúszva egy kissé.
Annyira talán mégsem utálnak minket az égiek. Talán… egy pillanatra a világ legnagyobb mázlistájának éreztem magam, amikor meghallottam, hogy pont sikerült időben beesnünk, és senki sem fogja elhappolni előlünk az utolsó szabad szobát a városban, de miközben hallgatom a recepciós hölgy lelkes beszámolóját, hát… valahogy megkopik a nagy örömöm a kínos hallgatásban. Tisztában vagyok vele, hogy nem nagyon maradt más lehetőségünk, mégis elbizonytalanodok ezzel az egésszel, legalábbis addig, amíg meg nem hallom Eli határozott kijelentését.
- Egészségedre! – fordulok felé, mielőtt a recepciósnak intézve a szavaimat, tovább folytatnám - Nos… azt hiszem, akkor ez el is dőlt. – nincs is más hátra, csak a milliónyi adminisztrációs papírmunka, adatfelvétel, meg miegymás, mire végre megkapjuk a kulcsot és bemenekülhetünk a mai nap pech-sorozata elől a szoba békés magányába.
- Akár valami időutazás. Mint a nagyszüleim vendégszobája, csak nála több volt a csipketerítő, meg mindenhol levendula-illat honolt. – nézek körül, miközben bentebb sétálok, szemügyre véve magamnak a helyet. Nem mondanám, hogy az én világom, de legalább van tető a fejünk fölött, van hol aludni, meg… lehetne ez sokkal rosszabb is, szóval inkább nem panaszkodok.
- Cserkész? Nem, az nem. - rázom a fejem, mire leesik, hogy miért is kérdezte – Viszont a nagyszüleim vidéken élnek, egy-egy hét náluk majdnem olyan volt, mint valami cserkésztábor. - legalábbis a nagyvárosi, belvárosi élettel összehasonlítva azt hiszem, nem nagy túlzás ilyesmit állítani.
- Hagyd csak, mindjárt megpróbálom akkor. – vetek egy pillantást a kandallóra és a gyufás dobozra, miközben nekilátok, hogy kibújjak a tocsogó cipőmből, meg a dzsekimet is felakasszam a fogasra, Eli kardigánja mellé… Na jó, azt hiszem a pulcsi is mehet, annak is kijutott bőven az esőből.
- Persze, menj csak! Épp javasolni akartam, mielőtt még jobban megfáznál. Egyébként, ha szeretnél, nyugodtan habfürdőzhetsz, vagy akár zuhanyozhatsz fél órán át is, ha szeretnél, az árban benne van, meg úgy is ráérünk. Csak annyi meleg vizet hagyj, hogy utána legalább egy zuhanyra elég legyen nekem. – bólintok a szavaira, menjen csak, így, hogy nem a süvítő szélben, esőben bóklászunk kint a szabad ég alatt, kibírom. Azt nem mondom, hogy annyira melegem lenne, de vagy nem lenne jó megszabadulni a vizes ruháktól, de most már valahogy mindez elérhető közelségbe került, ennyit bőven tudok várni. Így hát, amint becsukódik a fürdőszoba ajtaja, már neki is látok, hogy tüzet csiholjak a kandallóba.
…és azt hiszem, hogy kezdtem megérteni, hogy Eli miért nem boldogult vele… Lehet, hogy a fa meg a gyújtós száraz, de a gyufásdobozt már majdnem sikerült teljesen eláztatni, így nekem is bele telik néhány szerencsétlen próbálkozásba és törött gyufaszálba, mire sikerült egy-két szálat lángra lobbantanom, hogy aztán nem sokkal később a kandallóban is egyre több láng táncoljon a fahasábok között.
Le is heveredek elé a földre, majd várakozás közben a telefonomat is előkeresem, hogy gyorsan tájékozódjak a nagyvilág dolgairól, de térerő, az semmi sincs. Hogy a zord időjárás miatt, vagy épp olyan kis városban vagyunk, hogy ezt még a térerő is nagy ívben kerüli, az jó kérdés, az egyetlen hír, amit még az étterem környékén feldobott a készülék az az időjárás előrejelzés… Miért is nem néztem rá korábban? Ja igen, már emlékszem, azért, mert olyan jól elbeszélgettük az időt, hogy eszembe sem jutott, hogy a telefonomat nézegessem közben, utána meg a busz után rohanva nem igazán fért bele az időbe. Mondjuk, ha már itt vagyunk, meg miénk az egész este, nézzük a jó oldalát – kényelmesen át tudjuk nézni egymás fordításainak végét. Már szedem is elő a hátizsákom mélyéről a jegyzeteket, amik csodával határos módon egészen jól túlélték a korábbi felhőszakadást, csak itt-ott ázott el egy kissé a papírlap széle, úgyhogy első körben csak a dohányzóasztalra pakolom őket, hadd száradjanak meg, mielőtt még jobban eláztatom őket. Remélem, Eli meg nem aludt el odabent a forró vízben ázva...

- Hát… inkább bunkó. - mosolyodtam el kicsit miközben szörnyen kínban éreztem magam a tuskó apám miatt. Mert hát, tuskó, ezen nem igazán van mit szépíteni. - Tudod, már említettem, hogy nem éppen rózsás a viszonyom vele. Meg meséltem egy perről is. Hát, a kettő egy és ugyanaz, a vérszerinti apámmal pereskedek éppen, hogy ismerjen el gyerekének. Mert ő meg nem hajlandó. Most úgy néz ki, lezárhatjuk az ügyet, végül csak kellett DNS tesztet csináltatnom, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz benne sok örömöm még ha nyerni is fogok... - megráztam a fejem, mert ezt a témát nem egy trafikban kell kivesézni, sőt, egyáltalán nem ismerkedős szöveg vagy ilyesmi. Talán ha még néhány órát itt leszünk, lesz alkalmunk beszélgetni ilyesmiről is, elvégre a családomról szinte csak annyit tud, hogy az élő felével nem kedveljük egymást, anyukámról pedig, hogy nyár elején halt meg. Nem szoktam reklámozni, de valahogy… úgy érzem Deanben megbízhatok, és ő helyén kezelné a dolgot, nem állna neki sem sajnálkozni, se tanácsokat osztogatni, hogy mit kellene csinálnom. Azt amúgy is utálom.
Hamar kiderült viszont, hogy az a szerény mennyiségű nasi, még akár kevés is lehet a holnap délelőtti indulásig. Bár még nem estem pánikba, de már közel állok hozzá… Még az első szállodáig vezető út alatt mosolyogtam, néha próbáltam egy-egy viccesebb megjegyzést is, ahogy a ruhám kezdett elázni. Aztán, a közel fél órás kutyagolás a süvöltő szélben… na, az már nekem is sok volt, azt hiszem elértem a teljesítő képességem határait. Hirtelen tört rám a fáradtság, és fáztam is rettenetesen. Az se érdekelt volna, ha két csimpánz lakja még azt a szobát, a recepciós lány nászutas reklámja cseppet sem vette el tőle a kedvemet. Szélvédett, meleg, száraz. Ezek a pozitív tulajdonságok engem bőségesen meggyőztek, még ha Dean vonakodott is, elég látványosan.
- Kösz. - motyogtam, miután tüsszentettem, és csak vártam startra készen, mikor kapjuk már meg a kulcsot. A szoba egyébként, mindent összevetve egészen barátságos, a maga módján. Ez a sok régies kárpit mondjuk egy kicsit nyomasztó, de tisztaság van, és az utcán tomboló viharhoz képest meleg és békesség. Nem igazán vágyok többre.
- N..nem érzek sz..szagokat. - vacogtam mosolyogva, majd némiképp összeszedve magam még hozzá tettem: - Itt is van levendula? - mondjuk, az ágy az tényleg marhára csábító. Biztosan pihepuha, és látom, hogy van szép meleg takaró, párnák, úgy van megágyazva, mintha több apró felhő alkotna egy nagy felhőt. Legszívesebben vetődnék is bele, de tudom, hogy előbb le kellene zuhanyozni. Meg begyújtani a kandallóban, bár már határozottan kezdtem kevésbé fázni idebent.
- Szereted a nagymamádat? - kérdeztem, miközben a gyufával bénáztam. - Az én nagyim kertjében Kanadában vannak juhar fák, és igazi házi juharszirupot csinált belőle gyerekkoromban. Még a teába is azt tettem… - vigyorodtam el, mert úgy tűnt, a gyufa fellobbant. Aztán meg kialudt. Néhány próbálkozás után fel is adtam, és inkább a fürdő felé nézelődtem, hátha ott több szerencsém lesz, meleg víz már csak fog jönni a csapból!
- Nem, nem. Te se betegedj meg. Sietni fogok, csak átmelegszek egy kicsit. - pirultam fülig, majd már magamra is zártam a furcsa, rózsaszín porcelánnal teli kis helyiséget. Tényleg tiszta nyolcvanas évek. Rózsaszín csempe, rózsa mintás díszítő csíkkal, rózsaszín, mosdó, kád, zuhanyzó… még a klotyó is rózsaszín. Gyorsan ledobáltam magamról a nedves ruhákat, majd már álltam is a zuhany alá, és gyorsan megmosakodtam, a hajamat is megmostam a bekészített finom, édes alma illatú samponnal. Siettem ahogy csak tudtam, elvégre Dean ugyanennyire fázhat mint én, nem akartam soká várakoztatni. Csak amikor már kiléptem a zuhany alól, és a szememből törölgettem a vizet, akkor döbbentem rá, hogy… ezt a szállodai köntöst tudom felvenni, és semmi mást. Nagyot nyeltem, majd a mosdónál kicsit átöblítettem a fehérneműimet és a ruha alá vett topot, hátha valahogy meg tudom szárítgatni, és lesz mit felvennem. Különben elég ciki lesz a helyzetünk, ha még nem lett volna így is az.
Halkan nyitottam ki a fürdőszoba ajtaját, és óvatosan settenkedtem ki, köntösben, törölközővel a fejemen, a vizes ruhákat egy kupacban a kezemben tartva. Néhány másodpercig kerestem, hol lehet Dean, majd aztán észrevettem a kandalló előtt, pont nekem félig háttal, valami papírokkal babrált. Bevallom, nem tudom meddig ácsorogtam ott, és bámultam őt. A vidám kis lángocskák meleg fényénél tényleg, annyira jóképű, és… és kedves is. Annyira elérhetetlennek tűnik, mint a Hold, jobb ha nem is bámulom és nem is álmodozok fölöslegesen. Minek? Hogy csak még jobban fájjon, még ez is? Nincs elég bajom anélkül is, hogy önerőből töretném össze a szívem?! Jó nagyot sóhajtottam, de azért remélem nem hallotta meg, vagy ha mégis észrevett, jó szélesen el is mosolyodtam gyorsan.
- Tyű, de ügyes vagy! - jegyeztem meg elismerően, ahogy a pattogó tűzre tereltem inkább a figyelmem - Rád kellett volna hagynom már az elején… - pirultam el egy kissé szégyellősen.
- Én kész is vagyok. - hát igen, a köntöske nem épp a legcsinosabb darab, de a semminél még mindig jobb! - Menj te is, szerintem van még meleg víz bőven, nehogy megfázz. - álltam is félre az ajtóból, majd ahogy leraktam egy székre a ruháimat, újra felé fordultam.
- Gondoltam, rendelek fel valami forró italt, hogy átmelegítsen, te is kérsz? Teát vagy forrócsokit? - egy kis komódon van a telefon, rajta a recepció számával, így tényleg ki se kell tennem a lábamat, hogy szerezzek némi lélekmelegítőt. Megvártam, amíg bement a fürdőbe, majd már telefonáltam is le a recepcióra, kértem magamnak egy hatalmas forrócsokit sok mályvacukorral (mellé, nem bele!), és Deannek is leadtam a rendelését. A fiatal lánnyal még elbeszélgettem pár szót, kértem, hogy hozzanak fel még egy pokrócot (mert csak egyet láttam), és megkérdeztem azt is, hogy van-e szárítógépük. Van, szóval a ruháinkat majd le tudom küldeni, és egy-két óra alatt szépen kimossák, megszárítják őket.
Amíg vártam, addig a kandalló felé fordítottam a két fotelt, és a kis puffokat is úgy állítottam be, hogy majd tudjuk melengetni a tappancsainkat, ha akarjuk. Levettem a hajamról a törölközőt is, majd magam köré tekertem a pokrócot, és az egyik fotelba kuckóztam. Megpróbáltam felhívni az apámat, hogy esetleg küldjön értünk egy kocsit, de sajnos csak sípolt a telefon, zéró térerő. Inkább melegedtem még egy kicsit, a puha pokróc alatt, a sampon édes almás illatával körülvéve. Most, hogy már nem fázok, egyáltalán nem tűnik olyan tragikusnak a helyzetünk.

- Iiigen, úgy is mondhatjuk. - bólintok a szavaira, így, az ő szájából hallva azért mégis csak másabb, elvégre az ő apja, mint ha én közölném be így pár találkozás után, hogy mekkora tapló – Huhh, az akkor úgy pláne szép. A tesztről van már eredmény? Mert ha igen, akkor az úgy is elég fekete-fehéren nyilvánvalóvá teszi, hogy mi a helyzet, nagyon már nem sokat tudnának ferdíteni rajta, nyakatekert jogi szaknyelv ide vagy oda. Nézd a jó oldalát, jobb előbb pontot tenni az ilyesmi végére, mintsem évekig cipelni a súlyát. – az élet úgy is gördít újabb és újabb akadályokat elénk, nem baj az, ha eggyel kevesebb gond nyomja a vállunkat. Igaz, a pereskedés eddig kimaradt az életemből szerencsére, azt viszont tudom, hogy milyen éveken át bizonytalanságban tengetni a napokat, és hát, valahol egy bírósági tárgyalás is hasonló tud lenni, még ha más szempontból is, amíg nem kerül pont a végére.
Ettől tovább azonban nem is nagyon jutunk a témában, mert a boltos is zárna, és mint kiderült, nekünk sem ártana még valami szállást kerítenünk estére, mert ha már a mai hazaút bukta, és az se jön össze, akkor nagyon nagy kutyaszorítóban leszünk. Ha már valami napsütéses nyári nap lenne, kit zavarna? Na de ilyen ítéletidőben, amikor a kutyámat se raknám ki az utcára, már ha lenne… Szerencsére azonban megússzuk az utcán éjszakázást, még ha a szobafoglalás nem is épp úgy jött össze, ahogy azt magamban elképzeltem. Persze, úgy túl egyszerű lenne! Megszokhattam volna már.
- Úgy néz ki, hogy mégis sikerült megfáznod… ha visszakeveredünk a városba, ajánlom a kínai olajat! Tömény menta, egész jól segít az őszi-téli hideg időben. – említem meg neki, ha esetleg nem ismerné. Vicces belegondolni, hogy milyen sokféle, különböző gyógyszert meg gyógyhatású készítményt árulnak a patikákban, közben meg? Ezek a végtelenül egyszerű „csodaszerek” sokszor sokkalta hatékonyabbak.
- Levendula? Nem, azt most nem érzek… inkább… zöldalmát? – jegyzem meg bizonytalanul, mert az jutott eszembe elsőként a szoba illatáról, de hogy mitől pont ilyen, arról végképp ötletem sincs – Meg talán rózsa… de az is lehet, hogy azt csak a sok rózsás minta miatt képzelem már be. – tettem hozzá, mert az se lenne kizárt, köztudott, hogy az érzékszerveket, meg az agyat milyen könnyű becsapni sokszor, ez sem lenne sokkal különb.
- Hogy szeretem-e? Persze… - kérdezek vissza, majd válaszolok némileg meglepetten, elvégre, milyen, magától értetődő kérdés ez? Számomra valahogy magától értetődő, hogy ha vannak is néha veszekedések, nézeteltérések, de azért az ember jó kapcsolatot ápol a felmenőivel, rokonaival. Aztán eszembe jut a nem sokkal korábbi beszélgetésünk, az apjáról és a tárgyalásról, és emlékeztetem magam, hogy legalább ilyen téren szerencsésnek mondhatom magam, nem mindenki számára olyan természetes az ilyesmi.
- Hmm, az jól hangzik! Az ilyen házi készítésű dolgok mindig sokkal jobbak és finomabbak, mint a boltiak, össze sem lehet hasonlítani őket. Az én nagyszüleim mondjuk juharsziruppal nem próbálkoztak, de házi sajtból van néhány fajta, amit igen.  Na meg a tipikus… kötött pulcsi minden karácsonyra. – árulom el, mint ha valami hú-de-nagy kulisszatitok lenne, holott, Amerikában annyira azért nem megy csodaszámba a karácsonyi pulcsi-hagyomány. Sőt, ahogy tapasztaltam, külföldön is egyre jobban kezd elterjedni.
Csak szótlanul bólintottam Eli tiltakozására, hogy renden, ahogy szeretné, inkább sipirc zuhanyozni, mielőtt még komolyabban lebetegedne, majd melegszik a víz alatt, amíg jónak látja, addig én is igyekszem némi meleget csiholni a szobában, miután pedig sikerült begyújtani a kandallót, akarva-akaratlanul is ott ragadtam előtte. Jól esett a meleg a korábbi bőrig ázás után, pláne úgy, hogy még mindig rajtam volt a legtöbb vizes ruhám. Nem tudom, hogy végül mennyit kellett várni arra, hogy felszabaduljon a fürdő, de túl sok hasznosat én se csináltam ezalatt, még az átnedvesedett papírlapokat kiterítettem az asztalkára, hogy ne maszatolódjanak el, aztán nagyjából ennyi.
Még csak az sem tűnt fel, hogy kinyílt a fürdőszoba ajtaja, csak amikor valami sóhajtásra emlékeztető neszre figyeltem fel, akkor fagytam le egy pillanatra, és realizáltam, hogy csak Eli az.
- Köszi! Te pedig milyen kis csendesen settenkedő, nem is hallottam, hogy végeztél. – vallom be, pedig ha csendben van az ember, akkor a vízcsobogás is kihallatszik. Az persze meglep egy pillanatra, hogy csak így, egy szál köpenyben flangál, de aztán elég egy pillantást vetnem a kezében tartott ruhákra, és eszembe jut, hogy igen… miután egyikünknél sincs váltás ruha, eléggé korlátozottak a lehetőségeink. És legyünk őszinték, még mindig kényelmesebb és praktikusabb viselet, mint egy vizes törölköző…
- Nos, ha legközelebb is rossz járatra szállnánk fel a nagy rohanásban és egy ilyen isten háta mögötti helyen kötnénk ki… és lesz kandalló… na, akkor külön mondani sem kell majd. – jegyeztem meg nevetve, miközben felkeltem a szőnyegről, mert összevetve minden közrejátszó tényezőt, amiért itt vagyunk, mégis, mennyi az esély rá, hogy még egyszer, ugyanilyen módon jöjjenek össze a dolgok? Őszintén szólva, elég csekély, mindenesetre, ha valami csoda folytán mégis szükség lenne rá, akkor tudjuk, a tűzgyújtás az én reszortom marad.
- Szuper! És ne aggódj, igyekszem, annyira én se szeretek betegeskedni. – húzódik cinikus mosolyra a szám, miközben megindulok a fürdő felé. Igaz, hogy egy megfázást azért nem lehet egy lapon emlegetni egy szívelégtelenséggel, de azért az is eléggé le tudja lombozni az ember életkedvét.
- Hmm… miért is ne? Viszont rád bízom a döntést, választasz nekem is valamit? – nézek vissza kérő tekintettel még az ajtóból, mert bár mindkettőt szeretem, mindkettőhöz tudnék érveket és ellenérveket sorakoztatni, de az ég szerelmére, ez csak egy bögre ital… miért agyalom már ezt is ennyire túl? Inkább eltűnök az ajtó mögött, és néhány percen belül már a forró zuhany alatt ácsorogtam. És még milyen szerencse, hogy csak zuhanyozás, mert ha most otthon lennék, egy ilyen nap után egész jó eséllyel tudnék elszundítani egy nagy kád meleg vízben ázva… Így viszont megúszom egy pár perces elbambulással a forró víz alatt. Közben azonban azt is sikerült kiderítenem, hogy honnan az a bizonyos alma-illat, ezek szerint akkor tényleg jól éreztem!
Végül aztán én is belebújtam a csodálatos, fehér, egyen-szállodai köntösbe, felkaroltam a vizes ruháimat, aztán visszatértem a szobába, amikor azonban meglátom, hogyan rendezte át Eli idő közben a bútorokat, elismerően füttyentek.
- Zseni vagy! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe előbb? – intettem a fotelek felé, miközben én is közelebb húztam egy széket és nekiálltam kiteríteni rá a ruháimat, hogy esélyük legyen reggelig megszáradni legalább… Reggelig? A francokat, egy-két darab nem ártana addigra, mire aludni megyünk.
- Milyen jól bevackoltad magad, mint valami hernyó, amikor bebábozódik. Ha most oldalba böknélek, akkor vajon eldőlnél, vagy azért annyira még tudsz mozogni, hogy ne? – gondolkozok hangosan, miközben helyet foglalok a másik fotelben, és már csak poénból is Eli felé nyúlok, mint ha a korábbi szavaimon felbuzdulva támadni készülnék. Azonban ahelyett, hogy tényleg oldalba bökném, inkább a fotel mellett, a földön heverő hátizsákom felé nyúlok, hogy ismét abban kezdjek keresgélni.
- Majdnem elfelejtettem! Van egy meglepetésem számodra… - jegyzem meg, amikor pedig megtalálom végre, amit keresek, újra Eli felé pillantok.
- Most pedig csukd be a szemed, kérlek! És kérem a kezed… - jönnek az újabb instrukciók, szándékosan egyre csak húzva az időt. Ha meg esetleg túlságosan is vonakodna, igyekszem megnyugtatni, hogy nem kell semmi rosszra gondolni, csak bízzon bennem… Persze, ha végképp nem megy,akkor hagyjuk a francba a körítést, így vagy úgy, de csak elővarázsolom a kis plüssnyulat, amit még múltkor felejtett ott az egyetemen a nagy kapkodás közepette, hogy finoman a kezébe ejtsem, várva, hogyan fog reagálni rá, ha újra meglátja?

Kedves tőle, hogy érdeklődik a per iránt, de csak elmosolyodok, és őszinte jókedvvel nézek rá fel.
- Nem tudok veszíteni ebben az ügyben, egyszerűen képtelenség. Őszintén szólva, néha már szinte szórakoztat az apám meg a defektes bátyja, ahogy próbálkoznak egyre nevetségesebb eszközökkel eltávolítani az életükből. Eleinte csak egy családot szerettem volna, tartozni valahová, de mivel ők hallani sem akarnak rólam, mára az egész olyan lett mint valami háború. - kevés hiányzik, hogy hisztérikusan elnevessem magam, de ehelyett csak rá mosolygok újra. Az egész helyzet annyira abszurd, hogy vagy nevetek rajta, vagy összeroppanok. - Így vagy úgy, hamarosan vége lesz ennek az egésznek, és remélem belenyugszanak majd az ítéletbe. - egyáltalán nem úgy nézek ki, mint aki ilyen súlyos ügyben vár ítéletet a bíróságtól. Nyugodt vagyok, én ezt az egészet egy stratégiai játéknak fogom fel. Nagyjából hetven lépéssel járok előttük. Valószínűleg ezt nem az apámtól örököltem, mert akkor már réges rég lezárhattuk volna az ügyet. Tudom, nem szép dolog, hogy pont az apámmal pereskedek, és az sem, hogy sokszor túl harciasan védem az igazamat vele szemben. De az anyukám becsületéről van szó, ez a rém rendes család meg az ő emlékét akarja éppen két lábbal tiporni. Úgysem fogom hagyni nekik, soha. Mr. Boswell elkövetett egy óriási hibát, elzavarta, bántotta az anyukámat, amikor pedig szüksége lett volna rá. Kétszer is. Azzal nem számolt csupán, hogy legalább olyan kitartó és keményfejű vagyok, mint ő, elvégre a lánya vagyok…
Ilyesmiken gondolkodok, amíg az esőben baktatunk, mert beszélgetni úgysem tudunk. A szél is úgy süvölt, hogy szinte már bántó, fáj tőle a fülem. A szállodában már legalább meleg van, legalábbis a kinti világhoz képest. Én sokkal kevésbé fogom fel tragikusan a fejleményeket mint Dean, elvégre miért gondolna rosszat rólunk bárki is? Először két külön szobát kértünk, és ő igazán mindent megpróbált, hogy ne kelljen közösködnünk. Láthatná ez a lány is, hogy egyáltalán nem nászutasok vagyunk, de még csak nem is egy pár. Szükség helyzet van, valahol meg kell húzódnunk, ennyi az egész, nem értem miért fújják így fel. Vagy… már megint én lennék túl naiv?
- Szeretném kipróbálni. Hol tudok ilyesmit venni? Mármint igazit? - érdekel a dolog, az alternatív gyógymódokban ugyan kevéssé hiszek ha komoly a baj, de egy megfázásba senki se hal bele. A menta amúgy is finom, szeretem az illatát is, és valószínűleg több száz vagy ezer éve kísérletezték ki, így biztosan hatékony is lesz az az olaj.
- Zöldalma? - kérdezek vissza kíváncsian, majd elgondolkodok a dolgon. - Lehet, hogy azért az alma illat, mert Granny Smith a hely neve? - kérdezem, de ez inkább költői kérdés. Úgysem tudjuk meg sose. Amikor azt mondja, hogy a sok rózsa látványától hallucinálja az illatot, csak kuncogok egy kicsit, és nézelődök tovább, amíg meg nem találom a kandallót.
- Az embert általában szereti a családja, és viszont. - mosolyodok el halványan, mert hát volt nekem is normális életem, csak annak nagyjából egy éve vége szakadt. Hiányzik a nagyim, sajnos már ő sem él, ha nem így lenne, biztosan hozzá költöztem volna. Volt neki egy óriási, puha, virág mintás kötött pokróca, amikor kicsi voltam, és féltem a vihar miatt, mindig bele bugyolált, és megölelgetett. A mai napig szorosan betekerem magam egy pokróccal vihar idején.
- Szeretnék egyszer egy kötött pulcsit karácsonyra. Filmekben már láttam, de még sosem kaptam, pedig nagyon figyelmes, szép ajándék. - tudom, manapság nem divat az ilyesmi, pedig ha kézzel készül, akkor sok ideig dolgoztak rajta, csupa szeretettel. Többet ér mint valami bolti kacat amire csak ráböktek, és megvették.
A fürdőszobában a rózsaszín az úr, de ez sem zavar, csak élvezem a zuhanyt és az alma illatú sampont. Valami házi cucc lehet. A fürdőszoba meleg párában úszik, ez kellőképpen kitisztította a légutakat is, így már szinte kutya bajom. Felveszem a köntöst is, egész puha, de mivel egységes a méretezése, szinte kétszer is körbe ér rajtam, a madzaggal szorosra kell kötnöm, hogy ne lifegjen sehol. Leér a térdemig is, felül viszont egy kicsit nyitottabb mint kellene lennie, akárhogy is hajtogatom. Próbálok nem fülig vörösödve kimenni a szobába, és egész jól sikerülne is, ha… ha nem álltam volna meg Deant bámulni. Épp csak egy kicsit, csak annyi ideig, amit még talán nem vett észre.
- Mint egy kölyök macska. - kuncogok, ahogy lerakom a ruháimat a székre. Soha az életben nem száradnak meg… Vele nevetek viszont amikor a kandalló jön szóba, és elgondolkodok azon, hogy ennek az egésznek eleve mekkora esélye volt. Hát még, hogy újra megtörténjen?! Ahhoz nagyon csúnya játékot kellene űznie velünk az égieknek.
- Helyes. Ne is legyél beteg! Majd hozd ki a ruháidat, igyekszem kitalálni valamit, hogy hogyan szárítsuk meg őket. - elvégre mérnök lennék vagy mi a fene, már csak nem fog ki rajtam egy ilyen apróság.
- Rendben, megkérdezem miből lehet válogatni, és kérek valamit neked is. - bólogatok, aztán mikor Dean mögött is bezáródik a fürdő ajtaja, leesik, hogy a legegyszerűbb és leggyorsabb, ha megkérdezem az ital rendeléskor, hogy van-e szárító gépük. Akkor néhány órán belül a ruháinkhoz is juthatunk, tisztán, illatosan. Rendelek, és össze is készítem a saját ruháimat, kicsit átrendezem a szoba berendezését, majd magamra húzom a pokróckát. Várok. Bár azt reméltem előbb hozzák a forró italokat, de annak is örülök, hogy Dean végzett ilyen hamar. Jól áll neki ez a vizes haj, és még az idétlen köntösben sem néz ki idétlenül. Nem úgy mint én...
- Tetszik? Egész otthonos. - pillantok körbe, mert igazából semmi extra nem történt, csak elforgattam a fotelokat, hogy élvezhessük a kandalló melegét. Kicsit kuncogok, amikor egy hernyóhoz hasonlít, igaz ebben az almazöld pokrócban tényleg hasonlíthatok rá. Összébb húzom magam, izgatottan felkészülve az oldalba bökésre, szinte várom a mozdulatot csillogó szemekkel. Olyan rég nem játszott így velem senki, pedig mindig is szerettem az ilyesmit!
Nem mondanám, hogy csalódott lennék, amikor mégsem csikiz meg, egyszerűen csak… oké, ott a csalódottság is, de megértem. Hiszen idegenek vagyunk egy szörnyen hülye helyzetben, hogy is várhatnám egy érett felnőtt férfitől, hogy nekiálljon bökdösni az oldalam? Tisztára bediliztem!
- Meglepetés? Milyen meglepetés?- kérdezem értetlenül, és kidugom a kezeimet a pokróc alól, elvégre így tényleg szinte moccanni se tudnék. Amikor kér, gondolkodás nélkül csukom be a szemem, de az arcom valószínűleg ismét kipirul, kíváncsi vagyok, de bízok is benne. Lehetséges, hogy… észrevette? - A kezem? - kérdezek bizonytalanul, mert hát még nem csináltam ilyesmit, lehet, hogy meg akarja fogni? A gyomrom icipici, a szívem a torkomban kalapál, levegőt se merek venni.
Amikor megérzem, hogy valami apró, puha dolog landol a tenyeremben, kicsit összerezzenek, majd kíváncsian pillantok le rá.
- Pantoufle! - motyogom döbbenten, miközben az ujjaimmal szorosan körbe fogom a kis nyuszitestet. - Hogyan… hol találtad? - még a könnyeim is összegyűlnek a meghatottságtól, mert nem hittem volna, hogy valaha is viszont látom a tapsifülest. - Köszönöm! - gondolkodás nélkül tárom szét a karjaim, hogy a meglepetés erejével öleljem meg őt, ha hagyja magát. A jobb kezemben még ott a nyuszi is, de hacsak nem húzódik el, alaposan megszorongatom. Ez a kis bajkeverő aztán tudja hogyan kell galibát csinálni, de olyan furcsa, hogy mindig olyankor akar eltűnni, amikor Dean a közelben van. Korábban még sose csinált ilyesmit!
Nem tudom, hogy önerőből meddig maradnék így, vagy Dean számára mikor lenne végképp, vállalhatatlanul kényelmetlen a helyzet, mert kopognak az ajtón, szinte egyszerre azzal, hogy megöleltem. Összerezzenek, mert nem számítottam rá, majd rák vörös arccal mászok ki a fotelemből, hogy ajtót nyissak.
- Megjött a forrócsoki. - mondom magyarázatként, mielőtt még kinyitnám, és elvenném a kis tálcát a forró italokkal, meg a második pokrócot, amit kértem. Cserélünk, én adok a szobapincérnek két kupac vizes ruhát, és részemről végeztünk is, de ő a kezembe nyom még egy tálcát, két pohárral és egy üveg borral. A szobához jár, mondja, majd már el is tűnt, persze csak miután megkapta a borravalóját.
Lerakom az asztalra a csokit, és vissza ülök a fotelembe, de most olyan szabályosan, mintha csak az iskolapadban üldögélnék. Kerülöm a pillantását, mert végre felfogtam, hogy az előbb talán túl messzire mentem. Udvariatlan voltam, tolakodó, túl közvetlen. Nincs mentségem, semmiféle kifogással sem viselkedhetek így. Nem kellett volna megölelni, még ha ösztönös volt is a dolog, és az őszinte hála miatt történt. Aggodalmasan tördelem a kezeimet is.
- Neked is ezt kértem… nem tudtam, hány cukorral szereted… van rajta tejszínhab is, szerintem így a legfinomabb. - igazgatom egy kicsit a bögréket, teljesen zavarban vagyok, pedig ez csak egy pohár forrócsoki. Végül aztán bűntudatosan keresem mégis a tekintetét - Sajnálom, nem kellett volna. Csak Pantoufle, meg ez az egész hülye helyzet… többet nem fordul elő, ígérem. - nem akarom, hogy mérges legyen rám, vagy ő is utáljon mint szinte mindenki a környezetemben. Eddig olyan jó volt vele lenni, remélem nem tettem tönkre a barátságunkat a butaságommal.

- Húha, igazából egészen sok helyen szoktak árulni, szerintem a nagyobb drogériákban is gond nélkül lehet találni. – próbálom felidézni, hogy legutóbb hol is szereztem be, de az igazat megvallva, nekem sincs fix beszerzési helyem… ha látom, hogy kevés van otthon, az első adandó alkalommal veszek, ahol meglátom.
Csak hümmögve bólintok Eli kérdésére, amikor pedig meghallom a hely nevét, szívem szerint a tenyerembe temetném az arcomat. Hogy ez nekem eddig miért is nem esett le? Elég sok mindent megmagyaráz… akár az almaillatot nézzük, akár a színvilágot, vagy ezt a „nagymama vendégszobája” hangulatot.
- Egyszer biztosan kipipálhatod azt is a bakancslistán. – mosolygok rá bíztatóan, mert még mindig helyén valóbbnak érzem, mintsem nekiállni ellenkezni, hogy ugyan, az amerikaiak többsége így is tök cikinek tartja, meg egyeseknek már annyi pulcsija van, hogy nem is tudja hova rakni… hordani meg év közben sem nagyon lehet a többségüket a minta miatt! Szóval lehet, hogy nem épp a legpraktikusabb ilyen szempontból, de… azzal viszont együtt kell értenem, hogy maga a gesztus tényleg szívet melengető.
Otthon nekem is akad egy kész gyűjtemény belőlük, és akármilyen messze is van a karácsony, vagy nevetséges minta van némelyiken, mit nem adnék most érte! Száraz, meleg, puha… hiába, az ember mindig olyankor tanulja meg értékelni a jót, amikor nélkülöz valamit, így, vizes ruhákban a kandalló előtt ücsörögve, várakozva, nálam is egyből felértékelődik egy ilyen apróság. Hát még, amikor az ember távol van otthonról, idegen környezetben… Bár egyelőre csak a száraz ruhák miatt fáj a fejem, hamarosan azonban ráébredek, hogy lenne még mivel bővíteni a listát.
- Hozzam ki? Pedig gondoltam, bevágom őket egy kád vízbe, hadd ázzanak… - csóválom a fejemet, mert még szép, hogy nem felejtem el őket! Mégis, hogy mennék holnap haza? Fürdőköpenyben elég furcsán néznének rám… a megjegyzésre azonban, hogy hogyan szárítsuk meg őket… Kandalló és radiátor? Nekem legalábbis nem jut eszembe jobb megoldás.
Még hálásan elmosolyodok köszönet gyanánt, mielőtt eltűnnék a fürdőben, utána azonban az a pár perces forró zuhany elég hozzá, hogy úgy érezzem, újjászülettem. Mondjuk azt nem bánnám, ha lenne kéznél valami váltás ruha, de tudom, ne legyek telhetetlen, a fürdőköntös még mindig jobb, mint ha csak egy szál törölköző lenne kéznél… Nem mondom, lehetne valamivel hosszabb, de gondolom, túl sokat úgy se fogunk már mocorogni ma este…
- Persze! Tiszta hangulatos, még egy pár kötőtű meg pár gombolyag kéne a kezedbe, nekem egy pipa meg valami újság, zenei aláfestésnek valami Sinatra lemez, aztán tényleg olyan lenne a kép, mint ha valami nyugdíjas pár életéből ragadták volna ki. – derülök jót a dolgon, majd azzal a lendülettel el is fütyülök néhány akkordot a „Fly me to the Moon” refrénjéből. Igaz, hogy se házasok nem vagyunk, sem olyan idősek, de minden más tényleg kísértetiesen stimmelne.
Ahelyett azonban, hogy ilyen hülyeségeken agyalok, inkább visszaszolgáltatom neki a plüssnyulát, ha már eddig teljességgel kiment a fejemből, hogy az is itt van. Kínos lenne, ha újra hazavinném magammal, így aztán, hogy kicsit dobjak a hangulaton, adom is az egyszerű instrukciókat mellé, remélve, hogy Eli sem ellenkezik túlságosan ellenük.
- Igen, a kezed… nem kell aggódni, nem lánykérés… - próbálok oldani a hangulaton, mert feltűnik a vonakodása, ahogy az is, hogy elvörösödött, pedig itt még csak a zord időjárásra, a hidegre meg a szélre sem lehet fogni… vagy arra, hogy túlságosan melege lenne, így, nyakig bebugyolálva a takaróba. Csak nem…?
- Az asztal mellett hevert a földön, amikor odaadtam neked a könyvet. Tudod, az ügyvéded hívott és olyan gyorsan elsiettél, akkor eshetett ki a pakolászás közepette a táskádból. – válaszolok a kérdésére, miközben valami különös, kellemes érzéssel tölt el az, hogy egy elveszettnek hitt játékkal milyen örömet sikerült szereznem neki. Ha már sok szempontból ilyen balszerencsésen alakult a mai nap, legalább egy kis kompenzáció cserébe.
- Ó! Szívesen…- lepődök meg egy pillanatra, ahogy hálálkodva megölel, de aztán csak viszonzom a mozdulatot, elvégre kinek lenne szíve elutasítani egy ilyen ártatlan és őszinte gesztust? Mielőtt azonban még megszólalhatnék, már kopogtatnak is az ajtón, mi meg úgy röppenünk szét, mint a rajtakapott tinik a gimi folyosóján… Jó, mondjuk Elinek nem olyan régi ez az időszak, nekem meg…? Inkább hagyjuk, néha úgy érzem, mint ha egy teljesen más élet lett volna.
Ha tudtam volna, hogy ilyen sok mindent hoz-visz a szobapincér, akkor én is egyből felpattantam volna, hogy segítsek, de azok után, hogy csak a forró csokiról volt tudomásom, csak értetlenül (és némileg kétségbe esve) néztem a ruháink után, amikor Eli felkapta őket a székről és a pincér kezébe nyomta. Azt, hogy kaptunk egy üveg bort, meg egy takarót, még előbb feldolgozom, vagy… inkább ne is keressek összefüggést mindezek között? Vagy, hogy visszatérve a kedves „egyéjszakás” lakótársam is olyan kimérten és zavartan viselkedik, mint ha kicserélték volna ez alatt a két perc alatt?
- Eli… ugyan már, semmi szükség szabadkoznod, nem történt semmi. – nézek mélyen a szemébe, miközben a kezem a kezére teszem. Egyrészt, hogy megnyugtassam, másrészt, hogy ne tördelje már a kezeit, mint aki épp a gyóntatószékben ücsörögve akarja meggyónni a bűneit – Remélem, hogy nem leszel ilyen feszült az este további részében, mert akkor … Hmm, nem is mondtad, hogy bort is kértél a forró csoki mellé, ha előbb tudom, hogy ilyen jó ízlésed van, máskor is rád bízom a választást! Apropó, ihatsz már egyáltalán? – nézek rá bizonytalanul, de mielőtt még válaszolhatna, a másik kezemmel már legyintek is, és nyúlok a palack után – Ihatsz és kész, tőlem úgy se tudja meg senki, ha meg kérdezik, majd azt mondjuk én voltam. Legalább ellazulsz tőle egy kicsit. – tudom, tudom, nálunk egész szigorúak a törvények az alkoholfogyasztást illetően, de őszintén, a mai világban, ki az, aki betartja?! Amúgy is, egy kis vörösbor nem árt meg senkinek, a franciák még a gyerekeknek is adnak belőle néha napján, abból a korból meg Eli már bőven kinőtt. A forró csoki meg úgy is ihatatlanul forró még… Elengedem a kezét, majd már nyúlok is bornyitó felé, hogy aztán töltsek az asztalkán álló poharakba magunknak.
- A takaró amúgy az enyém, vagy annyira fázol, hogy azt is magadnak szántad? – intek közben a fejemmel az említett felé, ami szintén itt pihen az asztal szélén, majd óvatosan felé tolom az egyik pohár bort – Várj, kitalálom! Az enyém, ha nem akarok este megfagyni, mert te is az a fajta lány vagy, aki az összes takarót lerugdossa meg ellopja a másikról álmában? – emelem koccintásra a poharamat felé, valami választ várva, bár így hirtelen nem is tudom, hogy mire lenne az igazi inni…
- Arra, hogy előkerült… hogy is hívják, Pantoufle? Először a könyvtár, utána az egyetem… ezek szerint mindenhova magaddal hordod? Vagy várj… még vele is osztozunk az ágyon? – vetek egy pillantást a figurára. Hála az égnek, hogy nem valami egy méteres plüssfigura, legalább nem foglal sok helyet. A gazdiját meg 1-től 10-es skálán mennyire sikerül zavarba hozni, hogy beigazolódjon a gyanúm?

- Hát, ahhoz sajnos kellene egy olyan család is, ahol szokás az ilyesmi. Addig is marad a bakancs listán.- mosolygok rá vissza, de azért kicsit megrázom a fejem. Jelen állás szerint még egy gombot sem kapnék a rokonaimtól ajándékba, nemhogy egy egész pulcsit! Pedig szeretnék, valami butyuta feliratos norvég mintásat, vagy csíkosat rénszarvasokkal, vagy valami más, egyébként állati gázos és csak és kizárólag otthon a négy fal közt viselhető pulóvert. Dean nem is tudja milyen szerencsés, hogy tele van vele a szekrénye.
Amíg Deant várom, kicsit elgondolkodok, persze nem olyan sokat, mert még kakaót is rendelek, és gondoskodok arról, hogy megszárítsák a ruháinkat. Nem szívesen teregetném ki ugyanis egy madzagra a melltartómat… Miközben begubózva kucorgok a fotelban, arra gondolok, hogy milyen egyszerűnek tűnik ma minden. Az ebéd-vacsora, a hazaút keresése, a probléma megoldás. Ha a nagybátyámmal vagy az unokatesóimmal lennék, már rég ordibálnánk egymással, és a másikat hibáztatnánk. Dean pedig egyszer sem hányta a szememre sem azt, hogy rossz buszra szálltunk, sem azt, hogy nem vettük észre időben, hogy rossz irányba haladunk. Talán gondolt ilyesmire, de nem szidott össze miatta, amiért őszintén hálás vagyok neki. Egész nap, egyetlen egyszer sem kellett arra gondolnom, hogy mikor fog támadni, megbántani valami szörnyen gonosz és kicsinyes megjegyzéssel. Szeretem ezt az érzést, hogy nem kell a hátam mögé is néznem amikor vele vagyok. Vajon… tolakodásnak venné, ha szeretnék még vele találkozni ezután is?
Kötögetés, pipa és Sinatra? El tudnám viselni!
- Szép kép lenne. - felelem meggondolatlanul, majd egész a fülemig húzom a pokrócot, nem mintha ez menekvést jelentene az elvörösödés elől. Amikor a Fly me to the Moon-t fütyüli, egyszerre ráz ki a hideg, ver le a víz és akad el még a lélegzetem is. - Szeretem Sinatra-t. - jegyzem meg halkan. Apa szokta ezt fütyülgetni még mikor kicsi voltam, ez volt a mi jelünk. Amikor fütyülni kezdett, én futottam a zongorához, és elkezdtem játszani ezt a számot, ő pedig megragadta anya kezét, és táncra perdült vele a szobában. Szinte mellbevágott most a hiányuk, mégse romlott el a kedvem egészen, csak úgy fél percig nézek merengve a lángok közé.
Ahogy kéri, behunyom a szemem, hiszen bízok benne. Bár az első találkozáskor eléggé hevesen szájkaratéztunk, sosem gondolnám róla, hogy bántani akarna. Ha nagykéssel állna előttem, akkor sem hinném el. Ha lehet, még jobban elpirulok amikor azt mondja: nem lánykérés.
- Nem is gondoltam, hogy az lenne. - feszülök be még jobban, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ilyesmire esélyem sincs. De egy puszit már csak nem hiába reméltem?!
Hát de. Valami puha és szőrös landol a tenyeremben, és egyből oda is kapom a fejem, hogy mi lehet ez. Pantoufle az, épen és sértetlenül.
- Sejtettem, hogy akkor veszett el, mert a taxiban már nem találtam, de eszembe se jutott, hogy felhívjalak, hogy megtaláltad-e. - simogatom meg a kis nyuszika hasát, ahogy szoktam. - Talán ideje lenne bíznom az emberekben. - hiszen többek közt azért sem hívtam fel őt, mert úgy gondoltam, hogy még ha látta is az állatkámat, simán otthagyta ahol volt. Mert az emberek többsége magasról tett volna rá, hogy nekem mennyire lehet fontos Pantoufle. De úgy tűnik ő ebben is más.
Inkább gyorsan meg is ölelem, nem sokat gondolkodok a dolgon, teljesen ösztönös cselekedet. Ha jobban ismerném, vagy nem kopogtak volna az ajtón, még puszit is kapott volna. Ha az a volna ne lett volna, ugyebár.
Mire mindent beviszek a szobába, magam is meglepődök a holmik mennyiségén. Azt hittem csak két bögre lesz meg egy pokróc, ehhez képest az üveg bor és a két pohár már logisztikai nehézségeket okoz. Lepakolok mindent, és bűntudatosan nézem Deant. Elrontottam, nem kellett volna így letámadnom az öleléssel… valószínűleg mindent tönkre tettem ezzel a butasággal.
- De igen… - felelem lángvörös arccal, és csak a kezét nézem, ahogy az enyémre tette. Legszívesebben belecsimpaszkodnék. Meglep viszont amikor a borról kezd el beszélni, és csak hevesen megrázom a fejem. Dehogy rendeltem ilyesmit! Ennyire buta azért nem vagyok, mégis miféle nőnek néz, hogy bort rendelnék? Anélkül is épp elég kiszolgáltatott a helyzetem, helyzetünk. Eszemben sem volt ilyesmi. - Elvileg nem, gyakorlatilag igen. Nagykorúsíttattam magam. - teszem hozzá magyarázva. Korábban is kóstoltam már bort, még a szüleimmel. Szerették a finom borokat, gyakran ültek ki a teraszra esténként beszélgetni egy pohár bor mellett.
- Nem vagyok ideges, nem kell ellazulnom. Szóval csak egész keveset kérek. - tiltakozok egy kicsit, és szégyellősen húzom összébb magam, mert tényleg több eszem van annál, hogy leigyam magam. Nem azért mert ő bántana, vagy azt feltételezném, hogy visszaélne a helyzettel, hanem mert nem illik így viselkedni egy fiatal lánynak, és oda lenne a barátságnak is.
Nézem ahogy kinyitja a bort, és tölt a poharakba, majd kissé összeszedve magam mosolygok rá megint. Már le is nyugodtam, láthatja.
- A takaró a tiéd, hogy te is be tudj bábozódni a kandalló előtt. Ha szeretnél. - teszem hozzá, majd röviden kuncogok is halkan. - Fogalmam sincs, hogy milyen fajta lány vagyok. Még nem aludtam senkivel sem. - mire ezt kimondom, már megint jól zavarba is jövök. Tisztában vagyok vele, hogy az én koromban ez szokatlan, de talán arra már rájöhetett, hogy cseppet sem vagyok szokványos. Majd ha találok valakit akit igazán szeretek, azzal együtt alszok. Meg… mást is csinálok, hiszen úgy tűnik az egy ágyban alvást kicsit hamarabb sikerül megvalósítani, mint azt, hogy… hagyjuk is, legalább magamnak ne hazudjak már, beleestem mint vak ló a gödörbe, kár is tagadni.
Koccintok is, óvatosan, hiszen nem akarom eltörni a poharat sem, mert hát nincs rutinom az ilyesmiben. Attól még, mert megtehetném, még nem szoktam inni. Bólogatok, majd bele kortyolok a borba. Szerencsére száraz, az édes vörösbort nem szeretem…
- Pantoufle várt rám a kiságyamban, amikor anya hazahozott a kórházból mikor születtem. - mosolyodok el halványan. Nem mai “csirke-nyúl”, meg kell hagyni, és ehhez képest meglepően jó állapotban van, rongyi létére. Bár talán szégyellnem kellene, hogy mindenhová magammal cipelem, mégse teszem. Általában a táskámban van, szóval nem sok vizet zavar. - Mindig velem szokott lenni, kivéve amikor mindenféle idegen pasikkal lelép néhány éjszakára. - ugratom egy kicsit, majd már nevetek is, látva, hogy mennyire nem akar egy ilyen szegény kis nyuszival is osztozni a fekhelyén. - Nyugi, ő majd az én oldalamon alszik. Ennyire nem sikerült össze barátkoznotok ez alatt a pár nap alatt? Tán csak nem megharapott ez a kis neveletlen nyúlúrfi?- lerakom a poharat, és két kézbe fogom a nyuszit, hogy az arcom elé emelve bábozhassak vele egy kicsit.
- Persze, hogy nem barátkoztunk össze Anook, ha tudnád hogy horkol ez a fickó! Hívd fel a szobapincért és kérj két pár füldugót, remélem van belőle az én méretemben is! Teringettét, micsoda hatalmas ágy! Én alszok középen, de csak ha van füldugó! Ugye szerzel nekem Anook? - mondom kissé eltorzított hangon, Monsieur Pantoufle jellegzetes vidékies francia tájszólását használva. Aztán az ölembe eresztem a nyuszit, és csak fürkészem Dean arcát boldog mosollyal. Talán végérvényesen leír egy buta kislánynak, mégis, ez vagyok én. Még az ő kedvéért sem tudok más lenni, és nem is akarok. Pantoufle eddig egy olyan kapaszkodó volt az életemben, ami a legnehezebb időkön segített át, így szerintem egy kis játék belefér. Különben is, ő szinte túl komoly, legalábbis amit eddig láttam belőle.
- Igazat mond a tapsifüles, vagy csak szokása szerint nagyot lódított? - kérdezem, és továbbra sem eresztem, folyamatosan a szemeit kémlelem, szinte elveszek bennük. - Milyen érdekes a szemed színe! Örökölted valakitől, vagy csak neked ilyen a családban? - érdeklődök, és kicsit közelebb hajolok, hogy alaposabban is megnézzem magamnak ezeket a furcsa színeket.

- Igen, én is, van is néhány lemezem tőle otthon. – értek egyet vele, bár így utólag belegondolva, azt se tudom, hogy ő tud-e kötni, amilyen divatos volt a nagyszüleink korosztálya körében, a maiaknál annyira ciki… és így belegondolva, én sem dohányzok, szóval nagyjából csak ennyi sebből vérzik az előbbi kis megjegyzésem. Inkább nem is kattogok feleslegesen rajta, elvégre ez a mai nap sem így volt eltervezve, és ki tudja, hogy mikor lesz legközelebb hasonló? Már ha lesz egyáltalán, így inkább visszaadom neki a nyusziját, mielőtt megint kimenne a fejemből. Biztos hiányzott már neki.
Hümmögök egyet a válaszára, reméltem is, elvégre én is csak viccnek szántam, amikor pedig szóba kerül a telefonhívás, csak megcsóválom a fejem.
- Nekem eszembe jutott, hogy felhívlak, csak akkor még nem tudtam a telefonszámodat. – jegyzem meg, elvégre ő tudta az enyémet, az övé titok volt előttem, amíg ma meg nem csörrent a telefonom.
- Lehet… nem mindenki olyan rosszindulatú, mint a rokonaid, sőt… - igaz, hogy a mai világ legtöbb emberei valahogy sokkal érzéketlenebb, csak magukkal foglalkoznak, rohannak, de azért akad bőven ellenpélda is. Nekem eszembe sem jutott volna ott hagyni a nyusziját, pláne úgy, hogy tudtam, még találkozunk. Ha meg nem… akkor lehet, csak a portán hagytam volna, még talán úgy is előbb került volna vissza hozzá.
Az ölelése nem hoz zavarba, annyira legalábbis biztosan nem, mint őt utólag, ellenben, amikor megérkezik a szobapincér és meglátom, hogy mennyi minden cserél gazdát közte és Eli között néhány perc alatt, no, akkor már fentebb kúszik a szemöldököm.
- Ó, vagy úgy…! – bólintok a szavaira meglepetten, elvégre azt tudtam, hogy a jogban van lehetőség ilyesmire, ám legyünk őszinték, azért elég ritka, hogy az ember olyasvalakivel találkozzon, aki tényleg élt is ilyesmivel. Arról nem is beszélve, hogy alapos indok nélkül nem is szokták jóváhagyni az ilyesmit.
- Akkor biztos ez is a szobához volt, szóval… miért is ne? – vontam vállat, ma már úgy se megyünk sehová, amúgy is hétvége van, ráérünk, úgyhogy ne cipeljük haza… már nyúlok is érte, hogy felbontsam, meg töltsek belőle.
- Oké, akkor nem vagy ideges, egyszerűen meleged van, azért pirulsz el folyton, igaz? – sandítok rá, és szinte már várom, hogy megint elpiruljon, vagy heves tiltakozásba kezdjen – Egyébként emiatt ne aggódj. 1-2 pohárnál én sem ihatok többet, téged sem szándékozlak totálisan leitatni, szóval ebből kiindulva már az is teljesítmény lesz kettőnktől, ha egy félüvegnyi elfogy. – egy-egy pohár borból még nem lesz semmi baj, sőt… azt még ajánlani is szokták az orvosok, kimondottan jó hatással van az egészségre, de mégis teljesen más úgy elfogyasztani, hogy társaság is akad hozzá, mintsem otthon, egyedül…
- Ez komoly? – bukik ki belőlem némileg meglepetten, mielőtt eszembe juthatna, hogy lehet, nem kéne… elvégre az ő magánélete, tűnjön akármilyen furcsának is – Mármint, ne haragudj, nyilván semmi közöm hozzá, csak nem épp túl… megszokott. Mindenesetre köszönöm, aztán majd meglátjuk, lehet, jól jön még később is. – teszem hozzá, miközben ismét helyet foglalok a fotelban, a takarót a karfára terítve egyelőre, elvégre előbb koccintsunk…
- Milyen aranyos! És igen, így akkor már teljesen érthető, hogy hiába egy régi plüssnyuszi, számodra mégis miért olyan felbecsülhetetlen az értéke. – pláne annak fényében, hogy az anyukáját is elveszítette, nem olyan régen. Igaz, nekem nincs hasonló gyerekkori plüssfigurám, amit a mai napig magammal hurcolok, vagy amivel alszok, de… azért akad néhány régi emléktárgy a lakásban, amitől nem szívesen válnék meg.
- Nézzenek oda, milyen csapodár egy nyúl. Gyakran játszik be hasonlót? Csak nem túl szoros a póráz? – vetek egy pillantást Pantoufle-ra, amikor szóba kerül az, hogy mennyire barátkoztunk össze, vagy épp mennyire nem, csak nemes egyszerűséggel vállat vonok.
- Gyakrabban fordul elő, hogy valami könyvvel alszok el, mint az, hogy valami plüssfigurával… Ő is csak a komód tetejéről csodálta a kilátást a szobában, ennyire azért nem haverkodtunk össze. – jegyeztem meg, majd miközben belekortyolok a borba, kíváncsian figyelem, Eli mégis mire készül? Amikor pedig nekikezd a bábszínháznak, csak meglepetten pislogok néhány pillanatig, mielőtt mosolyogva megcsóválnám a fejem, akár az alakításon, akár azon, milyen könnyedséggel váltott át teljesen már francia dialektusra... Hihetetlen, komolyan mondom! Hihetetlen, de azért aranyos, azt meg kell hagyni, valahogy képtelenség szomorkodni a közelében.
- Nem árulom el! Hamarosan úgy is megtudod, nem igaz? Anook? – már csak azért sem árultam el neki az igazat, majd meglátja! Vagy meghallja… vagy nem, mert amennyire tudom, nem szoktam horkolni, legalábbis eddig még nem érkezett rá panasz, és én sem keltem fel rá soha… Ha meg tévednék, majd kijavít.
- Ezek szerint az Anook nevet jobban szereted, mint az Elit? Vagy azt csak a szűk családban használod? – kanyarodok vissza az előző témához, miközben fogom a takarómat, és ha nem is avanzsálok olyan szusitekerccsé vele, mint a mellettem ülő, azért még betakarózok vele, amíg itt ücsörgünk a kandalló előtt a fotelben. És épp, hogy végzek a mozdulattal, már azon kapom magam, hogy Eli egészen közel hajolva néz farkasszemet velem, a szemem színéről érdeklődve.
- Egy kék, egy zöld. És a vicces az, hogy sok embernek fel sem tűnik, talán csak annyi, hogy valami olyan furcsa rajtam… Aztán, ha rájönnek, akkor meg egyből „milyen ijesztő!” – tettem hozzá, pár pillanat erejéig nagy szemeket meresztve rá, ha már ő is ennyire rezzenéstelenül néz…
- Neeem, dehogy… apai ágon egész jól öröklődik a családban, vagyunk többen is a rokonságban, akiknél hasonló. – jegyzem meg, hisz lehet, hogy a heterochromiának ez a fajtája nem olyan gyakori, nálunk egészen megszokottnak mondható – Amikor megszülettem, akkor az én íriszeim is egyforma kékek voltak, akár nálad, csak jó pár hónappal később vett fel az egyik egy zöldes árnyalatot. – utalok az ő világos színű íriszeire. Eme genetikai jellegzetesség miatt pedig, hogy nem a végleges szemszínünkkel születünk extrán érdekes, akárhányszor egy gyerek születik a rokonságban, vajon ő is örökölte? Nos, majd pár hónap múlva kiderül.
Viszont, ha még mindig tartana a nagy írisz-mustra, akkor én vagyok az, aki most megszakítja, hogy elforduljon egy kissé, mert érzem, hogy kikívánkozik egy ásítás, hiába… mozgalmas nap volt a mai, én pedig ilyen idő tájt már készülődni szoktam az alváshoz, még ha az most úgy tűnik, kicsit várat még magára.
- A ruháinkat amúgy hová vitték? Mondtak esetleg valamit, mikor kapjuk vissza őket? – nem mondom, kényelmesebb lenne úgy aludni, ha legalább egy pólót meg egy alsót magamra kaphatnék előtte, de még pár óra, aztán szerintem már az se fog érdekelni, elalszok én anélkül is, vagy bealszok itt a fotelban ücsörögve. Hiába, az éjszakázás sosem volt nagy erősségem.

Megint csak zavarba jövök, mert valószínűleg a nagy kapkodásban teljesen el is felejtettem megadni neki a számomat. Pedig hát, ő leírta, nekem is így kellett volna tennem, csak az az igazság, hogy valószínűleg elfelejtettem a dolgot amikor hívtak az ügyvédek.
- Igen, gondoltam rá, hogy esetleg előbb felhívlak, hogy meglegyen neked is a számom, de nem tudtam, hogy örülnél-e neki ha esetleg beszélgetnénk. - mi?! Normális vagyok, miket beszélek?! - Mármint a könyv miatt. Hogy neked is meg legyen a számom ha kész a fordítás meg minden! - teszem még hozzá gyorsan, nem mintha ezzel menthetnék a saját helyzetemen egy fikarcnyit is.
- Hát, remélem. Ahogy azt is, hogy ha már lezárul ez a per, talán megkedvelnek, vagy nem is tudom. Szeretném, ha kedvelnének, de erre elég kicsi esélyt látok sajnos. - megrázom a fejem, mert néha úgy érzem ez az egész az én hibám. Pert hát, miért kell nekem ennyire ragaszkodnom ahhoz, hogy elfogadjanak? Miért akarok ennyire családtag lenni? Nem lenne jobb nekem úgy ahogy volt, nélkülük? A világ tele van kedves és érdekes emberekkel mint amilyen Dean, inkább velük kellene foglalkoznom nem a gonoszkodókkal.
A borral azonban zavarba hoz. Egyfelől egy kicsit rosszul esik, hogy ennyire fiatalként kezel, másfelől szörnyen zavarba jövök attól is, hogy nem kezel annak és borral kínál. Meg amiket mond! Csak rákvörösen üldögélek nála, és nem tudom mit is mondhatnék!
- Ezt mondta a szobapincér is. Biztosan finom, a recepciós lány szerint reggeli is jár majd a szobához. Azt mondta bőséges és minden frissen készül, szóval ha gondolod majd reggelizhetnénk is. Akár az étkező részen, akár… fel is kérhetjük ide, ha nem akarunk lemenni azt mondta. - fordulok a kandalló felé zavartan, amikor rájövök, hogy ez valóban egy romantikus hétvége tipikus kiegészítője, és már kezdek rájönni, hogy Dean miért fogadta olyan vonakodva a szobát, miért hezitált a fogalalásnál. Bár, akármilyen nyálas körítés jobb mint a hidegben ázni.
Hajszálon múlik, hogy a megdöbbentően direkt kérdésére ne vágjam rá, hogy tulajdonképpen miért is kering egészségtelenül sok vér a fejemben és főleg az arcbőröm alatt amikor vele vagyok. Azért mert tetszik nekem, és nem úgy ahogy a gimiben tetszettek a focis fiúk, hanem… hanem igaziból. Inkább csak hallgatok, és kerülöm a tekintetét is. Ennyire nem tetszek neki, hogy így próbál lerázni, ezekkel a direkt kérdésekkel?
- Te miért nem ihatsz? - nem kerüli el a figyelmem a megfogalmazás. Nem azt mondta, hogy nem szokott vagy nem kívánja, hanem, hogy nem ihat többet. Vajon valami egészségügyi oka lenne rá? De mégis mi, hiszen semmi nem látszik rajta, én legalábbis teljesen egészségesnek mondanám így első ránézésre.
Hiába is bánom már a dolgot, kimondtam. Látva a döbbent arckifejezését egyszerre leszek csalódott és dühös, meg némiképp szomorú is. Olyannak gondol, mint a többi lány, akik ágyból ágyba ugrálnak? Hát csak ennyire tartana? Oké, nem ismer túl jól, de… azt hittem, rendes lányként viselkedtem mostanáig. Egész kicsit rosszul esik, hogy egy kalap alá vesz a kortársaimmal.
- Nem haragszom… csak kár, hogy nem az a megszokott, hogy a lányok megvárják azt, aki tényleg szereti, és nem csak egy strigulának nézi őket. - csóválom meg a fejem bosszankodva. Ő is pasiból van, nyilván ő is egyből a nők különböző adottságait nézi, mint a többi. Reményvesztett ez az ügy, túl szürke vagyok ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyen, ha meg észre is venne, mégis mit tudnék vele kezdeni? Semmit, tapasztalatlan vagyok hozzá. Talán megmarad ő nekem egy álombeli plátói ideálnak, mint a Hold amit látok ugyan de nem érhetem el.
- Elég értékes, igen. Pótolhatatlan és különleges kis nyúl. - mosolyogva tartom a kezemben a nyuszit - Pantoufle még a világűrben is járt, de ez titok. Apa össze zsugorította egy vákuum zacskóval, így nem foglalt sok helyet és felvitte személyes holmiként magával amikor az űrállomáson dolgozott. - jobb kezemmel apró kört írok le a fejem fölött a nyuszival, imitálva a bolygó körüli keringést. Aztán, hogy Dean elhiszi-e, vagy azt hiszi csak hencegni akarok, az már az ő döntése, az emberek általában nem szokták elhinni, hogy apukám űrhajós volt. Minden gyerek ezzel szeretne vagánykodni, de csak kevesek mondanak igazat is.
- Még senki mással nem aludt, tudtommal. Hűséges típusok vagyunk.- rázom meg mosolyogva a fejem, majd kényelmesen elhelyezkedek törökülésbe a pokróc alatt, és az ölembe teszem a nyuszit. - Én is szeretek olvasni elalvás előtt. Te milyen könyveket szeretsz? - ez még valahogy nem került szóba köztünk, pedig kíváncsi lennék rá, hogy milyen az érdeklődési köre. Hátha egyezünk valamiben! Aztán inkább úgy döntök, hogy ránk fér némi jókedv, ezért megszólaltatom a beszélgetés harmadik szereplőjét, a rongyimat is.
- Hát, ha el mersz aludni, és nem félsz, hogy Pantoufle megrág, akkor hallani fogom. - bólogatok, és vigyorgok továbbra is, miközben elrendezem a nyuszi füleit, hogy ne álljanak szanaszét. - Ma már csak ez a hóbortos házsártos nyúl mondja nekem. Régen jobban szerettem, azt hiszem. - vonom meg a vállam, mert nem akarok ebbe bővebben belemenni, attól csak szomorú lennék. - De az tetszik, ahogy te mondod az Elit. - mi a jó büdös fene ütött belém?! Miért mondok ilyeneket, mi ez az őszinteségi roham?! Nyugodtan megtarthattam volna ezt is magamnak és akkor most nem lennék már megint zavarban. Új hobbim, hogy magam alatt vágom a fát!
De már késő, már el is vesztem a kék és zöld szemeiben, csak úgy olvadok mint fagyi a betonon és képtelen vagyok nem őt nézni.
- Egyáltalán nem ijesztő - tiltakozok heves fejrázás mellett, majd tovább nézegetem - Illik hozzád, és mivel a szemed formája neked is kicsit macska szerű. Nekem tetszik. - harapok az ajkamba zavartan, majd a koccintás után már kortyolok a pohárból. A bor egész finom, bár nekem egy kissé szokatlan, ezért nem is iszok belőle még túl sokat, inkább lerakom magam mellé a poharat.
- Nem is tudtam, hogy ilyesmit is lehet örökölni. Az én szemem ehhez képest uncsi. - hallgatom figyelmesen, miközben akaratlanul is a fotel szélére fészkelődök, ujjaimmal idegesen gyűrögetem a plüssnyúl füleit. - Szerintem apukád biztos büszke volt rá, hogy ebben is az ő családjára hasonlítasz és ez már ilyen kis korban kiderült. - nálunk is talán ha a szem forma öröklődik, anyukám ágáról. Nagy, kerek cicaszemek és végtelen hosszú, sűrű szempillák. Az apámtól szerencsére gyakorlatilag semmit nem örököltem, se külsőre se belső tulajdonságot. Inkább én is a kandallót kezdem el bűvölni, amikor Dean elfordul, valószínűleg kényelmetlen volt neki, hogy úgy bámultam. A lángok vidám kis tánca teljesen beszippant, érzem a tűz és a forró csoki illatát, az egész olyan otthonos így a pokróc alatt. A fejemben pedig a Fly me to the Moon duruzsol lágyan.
- Hm? - kapom fel a fejem, majd rá mosolygok. - A ruháink a szálloda mosodájában vannak, azt mondták néhány óra alatt ki tudják mosni és meg is szárítják őket. Szerintem egy-két óra és itt is lesznek, remélem nem kell egész éjszaka ezekben a köntösökben lennünk. - Pantoufle-t szorongatom, ha ő van a kezemben, akkor nem akarok önkéntelenül is a kezéért nyúlni állandóan. Az eső és a szél hangjai folyamatosan erősödnek, már eléggé ijesztő, igazi vihar hangokat hallani. Dörgés, villámlás, a fák hajlongása, és ahogy egy-egy széllökés ostromolja az épületet is.
- Szerinted sokáig tart még ez? - kérdezem aggodalmasan, miközben egyre csak a rongyit szorongatom, és összébb húzom magam - Holnapra ugye megjavul az idő és nem kell így kimennünk? - bár mostanáig nem panaszkodtam, most mégis elfog a félelem egy kicsit, és némi megerősítésre vágynék, hogy minden rendben lesz, fölösleges aggódnom. Inkább megiszom a boromat, hátha attól tényleg megnyugszok. Folyamatosan kopognak a kövér esőcseppek az ablak előtti spalettán, én pedig már azon gondolkodok, hogy hogy a fenébe fogok én elaludni?!
- Ugye téged nem zavarna, ha égve hagynám ott azt a lámpát éjszakára? - mutatok a sarokban álló, most is barátságosan pislogó állólámpa felé. Pontosan ebben a percben borul sötétség a szobára, csak a kandallóból szűrődik ki némi meleg, barátságos fény. Bizonyára csak hallucinálok, de még a szél is mintha hangosabban fújna! Nagy levegő, nem kell félni Anook! Minden rendben lesz, biztosan csak egy rövid kimaradás, zárlat vagy ilyesmi!
- Dean? - motyogom félve, és már az se érdekel, ha gyerekesnek néz vagy mutának. - Egy kicsit félek. - vallom be az igazság egy részét, mert az van, hogy teljesen becsokiztam! Összerezzenek, amikor odakint recsegve törik el valamilyen fa, talán egy ág, vagy ilyesmi. Huppanással zuhan alá, amit még mi is hallhatunk. Hiába is próbálnám megint be tekercselni magam, már túlságosan félek hozzá, hogy sikerüljön, ez az idegen helyzet és szoba, meg a vihar együttesen áttörték a védvonalaimat, és kezd szétcsúszni az eddig higgadtnak és racionálisnak tűnő viselkedésem is. Sírásra is biggyedne a szám, ha nem félnék még attól is, hogy Dean majd most meg jól kinevet.
- Nem… nem gurulsz egy kicsit közelebb? Kérlek.- kérdezem bizonytalanul, mert tudom, hogy nem azért van itt, hogy gondoskodjon rólam, mégis, ki másra számíthatnék most? Muszáj lenne megnyugodnom valahogy, de csak egyre inkább hatalmasodik el felettem a pánik.

- Nos, ami elmúlt, azon már kár rágódni, végeredményben pedig most már én is tudom a telefonszámodat, nem igaz? – kérdezek vissza, miközben magamban jót mosolygók a kis gondolatmenetén. Na jó, talán annyira nem is csak magamban, de még mindig jobban örülök neki, hogy ilyen beszédes kedvében van, mint ha úgy kéne minden szót harapófogóval kihúzni belőle.
- Nem akarlak elkeseríteni, de hogy ha eddig így viselkedtek veled, nem sok esélyt látok rá, hogy a per vége olyan nagy változást hozna. De inkább ne legyen igazam! – osztom meg vele a véleményem, mert azok után, amiket eddig megtudtam a családjáról, ha nekünk lenne ilyen a viszonyunk… nos, valószínűleg amint lezárulna a per, biztos nem keresném a másik társaságát. Minek, ha ennyire a hátuk közepére se kívánjuk egymást, vérkötelék ide vagy oda? Inkább engedném el ezt az egészet, mintsem feleslegesen kínozzam magam vele.
Inkább felbontom a bort és töltök magunknak belőle, ha már ez is a szobához jár, meg amúgy is, miért is ne? Így, a négy fal közé zárva, úgy, hogy nem igazán így terveztük az estét, amúgy is elég korlátozottak a lehetőségeink, akkor meg miért ne hozzuk ki belőle a legjobbat?
- Ez igazán jól hangzik, részemről mindenképp támogatom a reggeli ötletét! Amiket a trafikban összevásároltunk, úgy is csak ilyen életmentő túlélő készletnek lenne elég, hogy ne haljunk éhen. – meg egyébként is, reggelire valahogy jobban esik valami táplálóbb, mint néhány szelet csoki, vagy aszalt gyümölcs meg mag…
- Hmm, vagy te inkább ágyba kéred a reggelit? – valahol megértem, ha inkább afelé húzna a szíve, még ha otthon eszembe sem jutna ilyesmi. Egyrészt, mert nincs, aki hozza, vagy akinek vinném, másrészt meg, másrészt meg, tudod, hogy ki akar következő este a pirítósmorzsákon fetrengeni…! De abból kiindulva, hogy holnap este már úgy se itt alszunk, kivételesen az se annyira zavarna, ha összemorzsázzuk az ágyat… Majd meglátjuk, reggel kinek melyik lesz szimpatikusabb.
Nos, azt hiszem a kérdésemre érkező hallgatása legalább olyan beszédes, mint ha tényleges választ adott volna, hát még, amikor a tekintetemet is kerüli mellé, mint ha meg se hallotta volna a szavaimat. Hát igen, ezért szeretik – vagy éppen utálják – annyira az emberek az ilyen direkt, egyenes kérdéseket. Lehet, hogy nem feltétlenül kellemesek, de határozottabban lényegre törőbbek, mint ki tudja meddig kerülgetni a forró kását, bizonytalanul.
- A szívem miatt. – lötykölöm kicsit körbe a bort a poharamban, inkább az egyszerűbb válasz mellett maradva, mert ha most belemegyek a részletekbe, meg az orvosi kórtörténetembe, akkor megvan az esélye, hogy még egy hét múlva ilyenkor is itt fogunk ülni. Meg amúgy is, ez sem épp az a nagyon vidám téma, ha úgy nézzük.
- Már évek óta kénytelen vagyok gyógyszert szedni miatta, egyrészt amellé sem tanácsos sokat inni, másrészt meg étrend szempontjából is akad néhány szabály, amit nem árt betartani. – biztos hallott már ő is néhány „bölcsességet”, hogy szív- és keringési zavarok esetén milyen ételeket tanácsos mellőzni, vagy épp hasznos gyakrabban beiktatni az étrendbe, aztán még ott van az alkohol, dohányzás, meg a társai… A másik klasszikus téma, amiről annyi szakirodalom íródott már, mint égen a csillag.
- Kár vagy sem, minden generációnak megvannak a maga árnyoldalai, attól még, ha nem tetszik, nem kell beállni a sorba, nem igaz? – vonok vállat, majd, hogy a hangjából kiérződő negatív felhangra is reagáljak, nyugodt szívvel folytattam – Egyébként ilyesmiről még nem beszéltél korábban, honnan kéne tudnom arról, hogy esetleg korábban sosem jártál senkivel, vagy voltál szerelmes? Csinos is vagy, okos is, tizenéves korban meg azért nem megy már ritkaság számba az ilyesmi. – teszem hozzá, ha már ennyire az egyéjszakás kalandoknál meg a striguláknál ragadt le az egész téma kapcsán. Meglepődne, vagy sem, de sok egykori évfolyamtársammal ellentétben, én se ezt a rajongói tábort erősítettem.
- Ezt nevezem! Komolyan? És mennyi időt töltött odafent a tapsifüles? – bólintok elismerően, mert ha valami, akkor ez aztán végképp nem mindennapi dolog, viszont, ha már az apja kerül szóba, elbizonytalanodok egy pillanatra – Mármint… úgy érted, hogy az az apád, akivel épp pereskedsz…? Vagy… ez most egy nevelőapa? – mert az előbbivel elég nehézkesen állna össze a kép, a másikról viszont még sosem esett szó, így csak sötétben tapogatózok, hogy hogy is van ez? Ha meg nagyon nem lennék képben, akkor majd kijavít, gondolom, eddig is megtette hasonló esetben.
- Ó, vagy úgy! Mondanám, hogy szerencsére velem se törte meg a szokását, de ha már ma este úgy is velünk alszik ő is, akkor igazából úgy is mindegy. – vonok vállat mosolyogva, amikor pedig szóba kerülnek a könyvek, csak elgondolkozok egy pillanatra. Milyeneket is szoktam olvasni? Lássuk csak…
- Igazából mindenfélét, mikor épp mihez van hangulatom. Van, hogy regényt, van, hogy csak valami enciklopédiát, vagy újságot, egyszer angol nyelven, egyszer franciául, egyszer kínaiul… elég változó. Neked valami kedvelt műfaj? – kérdezek vissza, mielőtt elő nem adná a rögtönzött kis színjátékát az alvós nyuszival, újfent mosolyt csalva az arcomra, és ha már ilyen pimaszul megvádolt vele, hogy horkolok, akkor már csak azért se fogom az orrára kötni, hogy egyébként nem szokásom. Inkább Pantoufle felé nyúlok, hogy a kis plüss buksiját megtapogassam kicsit.
- Abból kiindulva, hogy ha vannak is fogai, milyen puhák, állok elébe, rágcsálhat akár reggelig is, nem hiszem, hogy zavarna az alvásban. – adom be a derekam, mielőtt még visszakérdeznék a neve kapcsán, de amint meghallom a válaszát, csak szótlanul bólintok. Akkor marad az „Eli”, az valahogy jobban a nyelvemre jön, legyen akármilyen különleges is a másik keresztneve. Pláne, ha már ő is „áldását” adta rá.
- Macskaszerű? Ezt se mondták még korábban. – jegyzem meg magamnak – Amennyire tudom, egyeseknél okozhatja valamilyen betegség, vagy baleset is az elváltozást, de nálam mindenesetre genetikai eredetű. Apámnak, meg nagyapámnak is hasonló színű. – hát, ha mást nem, a szívbetegséggel járó megannyi rossz mellett legalább ilyen „jó” géneket is örököltem, más se hiányzik még nekem, mint hogy valami más nyavalya is befigyeljen a meglévők mellé! Így is olyan vaskos az orvosi kartonom, hogy simán rekordernek számítok a családban vele a korom ellenére.
- Ó, emiatt ne aggódj, le se tagadhatna, annyira hasonlítunk! – jegyzem meg nevetve, legyen szó akár külső jellegzetességekről, vagy belső tulajdonságokról. Anyum egészen sokat viccelődik is vele, vagy bosszankodik, attól függ, épp melyik jellemző van épp terítéken.
- Egy-két óra az nem vészes, akkor azt gondolom, még megvárjuk. – addig én is megpróbálok ébren maradni, még ha kezdek is álmosodni, mást nem a borról váltok a forró csokira, abban úgy is akad némi cukor, segít benne. Remélem.
- Mármint, a vihar? Azt nem tudom, talán pár óra és alább hagy. – nézek ki az ablakon, még ha túl sok minden nem is látszódik a kinti sötétségben, a hangokból, zajokból talán több minden leszűrhető abból, mi a helyzet odakint.
- Ami meg az esőt illeti… Hát, remélem, hogy reggelre nem fog az se így szakadni. Ciki lenne megint bőrig ázni, amíg visszaérünk a buszmegállóhoz. – még úgy is, ha most szárazan kapjuk vissza a ruháinkat, mire a buszon ülve megint hazajutunk, az azért időbe telik, tekintve, mennyire kint vagyunk a világ végén.
- Mármint úgy érted, hogy egész este? – kérdezek vissza, és már épp folytatnám, hogy sötétben jobban szeretek aludni, mint lámpafényben, de mire megfogalmaznám a kérdést, addigra már sötétségbe is burkolózik a szoba – Vagyis…  úgy tűnik, hogy tárgytalan. Vagy ha visszakapcsolják az áramot, akkor? – teszem fel a költői kérdést, mielőtt ismét a kandalló felé fordulnék, a boromat kortyolva, a legkevésbé sem zavartatva magam az áramszünet miatt. Elvégre, úgy is este van, mi meg csak beszélgetünk, lassan alszunk, ahhoz nem kell díszkivilágítás! Nekem nem is hiányzik különösebben, és azt is csak akkor érzékelem, hogy ezzel mennyire egyedül vagyok, amikor meghallom Eli egércincogásra hajazó, félénk hangját, felé fordulva pedig az is egyértelművé válik a tekintete, arckifejezése alapján, hogy nem csak úgy mondja, tényleg komolyan gondolja…
- Ez csak egy szimpla vihar, meg némi áramkimaradás, nem a világ vége. – na, ha az intenzíven feküdnék és úgy vágná le a vihar az áramot, akkor esélyesen én is teljesen átértékelném magamban a dolgokat, így azonban? Tudva, hogy mennyivel rosszabb is lehetne, könnyen veszem a helyzetet.
- Van valami oka? Gyerekkori rossz emlék, vagy… vagy csak szimplán nem szereted? – kérdezek vissza nyugodt hangon, ám látva a másiknál a helyzet komolyságát, végül csak felkelek a helyemről. Nem, nem gurulok közelebb a fotellel, helyette inkább a takarómat leterítem a szőnyegre, a fotel elé, és itt foglalok helyet én is, megpaskolva a helyet magam mellett, jelezve, hogy jöjjön csak! Az ő takarójával még mindig be tudunk takarózni így, hogy egymás mellett ücsörgünk. Amíg pedig levackolódik mellém, nyulastól, forró csokistól, takaróstól, addig a hátizsákom mélyéről előkerítek egy könyvet – áramszünet ide vagy oda, a kandalló előtt ücsörögve azért még van annyi fény, hogy olvasson az ember.
- Mondj egy számot mondjuk… egy és száz között! – sandítok felé, ha pedig választott, meg kényelmesen bekuckózott, akkor elő is veszem az ezer éves, ütött-kopott, legelső Harry Potter kötetet, hogy az adott oldalnál kinyissam és elkezdjek felolvasni belőle. Igaz, ez angol nyelven van, nem franciául, de időnk úgy is annyi, mint a tenger, amíg pedig ennyire retteg, nehéz lenne bármilyen értelmes kommunikációt folytatni… Időnként a kórházban is megfordulok, ahol korábban kezeltek, mint önkéntes, akár fordításra van szükség, akár csak valami mesét, vagy könyvet felolvasni gyerekeknek, igazából ez a kötet is azért maradt a hátizsákomban még a kínai utazásom előtt. Ha a kicsiket egészen megnyugtatja a felolvasás, akkor remélem, Elinél is használ majd valamennyit.

Őszintén szólva, mindig is lenyűgöztek azok, akik olyasmit tudnak csinálni, amit én nem. Például, ahogy most Dean kibontja a bort, minden mozdulatát lesem, hogy egyszer talán nekem is ilyen magától értetődően menjen a dolog. Még sosem nyitottam ki egy üveg bort.
- Akkor majd lemehetünk és megnézhetjük miből lehet válogatni. - mosolyodok el a reggeli gondolatára, mert bár szerintem én holnap estig biztosan nem leszek éhes, de vele szívesen töltöm az időt. Ha enni kell hozzá, akkor enni fogok, legrosszabb esetben kijön belőlem néhány percen belül.
- Nem tudom, legutóbb kiskoromban mikor beteg voltam, akkor reggeliztem az ágyban. De szerintem ezt majd reggel meglátjuk. Ruha nélkül nem szívesen mennék le. - teszem még hozzá egy szégyellős mosollyal, mert hát egyáltalán nem biztos, hogy az éjszaka közepén kapjuk vissza a ruhákat, bármennyire is szeretnénk ha így lenne.
Nem tudom miért kérdezett ilyesmit, amivel tudhatta jól, hogy zavarba hoz. Épp csak egy pillanatra bizonytalanodok el, és gondolom azt, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan kedves, aranyos pasi mint amilyennek tűnt. Aztán persze elég vetnem rá egy hosszabb pillantást, és pontosan tudom, hogy bántani soha nem fog. Lehet, hogy elküld, lekoptat, összetöri a szívem, de nem bántana úgy igazán, szándékosan. Csak hallgatok, kerülöm a tekintetét, lehajtom a fejem és próbálok nem elvörösödni még jobban.
- Miért? - teszem fel az első kérdést, amikor azt mondja, hogy a szíve miatt nem ihat. Talán fél, hogy egy kis alkohol, és összetöri valami cicababa? Nyugodt lehet, abból egy sincs a környéken... Vagy… neeem, biztos, hogy nem valami orvosi dolog, ahhoz túl fiatal! Túl fiatal és jóképű, szívbetegsége az öregeknek van!
- Évek óta? De… ugye nem vészes? Mármint, ugye nem súlyos és most jól vagy? - ülök elképedve, és csak hallgatom figyelmesen a szavait. Összeszorul a mellkasom tőle, azt hiszem nekem nem lenne erőm egy ilyen betegséggel élni minden nap. Figyelni a gyógyszerekre, étrendre, gyakorlatilag mindenre. Milyen erős! Kívülről egyáltalán nem látszik ebből semmi sem, pont olyan mint bármelyik más fiatalember, meg nem mondtam volna róla, hogy szívproblémái vannak!
Megrázom a fejem az érvelésére, mert nem értek vele egyet. Az egy dolog, hogy mindenki azt csinál amit akar, és nem kötelező beállni a trendi bulimacák közé, de ettől még szomorú, hogy ők alkotják a többséget. Csalódott vagyok, hogy így tippelt velem kapcsolatban. Ilyen kifordított világban élünk, hogy az a meglepő ha egy lány konzervatív? Inkább nem kommentálom a gondolatmenetét, nem lenne értelme vitázni ilyen csekélységen.
- Nem is vagyok szép egy kicsit sem, szóval… annyira nem meglepő a dolog. Nem kellek én a kutyának se. - rázom meg a fejem, miközben átölelem a térdeimet a pokróc alatt kucorogva. Fogalma sincs miféle önértékelési gondokkal küzdök, hogy nap mint nap min megyek keresztül. Nem azt látom a tükörben amit mások, az agyam tudja az igazat, mégis, görcsösen, mániákusan próbálom elérni a szeretetet és a figyelmet. Az sem sokat segít a táplálkozási zavaron, hogy a családom is ellök magától, és egy idegen városban, teljesen egyedül kellene boldogulnom. Van nagyobb bajom is mint a pasik. Csak még összébb húzódok, és próbálok nem arra gondolni, hogy nem kellek senkinek, ha holnap szépen éhen halnék senkinek sem hiányoznék. Hegyeket tudnék megmozgatni, de közben meg olyan kicsinek és védtelennek érzem magam. Főleg ilyenkor, viharban, hidegben, idegen helyen.
Pantoufle segít egy kicsit, és máris ezerszer jobb a kedvem, amint elkezdek vele játszani. Gyerekes vagy sem, most eltereli a gondolataimat, és felvidít.
- Majdnem negyven napot! - felelem mosolyogva. Az expedíció ideje alatt végig fent volt, vigyázott rá, hogy apa ne kerüljön bajba az űrben egy konzerves dobozban lebegve. - Az apukám, Matthieu Beaulieu, anya férje. Azt hiszem, ő volt a legszuperebb apu a világon, olyan kicsi voltam mikor összeházasodtak, hogy nem is tudtam, hogy nem a vérszerinti apám. - mosolyodok el, majd egy pillanatra magamhoz szorítom Pantouflet mielőtt folytatnám. - Nem csak asztronauta volt, hanem berepülő pilóta is, és az egyik próba repülésen meghibásodott a hajtómű. Szerencsétlen baleset volt, meghalt. - sóhajtok, mert most jön a nehezebbik része - Ketten maradtunk anyával egy pár évre, de aztán ő is elment, és az ügyvédektől kellett megtudnom, hogy éppen perben állt a vérszerinti apámmal akiről én nem is tudtam. Azt akarta, hogy ha vele valami történne, az apám gondoskodjon rólam, ne maradjak egyedül. Az a pasas nem csak elküldte amikor kiderült, hogy terhes lett, hanem megfenyegette aztán most is félre akarta söpörni anyát. - megcsóválom a fejem - Szemét alak, nem is akarok már semmiféle kapcsolatot vele, csak tegye jóvá amit elrontott, és kérjen bocsánatot amiért bántani akart minket pedig még meg se születtem. - rámosolygok Deanre, és megvonom kissé a vállam - Vidám kis történet, mi? - kuncogok kínomban, mert tisztában vagyok vele, hogy lehetne rosszabb is. Lehetnék szegény, hogy az utcán kellene aludnom, vagy akár a testi épségem is lehetne veszélyben. Szerencsére ilyesmiről nincsen szó, tudom, hogy nem kellene panaszkodnom az életem balszerencsés alakulása miatt.
- Szeretem a verseket. És Stephen Hawking könyveit, meg más, hasonló témájúakat. És van ez a dilim, hogy érdekel néhány elmélet, mint a piramisokkal kapcsolatos, meg ilyesmi. Főként építészeti jellegű rejtélyek. - mosolyodok el szégyellősen, mert hát tudom, hogy nem valami változatos vagy épp érdekes olvasmány azok szemében akiket nem vonz a téma.
- Nyam nyam nyammm! - nyomkodom a nyuszit a kezéhez kuncogva, amikor kinyújtja a kezét, hogy megsimogassa - Kifejezetten szeret kezeket rágcsálni! - vigyorgok tovább miközben vissza engedem a nyuszit az ölembe, és csak csillogó szemekkel nézek rá. Olyan szépen a szemei, egyszerűen el tudnék veszni bennük, ráadásul nem csak különleges, de okosan szokott nézni is!
- Hát, mindenesetre menőbb, mint egy furcsa eszkimó név. Van még valami örökletes a családban?- figyelmesen hallgatom, és elképzelem milyen lehet a család ahol az eltérő színű szemek átlagosnak számítanak. Tiszta ufók, bizonyára mindegyikük különleges és erős egyéniség.
- Miben? Miben hasonlítotok? - kérdezem kíváncsian, miközben a nyuszit gyűrögetem. Én még csak egyszer találkoztam az apámmal, de a szőke hajon kívül semmi hasonlóságot nem találtam bennünk. Esetleg egy-két grimaszt, és talán, hogy ő is egy kissé soványabb alkat. De ez minden.
- Én biztos megvárom. - bólogatok, mert hát én hülye az összes fehérneműmet is odaadtam, és egy szál bugyi nélkül már mégse aludnék. Nem mintha félnék Deantől, de nem illik az ilyesmi, neki épp olyan kínos lenne mint nekem. Már csak azért is, mert történetesen az ő alsógatyáját is odaadtam a szobapincérnek, ha jól rémlik.
- Esetleg ha reggel még mindig esik, akkor megkérdezhetjük, hogy van-e esernyőjük. Vagy akkor már biztos tudunk hívni egy taxit a buszmegállóig. - vetem fel az ötletet, mert száraz időben szívesen sétálok, de esőben? Nem sok kedvem lenne a mai este után.
- Ühüm. - felelem, mert ilyen időben megnyugtató lenne az a kis lámpa. ha világítana, de ez is kikapcsol minden más fénnyel együtt a szobában. - Ühüm. Ha visszakapcsolják, igen. - motyogom halkan a sötétben. - Tudom, tudom, hogy nincs mitől félni, de nem szeretek sötétben lenni. Idegen helyen meg főleg. - egyre nyugtalanabbul ficánkolok a pokróc alatt, a mostanáig barátságosnak tűnő rózsa mintás tapéta most olyan mintha apró gonosz babafejek lennének, és furcsán zöldes a hátterük is… nyüsszenek egy nagyot, és csak bólogatok.
- Egyszer még általános iskolás koromban ott felejtettek a planetáriumban egy osztálykiránduláson, mert a tanárok siettek az eső miatt a buszhoz. Tudod milyen sötét van egy planetáriumban, ha már mindenki elment? És azok a hangok, a vihar meg minden… kész horror. - nézek rá már szinte kétségbeesett arccal.
Nem kell kétszer kérnie, már pattanok is fel a fotelból, lehúzom az ágyról is a nagy ágytakarót ami alatt kényelmesen elférünk mindketten, és mellé kuporodok. Épp csak olyan közel, hogy még ő is be tudjon takarózni, nem akarok tolakodni. Csak Pantouflet hoztam magammal, meg egy díszpárnát amit meg tudok ölelni, hátha az megnyugtat majd.
- Huszonhét. - mondom halkan, halványan mosolyogva. Néhány percig még fészkelődök, amikor elkezd olvasni, hogy én is lássam a könyvet, majd aztán hallgatva a kellemes hangját, és ezt a jól ismert történetet, fokozatosan szűnik meg a külvilág, és csak a mesére, meg a kandallóban pattogó tűzre fókuszálok. Nem tudom mennyi idő telt el, vagy hány oldalt olvashatott, szerintem lehet, hogy már egy órája is így üldögélünk.
Illetve, ő üldögél. Én magam sem vettem észre, hogy addig-addig vackolódtam, míg szinte félig fekve, a párnát Dean ölébe helyezve pihengetek a kandallót bámulva, a nyulat szorongatva. Nem tűnt fel, hogy mikor kerültem ebbe a pózba, de valószínűleg neki sem, különben rám szólt volna. Gondolom. Az viszont feltűnik, hogy abbahagyta az olvasást, hallom ahogy becsukta a könyvet is. Valószínűleg azt hiszi, hogy elaludtam.
- Még ébren vagyok. - motyogom a nyuszi mögül, de továbbra is csak az egyre haloványabban pislogó tüzet bűvölöm. Talán tenni kellene még rá? Vagy már Dean nem látja a betűket, olyan kevéske fényt ad? Óvatosan mozdulok meg, és csak ebben a pillanatban esik le, hogy mennyire rámásztam öntudatlanul. Nem állok neki magyarázkodni, azzal csak rontanék a helyzeten, inkább alaposan elpirulva lassan feltápászkodok.
- Azt hiszem, teszek még egy kicsit a tűzre, ha nem bánod. - ahogy megdörzsölöm az arcom, hogy elkergessem az álommanókat, érzem, hogy milyen finom meleg lett a bőröm, gondolom a kandalló melegétől. - A tiéd is ilyen jó meleg? Nézd! - jókedvűen nyúlnék a kezéért, hogy ő is tapogassa le az arcom, ha akarja, de megjön a jobbik eszem, és gyorsan visszahúzom a kezemet. Akármit is gondolt rólunk a recepciós, nem vagyunk egy pár, nem viselkedhetek így vele. Mostantól semmi ölelés, semmi bújás, arc fogdosás, elvégre nem mászhatok így rá! Mégis mit gondolhat rólam? Biztos azt, hogy nem vagyok normális. Részben igaza is lenne, hiszen sosem viselkedtem még így, azt hiszem ez is amiatt van, hogy… még megfogalmazni sem tudom, hogy mi miatt, mit érzek pontosan.
- Hozom a fát. - mormolom halkan, miközben a kicsit zsibbadós lábaimmal próbálok talpra állni, hogy a szoba sarkából hozzak még egy-két rönköt.

- Igaz, hogy is felejthettem el… - sóhajtok együtt érzően, mert ezt aztán abszolút át tudom érezni, szerintem összeszámolni is képtelenség lenne, hányszor kaptam én is hasonló okból ágyba a reggelimet – Várj… ruha nélkül? Nem úgy volt, hogy nemsokára visszakapjuk? – csak mert én épp zuhanyoztam, amikor megbeszélte a személyzettel a dolgot, de ha tényleg csak reggelre ér vissza, akkor… az úgy érdekes lesz, mert akkor ennyi erővel itt, a kandalló mellett is megszáradtak volna, talán előbb is. Mondjuk, van az az éhség, amikor képes lennék egy szál fürdőköpenyben is leszambázni reggelizni, de akkor majd meglátjuk.
- Mert szívbetegségek esetében nem igazán ajánlott? Vagy gyógyszerek mellé? – kérdezek vissza, miután ilyen kíváncsian nekiáll faggatni, mondhatnám, hogy tipikus. Amikor nem szeretnék mást hosszasan untatni a kórtörténetemmel, és igyekszem a lehető legrövidebbre fogni a dolgot, olyankor biztos, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.
- Igen, jó pár éve, de most már jól vagyok. Van néhány apróság, amire oda kell figyelni meg pár szabály amit be kell tartani, de nem vészes. – és valóban, elég csak visszaemlékezni, hogy mondjuk tavaly ilyenkor milyen volt az egészségi állapotom, bátran kijelenthetem, hogy ég és föld a mostanival összehasonlítva. És bár tisztában vagyok vele, hogy akár valami orosz rulett, bármikor ismét rosszabbra fordulhatnak a dolgok, de próbálok nem gondolni rá, és pozitív maradni, és élni, ahelyett, hogy egész életemben rettegve várnám a halálom napját.
A kis vélemény-különbségünk után nagy a kísértés, hogy most én tiltakozzak, a legkevésbé sem egyetértve vele, de látva, hogy milyen rekordsebességgel zuhan magába, egész apróra zsugorodva a pokróc alatt, van egy olyan érzésem, hogy sokra úgy sem mennék vele, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Elvégre mégis, ki vagyok én neki? Egy idegen, akivel alig ismerik egymást? Inkább hagyom tovakúszni a témát, mielőtt annyira belemerülnénk, hogy az már mindkettőnknek kellemetlen lenne, helyette inkább visszaadom a múltkor elhagyott nyusziját, meg figyelem, mit bohóckodik vele a viszontlátás örömére.
- Hmm, az aztán nem kevés idő! – persze nyilván, minden csak viszonyítás kérdése, de belegondolva, milyen lehet odafent az űrben, mindentől és mindenkitől távol, egyedül, vagy maximum néhány kollégával összezárva napokra… Na jó, mindezen túl biztos, hogy felejthetetlen élmény lehet egy ilyesmi, az kétségtelen.
- Ó, így már egyből érthetőbb a történet, meg hogy ki kicsoda. – vagy épp mikor melyik apjáról beszél, ám amilyen érdekesnek indult a történet, olyan hamar vesz szomorú fordulatot. Persze, nyilvánvaló, hogy most csak azokat a mérföldköveket említi, amik ide juttatták, a jelen kutyaszorító helyzetébe.
- Hát, túl sok felelősség nem szorult bele, család terén legalábbis. Ha tippelnem kéne, vagy híres, vagy pénzes alak, kitaláltam? – gondolkozok hangosan, mert abból kiindulva, hogy ennek a kettőnek van általában akkora befolyása, hogy másokat fenyegessen, hogy megszabaduljon tőlük, ahogy ezek renoméján esik a legnagyobb csorba, ha egy házasságon kívüli, nem tervezett gyerek betoppan az életébe. Ha semmije és senkije se lenne, esélyesen örülne, hogy a semmiből felbukkan egy vér szerinti lánya, de ha még egészen átlagos életet is élne, akkor is hétköznapibb reakció lenne az, hogy szimplán közli, nem szeretné, ha az élete része lenne…
- Úgy tűnik, tényleg mindenkinek megvan a maga keresztje. – mosolyodok el én is irónikusan, amikor a történet végére ért, és némi hallgatás után, én is beszélni kezdek, újra a betegségemről, ezúttal azonban én is részletesebben beavatva a másikat ebbe az egészbe, miután ő is hasonlóképp tett az imént, a családja és múltja kapcsán.
- Valójában már több mint húsz éve… hogy kiderült, hogy nem működik tökéletesen a szívem. Valószínűleg már korábban is volt valami gond, de mivel semmi különösebb tünet nem volt, így csak a szívrohamom után bukott ki, hogy baj van. Amin a szívleállás se segített, szóval az elmúlt években egészen sok időt töltöttem kórházban. Hol jobb volt a helyzet, hol rosszabb, hol gyógyszeres kezelések, hol kisebb-nagyobb műtétek… Tavaly novemberben volt egy komolyabb műtétem, előtte már annyira ramatyul voltam, hogy anélkül esélyesen már én se lennék. – tudom, elég nehezen hihető, pláne annak fényében, hogy ha most rám néz valaki, akkor esélyesen meg se mondaná, hogy bármi bajom lenne – még jó, hogy nincs senkinek sem a homlokára írva az ilyesmi! Mondjuk, ha a fürdőben benézne a gyógyszeres dobozba, akkor már egy fokkal egyszerűbb elhinni. Szerencsém volt, hatalmas, hogy miután az első donorról egy átmeneti betegség miatt lecsúsztam, másodszorra is sikerült egyező szívet találni.
- Nos, nálad ez még szakmai ártalomnak is tekinthető. – nem árt, ha az embert érdekli az, amit tanul, az azért jócskán megkönnyíti a száraz magolást, az tény. És még esélyesen így is lesznek olyan témák, tantárgyak a tananyagban, amit a háta közepére sem kíván majd.
- Ó, ha kezeket így, és ennyire szeret rágcsálni, akkor a vállaimat is kipróbálhatná. – dobom be vigyorogva, mert egy jó hátmasszázs, na, az mindig jöhet!
- Hát, azért az eszkimó felmenőkre se lehet panaszod. Egyébként még egy ilyen keresztnév is menőbb, mint az enyém, amit csak azért kaptam, mert anyai ágon úgymond „hagyomány”, hogy minden férfi ezt kapja valami ezer éves felmenőnk után. – sóhajtok, mert lehet, hogy a gesztus szép, de egyrészt nem is ismertem, akinek a nevét kaptam, másrészt meg sosem szerettem, nem is használom.
- Hasonlóan érdekes, vagy különleges nem igazán. – rázom meg a fejem, mert gondolom, az már jóval kevésbé lenne érdekfeszítő, ha nekilátnék ecsetelni, hogy a rokonság szerint kitől mit örököltem… egyik nagyanyámtól, másik nagyapámtól, egyik szülő, másik…
- Húha… Elég sok mindenben. Külsőben is, arcvonások, meg ilyesmik, meg jellemre is eléggé… hogyan reagálunk egy-egy dologra, hogyan látjuk a dolgokat, gesztusok… - vonok vállat, mert hányszor megkaptam már, hogy ha kíváncsi vagyok, hogy idősebb koromban milyen leszek, elég apámra néznem, mégis, eddig valahogy az „időskor” olyan fogalom volt számomra, mint valami délibáb, mindegy, mennyire igyekszem érte, soha nem fogom elérni.  Most, hogy a műtéttel változott a helyzet, kíváncsi leszek…
- Igaz! Holnap elvileg már a taxi-társaságok is rendesen dolgoznak. – már ha hinni lehet a boltosnak, de mivel itt dolgozik ebben az istenverte kisvárosban, csak tisztában van az ilyen helyi dolgokkal.
- Sajnos így működnek a félelmek. Lehet, hogy más számára nevetségesnek tűnik, vagy teljesen irracionálisnak tűnik, de ha a másikban ez kelt félelmet, akkor ez van. - gondolom nem sokat segítene, ha elkezdeném szajkózni neki, hogy tényleg nincs mitől félnie, inkább csak engedékenyen bólintok, hogy maradjon csak az a lámpa, már ha visszajön még az áram, mielőtt felkelne a nap. Ha meg nem, a kandallóban égő tűz valamennyi világosságot azért biztosít.
- Huhh, az mondjuk azért tényleg para lehetett, pláne kisgyerekként. – adok igazat neki, mert én speciel nem félek sem a sötéttől, sem a viharoktól, de annyi idős fejjel lehet, hogy én sem tűrtem volna olyan nyugodtan a helyzetet.
Most viszont jobb híján, amíg nincs áram, és a ruháinkra várok, egy könyv társaságában lekuckózok a kandalló elé a szőnyegre, Elit is magam mellé invitálva. Az olvasás-felolvasás talán neki is segít megnyugodni kissé, meg elterelni a gondolatait az aktuális félelmeiről, no meg az idő is gyorsabban telik, mint a takaró alatt, rettegve szuggerálva az órát. S úgy tűnik, hogy működött is a terv, mert már valahol a könyv felénél járhattam, amikor feltűnt, hogy egyrészt úgy elzsibbadtak a lábam, hogy mozdítani sem bírom őket, másrészt pedig nem ártana a tűzre is tenni, mert már tisztára belebújok a könyvbe, és úgy is alig látom a betűket. És úgy tűnik, hogy idő közben Eli is elaludt, mégpedig úgy dőlt rám, hogy az nekem sem tűnt fel különösebben olvasás közben. így viszont egyhamar nem is mozdulok én se semerre, így hát csak leraktam a könyvet magam mellé…
- Ó, igen? Csak mert a hangod alapján úgy tűnik, nem sok híja van, hogy nem alszol. – jegyzem meg derűsen, miközben türelmesen várakozok, hogy felkeljen. Mondjuk… én még így se mozdulok semerre, előbb legyen újra vérkeringés a lábamban.
- Nem, dehogy! Nekem is eszembe jutott, hogy nem ártana, mielőtt kialszik. Életben tartani egyszerűbb, mint feltámasztani. – fűzöm hozzá, mire tudatosul bennem, hogy milyen morbid módon hangozna ez az egész, ha épp nem a tűzről beszélgetnénk. Pláne annak fényében, hogy engem is hányan igyekeztek életben tartani az elmúlt bő két évtizedben…
- Azt nem tudom, hogy a tiéd mennyire, de nem fázok, szóval… jah, elég meleg. Milyen hangulatos lenne otthon is egy kandalló! – jegyzem meg, bár tény, hogy egyedül üldögélni előtte már kevésbé lenne az, mint így, társasággal.
- Nem tudom, emlékszel-e még rá, amikor a Harry Potter könyvek megjelentek, akkor egy időben egy csomó, könyvhöz kapcsolódó édesség is felbukkant a boltok polcain. Csokik, meg miegymás… volt az a Bogoly Berti féle Mindenízű Drazsé… szerinted árulnak még olyat valahol? Így, a könyvet olvasva egész elkapott a nosztalgia. – kezdek beszélni, mielőtt még kínos hosszúságúra nyúlhatna a beálló csend, közben pedig próbálom a lábaimat masszírozni, mozgatni egy kicsit, hogy javuljon a helyzet, ha lábra kéne állni – Tudod, kisiskolásként nem igazán szerettem olvasni. Aztán az első kötet is valahogy akkortájt jelent meg, amikor a szívrohamom volt, és egy csomó ideig az ágyból sem kellhettem fel, meg folyton pihenni kellett, óvatosnak lenni… mondhatni, ez a könyvsorozat szerettette meg velem az olvasást. – emlékezek vissza a régi időkre, miközben a kezemben lévő, látszólag is többször olvasott, ütött-kopott kötetet nézegetem.
- Neked van valami olyan könyv, ami meghatározó az életedben? Vagy különösen közel áll hozzád? – pillantok felé újra, ahogy lassan megpróbálok én is talpra kecmeregni, és segíteni a fával, ha esetleg eddig még nem boldogult volna vele.
De amint, hogy teszek néhány lépést felé, jól láthatóan le is fagyok, mozdulatlanná dermedve, lesápadva, miközben a szívem is kihagy néhány ütemet.
- A fenébe! - mormolom az orrom alatt, azonban tovább már nem jutok vele, csak sietősen vetem rá magam a hátizsákomra, hogy őrült tempóval kezdjek keresgélni benne, majd sorra átnézzem a zsebekeit is. Egyik gyógyszeres doboz a másik után kerül elő belőle, majd, miután tudatosult bennem, hogy egyik sem az, amelyiket keresem, csak idegesen szórom vissza őket a táska mélyére, hogy aztán végigjárassam a tekintetem a szobán, de ha itt nincs… akkor sajnos máshol sincs. Annyira még nem pakoltam szét.
- Eli… attól tartok, hogy baj van. Ne akadj ki nagyon, oké? Megpróbálok én se…- aztán majd elválik, hogy hogyan fog menni, de abból kiindulva, hogy már olyan kicsit, mint ha furábban verne a szívem, félek, hogy mi lesz itt még később – Be kéne vennem a gyógyszeremet, de nagyon úgy néz ki, hogy otthon maradt. Nem volt betervezve, hogy nem otthon töltöm az estét… - így hát miért is hoztam volna magammal? Fogkefét meg törölközőt se hord mindenhova magával az ember, vagy kispárnát, abba viszont nem hal bele senki, ha nincsenek kéznél… A szívgyógyszerem azért egy fokkal problémásabb, még ha esélyesen ez se ölne meg, csak mert egyszer elfelejtem bevenni. Legalábbis nagyon remélem.

- Hát, elvileg. Mondtam nekik, hogy sürgős szükségünk van rá. De nem vagyok benne biztos, hogy az éjszaka közepén fognak vele kopogtatni. - csóválom meg a fejemet. Meg aztán, a recepciós lány is turbékoló párocskának nézett minket (azoknak meg minek a ruha ugyebár), szóval még az is lehet, hogy valamiféle boronálós összeesküvés áldozatai leszünk.
Egészen elvörösödök, hogy ilyen buta kérdésekkel zaklatom, persze, ha beteg akkor nem ihat. Az viszont érdekelne, hogy mekkora a baj, legyen-e egy mentő is a közelben, vagy megvan nélküle is?
- Ennek örülök. - mosolyodok el őszintén, szívből. Rossz lenne, ha valamilyen súlyos, krónikus halálos kórral küzdene éppen. Túlzás nélkül, így, hogy a mai délutánt és estét együtt töltöttük, megszakadna érte az én szívem is. Megkedveltem, olyan nagyon, hogy tényleg hiányzona. Nem is gondolok inkább ilyesmire! Lényeg, hogy most jól van!
- Hát, vannak akik tovább maradnak odafent, apának úgymond szerencséje volt, hogy ilyen “hamar” érkezett a váltás legénység. Rossz lett volna olyan sokáig távol tőle. - ironikus ezt mondanom, hiszen… bárcsak a bolygó körüli pályán keringene még, távol tőlem! Igyekszem gyorsan és sallang nélkül beavatni a kusza családi kötelékeimbe, aztán megmosolyogtat a kérdése.
- Mindkettő. - felelem, miközben még mindig mosolyogva megrázom a fejem kissé - Ne is beszéljünk róla. Hamarosan elválnak az útjaink, amint hajlandó lesz elismerni a hibáját. Tudod… szörnyű, hogy ezek az emberek tényleg mindent megtehetnek. Meg akarom neki mutatni, hogy ez nem így van, hogy nem gázolhat át akárkin. Butaság, ugye? - sóhajtok egy rövidet, mert valójában én is jó hülye vagyok, hogy ragaszkodok hozzá. De anya utolsó kívánsága volt, hogy ismerjem meg az apámat, és a családomat is, és meg akarom ezt tenni neki. Nem én tehetek róla, hogy az apám hallani sem akar rólam…
Ijesztő, amit a betegségéről mesél. Annyira ijesztő, hogy akaratlanul is tördelem közben a kezem, és egészen aggodalmas kifejezés ül ki az arcomra. Borzasztó lehetett neki, gyerekként, fiatalként és aztán az a műtét! Márpedig a szívműtét az nem piskóta, akármilyen is legyen!
- Anya mindig azt mondta, hogy mindenki olyan feladatokat, akadályokat kap az élettől, ami rá van szabva. Amivel még meg tud birkózni, és elbírja a terhét. - pislogok rá komoly arccal, majd halványan elmosolyodok - Én azt hiszem, nem tudtam volna végig csinálni amit te, de örülök, hogy ennyivel erősebb vagy nálam! Különben nem ismerhettelek volna meg. - és akkor valóban nagyon sokkal szegényebb lett volna az életem. Valamiért úgy érzem, hogy sokat tanulhatok tőle, kora ellenére bölcsnek tűnik, talán épp a betegsége miatt.
- Vállakat még nem rágcsált. De talán a kedvedért kipróbálja majd. - újra pihenő állásba eresztem a nyuszit, elvégre nem mostanról volt szó, hanem az éjszakáról. Akaratlanul is az ágy felé sandítok, ami még mindig szép nagy, sőt óriási. Ha akarjuk tényleg egymáshoz se kell érni egész éjjel, de… hű, tényleg együtt fogunk aludni? Hirtelen vált gyorsabb tempóra a saját ketyegőm, és pirulok el ismét. Azért nem kell túl sokat mögé gondolni Anook, elvégre Dean nem emberevő.
- Állítólag apa családjában, mármint a Beaulieu ágon öröklődött a Gavin név egy időben. Kár, hogy nálunk nem tartották meg, szép hagyománynak tartom az ilyesmit. - jegyzem meg, mert szerintem nem szabad alábecsülnie a sok generáción átívelő szokásokat. Ki tudja, lehet az a régi közös ősük így is oltalmazza őket. Elvégre, furcsa lenne, ha azok után amin keresztülment, pont Dean nem hinne az őrangyalokban?
- Te örülsz a hasonlóságnak? - teszem fel a létező legindiszkrétebb kérdést a világon. - Nem ismerem a vérszerinti apámat, de… pár hasonlóságot már észrevettem amikor találkoztunk. Sajnos fogalmam sincs, hogy mik azok a dolgok, amiket az ember általában az apjától örököl. Ezért kérdezősködök. - mosolyodok el szégyellősen. Persze tisztában vagyok vele, hogy egyikünk sem járatos a genetikában, nem is erre vonatkozik a kérdés. Hanem, hogy lehet-e örülni is a hasonlóságnak, vagy az emberek általában a hátuk közepére se kívánják?
- Hát, ez olyan mint félni a póktól. Annak sincs értelme.- bólogatok - Ismertem egy lányt, aki félt az éles és hegyes tárgyaktól. Képzelheted, nem volt hajlandó villával enni… - mosolyodok el, hiszen lehetne ez rosszabb is. Próbálom a nehéz, rossz és vagy ijesztő helyzeteket így kezelni: lehetne rosszabb is.
- Még szerencse, hogy a sötéttől félek, és nem a planetáriumtól. - kuncogok egy kicsit, elviccelve a dolgot - Imádom, amikor a nagy kupolára vetítik a csillagokat meg a bolygókat. Te is szereted? Van egyáltalán New Yorkban ilyesmi? - ha van, akkor biztos, hogy már a jövő héten meglátogatom! Legalább egy kicsit otthonosabban érezném magam.
Úgy tűnik, hogy Dean ötlete bevált, szép lassan megnyugodtam a kandalló előtt pihengetve. Jó érzés volt hallgatni a hangját, a Harry Pottert, egészen megnyugodtam tőle. A kandalló és a bújás pedig olyan biztonságérzetet adott, amilyet nagyon-nagyon rég nem éreztem. A biztos tudat, hogy nem fog bántani se fizikálisan, se gonosz szavakkal, és ez a nyugalom ami belőle árad… Még épp idejében vettem észre, hogy készülök átölelni, így ez a mozdulat befejezetlen maradt. Legszívesebben napokig, hetekig így maradnék, hallgatva Deant, az esőt, a pattogó tüzet. Szeretném ezzel az érzéssel körülvenni magam, mint egy pajzzsal, hogy a nehéz napokon, például a keddi tárgyaláson legyen mibe kapaszkodnom.
- Nem… csak nagyon… megnyugodtam. - keresem a szavakat arra az állapotra, amit érzek. Azt a békét kaptam most tőle, amire vagy egy éve vágyok. Nem kell gondoskodnom senkiről, nem kell küzdenem senkivel és semmivel. Lehetek kicsi és jelentéktelen, összekuporodhatok és hallgathatok egy jól ismert mesét a létező legnagyobb biztonságban. De ezt mégse köthetem az orrára, még azt hinné, hogy teljesen dilinyós vagyok. Pedig csak annyi az egész, hogy egyszerűen nincs akihez ragaszkodhatnék, aki elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Valószínűleg ő sem ez az ember, csak most, erre a rövid időre érezhettem a dolgot. De milyen jó is volt!
Ahogy feltápászkodok, akaratlanul is megtorpanok, amikor azt mondja, hogy egyszerűbb életben tartani mint feléleszteni. A jelen körülmények között, pontosabban az ő előéletével…
- Ha rajtam múlik, életben tartom. De ha kell, fel is élesztem. - semmi kérdés vagy bizonytalanság nincs a hangomban, csak az elszántság, amivel tűzön-vízen át szoktam vinni az akaratomat. Sem a tüzet nem hagyom kialudni, se azt nem engedném, hogy neki baja essen akkor amikor velem van. Ahhoz máris túl sokat jelent nekem.
- Én is szeretnék majd, ha egyszer lenne egy szép házam. Talán annyira megtetszene, hogy még nyáron is mindig begyújtanék. - mosolygok rá vidáman, aztán hallgatom amit a Harry Potterről mesél, meg az édességekről.
- Láttam ilyesmit még régen, és mindenféle ízű drazsé is van, csak épp már nem Harry Potter köntösbe csomagolva akarják eladni. De elvileg van még ilyesmi, szerintem. - lassan kelek fel, én is kicsit megdörzsölöm a lábaimat, mielőtt hoznék még fát, és óvatosan a többi közé tenném. Sajnálom, hogy olyan sokat volt ágyhoz kötve gyerekként, és ha ott lettem volna, biztosan ültem volna az ágya mellett, hogy szórakoztassam. Na persze, ha jól sejtem még ovis sem voltam, amikor elkezdődtek a problémák a szívével, így nem sok hasznom vette volna a kórházban. Maximum idegesíteni tudtam volna.
Amikor engem kérdez a könyvekről, csak bólintok, miközben a szépen felélénkülő tüzet bűvölöm, majd mosolyogva fordulok az asztal felé, hogy felemeljem róla ezt a másoknak semmit sem érő, egyáltalán nem különleges építészeti monográfiát.
- Azt hiszem, ez a könyv elég közel áll hozzám. - mosolyodok el zavarban, és már épp szóra nyitnám azt a nagy buta számat, hogy elmondjam neki, hogy egyáltalán nem bánom, hogy minden ilyen “balszerencsésen” alakult, mert vele lehetek, amikor…
- Mi történt? - kapom fel ijedten a fejem, mert kicsit sem hangzott biztatóan amit mondott. Csak nézem, ahogy kutat, keres valamit, nagyokat nyelek, és aggódva nézem, hogy sikerrel jár-e.
- Oké. - motyogom reszketeg hangon, és próbálom összeszedni magam. Baj van! - Szóval… nincs nálad a gyógyszered, amit be kell venned, különben rosszul leszel és meg is halhatsz. Ugye? - darálom hatalmasra kerekedett szemekkel, amikbe már gyűlnek a krokodil könnyek, de megrázom a fejem, és se szó se beszéd a kandalló előtti pokrócra borítom a táskája tartalmát. Villámgyorsan állok neki én is áttúrni, a nem gyógyszernek tűnő dolgokat szélsebesen válogatom külön a gyógyszeres dobozoktól. Megkérdezem, hogy mi a pirula neve, és azt magam elé motyogva mindent, de szó szerint mindent átkutatok érte, a táska összes zsebét, ellenőrzöm, hogy nincs-e a bélésen egy lyuk amin átcsúszhatott… de sehogy sem találom.
- Oké, akkor most… ülj le ide, jó? - mutatok a pokrócra. Az ágy vagy a fotel kényelmesebb lenne, de ha minden végképp elromlik, akkor még mindig a földön a legkönnyebb újraéleszteni. Fő a pozitív gondolkodás, ugyebár! Megfogom a másik pokrócot és ha akarja, ha nem, körbe bugyolálom vele, néhány hevesebb mozdulattal. Ha kell, akkor álló helyzetében is. - Az a legfontosabb, hogy maradj nyugodt. Megtalálom, ha itt van, meg fogom találni. - futok a telefonhoz, elvégre, ha a ruha zsebekben van, akkor az náluk lehet, remélem nem áztatták szét a gyógyszert, mert akkor… Egy félhangos szipogás-hüppögés hagyja el a számat már a gondolatra is, hogy mi történhet! Felemelem a kagylót és tárcsázom a recepciót, de süket a vonal. Még búgás sincs. Hülye áramszünet! Hülye vihar!
- A rohadt életbe már! - csattanok fel idegesen, és vágom vissza a telefont a helyére ingerülten. Vissza futok Deanhez, már-már hisztérikus állapotban, hogy aggodalmasan tapogassam össze-vissza az arcát. Nem mintha bármit is meg tudnék belőle állapítani. Nem vagyok kardiológus, sajnos.
- Minden oké, jól vagy? Azonnal szólj, ha nem érzed jól magad és szerzek segítséget! - lehet, hogy ő nem kap infarktust, de én mindjárt fogok! - Megpróbálom visszaszerezni a ruhákat… hátha ott van a zsebedben. - valószínűleg én már jobban idegesítem, mint az, hogy nem találjuk a gyógyszerét.

- Tudod, erre szokták mondani, hogy az élet igazságtalan. – vonok vállat, és ez csak egy igazságtalansága a számtalan közül. Arra, hogy butaság, inkább már nem is válaszolok, mert… őszintén szólva, én sajnálnék hónapokat, vagy akár éveket is pereskedésekre pazarolni, sőt, igazából még néhány hetet is időpazarlásnak vennék. De nyilván, az ember többnyire nem szórakozásból vág bele ilyesmibe, és gondolom, ha nem lenne kellően fontos számára, vagy jelentene sokat, akkor Eli sem szenvedne vele.
- Igen, ezt már én is hallottam… és szeretnék is hinni benne, így, hogy még mindig itt vagyok, de valahogy egy évvel ezelőtt kevésbé vígasztalt az ilyesmi. – mondjuk az tény, hogy az élni akarás sokat tud segíteni a súlyos betegségek idején, vagy legalábbis nyerhetünk vele némi időt még ezen a világon. Viszont ha magadban már feladtad a küzdelmet, akkor ott próbálkozhatnak bármilyen gyógymóddal meg segítséggel az orvosok…
- Nekem egy ilyen pereskedéshez nem lenne türelmem meg idegrendszerem, amit te vívsz a családoddal, úgy hogy vehetjük úgy, hogy kvittek vagyunk. – kinek mit dobott a gép, szokták mondani, inkább ne is kelljen végigcsinálnia azt, amit nekem. Egyrészt, mert így is akad elég baja egy ilyen egészségügyi probléma nélkül is, másrészt meg, az ellenségemnek se kívánnék ilyesmit, hát még olyasvalakinek, akit kedvelek.
Csak jót mosolygok a nyuszis reakcióján, és elraktározom magamban, ha éjszaka arra riadnék, hogy valami a lapockámat birizgálja, akkor ne ijedjek meg, csak a nyúl lendült akcióba…
- Hogy örülök-e? Igazából mindig is jól kijöttünk, úgyhogy mondhatni, igen. Bár amikor anyum kapcsán tesznek szóvá valami hasonlóságot, arra is ugyanolyan büszke szoktam lenni. – lepődök meg egy kissé a kérdésén, de aztán, némi gondolkozás után csak válaszolok neki, amikor pedig kiderült, hogy miért is foglalkoztatja ennyire, így már egyből más megvilágításba kerül az egész téma.
- Hát, nem vagyok genetikus, de olvastam egy-két könyvet a témában, amikor már untam a kardiológiát… Amennyire viszont én emlékszem, így, ennyire nem specifikus a dolog. Talán néhány, ritka betegség, ami az Y kromoszómához köthető, de az meg esetedben úgy is tárgytalan. Meg az is egészen gyakori, hogy az öröklött dolgok átugranak egy generációt, és a nagyszüleire jobban hasonlít valaki, mint a saját szüleire. Egyébként meg, elég összetett dolog ez az egész… domináns és recesszív gének, DNS, neveltetés… - arról nem is beszélve, hogy még így sincs semmi kőbe vésve, elvégre senki sincs tökéletesen tisztában minden felmenője genetikai állományával. No meg ha így is lenne, történhetnek véletlenek, a szülőktől hozott anyagnál valami elromlik, aztán már kész a baj. Az én rokonságomban sem tudok más olyanról, aki ilyen komoly szívbetegségekkel küzdene, aztán tessék! Nekem mégis összejött valahogy.
- Azzal is érdekes lehet élni. Én egyszer olyanvalakit ismertem, aki meg a lepkéktől félt. A pókokat még valahol megérti az ember, mert nem valami szép jószágok, de egy pillangó? – csóváltam a fejem, de hát a félelmek már csak ilyenek. Nem mi választjuk többségében, hogy mitől kapcsol be bennünk a vészkapcsoló.
- Az igazat megvallva, még sosem jártam egyben sem, az valahogy eddig kimaradt. – ismerem be előtte, így nem tudom, hogy mennyire szeretem, vagy sem, maximum a csillagos eget szoktam nézni, élőben – Viszont azt tudom, hogy van, több is. – pontos címet mindenesetre ne kérjen, mert annyira nem vagyok képben velük, de az Internet világában nem igazán nagy kaland egyiknek vagy másiknak az elérhetőségére, nyitva tartására rákeresni.
- Na, ennek örülök. – nyugodok meg kissé, legalább akkor bevált a terv, és nem hiába tartottam neki mesedélutánt az elmúlt egy órában. Ettől függetlenül nem vagyok biztos benne, hogy ha nem folytatom tovább, nem alszik be rövid időn belül.
- Ezt nevezem elszántságnak! – bólintok elismerően, habár nem kerüli el a figyelmemet, hogyan torpan meg egy kissé. Hiába, néha fel sem tűnik, milyen morbid megjegyzéseket tudok elereszteni, bár… próbálja meg más túlélni a tartós betegeskedést úgy, hogy nem szorult belé valamennyi, az öniróniával egyetemben.  Ha már vallásosság nem igazán…
- Nyáron? Azt ne mondd, hogy ilyen fázós vagy. Mondjuk, ha már a tábortüzek szezonja is akkor van, végül is… - miért is ne? Amilyen melegek tudnak lenni a belvárosi nyarak, nekem szerintem eszembe nem jutna még kandallóban is tüzet gyújtani pluszban, de ízlések és pofonok. Az tény, hogy adja a hangulatot.
- Hmm, igen? Majd legközelebb, ha valami nagyobb szupermarketben járok, körbenézek. – nesze neked nosztalgia, annyira nem vagyok nagy édességfogyasztó, de miért is ne? Ez amúgy is egészen jó mulatság, amolyan ártalmatlan orosz rulett, mikor fog ki az ember olyan ízt, amit legszívesebben sohasem kóstolt volna meg?
Már épp kérdeztem volna a könyvhöz fűződő történetről, amikor azonban belém hasít a felismerés, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt eddig hinni mertük – ugyanis nem elég, hogy nem vettem be a gyógyszeremet, de nagyon nagy az esélye, hogy itt sincs. És belegondolva, hogy se áram, se közlekedés, se patika a közelben – mondjuk ha lenne, se mennék sokra vele, külön receptre szokták beszerezni az ilyen ritka gyógyszereket – de még térerő sincs… Basszameg, inkább bele se akarok gondolni, milyen harmatgyenge esélyeim lennének a túlélésre, ha most ütne be valami gebasz! Inkább gondolni sem akarok ilyesmire, helyette sietve a hátizsákom után nyúlok, hogy abban kezdjek keresgélni, hátha… mégis… talán…
- Be kéne venni, az fix, viszont nem rémlik, hogy magammal hoztam volna… hacsak nem több napra utazok, nem szoktam. – vagy ha nem tudom előre, hogy máshol töltöm az estét, mondjuk a szüleimnél, mert akkor nyilván az elsők között kerül a táskába.
- Nem hiszem, hogy egy nap kimaradás nagy gondot okozna, de eddig még nem fordult elő, hogy ne vettem volna be, úgyhogy… - igazából kizárni sem tudom a rosszullétet, mert ilyen téren semmi korábbi tapasztalatom. De azt azért nagyon remélem, hogy nem itt, az isten háta mögött fogom feldobni a pacskert.
Csak szótlanul nézem, ahogy Eli is beveti magát a keresésbe, a kérdésére pedig gondolkozás nélkül mondom is a gyógyszer nevét. Igazából ugyanolyan tégelyben van ez is, mint a többi szívgyógyszerem, kinézetre is hasonló, és tényleg a neve az, ami alapján a legegyszerűbb megkülönböztetni. Miután külön szortírozza az itt lévő gyógyszereimet, én is számba veszem őket újra, hangosan visszamondva magamnak, hogy melyik micsoda… Béta-receptor blokkoló, gyulladáscsökkentő, koleszterin-csökkentő, fájdalomcsillapító, és a többi… de a kilökődés gátló, na, az sehol.
- Oké… - rogyok le engedelmesen a pokrócra, amikor megkapom az utasítást, nem is igazán vagyok magamnál, az agyam folyamatosan azon pörög, hogy mégis, mi a fenéhez kezdjek most így?! Szinte az se tűnik fel, hogy kapom a másik takarót is a nyakamba, csak bámulok magam elé, mint akinél lefagyott a rendszer, egy kicsit tényleg megszűnt a külvilág… Néhány perc alatt pedig el is jutok odáig, hogy akármilyen nagy is a baj, az első, és legfontosabb, hogy megőrizzem a hidegvérem. A pánikolás semmit sem segít, sőt, csak ront a dolgon, akár úgy is, hogy ha egyébként semmi gond nem lenne, így aztán csak becsukom a szemem, és a már jól bejáratott légzéstechnikákat kezdem sorra venni, hogy lehiggadjak. Egész jól segít is, hogy a hirtelen, adrenalin hatására megugrott pulzusom újra lenyugodjon a szokásos tempóra, csak az zökkent ki egy pillanatra a koncentrálásból, amikor Eli lecsapja a telefont, majd nem sokkal később, amikor az arcom kezdi tapogatni olyan bőszen.
- Eli… Eli, nyugodj meg, kérlek. – hámozom ki magam lassan a takarókból, legalább annyira, hogy a két kezem kiszabaduljon, és a másik arcára simíthassam, figyeljen rám! Merthogy ahogy elnézem, őt még jobban kiakasztotta a hír, azt a luxust pedig, hogy mindketten gőzerővel pánikoljunk, sajnos nem engedhetjük meg magunknak. Mondjuk én se vagyok normális, egy ilyen felkonferálás után mit csodálkozok, hogy kiakadt?! Az lett volna a csoda, ha nem.
- Eli, figyelj rám, rendben? Még élek, az előbbi ellenére jól vagyok, és hidd el… van már annyi tapasztalatom, hogy érzem, mikor van nagy baj. Ígérem, hogy szólok, ha tényleg orvosi segítség kell, oké? Amíg ver a szívem, addig semmi gond, látod? – próbálom meggyőzni, de látva a könnyáztatta, riadt tekintetét, vagy hogy mennyire a sírás peremén áll, kiborulva, gondolkozás nélkül kapom el a kezét, hogy aztán a mellkasomhoz nyomjam a tenyerét, oda, ahol a szívem dobog, érezheti ő is. - De addig is, próbálj te is megnyugodni egy kicsit… Vegyél egy mély levegőt, tartsd bent… most szép lassan kifúj… Még egy nagy levegő, bent tart… - kezdem szép lassan mantrázni neki, miközben a másik kezem még mindig az arcán pihen, és amennyire így beszéd mellett lehetséges, csinálom én is vele együtt a légzésgyakorlatokat, legalább egy párat, amíg nem látom, hogy kezd hatni a dolog.
- Szerintem kár a ruhákkal próbálkozni. Egyedül a farmerom zsebébe tudtam volna rakni, de abból kiindulva, hogy ugyanakkora tégelyben van, mint a többi, leülni se bírtam volna vele, úgyhogy biztos, hogy nincs ott. – gondolkoztam hangosan, már jóval nyugodtabban, s még ha nem is tökéletes a helyzet, már sokkal jobb mint az előbb, ahogy belém hasított a felismerés.
- Pont a napokban váltottam ki az új adagot, valószínűleg a fürdőszobában pihen a helyén, a többi gyógyszer között. Ez van. Majd túlélem valahogy, meg tanulok az esetből. – vontam vállat, mert nagyon úgy tűnik, hogy akár mennyire is szeretnénk, ettől többet sajnos nem tudunk tenni az ügy érdekében, valahogy át kell vészelnem az estét anélkül.

Nem tudom, hogy Pantoufle miért hozza elő belőlem mindig ezt a fajta viselkedést, valószínűleg azért, mert gyerekkoromban is így játszottam vele, ezzel nyugtattam magam a nehezebb napokon. Mindenesetre, ha majd nem tudok aludni, már tudom, hogy Dean vállain ugráltassam a kis szőrmókot - feltételezem annak még jobban is örülne, ha esetleg egy masszírozásban lenne része.
- Annak én is örülni szoktam, amikor anyuhoz hasonlítanak. - mosolyodok el, miközben bólogatok. A baj nem is vele van, hanem a “kedves” papával. Bár látok némi hasonlóságot, azért… engem inkáb aggaszt a dolog, talán nem is olyan meglepő módon. Nem akarok olyan emberré válni, mint ő. Véletlenül sem.
- Értem. Nagyon okos vagy! - teszem még hozzá elismerően, majd kissé csalódottan vonom meg a vállam. - Már egy nagyszülőm sem él, így ebből a szempontból azt hiszem genetikai lutri vagyok, fogalmam sincs milyen géneket örökölhettem, és kitől. - így kimondva, még mindig egy kicsit mellbevág, amikor tudatosul bennem, hogy mennyire egymagam maradtam. Mint egy árva gyerek, szó szerint. Nincs támaszom, nincs rokonom, nincs kihez fordulhatnék a bajban és persze a szép perceket sem tudom megosztani senkivel, aki közel állna hozzám. Talán, ha egyszer lenne saját családom, velük érezhetném azt, hogy milyen egy szerető környezet, de valószínűleg sokkal előbb patkolok el, mint hogy az ilyesmit átélhetném. Már csak a táplálkozási gondok és a stresszes életmód miatt is. Nincsenek illúzióim.
- Egyszer láttam egy fotó kiállítást a rovarokról. Ha láttad már kinagyítva egy pillangó fejét vagy a lábait, szerintem te is megértenéd az aggályait. - mosolyodok el halványan. Be kell látni, a rovarok nem túl szép élőlények, még ha első pillantásra annak is tűnnek, mint a pillangók. Oké, félni nem félek tőlük, de nem is szívesen foglalkoznék velük egész életemben.
- Ez jó hír. Szerintem nagyon érdekes hely, főleg a tematikus előadások. Egyszer, ha lesz kedved majd próbáld ki, biztosan nem bánod majd meg. - nem meggyőzni próbálom, és nem is kamuzok. Tényleg fantasztikusak az előadások, ahogy bemutatják a sokmillió fényévnyire pislákoló csillagokat, pulzárokat, feketelyukakat, üstökösöket. Jobb, mint a manapság divatos akciófilmek a mozikban, és még csak nem is kitaláció. Hanem tudomány.
Nem úgy, mint a Harry Potter. Hiába, hogy mese, engem mégis felvidít, és meg is nyugtat jó alaposan. Bár, ez utóbbi inkább Dean érdeme. Butaság az egész, de az ember az érzéseit nem tudja kordában tartani. Lopott pillanatokban arra gondolok, hogy meg kell köszönjem az őrangyalomnak, hogy ide vezetett minket, még ha eleinte kétségbeejtő is volt a helyzet.
- Általában így állok a dolgokhoz, amik fontosak nekem. - mosolyodok el halványan, ahogy a kandallóban pislákoló egészen megszelídült tűzre pillantok. A sarokban egy kis tartóban takaros kupac fa van, szépen összedarabolva, így igazán nincs vele más dolgom mint a tűzre tenni.
- Hát, fázós is, meg aztán, miért ne? Olyan szép és barátságos. Otthonos. - vonok vállat, hiszen egy kandallóba bármikor be lehet gyújtani, nem kell ahhoz jegesmedvéknek szaladgálni az utakon.
- Azt hiszem, igen. Moziban is láttam már, talán Jelly beans a neve, azt hiszem. - bólogatok mellé, mert tényleg így rémlik a dolog. Ennyire elkapta volna a nosztalgia? Furcsa, hogy ő az egész Harry Potter lázat gyerekként élhette meg, kvázi együtt nőtt fel a főszereplőkkel. Én nem vagyok ilyen szerencsés, de még így is beszippantott a varázslók világa.
- Biztos, hogy nincs nálad? - teszem fel a teljesen egyértelműen hülye kérdést, amit bárki feltenne ebben a helyzetben. - Szóval, nem tudjuk mi történhet, ha nem találjuk meg. Értem. Megtaláljuk. Muszáj. - nyelek egy nagyot megint, mert a helyzet sokkal de sokkal ijesztőbb, mint amilyennek tűnik. Viszonylag ritka ugyanis, hogy az ember ilyen szituációba kerüljön, pláne olyas valakivel kapcsolatban, aki sokat jelent neki. Mármint, fontos neki, vagy ilyesmi.
Inkább nekiállok keresni a gyógyszert, és Deant is biztonságba helyezem a pokrócon, betakarom, hátha a puha meleg pokróc őt legalább megnyugtatja. Az sem érdekel, hogy a szaladgálás, hajolgatás, kúszás-mászás közben a köpeny csak idétlenül lóg, útban van, félre csúszik itt-ott. Ezek most olyan jelentéktelen dolgok, amikkel nem akarok foglalkozni egyáltalán. Előbb az idegesít fel, hogy nincs a táskában a gyógyszer. Aztán a süket telefon. Aztán, hogy fogalmam sincs mit tehetnék. Inkább Dean állapotát ellenőrzöm, szinte már hisztérikusan.
- Nem tudok. - rázom a fejem, és szipogok még egyet, erővel nyomom el a könnyeket mert nem akarom még azzal is idegesíteni, hogy itt bőgök. Azzal amúgy sem segítenék rajta. Hagyom, hogy a kezét az arcomra tegye, majd bólogatok. Figyelek rá.
- De… de mi lesz ha nem találom meg? Ha éjjel történik valami? - rázom makacsul a fejem megint, majd miközben a kezem a mellkasához húzza, legördülnek vagy inkább lezuhannak az első könnycseppek, én pedig inkább az ajkamba harapok a hüppögés ellen. Így csak egy furcsa, nyöszörgő hangra futja, de még ez is jobb, mint a kisányos szipogás.
- Nem akarom, hogy bajod essen. - motyogom, majd próbálok szót fogadni, és mély levegőket venni. Eleinte nehezebben megy, de aztán egészen meg is nyugszok tőle. Persze, még aggódok érte, de legalább már képes vagyok gondolkodni. A szemem és az arcom a köntös ujjába törlöm, majd óvatosan ölelem át Deant, ha hagyja magát.
- Segíteni szeretnék. Nem akarom, hogy rosszul legyél, az én hibámból. Ez az egész az én hibám!- ha azt a hülye könyvet átengedtem volna neki első szóra… ha nem abba az étterembe hívom… ha nem bambulok el a buszon ez az egész nem történik meg! Ha bármi baja esik, azt sose bocsátom meg magamnak. Képtelen lennék együtt élni a tudattal. Amikor pedig azt mondja, hogy otthon van a gyógyszer, mint egy gyerek, elkezdem az alkudozást, makacsul keresem a kiskapukat.
- Nem akarom megvárni, amíg rosszul leszel, kell, hogy legyen megoldás. És ha… ha megpróbálnék valahogy segítséget hívni? Valahol… valahol kell, hogy legyen egy vezetékes telefonfülke, vagy addig megyek amíg nem lesz térerő valahol. Apámnak biztosan van olyan ismerőse, akinek van helikoptere, eljönne értünk, ha megígérem, hogy abbahagyom a pereskedést biztos segítene nekünk! Igen, ez lesz a legjobb megoldás! - veszem sorra a lehetőségeket. Ha nem lenne más kiút, és Dean állapota rosszra fordulna, gondolkodás nélkül engedném el az egész nevetséges pereskedést, csak eljuttassam őt az első kórházig valahogy.
De persze ez sem vezet sehová, az esélyek latolgatása és a képtelennél képtelenebb fiktív mentőakciók elméletbeli szervezése.
- Talán mégis ott van a zsebedben, a nadrágban vagy a pulcsiban… vagy a kabátban. Most rögtön elmegyek a ruháidért. - mondom ellentmondást nem tűrve, a lehetőségekhez képest rettentő határozottan. Már el is indulok az ajtó felé, amikor megpillantom a fogason árválkodó dzsekijét. - Itt nézted már? - kérdezem mintegy mellékesen, majd a privát szféra fogalmát ismét zárójelbe téve állok neki végig kutatni a zsebeit. Sehol semmi, lakáskulcson és egyéb holmikon kívül. Aztán, a belső zsebbe nyúlok, ahol valami zacskó van, már rángatom is elő.
- Gyógyszertári. - kommentálom, és viszem is a kandallóhoz, hogy el tudjam olvasni, a zacskót csak úgy széttépem, hogy mielőbb a dobozkához férjek. - A felirat elázott... megnézed? - kommentálom a látványt, így Dean felé nyújtom a gyógyszeres dobozt, hogy ő állapítsa meg, mennyire vagyok szerencsés típus. Remélem nagyon-nagyon!

- Köszi, bár viszonyítás kérdése. Biztos hallottad már a kínai bölcsességet, hogy minél többet tudsz, annál jobban rájössz, hogy valójában milyen keveset… - teszem hozzá vállat vonva, mondhatni, nálam ezzel járt az, hogy sokat betegeskedtem, aztán többnyire olvasással töltöttem az időt. Lehet, hogy sok témához hozzá tudok szólni, de azért a legtöbbnél pusztán az ilyesfajta érdekességek maradtak meg. Hallva viszont, hogy nem csak a szülei, de a nagyszülei sem élnek, nos, így tényleg nem egyszerű utána járni annak, hogy vajon kitől mit örökölhetett. Vagyis… az apja még él, de vele meg nem épp olyan a viszony, hogy ilyenben társ lenne.
- Most erre mondjam, hogy ha már kinagyított képek, valószínűleg a saját házadban készített képekből is szemrebbenés nélkül össze tudnának hozni egy ilyen kiállítást? – elég például egy hűtőszekrényt nézni, vagy egy szőnyeget, kellő nagyításban… arról nem is beszélve, hogy akinek nincs hozzá gyomra, azért anatómia téren is lehetne bőven olyan képeket készíteni, amitől elmenne az ember étvágya.
- Hmm, ez jól hangzik. Akár együtt is meglátogathatnánk az egyiket, persze, csak ha van hozzá kedved. – dobom be ötlet gyanánt, mert miért is ne? Attól függetlenül, hogy itt ragadtunk az isten háta mögött, meg a természet erői így összefogtak ellenünk, meg kell hagyni, hogy meglepően gyorsan telik az idő a társaságában. Hiába, ha az ember jól érzi magát… Mondhatnám, hogy ő otthon van a témában, pláne, ha a papája űrhajós is volt, én meg ismerem a várost, de azok után, hogy most is gond nélkül szálltunk fel rossz irányba haladó buszra, és ő volt az, akinek előbb feltűnt, inkább nem villognék a tájékozódási képességeimmel.
A kint tomboló vihar hiába nem nagyon akar alább hagyni, ahogy az áram sem jött vissza azóta sem, de ennek ellenére egészen sikerül belefeledkeznem a felolvasásba így kényelmesen, kettecskén ücsörögve a kandalló előtt. Nem is igazán tudom megmondani, mennyi idő telhetett el azóta, és ha nem kéne rakni a tűzre, valószínűleg én sem zökkentem volna ki az olvasásból, így azonban mondhatni, muszáj megállni egy kis szünetet tartani, mert már alig látok valamit a betűkből.
- Nem rossz hozzáállás, az biztos. – szokták is mondani, hogy a határozottság már fél siker… nos, ha az nem is, de az tény, hogy anélkül minden sokkal nehezebb.
Csak elmosolyodok a kandallós levezetésére, abszolút egyet is értek vele, a mozis megjegyzésére azonban csak kérdő tekintettel nézek rá, amolyan „ez komoly?” tekintettel… és valószínűleg tovább is faggattam volna róla, ha a drazsékról nem jutna eszembe, hogy hoppá! Én még nem vettem be a mai gyógyszeremet, ami pedig még nagyobb szívás esetünkben, hogy esélyesem nem is fogom tudni.
- Szerinted? Mégis hol lenne? A fürdőköpeny zsebeiben, vagy…? – fordítom ki az említett ruhadarab zsebeit, a hátizsákom tartalma az meg már úgy is előttünk hever a szőnyegen, sok már variáció meg nem igazán maradt.
- Nem igazán… Jó esetben semmi baj. Rossz esetben meg… - inkább nem megyek bele, hogy ha rendszeresen és jól szedem a gyógyszereimet, igazából akkor is bármikor elromolhatnak a dolgok, mindentől függetlenül. Hát még így, hogy egy szem kimarad? Elég csak a legutóbbi műtétem előtti időszakra gondolnom, hogy felidézzem, milyen az, amikor a szíved kezdi felmondani a szolgálatot. Akármennyire is a múlt, mégis lebénít a tudat és a félelem, hogy egy rossz fordulat az életemben, és újra ott tarthatok, mint akkor, szinte már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom…  Alig érzékelek valamit abból, hogy Eli szinte betemet a puha takarókkal, kell egy pár perc, hogy összekapjam magam, és megnyugodjak valamennyire, mert akármilyen nagy szarban is vagyok, egy biztos: a stressz és a pánik se nem segít, se nem old meg semmit, csak tovább ront a helyzeten, így igyekszem némi nyugalmat erőltetni magamra. Ám mire valamire sikerül visszanyernem a lélekjelenlétemet, addigra Eli akad ki teljesen, még ha nem is közvetlenül miattam, de közvetve mégis az én hibámból.
- Dehogynem tudsz, erősebb vagy, mint hinnéd. Menni fog, segítek. – húzódok közelebb hozzá, a kezemet az arcára simítva, ha már minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen nekem, akkor én se hagyjam magára, amikor egyedül már nem boldogul.
- Nem lesz semmi baj. – hazudom szemrebbenés nélkül, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, ez az egészségügy egyik legnagyobb hazugsága, hisz nem ígérhetsz olyasvalamit, amit nem tudsz betartani - Higgy nekem, szívósabb vagyok én annál… - ez viszont már annál igazabb, tekintve, hogy az orvosok milyen kevés esélyt adtak nekem már gyerekként is, egy pár évet jósoltak talán, ennek ellenére pedig még mindig itt vagyok! Csúnya lenne, ha itt érne véget a történet.
- Ne butáskodj, ugyan miért lenne a te hibád? Az én egészségügyi gondom, az én gyógyszerem, gondolhattam volna rá, hogy tartsak belőle magamnál vésztartalékot. – az egészet nem, mert ha elhagynám, vagy ellopnák, az se lenne jobb, és mondhatnám, hogy eddig még nem fordult elő soha ilyesmi, de egy biztos. Ezentúl a lakásom küszöbét biztosan nem lépem át úgy, hogy legalább néhány szem ne lenne nálam, elvégre sose tudhatja az ember…
- És higgy nekem, már így is többet segítettél, mint gondolnád. – teszem hozzá egy bíztató mosollyal, elvégre elég kellemetlen szituációba kevertem egyik pillanatról a másikra, és látva, hogyan reagált rá… oké, arra mondjuk nem vagyok büszke, hogy ennyire letörtem a kedvét azok után, hogy egész jól elvoltunk, és megríkatni sem szándékoztam. De nem csak kínosan feszengett, nem próbált felszívódni vagy lelépni, nem csak állt lefagyva, hanem tényleg megpróbált mindent, amire ilyen korlátozott körülmények között tenni lehet. A szándék pedig, hogy segíteni próbált, hogy számítani lehet rá a bajban, már sokkal többet jelent számomra, mint azt hinné.
- Eli… Nem akarok illúzióromboló lenni, de most az leszek. Vezetékes telefonfülke? Egy ilyen helyen? A kilencvenes években még talán volt… Meg ilyen időben egyedül bolyongani odakint? Egy köntösben? - lehet, hogy most is van még nyilvános telefonfülke, de őszintén szólva, én lennék a legjobban meglepve, abból kiindulva, hogy szinte mindet felszámolták az utóbbi időkben, miután szinte mindenki számára elérhetővé váltak a mobiltelefonok és vezetékes telefonok, aprópénzért szinte.
- Na, azt már végképp nem hagyom! Ha már ennyit küzdöttél a per miatt, ne legyen minden erőfeszítésed hiábavaló anyukád emlékéért. Amúgy is, ha még lenne is helikopter, mégis, hol tudna leszállni? Az erdőn túl, valami mezőn, kilométerekre? Nem, azt nem engedem. – akármilyen imponáló is a gondolat, hogy miattam képes lenne ezt is eldobni, de nem akarom, hogy megtegye, és később megbánja a dolgot… miattam. De abból kiindulva, hogy se áram, se térerő… úgy is mindegy. Tudom, én mondtam, hogy maradjunk pozitívak, és most ilyen negatívan állok minden ötletéhez, de… tényleg jó elcseszett egy helyzet.
- A nadrágom zsebében nem hiszem, a pulcsimon meg nincs zseb. – húzom el a számat, ám amikor a kabátomat említi, elgondolkozok egy pillanatra, a tekintetemmel keresni is kezdem, amikor pedig Eli is ott terem mellette, a kérdését hallva csak megrázom a fejem.
- Teljesen megfeledkeztem róla, hogy az még itt van, nem a többivel a mosógépben. – vallom be, bár sok reményt nem fűzök hozzá, hogy megtalálná a kérdéses gyógyszert. Aztán, amikor meglátom, hogy mit húz elő az egyik belső zsebből, hirtelen szóhoz sem jutok a meglepettségtől.
- Ez az! – felelem még azelőtt, hogy egyáltalán közelebbről megnézném, de fel is pattanok a helyemről, azért biztos, ami biztos – Ezek szerint akkor a zsebemben maradt… pedig mérget vettem volna rá, hogy otthon elraktam. Azt hiszem, sosem örültem még ennyire annak, hogy valamit elfelejtettem. – ismerem be, miközben kiveszem a zacskóból a tégelyt, és vetek egy pillantást a tablettákra, és ezek bizony, így, ennyi idő után ránézésre is megismerem már őket!
Ahelyett azonban, hogy újra megerősíteném szóban az előbbieket, inkább magamhoz ölelem a megmentőmet, nagy örömömben és megkönnyebbülésemben még egy puszival is megtoldva az egészet.
- Köszönöm. Azt hiszem, ezek után hivatalosan is kinevezhetlek őrangyalommá. – felelem hálásan.

Nem tudom elrejteni a döbbenetemet, amikor talán csak véletlenül csúszott ki a száján, hogy elmehetnénk egy planetáriumba. Egészen a fülem hegyéig vörösödök, és szégyellősen lehajtott fejjel pillázok felé.
- Elmehetünk, ha tényleg lenne hozzá kedved. - dünnyögöm zavarban, aztán inkább arra fókuszálok, hogy milyen jó meleg van idebent, milyen megnyugtató Dean hangja és a közelsége. Egészen be is tompultam itt a kandalló előtt pihengetve, és egyre csak azon járt az eszem, hogy tudok-e tenni bármit azért, hogy ez így maradjon. Mármint, mi ketten, nyugalomban, bújva… Esélyesen semmit sem tudok tenni az ügy érdekében. Maximum annyit, hogy életben tartom a tüzet, hogy ne fázzunk és lásson is valamit a könyvből.
Bevallom, elég rossz az első reakcióm. Konkrétan a totális pánik, minden lehetséges helyet átnézek, biztos ami biztos.
- Oké, nem kell mindjárt leszedni a fejemet. - felelem, és fel is emelem a kezeim, hogy ne lőjön le, én csak jót akartam. Azért keresgélek tovább, próbálom feldolgozni amit mond. Nehéz ez, hogy ilyen nagyon aggódok érte, és mégse igazán mutathatom ki. Illetve, miért is ne mutathatnám, egyszer élünk akkor se sokáig, vagy nem?!
- Nem lesz rossz eset, ezt azonnal verd ki a fejedből! - szólok rá szigorúan, miközben a fürdőszobát, komódot, fotelt asztalt mindent újra meg újra ellenőrzök. Már teljesen bepörögtem, fölösleges köröket futok, de még mindig inkább ez mint egy sarokban ülni és máris siratni őt. Egy helikopter kellene! Amikor Dean próbál megnyugtatni, elerednek a könnyeim, sajnos pont ellentétes hatást váltott ki mint kellett volna.
- Nekem kellene… neked segíteni. - szipogom halkan, de sehogy sem sikerül rendezni se a légzésemet se az idegeimet. - Hazudsz. - vágom rá gondolkodás nélkül, amikor azt mondja nem lesz semmi baj. Anya orvosai is ezt mondogatták, aztán tessék! Csak szorítok egyet az ölelésen, amikor azt mondja, hogy szívós. Tudom, hogy az, mégse kellene feszegetni a jószerencséje határait!
- De én mondtam, hogy menjünk abba az étterembe. Az én hibám. - ragaszkodok a dologhoz makacsul, hiába is mondja az ellenkezőjét. Megint a köntös ujjába törlöm a szemem, és egy kesernyés mosollyal pillantok rá - Nem találtam semmit, miért mondod, hogy segítettem? Nem is segítettem semmit. - megcsóválom a fejem csalódottan. Bárcsak többet tudnék tenni érte! Talán egy helikopter… de kinek lehet olyan? És akkor gondolat gondolatot követ, mire pedig a végére érek már ki is mondtam, hogy egy sürgős fuvarért cserébe hagynám az egész pereskedést is akár. Csak neki ne essen baja, csak ő maradjon egészséges! Eleinte csendben hallgattam a tiltakozását, és a racionálisnak tűnő érveit, de aztán a makacs, akaratos és kitartó énem felül kerekedett rajtam.
- Dean! Nem érdekel, hogy milyen idő van kint, vagy mennyi esély van rá, hogy találjak egy telefont. Az se érdekel, ha Timbuktuig kell kutyagolnom érte a hóviharban. És abba sincs beleszólásod, hogy én hogyan döntök. Mert nekem ezerszer is többet ér az életed mint egy hülye becsületbeli ügy. Szóval ha rosszul leszel, én fogom felajánlani apámnak, hogy egy helikopteres útért befejezem a pereskedést. Erről nem nyitok vitát. - nézek rá teljes elszántsággal, hogy végre vegye észre: csak azzal tud megállítani a tervemben, ha megtaláljuk a gyógyszert vagy nem lesz rosszul. De amint a legkisebb jelét is látom annak, hogy valami nem kóser, már indulok is.
- Kérlek szépen, ne légy ilyen negatív. Ki fogunk találni valamit. - ingatom a fejem, és szánt szándékom vissza kérni az ázott ruhákat, hogy ellenőrizzem, itt van-e a gyógyszer. A kabátban még nem is néztük.
- Úgy tűnik, ez kimaradt. Szerencsére. - aztán, ahogy a dzsekit kezdem el vizslatni, találok is valamit a belső zsebben. Olyan mint egy gyógyszeres doboz, a zacskóján egy gyógyszertár logója. Lehet, hogy szerencsém lesz?
- Biztos vagy benne? - kérdezek vissza, majd odaadom neki a dobozkát, hogy meg tudja nézni a bogyókat. Elmosolyodok, amikor megbizonyosodik arról, hogy tényleg ezeket kerestük. A megkönnyebbültségtől sírni tudnék. Fogalma sincs mit éltem át amíg a piruláit keresgéltük. Szinte elolvadok az ölelésében, valószínű, hogy épp annyira spontán volt, mint mikor én vissza kaptam Pantoufle-t. Mégis, két spontán ölelés egy estére, nem lehet véletlen.
- Vállalom a melót, ha akkor mindig melletted kell lennem. - a hangom félszeg susogás, nem is értem honnan szereztem ennyi bátorságot, hogy már megint hülye helyzetbe keverjem magamat. Valószínűleg a puszit értelmezhettem félre, de azért sem eresztem. Valószínű legutóbb a gimiben láthatott ilyen bugyuta rajongástól csillogó szemeket, az meg nem két napja volt ugye, de valahogy az elmúlt negyed óra után olyan semmiségnek tűnik az egész. Mi történik, ha visszautasít? Semmi az égvilágon. Mi történik, ha a gyógyszerét nem találjuk meg? Meg is halhat. Viszonylag jelentős különbségek, és azt hiszem ennek hatására átértékeltem én is elég sokmindent hirtelen.
Az adrenalin ahogy jött, úgy távozik is, nekem pedig az egész estés extrém izgalmaktól hirtelen válnak nehézzé a pilláim. Vissza bújok a buksimmal a mellkasához, és elnyomok egy ásítást, csak egy egészen kicsi szabadul ki.
- Azt hiszem, én nem tudom megvárni a ruhákat. Elfáradtam. - mormolom elgondolkodva, és a hívogatóan pihepuha ágy felé sandítok. Vajon velem tartana, ha most fellőném a nem létező pizsamát? Vagy inkább a fotelban aludna? Butaságnak tűnik. Ha eddig még nem húzódott volna el, akkor megteszem én, és egy bizonytalan lépést teszek az ágyikóhoz, majd a kezemet nyújtom felé - Jössz te is?

- Oké, bocsi, ne haragudj! - sóhajtok bocsánatkérően, kicsit visszavéve magamból, ahogy meglátom, hogyan emeli fel védekezés gyanánt a kezeit a szavaimra. Értem én, hogy megijedt, vagy segíteni akar, és ha otthon lennék, valószínűleg én is felforgatnám az egész házat, ha nem találnám a gyógyszeremet, megnézve a legabszurdabb helyeket is, mint a hűtő fagyasztó-rekeszében, vagy akár a kanapé alatt, hátha… De így? Hogy idegen helyen voltunk? Alig vettem ki valamit a hátizsákomból, mióta megérkeztünk, és amúgy sem mászkáltunk olyan sokat idebent, mégis, hogyan bukkanhatnánk rá a szoba legeldugottabb sarkaiban a gyógyszeremre? Talán épp ezért is ücsörgök csak továbbra is a szőnyegen, letörten, hiába pörög Eli teljes erejével a keresésen. Egyszerűen hiábavalónak látom az egészet… Amikor pedig még ő szól rám szigorú hangnemben, ezúttal én vagyok az, aki válasz gyanánt csak felemeli a kezét, hogy „nyugi!” Nem kell keresztben lenyelni… Ahogy arra is csak a szememet lesütve hallgatok, hogy ilyen hamar lebukok a segítőnek szánt hazugságommal.
- Jó, hát ennyi erővel most mondhatnám, hogy te felvetetted az ötletet, én meg rábólintottam, akkor ugyanúgy hibás vagyok. Vagy akkor már egyenesen anyámék, minek akartak gyereket? Vagy akár a felmenőim, miért nem maradtak Franciaországban? – csak hozzá még néhány „bűnöst” a listához, akik többi-kevésbé ugyanúgy tehetnek róla, hogy most itt vagyok, hátha belátja végre a másik, hogy nem ennyire fekete vagy fehér a dolog. Meg egyébként is, - Eli… Miért akarod mindenáron a válladra venni a bűnös szerepét, ráadásul úgy, hogy nem hibáztatlak érte? Nem te tehetsz róla, pusztán egy rakás véletlen szerencsétlen apróságnak köszönhető az egész. – hogy egyikünknek sem tűnt fel, hogy rossz busz után futunk, hogy az volt aznap az utolsó járat, és hogy ilyen későn vettük észre… a rossz időjárás, és annak minden velejárója, hogy itt ragadtunk estére… ha csak egyvalami történt volna másképp, akkor valószínűleg gond nélkül visszajutunk a belvárosba, és mindketten otthon töltenénk az estét.
- Lehet, hogy a gyógyszeremet nem találtad meg, de higgy nekem, nekem már az is sokat jelent, hogy egyáltalán megpróbáltad. Nem mindenki tett volna így. – próbálom jobb kedvre vidítani, még ha látszólag nem is nagyon használ, inkább kattog tovább az egészen, minden észérvem ellenére.  Mondjuk külsős szemmel jó hülyén nézhet ki ez az egész, hiába az életem, vagy legalábbis az egészségem a tét, még én próbálom lebeszélni, hogy ne csináljon semmit, csak maradjon…
Az elszánt kirohanásával, ami ezek után következik, nem kicsit sikerül meglepnie – eleinte csak meglepetten pislogok rá, és hiába nagy a kísértés, hogy emlékeztessem rá, igen, a döntésébe valóban nincs beleszólásom… a saját életembe viszont annál több, tartok tőle, hogy csak olaj lenne a tűzre, és veszekedésbe torkollna az egész. Az meg most a legkevésbé sem segíteni egyikünknek sem, így hát csak veszek egy nagy levegőt, és megadóan bólintok, elfogadva a felvetését.
- De csak akkor, ha rosszul leszek, és nagy a baj. Ha tényleg, én is úgy ítélem meg. – kötöm ki, mielőtt, még az első, álmos elbambulásomat is lehetséges szívrohamnak hallucinálná be a nagy aggodalmaskodás közepette, és egyből, ész nélkül rohanna az apjához, felrúgva mindent, amiért eddig küzdött. És nem, egy kis vérnyomás-ingadozás még nem számít komoly bajnak, arra amúgy is itt vannak kéznél a megfelelő gyógyszereim.
- Nem negatív vagyok, realista. Nem ugyanaz. – vonok vállat, az meg már más téma, hogy a kettő sajnos többször áll közelebb egymáshoz, mint az optimizmus és a realizmus.
Már meg se szólalok, amikor a ruhákat akarja visszaszerezni, csak reménykedek benne, hogy tényleg azokért indul, és nem valami telefont akar keríteni, hogy az apját hívja, szerencsére azonban az ajtón se jut ki, amikor eszünkbe jut a fogason ázó kabátom, nem sokkal később pedig egy újabb gyógyszeres doboz kerül elő belőle.
- Igen! Egészen biztos vagyok! – felelek megkönnyebbülten miután szemrevételeztem a benne lapuló tablettákat, és már nagy hálálkodásom közepette ölelem, puszilom is a megmentőmet, mielőtt még belegondolhatnék… aztán meg, látva, hogy a legkevésbé sem fagyott le a reakciómtól, sőt, hozzám hasonlóan örül a sikernek, nem is sietek különösebben elengedni…
- Hűha, neked aztán kötélből lehetnek az idegeid! Pedig már azt hittem, hogy az előbbi gyógyszeres fiaskó egy életre elvette a kedvedet, hogy ezentúl kettesben maradj velem. – jegyzem meg, mert legyünk őszinték, a legtöbb ember számára olyan idegen és ijesztő lenne egy ilyen szituáció, hogy utána nagy ívben kerülnének minden lehetőséget arra, hogy megismétlődjön. Ezzel szemben Eli tekintetét elnézve, meg összehasonlítva a néhány perccel ezelőtti félelemmel meg elszántsággal, nem igazán úgy néz ki, mint aki ezt a csoportot erősítené, ez pedig akaratlanul is valami különös, jól eső érzéssel tölt el.
- Ne is mondd! Ilyenkor már rég aludni szoktam… - teszem hozzá, tekintetem a falióra felé pillantva. Már amikor a kandalló előtt ücsörögve olvasni kezdtem, is későre járt, de tekintve, hogy azóta már nagyjából a könyv feléig jutottam, meg mennyi idő elment a gyógyszerkeresésre is, igen, azt hiszem, már engem is csak az adrenalin tart ébren.
- Amúgy se hiszem, hogy reggelig viszont látnánk őket. Hajnalig erre várni, valószínűleg hiába, meg nem sok értelme lenne. – csak végtelenül fáradtak lennénk reggelre, ami mondjuk így sem teljességgel kizárt dolog, tekintve, hogy milyen napunk, meg esténk volt.
- Egy ilyen kihagyhatatlan ajánlat hallatán? Még szép! – nyúlok nevetve a keze után,, még mindig jobb, mint bevallani, hogy öreg vagyok én már az éjszakázáshoz, meg az is kisebb csoda, hogy eddig nem aludtam be. Viszont pár lépés után realizálom, hogy a gyógyszeres dobozt még mindig a kezemben szorongatom, így azzal a lendülettel meg is torpanok.
- Vagyis… ezt előbb még beveszem. – ha már megtaláltuk, ciki lenne a korábbiak ellenére szimplán megfeledkezni róla, így az asztalhoz lépek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Borral mégsem vehetem be, a forró csoki meg már rég elfogyott olvasás közben.
- De menj csak, addig is fészkeld be magad a szimpatikus oldalra, rögtön megyek én is. – intek az ágy felé, én meg majd alszok azon az oldalon, amelyik marad, amilyen fáradt vagyok, szerintem egy fotelben ücsörögve is elaludnék egy szempillantás alatt, hát még egy ilyen kényelmesnek tűnő ágyban!
- Te kérsz vizet estére? – fordulok még kérdő tekintettel Eli felé, mielőtt bevenném a gyógyszeremet, meg újratölteném a saját poharamat, odakészítve magamnak az ágy mellé az éjjeli szekrényre, ha esetleg este felébrednék, kéznél legyen némi víz. Ha kér, akkor neki is viszek egy pohárral, aztán már szó nélkül mászok is be a nekem jutott helyre, hogy aztán szinte reflexből nyúljak a lámpa felé… mire leesik, hogy valójában még mindig nincs áram, csak a kandallóban lobogó tűz világít, az meg marad is így, ahogy van, ha a vihar még mindig tart. Így hát, hacsak nem nyakig betakarózva, hátat fordítva, összegömbölyödve menekült Eli az ágy másik szélére, akkor némi hezitálást követően még kap tőlem egy „jóéjt puszit” alvás előtt. Ha nem rekedtünk volna itt, egy búcsúpuszi ennyi találkozás után akkor is kijárt volna ennyi találkozás után, tekintve viszont, hogy a mai nappal szinte semmi sem úgy alakult, ahogy tervezve volt… miért is ne? Aztán betakarózva, még lehámozom magamról a köntöst, mert lehet, hogy Eli esetében takar valamit, úgy, hogy vagy kétszer körbeéri, nálam maximum addig, amíg át nem fordulok a másik oldalamra. Aludni viszont nem épp valami kényelmes viselet, jó helye lesz annak az ágy mellett, a földön, takarni a takaró is takar bőven eleget, amúgy sem nyári 40 fok van idebent…
- Jó éjt, Eli, aludj jól! – motyogom még, miközben átfordulok a hasamra és nyakig betakarózok, utána azonban nem kell sok hozzá, hogy rekordidő alatt nyomjon el az álom a mai, mozgalmas, eseménydús napunk után.

Az őrült keresgélésnek látszólag semmi haszna. A gyógyszernek nyoma sincs, bennem pedig csak az kattog folyamatosan, hogy ne legyen ebből baj, Dean ne legyen rosszul, mert térerő és áram nélkül nem tudok mentőt hívni hozzá. Ha pedig nekem kellene valahogy életben tartani, hát van egy rossz hírem: fogalmam sincs hogyan kell. Ezért is erednek el a könnyeim a nagy kutakodás közben, állandó szipogásommal törve meg a csendet és a pakolás zaját.
- Azért az én hibám, mert találkozni akartam veled. Meg azért is mert veszekedtem, amiatt a hülye könyv miatt… ha én nem vagyok, ez az egész nem történik meg. - könnyáztatta manó szemekkel nézek rá fel, miközben próbál megnyugtatni. Bárcsak sikerülne neki, nekem pedig megtalálni a gyógyszereit végre… - Ezek nem véletlenek, biztos, hogy én tehetek róla. Amikor felszálltunk a buszra arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy már hazafelé megyünk és bárcsak hosszabb lenne az út, mert… - Anook te hülye barom! Inkább az ajkamba harapok mielőtt még a nagy pánik kellős közepén vallanám be neki szemtől pofába, hogy amióta csak megpillantottam ott a könyvtárban, ő lett a rajongásom tárgya. Amúgy meg a gondolat teremtő erejéről nem akarok kiselőadást tartani, igenis, biztosan volt valami közöm ezek nem egyszerű véletlenek. Ezért is kell megtalálnom azt a gyógyszert, hogy valahogy helyre hozzam a hibát.
- De én nem adom fel, meg fogom találni, jó? Ha itt van én megtalálom, biztosan. - próbálok hideg fejjel gondolkodni, bármilyen nehéz is, miközben a tenyerébe simítom az arcom. Kilátástalannak tűnik a helyzet, de nem az a típus vagyok aki feladná. Tétlenül ülni? Miféle emberekkel találkozott eddig? Van, aki képes lenne ülni és nem csinálni semmit miközben ilyen súlyos a helyzet? Eszemben sem jutna magára hagyni, mikor ilyen nagy bajban van!
Aztán amikor megpróbál lebeszélni a mentő helikopterről, csak makacsul rázom a fejem. Látom, hogy nem tetszik neki a dolog, de pont nem érdekel. Ha az élete a tét, nem fogok habozni és ebben nem tud meggátolni. Végül csak valamiféle konszenzusra jutunk.
- Ha meg tudod állapítani. Ha nem válaszolsz a kérdésemre akkor viszont azt csinálok amit akarok. És csak akkor ér a dolog, ha őszinte leszel és tényleg elmondod ha baj van. - bólintok az ajánlatra, végül is, fair alku. Bizonyára tudja, hogy mikor nagy a baj, mikor van szüksége orvosi segítségre. De addig már csak nem jutunk el.
- Akkor inkább legyél te is pozitív, ezzel csak bevonzzuk a bajt. - csóválom a fejem. Eddig bírok csak a fenekemen maradni, tétlenül üldögélni és várni, hogy megnyugodjak miközben teljesen egyértelmű, hogy úgysem fogok. Inkább elindulok a ruhákért, kell, hogy legyen megoldás.
Sosem örültem még annyira egy kis zacskónak, mint amikor megtaláltam a gyógyszerét. Kilókkal lettem könnyebb, már ha ez lehetséges egyáltalán. Nem is tiltakozok az ölelés ellen, jól esik ebben a felfokozott állapotban egy kis békesség. Mint a kandalló előtt, olyan stabil, megnyugtató pont lett nekem Dean ami rég hiányzott az életemből. Dehogy engedem el, csak ha már muszáj lesz!
- Hát, nem úgy tűnik mintha kötélből lennének. - mosolyodok el szégyellősen - Sajnálom, hogy úgy pánikba estem, csak nagyon megijedtem és féltem, hogy baj lesz. - kérek azért bocsánatot biztos ami biztos, majd reagálva a mondandója másik felére is, még szélesebb mosollyal rázom meg a fejem - Nem vetted el a kedvem, sőt! Csak még szoknom kell ezeket a helyzeteket.
Az viszont tény, hogy amilyen nagy lendülettel keresgéltem még pár perce, most úgy elálmosodtam. Szemét dolog az adrenalin, amint elmegy a hatása már esik is össze az ember a fáradtságtól. Megfogom a kezét, jól esik a dolog, hogy elfogadta. Milyen meleg keze van! Az enyém mindig hideg, pont úgy mint a lábaim.
- Tényleg! - kapom fel a fejem, hiszen azért kerestük, hogy be tudja venni - A többit se felejtsd el. - figyelmeztetem még, hiszen lehet, hogy mást is be kell vennie ezzel a pirulával együtt. Addig is bevackolom magam a falhoz közelebbi, ablaktól távolabbi oldalra, és a pihepuha párna halom közül nézem, hogy mit csinál. Bólintok, majd elveszem a pohár vizet, és néhány korty után az éjjeliszekrényre teszem, hátha jól jön majd este. Tovább fészkelődök, amikor ő is végre vízszintesbe kerül, és Pantoufle-t átölelve fordulok felé, a takaró alól kukucskálva. Amikor közelebb hajol, egy pillanatra a torkomba kúszik a szívem, de meg sem moccanok, míg nem cuppan a homlokomon a puszi. Kár is lenne a meglepettségem és a csipetnyi csalódottságomat titkolni, de csak halványan elmosolyodok, és megsimogatom az arcát.
- Szép álmokat Dean. - suttogom válaszul, majd az oldalamra fordulok, és a nyuszimat szorosan ölelve próbálok elaludni. De csak nem megy, csak nem megy, bármilyen fáradt is legyek, egyre csak a villámok fényét és a kandallóban táncoló lángocskákat sasolom, hallgatom Dean egyenletessé váló szuszogását. A köntöst összetartó csomó is nyom itt-ott, ahogy tekeredik ez a kényelmetlen ruhadarab hol moccanni nem tudok, hol félig megfojt. Addig-addig forgolódok, míg sikerül valahogy félálomba vergődnöm. Magam sem veszem észre, hogy kicsit tolatok, míg nem érzem meg, hogy sikerült hozzá bújnom a mellettem békésem szunyókálóhoz, és ez végül engem is eljuttat az álmok mezejére.
Hónapok óta nem volt olyan, hogy nyugodtan átaludtam volna az éjszakát, ezért külön meglepődök, amikor az északai zajok helyett madár csiripelés hangja szűrődik be az ablakon. Szemem résnyire nyitva pedig azt is érzékelem, hogy a szorosan behúzott függönyön át is beszűrődnek a reggeli napsugarak. Vajon hány óra lehet? Az sem kerüli el a figyelmem, hogy az estihez képest meglehetősen változott az alvási pozitúra, feltehetően én forgolódtam szokás szerint egy csomót. Így eshetett meg, hogy fejem a karján pihen, két kezemmel szorosan ölelem a másik karját, és úgy hozzá simultam mint egy matrica. Pantoufle is itt van valahol. Nem akarom felébreszteni Deant, inkább csak élvezem a helyzetet, és próbálok rájönni, hogy mikor lett ez a köntös ilyen pihepuha? Eltart néhány másodpercig, míg ebben a félkómás állapotban leesik a tantusz, hogy valószínűleg az éjszaka során magam is megszabadultam a kényelmetlen köntöstől. De akkor meg hol lehet? Csak egy kicsit pirulok el így a reggel örömére, majd úgy döntök nem foglalkozok a dologgal, míg nem viszket nem vakarom. Óvatosan simogatom Dean karját, és remélem még nem ébred fel. Szomorú lennék, ha máris fel kellene kelnünk. Néha szorosabban húzom magamhoz, miközben azon elmélkedek, hogy mennyire jó érzés ez így, és egyáltalán nem bánom, hogy minden balszerencsésen alakult. Oké, a gyógyszeres pánikot kihagytam volna, de mindent egybe vetve, sosem voltam még ilyen… békés. Jobb tenyerem Dean keze alá fészkelem, ujjaim óvatosan fűzöm az ő ujjai közé, hogy nehogy felébresszem vele, balommal pedig továbbra is csak cirógatom a karját. Azt hiszem, ez a nyugalom belőle árad, de legalábbis a környezetében érzem. Azt hiszem, szükségem van erre az érzésre és a közelségére is.
- Azt hiszem szeretlek. - hangom félig motyogás, félig suttogás. Nem ciki egy ilyen vallomás, ha úgysem hallja. Talán sertepertélhetek a közelében, és ha nem is viszonozza a dolgot, nekem már az is elég lenne, ha néha legalább találkoznánk. Valószínűleg összetörnék, ha találna valakit, ha lenne egy barátnője és látnám amint mellette válik boldoggá. Inkább leugrok az első hídról csak ezt ne kelljen végig néznem. A gondolattól aggodalmasan ölelem át megint a karját, és ezekből a keserű gondolatokból halk kopogás riaszt meg.
Gyorsan rebbenek odébb, mint a kisgyerek akit csoki majszoláson kaptak ebéd előtt, és már keresem is a köntöst, amit valahol a takaró alatt, egy kupacba gyűrve találok meg. Képtelenség lenne gyorsan kibogozni, így újabb merész ötlettől vezérelve a takarót magam köré csavarva sietek lábujjhegyen az ajtóhoz.
- Ki az? - suttogok ki, de már nyitom is. Egy körülbelül velem egyidős srác szorongat két ruhazsákot, benne a tiszta ruháinkkal.
- Meghoztam a ruhákat! - feleli teli szájjal vigyorogva, mire én csak elvörösödni tudok, hiszen egészen biztosan másra gondol, mint ami valójában történt itt az éjjel.
- Oké, egy pillanat. - bújok az ajtó mögé, valahogy magamra erősítve a takarót, hogy át tudjam venni a ruhákat. Az éjjeliszekrényről elveszek némi borravalót amit még tegnap készítettem oda, és a ruhákért cserébe a srác kezébe nyomom, aki mostanra már frankón bámul. - Kösz! - suttogom még, majd ahogy van, az orrára csukom az ajtót mielőtt még tovább kíváncsiskodna. A ruhákat az egyik fotelba teszem, majd vissza osonok az ágyba, és csak remélni tudom, hogy Dean nem ébredt fel az elmúlt pár percben. Ha ugyanis még aludna, visszabújhatnék hozzá, csak legalább még egy kicsit.

- De Eli… én is ugyanúgy találkozni szerettem volna veled, meg egyébként is, a könyves veszekedés után én voltam az, aki megkeresett az egyetemen. – ahány indokot felhoz arra, hogy miért ő tehet erről az egészről, hogy most itt vagyunk, legalább annyit én is előszedek neki attól függetlenül, hogy véleményem szerint egyikünk sem hibásabb, mint a másik. Egy rakás véletlenszerű dolog végeredménye, hogy most itt vagyunk.
- Ezek szerint nem hiszel a véletlenekben? – kérdezek vissza a kérdésére kíváncsian, mert vannak olyan pillanataim, amikor én is mindent képes vagyok a „Sors” akaratának betudni, és… mindegy is, erre most úgy sincs idő – Oké… én hiszek neked, hogy ha itt van, akkor biztosan megtalálod, de szerintem nincs itt, sajnos. – hagyom rá részben ezt az egészet, mert nem úgy tűnik, mint aki annyira meggyőzhető lenne. Hogy csak a pánik tehet róla, vagy mindig ennyire makacsul és elszántan ragaszkodik az ötleteihez, azt nem tudom. Valahol jó tulajdonság, néha viszont…
- Jó, nyilván, ha nem vagyok eszméletemnél, akkor gáz van, tiéd a terep. De higgy nekem, tudom, hogy mikor kell tényleg orvos, azt valószínűleg te is egyből látni fogod. – ha összeesek egyik pillanatról a másikra, olyan erős mellkasi fájdalmaim vannak, hogy levegőt is alig bírok már venni, vagy vér kezd csordogálni az orromból minden előzetes ok nélkül. Adja az ég, hogy egyik se következzen be, nem akarom még jobban a frászt hozni rá, meg ahogy azt már okosan kitárgyaltuk az előbb, elég satnyák lennének az esélyeim a túlélésre így, az isten háta mögött, ilyen világvége hangulatban.
- De hisz mondtam, hogy minden rendben lesz! Az nem volt elég pozitív? – tárom szét a kezeimet, de a keresést részemről passzolom, úgy is csak felesleges időtöltésnek látom. Helyette inkább próbálok arra koncentrálni, hogy megőrizzem a hideg véremet, az többet segít, mint bármi más jelen helyzetben. Csak szótlanul figyelem, ahogy Eli ellenben tovább kutakodik, amolyan „én megmondtam” tekintettel követve, ahányszor eredménytelenül kezd máshol keresgélni. Legalábbis addig, amíg a kabátomig el nem ér, és a kezébe nem akad egy gyógyszeres doboz – nem is akármilyen, hanem pont az, amelyikre most szükség van! Lehet, hogy mégis neki volt igaza ezzel a „csak pozitívan” dologgal?
Mindenesetre, ahogy bebizonyosodik, hogy emiatt a gyógyszer miatt pánikoltunk az elmúlt, örökkévalóságnak tűnő percekben, hálám jeléül szó nélkül megölelgetem, mert egyrészt ez a legkevesebb, nem is tudom, hogy köszönhetném meg neki, másrészt, ha rajtam múlt volna, magamtól biztos nem jutott volna eszembe, hogy a kabátzsebemben keressem. És egyébként is,
- Semmi baj, én meg ígérem, ezentúl ki nem lépek a lakásból, ha legalább pár szem nincs nálam. – ha már ennyiből múlik megelőzni a bajt… eszembe juthatott volna korábban is, de ebből is látszik, hogy milyen gyakran járok el hét közben akármerre is.
- Megszokni? Reméljük, olyan gyakran nem fog azért sor kerülni hasonlóra, hogy annyira hozzá lehessen szokni… - teszem hozzá nevetve, mert azért igyekszem odafigyelni az ilyenekre, és eddig nem is nagyon volt még példa hasonlóra.
- Nem felejtem, de azokra most nincs szükség. Azok a vérnyomást szabályozzák, ez meg… tudod mit? Hagyjuk is az orvostudományt, elég volt ennyi egy estére belőle! – legyintek, mert így is bőven volt már elég idegeskedés egy estére, képzelem, mennyire dobná fel a hír, ha közölném vele, hogy amúgy a kilökődés gátló gyógyszerem miatt ment a para ezerrel. Inkább gyorsan be is veszem, ha már meglett, majd sietek is utána, hogy mielőbb ágyba bújjak magam is. Fárasztó volt ez a nap, még a gyógyszeres fiaskó nélkül is, meg nem is szoktam ilyen sokáig fent lenni, szóval a legkevésbé sem zavar az, hogy odakint még mindig tombol a vihar, hogy a kandallóban pattog a tűz vagy hogy épp nem a saját ágyamban fekszek, és még osztozni is kell rajta. Pár perc, és már békésen alszok, mit sem érzékelve Eli szenvedéseiből, ahogy hosszasan forgolódik vagy épp fészkelődik tőlem egy karnyújtásnyira. Maximum arra rezdülök össze egy pillanatra, ahogy félálomban nekem tolat, de aztán már süllyedek is vissza az álomtalan mélyalvás fázisába…
Legalábbis addig, amíg az éjszaka közepén arra nem ébredek, hogy fázok. Ám hiába ragadom meg a takaró sarkát, hogy betakarózzak vele, az csak nem enged, magam mellé pillantva pedig azt is megértem, hogy miért, hisz épp Eli takarózik az én takarómmal, az övé meg... tényleg, az hol is van? Áh, meg is van, az ágy túlsó felén, félig a földre csúszva. Felkészülve a legrosszabbra, hogy lesz még takarólopás az éjszaka, inkább felkeltem és raktam pár hasábnyi fát a pislákoló tűzre a kandallóban, hogy aztán így, a takarócserét követően az ő takarójával dőljek vissza aludni. Újabb egy-két órára becslésem szerint, amikor ugyanis sikerült a jeges tappancsait az én lábamon melengetnie, egy kisebb szívrohamot okozva vele. Hogy a fenében lehet ilyen hideg valaki lába, ha amúgy nyakig be van takarózva?! Biztos, ami biztos, azért megigazgattam a takaróját, mielőtt ismét visszadőltem volna a helyemre, de azelőtt, hogy sikerült volna álomba szenderülnöm, már megint azon kapom magam, hogy az oldalamnak tolat. Ám amikor arrébb araszoltam volna, hogy elférjen, tudatosult bennem, hogy már az ágynak a legszélén egyensúlyozok, míg ő középen fekszik, így aztán gondolva egy merészet – meg megunva, hogy valamire mindig felébredek – inkább felé fordulva magamhoz öleltem, hátha így nyugodtabban sikerül átaludnunk az este hátralevő részét…
Nos, innentől kezdve egész jól sikerül, kár, hogy annyira ráálltam már a korai kelésre, hogy óra nélkül, magamtól is felébredek, ha kell, ha nem. Most pedig határozottan ráér még, elvégre Eli nélkül úgy sem fogok lelépni, amíg pedig ő alszik, sok mindent én sem tudok, így jobb híján csak visszadőltem pihenni az ágyra, nézve, hogy milyen békésen alszik az ölelésemben. Hallgatva a kintről beszűrődő madárcsicsergést, figyelve, ahogy a szíve dobog kellemes, megnyugtató ritmusban, vagy épp a légzését hallgatni a szoba csendjében. Amíg meg nem változik és ébredezni nem kezd, óvatosan mocorogva, s már épp köszönteném egy „jó reggelt”-tel, de amikor lustálkodva elkezdi a karomat simogatni, inkább úgy döntök, hogy csendben maradok és hagyom érvényesülni… Úgy is háttal simul hozzám, ezek szerint abban a hitben van, hogy még alszok. Én meg elég jó színész vagyok, hogy eljátsszam az alvót, így, hogy inkább a kíváncsiságom győzött, mintsem a mehetnékem. Ahogy pedig meghalom a kis vallomás-féleségét, nos, már örülök, hogy nem buktattam le magam rögtön az elején, mert egyrészt olyan kis őszinte és váratlan, hogy sikerül meglepnie vele, másrészt pedig… sejtem, ha tudná, hogy ébren vagyok, ő sem árulta volna el magát.
Ahogy kopognak az ajtón és Eli is megugrik, én is összerezzenek egy kissé, de igyekszem továbbra is úgy tenni, mint aki békésen alszik, csak hallgatózva és fél szemmel leskelődve, hogy mégis, ki zavart meg minket ilyen korán? Ja, hogy a ruháink… sebaj, legalább előkerültek végre, meg nem ezekben a fránya köntösökben kell feszengeni majd a reggeli közben!
Mire Eli visszaér az ágyhoz, én még mindig bőszen tettetem az alvást, annyi különbséggel, hogy időközben átgördültem a hátamra. Akármilyen jó dolog is az összebújós alvás, azért több óra mozdulatlanság után elég kényelmetlen tud lenni, ha moccanni sem mer az ember. Türelmesen várok, miközben a másik visszavackolja magát mellém, maximum annyit mocorgok, hogy kényelmesebben legyünk, ám ha részéről abbamaradt a mocorgás, akkor egy-két perc elteltével szó nélkül magamhoz is ölelem - ne meneküljön ám sehová, ha leesik neki végre, hogy valójában ébren vagyok!
- Na gyere, bújj ide meg takarózz be rendesen, olyan jól pihentem az előbb is, meg mielőtt megint úgy kihűlne a lábad, mint valami jégcsap. Vagy ezzel elkéstünk? – dörmögöm az orrom alatt, miközben a másik kezemmel fentebb húzom a takarót, hogy a vállát, hátát is rendesen takarja. Aztán, óvatosan a lábamat is átdugom a takarók alatt, de… jah, ettől féltem. Már elkéstünk.
- Hát, ez bizony mint a jégcsap… nem tudom, hogy csinálod. Az eszkimó felmenők miatt nem, hogy jobban kéne bírnod a hideget, te lány? – csóválom a fejem, s ha esetleg idő közben próbálna visszahátrálni az ágy másik felé, akkor csak igyekszem biztosabb kézzel átölelni és ott marasztalni, már persze amíg nem megy át különösebben pánikolósba-kétségbeesettbe a próbálkozása.
- Az ég szerelmére, Eli, ne mocorogj már annyit! Nyugalom… Az este nagy részében is így aludtunk, összebújva, és ahogy tapasztaltam, ez addig sem zavart különösebben téged, amíg nem kopogtattak az ajtón a ruhák miatt. Én sem keltem úgy, hogy embert eszek, akkor meg mi a baj? – fordulok felé, várva, hogy mondjon valamit, mert oké… azt aláírom, hogy nem így feküdtünk le aludni, ahogy keltünk, viszont tegnap este nem úgy tűnt, hogy különösebben ódzkodna attól, hogy egymáshoz érjünk. Ha még csak akkor lett volna, gyanakodhatnék arra a pár pohárnyi borra, amit megittunk, de abból kiindulva, hogy alig néhány perccel ezelőtt is milyen nyugodtan feküdt a karjaim közt… Nem, ezt már nem lehet az alkoholra fogni. Mintha egy szempillantás alatt kicserélték volna. Mindenesetre, ha esetleg – még mindig – kerülné a tekintetemet, akkor megpróbálom finoman úgy fordítani a fejét, hogy ne csak hallgasson, de rám is nézzen.
- Azt látom, hogy zavarban vagy, csak azt nem értem, hogy miért. Mert megzavartak? Mert nem illik? Azért, mert nem szóltam, hogy ébren vagyok? Vagy mert más reakcióra számítottál? – esetleg valami más? Csupa fül vagyok, ha viszont csak hallgat, vagy bebizonyosodik, hogy ezekből áll valamelyik – vagy esetleg több – a háttérben, akkor annyira talán nem vészes a helyzet.
- Tudod… azt hiszem, én is. – szólalok meg valamivel később, akár válaszolt a korábbi kérdéseimre, akár azóta is makacsul bőszen hallgat. Remélhetőleg úgy is érti, hogy mire értem, hátha ez old valamelyest a feszültségén. Vagy az, ahogy a kezem ismét az arcára simul, ahogy a tegnap este folyamon többször is, ám most megnyugtató szavak helyett inkább közelebb hajolok, hogy óvatosan megcsókoljam remélve, hogy se előtte, se közben nem fog nekem szívrohamot kapni.

- Nem igazán. - felelem a kérdésére, hogy hiszek-e a véletlenekben. Egyfelől sokkal jobban szeretném hinni, hogy van befolyásunk az életünkre, és képesek vagyunk kontroll alatt tartani még a látszólagosan véletlen eseményeket is. Másrészt, hiszek benne, hogy a gondolatnak teremtő ereje van épp ezért kell jól vigyázni, hogy az ember mit kér. Mert a végén még megkapja, ugyebár, mint a mellékelt ábra is mutatja.
- Itt kell lennie. Muszáj. - makacskodok, miközben újra meg újra felforgatom az egész szobát. Persze nyilván hinnem kellene neki, és elfogadni, hogy nincs itt az a pirula. Ha lenne térerő, már rég az alternatív gyógymódokat bújnám a neten, és azokat a házi praktikákat, amikkel esetleg életben tarthatom őt. Hülyeség. Ha lenne térerő, már régesrég nem itt lennénk, és nem az életét kellene féltenem.
- Rendben… nem hívom rád a mentőt, ha nincs nagy baj. - bólintok megadóan. Nyilván nem akarja, hogy valami félreértelmezett hülyeség által vezérelve minden sóhajra ugorjak. Jogos és logikus, nem is vitatkozok a témában tovább. Ha bajban lesz, úgyis az én szavam lesz a döntő.
- Hát, ha mondjuk komolyan is gondolnád, lehet többet segítene. - mosolyodok el halványan a kutakodás közben. Fura, hogy gyakorlatilag a kandalló előtti szőnyegen szétszórva hever minden egyes holmija, de egyáltalán nem nézem meg őket. Pedig biztos lenne közte pár érdekesség, tudom is én, fénykép a pénztrácában, valamilyen bérlet, mondjuk a helyi növénybarátok társaságába vagy ilyesmi. De nem, tényleg, csak megfogom és odébb rakom őket, az agyam beszűkült a kis barna dobozkára, minden mást kizár. Gyakorlatilag nem is érzékelem, hogy egy csomag zsepit vagy egy buszbérletet teszek odébb.
Egész addig, amíg meg nem találom a dzseki zsebében Dean gyógyszereit. Csak szorosan ölelem én is nagy örömömben, és hálát adok a jószerencsémnek, hogy meglettek a pirulák. Valaki nagyon vigyáz ránk odafent. Bólogatok is az ötletére, és elgondolkodva billentem oldalra a fejem.
- Vannak egészen pofás kis tégelyek, néhány szem elfér bennük. Van aminek osztott a belseje, és kívülről is egész elegáns. Majd kapsz tőlem egyet. - húzódik egy félénk, halvány mosolyra a szám, mert már megint átléptem egy határt amit valószínűleg nem kellett volna. Ez az ő dolga, ha egy szalvétába csomagolva akarja magával vinni őket, ahhoz se lenne közöm. Már megint túlságosan beleütöm az orromat mindenbe.
- Csak nem tudtam, hogy ilyesmi előfordulhat, azt sem tudtam igazándiból, hogy milyen betegséged van. - felelem szomorkásan, hiszen ha tudtam volna, hogy a szívével van probléma, nem hívtam volna a város határában lévő étterembe, és jobban odafigyeltem volna a buszon is. Az az igazság, hogy sokkal jobban… vigyáztam volna rá, ha tudtam volna a dologról. Elkerülhető lett volna ez az egész.
- Oké. Úgyis te tudod, hogy melyik mire való. - nézek végig a sok-sok dobozkán. Egy normális ember eszik egy kis C-Vitamint és csókolom… nála meg itt van egy fél patika, és ezek csak ahhoz kellenek, hogy életben maradjon. Belegondolni is hátborzongató.
Épp csak egy kicsit furcsa mellette feküdni ebben a nagy, kényelmes ágyikóban. Csak azért érzem furcsának, mert hát az ide kerülésünk története felérne bármelyik Benny Hill show “best of” válogatásával. A könyv, a nyuszim, az étterem, a busz, a taxitársaság elérhetetlensége, a közlekedés teljes káosza, az áramszünet és az eső… most tényleg, ki ne hinne abban, hogy mindez véletlen?
Talán pont itt kell lennünk. Most, ebben a hotelban és ebben a szobában.
Sokáig forgolódok, ez tény. A spirituális bla bla ellenére, nem találom a helyemet, csak nehezen, akkor viszont meglepő módon Dean mellé bújva. Valószínűleg idő közben olyan fáradt lettem, hogy már ez sem érdekel, hogy teljesen indiszkrét módon a nyakára másztam, egyszerűen csak hagyom, hogy legyőzzenek az álom manók.
Nem sokat érzékelek a külvilágból, mert szokatlanul mélyen, és jól aludtam. Szerintem nincs kizárva, hogy motyogtam, esetleg ahogy még anya fogalmazott “módfelett elégedetten sóhajtoztam és hümmögtem”. Bár álom nélkül aludtam, ébredéskor szinte egy álomba csöppentem. Tény, hogy először ki sem akartam nyitni a szemeimet, nehogy a valóság esetleg hűvös csalódás legyen. De ahogy körbe kukucskáltam, Dean nem tűnt el, és ugyanúgy ölelt ahogyan eddig is. Nem tudom, miért álltam neki a karját simogatni, ez már megint olyasvalami, amivel két lábbal taposom a határvonalat, amit barátok közt nem szabad átlépni. Sosem viselkedtem még így senkivel, mint vele, persze, barátságos típus vagyok, és nincs fóbiám se az emberektől, de azért nem szoktam ölelgetni és simogatni relatíve idegen férfiakat. Még akkor sem, ha azok olyan jóképűek, mint Dean. Sőt, igazából eddig észre sem vettem, hogy egyáltalán léteznek jóképű emberek, mert… nem is tudom. Butaság az egész, az emberek nem úgy működnek, hogy senki mást nem látnak, csak azt akibe beleszeretnek, de… Mintha a világ szürke arcokból állna, és csak az övé lenne színes. Amióta megismertem, azóta meg pláne, meg sem fordul a fejemben, hogy létezik rajta kívül más is. Mert hát, kit érdekelnek mások, amikor ő itt van, és hozzá bújhatok?
Mivel alszik, nem tud rám megharagudni sem a tolakodó simogatás, sem a megbotránkoztató kis vallomásom miatt. Szerencsére, mert valószínűleg el is süllyednék szégyenemben. Nem szabad, nem illik ilyesmit mondani, udvariatlanság. Kellemetlen helyzetbe hoznám vele, hiszen mégis… mit látna ő egy olyan nyomorult kis szürke egérben, mint én? Talán észre sem venne, talán a korom miatt túl gyerekesnek tart, túl kövérnek, vagy csúnyának… ki tudja. Annyi biztos, hogy pont jó ez így, hogy fogalma sincs semmiről, és díjaznám, ha így is maradna.
Ahogy a szobapincér meghozta a ruhákat, bevallom kicsit mégis megkönnyebbültem. Nem is csak amiatt, mert így egyáltalán lesz miben hazamenni, hanem mert bármennyire is lazán kezeljük a dolgot, mégis csak… semmi nincs a köntösök és jelen esetben a takaró alatt. A fiatal fiú még kérdezősködne, és leginkább nézelődne, de hamar lerázom. Nem, nem kell még elvinnie a tálcát amin a csoki és a bor volt. Nem, nincs szükségünk rá, hogy beágyazzanak. Nem látja, hogy Dean még alszik?! Talán nem túl udvariasan, de végül is lekoptatom, és az orrára csukom az ajtót, mert nem szeretem ha bámulnak. Szemtelen!
Amikor az ágy felé fordulok, látom, hogy Dean már nem olyan pózban fekszik, mint ahogy hagytam, így aggodalmasan emelem a számhoz a kezem. Mi van, ha felébredt? Vagy… ha ébren is volt? Az összes létező vér kiszalad az arcomból, így óvatosan közelítem meg az ágyat, alaposan nézve, hogy milyen a légzése, mennyire egyenletes. Azt hiszem, már hamarosan ébredezik, de talán még nem veszi zokon, ha visszabújok mellé. Mivel idő közben hanyatt fordult, így elgondolkodok egy kicsit, hogy mégis meddig mehetek el büntetlenül, majd úgy döntök, pont addig amíg jól esik.
Mellé bújok, lassan és óvatosan, centinként lopva a távot, míg oldalt fekve, rá nem tudom tenni a buksimat a karjára, kezem pedig szigorúan a takaró fölött a mellkasára. Bárcsak minden reggel így indulna! Már éppen hunynám be újra a szemem, hogy egy kicsit még pihengessek a fárasztó és eseménydús este után, amikor megérzem az ölelését. Nem nyitom ki a szemem, csak még a lélegzetem és elakad a nem várt fordulattól. Nem tudom mit is kellene tennem, a takaró és az ölelés együtt nem engedik, hogy odébb mocorogjak, ficánkoljak.
- Ho...hogy érted, hogy megint? - hebegem idegesen, kissé riadtan. Mi a fene?! Mióta van ébren? És… ó te jó ég, basszus ne már! Összeszorul a torkom, és egy egész kicsit válok feszültté, amikor átkerül hozzám, az én takaróm alá a lába. Mi a fene? És honnan tudja, hogy hideg volt, és… anyám borogass, ezt aztán jól elcsesztem! Keresem a szavakat, de annyira megijedtem, hogy egy árva hang sem jön ki a torkomon. Próbálok odébb húzódni, de nem tudok, így nem is vergődök sokáig, csak a kezeimet próbálom kidugni a takaró alól, egyelőre sikertelenül. Mindenesetre a tekintetét azt rohadtul kerülöm, nem is értem most miért viselkedik így. Nem tűnt olyan kegyetlen fajtának, aki ilyen fájó leckéztetéssel jutalmazná a teljesen ártatlan, kissé túl közvetlen viselkedésem.
Kattognak ezerrel a fogaskerekek a fejemben. Szóval, egész éjjel így aludtunk. Most akkor haragszik a dolog miatt vagy nem? Úgy tűnik, hogy nem, de… szürreális az egész, ahogy átölel. Ezzel a lehetőséggel nem számoltam. Arra fel voltam készülve, hogy mérges lesz, haragos, hogy kipattan az ágyból és soha többet nem akar látni, a fejemben a lehetőségek hosszú sora közül a legjobb esetben is csak egy barátságos mosollyal nyugtázta volna az érzéseimet, és közölte volna, hogy legyünk inkább barátok. Az ölelés nem szerepelt a legmerészebb álmaimban sem. Hogyan tovább, vagy mit kellene csinálnom? Mindenesetre a ficánkolást abbahagyom, még ha nem is éppen kényelmes megint csak bebábozódva feküdnöm. Arról nem is beszélve, hogy így a menekülés, szégyenlős elszaladás ki van zárva.
- Az más volt. Aludtál. Azt hittem, hogy aludtál. - felelem halkan, szégyentől elcsukló hangon. Próbálok őszinte lenni vele, a szükségesnél nem jobban vágva magam alatt a fát. Sanszos, hogy nem csak kivágtam már, de formás tuskókra aprítva lobog nagy lánggal és füsttel egy kandallóban az a fa. Egyre csak az jár a fejemben, hogy mennyire elrontottam az egészet, és, hogy ideje korán le kell mondanom a barátságáról is. Csak egy kicsit rezzenek össze, amikor maga felé fordítja a fejem, tekintetem riadt madárka módján kapkodom ide-oda, és csak nagy nehezen állapodok meg az arcánál. Még mindig szívet facsargatóan jóképű, olyan nagyon tetszik nekem. Akkor is, ha most épp olyan furcsán néz, ahogy eddig még sosem. Miért játszik velem? Pláne, ha kihallgatta a kis titkomat? Nem szép dolog. A takaró alatt erősen szorítom meg Pantoufle-t, mert valahogy a kezem ügyébe került.
- Ühüm. Ezek mind. - felelem bizonytalanul, és próbálom összevakarni a padlón szanaszét gurult gondolataimat. Miért csinálja ezt? Szörnyen szégyellem magam. A felsoroltak mindegyike miatt, nagyjából egyenlő mértékben. És nagyon félek, hogy most azonnal elveszítem, hogy soha többet nem láthatom, de ezt meg pláne nem kötöm az orrára, csak…
Hogy mi?!
Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Azt hiszem, még a szám is résnyire nyitva maradt. Egyáltalán nem is veszek levegőt, szerintem a szívem is megszűnt dolgozni, szabira ment. Tudom, hogy mire felel, de ezzel a néhány gondosan megválogatott szóval teljesen feje tetejére állítja a világomat. Nem, ez nem lehet igaz. Csak szórakozik velem. Hogyan is lehetne igaz amit mond? Néztem már tükörbe, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy már ahhoz is óriási mázli kellene, hogy egyáltalán észrevegyen, nem hogy… még gondolatban sem merem kimondani, annyira szürreális. Pedig talán igaz, igaz lehetne, csak el kellene hinnem.
Tehetetlenül, a szavaitól kővé dermedve csak nézem, ahogy az arcomra simítja a kezét, majd megcsókol. Sosem hittem volna, hogy ilyen érzés, egyszerre bizsergető, csiklandós, és apró hullámokat indító, amik borzongatva végigtáncolnak minden porcikámon. Nehéz is lenne szavakba önteni, A magam módján viszonzom is, igaz csak félénken ízlelgetve. Sokat kell még tanulnom, mégis alig akarom elengedni, szomjazom a törődését és a figyelmét. Mohó lennék? Fogalmam sincs, de valószínűleg igen. Bár továbbra is a takaró fogságában vagyok, arra azért rájöttem, hogy ha felfelé nem is, de oldalt ki tudok alóla szabadulni. Mindkét tenyerem arcára simítva húzódok el a csókjától, épp csak annyira, hogy képes legyek rá fókuszálni. Nem mintha bármi mást érzékelnék jelenleg a világból rajta kívül.
- Mondd még egyszer! - kérlelem, hogy tényleg el is tudjam hinni a dolgot. Olyan hullámvasút ez nekem, az este és a reggel is, amilyenben még sosem volt részem. Pedig tegnap még úgy volt, hogy nem lesz sehogy se, a hülye gyógyszer miatt, most meg...! Gyorsan maszatolom el a boldog eufória páráját a szemem sarkából, hogy fültől fülig érő vigyorral keressem a tekintetét.
- Szóval… akkor nem bánod, hogy lekéstük a reggeli buszt? - amikor a ruhákért mentem, akkor láttam a faliórán, hogy jócskán benne vagyunk a napban. Ha most azonnal futva indulnánk a megállóba, talán még integethetnénk a távolodó busznak. Ha viszont ő is ébren van már egy ideje, akkor pontosan tudta, hogy nem fogjuk elérni a járatot. Jólesőn vackolom vissza magam, most már kényelmesen, fejem a vállán pihentetve. Még óvatosan, félve át is dugom hozzá a jeges tappancsaimat, de gondosan ügyelek rá, hogy a takaró azért kettőnk közt maradjon a kritikusabb pontokon. Mert azért még szégyenlős vagyok, nagyon is. Azt sem tudom, hogyan ölelgessem, szorongassam, simogassam ahol csak érem! Tökre nem érdekel semmi, csak az, hogy most itt vagyunk, csak mi ketten, és ez mennyire jó.
- Évekig itt tudnék maradni veled. Vagy egy kicsit tovább. - mormolom halkan, félig-meddig a takaróba, majd játékosan kuncogok egy kicsit, és elő vadászom Pantoufle-t, hogy Dean hasára ültetve kezdjek egy reggeli villám bábozásba. - Én is szeretlek ám! Ezért nem haraptalak meg éjjel, nyamm nyamm! - bármennyire is vidám vagyok, elengedem a buta nyulat, és inkább Dean tekintetét keresem, hogy újra meg újra elvesszek a pillantásában. Ijesztő, hogy milyen hirtelen tűnt el az a tíz méter vastag várfal amivel körbevettem magam, és mennyire nem érdekel, hogy nélküle milyen sebezhetővé váltam. Bízok benne és tudom, hogy nem bántana. Nem csak játszik velem, egyszerűen képtelenség, hogy ilyesmire vetemedne? Hogyan is tehetne ilyesmit, akinek ilyen magával ragadó szemei, és különös félmosolya van?